[küldetés] Íjász problem

A gyönyörűnek mondott huszadik szint, és azt hiszem van benne valami, főleg ha az ember szereti a virágokat. Ugyanis itt van belőlük elég... sok... rengeteg. Na jó az egész szint olyan tarka, mintha valami szivárványos mesevilágban járna az ember. Nem mintha gondom lenne a virágokkal. Rám ne mondják, hogy rossz ember vagyok, bár azt hiszem ez sem érdekelt eddig különösen. Szóval itt voltam. Méghozzá nem kisebb céllal, mint hogy a kezdődő potionfőző vállalkozásomat beindíthassam. Persze vehetnék is itt növényeket, vagy ellátogathatnék a szólóparadicsomba, de abban mi a kihívás? Ráadásul van időm. Bőven, mint virág a réten. Na jó annál biztosan kevesebb. Inkább mint a mező fele. Azaz egész pontosan: sok, de azért mégsem végtelen. Tehát megérkeztem, bár igazából még nem tudom, hogy potionokkal, vagy kristályokkal foglalkoznék-e inkább, de ezen egyelőre ráérek gondolkozni. Az alapanyag úgyis ugyanaz mindkettőhöz.
A semmiből hirtelen egy fura békakölyök ugrott elém, hevesen kapálózva, mintha valami furcsa táncmutatványt próbálna előadni, amiben egyszerre produkál valami ősi esőtáncot, néhány egyszerű balettmozdulatot, és egy kisebb epilepsziás roham tüneteit is.
– Segítek, amint megmondod mid van. - vágtam rá, majd közelebb hajoltam és természetesen teljesen észrevehetetlenül suttogtam neki. - Mi lenne ha átugranánk az unalmas gyűjtögetős, harcolgatós részeket, és rátérnénk a jutalomra? Mindketten megspórolnánk magunknak egy csomó időt. Te mehetsz becserkészni a következő gyanútlan játékost, én pedig egy nagy tasak gazzal távozom. Mindenki jól jár, nem igaz? Nyugi nem szólok róla senkinek. - Ezek után kiegyenesedtem, és mosolyogva néztem rá. Remélem ez az npc, nem olyan egyszerű személyiség, mint a többi. Hiú remény, de hátha ráébredtek már, hogy totál fölösleges minket nyüstölniük az apró-cseprő kis dolgaik megoldásával, és előbb szabadulnak, ha egyszerűen megadják amit kérünk. Nőjetek fel végre. Tanuljatok meg végre fát vágni, és védjétek meg a saját szekereiteket.

– Kár... - :/ sóhajtottam lemondóan a válaszára. Unott arccal hallgattam végig a mondandóját. Már el is vette a kedvemet a küldetéstől. Hülye npc-k. Legalább egy lenne aki nem a béna kis programja által adott dolgokat ismételgetné. Azt hiszem miután leprogramozták a peteket, és néhány mobot, már nem maradt több pénz, hogy az npc-k is normális AI-t kapjanak. A bevezető szöveg ugyan túlzottan nem hatott meg, de amikor előjöttek a kis szörnyek azért már a kezembe vettem az íjam. Szinte fogadni mernék rá, hogy ezekkel kell majd megküzdenem. Csak ne lennének ilyen kicsik...  Hopp! Így már egyszerűbb lesz. Végül jött még egy kis blabla, és az elmaradhatatlan gonosz kacaj. Csak a szememet forgattam.
– Csak hogy tudd, ez pont az unalmas tökéletes definíciója. - morogtam. - Tényleg azt hitted, hogy még sosem láttam hasonlót? Na mindegy... - elővettem az egyik horgas hegyű nyílvesszőmet, és megfeszített húrral a srácra céloztam vele. - Mi lesz, ha téged nyírlak ki inkább? Ők is elpixeleződnek, vagy csak te, és megkaphatom végre a jutalmam? - tettem fel az egyszerű kérdést, amit talán még az ő npc agya is meg tud érteni. Lehet, hogy nem épp ez a legszabályosabb húzás, de én csak a növényeimet akarom a lehető leggyorsabban kézhez kapni. Nem vártam túl sokáig, elvégre nem olyan egyszerű sokáig megfeszítve tartani a húrt. Ha nem válaszolt, akkor élesben teszteltem, hogy mi lesz. Ha pedig azt mondja, hogy nem tudom megsebezni azt még talán el is hiszem, és inkább a felém közeledő buborékszörnyet lövöm meg. Persze inkább abban reménykedtem, hogy megriad majd, és felesleges plusz körök nélkül átadja azt, amiért jöttem, vagy visszahívja a szörnyecskéit.

– Meghalni? Nem terveztem. Ha tesztelni akarsz csak rajta. - és ezzel a mondattal el is eresztettem a nyílvesszőt, de mielőtt elérte volna a fiút, egy buborék szállt közénk. Ezzel a buboréknak annyi is, de rögtön érkezik a helyére egy másik. Továbbra is a fiúra célozva engedtem el a második nyílvesszőt, de az eredmény ugyanaz volt, és nem kételkedtem benne, hogy később sem lesz más.
– Azt mondtad teszteljem őket, szóval rá is világítanék egy bugra. Ez az újraéledős képesség elég op. - mondtam elég morcosan. Ekkor elér az egyik buborék, és szétpukkanva teljesen beterít sárral. Még jó, hogy idebent nem kell mosni. Kilőttem a harmadik nyílvesszőt is egy buborékra, de közben egy másik megint elért.
– Oké. Legyen egy döntetlen. - mondtam ki végül, de abban a sárban volt valami furcsa. Furcsa nyálkás valami kezdett el teljesen belepni, és alig kaptam levegőt a bűztől ami körbevett.
– A franc... - nyögtem ki, aztán valahogy a földre kerültem, mert már az eget láttam, de nem éreztem meg az esést. A fiú mellém lépett, de ez most kevéssé érdekelt. Vajon Nyancat is egy mob? Remélem Kayaba nem a 24 órás verziót töltötte le, mert az már nagyon durva kínzás lenne, és még a fülemet sem tudom épp befogni, mert nem mozdulnak a kezeim. Aztán szerencsére elvonult az égről, mint egy sötét felhő, ami szerencsére úgy dönt, hogy inkább máshol tombolna. A pegazus ezek után szinte már fel sem tűnik, inkább úszkálok, hiszen azért jöttem ide a mező közepére, nem igaz? Mindenesetre azt hiszem eléggé kezdek szétesni, de nocsak, már komornyikom is van. Innentől ugyan mi bajom lehetne? Megnyerő mosolya minden további nélkül meggyőz róla, hogy bizalmamba fogadhatom ezt az igaz embert. Felülök és vidáman intek neki, de akkor egy kutya megragadja a lábamat. Hányszor megmondtam már Sebastiannak, hogy nevelje meg a kutyákat. Persze csak játszani akarnak, elvégre mi másra jó a sípcsont? Az ég világon semmire. Ki is szedem a lábamból, és elhajítom messzire, hadd játszanak. Ekkor viszont ismét jönnek a buborékok. Szörnyű, hogy ezek milyen elpusztíthatatlanok, bár a felhők magasságában járva, már nem gondolkozom rajta, hogy kipukkasszam magam alatt. Beintek nyancatnak, ő visszainteget, én pedig elhúzok mellette a menő buborékommal, de alighogy rálépek a gázra, már ki is pukkad a buborék. Talán ha nem teljes erőből tapostam volna, akkor nem szakítja ki a sarkam az oldalát. Még szerencse, hogy ilyen vészhelyzetekre mindig van nálam egy propeller, elvégre sose lehet tudni mikor lesz rá legközelebb szükség. Az engem üldöző kajmánok hamar lemaradnak mögöttem, és csak gyönyörködtem az elém táruló tájkép szépségén.
– Ez király volt. - motyogtam félig magamhoz térve. - Nem-nem. Nem unalmas. Király. Bocs, hogy kételkedtem a programodban. - tettem még hozzá. Felültem, és egy nagy tasak növény esett le mellém a sárba. Összekaptam magam gyorsan, és eltettem a tasakot. Ezzel is megvagyunk. Irány vissza a városba. Búcsút intettem a közelben ólálkodó nyancatnek, és már úton is voltam haza.