Aoishi Airi

Azt hiszem, hogy valamikor teljesen elvesztettem a valósághoz kapcsolódó időérzékemet, hisz minden olyan, mintha már nagyon-nagyon rég történt volna, mintha azóta évek, sőt évtizedek teltek volna el.
Elveszett, magányos és bizonytalan lány voltam. Talán a bizonytalanságomból még mindig maradt egy kicsi. A karakter készítés nem volt nehézkes számomra, játszi könnyedséggel alakítottam ki egy olyan karaktert amelyik olyan volt, akire azt mondhattam, hogy igen, ez én vagyok. A világ viszont teljesen új volt számomra. Kezdő játékos egy új és ismeretlen világban, nem túl fényes jövő. Ezt a bizonyos „jövőt” pedig tovább feketítette a tény, hogy a valóság teljes mértékben el lett zárva tőlünk, játékosoktól. Belül valahol összetörtem, talán ez volt az oka a rólam kialakított képnek és pletykáknak. „A magányos lovag”; „A lány akit még egyetlen céh sem tudhat a magáénak”; „Az elutasítások királynéja”; „A lovag hercegnő”. Ez utóbbit a későbbiekben örömmel és büszkeséggel viseltem.
Volt igazság abban, hogy egyetlen céh sem volt képes a tagjai közt megemlíteni a nevem, de ez egyáltalán nem az én hibám volt, vagy legalábbis nem teljesen. Sokan keretek fel és sok mindent ajánlottak, de egyszerűen, mintha mindenik gyávának bizonyult volna. Öt percnél tovább egyik „felkérővel” se tudtam tovább társalogni, valahogy mindegyik köddé vált közben. De végül megtört a jég…

Egy patak mellett térdelve a víz tükrében néztem saját arcomat. Azon gondolkoztam, hogy vajon mi lehet benne az, ami a nem túl jó szájízű pletykákat kiváltotta, viszont semmit sem láttam, ami okként szolgálhatott volna.
- Khm… izé… bocsánat. – hallottam egy mélyebb tónusú hangot a hátam mögül. Megfordulva két férfit láttam. Valamennyivel magasabbak voltak nálam, de mind a kettő eléggé véznának tűnt, miután rájuk néztem pedig, mintha zavarba jöttek volna vagy valami, pedig semmi olyasmit nem tettem, amiért okuk lehetett volna erre.
- Segíthetek valamiben? – érdeklődtem egyik szemöldökömet felemelve, valamint feltápászkodva a földről. A válasz viszont úgy tűnt, hogy elhúzódik kicsit, mert hol egymásra, hol pedig rám tekintgettek és sugdolóztak valamit.
- Szeretnénk, ha csatlakoznál hozzánk… - felelte végül az egyik, mikor már lassan kezdett kiülni az arcomon az, hogy zavar a holtidő a beszélgetésben.
- Csatlakozni miben? – kicsit talán keményebben sikerült feltennem a kérdést, mint ahogy szerettem volna. Ezt könnyen leszűrhettem az arcukat látva, hisz az ijedtség eléggé látható formát öltött rajta, pedig nem is vagyok ijesztő egyáltalán.
- Hát a mi.. partynk… izé… céhünkhöz… vagyis… - kezdett bele a magyarázkodásba a társa eléggé zavarosan. Amit kellett ki tudtam venni, de túl jó benyomást nem gyakorolt rám a dolog.
- Miért kellene csatlakoznom? Miféle okot tudtok rá adni, ami meg is állja a helyét? – tettem fel azokat a kérdéseket, amiknél általában el szoktak vérezni a hozzájuk hasonló „zargatók”. Most se történt másképp, hisz megcáfolhatatlan és értékes okot egyikőjük sem tudott adni, csupán olyanokat, amik semmitmondóak voltak. Végül vesztesként kullogtak el. Pár pillanatig még néztem, ahogy távolodnak. Nem is értettem, hogy miért nem fogadtam el csak úgy a felkérésüket, pedig kevesebb aligha lehettem volna és különben is, akkor léphetek ki egy céhből, amikor csak akarok, nem tarthatnak ott rablánccal.
- Pont olyan, mint amilyennek a szóbeszédek tartják… - hallottam egy újabb hangot ismét a hátam mögül. nem értem, hogy mit szeretnek abban az emberek, hogy a hátam mögé lopóznak, és ott kezdenek el beszélni, kifejezetten ijesztő és idegbajt okozó dolog ez.
- Kik vagytok? – fordultam meg és most már a kardom is a kezemben volt. Valahogy már a hang alapján is másképp ítéltem meg a két újabb férfit. Határozottan komolyabb kategóriában mozogtak, mint a korábbi kettő.
- Tegye el a kardot, kisasszony, nincs rá szükség. A nevem Lancelot, a fiatalember a társaságomban pedig a Hermész névre hallgat. – lépett elő a fa árnyékából egy nagydarab, középkorú férfi. Fényes lovagi páncélzatot viselt és dús fekete szőrzet borította az arcát, a robosztus termetéről nem is beszélve. A mellette álló férfi fiatalabb és termetileg kisebb is volt nála. Az öltözéke könnyű lovagi vért volt, szemei és mosolya viszont kihívó és komisz volt egyben. Érdekes párosítás volt ez a kettő, arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem a rendes nevükön mutatkoztak be. Felhasználó név volt, ha nem tévedek.
- Mondanám, hogy örvendek, de hazudnék. Miben lehetek a segítségükre, uraim? – helyeztem hüvelyébe a kardomat közben egyetlen pillanatra se véve le a szememet a két fickóról. Valamiért a kíváncsiságomat is sikerült felébreszteniük.
- Hasonló okkal kerestük fel önt, mint az előbbi két alak. Viszont biztosíthatom róla, hogy szándékaink nemesek és tiszták. – válaszolta tárt karokkal a férfi. partnere csak magasabbra emelte a fejét, de a játékos és cseles mosoly továbbra sem tűnt el az arcáról.
- Ez esetben ugyan az a kérdés vonatkozik önökre is. Miféle okot tudnak adni nekem arra, hogy önökhöz csatlakozzak? – a kérdést valamiért nem a hozzám legközelebb álló férfinak, hanem annak vékonyabb társának címeztem. Az viszont a mosolyból vigyort alakítva csak megvonta a vállát és a fejét rázta.
- Semmi oka nincs amiért csatlakoznia kellene. Ez teljes mértékben az ön döntése. Ugyanakkor részünkről, természetesen partnerem is egyetért, hogy különböző, az ön számára is értékesnek bizonyuló dolgokat ajánlhatunk fel. Elsősorban egy olyan társaságba kerülne, akik tisztelik a kasztot, amit képviselnek és a felelősséget, ami ezzel jár. Mindazonáltal természetesen az ön személyes fejlődését is elősegítheti a csatlakozása amennyiben igényli mindezt. Ezt ajánlhatjuk önnek. – felelte a Lancelot névre hallgató egyén. Számomra kifejezetten érdekesnek hatott az érv, amit felhozott. Nem igen fordult elő olyasvalaki, aki hozzá hasonlóan használta volna a szavakat annak érdekében, hogy csatlakozzam a céhez amit ajánl. És ez érdekessé, már-már imponálóvá tette a dolgot.
- Rendben. – feleltem kurtán és hamarosan a felkérés is megjelent előttem. Valamiért a döntés véglegesítése előtt haboztam is egy kicsit, talán a másik férfi szemében felvillanó tűz láttán. Talán arra számított, hogy nehezebb lesz meggyőzni vagy valami. Végül elfogadtam.
- Üdvözöljük a céhünkben, kisasszony. Kérem, engedje meg, hogy a szervezet épületéhez kísérjük. – szólalt meg végre a Hermész nevű alak. hangja kellemes és lágy, mégis erőt sugárzó volt. Kicsit olyan volt, mintha szelídíteni és kábítani akarna vele egyszerre.
- Köszönöm. – szólaltam meg nehézkesen, hisz az új szituációnak köszönhetően kissé kiszáradt a torkom. Igaz is, hogy ez volt az első céh, amihez csatlakoztam ebben a virtuális világban folytatott élet során.
- Ugyan-ugyan. Mi tartozunk köszönettel önnek. – csókolt kezet, majd indult el előre. A másik férfi csak egy mély, rosszalló sóhajt hallatott, majd engem előre engedve sétált utánunk. Már akkor tudtam, hogy rendkívül furcsa szerzetekhez csatlakoztam…


Hatalmas lovagi kastély szolgált a céh főhadiszállásaként. Igazán figyelemre méltó és méltóságteljes építmény volt, melynek bejárata felett a céh jelképe foglalt helyet. Egy méretes udvaron és hosszú folyosókon vezettek végig. Különböző játékosok és nem játékosok voltak mindenfelé, de mind, egytől-egyig lovag volt, akárcsak én. Végül egy hatalmas ajtó előtt álltunk meg és alacsonyabb termetű kísérőm otthagyva minket bement és becsukta maga mögött az ajtót.
- Hol vagyunk? – tőrt fel belőlem a kíváncsiság miközben a finoman megmunkált faajtót néztem. Kicsit olyan érzésem volt, mintha az bármelyik pillanatban életre kelhetett volna.
- Ennek az ajtónak a másik oldalán található a tanácsterem, valamint a vezér is általában ebben a helyiségben található meg. Vele fogsz hamarosan találkozni. – felelte Lancelot miközben nekidőlt a folyosó egyik falának, ugyanakkor valamiért eléggé intenzíven ráncolgatta a homlokát, viszont lévén nem akartam belemászni a magánéletébe, erre már nem kérdeztem rá, csupán szívemmel a torkomban vártam, hogy találkozhassak ezzel a bizonyos vezérrel.
Szerencsére nem is kellett olyan sokat várakoznom, hisz hamarosan kinyílt a hatalmas ajtó és beléphettünk rajta. A terem hatalmas méretekkel bírt és a tető óriási márványoszlopokon pihent. Mindenfelé lovagszobrok és a céh jelképét viselő zászlók voltak. A közepe tájékán egy félkör alakú faasztal volt, mely mellett egy teljesen páncélos alak állt. Hermészt viszont sehol sem láttam, biztosan van titkos kijárat a helységből, hisz miért is ne lehetne?
- Jó… napot. – furcsa, sohasem voltam az a személy, aki túlságosan sok problémába ütközött volna, hogy ha beszélni kell bárkihez is, legalábbis külsőleg, belül természetesen azért voltak ellentmondásaim a dologgal kapcsolatban, most viszont mintha valami kis nem is tudom, hogy mi lennék, itt teljesen elvesztettem az önkontrollt.
- Szóval te lennél az új tagja a céhünknek. Esetleg megtudhatom a neved? – a hangja egy kicsit ismerős volt valahonnan, viszont jelenleg egyáltalán nem voltam képes még csak koncentrálni sem arra, hogy ezzel törődjek, elfoglalt az, hogy igyekezzek épkézláb mondatokat összerakni.
- A nevem Aoishi Airi, uram. – szavaimat egy sóhajtás is követte. nem hittem volna sohasem, hogy ekkora küzdelem lesz kimondani a nevemet pár más szóval egyetemben. Viszont ezt követően a gyanú hirtelen felébredt bennem, amire nagyban rásegített a páncélcsörgés, amit hallottam, valamint, hogy úgy láttam, mintha a vezér vállai rángatóznának vagy valami.
- Üdvözöllek a testvériségünkben, Airi. Én vagyok a vezér… - tartott egy kis szünetet, amivel elérte azt, hogy egy kicsit húzza az agyam, persze bizonyára ez volt a szándéka is, meg minden, majd felém fordulva levette a sisakját. – Szólíts Hermésznek. – a kaján vigyor és komisz szemek azt hiszem teljesen kiverték nálam a biztosítékot. Egyszerűen úgy éreztem magam, mintha teljesen kővé váltam volna, még a tátva maradt számat se tudtam becsukni. El se tudtam hinni, hogy ez a férfi képes volt arra, hogy így becsapjon. Én meg egész végig olyan voltam, mint egy kis iskolás lány az első napján az iskolában. Azt se tudtam, hogy mit kellene tennem ebben a helyzetben. Nevetni? Sírni? Vagy addig ütni annak a férfinek a fejét, amíg az az átkozott mosoly le nem olvad róla? Lancelotra nézve csak annyit láttam, hogy kezét felemelve a tenyere hatalmasat csattan a homlokán és valami olyasmit motyogott, hogy „Istenem… erre valóban szükség van?”. Azt hiszem ez volt az első alkalom, amikor megfordult a fejemben az eshetőség, hogy őrültek házába csöppentem. Természetesen a következő fél óra nem nekem volt kínos, hanem a „vezérnek”, hisz igyekezett kimagyarázni magát a helyzetből, hol komoly szavakkal, hol pedig poénokkal.

- Mi ez a búskomor fej, kis hercegnő? – jelent meg Hermész még aznap délután, mikor a gyakorlótér egyik padján ülve néztem az éppen magukat fejleszteni próbáló egyéneket és valami innivalót nyújtott át. Egy hosszú percig is tartott talán, amíg az arcát vizsgálgattam. Amióta itt vagyok, mindenki úgy kezel, mintha valami ékszer lennék, vagy nem is tudom. Igaz, hogy magam sem tudnám megmagyarázni a felhasználónevet, amit választottam, hisz sohasem vágytam arra, hogy különálló személyként kezeljenek. Egy egyszerű lány voltam mindig, aki édesanyjával élt az egyszerű és kellemes hétköznapokban.
- Csak gondolkodtam. Ez mi? – emeltem fel az átlátszó poharat, hogy a benne levő lila folyadékot megvizsgáljam. Így legalább nem kellett a már-már kellemetlennek ható szemkontaktust fenntartanom.
- Szőlőlé. És miről gondolkodtál? Csak nem a másik világról? – egy kis ideig eltartott, míg össze tudtam rakni, hogy a „másik világ” megnevezés alatt mit is ért pontosan. Mondhatni elég érdekes kifejezés rá. Másik világ. Miért lenne olyan más. Pár dologtól eltekintve ott is ugyan az van ami itt. Küzdelem az életben maradásért.
- Valami olyasmi. – kortyoltam bele az innivalóba. Finom volt, olyan szőlőlé ízű…
- Milyen életed volt odaát? – ült le mellém és előredőlve kezeivel a térdeire támaszkodott. Egy kicsit elgondolkodtam. Nem mintha nem tudtam volna kapásból válaszolni, csupán az általa használt múlt idő zavart össze egy kicsit. Csak nem beletörődött abba, hogy nincs innen kiút?
- Egyszerű diákélet. Körülbelül tíz éves korom óta anyukámmal élek. Édesapám akkor halt meg. Rendőrtiszt volt. Mindig is úgy tartotta, hogy a rendőrök minden körülmény között a rászorulókat meg kell védeniük. Így halt meg. Az élete árán mentett meg egy embert. Hősként temették el. – csak halkan válaszoltam. Nem szerettem a haláláról beszélni, az élete sokkal szebb volt. – És te? Neked mi van odaát?
- Van egy jegyesem. Egy gyönyörű szép nő. Majdnem olyan szép, mint te. – kis szünet után válaszolt csak, és a végét elpoénkodta. Talán nem akarta, hogy észrevegyem a szeme sarkában megjelent könnycseppet. A hatalmas és erős lovag, akit megbabonázott egy nő.
- Vissza fogunk menni. – löktem meg játékosan, hogy a nehéz légkört oldjam kicsit. Azt hiszem sikerült is, hisz a férfi hamarosan harsány nevetésben tőrt ki. Nem is olyan nehéz nevetésre bírni ezt az embert.
- Gyere, mozogjunk kicsit. Mutasd meg, hogy mit tudsz. – bökött fejével a gyakorlóterep felé. Körülbelül egy órát „bohóckodtunk” ott. Erre mindkettőnknek szüksége volt azért, hogy ne bolonduljunk bele ebbe a játékba.

Pár nap múlva én is részese lehettem már az első küldetésnek. Természetesen, lévén még újonc voltam, a csapat élgárdája és a többi újonc volt velem. Sajnos azt is tapasztalnom kellett, hogy a velem kapcsolatos pletykák cseppet sem hagytak alább, sőt, mintha felerősödtek volna. Igaz, valóban különös egy olyan céh, amiben az egyik nem képviselőjéből csak egyetlen egy van, de azért mégis néha használhatnák az objektív gondolkodásukat is az emberek.
- Megérkeztünk. Mindenki készüljön fel. – adta ki a parancsot Hermész, miután az egyik városon áthaladva megérkeztünk a küldetés színhelyére. Egyszerű küldetésnek indult, hisz csak pár gyengébb vaddisznót kellett levadászni. Semmi rendkívüli. Legalábbis ebben reménykedtünk.
Már épp végeztünk volna, mikor egy újabb ellenfél tűnt fel. Gyorsabb volt, mint bármelyikünk az újoncok közül és támadott is. A srác, akit kiszemelt magának, már a küldetés alatt elszenvedett pár sérülést, ami komoly nyomot is hagyott az életpontjain. Gondolkodás nélkül cselekedtem. Tudtam, hogy nem vagyok elég gyors, hogy időben elé érjek és kivédhessem a támadást, de tennem kellett valamit.
- Knight Soul! – ejtettem ki ösztönösen a szavakat és a következő pillanatban szellemklónom a srác előtt megjelenve védte ki a támadást. Persze ez cseppet sem volt leányálom, hisz az én életpontjaim is pillanatok alatt csökkenni kezdtek egészen addig, amíg az egyes szám nem jelent meg. Meglepődni sem volt időm, hisz a mob előttem jelent meg és lesújtani készült. Az idő lelassult körülöttem, csak az előttem levő ellenfelet és a mellettem feltűnő árnyalakot láttam. A következő pillanatban pedig a szörnynek hűlt helye volt és az általam jól ismert páncélos férfi állt előttem. A szemei megijesztettek. A düh és a félelem furcsa és sötét keveréke volt. kezeivel jelezte, hogy vége a küldetésnek és visszatérünk a kastélyba. Nem szólt egy szót sem.
- Hívattál? – léptem be a tanácsterembe. A férfi az asztalnak volt dőlve. Lábaival a földön, ujjaival a könyökein dobolt. A vak is láthatta, hogy mennyire ideges. Láttam már őt kiabálni és veszekedni és dühöngeni is, de ez sokkal rosszabb volt annál. Hallgatott. Vártam, hogy ordítsa le a fejem, vagy vágjon hozzám egy lovagszobrot vagy az asztalt akár, de nem, csak jelezte, hogy üljek le. Más helyzetben biztos vicces meg minden lett volna, hogy a vezér székében ülhetek a tanácsteremben, de most inkább azt éreztem, hogy kínvallatáson vagyok és, hogy Damoklész karjai lebegnek a fejem felett.
- Mégis mit képzeltél? – szavait szinte sziszegve préselte ki a fogai közül. Arca kemény volt akár a kő, szemében pedig vad tüzek lángoltak. Nem kétséges, hogy ha képes lett volna rá, akkor pusztán a tekintetével felgyújtotta volna az egész helyiséget.
- Én csak meg akartam menteni… - próbáltam magyarázkodni, de hamar rájöttem, hogy értelmetlen. Az általa feltett kérdésre nem várt választ, csupán egy indítója volt a beszélgetésnek.
- Meg is halhattál volna. – hangjának a szívemre és lelkemre ható ereje cseppet se csillapodott, sőt, lassan kezdtem úgy érezni, hogy egyre nehezem levegőt vennem.
- De megmentettem az életét. – erősködtem tovább, viszont egyetlen intéssel belém fojtotta a szót.
- Megtiltom, hogy még egyszer használd. – szavai olyan hatással voltak rám, mintha pofon vágott volna. megtiltja, hogy használjam? Az egyetlen olyan képességet, amivel megmenthetném mások életét? Megtiltja?
- Micsoda? – emelkedtem fel ültemből, de szemének egyetlen gyors villanásával visszakényszerített a székre. Soha nem is hittem volna, hogy létezik olyan ember, mint ő.
- Megtiltom, hogy még egyszer használd. – ismételte el, immáron nyomatékosítva. – Senkinek az életét nem mented meg azzal, ha meghalsz? Mégis mit gondolsz? Ha meghalsz ki lesz ott, hogy megvédje azt, aki utánad marad? Nincsen sehol se olyan szabály, hogy ha megmented valakinek az életét a tiéd által, akkor az nem halhat meg. ha nem marad aki megvédje akkor hiábavalóan haltál meg! – a végére már kiabált és az öklét az asztalra csapta. A találkozás hangja kétszer-háromszor is körbejárta a termet. Fájt és szörnyű volt, amit mondott és a legrosszabb az volt, hogy igaza volt. Mindenben. Az asztalra borulva sírtam, úgy, mint egy kis csecsemő. Ő pedig egyszerűen kiviharzott.
A következő pár hónap mindkettőnk számára feszült volt. Én azért voltam feszült, hogy véletlenül se használjam a tiltottnak számító képességemet, ő pedig folytonos készültségben volt, hogy ha kell, ugorjon. Gyakran látszott rajta küldetések alatt, hogy az „Igen vagy nem?” kérdéskör egy pillanat alatt több ezerszer is megfordul a fejében. Talán csak a csoda választotta el attól, hogy minden egyes izom a testében el ne pattanjon.

Végül lecsillapodtak a kedélyek és minden visszaállt a régi kerékvágásba. Vagyis nem minden, hisz megint a hatalmas teremben álltam kissé idegesen, talán pont ezért ringatóztam, hogy valamelyest ezzel nyugtassam magam.
- Pihenj. – lépett be a terembe Hermész és pillanatok alatt, mintha csak saját hangjával akarna versenyezni, szelte át a termet és előttem állt meg. – Ez a tied. – nyújtott át egy kis csomagot, majd leült a székébe és kezeit az asztalra téve az ujjait összekulcsolta. Szemei olyanok voltak, mintha az ordibálnák, hogy „Nyisd ki!”. Így is tettem. Egy szépen megmunkált fejdísz volt benne.
- Ez az enyém? – néztem meglepetten, hol a férfi arcára, hol pedig a kapott ajándékra. nem igazán tudtam, hogy helyes lenne-e elfogadnom vagy sem?
- Igen. Lévén a mai naptól fogva a céh teljes jogú tagja vagy, így megérdemled. Meg különben is kell valami, amivel megvédheted a homlokodat, eléggé védtelenül szoktad hagyni. – válaszolt a rá jellemző könnyed hangvétellel, viszont azt nem tudtam eldönteni, hogy a homlokomra tett utalás az bók vagy sem.
- Köszönöm. – válaszoltam végül csak ennyit halkan és a fejemre helyeztem az ajándékot. A férfi mosolygott, majd rövidesen a mosolya vicsorba torzult. Egy elég rondába, szó mi szó.
- Úgy látszik, hogy időben érkeztem. Csak nem az új lány? – eléggé elszoktam attól, hogy a hátam mögül szólalnak meg az emberek így a szörnyű és gusztustalan hangra összerezzentem és hirtelen, pattanásig feszülő izmokkal fordultam meg.
- Hozzá semmi közöd. Ha nem tévedek, velem van dolgod. – a céhvezér pillanatok alatt termett mellettem és kezét a vállamra téve próbált megnyugtatni, bár ő se volt épp a nyugalom mintapéldánya jelenleg.
- Igaz-igaz. Hogy is felejthettem el? Lehet, hogy öregszem? – a púpos és csuklyás férfitől a hideg teljesen kirázott. Minden egyes általa kiejtett szó olyan volt, mintha egy vödör moslékkal öntöttek volna le úgy, hogy közben nyakig ülők a sárban.
- Most menj, őt bízd csak rám. – szorította meg a vállamat, bár azt éreztem, hogy nem ura teljesen önmagának, hisz eléggé fájdalmasra sikerült ez neki.
- Vigyázz magadra. – válaszoltam halkan, majd a kijárathoz siettem.
- Csak nem egy újabb szerelem? Milyen szép is a fiatalság, nem de? – hallottam még az idegen hangját mielőtt becsuktam volna magam mögött az ajtót. hirtelen azt se tudtam, hogy mit tegyek, vagy hogy találok-e valahol olyan vizet amivel az általa kreált szennyel teli légkört le tudom mosni magamról.

- Egyedül? – lepődtem meg, mikor néhány nap múlva Hermész magához hívatott.
- Igen, egyedül. Biztos vagyok, hogy képes vagy rá. Nem egy nehéz dolog, csak el kell vinned ezt a csomagot egy közeli faluba. Könnyű kis küldetés, neked gyerekjáték biztosan. – nyomta a kezembe a bedobozolt kis tárgyat, ami a küldetés központi szereplője volt.
- Nem lehetne, hogy valami más küldetésre menjek. Vagy, hogy te velem gyere? – próbálkoztam kicsit, hisz nem igazán szerettem egyedül bandukolni, pláne, hogy egy ilyen jó társaság, immáron teljes jogú tagja vagyok.
- Nem lehet, kis hercegnő. Ez egyedül a te dolgod. Nekem pedig sok elintéznivalóm van itt most.
- De…
- Semmi de. indulás. Ez parancs! – habár eljátszotta a dolgot, valamiért tudtam, hogy hajthatatlan és hiábavaló lenne bármi nemű további próbálkozás. Ezzel egyúttal megtettem azt, amit talán az óta is a leginkább megbántam az életemben.
Befejezve a rám osztott küldetés épp visszaindulni készültem, mikor egy figyelmeztetés ugrott a szemem elé, majd egy újabb és egy újabb. Úgy éreztem, mintha valamiért jégszoborrá változtattak volna. Ijedten és gondolkodás nélkül rohantam, úgy, ahogy korábban talán még sohasem. Vissza akartam érni mihamarabb és reménykedni abban, hogy időben visszaérek. De nem sikerült.
Az egykor oly’ hatalmas és tiszteletet parancsoló árnak nyoma sem volt, csupán romok voltak mindenütt, előttem pedig üzenetek tömkelege olyan személyekről, akik a céh tagjai voltak. Egyedül maradtam. Mindenki, aki korábban támaszomul szolgált, most egyszerűen elveszett. Ott álltam egyedül, a saját és a többi céhtársam emlékeivel a romok között. Sírva.
- Mit ártottak ők neked?! – kiáltottam az ég felé, mintha meghallhatta volna az a személy, aki miatt foglyok voltunk ebben a világban, és aki miatt azt a sok fantasztikus és csodálatos embert soha többet nem láthatom.
Végül útra keltem. Új célt kellett találnom magamnak, hisz ami volt, az sokakkal együtt elveszett és csak az emlékekben maradhat már meg csak…

Ossu!

Szép előtörténet, remélem jobban magadénak fogod érezni Airit, mint Shuit. Elfogadom a karakter átalakítását.

A legfontosabb, hogy pontozd a karakteredet. A karakterek kezdéskor tíz (10) pontot kapnak, amit az alapra, azaz:
Élet: 3
Fegyverkezelés: 0
Erő: 0
Kitartás: 2
Gyorsaság: 0
Speciális képesség: 0

Erre ráoszthatsz. Emellé még öt (5) pontot eloszthatsz, lévén 2. szintű vagy. Az elosztáshoz ha kéne egy kis segítség akkor ide kattints és a pontokat itt oszthatod el.

A kiosztás mellett kapsz tárgyakat is.

Kezdő *Kopja/Rövid Kard/Buzogány* (felszerelt, +1 erő) <- kérlek ezek közül csak egyet válassz, majd azt tüntesd fel adatlapodon
Kezdő Pajzs (felszerelt, +2 páncél)

Emellett az előző karid xp-je, vagyona és felszerelései is nálad maradhatnak, bár az árnyharcos fegyvereket nem tudod használni. A pontozás után az adatlapodat is frissítsd kérlek