Csapatmunka...? [Küldetés]

Ismét az ismerős rétek ismeretlen szegleteit jártam be, legalább annyira kaland, mint hasznos növények kedvéért. Nem mondom, hogy a kedvenc elfoglaltságaim közé tartozik, de nem túlságosan megerőltető feladat. Mondjuk mikor legutóbb itt jártam, az egész érdekesre sikeredett végül. Én magam sem igazán értem, hogy mi történt, vagy miért is érdemeltem ki azt a nagy halom zöldséget, de azért egész jól szórakoztam közben. Talán szerencsém lesz, és megint összefutok azzal a békakölyökkel. Mondjuk, ha most meg a békakirályfi meséjét akarná előadni, akkor tuti semmi növényért nem mennék a közelébe. Most viszont a hangsúly inkább azon volt, hogy találjak valamit. Bármit, amivel aztán utána dolgozhatok. Persze itt nem kell túl komoly dolgokra gondolni. Nem vagyok egy munkamániás valaki, aki nem tud mit kezdeni az idejével, de egy kis plusz keresetnek jól jöhet, ha sikerül majd összeütnöm pár potit, és aztán jó áron el tudom adni őket, vagy fel tudom használni egy harc közben.
Ezekkel a gondolatokkal sétálgatva pillantottam meg a földön fekvő játékost. Nem tulajdonítottam neki komoly jelentőséget, ugyanis zöld volt, és nem úgy tűnt, mint aki komoly bajban lenne. Valami azonban nem egészen stimmelt a környékén, és ahogy lassan sétáltam felé, úgy láttam meg a körülötte emelkedő buborékokat. Elvigyorodtam. Ezt már ismerem. Egyre több buborék lett körülöttünk, de ezúttal még csak az íjat sem akasztottam le a vállamról.
– Ez jó lesz, csak várd ki a végét! - kiáltottam a másiknak. Lehet még nem is sejti, hogy mi következik, de én már tudom. Egyedül az zavart most, hogy a korábbi srácot nem látom sehol. Az nem zavar, ha megint kiütnek, de azért örülnék neki, ha a végén megint kapnék érte egy adag növényt is.

Lassan egyre több buborékszörny jelent meg körülöttünk, miközben a létszámunk már háromra nőtt. Hagytam, hogy körém gyűljenek. Miután legutóbb megismerkedtem velük, már egy cseppet sem aggasztott, hogy esetleg gondot okoznának. Teljesen ártalmatlanok voltak, ameddig a tapasztalataim nyúltak. Lassan beterített a sár, én pedig mosolyogva tűrtem. Vicces lesz, ha megint valami hasonlót láthatok majd, mint legutóbb. A sár aztán hamar eltűnt, és tudtam, hogy kezdődik. Léptem egyet előre, de a lábam jéghideg vízben tocsogot, és egyre csak emelkedett. Pillanatok alatt elérte a bokámat, majd a térdemet is. Kirázott a hideg. Vajon ez most mi lesz? A víz tovább emelkedett, és ameddig csak elláttam, mindent elöntött. Azaz nem messze láttam még egy kisebb dombot, amit nem ért el. Elindultam felé, de a villámgyorsan emelkedő vízben esélyem se volt haladni. Hamar megbotlottam, és a jeges víz alá merültem. Ez nem igazi! Emlékeztettem magam. Csak a kis buborékok szórakoznak az érzékeimmel. Mondtam magamnak. Felegyenesedtem, de már ez sem volt elég, hogy a fejem a víz fölött legyen. Megpróbáltam elrugaszkodni, de a víz nem eresztett. Egyre magasabbra emelkedett. Úszni próbáltam, de nem tudtam. Sosem tudtam. Csapkodva próbáltam a felszínre emelkedni, és sikerült is feljebb jutnom, de pillanatok alatt elfáradtam. Nem törődhettem azonban a fáradtsággal, a hideg víztől lassan teljesen elzsibbadtak az ujjaim. Pillanatok alatt elkezdtem kihűlni, és a nyomás egyre jobban szorította a mellkasomat. Kétségbeesetten próbáltam a felszínre emelkedni, de a fejem csak jégbe ütközött. Már nem tudott megnyugtatni, hogy ez nem a valóság. Az a tény valahogy menet közben teljesen köddé vált. Aztán mire egészen kiteljesedett rajtam a halálfélelem, egy csapásra vége lett.

Nagyokat pislogtam a virágok között feküdve, magamba szívva a levegő édes illatát, miközben élveztem az őszi nap melegét. Ez elég húzós volt, és most bizony kellett pár másodperc, hogy összeszedjem magam. Igazából még el is gondolkodtatott. Túl gyorsan, túl simán lett vége. Mintha valami nem stimmelne. Most meghaltam és ez a mennyország, vagy... Oldalra fordítottam a fejem. Ja nem. Ez csak egy béka. Egy meglehetősen vidám béka, ahogy elnézem. Úgy tűnik ezúttal már jobban szórakozott mint legutóbb, bár én jobban preferáltam az akkori munkáját. Persze még most sem volt elégedett, pedig nekem ennyi bőven elég is volt egy időre. Pislogtam párat, majd a kedvtelen megjegyzésére válaszoltam is.
– Valóban? - válaszoltam neki még kicsit kábán az izgalmaktól. - Legközelebb már meg is akarsz ölni, vagy mi? - közben landolt egy tasak az ölemben. - Legalább ebben korrekt vagy továbbra is... - morogtam az orrom alatt. - de ha legközelebb összefutunk, inkább valami olyasmit hozz össze, mint első alkalommal. Az sokkal jobban bejött. - értékeltem a munkáját miközben feltápászkodtam, és komótosan leporoltam magam. - Lehet szórakoztató halálra ijeszteni másokat, de nem túl humánus, ha érted mire gondolok, bár te csak egy gép vagy szóval gondolom az ilyesmihez nem konyítasz túl sokat. - legyintettem lemondóan, és nyújtózkodtam egy nagyot, hogy megszabaduljak egy kis feszültségtől ami még bennem maradt.
– Mindenesetre minden jót a következő alkalomig. Kíváncsi leszek megfogadod-e a tanácsomat. - intettem búcsút neki, és a másik kettőnek is, és elindultam hazafelé, miközben jutalmamat méregettem, elvégre keményen megdolgoztam minden darabjáért, nem akarom, hogy valami békakölyök elcsenje a növénykéim felét.