Re: Mezőség

by **Kurokawa Yuuki** Hétf. Márc. 13 2017, 09:32

Ahogy telt az idő, úgy lettem egyre fáradtabb még a gyakorlás közben beiktatott csp töltés közben is. Úgy tűnik az emberi korlátaimat akkor sem tudom áttörni még ha a rendszernek ezt korrigálnia kéne és ezt Ai is észrevette hisz egy idő után ő maga rukkolt elő a szünet ötletével és jó szokásához híven egy csomó mindent hozott erre a célra. A maga részéről pedig semmit és enni se sokat ettem mint általában. Az elmúlt hónapokban egyre ritkábban ettem mivel az éhségérzeten kívül különösebb hatása nem volt a rendszertelen étrendnek így már rutinná vált a napi egyszeri étkezés lefekvés előtt.
- Köszönöm. - Szürcsöltem bele a teámba mint egy leplezésként, hogy nem tudtam mit reagálni erre. Vissza kellene dicsérnem? De aztán jött egy konkrét kérdés amit nem engedhettem csak úgy el. Mondjuk kellet néhány másodperc még átgondoltam mit is feleljek. Elsőnek csak valami kitérő választ akartam adni de ahogy ránéztem meg a kis terülj-terülj asztalra és rádöbbentett, hogy tulajdonképpen mennyi mindent is tesz csak miattam nem lett volna pofám elhessegetni valami humbuk szöveggel mint ahogy a legtöbbször teszem.
- Egyrészt ugyan azért amiért szinte mindenki. Hogy erősebb legyek, megtudjam védeni magam és másokat, talán némi kisebbségi komplexus miatt is. De főként mert segít elterelni a gondolataimat. Amíg a gyakorlással és a harcokkal foglalkozok nem gondolok másra, a gondokra és a rossz emlékekre. - Itt elkaptam a tekintetem róla és ismét belemerültem a teába mivel nem tudtam, hogy tovább akarja e boncolgatni a témát így egyelőre nem is kérdeztem vissza, hogy ő miért csinálja ezt nap mint nap velem és egészen addig csöndben maradtam még fel nem merült a "nőiességem".
- Ne beszélj zöldségeket. Itt nem változik a külsőnk, pontosan ugyan úgy nézek ki mint évekkel ezelőtt. - Szúrtam oda talán kissé ridegebbül is mint kellet volna.

by **RenAi** Szomb. Márc. 18 2017, 22:18

- Szívesen. – Mosolyodtam el, kissé anyáskodóan, de próbáltam észrevenni magam. Nem akartam elijeszteni, főleg, hogy nem is ismerem annyira, hogy tudjam, mi mit vált ki belőle. Valamint ekkor ébredtem rá, hogy míg eddig csak felszínesen érdekeltek mások érzései, mármint a magam jókedvén nem voltam hajlandó változtatni miatta, manapság együtt érzőbb vagyok és ez picit ijesztő, hisz ezzel együtt a felelősséget is érzem, amit eddig nem, hisz mindig elhessegettem magamtól. Ha Rita látna, biztos büszkébb lenne rám. Így a gondolatokra, észrevétlenül is kihúztam magam. Eddigre meg is született a feltett kérdésemre a válasz. Habozott vele kissé, de láttam rajta, hogy őszintén beszél, amit megtisztelőnek éreztem, valamint engem igazolt. Így én is vigyáztam melyik ösvény felé terelem a beszélgetést. Az egyik ingoványos, amit ha meglépek talán szakadék nő közöttünk, hisz olyan ingoványos területre térünk, amit talán nem akar firtatni, valamint… ha nem kérdezek rá, akkor meg gondolhatja azt, hogy csupán felszínesen érdeklődöm. A tisztességes válasz, megérdemel egy tisztességes kérdést.
- Kisebbségi komplexus? – Kérdeztem vissza, majd tipikusan rám illően, már ölelgettem is, mint valami plüssnyulat, persze csak ha elértem.
- Olyan cuki vagy, amikor ilyen komolyan válaszolgatsz! – Jegyeztem meg, miközben enyhén dülöngéltem, jobbra, balra. Majd észbe kaptam.
- Ohh, bocsánat, ezzel nem segítek! – Koppinthattam volna a saját fejemre, és képletesen meg is tettem, pedig csak elengedtem mint aki tűzhöz nyúlt, é kissé tiltakozást jelzően felemeltem a kezem. Majd amikor befejezte a mondatát, persze csak ha befejezte, akkor én egy gesztussal feleltem rá, és csupán ennyit: Felemeltem lassan, vészjóslóan mind a két kezem, majd addig csikiztem, ameddig vízszintesbe sem került előttem. Vagy legalábbis a szándék ez volt. Addig nevettetni, ameddig még a könnye is kicsordul. Végül komolyabbra véve a témát, én is elmondtam neki, az én álláspontomat, miután visszakerültünk a rendes kerékvágásunkba.
- Azt hiszem értem. Szerintem én is hasonló okból csinálhatok dolgokat, csak… más területen. Én inkább másokkal szeretek foglalkozni, és nem harcolni, de persze… azzal sincsen semmi bajom, azt is szeretem, de csak ha a másik is benne van. – Magyarázhattam túl kissé, de nem érdekelt. Ez voltam én. Majd kapott tőlem egy igazi dicsértetett, amire kissé rideg válasz érkezett, persze én csak mosolyogtam rajta.
- Persze, hogy úgy nézel ki. Nem is arra értettem, hanem… - Emeltem fel a kezem majd a mutató ujjamat kissé a homlokához nyomtam.
- erre, ami itt van bent. – A mosolyom kitartott, és mélyen a szemeit kerestem, azt a választ amivel tiltakozik, vagy épp talán megért, de egyet tudtam. Most kaptam tőle valamit, amire egy kis kincsként fogok tekinteni, majd végül meghódítom és ő lesz az én kicsi rejtett ékszerem.

by **Lieselotte Sherlock** Kedd Okt. 17 2017, 22:43

Sokszor érzem úgy,hogy sétálnom kell a szabadban, idebent ugyan ez nem jelent sokat, de azért mégis mentálisan felfrissíti az embert, ha megteheti, emiatt szoktam hetente kétszer háromszor kimenni egy egy erdőbe vagy mezőre, esetleg valami tavas, virágos kertbe, fura, de amikor az ember úgy van vele, hogy menni kell a lába már máshol is jár... vagyis velem mindig így volt...

Így találtam magam a mai keddi, vagy szerdai nap hajnalán...rég nem követem a napokat azóta hogy... de de ne kalandozzunk a múltba, nem jó jel azt hiszem... mert kísérthet...

Reggel van... és pár piknikezéshez alkalmas dolgot vettem magamhoz, mint pléd, hangulatos fonott kosár, kis kifli tej, pudding és hasonló finomságok, majd a térképemen kezdtem keresni valami új és érdekes helyet... valami olyat amit még nem láttam, és ekkor akadt fenn a szemem azon az egy bizonyos mezőn....

Hamar előkaptam a kristályomat és odateleportáltam. A kellemes idő és a kellemes lankás táj fogadott, mely annyira kellemes érzéssel töltötte el a szívemet, hogy szinte tényleg csillogtak a látványtól, és ami az első gondolatom volt, hogy picit odébb megyek és lepihenek.

Napsütés, dombok, pihe puha főszálak és madárcsicsergés... mi sem kell nekem több egy lazításra a hosszú és fárasztó időszakom után. Átvettem a köznapi rucimat, krémszínű felső, farmer rövidnadrág és napszemcsi. A legjobb nyaralós ruhám, és nagyon is szerettem!

Sétáltam nem is tudom úgy egy órát, amikor a szemem fenn akadt egy ismerős tekinteten, nem tudom jó ötlete, de azért másnem egy hellóval... nade tudjátok, remélem nem akarna elhajtani.... ahh nem is tudom miért aggódok ilyenen.....
Hamar odasietett mellé:
-Szióka, rég láttalak mizujs veled?- sietve szólítottam meg Kiwit.

by **Kiwi** Vas. Okt. 22 2017, 09:14

A hatos szint fotósgalériájának az npc-je, gyakran ad fel különleges feladatokat, küldetéseket. Mondhatni kissé rendhagyók és kell hozzá némi kreativitás, ezért nagyon is szeretem Olen-t, a fotóst. A kiállításaiba gyakran kerülnek ki, játékosok által készített képek, vagy képsorozatok, különböző témákban. Legutóbb a párkapcsolatok, azelőtt pedig az idősek volt a project és imádtam. Arra sarkal, hogy nyitott szemmel járj és észre vegyél olyan dolgokat, amik mellett hétköznapi szemmel elsétálnál. Az idősekről szóló kiállítás is érdekes volt. A dolgozó nénike, az papóka, amikor meglátja az unokáit, valamint az ablakból lekapott serény idős asszony, aki a magányát a házimunkával fedi el. Elgondolkodtató képek, aminek a többsége az időskori elmagányosodásra világított rá.
A párkapcsolatról viszont kifejezetten színes lett és nem csak a szerelemmel de az elmúlással is foglalkozott. Az elmúlt két alkalommal csakis a kiállítást néztem meg, most viszont feladatot is vállaltam. Ötven kristályt kaptam, amiből legalább harminc a témához megfelelő képet kell csináljak. Gondolom, a maradék húsz, az elfuseráláshoz megengedett többlet. Legalábbis tegnap délután még ezt gondoltam és rá kellett jöjjek, mennyire igazam is lett.

A téma az éjszakai állatvilág volt. De vaku nélkül, és világítás nélkül nagyon nehéz a természetet fotózni, ráadásul nem is erdőben, hanem itt a mondhatni „pusztaságban”, ahol az állatok és a szörnyek nem tudnak elbújni, így nem is hemzseg tőlük a terület. A mezőség mellett volt egy kissé lankásabb terület, ahol kisebb fasorok és cserjék húzódtak meg. Kissé távolabb pedig egy patak is volt, így azt a részt választottam ki mint célpont.
A feladat nehezebb volt mint gondoltam, és persze unalmasabb is. Hosszú percek, akár órák teltek el teljes csendben, amikor egy árva neszt sem hallottam sehol, csakis azt, ahogy a szél játszik a fák lombjaival és a baljós fantáziámmal. Egész este fent voltam, de szerencsére nem teljesen ereménytelenül. Elkaptam egy farkas valagát, egy füves képet, amin egy nyúlnak is szerepelnie kéne, meg madár lábát, ami a képről lehetne bármi és csak én tudom, hogy egy fácán volt.
De akadtak kevésbé vészes képek is, az oduban rejtőző mókusról, aki épp kidugta a fejét. A bagoly amit széttárva a szárnyait tollászkodik, a farkas ami rám acsargott és mellette ott volt még két másik. A patakban lévő halak, akik még este is küzdenek az árral és két selfy, mert miért ne? Bár az amolyan a feladat nehézsége miatti bosszú volt. Találtam az avarban egy sünit, róla sikerült egész jó sorozatot csinálni. Még ki is tudtam dekorálni néha, bár az csak bohóckodás volt. Faleveleket szórtam rá, meg egyszer a hátára próbáltam tenni egy almát, ami többször legurult, mire sikerült lekapnom. De most már biztos lehetek abban, hogy egy hülye sztereotípia csak, hogy ha alma esik a sünire, még haza is tudja vinni. owo Valószínű a fáradság beszél belőlem, ha már ilyenek is az eszembe jutnak.
Ekkor láttam meg a szőkeséget. Valamit nagyon figyelt, körbenézett, végül az irányomba fordult. Azt hittem keres valakit. Ekkor pillantottam a rendszeridőre, és vettem tudomásul, hogy már reggel van, nem csak világosodás. Úgy éreztem a feladatot még túl is teljesítettem. Megindult felém, és én is rövidítettem a távot kettőnk között. Ő szólított meg elsőnek, és a „mizujs”-al, fel is adta nekem a leckét. Az érdeklődést értem és értékelem, de valahogy nekem annyira nehéz erre úgy válaszolni, hogy elfogadhatónak is érezzem, de nem akadtam fel rajta. Azt, hogy miért gondolod, hogy elhajtana én sem értem, hiszen nem tettél még semmi olyat ellene, valamint eddig talán két ember volt, akit elpaterolt maga mellől, vagy épp ő menekült el inkább.

Amint úgy éreztem elég közel vagyunk én is megszólaltam. Mosolyogva, karikás szemekkel, éhezve és fáradtan, de nem álmosan. A holtponton túlestem, így jelen pillanatban, ha akartam volna, se tudtam volna aludni.
- Hali, igen. – A kérésére viszont a „semmi különös” lenne a válaszom, de azzal meg is ölném a beszélgetésünket.
- Küldetést csináltam, egész este állatokat fotózgattam. – Válaszoltam, majd kis szünet után…
- De soha többet. .__. – Közöltem, panaszkodva.
- Veled? Vársz valakit? – Kérdeztem rá, bár reméltem, hogy nem érinti majd túl személyesen.
- Úgy kisütött a nap és olyan jó idő lett, pár órája még úgy voltam vele, hogy leadom a képeke, hazamegyek és alszok. De teljesen kiment az állom a szememből. – Osztottam meg vele, a jelenlegi gondolataimat.

by **Lieselotte Sherlock** Csüt. Okt. 26 2017, 06:33

Huhh megnyugtató, nem tudom miért parázok mindig, de Kiwinek van egy kisugárzása, ami miatt nagyon tisztelem őt és ezért aggódom, hogy rosszkor zavarom, pláne most, ahogy közelebb érek látom, hogy nyúzott is, kitudja mit csinált...
-állatokat fotóztál? Az izgin hangzik mutatsz pár képet?-és szépen megnézegettem őket, voltak egész jó képek, de pár láttán nehéz volt visszatartani a nevetést
-Haha ez nagyon aranyos lett a mi is ez, kutyus?-emeltem ki a farkasról készült képet, majd ahogy lapoztunk tovább...
-hooo láttál sünit? nagyon szép képek lettek! szegénykét megmutathattad volna nekem is... nem volt messze? ott lehet még?-nagyon lelkes lettem, hisz az egyik legcukibb állat szerintem a süni, ahogy ha megnyugszik kidugja a nóziját.... ezt elecseteltem Kiwinek is
-a másik kedvenc állatom az pedig a cica! A szép cirmosok vagy a cuki vörös foltosok-adtam át neki a szót, hogy ő miket kedvel
-am pedig nagyon ügyes vagy, jó képek lettek, kár hogy nem vagy rajta minden... képzeld el a süni mellett ott lógnál be oldalról és mosolyognál és pózolnál meg ilyenek, nagyon ari kép lenne! szeret

Aztán amikor kicsit megnyugodtam tértem rá az ő kérdésére Very Happy

-am csak sétálgatok és kirándulok, tudod rég nem pihentem jókat és az első szinten már unatkoztam... így keresni akartam egy új pihihelyet és itt lyukadtam ki...nézd csak mim van!-majd amíg kutakodtam, rájöttem mit kell kérdeznem.... elővettem a kosaramat benne a sok finomsággal amit csináltam és elpakoltam
-mit szólnál egy kellemes piknikhez? van minden ami kell sőt még több is, és hátha látunk pár állatot ami erre kószál és akkor ha gondolod letudnád fotózni, vagy! vagy csak pihizhetünk és csacsoghatunk is!
Nagyon lelkes lettem, legutóbbi pár alkalommal nem volt már társam a piknikhez, pedig mindig úgy jó... kis napozás, dumcsi hasonlók, dehát egyedül nem volt olyan és remélem, hogy Kiwi velem tart
-Remélem velem tartasz, rég nem volt társaságom ilyenhez, tudod mindenki a felsőbb szinteken mászkál, küldiznek meg ilyenek, nekem most jól esik kis pihi, pláne a sok sok fááárasztó nap után amin túl vagyok....
ha igen akkor ki is nézek vele egy kellemes dombocskát aminek a tetejére állva kérdem:
-na mit szólsz? jó a kilátás, kellemes a nap, napozni és skubizni tökéletes!

by **Kiwi** Szomb. Nov. 04 2017, 16:59

Lehet nyúzottnak tűntem, de mivel kezdtem átesni a holtponton, egyre inkább sikerült magamhoz térnem, bár ehhez a világosodás is jelentősen hozzájárult. Kár, hogy nem hallhatom a gondolataidat, hiszen mindig is szerettem volna valami erősebb kisugárzást, de tipikusan úgy éreztem, hogy eltűnők a süllyesztőben. Nem éreztem magam vonzónak vagy különlegesnek mások szemében, leginkább a tipikus papírzsepi voltam és ez mindig is így volt. Jobbik esetnek számított, ha valaki a farzsebébe gyűrt, hogy utána újra használhasson. Talán ezért alakult ki bennem egyfajta ellenállás az emberek és a világ iránt.

Rámosolyogtam, meglepett, hogy ilyen korán, de Shukaku után meg sem lepődtem. Vannak akik egyszerűen így vannak huzalozva. Az esetemben ritka, ha korán kelek, akkor már gyakoribb az egész esti virrasztás. Letettem a gondolataimat, félre egy polcra, majd igyekeztem a figyelmemet felé fordítani.
- Persze. – Mutogattam meg, a képeket, bár volt köztük pár amire hmm, azt hiszem ráfogom, hogy művészi fogás.
- Farkas. – Javítottam ki, gyorsan de nem okoskodó hangnemben.
- A sünit már pár órája fotóztam kizárt, hogy ott legyen, de ha ennyire szereted az állatokat elmehetünk szafarizni, ott annyit simogatsz amennyit csak szeretnél. – Ajánlottam fel a lehetőséget.
Ahogy fellelkesedett, majd elárulta, hogy macska fun, valahogy beugrott egy másik tag akivel nem rég találkoztam, és egyszerűen összekötöttem őket, bár párhuzamot nem húztam. De abban, hogy ismerkedéskor első dolguk tárgyilagosan közölni, mit szeretnek, Seishin esetében mit nem, így egy fél pillanatra felderengett a másik lány arca is. Szóvá persze, ok nélkül nem tettem.
- Én is állatbarát vagyok. – Vallottam be szerényen. És úgy gondolom, kezdem megérteni, hogy ez kulturális különbség és nem szociális, mármint hogy furcsállottam a tárgyilagos felsorolást, de nekem nem ment… olyan furán éreztem magam.
- Hát… pózolhattam, volna, de akkor egy darab aranyat sem kapnék. – Jegyeztem meg, hogy a feladat bizony nem arról szólt és nem is hiszem, hogy értékelné az efféle csínyeket, főleg hogy a kristályokat is ő állja.

Rákérdeztem, miért épp erre járkál, majd a válasza igazolta azt amire gondoltam. Valami nyomasztja, talán... Vagy valami ilyesmi ugrott be arról amit mondott. Arról, hogy rég nem pihent jókat. Vagy most van valami felfordulás az életébe, talán túl sok az elvárása, amiről úgy érzi meg akar felelni valaminek, vagy valakinek. Különösebb közöm, nincs hozzá, így ez csupán tézis marad. Bevallom, titokban ügyelnem kellett arra, hogy az étel láttán ne csorduljon ki a nyálam. Baromi éhes voltam, ráadásul kifejezetten nehezen is tűröm ezt az érzést. Ahogy elkezdett kipakolni, felmerült bennem egy gyanú.
- Biztos az, hogy te nem vártál senkit? – Pislogtam a halom ételre, amit hát szerintem még ketten sem fogunk elfogyasztani. Leültem mellé és elfogadtam a meghívást. Ahogy, kiejtette a „panaszait” a száján, egy rövid pillanatra elgondolkodtam, majd kihúztam magam. Lehívtam a menüm, elővettem egy szemüveget, egy tollat és egy füzetet.
- Akarsz róla beszélni? – Kérdeztem mélyen búgó, szelíd, ámde hivatalos hangon, akárcsak egy pszichológus tenné. Közben egyenesen kihúzva magam, rajta tartva a szemeimet, és relytéjes pillantást sugározva felé, mintha olvashatnék a gondolataiban. Ejha, rögtön három sztereotípia. Nehéz volt megállni, ugyan, hogy ne törjön elő belőlem a nevetés, de kíváncsi vagyok miként reagál a helyzetre. Amennyiben így is feltette a kérdésest, így arra is válaszoltam.
- Amm ha szereted a tengerpartot és napozni, azt a négyes szinten éri meg leginkább. Ráadásul ott nem változnak az évszakok. Mekkora fun már télen is bikiniben süttetni a hátad már! – Osztottam meg ezt az infót, bár tényleg jópofának tartom. Észrevettem saját magamon, hogy a szóhasználatom, kicsit másabb lett. Talán nem is figyeltem rá, de valószínű pozitív benyomást akarok gyakorolni rá? Miét érzem mégis szükségét, hogy úgy beszéljek, mint egy lázadó, pubertás idióta? Nem az én stílusom… és zavaró is.
- Akkor vehetek belőle? – Azért megkérdeztem és ha helyeslő választ kaptam, fogtam egy sós sütit, kezdésnek.
- Legközelebb én hívlak meg. Jelentem, a vadászragum tökéletesítem. – Közlöm vele, picit büszkén.

by **Faust** Vas. Május 27 2018, 14:53

Askr-Faust

Faust leengedte a pengét, majd hangtalan csúsztatta vissza a fegyvert a kínzó nyugalomba, mely csak a csata után marad. A pajzson megcsillant a napfény, akárha gazdájára támadó sugarakat térítene el, mint örök őrzője a lovagnak. Nem maradt ezen a helyen más, csupán a fémbőrű ragadozó, az illúzió-élet egyetlen szószóljaként. Ölt, pusztított, szívét pedig nem töltötte el érzelem, elméje nem gyötörte furcsa kérdésekkel, hiszen a szilánkokból összeálló lények, tudta jól, csakis azért bukkannak fel újra meg újra, hogy az akarat nélküli gyakorlatozásba merülhessen röpke pillanatokig, perc-órákig. Aztán a jobbja a levegőbe lendült, s lassú, keserves mozdulatokkal idézte maga elé a betűk sorait jelentő ablakot. Az akarat mozdulni látszott.
Az elméje fátylán egy kép kezdett felsejleni, míg a hófehér gömb üvöltő vergődésbe kezdett a tenger mélyén. Csontsovány fiút festett az ezüsthajú férfi elé minden betű. Hosszú lándzsával a kezében, oldalán megannyi színű fiolával, majd a homokban fekve, a hátában hatalmas pallossal, az életbe kapaszkodva, akárha a keze elég lenne arra, hogy ebben a világban tartsa. Az izmok megrándultak a férfi arcán, ahogy felsejlett előtte az áruló. A nő, kiből oly tökéletes fegyverét kovácsolta. A gyilkos elleni karmot, melyet a magány és őrület tüzében edzett acéllá. Egyiküket sem törölte el az illúzió eme furcsa játékából, és mégsem hagyta őket életben. Még hallotta esténként felhörögni a bűnöst, kit a pincébe zárt, hogy örökkön tartó haldoklásba száműzze. Nem melengette a szívét, az akarat pedig csak még vadabbul táncolt felette. Amire oly sokan áhítoznának Faust helyében, neki megadatott, s a ragadozó mégsem lelte benne kedvét.
Aztán mozgás hangja kúszott a fülébe, a vadul csapkodó fehér fény pedig hirtelen rendezett táncba lökte magát a sötét mélységben. Valaki közeledett, a lovag készen állt rá, bárki is legyen az.

by **Takada Hiroshi** Szomb. Aug. 22 2020, 12:01

//Szóló szafari//

Nos, ezt a szintet sem zárta a szívébe. Az egész szint egy nagy pusztaság ~A mongolok biztos élveznék a helyet~, konstatálja magában, ahogy szó szerint a semmi közepén álló kaputól ballag, hogy a már rutinná váló szafari teljesítmény követelménynek eleget tegyen. A harmadik szintes kalandokat igyekszik feledni, de a puszta láttán felötlött benne, hogy itt is a „halott vagyok, nézz meg alaposan” színészi alakítást kellene bevetnie. De miután megborzongott, már pusztán csak az ötlettől is, így ezt a lehetőséget elvetette. Bár a vadászat jártassága is a béka feneke alatt dekkol, jobb ötlete nem lévén ismét a „kellően hosszan alkalmazott jártasság, idővel eredményt hoz” taktikát fogja alkalmazni. Végül is ezt a napot erre a feladatra szánta. Így már csak azt kell kitalálnia, hogy mégis mivel foglalja le csapongó elméjét a vadászat, nem rövidnek ígérkező idejére.

Az első és legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnt, hogy a vadászzsákmány mellé mást is keres. Elvégre a Keresés jártassága is ezt támogatná leginkább. Így a következő mozdulata az volt, hogy aktiválta a jártasságot.
Igen ám, de mit is keressen! Legutóbbi alkalommal mikor használta, egy magára hagyott kard „jött vele szembe”. Azonban Takada nem az a típus aki, ilyen kézenfekvő, és talán valamennyire még hasznos dologban is gondolkodna. Első ötletként, a sok mezei virág láttán, az merült fel benne, hogy ikebana alapanyagot gyűjt későbbi felhasználásra. Le is szedett néhány alkalmasnak tűnő virágot, és betette az inventoryjába. A sokadik virág leszakítását követően, mikor az újabb szerzeményeket tette volna be a többi közé, azt látta, hogy a már korábban leszedettek között akadnak elhervadtak. ~Tehát nem azonos a tartósságuk.~ Könyvelte el magában, a nyilvánvaló tényt. Igyekezett ezt követően már úgy szedegetni a nővényeket, hogy csak a tartósabbjait. Az így megszerzett virágrendezésre szánt alapanyag zöme, inkább amolyan szárazkötészeti kellék lett. ~Tál helyett majd felhasználom a múlt alkalommal gyűjtögetett platánkérgeket…~ kezdi el tervezgetni gondolatban, az összeállításra váró kompozíciókat.
A gyűjtögetés közben azért nem feledkezik meg arról sem, amiért valójában idejött. Alkalmanként el-el bámul a messzeségbe hátha felfedez valami mozgást, ami akár egy zsákmány is lehetne. ~Most jól jönne Makuda san Észlelés jártassága…~ ötlik fel benne ~nem is értem miért nem vettem még én is fel, hiszen roppant hasznos dolog. A következő ez lesz, ha jól emlékszem a kis könyvecskében leírtak szerint, az még pont belefér…~ fűzi tovább a gondolatot, miközben csak rója a síkságon a mérföldeket.

A növénygyűjtést elunván újabb elfoglaltság után néz. A pusztai virágok körül számtalan rovar döngicsél, ami adná a következő gyűjteni valót, de az öreg nem biztos benne, hogy ha el is kapna egy rovart, az ténylegesen betudná-e tenni a tárgyai közé, és nem csak simán pixeleződne. A fölösleges pusztítás nem kenyere, így ezzel inkább nem kísérletezik. ~Amúgy is! Hogy nézne már ki az, hogy egy meglett korú tanárember pillangókat hajkurászik a réten! Ha a diákjaim látnák…~ Mosolyodik el magában a harcművész. A magáról alkotott képe, kezd konszolidálódni. Eleinte csak egy ágrólszakadt, vándorló szerzetesként gondolt magára. De most hogy kezdett az anyagi helyzete rendeződni, már a történelemből általa is jól ismert és preferált Sohei szerzetes képe dereng fel önkép gyanánt. Főleg mióta leadta a rendelést a Justice League céhboltban az igazi sohei fegyverre, egy naginatára és egy jóféle bőrvértre. ~Miért ne lehetnék olyan, mint egy az Ikkō-Ikki szerzetesei közül, akik alaposan helyben hagyták Tokugawa Ieyasu samurai seregét az Azukizaka csatában.~ Azt is elhatározta magában, hogy a kasztjából adódó lehetőségeket is igyekszik kihasználni. Univerzális fegyverforgatóként miért ne tanulhatná ki más kasztok fegyverhasználatát. Persze nem tudna felérni egy Miko-sannal íjhasználat terén, de kétségtelen előnyökkel járna, az elsajátítható ismeret, akár egy ehhez hasonló vadászat során. ~Hmm. Amint lehet, fel is keresem és megkérem, adjon egy pár íjászat órát.~

Az idő közben csak halad, akár csak ő. Lassan ideje lenne visszafordulni, nem kis távolságot lerótt a mezőn, amit természetesen visszafelé is meg kell tennie. Egyelőre leendő „áldozatnak” se híre, se hamva, de az öreg nem keseredik el. Csak kitartás kérdése és lesz eredmény. Először arra gondolt, hogy egy nagy kört tesz meg, így növelve az esélyét annak, hogy találjon valamit. Viszont így fennállt annak az esélye, hogy nem talál vissza. Hiszen már jócskán eltávolodott látótávolságból a kaputól. Így inkább a saját maga által letaposott füvet követve indult vissza. Azonban amint visszafelé baktat, eszébe ötlött, ~Ugyan mi a bánatért akarnék én a kapun keresztül visszajutni az alsóbb szintekre! Majd használom a Hazatérés kristályt!~ Azzal egy pördüléssel elindult inkább keleti irányba, hogy még nagyobb területet tudjon bejárni.
Lábában csak halmozódtak a mérföldek, mígnem egyszer felfigyelt a távolban némi mozgásra. ~Ott a füvet biztos nem a szél mozgatja!~ A tőle telhető legnagyobb óvatossággal kezdte megközelíteni a magas fűben mozgó akármit. Igyekezetét siker koronázta. Megközelítette a lényt a gama lánc távolságára, majd elő is készítette a fegyvert ~Mennyivel egyszerűbb lenne íjjal…~ gondolta miközben előkészítette a támadást, és rá rontott a fűben motoszkálóra.

//Róka//

by **Mia** Kedd Márc. 09 2021, 09:51

Szóló szafari

A hatodik szinten nem volt semmi érdekes. Csak egy nagy mező, nem a legalkalmasabb vadászatra. Nem persze végeztem én már el ezt különb helyeken is.. De most nem is csak ezért voltam itt. Végre megbékéltem magammal, azzal, hogy mit szeretnék kezdeni. Több éjszakányi gondolkodást igényelt, de végül arra jutottam, hogy a szintem nem olyan fontos jelenleg. Azoknak a keveseknek is évekbe telt az 50. szint elérése, akkor én hogy jönnék ahhoz, hogy majd néhány hét alatt feljussak oda? Így hát nem törődtem vele. Leheveredtem a fűbe egy fa árnyékába és élveztem a gyengéden simogató szellőt az arcomon. Néha egy-egy szélfuvallat a hajamba kapott, ami jóleső érzéssel töltött el, de amúgy nem törődtem semmivel. Állatok és emberek jöttek-mentek, de engem egyik sem zavart. Nyugalmat találtam ebben az időjárásban és ezen a helyen. Olyan nyugalmat, amilyet már régóta nem éreztem. Legutoljára épp egy elég viszontagságos helyen a harmadik szinten; szinte nem is értettem. Felkuncogtam a gondolatra. Magamban nevetek már.. Hát ez remek. De legalább valami okot adott rá. És ez nekem elég volt. Nem neveztem volna magam különösen boldognak, de elmúlt a letargiám. Csak három nap kérdése volt. Vajon mikor jön elő újra? Valószínűleg a legváratlanabb pillanatban. Egy vadászat közben. De nem most. Most örültem ennek a pillanatnyi jólétnek. Behunytam a szemem és hagytam, hogy a szél furcsa játékot játsszon az arcomon. Nem vágytam másra, csak arra, hogy gyengéden cirógasson, valamilyen szinten emlékeztetve arra, ahogyan a valóságban tette ezt.
Nem sokáig tartott ez a nyugalom. Egy játékos szólított meg és azt mondta, nem kellene itt aludnom.
- Nem aludtam - dünnyögtem ásítva. - Csak pihentem egyet. Te nem szeretnél? - Kínáltam hellyel az idegent. A "hely" elég tágas fogalom volt, mivel ötven méteres körzetben csak ugyanazt lehetett látni, bárhova leülhetett, vagy lefeküdhetett volna.
- Nem, éppen dolgom van. Csak gondoltam szólok, nehogy lepk-zzanak - felelte egy barátságos mosollyal.
- Mi a dolgod? - Kérdeztem érdeklődve. - És mi az a pk? - Értetlenkedtem.
- A szabadban pihengetsz és nem tudod mi az a pk? - Faggatott rosszallóan. - Pedig veled is megtörténhetett volna. Épp az olyanokat szokták kiszemelni, mint te. A szűzies, hamvas lányokat.
- Mi bajod van?! - Kérdeztem felháborodva.
- Ne haragudj, csak nem tudtam nem észrevenni a szépségedet.
Nem tudtam volna palástolni megrökönyödésemet a férfi szemtelenségével kapcsolatban. Nem csak, hogy nem ismertük egymást, ez minden határon túlment. Hogy képzeli, hogy ismeretlenül ilyeneket állít rólam? Persze, a szépség észrevételéhez nem kell ismerni a másikat, de nem szabad csak úgy ilyen megjegyzéseket tenni. A másik is észrevette indulatomat és nyugtatónak szánt mozdulatokkal próbált meg csitítgatni. Nem tudtam, hogy ha haragszom valakire, az nem könnyen párolog el.
- A pk-zás player killt jelent - váltott végül témát észrevéve, hogy nincs esélye rendbe hozni a dolgokat. - Alvó játékosokat hívnak ki párbajra és elfogadtatják velük a harcot, aztán leszúrják őket.
- Ilyen létezik? - Elkerekedtek a szemeim. Elképzelésem sem volt, hogy ilyet művelnek ebben a játékban és nem tudtam elfogadni, hogy valaki erre képes. Tudtam, hogy vannak vörös indikátoros játékosok, de eddig mindig azt hittem, hogy oka volt a dolognak, vagy véletlenül történt. - És ezt engedi a rendszer?
- Sajnos engedi - felelte a másik komoran. - Azt hittem te is alszol, szóval gondoltam szólok. Egyébként ha már itt tartunk, nem lenne kedved velem harcolni?
- Miiii? - Kérdeztem meglepve. - Miért harcolnék én veled?
- Ha legyőzöl, megbocsájtasz azért, amit mondtam.
- És ha nem?
- Akkor eljössz velem egy randira.
- Te normális vagy? - Háborodtam fel. Nem lehet csak úgy elhívni randira egy vadidegent, főleg nem így. Főleg nem, ha bántod.
- A doktorom azt mondta igen - próbált viccelődni, ám ez nem segített a helyzetén.
- Jól van.. - feleltem végül. - Elmegyek veled valahova, de nem randira.
- Nekem megfelel - vigyorgott. - Akkor hát.. Kezdhetjük.
Kihívott első ütéses párbajra - nyilván magas a fegyverkezelése és bízik magában. Nem hagyományos csata volt, így kissé féltem, hogy is pk-zni akar, de akkor miért figyelmeztetett volna? Csakhogy nekem is megvannak a trükkjeim.. A harc maga hasonlított a korábban vívotthoz, csak ez éppen kardforgató ellen zajlott. Gyorsabb voltam, így sikerült elkerülnöm a támadásait, azonban folyamatosan nyomás alatt tartott. Végül mikor sikerült elszakadnom, célba vettem, azonban észrevettem tőle nem messze valamit. Egy nyúl futott az üregébe - tökéletes célzási gyakorlat, ráadásul ha sikerül. Hirtelen elfordultam és eleresztettem nyilamat, mely eltalálta a menekülő állatot, mire ellenfelem diadalittasan felszólalt.
- Ez nem talált.
- Biztos vagy benne? - Mutattam a háta mögé. Megfordulva látta a nyulat, azonban így nem láthatott engem, amint felajzottam az íjamat és hátba lőttem. Nem volt túl kecses, de legalább nyertem. És egy vadat is elfogtam, pedig nem is voltam biztos benne, hogy ma szeretnék. Dupla győzelem. A másik nem haragudott a cselért, elfogadta a vereséget. Végül is nem kell elmennem sehova és ezzel mindketten meg voltunk elégedve. Elbúcsúztunk egymástól és reméltem, hogy soha többé nem látom.

Nyúl

by **Miko** Szomb. Dec. 11 2021, 21:39

Leonard

A férfi meztelen teste fölém görnyedve karolt át, ahogy ajkai szenvedélyes, mégis lágy csókokat lehelt az ajkaimra. Forró testünk szinte egybeforrt egymással, ahogy egymást ölelve szenvedélyes táncba kezdtünk. Érzem, ahogy testem ég a vágytól és a Leo férfi milététől. Nyöszörgésem tompa zajjá tompult a másik csókjaiba rejtőzve. Társam, kit párom ezen az éjszakán, gyengéden átkarolva húzott magához, és érzem, hogy testemet újbéli forróságérzése járja át.

Ekkor mintha kivágódtak volna szemeim, és az álom, amilyen mélyen magába szippantott, úgy reppent szét ugyanazzal a hirtelenséggel. Testem forró volt és légzésem nehéz, eme érzéki álom után, de ezzel együtt ágyam oly magányosnak és hidegnek tűnt mindezek ellenére. Érzem, ahogy testem megnyugszik, ahogy légzésemet próbálom szabályozni, majd lehunyva szemeimet, magam elé képzelem azt a bársonyos éjszakát. Ezzel egy időbe érzem, hogy arcomat elönti a pír és a következő pillanatba, a takarómba nyomott fejjel nyomtam el zavart kiáltásaimat, nyöszörgéseimet, melyet nem az álom hatásai nyomán törtek rám. Rúgkapálva forgolódok az ágyon, és kiáltások sokkal inkább egyfajta segélykérések voltak a világ felé, bár egyfajta feszültség kiadás volt. Érzem, hogy arcom, még mindig ég ettől az emléktől és nem csak azért, mert végre beteljesült az álmom és együtt lehettem Leoval, hanem azért is, mert tisztán emlékszem milyen merészen letámadtam mindezek elején. A szégyen és zavartság együttes hullámai nyomán, mint ezen a héten sokadszorra már, fejemet az ágyba nyomva, próbáltam kiengedni a gyomromba megbúvó feszültséget. Az a felem, ki elcsábította Leot, még aznap eltávozott, minden cókmokjából a fejemből, helyette maradt a szűzies kisasszony, aki együtt hált végre kedvesével. Ahogy, minden egyes alkalommal, úgy most is Leo arca és gyengéd érintése jutott az eszembe, amitől pánikhullámaim el-elmosódtak és végül nagy nehezen, de végül felekelek az ágyból, hogy nekikezdjek a mai programomnak. December 25.-e van. Szentestét követő legelső nap, mi bár még karácsonyhoz tartozik, az emberek többsége, már túl van a kötelező körök első hullámain.
Hosszú ostrom és megannyi kérés után, Leo végül hajlandó volt találkozni velem. Ez lesz az első alkalom, hogy azután a barlangi éjszaka nyomán ismét együtt töltünk hosszabb időt. Természetesen beszéltünk azóta, de sosem töltöttünk el túl sok időt egymás társaságában, és én is jóformán csak üzenetek hadával tudtam csak megtenni. Arcom minden alkalommal vöröslött, mikor meg kellett szólítanom a fiút, vagy csak rá kellett nyomnom az Elküldés gomra. Emlékszem, hogy az első beszélgetésünk a különválás után, PM-be volt általam, de vagy három órán át szorongattam a plüsseimet, míg végül sikerült elküldenem neki a levelemet, ahol találkozást kértem tőle. Azonban Leo minden alkalommal lerázott, lévén sajnos dolga van.
Éreztem, hogy minden egyes Leo nélkül eltöltött éjszaka után az ágyam mintha egyre hidegebb és hidegebbé vált volna, hisz azóta lassan minden éjszaka ugyanazon túlfűtött éjszakáról álmodok, így minden reggelem egyfajta hidegzuhanyként ért.
Annak ellenére, hogy Leo közölte, hogy nem szeret, vagy legalábbis nem úgy, ahogy én őt, még is összebújt velem és gyengéden átölelt akkor csókjai pedig sokkal émelyítőbben voltak, mint az első, kötelező csókja. Érthető tehát, hogy szívemben feltámadt a remény, ami a kerülés ellenére is hevesen dobogott. Hisz… Leo ma eljön hozzám. Megígérte, hogy eljön vacsorára. A szentesét a céhével töltötte, ahogy én is a töbiekkel, de valahogy sokkal jobban vártam ezt az éjszakát, mint eddig bármelyik karácsonyt. Este nyolcra lett megbeszélve a találka, így hamar felöltöztem, és nagy lelkességgel lendültem útnak, hogy belekezdjek a mai nap ígéreteibe, határozott, mégis már-ár fellegekben járó tekitnettel.

Lassan nyolc és én mindennel végeztem mostanra. Arcom kipirult a rengeteg munkától, ám egy pillanatnyi fáradtságot se éreztem magamban, annyira lelkesen vártam az újdonsült találkát. Leot ezúttal nem a céhházba fogadtam, hanem a hatos szint egyik kiadó házában vártam a nagy Őt. Kibéreltem erre az alkalomra, és egyáltalán nem bántam meg. Egy kellemes nappali, étkező, egy kis konyha, háló és fürdőszoba. Minden egy két tagú párnak kellhet. Még egyszer utoljára megigazítom szoknyácskám ráncait, hogy aztán minduntalan az ajtóra pillantgassak, várva Leo érkezését. Ha pedig végül meghallom a kopogását, kislányos lelkesedéssel szaladok az ajtóba, és lihegve, fülig érő szájjal néznék a fiúra, majd miután lenyugszok arcom nyugalom sugárzik át és vigyorom szeretetteljes mosollyá csökken.
- Szia Leo. Örülök, hogy eljöttél. Nagyon sokat jelent ez nekem.
Végül előre léptem és egy pillanatra meg is dermedtem, mi ha jó eséllyel elég jól el fogja szórakoztatni, ha jó kedvében van, mert a mozdulatom megakasztása mögött nem tudtam eldönteni, hogy most átöleljem, megrázzam a kezét, puszit nyomjak az arcára, vagy esetleg még egy csók is belefér. Ha esetleg Leo nem indul meg segítségemre, úgy bizonytalanul megfogom a kezét és előrehajolva nyomok egy puszit az arcára, majd finoman bevezetném a házba.
- Remélem könnyedén idetaláltál. Nem volt túl hideg? – kérdezem aggódóan, mint valami rossz anyuka, aki félti a gyerekét, annak ellenére, hogy kettőnk közül én vagyok a nagyobb gyerek.
Azonban, ha Leo morgolódna is rajta, nagy eséllyel hamar felfigyelhet a már az előtérben is érezhető, rengeteg ismerősnek tűnő illatot. Végtére is… úgy döntöttem, hogy idén különleges vacsorával ünnepeljük meg első közös karácsonyunk… még pedig orosz ételekkel, mely talán már magyarázatot is adhat neki arról, mégis miért kék a mikulás rucim (annak ellenére, hogy technikailag Hópihécske akart lenni a „cosplay”)

by **Leonard** Csüt. Jan. 06 2022, 19:27

Valahogy senki sem akarta megérteni a környezetében, hogy ő nem akar karácsonyozni, az értetlenkedési lista élén pedig maga Miko állt. Száz meg száz üzenettel bombázta Leot, mire ő végül beadta a derekát és nem kis fejtörést okozott neki eldönteni, mégis mit jelenthet ez. Mármint azon kívül, hogy nyilvánvalóan nem sikerült meggyőznie a lányt a hódítási szándékának hiányáról, amin nem is csodálkozhatott annak fényében, ami történt.
Azóta már százszor is elátkozta magát, amiért ennyire képtelen ellenállni a női vonzerő csábításának, arra pedig egyáltalán nem akart gondolni, hogy saját gyengeségei és elveszettsége vezettek el a meggondolatlanságig. Erre az estére azonban úgy készült, mint aki végre végérvényesen is tiszta vizet önt a pohárba. Persze kegyetlenségnek tűnhet épp karácsonykor ezt tenni, de mint már mondtam, Leonak egyáltalán nem számított semmit az ünnep fénye. Talán előző nap a hógolyózás rávette, hogy bevonódjon és talán jól is érezte magát a barátai és céhtagjai között, de ez egyáltalán nem az ünnepnek volt köszönhető.
Azt azonban még így sem tudta megtenni Mikoval, hogy ne készüljön legalább egy minimálisan az alkalomra. Hiába próbált meg egész életében menekülni az anyja markából, valami azért mégis csak ragadt rá az illendőségi formulákból, úgyhogy kerített magának egy ünnepinek szánt, elegánsabb inget és még a haját is hátrafésülte az alkalomra. Nem értette ugyan, miért nem a Unity céhházban találkoznak, de nem is sokat törődött a helyszínválasztás okával, amikor bekopogott a fogadó kijelölt szobájának ajtaján. Meglepődve pislogott a kék szerelésbe öltözött lányra és megállapította magában, hogy a minimális készülés mégis csak jól jött. Megengedte Mikonak, hogy puszival köszöntse és nagy kegyesen még vissza is puszilt, mielőtt azonban elgondolkozhatott volna rajta, mégis mit jelent a lány arcán a zavar, megcsapta orrát az illatáradat. Jó vadászkutya módjára egy-kettőre a megterített asztal mellett termett és csodálkozva pislogott a telerakott tálakra.
- Ezt miattam csináltad? - kérdezte és gondolkodás nélkül le is zuttyant az egyik székre. Ahogy a mondás is tartja, a férfiakhoz a gyomrukon keresztül vezet az út.

by **Miko** Csüt. Jan. 06 2022, 20:39

Ahogy közeledett a várva várt óra, egyszerűen éreztem, hogy egyre több és több inger ér. És nem feltétlen a legjobb értelemben Szívem hevesen dobogott, minden egyes pillanatban, amikor valami zajt hallottam kintről. Mindig azt hittem, hogy Leo az, és már ott áll egy ideje az ajtónál. Gyakran attól féltem, hogy ki fog hűlni, az étel, mire a fiú ide ér, de minden egyes alkalommal, csak túl reagáltam a dolgot, hisz még mindig időben volt a tervezethez képest. Egyszerűen csak… túlságosan izgatott voltam.
Végül azonban megtörtént, aminek meg kell történnie. Erős kopogás törte meg a csendet, és mikor kinyitottam az ajtót és Leo várt rám, mi meglepő módon, teljesen megnyugtatott. Mivel nem jutottam dűlőre megfogtam kezét és finoman megpusziltam arcát, melyet legnagyobb meglepetésemre viszonzott is. Olyannyira meglepődtem, hogy arcom teljesen céklavörössé vált, ahogy a fiú ajka hozzáért arcomhoz. Hosszabb tincseimet megfogva azokat arcom elé húzom, mintha ezzel elrejthetném zavaromat. Félve pillantok fel, reménykedve, hogy Leo nem veszi észre, mennyire zavarba hozott, de ő már megindult befelé, mely nyomán megnyugodva kicsit, pár kilégzéssel sikerült megzaboláznom rakoncátlan szívemet.
Mikor végül betérek én is a szobába, nagyjából már jól éreztem magam, de még mindig izgatott voltam a fiú jelenlétében picit. De mint, mindig most is ki tudta belőlem hozni a legrosszabbat. Amikor csak úgy leült a székre, mintha egy kapcsolót mozdított volna el bennem. A következő pillanatban karom átmászott nyakán és alkarjaimmal közel húzom magamhoz, mígnem feje gyakorlatilag a kebleinek nem nyomódik.
- Hmmmm! Ha tudtam, hogy ilyen könnyű becsábítani, már előbb főzni kezdtem volna! Gonosz Leo, add vissza az elszenvedett időmet! – szorongatom meg picit a fiút, majd felnevetve elengedem, végig simítva egyszer buksiját – Elragadott a hév. És igen. Az én hős lovagom, mindig az ártatlan hercegnők megsegítésén fáradozik. Úgy gondoltam egy kis kényeztetést ő is megérdemel. – ezután odaállva mellé egy gyors puszit nyomok orcájára, majd vidám mosollyal az arcomon kuncogva sietek az asztal túl felére, ahol már vettem is elő a merőkanalamat és egy nagyméretű pohárkába Rango-befőttet mertem ki, mi leginkább a barackra hajazott ízvilág szerint, bár egy kicsit savanykásabb volt talán. A tálkát ezután Leonak nyújtottam, majd magamnak is mertem picit.
- Ha jól tudom a befőttel kell nálatok kezdeni. Azt hiszem azután jön szojánka //szoljánka//, majd a borsocsi //borscs//. – morfondírozok az emlékemből kihalászni a nép épp számba illő neveket.
Ha eddig nem tűnt fel a fiúnak az ismerős-szerű illatok és kinézetek alapján, mostanra biztosan rájött már, hogy az itt felbukkanó 12 fogásos menü mindegyike egyfajta orosz recept alapján készült. Bár a legtöbb kinézetén látszik, hogy csak elmondás alapján készültek, és nem is volt sejtésem, hogyan kéne kinéznie az ételnek, de a szándék és az illatok mindegyik esetben magukért beszéltek, és még, aminek nem is úgy kellett kinéznie, ahogy, még az is jól mutatott a maga formájába. Mikor én magam is leültem elpirulva rápillantok a fiúra.
- Örülök, hogy eljöttél. Tudom, hogy a mi időnk szerint, picit már késő van… nálatok meg korán… de… boldog karácsonyt Leo. Remélem, nem okozok neked, ma csalódást. – mosolyodok el lágyan és meghajolva picit előtte, jelzem, hogy övé az első falat és láthatja boldogságtól csillogó szememen, mennyire várom már, hogy végre megkóstolja főztömet.

by **Leonard** Pént. Jan. 07 2022, 22:09

Elnézve Miko lelkesedését, Leo tudta, hogy nem lesz egyszerű dolga, ha meg akarja értetni vele az érzéseit. Ettől csak még rosszabbul érezte magát, főleg miután egész hónapban szinte válaszra sem méltatta az üzeneteit és amikor véletlenül összefutottak, akkor is megpróbált úgy viselkedni, mint aki semmiről sem tud.
Jól bevált taktika volt ez, mert valójában tényleg nem érdekelte a lány vonzalma. Ő csak azt szerette volna, hogy minden olyan legyen, mint régen. Mostanra viszont be kellett látnia, hogy a próbálkozásai nem voltak többek, mint pohár vízzel locsolni az erdőtűzet. Tényleg nagyon-nagyon elrontotta, ha valaha is azt akarta, hogy Miko leszálljon róla. Francba.
Még mielőtt azonban rátérhetett volna a tárgyra, vagy megfeddhette volna a lányt a furcsa viselkedéséért, az ismerős illatok egyértelműen a konyhába vezették, és bár fogalma sem volt még a tálak tartalmáról, nagyon hamar azon kapta magát, hogy az asztalnál kötött ki. Leo nem feltétlen volt az a típusú férfi, aki imádta a hasát, de a házi koszt, és főleg ha azt egy nő csak neki készítette, meglepő hatással tudott lenni rá. Bár többnyire olyan lányokkal hozta össze a sors, akik nem voltak kifejezetten háziasak, de Vio például imádott a konyhában sürgölődni és meglepően jól is főzött. Leo talán nála tapasztalta először, hogy meg tudna veszni a mackónadrágos, lisztes, kócos otthoni kinézetéért, nem meglepő módon pedig nála gondolkodott el először azon a lehetőségen is, hogy képes lenne feleségül venni. De Vio az... más volt. Különleges.
Miko lelkesedése azonban elég volt arra, hogy egy jókedvű mosolyt csaljon ki a fiúból, az eltévesztett szavak pedig egyenesen nevetésre ingerelték. Szeme sarkába ráncokat festett a vidámság és bár az ételek kinézetén is látszott, hogy csak halvány hasonmásai az eredetinek, azért jókedvűen vette el a felkínált tálat.
- Nem tudom, ti hogy ünneplitek a karácsonyt, de tudod, nálunk ahány ház, annyi szokás - magyarázott vidáman, miközben hozzáfogott a befőtthöz.
- Mi az újévet ünnepeljük ajándékokkal és hatalmas bulival, de ilyenkor általában nyugati fogásokat is fel szoktunk szolgálni. Napokig eszünk, iszunk és főleg iszunk - tolta el magától a kiürült tányért. - A karácsony valóban a hagyományos konyháról szól inkább, de olyankor illetlenség ennyit enni. Nálunk ez inkább vallásos dolog, semmi felhajtás nincs körülötte. Szalmát szórunk a karácsonyfa alá, dióval díszítjük meg ilyesmi. A pétervári nagymamám néha még templomba is elcibált - mesélt beleéléssel, aztán csillogó szemekkel Mikohoz fordult. - Nagyon kedves dolog tőled, hogy igyekszel a kedvemben járni, de erre tényleg semmi szükség nincs. Bár fogadni mernék, hogy mire ezt mind lefőzted, rengeteget nőtt a főzés jártasságod. - Azt meg csak remélni tudta, hogy valamennyi azért már előtte is volt. Nem volt magas minőségű ételekhez szokva itt, Aincradban, de megbántani sem akarta a lányt, márpedig ha mind a tizenkét fogást végig kell kóstolnia, akkor rövid úton hasfájással fog innen távozni.

by **Miko** Pént. Jan. 07 2022, 23:27

Ahogy a fiú szinte kérdés nélkül leült, és ahogy „megfedésemre”, illetve eltévesztett nevekre egyszerűen felnevetett, akaratlanul is látszódik, hogy ellágyulnak vonásaim, és lágyan csillogó szemeimmel, kellemes mosollyal néztem a fiú jó kedvét. Miközben a fiú evett, akaratlanul is csak őt néztem, és alig-alig kanalaztam bele, a befőttbe, annyira elvarázsolt.
Látszott rajtam, hogy jól esett, ismét ilyen lelkesnek érezni a fiút és valahogy teljesen magával ragadt, ahogy mesélt. Jobb kezemmel megtámaszkodva az asztalon mosolyogva hallgattam a meséjét és néha-néha kuncogtam a viccesebb részeken.
Azonban, ahogy váratlanul csillogó szemekkel felém fordult, akaratlanul is félrepillantottam pironkodva, és ahogy főzés jártasságra tévedt a beszélgetés akartalanul is elkezdtem egyik tincsemmel játszani, és az egyik távolabbi hűtő felé pillantottam lopva. A szobába két hűtő volt, egy, ami közvetlen közelünkbe foglalt helyet, és egy, ami az éléskamrához volt közel. Érződött, hogy egy picit feszengek. Ahogy sejthető volt, nem minden sikerült jól, és több készételt, nem éreztem megfelelőnek, ami elnyerné a fiú ízlését, így a távolabbi hűtőbe azok az ételek kerültek, amit majd csendesen elpusztítok egymagam.
- I…igen valóban nem volt könnyű… - mondom zavartan nevetve, ismét a hűtő felé pillantva, majd köhintek egyet és a fiú felé fordulok – De szerettem volna meghálálni… a… tudod… a múltkorit. – mondom, majd ahogy vöröslő arccal elpirultam, biztos lehet abban, mire gondoltam a „múltkor” alatt – Tudom, hogy nem kedvelsz úgy, ahogy én téged, mégis elfogadtad az önzőségem. Nekem… nagyon sokat jelentett az a nap. – itt a pír lassan, lágy, kellemes mosollyá csökkent és a fiúra néztem hálás szemmel – Köszönöm. – egy ideig hallgatok, ha ő is, majd összecsapva a kezeimet azért megtöröm a „meghitt” hangulatot – Bár igazából ez csak az egyik ok. Valójában mindig azt látom, hogy te akarsz segíteni mindenkinek, de te ritkán kapsz másoktól valamit. – mondom kedvesen, majd mielőtt felszólalhatna duzzogva előre mutatva gyors ledarálom - Anyakláncnemszámítmertcsak! – célzok az ajándékra, amit tőlem kapott – Biztos hiányzott már a hazai íz… nem mondom, hogy vissza sikerült adni, mert nem kóstoltam még ilyeneket… de… remélem, azért megfelel. – mondom vidáman, ahogy elkezdek szedni neki némi szoljánkát – Ha meg marad, én szívesen fogadlak máskor is. Tudod, hogy téged, mindig szívesen látlak. – vigyorgok rá, teljes szívből mosolyogva.

by **Leonard** Szomb. Jan. 08 2022, 05:57

Mindig meglepő volt számára, hogy a lányok milyen beleéléssel hallgatták az egyszerű, unalmas kis meséit, amikor végre képes volt egy kicsit megnyílni előttük, így aztán egészen megdöbbent és egy picit még zavarba is jött, amikor elgondolkodva felpillantott és Miko csillogó tekintetével találta magát szembe. Nem gondolta volna, hogy ilyen hatással lesz rá az, amit mond, vagy talán az, ahogy mondta. Egy pillanatra megakadt, lesütötte a szemét és inkább az evésre koncentrált, ez pedig eszébe juttatta, hogy utánaérdeklődjön a lány főzésjártasságának is egy kicsit. A reakció épp olyasmi volt, amire számított. Elnéző mosollyal követte Miko pillantását az éléskamrára és sejtette, hogy itt órákkal korábban jóval nagyobb lehetett a felfordulás. És mindezt csak miatta, az ő kedvéért. Felsóhajtott, mert nyilvánvalóan jól esett neki a gesztus, mégsem akarta ezt. Megértette, hogy a lány személyiségét nagyon egyszerű szeretni, ők ketten valahogy mégsem passzoltak. Talán tényleg csak a korkülönbség tette...
- Nekem is sokat jelentett az a nap, Miko - szögezte le meleg mosollyal, habár ez minden volt, csak a félreértések tisztázása nem. - Jól esik, hogy képes vagy minden hibám ellenére is így szeretni és ahogy támogatsz, az tényleg nagyon-nagyon sokat számít. Értékes ember vagy és most már jó lenne, ha meg is becsülnéd magadat. - Közben hozzálátott a szoljankához, ami először is roppant furcsa élmény volt az édes befőtt után, másodszor pedig Leo elkezdett aggódni, mert - a szokáshoz hűen - igen sűrűre lett főzve. Néhány háznál ez már önmagában is megállta a helyét ebédnek, maximum valami könnyű rétessel vagy pogácsával kiegészítve, azt pedig előre látta, hogy az életben nem fog megenni ennyi mindent. Férfi volt ugyan, de a haskapacitásának meg voltak a maga határai. Evés közben aztán rájött arra is, hogy ez a leves olyan volt, mintha összemosták volna a ramennel. Érdekes egyvelege a japán és orosz konyhának. Kicsit furcsa, de ehető ízvilág, ráadásul már korábban eldöntötte, hogy Miko kedvéért bármihez jóképet fog vágni, ha már ennyit dolgozott vele.
- Tudod, azért engem sem kell piedesztálra emelni. Azért segítek másoknak, mert szeretem ezt csinálni, a küldetésekért pedig általában nem csekély jutalommal gazdagodom. Ha nem verném el az aranyam minden hülyeségre, talán látszana is rajtam, de sohasem voltam spórolós típus - vigyorodott el önelégülten, aztán hátradőlt a székben, mert közben elfogyasztotta a felszolgált ételt és elégedetten vette tudomásul, hogy hely, az még maradt a többinek. Bár nem sok.
- Az pedig már az én alávalóságomat bizonyítja, hogy nekem adtad a szüzességed, mégis te vagy az, aki hálálkodik - beszélt erről a témáról olyan nyiltan, mintha semmi megbotránkoztató nem lett volna a szavaiban. És hát valóban nem volt. A szex tök normális dolog.
- Ugye tudod, hogy egy értékes kincset vettem el tőled?

by **Miko** Szomb. Jan. 08 2022, 19:27

Jól esett látni, ahogy Leo „rajongói” lelkesedésemtől szinte zavarba jön, mely nyomán akaratlanul is kicsit kuncogni kezdek. Azonban vagy a fiú vissza akart vágni, vagy csak véletlenül tapintott bele, de a jártasság nyomán, sikerült engem is zavarba hozni, hisz voltak olyan dolgok, miket nem akartam felvállalni a fiú előtt.
Akár hogy is, ahogy a fiú azt állította, hogy számára is sokat jelentett az a bizonyos éjszaka, akaratlanul is fészkelődni kezdek, ahogy vöröslő arccal magam elé bámulok zavaromba. Ahogy pedig nekiáll bókolni, akaratlanul is még jobban „rázom” magam. A pírtól forró arcomat megfogva forgolódok picit ültömbe, ahogy félénk mosoly játszik az arcomon.
- Jaj Leo, zavarba hozol! – persze kicsit rájátszottam, de nagyon jól estek a bókjai, végül továbbra is pironkodva, de hálás mosollyal nézek rá, miközben eszik – Én becsülöm magam, nem tartom kevesebbnek magamat másoknál. Lehet, hogy zizi vagyok és butácska, de legalább boldog butácska. Szóval nem kell aggódnod Leo.
Látszólag ízlett neki a főztöm, mely nyomán, minden eddigi feszültségem és ódzkodásom elillant, örültem neki, hogy itt van velem és azt eszi, amit én csináltam a két kezemmel. Néhány dolog hozzávalóját én személyesen is kaptam össze. Viszont, ahogy a második fogás is elfogyott és a fiú belekezdet monológjába, akaratlanul is felnevetek.
- Leo. Kérlek. Te minden vagy, de jó fiú nem. – mosolygok rá – Tudod jól magadról, hogy nem vagy egy fehér páncélos lovag. Ha leírnom kéne... akkor azt mondanám, hogy egy sötét paladin talán. Csinálsz rosszaságot, de jót is. Húzol a fény felé, de a sötét dolgokat se veted meg. Különc vagy, és én szeretem a különcöket. – vigyorgok rá.
Következő szavaira, viszont meglepődők. Nem jöttem zavarba meglepő módon, mielőtt azonban válaszoltam neki felálltam és a hűtőhöz lépve kinyitva, feltárom a szent grált, mely során nem egy alkohol ital felbukkan. Én viszont csak egyet veszek elő, egy sötét színű whiskyt, melyet kibontva Leo baloldalára raktam. De nem töltöttem ki. Erős alkoholos illata belengte a környezetét jellegzetes füstös illatával. Mielőtt azonban, Leo bármit csinálhatott volna, egyszerűen átlépek lába fölött, és széttárt lábakkal az ölébe ülve, gyakorlatilag a székhez szögeztem. Arcom meglepően komoly volt.
- Leo. Nem illik megkérdőjelezni egy nő háláját. Ha hálás amiért összefeküdtél vele, akkor elfogadod a hálát és boldogan vigyorogsz, hogy ilyen jók voltak veled az istenek. – itt elmosolyodok persze és a homlokára nyomok egy puszit – Mellesleg. Ez csak egy játék. Biológiailag továbbra is szűz vagyok, ha csak nem sikerült kijutnod csak hogy leszakíthass, amit kétlek. – nevetek fel – Lehet, hogy az első alkalmat neked adtam, de ez az én önző és személyes döntésem volt. Ha megbántam valamit e kapcsán, talán azt, hogy nem sikerült előbb elérnem. – vigyorgok rá, majd bal kezembe véve a Whiskys üveget meglengetem előtte az aromát – Ezt pedig azért kapod, mert megint makacskodsz. Ha elutasítod, morcos leszek! – dugom ki játékosan a nyelvem, majd elfordulva tőle megemelem az üveget.
A whisky erős íze lepi el a számat, ahogy egy kortyot iszok az erős italból, míg a második kortyot már nem hagyom lefolyni a torkomon. Az ajkaimat összezárva, jobb kezemmel megfogom a fiú tarkóját és közelebb húzva magamhoz ajkaimat az övéire próbálom tapasztani, hogy csókot váltsak a fiúval, mely során a nyelvzsibbasztó itókát „átadtam” a kiválasztottamnak. Végül, ha elfogadta, óvatosan elválok az ajkaitól és végig simítva arcát elmosolyodok.
- Ügyes fiú, látod, nem is volt olyan rossz. – nézek rá játékos szemmel, lágyan mosolyogva.

by **Leonard** Szomb. Jan. 08 2022, 21:30

Mint a fény lovagja, kifejezetten sértésnek élte meg, hogy nem tartják fehér páncélos lovagnak, de természetesen belátta, hogy Mikonak igaza van. Korábban minden eszközt megragadott, hogy bizonyítsa saját züllöttségét, ezzel pedig elvegye a lány kedvét a további próbálkozásoktól, ez azonban - meglepő módon - csak fordítva sült el. Nem mintha ne lett volna tényleg egy gonoszabb oldala, ami a nők kihasználását és az élet élvezetét illeti, ennek felemlegetése pedig egyáltalán nem segített abban, hogy meghozza a megfelelő döntéseket. Pedig megfogadta, miután látta Hime vívódását és Hinari bizalmát, hogy végre tényleg felnő a feladathoz. Volt egy belső, igencsak domináns része, aki igenis helyesen akart cselekedni, egy kisfiú, aki követelte az igazságot, az évek alatt magára szedett makacs lázadásból azonban nem lehetett csak úgy kilépni. Hiszen Leo volt az a túlságosan magabiztos, nagyképű és sznob fiatalember is, aki tisztában volt vele, hogy övé a világ és bármit megkaphat, amire csak vágyik. Nem tetszett neki, hogy Miko a viselkedésével épp ez utóbbit erősítette, de óhatatlanul is ott munkált benne a kisördög. Hisz a lány tudja, mit csinál. Nem Leo hibája lesz az, ha most, vagy akár később sérül emiatt. Nem neki kell elrendeznie a dolgot, nem neki kell felnyitnia a szemét, nem neki kell...
Annyira rohadtul szexi volt a Mikoból áradó energia, hogy annak nem lehetett ellenállni. Kezét a fenekére simítva közelebb húzta magához és elsötétült pillantással fogadta a csókot. A whiskey nem volt a kedvence, de egy ilyen helyzetben esze ágában sem volt az ital miatt rinyálni.
Leo valahol mélyen tudta jól, hogy mindez az ő felelőssége. Az ő lelkiismeretét terheli, hogy kihasználja a naív, szerelmes kislányt, de valahogy most túlságosan jó ötletnek tűnt lesöpörni az asztalt és felszolgálni a helyére a következő fogást. Mégsem cselekedett, mert kíváncsivá tette, mit tesz Mikoval, ha szabadjára engedi őt.
- Mesélj, mi van még a tarsolyodban - morogta elégedetten, az öléből még csak véletlenül sem kiengedve a lányt és ha már így alakult, rágyújtott egy cigarettára.

by **Miko** Szomb. Jan. 08 2022, 22:11

16+

Látszott Leon, hogy valami furdalja az oldalát, de nem tudtam rájönni mi és már ő is megszokhatta, hogy én magam ritkán kérdezek rá a dolgokra. Nálam kevesebben szokták tartogatni a privát szférát értékesebbnek, már ami a múltat érinti. Most ugyanis, amit csináltam, az minden volt, csak a privát szféra védelme nem. Ahogy átléptem a fiú felett, ahogy csókommal itattam meg, ahogy játszadozva „büntettem”, mindegyiket élvezettel fogadta. Ahogy kezei átkaroltak és érzem, hogy ujjai a fenekemre simulnak, akaratlanul is visszatartom a levegőt, ahogy testemet átjárja a bizsergés. Ahogy közelebb húzza magához és ravaszkás, ragadozó szemei és mosolya megvillant, már tudtam, hogy minden előre kidolgozott tervem kukába ment. Az az egyetlen baljóslatú mosoly elég volt, hogy beindítson bennem valamit, hogyha engedne se, húzódjak ki az öléből egykönnyen. Ahogy rágyújt, kicsi köhécselek, ha esetleg kicsit rám fújna, de nem szólalok fel ellene., legalábbis a cigi ellen.
- Leo… Miért van az, hogy több tucat tervet eszeltem ki, hogy itt marasztaljak ma éjszakára… - mondom neki „hisztisen”, bár ahogy menet közben csípőmet elkezdem előre-hátra mozgatni, jól érezhetővé teszi számára, hogy félig megjátszom – …erre egy improvizáció levesz a lábadról. – csóválom a fejemet, majd egy cuppanóst nyomok félig nyílt ajkaira, ahogy vállaira rakom a kezem – Lehet, a tulaj nem örülne a cigifüstnek, mit szólnál, ha a cigi helyett, mást adnék a szádba, amit szopogathatsz? – kérdeztem játékosan dorombolva, miközben a nyakam alá nyúlva finoman meghúzom a madzagot, ami a kis köpenykémet tartotta vállamon, és ahogy lehullt az a földre, úgy igazítva meg picit dekoltázsom, nyilvánvalóvá téve mire is gondoltam az előbb – Vagy esetleg kérsz egy újabb „pohárkával”? – suttogom a füléhez hajolva, érzéki hangon duruzsolva.
Kérdésem nyomán csípőmet kissé jobban mozgatva, kezeimmel finoman masszírozni kezdem a férfi vállait, és halk sóhajok kezdenek árulkodni róla, hogy már kezdem elveszteni a fonalat a tervezetem felett.

by **Leonard** Szomb. Jan. 15 2022, 14:07

18+:

by **Miko** Szomb. Jan. 15 2022, 19:55

18+

Spoiler:

by **Leonard** Vas. Jan. 16 2022, 16:42

18+:

by **Miko** Vas. Jan. 16 2022, 20:11

18+:

Tisztán éreztem, hogy mennyire felizgatja Leot a vetkőzésem, és ahogy ujjai szinte belém martak, érzem, hogy az én libidóm is az egekbe. Élveztem, hogy belém markol, úgy tűnt kedveltem, mikor durva velem, bár természetesen azt se vetettem meg, ha gyengéd. Úgy tűnt bármit is csináljon én velem, jól csinálja. A szerelem miatt? Vagy csak mert ennyire tökéletes? Nem tudom. De az biztos, hogy felejthetetlen élménybe részesített ma. Ajkai, ahogy az ajkaimhoz tapadtak és az elégedettség, ami a fiú szemében tükröződött, szinte elviselhetetlenül a szívembe égett. Még többet akartam belőle, de tudtam, hogy nem szabad sietnem.
Ahogy testem megfeszült kénytelenül bele kellett markolnom mindenbe, amibe értem, és a lábaimat is fel-felhúztam lábaimat, mielőtt még Leo fejét összeszorítom. A hasam szinte görcsölt, olyan intenzív hullámok söpörtek át rajtam. Elképesztően hosszan kitartott az orgazmusom, Leo nyelve és harapása nyomán pedig csak még jobban ingerlődtem. Így mikor lecsökkent az utolsó hullám is, fejem kissé ködös volt a vágy hullámaitól. Éreztem, hogy testem Leora vágy, legszívesebben magamban éreztem volna már őt. De a szívem szerint viszonozni akartam ezt a határtalan örömöt, mit okozott. Nagyot sóhajtva, nehezen lihegve nyitom ki végül a szememet. Ahogy a fiú felé nézek, és kezem lágyan hozzáér hajához, érzem, hogy beleharap finom a combomba, mely egy elnyújtott nyögést vált ki belőlem, mikor pedig a kezével felém nyúl, gyengéden megfogom kezét, és hagyom, hogy felsegítsen.
Tekintetünk találkozott, bár bennem dolgozott még a vágy, a nyugodt, lágy tekintete, valahogy lecsillapított. Ahogy magához húzott és átölelt, egyáltalán nem volt érzéki, vagy legalábbis nem szexuális értelembe. Meglepett ez a féle gyengédség, mit mutatott felém, szavai pedig megdobogtatták szívem, és mintha minden vágyat kalapáccsal vertek volna ki a fejemből, mintha teljesen megtisztultam volna. Mellkasom érzem, hogy feszül és csak úgy dobog a szívem, és az ajkai érintése, teljesen más hullámokat mozgatott meg bennem, mint alig pár perce. Ahogy számra tapasztotta az övét, elmém teljesen megnyugodott, mikor pedig szétváltunk szemem tisztán csillogott.
- A boldogságodért bármit megtennék Leo, te is tudod. – mosolyodtam el kedvesen – Én pedig köszönöm ezt a felejthetetlen leckét. Ígérem, nem felejtem el. – szavaim meglepően nem voltak pajkosak, sokkal inkább nyugodt és hálás, ahogy ezúttal rajtam volt a sor, hogy megcsókoljam életem szerelmét, végül lemásztam az asztalról és fájó szívvel, de kibontottam magam az öleléséből – Gyere. Szeretnék adni neked valamit.
Kezeim erős karja után nyúlnak, hogy kézen fogva, félig belé karolva vezessem. Furcsa mód, nem éreztem feltörő vágyat, ahogy csupasz testem a karjához ér. Bár tény, hogy lábamon lefolyó cseppek, mik még megmaradtak emlékeztettek arra a gyönyörre, mit nemrég éltem át. Mivel a háló felé vezettem, Leoban talán piszkos gondolatok is születhettek, de se a hangom, se a viselkedésem nem utalt erre, és mivel tekintetében és szavaiban nem éreztem a vágy sürgető mivoltját, úgy döntöttem itt a tökéletes idő. A csukott ajtót kinyitva, Leo meglepetten nézhet az ágy melletti hatalmas karácsonyfára, mi gyönyörűen fel volt díszítve és a fénytelen szobában kellemesen pislákoló kristályok megadták a megfelelő karácsonyi hangulatot, az egész szobát átjáró friss fenyőillatról nem is beszélve. Ekkor az ajtó elé lépve elengedem, és átkarolva a nyakát, megcsókolom a fiút. Tiszta szerelmes csók volt, mi nem volt hosszú, se nem rövid. Pont az a pillanatnyi óvatos csók volt, amire számít az ember egy szerelmes nőtől. Ezután felnőttes, lágy mosolyt engedek el magamnak, ha Leo esetleg meglepődik ezen az egészen.
- Tényleg csak azt hitted, hogy vacsorával készülök neked? Megmondtam. Karácsonyozni hívtalak. És mivel te megajándékoztál egy gyönyörű élménnyel, úgy illik, ha én is átadom az én ajándékaimat.
Ellépve az útjából befelé intek a szobába és észreveheti a három apró ajándékot a fa alatt, mik kék (nagy téglalapforma), egy zöld (postai levélforma), és egy vörös (apró ékszerdoboz méretű doboz) ajándék hevert. Ezután az ágy végébe ülve, türelmesen a férfire nézve várom, hogy odamenjen a csomagokhoz. Ajkamon lágy, nyugodt mosoly, kisugárzásom inkább felnőttes, mint energikus, mi furcsa hatást kelthetett meztelen testemre vetülő, lágy fények nyomán.

Nagy, Kék csomag:

Zöld, levél:

Vörös, apró doboz:

Ha már az utolsó dobozt bontja épp Leo:

by **Leonard** Hétf. Jan. 17 2022, 18:34

Elhúzódott ugyan a csók elől, de kedvtelve ölelte magához a lányt, fejében pedig sorra kergették egymást a gondolatok a folytatásról. Csakhogy Mikonak elég volt kinyitnia a száját hozzá, hogy újra elrontsa az ábrándképet, Leo arcán pedig a lágy mosoly helyét átvette egy rosszalló grimasz.
- Ami azt illeti... - Erről akartam beszélni veled. Ezt akarta mondani, csakhogy a lány beléfojtotta a szót, megragadta a kezét és egy aprócska szobába terelte, ami a konyha mellett nyílt. Leo meglepődve pislogott a kristályok lágy fényébe vont fenyőfára, igazán kellemesnek találta a hangulatot.
Csakhogy most aztán tényleg elég volt ebből a játékból. Bármennyire is szerette volna, Mikot nem tekinthette a szeretőjének, mert a lányt egyáltalán nem a szexuális vágya vezérelte, amikor az ölébe ült. Vagyis nem csak az. Itt volt az ideje, hogy Leo végre tiszta vizet öntsön a pohárba, bár ez jóval egyszerűbben ment volna, ha Miko felkapott volna néhány ruhát, ő maga pedig foglalkozott volna a saját testi vágyaival, mielőtt idejött. Franc sem gondolta volna, hogy ez a nap vehet ilyen irányú fordulatot.
Lehunyta a szemét, ujjaival megmasszírozta az orrnyergét, aztán felpillantott.
- Miko, ha véletlenül bármikor is félreérthető voltam, sajnálom. Te persze megmondtad legutóbb, hogy próbálkozni fogsz, meg hogy ez neked nem teher, de... Ne viselkedj úgy, mintha egy boldog pár volnánk. Ne készülj nekem mindenfélével, ne vásárolgass, ne főzőcskézz és végképp ne reménykedj abban, hogy ez valaha is célba fog érni. - Ahogy beszélt, nem volt bosszús, nem volt feldúlt, egyszerűen csak a tényeket közölte, amit már egyébként is meg akart tenni, csak aztán összezavarta az elhatározását néhány jóillatú étel meg egy kis kihívó viselkedés. Néha elátkozta magát, amiért ennyire egyszerű volt elterelni a figyelmét.
- Ne viselkedj furcsán mások előtt, amikor találkozunk és végképp ne küldözgess nekem napi nyolcezer üzenetet, mert ez akadályoz a munkámban és veszélyes is. Emiatt aztán soha nem tudom, mikor kapok valóban fontos, életbevágó üzenetet, ráadásul képzeld el, milyen hatása van annak, amikor rejtőzködni próbálok egy sötét lyukban, ez a szar meg hangosan csilingelni kezd. Nagyon-nagyon aranyos vagy, amiért ilyen sokat gondolsz rám, de rossz ember lennék, ha elfogadnám a szerelemből fakadó kedvességedet, miközben én nem érzek irántad semmit. Miko, te azt mondtad, hogy rossz vagyok. Igazad van, mostanában tényleg úgy viselkedtem, de... Én igazából nem vagyok az és nem is szeretnék azzá válni. Én most... Én most szerintem elmegyek és arra kérlek, hogy többet ne keress. Ne addig, amíg szerelmes vagy belém. Ez volt az utolsó alkalom, hogy hamis reményeket ültettem beléd. Sajnálom.

by **Miko** Hétf. Jan. 17 2022, 20:16

A buborék, mi eddig átjárt és ami eddig örömmel töltött fel. Egyszerűen kidurrant. Leo nem jött beljebb. Nem akarta megnézni az ajándékait. És mikor megszólalt… nem akart engem se. Már a mondat elején látszott, hogy hirtelen, hogy megváltozik a hangulatom. Kezemmel erőtlenül nyúlok felé, de túl messze van, hogy elérjem és lábam nem moccant.
- Leo… - mondom halkan, hangszínemben némi félelemmel - …ne… kérlek ne folytasd… kérlek, hagyd abba. – csóválom a fejem és hangomon egyre jobban hallani a kétségbe esés – Ne.. KÉRLEK! LEO!
Könnyeim kibújtak, ahogy a fiú durva, kemény szavai belém hatoltak… nem… nem. Nem voltak durvák. Leo nem volt haragos. Ő csak kimondta, amit érzett. És talán… ezért fájt jobban, minden egyes szava, mint egy egyszerű késszúrás. Lábaim összerogytak, mikor megpróbáltam felé lépni és térdre hulltam. Mindig is tudtam, hogy semmi esélyem. Hogy a férfi, aki után epekedek, sosem fog viszont szeretni. De eddig sosem gondoltam, volna, hogy ez baj lenne.
- Kérlek Leo, csak… maradj itt velem! Nem küldözgetek semmit, nem beszélek, nem csinálok semmit, amit nem szeretnél! De kérlek maradj velem! Én… én nekem. Szükségem van rád!
Vállaimat rázta a zokogás. Fogalmam sincs miért tört így minden ki. Ez a nyugodt, már-már békés eltaszítás valahogy miliárdszor jobban tépte belsőmet, mint mikor mérges és részeg volt. Megannyi időm ment el a mai napra, de nem gondoltam volna, hogy elpocsékolt idő. Nem. Egyszerűen a fiú szavai miatt eredtek meg a könnyeim.
- Hogy kérheted azt, hogy ne keresselek, míg elfeledlek szeretni… Leo. Én képtelen vagyok elfeledni mindazt, amit feléd érzek! Sosem akartam, hogy viszonozd a szerelmem. Nem kértem, hogy szeress viszont. Tudtam, hogy semmi esélyem sincs nálad. De engem nem érdekelt. Csak arra vágytam, hogy elfogadd a szeretetem, hogy néha átölelj, megcsókolj és ha kívánsz tégy magadévá! A testem vágyik rád Leo! Minden egyes pillanatban ég a vágytól, hogy veled legyek! Nem kell nekem más! Csak te! – homlokom a földnek nyomódik, ahogy zokogva összecsuklik a vállam – Mindig ott voltál nekem, ha kellettél. Mindig segítesz, ha bajba kerülök. Amikor a testemet elönti a vágy… mindig rád gondolok. Csak melletted akarok lenni.
Elrejtett feszültség, elrejtett könnyek, elfolytott érzelmek törtek elő, melyekről én magam se tudtam. Még ebbe a helyzetbe is, még most is, vágytam arra, hogy Leo majd jön... átölel, finoman az ágyra fektet és karjai közt megnyugtat. Még tudom… hogy örök álom csupán ez.
- Kérlek... ne menj el... - suttogom, hisz attól félek, ha a fiú kilép az ajtón... soha többé nem látom őt.

by **Leonard** Kedd Jan. 18 2022, 17:23

Annak ellenére, hogy az esetek többségében tisztában volt Miko lelki korával, néha hajlamos volt megfeledkezni a közöttük feszülő korkülönbségről. Ez is egy ilyen alkalom volt, amikor normális, felnőtt párbeszédben reménykedett, helyette pedig... ezt kapta. Na nem mintha ne érdemelte volna meg, sőt. Lett volna min csiszolnia, már ami az időzítést illeti, abba pedig igazán belegondolhatott volna, hogy ha ő Miko első szerelme, akkor ő lesz az első elutasítása is. Mondjuk... túlzás ezt állítani, mert már legalább háromszor utasította el, mielőtt engedett volna a csábításnak. Elég volt egyetlen egy apró megingás és tessék. Ezért nem kell elhinni a nők mindenféle ígérgetéseit, hogy ők akkor is elégedettek, ha csak "együtt lehetnek" a másikkal, "érzelmek nélkül" is. Hogyne. Aztán ha az ember véletlen előállna azzal, hogy egy másik nőbe szerelmes, egy másik nővel randizik, ne adj isten készül feleségül venni vagy akármi, akkor ezek a "nem is kell, hogy viszontszeress" kapcsolatok válnak hirtelen a leghangosabbá.
Leo meg pontosan ezt akarta elkerülni. Már azon kívül, hogy valóban lelkiismeret furdalása lett volna, ha kihasznál egy ilyen jóravaló teremtést. Na nem mintha nem lett volna boldog főttkaja, meleg ágy és csilingelő gondoskodás mellett, de... nem tartotta előrébbvalónak a saját kényelmét és vágyait Miko jóléténél.
- Miko - érintette meg a lány hátát, melléült a padlóra és finoman simogatni kezdte. - Tudom, hogy most ez lehetetlennek tűnik, de hidd el nekem, hogy a te javadat akarom. Ha elfogadom a szeretetedet, soha nem kapsz esélyt rá, hogy mások felé fordulj és megtapasztald, milyen az, amikor valóban viszont szeretnek. Te is megérdemled, hogy igazán boldog lehess egy férfi mellett, társként és nem pedig alárendeltként. Ha valaha is meghallom, hogy mégegyszer ilyen ajánlatot teszel bárkinek is, magam fogom kitekerni a nyakadat. Ne dobd el a büszkeséged egy férfi kedvéért, Miko. Te nem egy kiszolgáló személyzet legyél, hanem partner. Nem szeretnélek magadra hagyni és továbbra is ott leszek, ha szükséged lesz rám, hívhatsz bármikor, csak... Azt szeretném, hogy adj időt magadnak. Fogadd el, hogy ez az egész nem működik és új utakat kell keresned. Biztos vagyok benne, hogy egyszer majd nagyon boldog leszel, sokkal boldogabb, mint mellettem lettél volna. Most pedig gyere ide, hadd adjak egy ölelést - nyitotta szét a karjait és húzta a lányt magához, szigorúan csak barátian, betakargatva őt az ágyról leszedett pokcórba, pillantása pedig az ajándékcsomagokra terelődött. Azért mégis csak illetlenség lenne nem megkukkantani a tartalmukat, nem?

by Ajánlott tartalom