Re: Tavacska

by **Shukaku** Kedd Feb. 18 2014, 21:11

-Megbocsájtok.
-Nem kell bocsánatot kérned. Jobb félni, mint megijedni. Igyekszünk tényleg be is bizonyítani, hogy tudunk segíteni.
~Én sem bízom meg senkiben azonnal. A fiúról sem tudom, hogy mit akar kezdeni a Fantommal… de nem tűnik úgy, mintha az oroszlán félne tőle, tehát biztosan nem akarja majd bántani. Csak egyedül van, és ő így szerez magának barátokat. Feladatok megoldásával. És… végül is ha az oroszlán annyira egyedül érzi magát, akkor csak segít neki.~
-Igen. Akkor nagyon igyekszünk, és akkor jól fogunk felelni, és akkor nem tetszik majd unatkozni. Ha pedig csak a tyúk tojására tetszik gondolni, akkor a helyes válasz pedig a…
Ekkor azonban közbevágott a fiú, és elkezdett a teremtésről beszélni, ami igazából nagyon nem jött jól most a kislány magabiztosságának. Illetve nem is igazán azt zavarta, hiszen ő továbbra is biztos volt a válaszában, csak most már félő volt, hogy ha megindokolja, akkor megbántaná az idézőt. Sohasem tudott a hívőkkel bánni, ha rokon érkezett, és elráncigálta a templomba, akkor szépen végighallgatta a történeteket, levonta belőle a tanulságot saját magának, amik egyébként még valóban hasznosak is voltak, de valahogy sohasem tudta elképzelni, hogy ő ebben higgyen. Elolvasta a Bibliát, és elolvasott ő más vallásos könyveket is, és bár a történetek érdekesek voltak, -főleg az egyiptomosak, mert ott állatok voltak az istenek-, sajnos a természettudományos könyvekkel ellentétben semmivel nem igyekeztek alátámasztani a mondandójukat, mindössze kijelentették, hogy az úgy van, és kész. Shu ezt sohasem szerette, mert azokra a buta felnőttekre emlékeztette őt, akik azt hiszik, hogy csak azért, mert felnőttek, már igazuk is van mindig. Vett egy nagy levegőt, és halkan, nagyon halkan szólalt meg.
-Én… én nem szeretnélek megbántani… de az csak egy hit. És abból sok-sok másik fajta van… és a Fantom bácsi pedig egyáltalán nem is abból a mitológiából van, hanem a… az egyiptomiból…
Vágta rá gyorsan a kedvencét, ami elsőnek eszébe jutott. A manticore nevét még meg tudta jegyezni, mert érdekes állatka volt, de azt, hogy a lény a perzsa mitológia szüleménye már nem tartotta annyira fontosnak, hogy megjegyezze.
-Szóval a helyes válasz a tyúk. Ha a tyúk tojásáról van szó, akkor egyértelműen a tyúk volt előbb, mert tyúktojása csak a tyúknak lehet.
-Na végre… és ezért kellett ekkora cécó…
Sóhajtott a sárkány, aki már természetesen a kérdés feltevésekor tudta a helyes választ.

by **Phobos** Szomb. Feb. 22 2014, 00:07

Elfogadták bocsánatkérésemet, mire kénytelenül elfordítottam fejemet. Így rosszabbul éreztem magamat. Nem kellett a szánalom. Tényleg nem volt szükség a sajnálkozásomra. Miért is nem felejtettem el rögtön?
A lány szintúgy gondolkodott arról, mi lehetne a válasz, Sándor csavaros talányára. Miképpen elmélkedtünk, csendben ült, keresztbe öltött karokkal, felkunkorított farokkal. Szemével a távolt fürkészte, miképpen az elkövetkező választ várta. Csak néha pillantott le ránk, főleg annál a résznél, mikor a teremtés szempontjából próbáltam megközelíteni a dolgokat. A vallásról csupán ennyit tudtam: Genesis. Nem lepődtem meg azon, hogy Shu nemigen kedvelte ezt a témát - legalábbis nekem úgy tűnt. Szemöldökömet felvonva félmosolyt eleresztve néztem rá. Kicsi és törékeny, de neki is megvolt a maga véleménye a világ dolgait illetően - úgy mint Esunak.
- Nem lehetünk egyformák. - vontam meg a vállamat. - Ha te nem is hiszel a vallásban, én azt gondolom, hogy az csak megköt. Valójában minden hit egy útra vezet, attól függetlenül, hogy ki miben hisz. - válaszomat követően a Fantomra néztem, aki a találkozás pillanatától fogva először habozott a válaszával. Hol rám, hol Shukakura, hol Timidusra nézett, és nagyot fújtatott. Bal mutatókarmával megvakarta halántékát. Úgy tűnt, mintha nem tudta volna eldönteni, kinek adjon igazat, kire válaszoljon, és mit mondjon. Újabb nagy levegőt, újabb kilégzés. A levegővételtől enyhe szellő keletkezett, ami megringatta a fák koronáit. Hatásszünet.
- Őszintén, kicsi lány? Nem tudom, hogy egyiptomiból vagyok-e vagy egy másikból. Viszont azt tudom, hogy én én vagyok. Lényegtelen, honnan származok, amíg megőrzöm az öntudatomat. - A szavai mindvégig velem maradtak, attól függetlenül, mennyire zavarodott bele az eszmecserénkbe. - Értelmes válaszok születtek. Örülök, hogy a nem teljes egyetértésetek mellett ugyanarra a válaszra gondoltatok. Természetesen elfogadom. Az utolsó talány... - Újabb hatásszünet. Nekifeszültem a végső kérdésnek, ami eldönti, a barátom lesz, vagy az ellenségem. Bár nem tűnt ártalmasnak, mégis az a benyomásom támadt, hogy nála egy baráti hátba veregetés egy gerincropogtató-kúra lehet.
Egy darabig csak gondolkodott, aztán egy sejtelmes hümmögés után frusztráltan horkantott föl. - Na tessék, erre meg elfelejtem... pedig itt volt a nyelvem hegyén. Mit is akartam az imént mondani? - ...Vannak olyan helyzetek, mire az idegen nemigen számíthat: ez is ilyen volt. Elkerekedett szemekkel fürkésztem az oroszlán tekintetét.
- Hát... öhm...

by **Shukaku** Hétf. Feb. 24 2014, 06:43

~Mosolyog. Miért mosolyog? És miért ilyen furcsán? Kérdezni szeretne valamit? De… akkor miért nem teszi fel a kérdéseit? Biztosan valami rosszat mondtam…~
-Mind egyformák?
Tűnődött el a lány a kijelentésen, Timidus azonban csak hevesen bólogatott.
-Persze-persze! Ez nem nagy dolog. Ezt mindenki tudja. Nem lenne jó, ha mindannyian egyformán gondolkodnánk, a vélemények különbözősége teszi lehetővé például a ~~lóversenyt is~~ vitát is, vitatkozni pedig nagyon-nagyon jó dolog. Főleg amikor nekem van igazam. Szóval majdnem mindig. Az milyen unalmas lenne már, ha mindenki ugyanúgy gondolkodna mint én, én pedig nem beszélhetnék senkivel, mert már mindenki tudná azt, hogy mit szeretnék mondani, vagy kérdezni?! Pfff!
Fújt egyet ő is, majd legyintett a farkával.
-Mondjuk a Bunkó legalább észhez térne. Az lenne az egyetlen pozitív része.
-Timidus…
Sóhajtott Shu is, ráhagyva a sárkányra a dolgait, és inkább az idéző tekintetét fürkészte.
-Nem… szerintem nincs igazad. Mármint… abban igazad van, hogy a vallások csak megkötnek minket. De az embereknek nincs szükségük olyan megkötésekre, amit nem tartat be velük senki. Arra ott a lelkiismeret. Igen… az sokkal jobb. És egy útra sem vezetnek, mert nagyon különböznek.
Lassan megrázta a fejét, és eldöntötte, hogy ha a fiú majd szeretne erről beszélni, akkor később szívesen beszél vele, és megmutatja neki azt a nagy, fekete könyvet a könyvtárból, amiben öt nagy vallás volt leírva, hogy miként működnek, meg mire valóak, és az is, hogy mennyire különböznek. Igaz a könyvet csak a történetek miatt olvasta, és rengeteg mindent nem értett belőle, és a nevek nagy részét is elfelejtette… de a fiú talán nem fogja, ha elolvassa, és tanulhat belőle. Míg ő csak türelmesen figyelte az oroszlán tekintetét, Timidusnak sokkal hamarabb elfogyott a türelme, és még azokat a butaságokat sem tudta feldolgozni, amiket Sándor elmondott, így hát közbeszólt, és nagyon remélte, hogy a Fantom megérti a szavait.
-Ez megint csak butaság. Már hogyan lennél te te, ha azt sem tudod, hogy honnan jöttél? Milyen öntudat az? Én például tudom, hogy tojásból, és Shu is tudja, hogy ő nem. Bár azt nem mondta el, hogy ő honnan, de azt igen, hogy nem tojásból. De azt mondta, hogy tudja, csak nem mondja el, mert az nem érdekes.
~De majd egyszer kiszedem ám belőle! Mi az, hogy megint titkolózik előttem?!~
-És azt is tudja, hogy a kinti világból jött, ami rossz. Meg… oké-oké, igazunk van, helyes a válasz, de azt nem mondtad el, hogy miért helyes. Melyikünk helyes válasza helyes? Két különböző dolgot mondtunk, csak ugyanazzal a végkövetkeztetéssel. Olyan nincs, hogy mindkettő helyes! Vagy nekünk van igazunk, vagy neki! Shu! Mondd! Miért?!
Fordult a lányhoz, és hallatta a kérdő csipogását. Shu természetesen nem értette minden szavát, sőt, most nagyon keveset értett az ilyen bonyolult mondatokból, de az elégedetlenséget és a türelmetlenséget kihallotta.
-Nyugalom Timidus! Hagyjuk egy picit gondolkodni a Fantom bácsit. Biztosan hamar kitalálja a harmadik kérdését is. Ne légy türelmetlen!
-De nem aaaz! Ehh! Ha ő nem tud kérdezni, akkor kérdezek én! Timidus kérdez! Miért helyes a válasz? Miért? Miértmiértmiértmiért?

by **Phobos** Pént. Feb. 28 2014, 10:45

A sárkány csipogott, az oroszlán idegesen gondolkodott. Már úgy voltam vele, hogy még Shukaku reagálására sem tudnék rendesen válaszolni. Egy egyszerű bólintással jeleztem neki, "megértem, nincs semmi gond". A feszült kíváncsiságtól nemigen tudtam mit tenni ernyedten lógó karjaimmal, így inkább hátul kulcsoltam össze őket, miképpen Sándor dűlőre jutására vártam - vártunk. Egyelőre azt gondoltam, vagy egy nagyon nehéz kérdéssel szeretné meghiúsítani a tervemet, vagy tényleg igazat mondott, és elfelejtette a talányt. Bár az első hipotézist nem mondta ki, a gyanúm pillanatról pillanatra erősödni látszott.
- Ha nem gondolsz rá, eszedbe jut. - vontam meg a vállamat kissé unottan. Nem csak a gyanúm, hanem a ráhagyásom is fokozódott a tudatomban. Türelmesnek türelmes maradtam, bár azzal, hogy a kérdésre kellett várakozni, az a lelkességet szipolyozza ki. Eleinte ököllel vívott harcra számítottam, de ebből is találós kérdések sorozata lett - most meg újból a türelmet vetette próbára. Sándor egy pillanatra nézett rám bús, sötét szemeivel, és a szájának a sarkában halvány mosoly húzódott meg. Fejét megrázva száját résnyire nyitva állt föl helyéről, térdére támaszkodva. Ahogyan felemelkedett, úgy követtem tekintetemmel az övét. Szárnyait továbbra is becsukva, felszállásra nem készen tartotta, ami arra adott következtetést, hogy még akkor sem mond le a kihívásról, ha el is felejtette a talányát. Azonban a sötét szempárban nem a kétségbeesést, hanem inkább elszántságot véltem fölfedezni. Tudtam: már kigondolta, mit fog kérdezni - méghozzá egyenesen tőlem.
- Döntsd el... - kezdett bele komoly céltudatossággal. - Nevezd meg, miért küzdesz és miért kell a támogatásom. - Elakadt a lélegzetem. A Sándor azt várta el tőlem, hogy megnevezzem azt, amiért itt, Aincradban küzdök. Ettől a választól függött a barátságunk, és netán-talán az életem is. A kérdés személyes volt, amitől a kihívást igencsak megnehezítette. Nem számíthattam mások segítségére ebben az ügyben, mégis kettejükre pillantottam - nem kérően, hanem inkább azért, mert biztosítani akartam Shukakut arról, hogy a válasz már ott volt a fejemben, csak meg kellett fogalmazni, melyhez talán a világ minden ideje sem lenne elég. És ez a kérdés volt az, ami mindent eldöntött: barát vagy ellenség, élet vagy halál... Nyomasztónak éreztem a terhet, melyet az oroszlán a vállamra rakott. Az utóbbi két kérdés köret volt csupán. Előjáték. Valójában a harmadikat szánta a legnagyobb feladatnak, amit nekem kellett teljesítenem. Sosem mertem belegondolni, milyen, ha egyetlen kimondott döntéstől függ az emberi élet - pedig számtalanszor lett volna rá okom. Az igazat megvallva még én sem rendelkeztem annyi készséggel, hogy kerek-perec megmondjam mindazt, ami odabent lapult - bár éreztem, hogy az volt a helyes megoldás. Ám mielőtt bármit is felelhettem volna, a kíváncsiság és a tehertől való enyhülés céljából én is kérdeztem egyet, de nem az oroszlántól, hanem a kislánytól és Timidustól:
- Ti harcoltok valamiért?

by **Shukaku** Pént. Feb. 28 2014, 11:18

Az, hogy Shu nyugtatgatni próbálta a sárkányt, teljesen normális volt. A lány nem szerette a feszültséget és igyekezte is elkerülni mindig, amikor csak lehetősége nyílt rá. Az azonban, hogy az oroszlán egyszerűen figyelmen kívül hagyta a pet kérdését, már kezdte dühíteni. Addig minden rendben is lett volna, amíg türelemre inti a barátját, hiszen hagyni kellett gondolkodni a fantomot, az viszont, hogy miután gondolkodott, azután sem a kérdésre válaszolt, már nagyon nagy modortalanság volt a részéről, és ezt Shukakunak szóvá is kellett tennie, hiszen illett megvédenie a barátja becsületét.
-Elnézést kérek fantom bácsi…
Kezdte halk hangon a mondandóját, és még fel is emelte egyik kezét, mintha csak az iskolában jelentkezne.
-Nem tudom, hogy Önnek tetszik-e érteni a petek beszédét, vagy Timidus csivitelését, de a sárkány kérdezett valamit.
Egy pillanatig csak nézte Sándor arcát, hogy lássa, értette-e Timidus szavait, vagy csak egyszerűen goromba volt, de azután folytatta.
-Azt szeretné tudni, hogy miért tetszett azt mondani az előző kérdésre, hogy igaz. Ön biztosan ismeri a választ, hiszen úgy nem tehetünk fel kérdést, hogy nem ismerjük a választ. Mi viszont kettő választ adtunk, és szeretnénk tudni, hogy melyik volt a helyes. Igen… most már én is szeretném tudni. és azt hiszem Gilbert is.
Fordulni csak ezután fordult a fiú felé, és egyértelműen megrázta a fejét.
-Nem. Nem küzdünk.
-Jah… most éppen nem.
-Vagy… talán pont azért küzdök, hogy minél kevesebbet kelljen küzdeni.
-Igen… ha gyorsan legyőzöd az ellenfeledet, az mindig dicsőségesebb. Egy jó csapás és vége.
Természetesen Shu nem erre gondolt, és ezt valahol a sárkány is tudta, de arra gondolt, hogy ha a fantom mégis érti a beszédét, akkor fent kell tartania a látszatot, hogy velük nem lehet csak úgy packázni, mert egyébként nagy harcosok.
-A kérdésemre pedig tessék válaszolni!

by **Phobos** Szomb. Márc. 01 2014, 16:10

- Mivel nem éppen pet vagyok, vagyis nem arra programoztak minket, nem érthetem, amit kis barátod mond. - mormolta halkan. - A válasznak elég logikusnak kellett lennie ahhoz, hogy elfogadjam. Valójában mindkét válasz helyes, és mindkét válasz helytelen. Csakis tőletek függött, mit fogadok el itt, és mit nem. És én ezt logikusnak véltem, így elfogadtam. Szeretnél még kérdezni valamit, Timidus, vagy kielégítő volt a válasz? - kérdezte nyájas udvariassággal, miképpen kissé oldalra billentette fejét.
Nem küzdenek... vagyis most nem - ezt mondta. Nem értettek, és ez kissé bosszússá tett. Egy halk pisszegéssel fordítottam el fejemet, bár amint megemlítette azt, hogy ők csakis a harc végéért küzdenek, megenyhültem. Túl fiatalok, és tapasztalatlanok. Nem kellett volna ilyen kérdést szegeznem nekik. Az én hibám. Enyhén bosszúsan tettem jobb kezemet a derekamra, miközben a balt ernyedten lógattam. Rajtam állt, hogy az oroszlán ebédjeként vagy a barátjaként végzem-e. Sándor csak sejtelmesen hümmögött, miközben felém sandítva főleg az én véleményemre, megnyilvánulásomra várt. Ismét elragadt az indulat.
- Nem tudom pontosan. - feleltem aztán. - Minden olyan homályos még előttem. Pár hónapja még azt hittem, hogy ebbe a világba születtem... de miután jött egy-két halovány emlék, minden megváltozott... valami rám erőltetett valamit, amit nem akartam megcsinálni. Üres volt minden, míg rá nem találtam az Artesre... vagyis az talált én rám. Célt és reményt adott nekem. - vettem egy nagy levegőt. - Majd egyszer meg szeretném tudni, mi volt és mi történt velem az odakintben. Egy ideig azt hittem, másért nem is lehetne harcolni, csak az emlékekért... de aztán láttam, mennyien haltak meg, és valamiért azt éreztem, ennek gátat kell szabni. - perzselő határozottsággal néztem Sándor szemébe. - Ezért szeretném, ha segítenél. Ne haljanak meg többen. Meg tudod érteni, Sándor, a Nagy? - Furcsán éreztem magamat. Az imént még majdhogynem féltem megszólítani a Fantomot, most viszont az ambíció kellő bátorságot adott ahhoz, hogy ne rettegjek az oroszlán esetleges negatív visszajelzésétől. Tudtam, hogy a válaszom nem feltétlenül lehetett csak jó. Úgy is ítélhetett, hogy egyszerűen nem fogadja el az okokat, és nekem vagy nekünk támad. Ehelyett csak állt, engem méregetve, aztán Shukaku felé nézett.
- És nektek mi lesz a célotok, hogyha kevesebb lesz a harc? Démonok születnek, démonok halnak, és ez újra és újra ismétlődik. Az embereknek mindig harcolniuk kell, hogy ne haljanak meg Aincradban.... mond, te szeretnél visszamenni oda, ahová tartozol? - A kérdés váratlan volt. Tanácstalanul néztem Sándorra, akinek a pillantása egy hosszú momentumra összefutott az enyémmel. Meleg, baráti pillantás volt, amiből szerény következtetést vonhattam le: hát mégis elfogadta...

by **Shukaku** Szomb. Márc. 01 2014, 16:49

-Oh… ha nem, hát nem. Semmi baj!
Hajtotta meg a fejét Shu mosolyogva, hogy megnyugtassa a szegény fantomot, aki biztosan rosszul érezte magát amiatt, hogy nem érthette Timidust.
-Én szívesen fordítok, mert én nagyjából értem, hogy mit szeretne mondani.
Ezután meghallgatta a választ, és a sárkány felé nézett, kérdő tekintettel.
-Így már jó lesz Timidus?
-Ahamm. Megtudtam, hogy nem tudja a választ.
-Igaza van Timidus. Ha mi helyesnek gondolunk egy választ, és biztosan vagyunk benne, akkor nagyon nehezen lehet meggyőzni minket az ellenkezőjéről. Főleg, hogy vissza sem mehetünk megnézni, hogy a tyúk vagy a tojás volt előbb, meg a teremtéses dolgot sem nézhetjük meg.
-Persze-persze! De akkor mondja azt, hogy nem tudom! És ne tegyen fel olyan kérdéseket, amire ő sem tudja a választ.
-Hát…
-Mindegy! Jó lesz így is.
-Igen. Kielégítő válasz volt. Köszönjük szépen!
Hajolt meg a lány újra az oroszlán felé fordulva, és a sárkány is bólintott egyet. Shukakunak elegendő volt a válasz, Timidus pedig, mivel úgy látta, hogy ha tovább kérdezne sem kapná meg a kérdésére a választ, egy legyintéssel elintézte a dolgot, és inkább hallgatta Gilbert feleletét. Az amiket mondott azonban mindkettejükben csak még nagyobb zavart keltett, és Shu önkéntelenül is egy fél lépést távolodott tőle, miközben beszélt, Timidus azonban egyre élénkülő érdeklődéssel hallgatta az egyre furcsább idegent. Majd ugyanolyan meglepődés kísérte a Fantom kérdését is, és ezúttal Shukakun volt a sor, hogy értetlenkedve kérdezzen vissza.
-Már miért kellene? A mobok csak akkor támadnak ránk, ha megzavarjuk őket, és még egy bosst sem láttam a termén kívül, hogy el akarta volna foglalni valamelyik céhházat. Mindig az emberek keresik a bajt, és azért halnak meg, mert nem tudnak békében élni, vagy mert egymást bántják…
Nyelt egyet, és kihúzta magát, és gyűlölettel a hangjában szólalt meg, utálkozva kiejtve a szavakat.
-Igen. Az emberek ölnek csak értelmetlenül… mert éppen úgy tartja kedvük. Senki más nem csinál ilyet.
Majd újra elhallgatott, és ismét halk, de továbbra is értetlenkedő hangon válaszolt.
-Én már ott vagyok, ahova tartozom.
Természetesen nem a fantomra haragudott, hanem az emberekre. A vörös játékosokra, akik megölték társaikat, vagy azokra, akik öngyilkos akciókba kezdtek, és megölették magukat. Annyira sokan haltak meg feleslegesen, csak azért, mert hősködni támadt kedvük, és nem bírtak békességben meglenni. És ez nem csak Aincradra volt igaz, hanem a kinti világra is. Általános érvényű volt.

by **Phobos** Szomb. Márc. 01 2014, 18:11

- Fogalmam sincs, Shu. - mondtam halkan, kissé bizonytalan hanglejtésben. - Lehet, a kisebb mobok azért nem támadnak úgy, mert félnek. Félnek a nagytól, mert tudják, hogy ők erősebbek. Nem szép dolog a kisebbel kikezdeni, igaz, de ha valaki bármit megtenne azért, hogy visszamenjen az odakintbe, az még a gátlásokon is képes túltenni. Én már láttam bosst, és csak azért támad másokra, mert védi a területét. A nagyobbak már nem csak a területért, hanem nyílt agresszióból támadnak, ezért veszélyes magasabb szinten egyedül bóklászni. Vagy azért támadnak, mert védik a kisebbeket, vagy pedig kedvtelésből ölnek... és az egyszerűen nem jó. - lehajtottam fejemet, és visszagondoltam a csapatépítő jellegű feladatra. A vérszerű méregre, meg a csontból álló óriásokra. Görcsbe rándul a gyomrom, mikor arra gondolok, hogy akkor tényleg majdnem meghaltam. A helyzet más volt, mint a többi. Meg kellett védenem valakit, akit a gondomra bíztak, és majdnem elbuktam. Az emlék puszta gondolatától is kellemetlenül húztam össze szemöldökömet, ajkaimat összepréseltem. Keserű emlékeimből a kislány dühödt szavaira ocsúdtam fel. Nem gondoltam volna, hogy ennyire a szívére veszi a helyzetet. Nem éreztem úgy, hogy bármi jogom is lehetne ahhoz, hogy megfogjam a kezét vagy a vállára tegyem az enyémet. Tiszteletben tartottam azt, amit Timidus feladatának gondoltam: egy szelídítő bestiája ne csak az életét, hanem az érzéseit is védenie kéne. Nem tudtam nyilatkozni arról, vajon mennyire foglalkozik a sárkány Shu belső világával - az idomított fenevadakat nem tudtam a Fantomlényekhez hasonlítani. Túlságosan keveset ismertem ahhoz.
Ő már ott van, ahova tartozik - más nem jutott erről eszébe, csakis a régi énem. Mikor még úgy tűnt, ide, Aincradba születtem, teljesen elégedetlen voltam a létemmel. Nem akartam, hogy ő is erre a sorsa jusson. Nem ismertem, nem is állt jogomban megmondani neki azt, amivel tán elüldözhetem magam mellől. Nem éreztem tanácsosnak. Őszintén, úgy ahogyan Sándor szemébe is néztem, úgy bámultam Timiduséba is.
- Ha ő ide tartozik, akkor kérlek, mindig vigyázz rá. - Bár ahogyan a fordítások alapján ismertem a szárnyas állatkát, kérdőre veszi kijelentésemet - pedig komolyan gondoltam. Reménykedtem benne, hogy ő nem csak testben, hanem lélekben is megvédi a bajtól. Kicsit mintha Sayara emlékeztetett volna...
Az oroszlán sejtelmesen morgott egyet, majd bólintott. Szárnyait kinyújtotta, mintha már készült volna a felszálláshoz, de előtte büszkén, ünnepélyesen szólt hozzánk:
- Vannak ostoba emberek, akik tényleg a saját hibáiktól halnak meg, de vannak köztük jók is. Nem olyan régóta léteztek, így van még mit tanulnotok. Én bízom benne, hogy egy nap képesek lesztek a hibátokból tanulva a jóra törekedni... vagy itt, Aincradban, vagy pedig az odakintben. Lényegtelen, hogy hol. Hívj, mikor szükséged van rám. Mostantól fogva veletek leszek. - Szárnyaival egyet lebbentve felröppent a magasba, s tíz-húsz méteres távolságba merészkedve, a pecsét felvillanásával el is illant. Utólag is meglepettnek éreztem azt, hogy sikerült. Sóhajtottam egy halkat, aztán ismét Shura terelődött a figyelmem.
- Jól vagy?

by **Shukaku** Szomb. Márc. 01 2014, 18:36

Shukakut meglepte, hogy Gilbert is megszólalt, hiszen igazából a fantom csak őt kérdezte most, és illetlenség volt belebeszélni mások társalgásába… de ezt természetesen nem mondta el neki. Ő persze nem lehetett illetlen, így tehát mivel a fiú hozzá intézte a szavait, válaszolt.
-Nem baj. Én tudom, hogy így van.
Lehajtotta a fejét, és sóhajtott egyet.
-Tudom, hogy sokan vissza akarnak menni. Tudom, hogy valakiknek talán jobb volt kint. Azt is tudom, hogy ehhez meg kell ölni a bossokat… szóval azt még meg is értem.
Ökölbe szorította a kezét, és úgy beszélt tovább, hogy nem nézett a másik szemébe.
-De sok mindenkit nem kellene bántani, és mégis bántják. Az állatok pedig nem ölnek kedvtelésből. Hisame is megmondta, hogy ez nem a mi világunk. Amikor átmegyünk a magasabb szintekre, vagy a nem védett részekre, akkor betörünk az ő területükre. Ők csak megvédik a területüket. Te sem örülnél, ha az állatok csak úgy bemászkálnának a szobádba.
Egy pillanatra elmosolyodott, hiszen ő ellenben nagyon örülne ennek. Újra nyelt egyet, és mintegy alátámasztva az előző szavait, újra elmondta.
-Csak az emberek ölnek kedvtelésből. A mob nem jön be a városba, hogy megöljön. Nem is jöhet, mert eleve így találta ki Kayaba bácsi. A mobok nem keresnek minket, hogy megöljenek. Mi keressük őket. És egymást… aminek már semmi köze nincs a kijutáshoz.
Megrázta a fejét.
-Nem. Annak nincs. Az emberek csak gonoszak és kegyetlenek.
Timidus ezalatt egy szót sem szólt, csak a lány vállán ülve hallgatta a szavait, és halkan morgott, hogy megnyugtassa a társát. Még akkor sem fejezte be a „dorombolást”, amikor az idéző hozzá intézte a szavait, mindössze egy olyan bólintást intézett felé, amiből az láthatta, hogy erre nem nagyon kell felhívnia a sárkány figyelmét, hiszen ez evidens számára. Az oroszlán szavaira mindketten biccentettek, és csak Shu morgott valamit az orra alatt, amit Gilbert vagy hallott ha odafigyelt, vagy nem, Timidus mindenesetre rábólintott.
-Akkor más hibájából halnak meg. Az még rosszabb… de akkor is az emberek miatt.
Majd felemelte a fejét nézte a távolodó alakot, hátrébb lépett kettőt, hátát egy fa törzsének támasztotta és újra elővette a füzetét. Fontosnak tartotta, hogy addig rajzolja le a lényt, amíg még frissek az emlékei, és még akkor is csak egy pillanatra nézett fel az alkotásból, amikor a fiú hozzászólt.
-Persze! Köszönöm! Csak… mielőtt elfelejtem… bocsánat…
Suttogta, és újra rápillantott a lapra, és még meghúzott két-három vonalat.
-Remélem te is.
Kérdezte, bár inkább csak udvariasság volt a részéről, hiszen ha a fiú megkapta amit akart, a társat, akkor nem volt oka szomorúnak lennie. Felemelte a rajzot, és a fény felé tartotta, keresve az égen a lényt, hogy utoljára összehasonlíthassa, de az addigra már eltűnt.

by **Phobos** Szer. Márc. 05 2014, 22:30

Az idegenek ilyenek, az idegenek olyanok - igazság szerint rossz volt hallgatni Shut. Nem azért, mert nincsen igaza, hanem éppen ellenkezőleg. Az idegenek túlságosan ostobák még, hogy tanuljanak a hibáikból, mégis, a Sándor esélyt szavazott meg nekik. Nekünk. Fogalmam se volt arról, mit kéne tennem - lehet, azért, mert már megtettem? Az oroszlán barátja lettem, mert teljesítettem a feladatát. Még mindig nem foszlottak szerte a kételyeim: nem a Fantom, hanem a kislány miatt. Biztos jó volt ez így? Sándorra és főleg magamra, pillanatok alatt dühös lettem. Nem kellett volna említenem, de az oroszlán sem tűnt túlságosan tapintatosnak. Miért kérdezett rá? Miért nem tudta, hogy ez lesz? És én miért nem? Nyakam körül meglazítottam a kendőmet, s gondterhelten sóhajtottam.
A lila szörny sem volt másmilyen - nem ölt meg, pedig alkalma nyílt rá. Ebben igazat kellett adnom Shunak, de... azok a csontbestiák habozás nélkül végeztek volna velünk. Mit kellett volna gondolnom? Nem tudom, és azt gondolom, hogy már nem is fogom tudni a választ.
Remélem te is - ahogyan kimondta, minden világossá vált: nem haragudott, amiért nem érthettem vele egyet. Talán a barátja voltam. Talán igen, talán nem. Nem tűnt olyannak, mint a többi, buta és tájékozatlan idegen. Az ég felé is nézett, és nem csak az útra, melyen tovahaladt: megfigyelő volt, akárcsak én.
- Az idegenek ostobák. - folytattam egy kis idő után. - Sajnos elég ostobák, hogy hagyják a másikat meghalni. Igen, ez tényleg rosszabb, de amelyik nem ostoba, az nem mulaszt. Az megvédi a másikat, ahogyan a bestia a barátját. Amúgy... - biztatóan néztem rá. - a segítségedre lenne szükségem. Van egy szörny, amivel nem minden idegen találkozott. Gyors, hatalmas, veszedelmes. Azt mondták, hogy bármivel és bárkivel végez, ami az útjába kerül, de engem nem ölt meg. Még úgy sem, hogy nyitott volt a védelmem, és nem állt szándékomban szembeszállni vele. Nem tudod, hogy ez lehetséges-e? - A kérdés nem csak terelésnek felelt meg. Tényleg kíváncsi voltam, vajon Shukaku tudja-e a választ. A bestia már rég óta űzött, gondolatban, de még sosem éreztem ilyen közel ahhoz, hogy már-már kézzel megmarkoljam a választ. És ha Shukaku tényleg ennyit tud az e világi szörnyekről, akkor biztosra vettem: tudhat a bestiakirályról is.

by **Shukaku** Szer. Márc. 05 2014, 23:23

~Idegenek? Mindig az idegenekről beszél. Kik lehetnek neki idegenek? Talán… talán mindenki idegen, akit nem ismer? Ha előttem beszél az idegenekről, akkor szerinte én biztos nem vagyok idegen. Már… már csak nem fogja a szemembe mondani, hogy ostoba vagyok. Persze… mondhatná, ha lenne rá oka, de nem hiszem, hogy van. Főleg, hogy mi segítettünk neki válaszolni a fantom találós kérdéseire. Szóval… szóval akkor azt hiszi, hogy én nem vagyok számára idegen? Azt gondolja, hogy ismer engem? Hogy ismerhetne meg ilyen rövid idő alatt? Nem! Nem ismer! Senki nem ismer! Még Peter sem és még Timidus sem! Nem akarom, hogy bárki is megismerjen, mert akkor gyűlölne. Soha senki nem tudhatja meg…~
Ökölbe szorította a kezeit, de tovább hallgatta a fiút, és tovább gondolkodott.
~Hagyják meghalni a másikat. Ahogy én is hagytam… de… nem tehettem semmit. Nem volt mellettem Timidus! Nem volt ott, de most itt van. Most tehetek! Most képes vagyok tenni! Most… most majd megvédünk mindenkit, és senkit nem fogunk többé elveszíteni! Főleg egymást nem! Egymást biztosan nem!~
Megrázta a fejét, majd fel is kapta és a fiúra emelte a tekintetét, belenézve a szemébe, hiszen az kérdést intézett felé.
-A… a segítségemre?
Kérdezte halkan, de annyira halkan, hogy egyértelmű volt, csak a csodálkozását fejezi ki, választ nem vár. Végighallgatta az idézőt, majd elmosolyodott.
-Persze! Lehetséges. Tudod, az állatok jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük, és ha látják, hogy nem akarjuk őket bántani, akkor ők sem bántanak minket. Biztosan észrevette, hogy nem akartál vele szembeszállni. Az emberek pedig sok butaságot mondanak az állatokról, nem mindig szabad rájuk hallgatni. Például van olyan ember, aki azzal henceg, hogy el tudja venni a kutya elől a csontot. Pedig az sem jó, ha nem tudja, mert rámorog, vagy odakap, de az sem erőfitogtatás, ha el tudja. Akkor lenne ügyes, ha megszabhatná a kutyusnak, hogy mikor kezdhet enni. De…
Pislogott párat, hogy picit visszaterelje a gondolatait az eredeti témához. Ha állatokról volt szó, akkor képes volt elrugaszkodni, és akár órákat is beszélni, ha senki nem állítja meg.
-Használtál valaha is határozókat? Növényhatározót, vagy állathatározót. Mert… sokkal könnyebb dolgom lenne, ha nem a jellemét írnád le, hanem azt, hogy hogyan nézett ki. Mondjuk kezdjük a méreteivel. Vagy… vagy a törzzsel. Vagy ha rögtön tudod az osztályát, akkor mondhatod azt is. Mármint…
Ismét elhallgatott, és igyekezett megnyugtatni magát.
-Kétéltű, hüllő, madár vagy emlős volt? Mert… gondolom nem hallal találkoztál.
-No... elkezdődött...
Sóhajtott a sárkány, és kényelembe helyezte magát a lány vállain.

by **Phobos** Pént. Márc. 07 2014, 22:29

Ahogyan rákérdezett, tényleg a segítségére van-e szükségem, bólintottam egyet. Rövid, nyilvánvaló jelét adtam annak, hogy komolyan gondoltam: valóban egy nálamnál jóval fiatalabb idegen tanácsa kéne. Csípőre tettem kezemet, és amint magyarázatba kezdett, viszonoztam a mosolyt. Csak egy pillanatnyi kifejezése volt örömömnek, amiért készségesnek mutatkozott - pedig alig ismertük egymást. Nem sok idegen képes ok nélkül segíteni a másikon - akiknek nem sikerült, azok ostobák maradtak. Ostobák és érthetetlenek. Nagyot pislantva igyekeztem az idegenekről alkotott negatív véleményeimet háttérbe szorítani, és Shukaku bölcs szavaira figyelni. Nem, nem hagyhattam, hogy a megvetés gátat szabjon minden érzelmemnek, hiszen Sándor is bizalmat szavazott nekik - nekünk. Igen, lehet, hogy a jövőben sokat fognak fejlődni - jóval többet, mint azt valaha el tudnám képzelni. És miképpen hallgattam a kislány szavait, több bizalommal álltam hozzájuk, az idegenekhez. Talán meg fognak változni. Egy napon...
Amiket mondott, valószínűnek tartottam, bár tényként kezelve azt, hogy az a behemót bármit megtehetett volna velem, amit csak akart, kissé elbizonytalanított. Hiszen egy olyan lény túlságosan gonosznak és gyilkosnak tűnt, hogy meggondolja magát. Valami, egy apró sejtelem lassan növekedett a tudatomban: másnak kell lennie az ügy mögött. Ennek ellenére türelmesen hallgattam Shu minden szavát. Még ha nem is tartottam biztosnak, hogy az általa kifejtett okból kifolyólag nem támadott meg, tapasztalatszerzés okán érdemes volt odafigyelni. Mikor úgy tűnt, a lány félbehagyta beszédét, kérdően néztem rá. Megnyugtatott, de közben elgondolkodtatott azon, amit kérdezett tőlem.
- Állathatározó? - Bevallom, nem igazán tudtam, mire gondol. A kifejezést egyféleképpen tudtam értelmezni: hogyha a szót két alapvető kifejezéseire bontom - állat és határoz. Így már világossá vált, hogy egy olyan könyvet említett, ami az állatok élettanát tartalmazza - a növények már másodlagos szereppel bírtak, elvégre nem azokról kellett információt keresnem. - Azt hiszem értem, mi az és miről beszélsz, de hogy őszinte legyek, még sosem vettem a kezembe olyan könyvet. Sőt, egy ideje még azt sem tudtam, mi az a könyv. Sokat felejtettem a játék kezdete óta... - mondtam komolyan, kissé szomorkásan. Ahogyan a sárkánybarátja elkényelmesedett a vállán, úgy nekem is könnyebb volt magyaráznom - nem, mintha féltem volna Timidustól, de már régen elhitte, hogy sem neki, sem Shukakunak nem akarok ártani. - Leginkább emlőshöz hasonlított, de több állattörzs jegye volt meg a bestiában. De igen, határozottan emlős volt. Ragadozó... a szóbeszéd alapján terjedő habitusából, és farkasszerű ábrázatából ítélve. Viszonylag nagy. Marmagassága nagyjából két-három méter, de valószínűleg fiatalabb példány lehetett. Nem néztem a lábai közé, bár határozott jelét adta annak, hogy hím volt. - Elkapkodottnak, összecsapottnak éreztem a beszámolót. Hirtelenjében nemigen tudtam mit mondani erről a fenevadról. A kislány felkészültnek tűnt, én pedig annál kevésbé. Nem volt sok tapasztalatom az állatok elemezéséről, ezért reméltem, hogy van hozzá elég türelme.

by **Shukaku** Szomb. Márc. 08 2014, 07:40

~Egy ideje azt sem tudta, mi az a könyv. Nem tudta, mi az a könyv. A könyv.~
Viszhangzottak a lány fejében az idéző szavai, és akaratlanul is egy kicsit hunyorítva nézett a fiúra, hitetlenkedő arccal.
-Izé…
Kezdett volna bele az udvarias rákérdezésbe –amiről jelenleg fogalma sem volt, hogy miként tudná abszolválni- azonba Timidus is észrevette a lendületvesztést, amit az állatos témáknál szinte lehetetlennek vélt a barátja részéről, így közbeavatkozott.
-Inkább a kérdésre válaszolj!
~Soha nem fogunk hazaérni, és haza kell érnünk, mert különben elkésünk.~
~Igaz… és el is szomorodott miatta… talán tényleg nem kellene rákérdezni. De ez akkor is fura.~
Shu csak bólintott, elgondolkodott egy picit, ajkaihoz emelve jobb mutatóujját, egy kis idő múlva pedig már válaszolt is.
-Ha több állattörzs jegye is voltak benne, akkor egy kimérával találkoztál.
És már vette is elő a füzetét, hogy mindent fel tudjon jegyezni az új állatfajról.
-Két-három méteres marmagasság az… az a bölény és az elefánt közötti méret. Gondolom akkor négylábú állatról beszélünk… Biztosan olyan nagy volt?
~Igen… az emberek sokszor látnak nagyobbnak dolgokat. Főleg, ha félnek. Olvastam az afrikakutatókról, akik mindenféle vicces dolgokat írtak, amikor elsőnek megpillantották az új állatokat.~
-Tehát… akkor az arca farkas szerű volt.
Bólintott, és rajzolgatni kezdett, miközben folyamatosan fel-felnézett a beszélőre, várva a további leírást, amivel segítheti a fantomkép -hihi- kialakítását.
-És a többi része? Miből gondolod, hogy fiatalabb példány lehetett? És… milyen jelét adta annak, hogy fiú?
És itt egy pillanatra be is fejezte a rajzolást, és bár türelmes hangvétellel tette fel a kérdéseit, hangja mégis izgatottan és sürgetően hatott.

by **Phobos** Hétf. Márc. 10 2014, 15:35

Megleptem - persze nem is csoda, hiszen ebben más vagyok, mint a többi idegen... de nem kevesebb. Természetesen amelyik idegen ostoba, s első hallásra ítél a dolgokból, azzal nem is érdemes szóba állni. Ugyanolyan időpocsékolás lenne, mintha egy teljesen vad mobnak mondanám azt, hogy "kérlek, ne egyél meg". A Shu által megnevezett kimérához mellesleg egy szót nem szóltam - ott lett volna vége az életemnek. Elvileg az itteni mobok pontosan ugyanolyanok, mint az odakintben található állatok: hiába beszélsz nekik az idegenekén, a természet nyelvén kívül mást nem érthet meg, és erről nem az a lény tehet. Ha az emberi ostobaságot egy ártatlan élőlényre fogják, annál gyávább dolog nincs is. Ismét ott tartottam, ahonnan elindultam: az idegenek iránti undoromnál.
Kiméra - a szó világossá vált, amint meghallottam az ahhoz kapcsolódó feltételeket, Shu szájából: ha több állattörzs jegyei vannak benne... Nem sok állatot ismertem ebből a világból, jobbára idegenformájú szörnyetegekkel találkoztam össze, mióta az Artes tagja vagyok - azelőtt pedig nem is lehettem képes rá, mert megbabonáztak.
- Igen, akkora volt. - határozottan bólintottam. Igen. Biztos voltam abban, hogy jól láttam, s nem a szemem káprázott. Képzelegni pedig az álommesékben szoktam, s akkor sem elvont, hihetetlen dolgokról. Míg az idegenek a felhőket akarják meglovagolni, én a valóságot próbálom a karjaimba venni, és magamhoz szorítani. Az odakintről álmodok, vajon milyen lehet - s azt is csak este, mikor a fáradtságtól szédelgek. Csakis akkor van időm rá arra gondolni. Shu a többi részre is rákérdezett, és látszólag újabb kétségek fogták el, vajon tényleg fiatal hímről volt-e szó. Egy darabig csak hümmögve, jobb mutatóujjamat ajkamra helyezve gondolkodtam, aztán válaszoltam:
- Felálló, lángszerű sörénye volt, mely nagyjából a nyaka végéig tartott. Úszóhártya szerű tüskeképződmények tarkították a hátát - ez körülbelül a derekáig nyúlt. Úgy tűnt, mintha a mellső lábai kicsit hosszabbak a hátsóknál, így a testtartása kicsit púposabb volt. Testével arányosan hosszú, szőrpamaccsal rendelkező farokkal rendelkezett. Az állat maga kifejezetten izmosnak látszott. - Hatásszünet. Viszonylag nyugodtabbnak tűnhettem a korábbinál, persze a színtiszta igazságot mondtam. Egyszerű kihallgatás volt csupán, amitől nem kellett tartanom. - A fiatalabbak ingerlékenyebbek, és bár nem akart megölni, látszott, hogy mennyire zavarom őt a jelenlétemmel. Ebből kifolyólag találom azt, hogy hím volt. A farkasok közül is a fiúk védik inkább a területüket a betolakodóktól, így ez a lény is valószínűleg a felségrészét óvta.

by **Shukaku** Hétf. Márc. 10 2014, 18:25

~A könyvet nem tudta, hogy mi, de a bölényt ismeri, és azt is tudja, hogy mi a törzs és a marmagasság. Fura egy fiú. Lehet, hogy csak piszkálódik velem, mert látja, hogy mennyire szeretem az állatokat? De… végül is a fantomot is ő hívta elvileg, meg ismerte is, és össze is barátkozott vele, hála Timidusnak. De… ilyen hogyan történhet? Mármint…~
A magyarázatra csak bólogatott és rajzolgatott tovább, néha felpillantva, hogy egy picit megállásra késztesse a beszélőt, néha pedig visszakérdezett.
-A sörénye pontosan milyen volt? Oroszlános? És… most úszóhártya vagy tüske? Vagy a tüskék között voltak úszóhártyák? Izé… ha a hátán volt, akkor szerintem az nem úszóhártya, csak lebernyeg. Mint a dimetrodonnak. Olyanra gondolsz nem?
Ha az idéző nem értette, akkor gyorsan felskiccelt egy dinót, és ha úgy sem ment, akkor inkább a kezébe nyomta a füzetet, hogy rajzolja le ő, hogy mire gondol úszóhártya gyanánt.
-Ha a mellsői hosszabbak, akkor vagy két lábon jár, vagy olyan, mint a kenguru. Talpon járó vagy ujjon járó volt? És… mi az, hogy a testéhez képest arányos?
~Arányos…? Nem… biztos, hogy nem volt még állathatározó a kezében.~
Gyorsan kérdezgetett, bele-belevágva a másik szavába, és folyamatosan radírozva és kiegészítve a rajzot, de a fiú válaszára inkább abbahagyta a rajzolást, mert magyaráznia kellett… meg elgondolkodnia, hogy biztosan nem csak játszanak-e a hobbijával és a lelkes segítőkészségével.
-Ha nem is ismered az állatot, akkor honnan tudod, hogy a fiatalabb egyedek ingerlékenyebbek? Miből látszott, hogy zavarod? Egyébként ettől még egyáltalán nem biztos, hogy hím volt. Sok állatnál a nőstények vezetik a falkát. Például ott van az elefántoknál a mátriárka, vagy ott vannak a hangyák, vagy a hiénáknál a klánok, akiket szintén a domináns nőstény vezeti. Az oroszlánoknál pedig a nőstények vadásznak és védik a területet, amíg a hím alszik… szóval…
Picit kifújta magát, és kissé csalódott is volt, mert ő bizony jobban megnézte volna az állatot, ha történetesen vele kerül csak úgy szembe egy ilyen különlegesség. Mindenesetre türelmesen várta a válaszokat, és a további kifejtést.

by **Phobos** Szer. Márc. 19 2014, 15:37

Tudálékos idegen volt, a kora ellenére. Már rég megkérdőjeleztem volna magamban azt, hogy ilyesmi egyáltalán létezhet-e, de személyes tapasztalatból beszéltem. Ott volt előttem, mint élő példa, és rajzolgatott. Pontos leírást akart tudni arról a túlméretezett behemótról, ami csupán majdnem végzett velem. Mivel így is sok időbe tellett túljutni a szörnyeteg kinézetleírásán, leguggoltam, s kissé kényelembe helyeztem magamat.
- Nem, nem oroszlános. - ráztam meg a fejemet. - Ahogy némely állatnál a tüskék, úgy állt fel a bestia hátán is. Öhm... - Megakadtam. Túlságosan okosokat kérdezett ahhoz, hogy ugyanolyan bölcsességgel válaszoljak rá. Ebben különb volt nálam, és valószínűleg jó néhány más idegennél is. Bár az amnézia miatt nem kellett volna emlékeznem arra, mi például a dimetrodon, a fejemben mégis kirajzolódott a dinoszaurusznak a formája. Minden, amit mondott, a fejemben maradt... ennek ellenére tanácstalanul guggoltam. Lebernyeg...? - Az volt... azt hiszem. - Teljesen elbizonytalanított az a bölcsesség, amire nem tudtam kellőképpen reagálni, pedig lehetett volna rá alkalmam. Nem voltam benne biztos, mit kéne mondanom, ennek ellenére próbálkoztam. - Ugyanúgy, négy lábon futott, de amint megállt előttem, a hátsókra nehezedett. Talpon járt... öhm, úgy értem, a farka se rövid, se túl hosszú - épp a testméretével volt arányos. - Kérdéseire való helyes (vagy éppen helytelen) válasz megadása egy bosszúságos küzdelemnek felelt meg. Tény: még sosem találkoztam ilyen idegennel. A kora ellenére teljesen másnak bizonyult, mint például Saya, vagy a többi hozzá hasonló gyerek. Túlságosan is más...
- Ha tudnám, megmutatnám az emlékemet arról a találkozásról... - gondterhelten sóhajtottam. - Nem csak ez, hanem más állatoknál a fiatalabbak tudtommal ingerlékenyebbek, és ez alól még az idegenek sem élveznek kivételt. Ha nem zavarom, akkor nem jön oda hozzá, és nem szorít a két szarva közé, és nyálat csorgatva morog rám. - Újabb kételyek, de ezúttal jóval magabiztosabban igyekeztem felelni. - Mivel jobbára úgy nézett ki, mint egy farkas, feltételeztem, hogy azért éreztem valami büdöset, mert már korábban megjelölte a felségterületét. A farkasok is így szokták. S tudtommal a hím oroszlánok is a területet védik a többitől, a vadászatot a nőstényekre bízzák, de javíts ki, hogyha tévedek. - halványan, kissé keserédesen mosolyogtam. Semmiben sem voltam biztos, de már nem is számított. Ahhoz látnia kéne a szörnyet - éppen ezért fogom megkeresni...

by **Shukaku** Szer. Márc. 19 2014, 18:46

-Oké… nem oroszlános, hanem… akkor az is tüskés volt? Mint… mint a sünnek? Vagy a sülnek? És… akkor lebernyeg. Értem.
Rajzolta tovább az állatkát, sűrűn radírozott, satírozott, és közben tovább magyarázott és kérdezett.
-Tehát négylábú volt, de felegyenesedett amikor megállt. Akkor a hátsói sokkal erősebbek lehettek. Mint a nyulak. Ugye? Olyan volt a lába, mint a nyulaknak? Izmosabb hátsó és hosszabb első. És…
~Gondolkozz Shu! De… hogy kérdezzem meg tőle, amikor újra csak ugyanazt a butaságot hajtogatja? Így nem fogom tudni lerajzolni. Izé… akkor jobban körülírom…~
-Tudod… olyat nem lehet mondani, hogy arányos. Arányosat nem lehet rajzolni. Ha például nyuszit rajzolok, akkor neki kicsi farka van, meg mondjuk az őzeknek is. Pedig ugye az őz sokkal nagyobb mint a nyúl, de a farkának a méretét csak akkor tudom arányosra venni, ha már láttam olyan állatot. Vagy itt van Timidus, akinek a farka majdnem olyan hosszú, mint a teste, és szerintem ő is eléggé arányos. Annak sincs semmi értelme, hogy rövid vagy hosszú. Most… most én mondhatom azt rád, hogy magas vagy, de csak azért, mert én alacsony vagyok. Ha mondjuk találkozunk egy nagyon magas valakivel, az rád is azt fogja mondani, hogy alacsony vagy. Szóval… mondj inkább méreteket, mint ahogy a marmagasságnál. Milyen hosszú volt a teste, és ahhoz képest mekkora volt a farka?
~Igen. Így jó lesz. Sokkal jobb.~
És már elő is vett egy vonalzót is, hogy képes legyen valóban arányosan rajzolni az állatot, és szép, egyenes nyilakkal jelölhesse a körülbelüli méreteit.
-És… mindegy!
~Az emlékeket megmutatni? Biztos, hogy sokkal könnyebb lenne, de ilyeneken butaság gondolkodni.~
-És… rosszul tudod. A fiatalabb állatok pont nem ingerlékenyebbek, mert magabiztosabbak. Pont az öregek szoktak ingerlékenyek lenni, mert mondjuk elromlik a hallásuk vagy a látásuk, és nem tudnak felkészülni egy támadásra. Például az öreg kutyákkal ezért kell óvatosabban bánni. És persze az is lehet, hogy nem zavartad, csak mondjuk érdekelted, és megvizsgált, hogy ártalmatlan vagy-e. És amikor látta, hogy nem bántod, akkor megnyugodott és elment. A morgás sem feltétlenül jelent rosszat. Az állatok sokszor morognak elégedettségből például. De… megint csak az a baj, hogy nem vonhatsz le ilyen következtetéseket, amíg nem ismered az állatot és a tulajdonságait. És… találkoztál már hiénával?
~Nem… többet nem kérdezek. Most… hogy csináljam azt, hogy ki is javítsam, de ne is sértsem meg? Annyi mindent nem tud az állatokról, és azt hiszi, hogy igen. És csak azért mondja, hogy javítsam ki, ha téved, mert azt hiszi, hogy igaza van. Nem javítom ki… nem akarom megbántani.~
-No… akkor valaki ilyet láttál?
Mutatja meg végül a skiccet, ami valahol még emlékeztet is a fiú által látott lényre.

by **Phobos** Csüt. Márc. 27 2014, 16:00

Akármennyire tűnhetett kezesnek, meggyűlhetett velem a baja - a magyarázatokból és az extra rákérdezésekből ítélve. Sötéten ráncoltam össze homlokomat, miképpen a tó lágyan fodrozódó felszínére pillantottam. A Nap néhol kikandikált a kósza felhők borításából, s visszaverte annak bámulatos fényét. A ragyogás fölfedte a tó zöldes árnyalatát, amit valószínűleg a hullám által felkavart hínár- és moszatcsomók sokasága okozott. Néha-néha kisebb halakat láttam kibukni a vízből, ami arra adott következtetést, hogy a tó ideális volt azon egyének számára, akik eleget költöttek a horgász-jártasságukra. Még elég hűvös volt ahhoz, hogy a környéket az év további három évszakára benépesítsék az amúgy ehhez a területhez szokott állatok, a tó mégsem tűnt sivárnak, kihaltnak. Az égnek sem volt már a télies kékhez fogható színe: érződött, hogy a tavasz már a küszöbön van.
Noha örültem a közeledő jó időnek, a felsorakoztatott tények lohasztónak bizonyultak. Irreálisnak véltem ennek az idegen-palántának a tudálékosságát, de nem vonhattam kétségbe azt, amit kimondott. Egy olyan idegent könnyű túlszárnyalni, aki az odakintből származó tapasztalatait, tudását egy villámcsapásnyi idő alatt elveszíti, s nem marad más hátra, csak egy üres héj. A gondolattól elködösülten figyeltem Shukaku kicsiny kezét, ahogyan az abban munkálkodó ceruza és radír kölcsönösen váltották egymást a feladatvégzésben, hogyha a lánynak nem tetszett valami az alkotásában. Minden egyes rákérdezésével, illetve aprólékos magyarázatával erősítette bennem azt a tényt, miszerint a múltam nélkül nincs számomra jövő. Ajkaimat feszülten préseltem össze, és halk, morgásszerű sóhajtással adtam a környezet tudtára frusztrációmat. Nem őrá voltam mérges, hanem a meg nem válaszolt kérdésekre - az üres, összefüggéstelen emlékképekre. Ahogyan a homoktól elpuhult talajon ültem, ujjaim a földet fölszántva ökölbe szorultak. Mereven berándított tagjaim között lassan kiszórtam a homokot, amint tíz-húsz centire megemeltem karomat, hogy a térdemre támaszkodhassak. Amint enyhült a hirtelenjében felgyülekezett indulat, kétségbeesés, - mely forrón izzó fonákként futott át minden porcikámon - türelmet, s szívélyességet erőltettem magamra. Segíteni akart, mint az a lény, akit azután érzéstelenül elkergettem magam mellől. Shu a vázlatot megmutatva belém csapott a felismerés: ha nem is teljesen úgy nézett ki, de kétségtelenül úgy nézett ki, mint az én szörnyem. Fejemet enyhén előredöntve erősítettem meg a vázlat hitelességét, aztán térdemre nehezedve akartam felállni, de végül meggondoltam magamat. Keserédes mosoly rajzolódott ki arcomra, s egy hozzámérhető, szolid kuncogást hallattam.
- Tudod - kezdtem bele attól függetlenül, hogy rákérdezett-e a hirtelen jókedvemre vagy sem. - Most ostobának érzem magamat. És talán féltékeny is vagyok. - Vállvonás közepette ráztam meg fejemet. - Szerinted… nem. Szerintetek - Itt Timidusra pillantottam. - Van-e valaminek vagy valakinek jövője, hogyha nincsen múltja? - Eltértem a témától, mégis minden egybevágott. Ő valószínűleg nem érthette elsőre az egybefüggést, de én igen. Kíváncsi voltam, hogy a pöttöm idegen ezen a téren is eszes-e, és hogy a sárkánynak van-e véleménye erről a dologról. Elvégre nem minden nap beszél az idegen szelídített szörnnyel, s ilyen időkben bármilyen válasz egy biztos fundamentum volt ahhoz, merre kellene indulnom, s hol keressem azt, amit meg akarok találni.

by **Shukaku** Csüt. Márc. 27 2014, 16:44

Shu nagyon remélte, hogy megfelelő képet rakott össze abból a kevés információból, amit a fiú adott neki, persze azért annyira nem bízott a képességeiben, hogy ebben biztos lehessen. Amikor az kuncogni kezdett, ami már eleve szokatlan volt egy fiútól, már rögtön arra gondolt, hogy az kineveti őt és a firkálmányát, így gyorsan vissza is húzta a kezét, és vele együtt a lapot is, és már kész volt arra is, hogy összegyűrje és elszaladjon. Az idéző csak szórakozott vele, és kihasználta a segítőkészségét és a lelkességét. Vagy… vagy megsértette azzal, hogy kijavította, még akkor is, amikor nem is javított ki mindent, csak a leglényegesebbeket. Szerencsére azonban mielőtt ezt megtehette volna, a partner megszólalt. Tudod… igen… most jön a kioktatás. Shu nem akarta végighallgatni, de mivel a lovag már megszólalt, így nem hagyhatta faképnél, és igyekezett nem mutatni a lassan morajló dühét, ami azonban el is illant, amikor csak egy újabb kérdéssel találkozott. Illetve találkoztak. Azután, hogy kioktatta őt, mert sajnos ki kellett oktatnia, hiszen nem hagyhatta, hogy rosszul tudja a dolgokat, hiszen mások még ki is nevetnék ezért, nem csak elmagyaráznák, mint ő, ezután a fiú maga tartotta saját magát ostobának. Na ez volt az, amit az idomár végképp nem akart elérni. Ugyan végighallgatta a kérdést, de mindenképpen válaszolnia kellett az első felvetésre.
-Nem vagy ostoba, és szégyellned sem kell magad. Tudod… nekem sok időm volt ezzel foglalkozni. Csak ezzel foglalkoztam. Ezzel, és amióta itt vagyok, még a petekkel és a mobokkal. Semmi mással. Biztos, hogy más dolgokban meg te vagy az okosabb. Timidus például…
-Timidus például tud harcolni, amit Shu nem tud. Meg tud tervezni, meg improvizálni, meg…
-Elég lesz Timidus. Szóval emiatt ne érezd magad rosszul. A másik kérdésed pedig… pedig szintén Timidus.
-Én?
-Igen. Ott voltam, amikor kikelt. Semmi múltja nem volt, most pedig már…
-Igen. Remek példa vagyok erre is. Én vagyok a fejlődés.
Vigyorodott el a sárkány, és a lány is mosolyogva biccentett.
-Szóval ha emiatt aggódsz, akkor még rengeteg időd van tanulni az állatokról.
-És a találós kérdésekről.
-Igen. Mindenről. Amit csak szeretnél. Majd… majd Chan segít, hogy milyen témák érdekelnek, és akkor mutat neked könyveket. Ha… szeretnéd…
Shu ugyan nem nyújtotta a kezét, hiszen az azért még sok lett volna, de a várakozó testtartásából látszott, hogy nem akarja itt hagyni a másikat egyedül, és ha kell, akkor elvezeti a könyvtárhoz… ha most akar vele tartani. Mindenesetre abban biztos volt, hogy ismeri a céhházukat, hiszen Anat és Peter jó barátok, így tudnia kell róluk.

by **Phobos** Szer. Május 07 2014, 19:16

Türelmesen végighallgattam magyarázatát. Nem értette - persze miért is vártam tőle azt, hogy megértse? Hiába is próbálkozik az idegen, nem megy - elvégre nem nehéz, hanem kész lehetetlenség megérteni a másikat. Ennek ellenére meghallgattam. Nem voltam olyan ostoba és faragatlan, hogy ne hallgassam meg, hiszen már a kora ellenére is elég sokat tudott az életről. Féligazságot mondott csupán, ami elég volt ahhoz, hogy ne legyen egész. Kissé zavartan fújtam ki a beszorult levegőt.
- Azt hiszem, félreértettük egymást. - mondtam aztán, kissé megváratván a reakciómat. Még a kijelentés után is hatásszünetet tartottam. Egyszerűen nem tudtam szavakba önteni mindazt, amit hat hónap során tapasztaltam meg... vagy még annál is több ideje. Gondterheltségem nemigen adott szabad befolyást fogalmazási készségemnek - pedig arra most igen nagy szükségem volt, és a nem-kritikus helyzetekben meg tudtam volna oldani a kíméletlen helyzetet. Egy villámcsapásnyi idő alatt át kellett gondolnom a lehetséges alternatívákat, mivel magyarázom ki magamat: ami a valóságban egy másodperc, a fejemben kész örökkévalóság volt. Ezt mondjam? Ne ezt mondjam? Ha nem, akkor mit? A zűrzavar nem akart megszűnni, sőt, egyre inkább arra gondoltam, hogy jobb lett volna, ha a Sándor próbáját elbukom, és...
Ne gyötrődj már annyit! Mond meg az igazat! - az érces, ellentmondás nem tűrő hangot az utóbbi szóban forgó fantomhoz tudtam kapcsolni. Belelátott volna a fejembe, hogy így, fennhangon, egy kislány és a sárkánya füle hallatára kihangsúlyozza vívódásomat? A fantomok tényleg elképesztőek.
- Nem, én nem a tojásra gondolok. Te Timidus múltjához tartozol, és az is sokkal több. - mondtam aztán határozottabban. - Mi van, hogyha valaki elfelejti azt, amit az odakintbe élt, és nem maradt neki más, csak Aincrad? Semmire sem emlékszek. Nincsen múltam. Nem tudom, hogy ki vagyok. - Horgasztottam le fejemet. Nem, nem voltam szomorú, éppen ellenkezőleg. Bele tudtam markolni abba a vékony szálba, amibe már eddig is kellett: kérdezzem meg az okos idegeneket arról, mi a véleményük. Nem csak Anatot - minél több idegent, akiben szemlátomást megbízhattam. És én megbíztam ebben a kislányban. Nem fertőzték be az ostobák bolondos eszméi. A sárkánya megóvta a rossztól.
Amint felajánlotta a kecsegtető alkalmat, felvettem Shukakuval a szemkontaktust. Egy hunyorítással adtam jelét annak, hogy mennyire boldoggá tesz azzal, ha segítene rajtam.
- Köszönöm szépen. Mutassátok az utat.

by **Shukaku** Szer. Május 07 2014, 20:09

~Félreértettük? De… alig kérdezett valamit. Igyekeztem a kérdésre válaszolni… valahogy… nem konkrétan. Túl sok mindenre vonatkozhatott az a kérdés. Túlságosan általános volt. Honnan kellett volna tudnom, hogy mire kérdez rá, hogy mit akar tudni konkrétan? Nem tudhattam. Ő is tudja, hogy nem tudhattam. Most… ezért nem haragudhat rám.~
-Én… sajnálom…
-Esetleg… kifejtenéd egy picit részletesebben?
Próbálkozott a kis sárkány, azonban a fiú természetesen nem érthette a szavait, és ezt a mondatot még Shu sem tudta volna lefordítani, hiszen túl bonyolult volt a számára, így Timidus kérése süket fülekre talált. Vagy… talán mégsem, hiszen az idéző beszélni kezdett. Shu aggódva hallgatta a szavakat, és igyekezett türtőztetni magát, hogy ne ugorjon a másik nyakába a boldogságtól, hogy neki megadatott az, amiről ő csa álmodni tudott. Először ez futott át az agyán. Az öröm. És csak ezután érezte az irigységet. Elfelejteni a kinti világot. A rengeteg szörnyűséget. Teljesen elfelejteni. És csak ezt a csodálatos világot ismerni, ahol Timidus van, ahol szabályok vannak, ahol fejlődési lehetőség van, ahol élet van, ahol… egyszerűen csodálatos lenne. Igyekezett a lehető legjobban leszegni a fejét, hogy ne látszódjon semmi abból, hogy mi jár benne.
-Amnézia…
Mondta ki halkan a szót. Ismerte. Azután az események után ő is küzdött egy ideig azzal, hogy percek estek ki számára, amikor besüppedt a letargiába, de akkora szerencséje sohasem lett, hogy amnéziát kapjon, és akkor még nem is gondolt erre. Biztosan utánanézett volna, hogy hogyan lehet előidézni.
-Én… tudod… talán ugyanúgy megismerheted a kinti világot, ahogyan mi ismerkedünk Timidusék világával… ha szeretnéd… de nem tudom, hogy érdemes-e.
Carpe diem. Ezt kellett volna mondania, de ennyire nem mert véleményt alkotni. Nem akart hatással lenni másokra. Nem tudhatta, hogy másoknak mi a jó.

by **Phobos** Szer. Május 07 2014, 22:16

Amint pontos definíciót adott a problémámról, - amiről persze tisztában voltam - helyeslően bólintottam - nem az a határozott, egyetértést elváró, hanem szolid, nyugtázó biccentés volt. Ujjaimat összekulcsolva vártam, míg a lány feldolgozza a hallottakat, s értelmezze mindazt, amit mondtam. A sárkány az előbb csipogott valamit, de nem érthettem szavát. Kíváncsi voltam, hogyha kicsivel nagyobb lesz, ő is tudna-e beszélni, mint az a jégsárkány, amit a fronton láthattam harcolni. Egy futógondolat volt csupán, ami hamar tovaillant - nem, most sokkal fontosabbnak gondoltam ezt a problémát.
Mondandóján furcsállóan húztam fel szemöldökömet. Nem voltam abban biztos, hogy úgy megismerhetem-e az odakintet, mint más az aincradi létet. A lényem egy része ténylegesen itt született, és ezt el kellett fogadnom: valószínűleg - sőt, egész biztosan - jóval másabb voltam akkor, amikor tudtam, ki és mi vagyok. A tény keserédes volt, elvégre részben örültem a jelenlegi énemnek, másrészről ha jóval másabb voltam, akkor mit szólhatnak azok, akik körülvettek az odakintben? Mi lesz, hogyha egyszer felébredek, és azokat az embereket tényleg idegeneknek fogom tekinteni? És ők engem? Még sok-sok emelet volt hátra, mire kijátszásra kerül a Sword Art, de féltem - rettegtem - a jövőtől. De abban se voltam biztos, hogy megélem-e azt.
- Azt hiszem értem - mondtam, majd újabb kérdés merült fel. - Az, hogy érdemes-e, majd meglátom. De miért mondod ezt? - Utóbbi szavakat óvatosan ejtettem ki. Tisztában voltam, mit lehet kérdezni, s mit nem, de megkockáztattam, hogy megszerezzem a lánytól az igazságot. Kíváncsi voltam, melyik idegen hogyan ragaszkodik az odakinthez - az otthonához. Meg mertem kockáztatni azt, ami fél éve még eszembe se jutott: barátkozni.

by **Shukaku** Csüt. Május 08 2014, 07:02

~Miért mondom ezt? De… erre… erre nem válaszolhatok. Nem szabadott volna azt mondanom. Miért mondtam el?~
-Én… csak… nem kellett volna ezt mondanom. Sajnálom. Ne haragudj…
A lánynak jelenleg semmi fogalma nem volt arról, hogy mit mondhatna az idegennek. Igen. Idegen volt, és ugyanúgy nem tudott semmit róla, ahogy ez az idegen sem tudott semmit a kinti világról. Nem tudhatta, hogy neki is ugyanolyan rossz volt-e a kinti világban, mint neki, így azt sem tudhatta, hogy ő vajon ki akarjon jutni, vagy sem. Nem volt joga ezt mondani, és mégis kimondta, mert az irigység beszélt belőle. A lány rettentően szégyellte magát emiatt, de a kimondott szavakat már képtelenség volt visszavonni. Az idéző már kérdezett, és Shukakunak válaszolnia kellett, mert nem hagyhatta válaszok nélkül azt, akinek az ő butasága miatt kell kérdéseket feltennie. Nem akarta bajba keverni Gilbertet, mert ez a fiú semmi rosszat nem tett, nem érdemelte meg, hogy a lány így összekavarja őt csak azért, mert neki saját magának nem tetszett a kinti világ, és soha nem akart oda visszamenni.
-Én csak… ne haragudj kérlek. Én… nekem nem volt ott kint jó. Sok… rengeteg rossz dolog történt velem. De… nem tudhatom, hogy téged kik vagy mi vár kint… csak…
Mit mondjon? Mit tegyen? Mit akarhat tőle az idegen hallani? Nem mondhatja azt, hogy ne akarjon kijutni, de azt sem, hogy próbálkozzon, mert megéri. Az igazat kell mondania. Az mindig célravezető… akkor is, ha fogalma sincs arról, hogy éppen melyik célhoz vezet…
-Én… csak nem akarom, hogy csalódj. Én… azt hiszem ismerem mindkét világot… valamennyire… talán… és ez sokkal jobban tetszik. De… nem mondhatom meg, hogy te mit csinálj… mert azt nem tudhatom…
Teljesen összezavarodott és sajnálkozó, rimánkodó tekintettel nézett az idegenre.
-Kérlek… kérlek ne haragudj rám. Segíthetek Fantomokat keresni… ők talán többet tudnak… mármint rólad…
Igen. Így jó lesz. Ezzel segíthet. Ez a fiú ehhez a világhoz tartozik, és úgy tűnik ő is ezt a világot kutatja. Shu olyan akart lenni, mint ez a fiú. Mint Timidus. Ennek a világnak a lakója. Csodálatos lett volna…

by **Phobos** Csüt. Május 08 2014, 21:22

Kezdtem teljesen összezavarodni - ennek ellenére hallgattam, mint a sír. Nem értettem, miért nem kellett volna mondania, amiket ajkain kiejtett, de már túl késő volt. Tudtam, hogy történhetett valami vele az odakintben, amiért ilyeneket állított, ámbátor el sem képzelhettem, mik lehettek azok - a lényeg, hogy semmiképpen sem jó emlékek. Önkénytelenül az ajkamba haraptam, amikor másodszorra... harmadszorra megismételte bocsánatkérését. Semmit sem tudhattam őróla, ahogy ő sem énrólam. Ez valahol frusztráló volt. Az idegenek többsége akármennyire is lehetett ostoba, sosem lehetett rajtuk teljesen kiigazodni - hat hónapos megfigyelésem alatt a saját bőrömön tapasztalhattam meg. A nem-ostobák mások voltak: sokkal kifürkészhetetlenebbek, mint a többiek. Zavart is, meg nem is. Velük szívesen foglalkoztam, de nem mindig hagyták - valami mindig volt, hogy ne tudjak kapcsolatot teremteni az értelmesebbik réteggel. A lány tudálékossága már a kezdetektől fogva letaglózott - ebből kiindulva arra engedtem következtetni, hogy bár szélsőséges nézetei lehetnek az odakintről, lehet egy-két olyan dolog, ami a színtiszta igazságot hordozza magában. Az bőven elég nekem, főleg amiért már így is eleget segített, és segíteni fog nekem. Nem kellett neki ok ahhoz, hogy segítsen rajtam, s ez tetszett. Tényleg látszott rajta, hogy tiszta a lelke - bármi is legyen az, de éreztem: benne megbízhatok.
- Ne beszélj róla, ha nem szeretnél. S bocsánatot sem kell kérned - mondtam nyugtatóan. - Így is sokkal többet segítettél... segítettetek... - Egy pillanatra a kis tollas sárkány felé sandítottam. - mint bármelyik idegen. Úgyhogy köszönöm nektek. És igen, talán ők többet tudhatnak rólam. De ettől függetlenül kíváncsi vagyok: az odakintre is, de most leginkább rájuk. Akkor tényleg segítenétek? - Enyhén céloztam a könyvtár iránti érdeklődésemre, viszont lehet, hogy ehhez még korai volt - de lehet, hogy éppen ez fogja kibillenteni Shut a letargiájából. Minden esetre türelmesen várakoztam a szóban forgó lányka reakciójára.

by **Shukaku** Csüt. Május 08 2014, 21:58

Shu ajkairól egy hatalmas, mély, megkönnyebbült sóhaj szakad fel, azonban azonnal vissza is tér az idegeskedés, és hangja továbbra is elcsukló marad, bár most már legalább hangosabb, mint az eddigi cincogás.
-Én… nem csak neked nem… nem hidd, hogy csak neked nem… senkinek nem beszélek erről. Ne hidd, hogy kivételezem veled. És…
Kicsit még jobban megnyugszik, bár azt a lendületet láthatólag ma már nem fogja visszaszerezni, amit a találós kérdések alatt mutatott, de nem tűnik úgy, mintha hidegebben viselkedne a fiúval. valóban egyértelműnek látszik, hogy az idéző mindössze ügyesen tapintott rá régi, fájdalmas emlékekre.
-Én… örülök, ha segíthettem. Te akkor Arteses vagy. Mármint… Anatole-san céhéhez tartozol, ugye? Ha gondolod, akkor szívesen viszek neked könyveket. Most hirtelen nem tudnám kitalálni, hogy mit kellene olvasnod, ha a kinti világról szeretnél megtudni dolgokat. Majd… igyekszem jól választani.
És valóban, hatalmas feladat volt az, hogy a megfelelő könyveket találja meg. Ha egy történelemkönyvvel térne majd be a céhházba, akkor azzal talán teljesen eltéríteni az idézőt attól a szándékától, hogy vissza akarjon jutni a kinti világba. A történelemkönyvekben csak a folyamatos háborúk, összeesküvések, gonoszságok vannak felsorolva. Nem… az nem lenne elég reális. A világban nem csak rossz dolgok vannak. Ha éppenséggel valami lányregényt nyomna a kezébe, akkor csak a szépséget és a csodákat látná, amiből szintén nem tudna valós képet alkotni. Talán a lány lehetetlenre vállalkozott volna? Mi lehet az a történet, az az irodalmi mű, ami bemutathatja a világ működését? Össze-vissza ugráltak elő a fejében a címek, a rengeteg könyv, amit eddigi élete során olvasott. Tíz év, amióta tud olvasni, rengeteg idő, és ő rengeteget olvasott. Mi kell most ennek a fiúnak? Miről szól az élete? Egy… egy ismeretlen világ hajszolása. Egy olyan világé, amiről biztosan csak szépeket gondolunk… amiről reméljük, hogy minden a legjobban van azon a legeslegjobb világon. Igen. Az lesz az első. Candide. És… még kettő kell. Egy szembeállítás, hogy lássa a kontrasztot. Hogy láthassa, hogy a világnak van jó és gonosz arca. Az első egy mesekönyv, a Kétévi vakáció, a második pedig A Legyek Ura. Így jó lesz…
Timidus a lány fülébe csiripel, mire az bólint egyet.
-Most... azt hiszem lassan indulnunk kell haza. Nem szeretnénk, ha aggódnának értünk.
Igazából fogalma sem volt arról, hogy valóban aggódna-e érte valaki, de... talán igen. Hátha.
-Ha... ha gondolod, a városig elkísérünk. Nincs messze.

by Ajánlott tartalom