Ophelia - A bajkeverő

Mellette guggoltam. Hallgattam, ahogyan Chakna időt se hagyva neki a válaszra, folytatja a kérdéssorozatot. Túl sok lesz. Össze fog zavarodni - gondoltam, de mégsem volt elég hozzá az érzés, hogy bármit tegyek ellene. Csak remélni tudtam, hogy rendben lesz, hogy megnyugszik. A szorongásom azonban minden pillanattal egyre inkább nőtt: megint tehetetlen voltam, válaszokra várva, miközben valami nagyon nem volt normális Astrid reakcióiban.
Chakna előbb észlelte, mint én. Nestor félrevetődött, még azelőtt, hogy Chakna befejezte volna az utasítást: Nestor is gyorsabban észlelte, mint én. Furcsán döbbenetes tud lenni, hogy ennyivel lassabb vagyok, mint a körülöttem lévők. Alig jutott el tudatomig, hogy a nő teste felfénylett, de máris azt éreztem, hogy hátraesek - hogy eközben Chakna megpróbálta kihajítani Astridot, azt mégcsak elmosódva sem láttam a kettő között. Felugrottam, már amennyire gyorsan képes voltam rá, és nem törődve vele, hogy elhagyom a védett övezetet rohantam oda a fához, aminek törzsénél Astrid landolt nem sokkal korábban. Későn értem oda. Nyilvánvalóan. Még láttam a minibosst, amint eltűnik, de féltávnál sem voltam, amikor a pixelek felszálltak mögötte.
Astrid pixelei voltak.
Megtorpantam s ezzel egyidőben szédültem is meg, ahogyan az adataim s így tudatom is visszakerült eredeti testembe. Ebben a pillanatban nem tudott érdekelni.
- A fenébe is, kérdezgessük még, ugye!? A saját kis problémánkról, mert az nem ért rá, ugye!? - kiabáltam teljes erőből - Mert nem látszott, hogy neki van ennél nagyobb is... ugye? - beleöklöztem a fába, beleadva minden erőpontomat. Egy nagyobb részen levált róla a kéreg, de ennyi nekem nem volt elég. Hátralendítettem a karom, és belevágtam újra. A fatörzs egy hangos reccsenéssel végül megadta magát. Levelek és fatörmelék potyogott a hátamra. Mélyeket lélegeztem és nekivetettem hátam a pixeleket elhagyó törzsnek. Az előttem lévő lányt figyeltem. Vajon látott-e már játékost meghalni, vagy ez volt az első? Egy kicsit megsajnáltam őt, az előbbiekért. Nem tehetett róla. Olyan erő került a kezébe, amire nem volt felkészülve. Amit vészhelyzetben nem tudott jól használni és ezért nem is lehetett hibáztatni őt. Behunytam szemeim és pár pillanatig csak hallgattam a szelet. Majd meghallottam őt is.
Árnyék borult a mezőre. Kinyitottam szemeim: Épp időben, Nes. Nem tudom, meddig bírtam volna még.
Az eleddig a bal kezemben lévő Katanát visszacsúsztattam a tokjába, és odasétáltam a mellénk leereszkedő, mélykék sárkányhoz. Nestor figyelmesen, szinte áthatóan nézett rám, majd a lányra is.
- Astrid...
Megráztam a fejem, mielőtt folytathatta volna.
- Nestor sajnálja.
Keserű mosollyal simogattam meg: szemeimbe könnyek gyűltek, de még nem, még nem most. Visszafordultam az íjászhoz. Már nem volt miért együtt maradnunk: megszűnt a csere, valószínűleg a miniboss és Astrid szétszakadása miatt.
- Köszönet az együttműködésért - szólaltam meg halkan - Ha kellek, mostmár tudod, hol találsz - tettem még hozzá, majd felugrottam Nestor hátára, és már ott sem voltunk.

Nestor még látta, ahogyan a nő nekiesik a fának. Nestor látta azt is, ahogyan a miniboss megjelenik és el is tűnik nyomban. Ezek után Nestor újra a palotában találta magát. Nestor itt akarta megvárni Annabellt. Nestor egészen eddig is ezt tette. De Nestor tudta, hogy most baj van. Hogy ott kell lennie Annabell mellett. Nestor elrugaszkodott az erkélyről. Tudta, hova kell repülnie: a város szélére a piac mellett. Nestor csak akkor lassított, amikor meglátta Annabellt. Látta a feketehajú lányt is. De a nőt nem. Nestor leereszkedett hozzájuk. Próbálta kitalálni, Annabell jól van-e. Nestor tehát kérdezett. Annabell azonban nem volt jól. Nestor látta már így elégszer ahhoz, hogy tudja ezt. Kitárta szárnyait, és a levegőbe emelkedtek.
- Vigyél kérlek a Black Ironba - mondta Annabell. Nestor odavitte őt. Annabell mindig sok időt eltölt itt, ha ide jönnek. Most azonban nem volt bent sokat. Szinte azonnal kijött. Nestor tudta, hogy miért. Annabell szó nélkül ült fel Nestorra újra. Nestor érezte, hogy remeg.
- Merre menjünk? - kérdezte Nestor. Annabell kezei ökölbe szorultak.
- Föl.
Nestor felszállt. Magasan a felhők felett repült Annabellel, ahonnan már nem látszott az épületek és az azok között sétáló emberek tömege. Ahonnan már egyetlen hang sem hallatszódott föl.
Ahonnan senki sem látta és hallotta, ahogyan Annabell zokog.


Köszi szépen a küldetést mindkét mesélőnek! ^^ Nagyon jól éreztem magam, szuperek vagytok!
U.i.: Sugu, van dupla céhexpbónuszom a küldire, köcce x3