[Küldetés] Egy érdekes próbálkozás

A kis híján palira vett idiótát nem volt egyszerű eljátszanom, sajnos igencsak ellenkezik személyiségemmel a naivitás mindenféle formája. Lévén egy nagy halom bit jelentette az egzisztenciákat, még a rendszerhiba is fenyegetően lebegett a fejem felett! Bváh, hiba volt ebbe a paranoid vesztes szerepbe belebújni, már most éreztem, milyen nehéz lesz hitelesen kijátszani egy magamfajtának @.@ Most már azonban nem volt visszaút, egy 180 fokos személyiségváltással teljesen elástam volna magam és a meglepetés erejét, a részben hiteltelen színészi alakítás pedig még mindig jobb volt, mint az inkonzisztens viselkedés. Igyekeztem többször is döbbent arcot vágni, ahogy a lányka folyton elvette előlem a végső csapás lehetőségét, holott érdektelen volt a gyerekes reakciója... Engem nem érdekeltek túlságosan a tapasztalatpontok, a megfelelő eszközökkel és módszerekkel bárkitől megkaphattam azt, amit éppen akartam, szinttől függetlenül :]
A fiú tűnt a duóból a könnyebben befolyásolhatónak, bár a kezemet még a biztató mosolyom ellenére is meglehetősen nehezen fogadta el. Ez a népség az agyamra fog menni Látva, hogy a vállba veregetés első jelére összehúzta magát, inkább letettem arról, hogy a továbbiakban hozzáérjek, legalábbis amíg be nem törtem a szavaimmal. A lány viszont... hm, szkeptikus pillantása nem volt valami kellemes, noha érthető, hogy a semmiből előkerülő mindentudó alak gyanút kelt benne. Kérdéshalmazára meg is torpantam szerepemnek megfelelően, és néztem rá, mint borjú az új kapura.
- Mi? Hát nem érted?! - förmedtem rá teljesen kétségbeesetten, kezeimet összetéve és a plafon felé nézve. Még fel is sóhajtottam a drámai 'az isten szerelmére'-hatás kedvéért :] Egy darabig járattam a tekintetem a két fiatal között, egyikük követelőző, másikuk bizonytalan pillantását méregetve, majd feléjük fordultam, megadva magamat.
- Oké, titeket nem az a két pojáca rángatott ide azzal, hogy mindenféle király felszereléseket lehet itt szerezni? Itt keringek már egy órája, örülök hogy a sárga csík felett tudom tartani az életemet a potijaimból >.> Erre most, mikor járatot váltottam, hallom, hogy ott kint beszélgetnek. És mit?! Ott röhögtek rajtunk, hogy miután kitisztítjuk az összes zsákutcát a moboktól, majd sajnálkozva elküldenek minket, aztán megkeresik a titkos szobát, ahol el vannak rejtve azok a cuccok! De nekem... de nekem a barátom itt... itt... - zaklatottá váltam, nagyon felkavart a képzeletbeli barátom elvesztése, úgy bizony. Mérgemben bele is csaptam a barlang falába, aztán dühösen motyogni kezdtem magamban valami zagyvaságot, akkor sem érthették volna, ha elég hangosan mondom.
- M-mi történt vele...? - szólalt meg bátortalanul a fiú, én viszont ignoráltam a kérdését, úgy folytattam a monológot. Szándékosan hagytam benne homályos foltokat számukra, ha túl nyugodtan magyaráznék, az olyan hiteltelenné tenné
- Naivak voltunk! De ne hagyjuk magunkat becsapni! Hárman vagyunk kettő ellen! Ugye segítetek nekem? - szegeztem nekik a kérdést. Igazából a lányon múlt minden, a fiún látszott, hogy nem mer önálló döntést hozni. Nincs hallgatózásom, így nem hallhattam mit súgott a dagi neki, mikor kicsit közelebb merészkedett, azt a félénk hangot így is alig lehetett érteni.
- Neked nem voltak gyanúsak ők ketten, Y-Yukari...-chan?

~Extrém Nagy Vörös Köpennyel, persze...~

Játszottam a gondolattal, hogy valami olyasmit is elsütök, hogy "higgyetek nekem" és könyörgőre fogom, de az talán már túlzás lett volna ebből a szánalmas szerepből. A pápaszemes fiún látszott, hogy bizonytalan, de talán hajlik a történetem felé, viszont a lány más tészta volt. Különös kisugárzása baljós légkört teremtett. Lükének tűnt, de a felszín alatt egy perceptív, okos elme rejtőzött, akit nem lehet olyan könnyen az orránál fogva vezetni. Elszámítottam volna magam? Hmmm... mindegy, vajmi keveset számított a bizalma a végeredmény szempontjából. A kétségek csíráját elültettem vagy meg is öntöztem, nem feltétlenül volt szükségem a teljes bizalmukra. Legfeljebb egy hangyányival nehezebb dolgom lesz, ha megtaláltuk azt a rejtett szobát.
Számításaimat azonban roppant kellemetlen módon keresztül húzták. Bosszús fintor került az arcomra a két szó szerint beeső alak láttán. Először azt hittem, a két palimadár talált rám, de csak a harcost ismertem fel a duóból. Ezek szerint nem csak két játékost hívtak segítségül, ami még nem is lenne baj, azonban David telebeszélhette a rejtélyes alak fejét. Meg kell hagyni, furcsa ízlése volt a lánynak ezzel a maszkkal... egy ilyen fiús alkathoz nem illik ez a rózsaszín ruha sem.
- Abból nem eszel, nem fogsz elhallgattatni! - kiáltottam rá a pallossal rám támadó férfira, és a fáklyámat gyors mozdulatokkal kicseréltem a pajzsomra, hogy háríthassam a csapását. Megszokott harcstílusomtól eltérően szimplán csak felfogtam a nagydarab kardot, és tartottam, amennyire tudtam. Heveny pillantást vetettem oldalra, hogy láthassam a csapat maradékának reakcióját. A Daviddel érkező ismeretlen az általam pátyolgatott duóhoz húzott, ami feltétlenül jó jel volt a szempontomból. A szemem előtt kibontakozó jelenet azonban felettébb komikus volt. A teasütis lány megpróbálta faképnél hagyni a társaságot, mire a kétségbeesett dagi bepánikolt, és megkapaszkodott a hölgyikében. Mintha megijedt volna a maszkostól...
Kihasználva, hogy nem ide figyelnek, megengedtem magamnak egy aljas vigyort, és egy ügyes mozdulattal kiléptem a pajzsomat átnyomni igyekvő harcos szorításából. Célom az volt, hogy felhasználjam ellene a saját lendületét, és az így keletkező védelmi résbe szúrjak bele. Még az eddiginél is jobban fel akartam bőszíteni, hogy a nekem kedvező mederbe tereljem ezt a kis dulakodást. Túl sokan voltak körülöttem, és semmi kedvem nem volt kutyaszorítóba kerülni, így hát harcunkat a trió irányába fordítottam el. A pallossal hadonászó szerencsétlennel ellentétben én csak tettettem, méghozzá hogy nehezen bírok az ellenfelemmel, de közben higgadt fejjel ügyeltem arra, hogy a pajzsom felfogja a támadásai erejét, és ne sebezzen rajtam túl sokat. Nem volt könnyű egyszerre erre is figyelni és azon is dolgozni, hogy kellő közelségbe érjek a másik lovaghoz, de végül összejött a tervemhez a megfelelő szituáció. David következő csapásának felfogásánál nem ellenkeztem, ereje pedig szinte elrepített. Elestem, a túlsúlyos fiú figyelmetlensége pedig végzetesnek bizonyult számára. Teljesen "véletlenül" úgy esett ki a fegyverem a kezemből, hogy a fiú pixeltestébe fúródott, és pont annyi ideig "fagytam le" a döbbenettől, hogy lenullázzam azt a kevéske életét. Mikor "felocsúdtam" és kirántottam a testéből a pengét, már késő volt. Sziluettje ragyogóan felvillant, és látványos effekt keretében apró szilánkokra tört. Teljesen megdöbbent ábrázattal vettem tudomásul a szörnyű "balesetet", valójában azonban ha tehettem volna, a képükbe röhögök :]
- Istenem, mit tettem?! - hitetlenkedtem elsápadó arccal, és legelőnyösebb színészi tudásomat latba vetve négykézláb álltam neki hátrálni, mintha sokkos állapotba kerültem volna. Vonásaimat eztán a düh rajtam ritkán látható leple borította be.
- Teme... Szóval ez a terved, David?! Megölni ezeket a szerencsétleneket, engem felhasználva?! Ezt nem úszod meg szárazon! TEASÜTIIIIIII! - pattantam fel, és mintha elment volna az eszem, úgy rontottam neki a férfinak, látszólag esztelenül csapkodva a fegyveremmel. Annyira nevetségesnek éreztem magam... rémálmaim lesznek ettől a viselkedéstől...

Kissé kezdett fárasztóvá válni a számomra szokatlan mimikák gyakori alkalmazása. Most például kénytelen voltam újra meglepettséget színlelni, hiszen David új társa hirtelen közénk vágott, én pedig kénytelen voltam lefékezni. Tekintve, hogy teljes volt az életcsíkja a maszkos alaknak, ezt egy egyszerű balesettel nem lehetett volna elintézni Megilletődötten hőköltem hátra, némi zavarodottságot mutatva, noha egyre jobban elegem volt ebből a szerepből. Fél szemmel a kislányra sandítottam, kihasználva, hogy paranoikus módon körülnézhettem, és elégedetten konstatáltam, hogy megtalálta a titkos szobát. A probléma abban rejlett, hogy mégis hogyan jussak tovább úgy, hogy itt van David. Nélküle sokkal egyszerűbb lett volna befolyásolni a többieket, de legalább a maszkos, fiús lány... - illetve hm... a maszk letépése alapján fiú - is bizonytalannak tűnt még, így nem volt veszve a helyzetem. Kétségtelen volt, hogy döntés elé van állítva, mely alapvetően változtathatja meg a sorsomat. Ha menekülni kényszerülök, ott van ugyan a teleport kristályom, de amennyiben lehetséges, nem szerettem volna felhasználni a drága felszerelést. Joe hiányából pedig arra következtettem, hogy ő a barlangrendszer bejáratánál várhat engem. Tch...
- Mit hadoválsz össze-vissza, David?! Ne merészeld rám kenni, te kapzsi gazfickó! Milyen ember azt olyan, akinek nem számít mások élete néhány kétes értékű felszerelés miatt? - fakadtam ki a köztünk álló fiút ignorálva, és szinte félre is taszítottam őt az útból, de csak szinte. Nem kívántam megkockáztatni, hogy erőszakot alkalmazzon rajtam, az életpontjaim kis híján átfordultak már a narancssárgába. Vékony jégen egyensúlyoztam. Magamat nem láttam kívülről, de bíztam benne, hogy a reakcióim kellően reálisnak tűnnek, ugyanis David megtörése nagyon is valódi volt. Szánalmas fickó, hogy rázhatja meg ennyire egy számára teljesen ismeretlen ember "halála"? A hiszékenységnek nincs határa.
- M-mit csinál az a lány?! - kiáltottam fel hirtelen, úgy véltem ideje megtörni ezt a patthelyzetet. Szerencsére "labilis" idegállapotomba sok minden belefért, így akár az is, hogy a rejtett terem felszereléseivel kecsegtetve előhozzam a többiekből a kapzsi ösztönlényt. Bizonyára érzékenyen érintené őket, ha az egész végén üres kézzel távoznának, különösen David-et. Ami azt illeti, én sem örültem volna neki, ámde az én inventory-mban már volt egyet s más a két játékos megölésének köszönhetően :]

Nos, nem sikerült megakadályoznom, hogy enyhe elképedés fakadjon az arcomra, miközben a barna hajú kislány unos-untalan pötyögtette az előtte felugró kisablakot, és közben folyamatosan ugyanazt a mondatot ismételgette. Eddig is roppantul furcsa volt a viselkedése, de a bekattanásra valahogy nem számítottam. Érdekes volna hosszabb távon is tanulmányozni őt. David ellenben kevésbé volt meglepő, noha elég gyenge idegrendszerre vall, hogy ennyitől megbomlott az elméje. Le merném fogadni, hogy az a típusú játékos, aki teli torokból káromkodik a monitor előtt, ha megölik a karakterét
Azt hiszem ez volt az a pont, ahol ellehetetlenültem, hiszen nem elég, hogy a barlang lassan elmegyógyintézetté alakult át, sajnos az események kifejezetten ellenem játszottak azzal, hogy a rejtett szobának szintigénye volt, és azt David teljesítette egyedül. Páni félelemről tanúskodó halálra sápadt arckifejezésem hirtelen kisimult, görnyedt testtartásomat kiegyenesítettem, majd lustán megvakartam a tarkómat. Felsóhajtottam, aztán pötyögni kezdtem a menümön, pontosabban előhívtam annak a szerencsétlen daginak a felszerelését. Elégedett vigyorral konstatáltam, hogy a pajzsa valóban erősebb az enyémnél, és nem is haboztam lecserélni. Csak ezt követően pillantottam fel a fiúra, aki nem volt rest megkérdőjelezni színészi alakításomat.
- Yare-yare... Habár nem teljesen vélem jogosnak a mérgedet, az arckifejezésed kifejezetten megmelengeti magányos szívemet. És ha most megbocsátasz, mivel nekem itt nem osztottak lapot, nem kívánom tovább zavarni köreiteket... - vetettem egy megvető pillantást az elmeháborodott Davidre, majd szépen elindultam kifelé, és közben, akárcsak a harcos, én is pötyögni kezdtem egy üzenetet. A címzett viszont nem Joe volt - legalábbis feltételezem a férfi neki írt - hanem a menümben Kazuma néven megjelent fiú. Mire elértem a kifelé vezető járat száját, sikerült elküldenem neki az üzenetet.

"A lány impulzív és megbízhatatlan, Davidnek pedig elment az esze és még Joe-val is osztozkodnod kellene, már ha egyáltalán adnak neked valamit. Vagy nem kapsz semmit, vagy három-négyfelé kell osztanotok a zsákmányt. Ha azonban az én oldalamra állsz, csupán ketten kell osztozkodjunk. Nem vagyok kapzsi, a rejtett szobában fellelhető felszerelések kétharmadát megkapod, ha segítesz nekem túljárni az eszükön. Nincs hasznom belőle, ha becsaplak, és mindketten nyernénk az üzleten, fontold meg "

Az árnyékokba húzódva álltam meg, és figyeltem a reakciókat. Valahogy nem hittem, hogy David utánam akarna jönni, mikor ott van az orra előtt az, amire annyira vágyott. Ebben az állapotban vajmi kevéssé érdekelheti elhunyt barátja, vagy akár az a szerencsétlen dagadék, akitől már az is csoda volt, hogy eddig húzta. Vállam felett pedig időnként hátrapillantottam, nem akar-e meglepni véletlenül Joe a hátam mögül

Nahát, csak utánam jött. A megbomlott elme sok logikátlanságra képes, ezek szerint az irántam érzett ellenszenve túlmutat a kapzsiságán. Yare-yare... pedig jobban járna, ha hagyna futni, elvégre a barátját nem hozza már vissza, ahogy azt a szerencsétlen flótást sem. Nem hinném, hogy bármelyikük is visszatérne egy ilyen játékba, miután végre kijutottak belőle, még nem szokhatták meg annyira ezt a világot, hogy visszavágyjanak ide. A család, a barátok, a normális élet hiánya honvágyat ébreszt, és ha valaki visszatér, az korántsem biztos, hogy a következő néhány hónapban-évben vissza fog tudni jutni a szeretteihez. Joggal hiszik azt az itt raboskodók, hogy akiknek lenullázódott az életük, valóban meghaltak, hiszen senki sem olyan bolond, hogy visszajöjjön.
Csak az volt a sajnálatos, hogy David-et jelenleg nem érzékeltem a sötétben, hiába meresztettem a szemem, s nem is hallottam. Nem szerettem a túl magas kockázatot, így inkább elindultam kifelé a barlangból. Ismét megéreztem a mocsaras rész marasztaló élményét, bár most mintha kezekként fonódtak volna rá bokámra, hogy visszatartsanak. Az érzés egészen valóságos volt, így kissé értetlenül próbáltam meg bővebb információt szerezni. Többször is megbotlottam, és hamarosan már a derekamnál éreztem a visszatartó erőt, sőt, mintha a hajamat is húzkodták volna visszafelé.
- Oi - fordultam meg egy cseppnyi felháborodottsággal a hangomban, kissé irritált a jelenség. Erősen csábító volt a gondolat, hogy működésre bírjam a fáklyámat, és végül engedtem is a kísértésnek. A felgyúló fényben alakokat találtam magam körül, mindegyiküknek ismerős volt az arca. A testes, szakállas kardforgató Chuck, a pufók pápaszemes lovag, az a kardforgató lány, akitől talán két hete szereztem néhány értékesebb felszerelést... Mindőjük feje felett üres volt az indikátor, és egy közös volt bennük. Már nem a játék részei, vörös kurzoromat köszönhettem nekik.
- Mi van, még egyszer szilánkokra akartok robbanni? - kérdeztem tőlük közönyösen, és kardomat rájuk szegeztem. Ők azonban csak bámultak rám meredten, üres tekintettel. Szórakozik velem a lelkiismeretem, milyen kellemetlen... Nem mintha nekem lenne olyanom :]
A jelenség egy oldaljáratból előbukkanó alak megjelenésére foszlott szét. Bevallom, kicsit meglepett, hogy David pallosa szinte centikre volt a nyakamtól, hátra is hőköltem. Joe volt olyan kedves, hogy megállítsa a harcost és elrángassa vérben forgó szemeivel együtt, és míg előttem kibontakozott egy meglehetősen sablon jelenet, elgondolkodva megvakartam a tarkómat. Életük túl magasan volt ahhoz, hogy tovább bökdössem őket, valamint a barlang bejáratánál sem ütközhetek akadályba, hiszen Joe megjelent a színen. Megfordultam hát, és elindultam kifelé, nem várva meg, hogy mi lesz a további sorsa annak az ostoba rejtett szobának, és a benne rejlő felszereléseknek. A fiú pedig még a szövetségkötésre is hajlamos lett volna az üzenete alapján talán.

"A barlangrendszer kijáratánál lepjük meg őket, addig érd el, hogy ne gyanakodjanak rád. Várj a jelemre és a kislánnyal kezdd!"

Üzentem vissza, ám mihelyst kiértem a barlangból, már rég eldöntöttem: a jel, amire várni fog, soha nem fog megérkezni. Helyette inkább élvezni fogom a bizonytalansága látványát távolról. S ki tudja, talán őt magát fogom megtámadni, mikor már elszunnyadt benne a gyanú, a többiek pedig már távol lesznek. Elvégre a nyereségem ugyanannyi lenne mindkét variációnál :]