Hólejtő

Egészen sok indokot össze tudtam szedni, miért is sétálok én errefele és miért pont ővelük, miközben a lassan végtelenségig tartó úton gyalogoltunk felfelé a teleportkaputól. Falánknak fejlődnie kell, kellenek a kristálykövek, más még nem térképezte fel ezt a vidéket ezelőtt… igazából sokkal inkább foglalkoztatott az, hogy miért nem akarok én itt sétálni. Amely lista igaz az előzőnél sokkal kurtább volt, de jelen helyzetben számomra mégis jóval meghatározóbb: először is, hideg volt. Hó volt. És iszonyat lassan haladtunk.
Hátrapillantottam Oziriszre, küldve feléje egy biztató mosolyt, és megnéztem – újra – a minimapomat, mennyi van még hátra: már majdnem ott voltunk. S amikor végre valahára eljutottunk a keresett lejtő aljáig, megkönnyebbülten fújtam ki magam.
- Innentől… márcsak rosszabb lesz – böktem ki, holott eredetileg teljesen más (pozitívabb) befejezést szántam a mondatnak, majd ezen gondolattól halkan el is nevettem magam. Miért is pont ide jöttünk? Mindenesetre körülnéztem Észleléssel is, hogy vajon merre tovább, két kézbe véve az eddig az övemen pihenő Katanát – Figyeljünk oda egymásra, senki ne maradjon le – ajánlottam, végignézve a kis csapaton, majd ha mindenki kellően kipihente magát, folytattuk utunkat, immáron a kazamata területén belül.

Észlelés 4 aktív (és a többi jártasságom is).

Megvártunk mindenkit. Hunyorítva néztem felfelé, de innen talán már tényleg csupán egy domb lesz – legalábbis a lejtő elnevezés számomra erre utalt, bár igazság szerint az ellenkezőjén se lepődtem volna már meg: mióta idebent ragadtunk, túl sok dolog történt az ilyesmihez.
- Hát, remélem nem – mosolyodtam el Oziriszra, Yuuki gondolatára pedig csupán bólintottam: elég sokféle szörny él itt, és bőven volt belőlük, amivel még nem találkozott játékos. Talán mi leszünk az elsők, de ezzel a csapattal nem volt félnivalóm: erősek voltunk, így együtt. Csupán Ai hiányzott.
- Hát, igen. De majd Ozi elmondja, ha akarja: végtére is, az ő questje volt – feleltem páromnak vidáman, már az első pár lépés megtétele után, amik következményeként alig fél méter után térdig gázoltam a hóban.
A mobokra mondjuk nem kellett sokat várni:
- Baglyok – konstatáltam, azt márcsak gondolatban téve hozzá, hogy ekkora hóban igencsak nagy előnyben vannak velünk szemben. A mázlisták Aztán jött a kérdés, hogy ugye nincsenek meg a statjaik, mert bár úgy emlékeztem, hogy ezekről még nem tudni semmit, azért kellett a megerősítés is: fontos volt, márcsak a képességeim miatt is. A Katana azonban nemmel felelt, így egyelőre úgy voltam vele, hogy – mivel a létszámuk sem volt eget rengető – nem használok statmódosító képességet – Mennyit sebeznek? – kérdeztem a többiektől, miközben megpróbáltam felugrani, és belevágni egyet az Alexet sebzőbe: tudomásom szerint neki volt a legkevesebb élete, és fejpánt ide vagy oda, féltettem őt. Majd, mivel elég lassúnak tűntek, folytattam a támadásokat, addig sebezve az elsőt, amíg el nem pixeleződött, rátérve a másikra, ha volt lehetőségem rá. Zárásként pedig igyekeztem aktiválni a Reverse-t: hosszú lesz az út, mire a kazamata végéig jutunk, így nem árt előre felkészülni.

Három támadás az Alexet sebző mobokba: addig ütöm az elsőt, amíg el nem pixeleződik, aztán a másodikkal folytatom; a pernamensem miatt maximum 1x hibázhatok. Képességnek Reverse-próba. Egyéb cuccok: a legiképességet védekezésre állítom, a rúna miatt 10%-al kevesebb sebzés amíg van páncélom, a gyűrűm miatt pedig az első támadásom nem használ CSP-t. 0,5 SP-t viszek át a kövi körre.

Úgy tűnt, csupán addig lesz lazább a hangulat, ameddig nem akadnak komoly ellenfeleink: elhallgattam céhtársaim Ozi küldetésével kapcsolatos beszélgetését, ám amint előkerültek a baglyok, mintha félbeszakadt volna valami. Én a magam részéről támadtam majd kivártam, elsősorban a madarak mozgását és céhtársaimat figyelve.
A helyzet azonban korántsem hasonlított arra az előzőre, ami végülis az első tiszteletet eredményezte Hoora és énköztem: nem, itt nem volt csapatmunka, legalábbis egyelőre. Egy sóhajtás után lendültem előre, elpixelezve azokat az Uhu-kat, akik túlélték a második rohamot, majd a csapat felé fordultam:
- Szerencsére ezek most kevesen voltak, de egy ilyen nehézségű kazamatában nem engedhetjük meg magunknak, hogy komoly sebzéseket veszítsünk. Ez már nem az a laza körséta, mint az előző utak – engedtem meg magamnak egy mosolyt, tekintetem egy pillanatra valahová a szint alacsonyabb részei felé fordítva – Így gyakoroljuk most egy kicsit a csapatmunkát is ^^ Ozi, jelenleg te sebzel a legkevesebbet, így ha tudod, például az előző támadásaidból, hogy két csapással nem pixelezel el egyet sem a teljes életes ellenfeleid közül, úgy legközelebb támadj két különbözőt, hogy aztán a céhtársaid egyből leüthessék őket. Yuuki, neked több erőd van Ozinál, így az alacsony, erős sárgában vagy pirosban lévő mobokat hagyd meg neki, és inkább a teljes életeseket támadd – illetve ugyanez vonatkozik Alexra is. Itt nem az a lényeg, ki pixelez el többet - bólintottam a harcművész lánynak biztatón – Hanem hogy egy csapatként viselkedve egészítsük ki egymást. Az első kör után segíteni fog nekünk a Katana egy körülbelüli értékkel, amennyit ezek kibírnak, onnantól pedig igyekezzünk a legideálisabb variációval élni. A hiba persze mindig benne van, de azért is csapat a csapat, hogy kijavítsa bármely tagja hibáját. Így felelős sincs sosem, csak mi együtt – magyaráztam a majdnem térdig érő hóban, pillantásomat barátságosan váltva közöttük. Hangom sem volt cseppet sem kioktató vagy megrovó jellegű: inkább javaslatként prezentáltam nekik, amiket eddig észrevettem vagy saját káromon tanultam meg, reménykedve egy sikeresebb folytatásban. Végtére is, ez már egy erős kazamata, ráadásul több ellenféllel, nem úgy, mint a bossok nagy részén. Itt már ennyi is számíthat. És mint JL, amúgyis jó, ha ezeket mind tudjuk és érezzük: hisz egy komolyabb szituációban, ez akár a túlélést is jelentheti.
Végül csak feljebb emeltem a Katanát, a domb teteje felé mutatva vele.
- Induljunk… messze van még a vége – sóhajtottam, és elindultam a magaslat felé.

A pernamensem miatt nem kell dobnom a következő három támadásomra, a negyedik többletkör pedig pihi. Megcélzom a megmaradt egyedet/egyedeket, és remélhetőleg utánam már nem marad egy sem.