"Az éhezők viadala"

Percekig térdeltem mozdulatlanul a társamat szólítva. Hol parancsolva, hol kérve vagy észérvekkel győzködve. Ha nyerni akarunk, szükségünk van a másikra, és ezért vagyunk a legjobbak. Ketten együtt bármire képesek vagyunk. Magamra maradtam a dühömmel és a karom helyén az erősödő bizsergéssel. Aztán végre tényleg megéreztem. Itt van! A vállamra pillantottam, ahonnan lassan nőtt ki a fekete massza és vette fel a kezem alakját. Másoknak talán horrorisztikus, visszataszító jelenet lehetett de nekem? A határtalan megkönnyebbülést jelentette. Ketten vagyunk egy egész és még több! Elégedetten mozgattam meg az ujjaimat. Elmosolyodtam, ahogy az ereje és a gyorsasága újra az enyém lett. Már senki sem állhat az utamba.
Felvettem az előttem heverő kést. Az utolsó darabot, ami Aikoból maradt és a Parazitának adtam. Hagytam, hogy megegye hogy még erősebbek legyünk. Nem érdekelt hogy hányan látják. A visszatérése után már úgysem tudnám tovább rejtegetni. Miután végzett felálltam és kinyújtóztattam a végtagjaimat. Felvettem a földön heverő kulacsot és eltettem az inventorymba. El se hiszem, hogy egy pillanatig komolyan Aikora akartam elpazarolni. Szükségem lesz rá a továbbiakban. Most hogy egy időre minden veszély a múlté ideje megtervezni a továbbiakat. A képernyő felé fordultam és a megmaradtakat figyeltem. A legnagyobb veszélyt a négyfős csapat jelentette Mirikával az élen. Velük egyelőre nem tudok mit kezdeni. Bosszantó hogy ilyen jól átvészelték idáig. Legalább elég távol vannak egyelőre. Az egyik lány felkelt és elindult a távolban gyülekező köd felé. Elfordítottam tőle a tekintetem és ismét egy ismerős arcot pillantottam meg. Az idomárt sokszor láttam már a bossharcokon a sárkányával. Most csak egy kobold vicsorgott mellette a közeledő ködre. Egyelőre ők is túl messze vannak ahhoz, hogy bármit is kezdhessek velük. A következő kijelzőn Szophiet pillantottam meg. Összeszorítottam az állkapcsomat és elfordítottam tőle a tekintetemet. Nem bizonytalanodhatok el.
Megpróbáltam kizárni az arcát a tudatomból, ahogy az utolsó túlélő felé fordultam. Mikor legutóbb néztem még ketten voltak, de a fiú, aki vele volt, úgy tűnik meghalhatott, mert sehol sem látom. Azt hiszem túlságosan el voltam foglalva mikor történt. A kislány épp ébredezett, és ahogy figyeltem döntésre jutottam. Elkapom. Nem tetszett a dolog de úgy éreztem nincs más választásom. Egyedül nincs esélye. Ha nem én kapom el, akkor belesétál egy csapdába, vagy valaki más intézi el, és végül csak én kerülök hátrányba. Így megszerezhetem a cuccait, és remélhetőleg találok nála valami hasznosat. Ha a közelébe osonok és gyorsan, csendben elintézem, akkor legalább szenvednie nem kell majd. Ettől függetlenül nem tetszett túlzottan amire készültem, hisz mégiscsak egy kislányt készülök megölni akárhogy ragozom. Elfordítottam a fejem a képernyőtől és megláttam a gyorsan közeledő ködöt. Ez még a segítségemre is lehet. Elindultam lefelé a lépcsőn és leérve aktiváltam a képességemet. Ismét megjelent előttem az árnyékom egy kutya képében hogy védjen az utamba kerülő csapdáktól.
Azonban alig távolodtam el a kilátótól, mikor a szúrós szag megcsapta az orromat, és az égre pillantva megláttam a feliratot. Egy pillanatig nem értettem de aztán elérte a hátamat a köd. Meglepetten ordítottam fel, ahogy a bőrömhöz érve égetett. Az érzés ismerős volt, mégis sokkal rosszabb, mint amilyennek a halványodó emlékeimben megmaradt. Egyetlen gondolat törölt ki minden mást egy pillanat alatt. Fuss! Rohantam, ahogy csak tudtam minden gyorsaságomat bevetve, hogy megelőzzem a ködöt. Az árnyékomból lett kutya előttem loholt továbbra is egyenesen az erdő és a mögötte elterülő tó felé. Egy pillanat alatt megértettem az égen megjelenő feliratot. Még az erdőbe érve sem lassítottam és minden ügyességemet és gyorsaságomat bevetve kerülgettem a fákat és minden akadályt, ami csak elém került. El kell érnem a tavat…

//Egy Éles Kés (+1 erő) megevődve, csapdahatástalanító árnyék előhívva.//

Csak három dologra összpontosítottam. Az árnyékomat irányítani, hogy ne akadjon el semmiben. Az akadályokat kerülgetni, hogy én ne akadjak el semmiben. A harmadik pedig: ne lassíts! Ehhez a három egyszerű szabályhoz tartottam magam kizárva minden mást. Akármi is történjen, el kell érnem a tavat. A fájdalom, ami végigmarta a bőrömet nem akart szűnni és még gyorsabb haladásra ösztökélt. Az ágyúk ismét életre keltek és a hangjukba beleremegett a levegő. Nem mertem felnézni az égre. Féltem hogy nekimennék valaminek és a fák lombja miatt, valószínűleg úgysem látnék semmit. A halottak ráérnek.
Ekkor vettem észre az előttem rohanó lányt. Nem láttam rendesen, hogy ki az de már tudtam. Csak egy valaki volt a közelben mikor utoljára rá tudtam nézni a kivetítőre. Miatta indultam el a kilátóból. Nem lassítottam és elhatároztam, hogy követni fogom. Ha a ködöt túléljük, akkor el kell kapnom. Viszont egyszerűbb oka is volt, annak hogy így döntöttem. Ha csapda vár ránk így ő fog először belefutni és én még időben kereshetek magamnak másik útvonalat. Az árnyékommal együtt pedig, már duplán be vagyok biztosítva a szemből érkező veszély ellen. Már csak attól kell tartanom, ami mögöttem van. Eleinte távolabb volt és el-eltünedezett a fák között, de ahogy közelebb értem hozzá már minden mozdulatát szemmel tudtam tartani, és bár a köd az ellenkezőjét diktálta le is lassítottam kicsit. Mikor már körülbelül húszméternyire megközelítettem felvettem a tempóját és tartottam a távolságot. Az árnyékom pedig, tőlem öt méterre szaladt.
Egy kis időre csend lett és csak a lábaink dobogtak a földön. A halk pittyenés pedig élesen és váratlanul hasított bele a monoton trappolásba. A szemem rögtön az üzenetjelző ikonra vándorolt és majdnem hasra is estem miatta egy gyökérben. Elszakítottam a tekintetem a jeltől és csak rohantam tovább. Mi a franc történhetett már megint?

//Az árnyék Saya mögött, Kazu az árnyék mögött. A térképem pedig, Saya térképe, ha az megfelel.//

Azt hittem elég ügyes vagyok. Azt hittem túl fogom élni ezt a haláljátékot. Egy pillanatra álltam meg, és az elég volt ahhoz, hogy végzetem megpecsételődjön. Nem voltam szomorú, csak inkább elesett, kétségbeesett. A hangyák, melyek testemet ellepték, a húsomat tépkedték - s minden darab egy-egy pixelke volt, melyek a földdel érintkezve el is tűntek. Így lesz vége. Tudtam. Nem vitathattam, nem kerülhettem el a végzetemet. Hogyha ezt tartogatta nekem, nem bántam meg. Nem küzdöttem. Megálltam. Csak arra voltam kíváncsi, hogy valaki vagy valami elkap-e, mikor zuhanni kezdek. Azt mondják, ha valaki közel jár a halálhoz, alagutat lát, és annak végén az örök fényesség vár. Én nem láttam mást, csak sötét viharfelhőket. Egyre jobban beterített a sötétség, miközben a rovarok szépen lassan felemésztettek. Nem fájt, mégis a torkom szakadtából üvöltöttem - hogy miért? Valahol bántam, hogy vége van. Az élet eddig szép volt, függetlenül attól, mennyi keserűség állta utamat. Amnézia. Bezártság. Befolyás. A kérdés az, hogy ezek után miért is akartam élni. Őszintén szólva nem tudom. Az élet értelme - talán mindenki erre a legjobban kíváncsi, és talán a halál után mindenki megtudja, mire rendeltetett a sajátjával. Először esett meg, hogy két felé húzott a szívem. Élni és meghalni - mindkettő jó, mégis nehéz dönteni. Dönteni? Nem én dönthettem el, melyiket választom. Ahogyan a hangyák martalékává váltam, elmosolyodtam: ismét a földé leszek. Oda tűnök, ahonnan megjelentem. Aincradban való ébredésem minden egyes mozzanatára visszaemlékeztem: a földön, a porban feküdtem. Az égre néztem, miközben felkeltem. A Hold ragyogott. És ahogyan akkor, úgy amikor a rovarok lassacskán teljesen felemésztettek, ugyanúgy az ezüstösen csillogó égitestre meredtem. Pontosan ugyanazt éreztem, mint akkor: ürességet, mégis valamiben más volt, mint akkor. Egy hangot hallottam, mikor a vég már karnyújtásnyira volt tőlem. Kétségbeesésem szertefoszlott, és ahogyan karjaimat kitartottam, hagytam, hogy a hátamra essek - vajon elkapott valaki?
- Felicia? - tettem fel a kérdést, melyet az engem nyugtató hang elnyomott. We're not vanishing... we're returning. To where we're supposed to be...

Tartva a megfelelő távolságot könnyedén tudtam követni a lányt. A gyorsasága nem lehetett valami magas és valószínűleg a szintje sem. Ha biztonságosabb terepre érünk, akkor valószínűleg könnyen elintézhetem. Azt nem mondom, hogy kicsit sem zavart a dolog, de ha a túlélésről van szó és komolyan is gondolod, akkor nem szabad teketóriázni. Már szinte láttam magam előtt, ahogy kicsit begyorsítva utolérem, és egyszerűen elkapom. A Parazita szorításából, pedig már nem jutna ki. Csak a tó széléig kell, hogy biztonságban elvezessen utána már nem lesz rá szükségem.
Azonban valami sehogy sem hagyott nyugodni. Az üzenet. Tartottam tőle hogy futás közben megnyissam, de attól is féltem, hogy esetleg valami létfontosságú dolgot hagyok ki, ha nem olvasom el gyorsan. Valahogy rossz előérzetem volt. Nem is bírtam sokáig… Legalább egy pillantást kéne vetnem rá, hogy lássam fontos lehet-e. Végül eljött a megfelelő alkalom. A talaj ezen a szakaszon simább volt kicsit és talán a növényzet sem volt olyan sűrű, hogy átessek valamin, ha egy pillanatra nem figyelek. Már közel lehetünk a parthoz. Rányomtam az üzenetre és abban a pillanatban a lány felrobbant. Talán a másodperc tört részéig komolyan azt gondoltam, hogy egy gombnyomással felrobbantottam bármennyire hülyén is hangzik… de itt nem volt vége. Hirtelen egy tucatnyi vagy talán még több tűzgolyó jelent meg egymás után és csak próbáltam lefékezni, hogy elkerüljem valahogy a rengeteg robbanást. Minden lángba borult előttem. A fák recsegését elnyelte a tüzes robaj ahogy hatalmas sebességgel közeledett felém. Először az árnyékomat nyelte el, aztán elért engem is. Szinte reflexszerűen ordítottam fel, ahogy a tűz elért és olyan könnyedén kapott fel, mint a szél a faleveleket. Repültem a tűzben és biztos voltam benne, hogy végem. Aztán háttal nekicsapódtam valaminek és egy tompa puffanással földet értem.

A hátamon feküdtem. Zavartan figyeltem a sűrű füstöt, amit fák lombjai eregettek magukból. Hirtelen minden összekuszálódott. Egy lángoló fa tövében feküdtem, de valahogy mégis furcsán nyugodt voltam. A szemeim lassan az életcsíkomra siklottak, ami inkább hasonlított egy vörösen fénylő pontra, mint egy szép hosszú vonalra. Nem ijesztett meg a tény hogy egy hajszálon függ az életem. Csak tudomásul vettem. Lassan oldalra fordítottam a fejem hogy jobban fel tudjam mérni a környezetem, de nem ismertem fel a helyet. Ez nem az erdő volt, amin ki tudja mennyi idővel ezelőtt rohantam keresztül. Itt már nem volt semmiféle erdő. A föld felismerhetetlenné vált a rengeteg krátertől, amit a robbanások vájtak belé. Mindenfelé kicsavart és apró darabokra zúzott lángoló famaradványok hevertek. Recsegve-ropogva égett az ami a robbanást túlélte. A füstfüggönyön át viszont megláttam azt amit kerestem. A tó olyan tisztán és hívogatóan csillogott a pokollá vált erdő túloldalán hogy már nem volt kérdéses merre induljak. A kezeim a talajt tapogatták, hogy fel tudjak kelni, amikor észrevettem a kis ablakot. Nem tudom, hogy kerülhette el a figyelmem az üzenet, amit a robbanás előtt nyitottam meg de még mindig ott volt. Miközben a mellettem lévő fát használva kapaszkodónak felkeltem a földről át is futottam gyorsan és elmosolyodtam. Szinte hallottam a hangját a fejemben és sokat megadtam volna azért, hogy láthassam végre. Azonban a mosoly pillanatok alatt eltűnt az arcomról, ahogy rájöttem mit is jelent az a pár szó. Elfordítottam a fejem de az erdő eddig még érintetlen részéből semmit sem láttam csak a sűrű fehér halált. Elöntött a félelem hisz már tudtam mi vár rám. Azonban mielőtt bármit is tehettem volna magába szippantott és én még egyszer felüvöltöttem ezúttal már a valódi fájdalomtól.
Aztán minden elcsendesedett.
Csak egy gondolat maradt...

Szophie írta:Jön a köööd