Ai vs Ran

Ai-ra gondoltam. Már jópár napja a fejemben volt, eszembe jutott, vele gondoltam. Artemisszel való ismerkedésünk lassan új szintre lépett, bátran használtam már, biztos kézzel tartottam. Át nem engedtem volna másnak. Kettejük lassan összefolyt a fejemben. Nem tudtam, hogy ez most Artemis jelzése, ahogy erősödik a kapcsolatom a fegyverrel, úgy juttatja el hozzám gondolatait, mint érző és gondolkodó lény, vagy magam szeretném kihívni egy KT-ra Ait. Idővel mindeggyé is vált. Csak az volt a fontos, hogy elhívjam a lányt. Hamarosan azon kaptam magam, hogy fejben üzenetet fogalmazgatok neki. Alig pár nap, és már pötyögtem is le a meghívást.
Elmondtam neki, hogy nagyon régen találkoztunk, soha nem ismerkedtünk meg igazán. Sajnálom, hogy nem látom a páncélboltját, pedig szívesen igénybe venném a szolgáltatásait. Egy privát kérésem lenne hozzá. Új fegyverem még számomra is sok rejtéllyel szolgál, ezért szeretném a segítségét kérni a kipróbálására. Mivel a női nem ebben a játékban semmilyen statlevonással nem jár, bátram kérem, hogy sok HP-ja felhasználásával hadd próbálhassam ki önmagam lefojtása nélkül új fegyverem képességeit.
Miután elégedett voltam a levél külalakjával, már csak a helyszínt és az időpontot kellett kitalálnom. Megkértem, hogy válaszlevelében ő nevezze meg őket. Hátha ezzel is gyorsíthatom a KT elkezdését.
Be kell vallanom: izgatott voltam. Nem tudom, hogy pontosan miért is költözött belém a kisördög, de nagyjából így tudtam leírni azt az állapotot, amibe kerültem. Felmerült bennem, hogy valamilyen tudatmódosító szer hatása alá kerültem, de mivel nem találtam semmilyen lehetőséget, ahol ilyesmi történhetett velem, elvetettem ezt az ötletet. Más lehetőség nem lévén, Artemisre bíztam magam. Biztos voltam benne, hogy az ő izgalma ragadt át rám is. Együtt vártuk, hogy visszajelzés érkezzen, és minél hamarabb kezdhessük is a küzdelmet.

Néhány újonnan megismert barátnőmmel ebédeltem, mikor egy furcsa jelzésre lettem figyelmes. Üzenetet kaptam. Tudom nem illik de a kíváncsiság nagy úr így még az asztalnál meg is lestem, persze lopva már amennyire azt lehet, persze mikor megpillantatom a feladót, rögtön torkomon akadt a falat és vöröslő fejjel próbáltam azt vagy lentebb vagy fentebb köhécselni. Ebben még segítséget is kaptam, az egyik lány gyorsan a gyomromnál megfogva kezdett el rángatni. Legalábbis én ennyit éreztem az egészből. Hamarosan jobban lettem, de a színem csak később nyertem vissza.
- Jól vagy? – Kérdezte aggódó szemekkel. Míg Miya már azon kuncogott hogy biztos valaki szerelmet vallott nekem ebben az üzenetben. Még egyszer végig olvastam hogy biztosan, jól olvastam-e, de kétség sem fér hozzá. Tatsuki Ranmaru párbajra hívott engem. Azt hiszem ez volt az év meglepetése számomra, nem is értem hogy mégis hogy és hogy miért pont engem?... A susmuss egyre csak gyarapodott a levelet illetően amit kaptam így jobbnak láttam ha megosztom velük, mintsem már szerelmi hármas pletykák terjedjenek rólam. Hisz a nők már csak ilyenek… én csak tudom, szeretünk kombinálni Mikor megosztottam velük az üzenet tartalmát, ők is meglepődve tekintettek pár másodpercig maguk elé, majd gyászossá vállt a hangulat. Igen Ők már képzeletben el is temettek.
- Ég veled Ai-cahn…- Tette a kezét a vállamra Yukiko.
- Örülök hogy megismerhettelek! – És elővett egy zsebkendőt majd kifújta az orrát és letörölte könnyes szemeit.
- Hiányozni fogsz… - Csatlakozott a többiekhez Mayori is.
~ Ehhhh? Döbbentem le, máris múltidőben beszélnek rólam és… és már… maoo… ez nem ér… ~
- Héé, ennél azért több kedvességet és biztatást vártam volna! – Csaptam az asztalra kissé. Majd a többiek szépen lassan a színészkedést abba hagyták és sorra nevették el magukat.
- Csak vicceltünk! – Jelentette ki Yukiko.
- Hát nekem nem úgy tűűnt! – Szorítottam össze a melkasomnál a kezem, és már szinte hisztis könnyes szemekkel bámultam a többiekre, akik csak méginkább jobb kedvre derültek ettől.
- Gonoszak vagytoook! – Feleltem, majd ott hagytam őket. Tényleg rosszul esett a viselkedésük, mert nem érzem úgy hogy túl sok esélyem lenne ellene. Hisz nem csak erős de okos is. Ugyanakkor a már a megjelenésével is tiszteletet követel. Azt hiszem félek tőle, és az hogy párbajra hívott, méginkább ezernyi gondolatot ébreszt bennem. Vajon miért? Tényleg csak a fegyverét akarja „kipróbálni” rajtam? Végül is sok életem van, de akkor is. Ez így olyan hirtelen és váratlanul ért.
- Gambareeee! – Hallottam kánomban a többiek hangját, még az asztalt elhagyva, a fogadó zaján túl is.
- Kösziii! – Kiáltottam vissza, majd a kezemet magasra emelve integettem nekik, hogy még azért lássanak. ~Hajjaj végig kell gondolnom alaposan a dolgokat, mielőtt válaszolok neki.~ Elolvastam még egyszer az üzenetet, majd rájöttem valamire. ~ Én csak egy boxzsááák leszeeeek!.... Ez gonoszság! ~ De még van esélyem! Ugyanis a terepet én adhatom meg hogy hol harcoljunk. Hmm, nem tudok sokat a fiúról épp csak némi hallomás dolgot és amit a bossban láthattam tőle. A bossban… cserben hagyott minket… ráadásul nem először. Némi negatív érzelmet táplálok iránta pont ez ügyből, ugyanakkor tudom hogy van hogy valaki kissé besokall vagy össze zavarodik… és ezt nem lehet elítélni, ez bárkivel elő fordulhat. Persze az ő esetében ez nem az első eset. Bosszantó, egy nagy és erős harcos, akit talán mégis a megbízhatatlanság jellemez?... Irigylem őt, ugyanakkor nem is lennék a helyében. Nem egyszerű…

Időközben már ki is gondoltam hogy talán melyik hely lenne a legmegfelelőbb. A régi romok. Igen egy eldugott hely amely egy lerombolt talán kastély maradványait tartalmazta. Kiálló faldarabok, apróbb és nagyobb buktatók, rejtett helyek… igen, talán itt némi előnyhöz juthatok. Elvégre nem szeretnék csak egy pofozózsák lenni, harcolni fogok! Mindent bele fogok adni, elvégre mekkora lenne ha legyőzhetném a fiút… Izgatottsággal és némi bizonytalansággal vegyítve fogalmazzam meg a válaszlevelem, melyben elfogadtam a kihívását és megadtam neki a hely koordinátáját és az időpontot a találkozáshoz. És útnak is indultam, szeretnék hamarabb oda érni mint Ő hogy még egyszer áttekinthessem a terepet, és ötleteket gyűjthessek Ran legyőzéséhez. Persze az hogy hamarabb érek oda, korántsem biztos az én tájékozódási képességemmel…. ^^”

A döntés érdekesnek tűnt. Volt map-om arról a területről, ahová Ai helyezte a küzdelem helyszínét, de csak egyszer jártam arra, és akkor is szólóban. A helyszín csak annyiban érdekelt, hogy fedezéknek tudtam használni a mobokkal szemben vívott harcban, de akkor még nem láttam többet benne, mint némileg kidolgozottabb pixeltextúrát. Most, miközben bandukoltam felé, több időm volt foglalkozni vele.
A területet már megtisztítottuk, így nem kellett mobtámadástól tartanom, teljes figyelmem a környezetemnek szentelhettem. Hogy mondjam? Lenyűgözött. Elismerésem jeleként halovány mosoly költözött az arcomra. Ai aztán tud helyszínt választani. Meglepetéssel konstatáltam, hogy ugyan az a terület mennyire másként tud festeni, ha az ember ad neki egy második esélyt, hogy kicsit bebizonyítsa saját érdekességét.
Emelkedett tudatállapotban érkeztem a helyszínre. Reménykedtem, hogy ez a fajta szellemi nyitottság segít majd megérteni Artemis lényegét, és közelebb kerülhetek majd a fegyveremhez. Hálás voltam Ai-nak, hogy segít benne, és ezt neki is el akartam mondani.
Fókuszaim segítségéve pásztáztam a romokat, amikor megérkeztem, de nem bukkantam rá a lányra. Biztos voltam benne, hogy én fogok később érkezni. Utólag belegondolva ugyanis csökkentettem haladásom sebességét, a tájra csodálkozás miatt, így talán csúsztam is a megbeszélt időponttól. Savanyú cukor volt számban a gondolat, hogy nem tudtam megtartani az ígéretemet.
Néhány lépés után felmerült bennem, hogy a lány esetleg elunhatta a várakozást, és már elhagyta a romok területét. Nem tartottam valószínűnek. A másik lehetőségnek az volt a legvalószínűbb, hogy a romok között rejtőzött. Meg akart lepni. Sajnáltam, hogy erre nem lesz lehetősége, yaganom segítségével nagy területet láttam be, fókuszaim aktívan rótták köreiket, én pedig igyekeztem nyílt területen haladni, hogy ne tudjon könnyen közel férkőzni hozzám. A harmadik lehetőség pedig, hogy bolondot csinálok magamból a túltaktikázásommal, hiszen még itt sincs… Ettől függetlenül nem akartam kiabálással, nevének rendszeres ismételgetésével felhívni magamra a figyelmet.

Már úton voltam, és fejben el is játszadoztam a gondolattal hogy mégis miként fog megküzdeni a könyvmoly kinézetű sráccal. Az ember azt gondolná hogy az a fajta aki csakis könyvekből nyeri a tapasztalatait, nem pedig éles helyzetekből. Hiába a látszat gyakran csal. Számtalan lehetőség állt előttem hogy miként fogom kezdeni, és lereagálni a srác húzásait. Bár ez még nekem is új lesz, mivel még sosem harcoltam íjászal. Egyedül amit tudok hogy igen… közel kell hozzá kerülnöm. A másik dolog amit megtudtam róla hogy igen… nagyon gyors. És a harmadik hogy igencsak oda tud csapni, arról nem is beszélve hogy még egy miss-t vagy épp félre-célzást nem láttam tőle. Így gondolom igencsak magas lehet a fegyver kezelése. Nem véletlen fronthacos…

Harc.. ellentétek elsimítása… válaszok, esetleg újabb kérdések… Fogalmam sincs mi fog ebből kisülni. Lehet egy ellenségre teszek szert vagy épp egy újabb taggal bővül a barátlistám. Bár jobban bele gondolva, nem érhetek fel hozzá, és ha így haladok soha nem is fogok. Össze kell kapnom magam, lehet tanulnom kéne tőle. De hisz mindig ezt teszem, minden egyes ismeretségből, harcból és mindenből számtalan következtetést vonok le, amiket ha ügyesbajoskodva is de hasznosítom a továbbiakban.

Közeledek a romokhoz, igen, sikeresen kerülő úton jutottam el odági… Ha valamit meg kéne még tanulnom az a tájékozódás… de ha erre nem érez rá az ember azt hiszem esélytelen hogy valaha is akár becsukott szemmel is oda találjak ahova szeretnék, bár lássuk a jó oldalát, először mikor erre jártam azt is az ügyetlenségemnek köszönhetem. Porfelhő fújja meg a tájat, majd egy alakot vélek felfedezni mögötte. Igen, Ő az. Ranmaru… Vajon mióta várhat rám?... Annyira sokat nem késtem, pillantottam meg a rendszeridőt. Nagyot sóhajtottam, majd hogy ne lássa hogy ideges vagyok, felvettem a tőlem megszokott mosolyt és már messziről egy nagy intéssel köszöntöttem a srácot.
- Sziaaaa! – Kiáltottam oda, torkomban gombóc volt. Féltem, azt hiszem sokat várok magamtól, ugyanakkor tudomásom van róla hogy szinte semmi esélyem sincs. A terepet már biztos gondosan felmérte, ismerve hogy mindig jó és részletes taktikákat dolgoz ki a bossban, egy harcot sem fog félválról venni. Izgatott mosoly jelent meg az arcomon, ahogy közeledek felé.
- Megleptél a felkéréssel, de boldogan és kíváncsian állok elébe. Ugyanakkor csak hogy tudd, nem fogom hagyni magam, így is van némi elintézendő dolgunk egymással! Van néhány kérdés ami nem fér a fejembe… és tudni szeretném a választ. - Majd ha eddig nem hívott meg akkor, miután gondosan körbe néztem félszemmel, megtettem én. És az idő visszaszámlálása alatt, még volt egy mozzanat amit meg szerettem volna tenni.
Oda mentem hozzá, szembe álltam vele, majd a kezem nyújtottam. Ha elfogadta megszólaltam.
- Örülök hogy ez is eljött! – És…

Már majdnem lopakodtam! Nehezen tudtam volna elhinni róla, hogy nem érkezett meg időben, és ezért azzal a szent céllal jártam már majdnem teljesen körbe a rom egész területét, hogy ha valamilyen bújócska lenne harcunk első fázisának felvezetése, akkor ne maradjak alul, és észlelésemmel igenis megtaláljam. Majd egyik fókuszom jelzett, hogy új közeledőt jelez. Így annyira nem lepett meg a közeledése, bár a szemem sarkában azt hiszem, táncolt egy ideg, ahogy figyeltem.
– Szia! – üdvözöltem. Mosolygott, a tükörreflexeim pedig mindig is kitűnőek voltak, így visszamosolyogtam. Nem értettem ezekhez az emberek közötti gesztusokhoz, de azért ez elég alapvető volt ahhoz, hogy nagy önbizalommal használjam. Ezért mosolyogtam.
– Köszönöm, hogy elfogadtad. Az új íjam, Fény, elég különleges. Nehéz kiismerni, trükkös nyilai vannak. – Úgy döntöttem, ha már ő ilyen nyíltsággal fogad engem, akkor én is igyekszem lelazulni a jelenlétében. Már amennyire egy harc előtt ez lehetséges. – Minden találat választ ér – fektettem le a küzdelmünk alappilléreit rövid gondolkodás után.
Zavartan néztem rá, amikor a számolás közepette odalépett hozzám. Íjászként célom a távolság megtartása, így automatikusan hátráltam néhány lépést közben. Kéznyújtása nőiessége miatt zavart némileg. Eszembe jutott néhány eshetőség, hogy vajon mit is akar, miközben jött felém, de a kéznyújtásra nem számítottam. Végül csak felismertem a gesztust. A kezem nyújtottam én is, igyekeztem nem túl erősen megszorítani a kezét. Milyen fura volt egy lány kezét fogni! Zavartan húzódtam el tőle, ahogy túl voltunk rajta. Szinte szentségtörésnek tűnt Artemist érintenem utána.

Ahogy a számolás lejárt, eddig nem kipróbált technikához folyamodtam: kezemben Artemis lassan felemelkedett. A nyíl automatikusan generálódott rá… de nem akartam lőni. Ellenben ráemeltem Ai-ra.

Porfelhő járta át a tájat, majd ki is rajzolódott a fiú alakja. Tehát gyorsabban ide ért mint én… Kicsit szégyelltem magam miatta elvégre én választottam a helyet, illett volna már nekem várnom őt. Már messziről köszöntöttem amit mikor közelebb értem hozzá viszonzott is. Meglepett a kihívása, de izgatottan várom is hogy köhöm „elfenekeljen” elvégre tudok róla hogy maximum aljas trükkökkel húzhatom el az időt, és ahogy hogy még győzzek is… igazi csoda kell. Mondjuk ha belaggolna a fiú, vagy nem is tudom… esetleg egy égből érkezett elf hadsereg ami csakis őt támadná, valami sötét elintézetlen dolog miatt… vagy… vagyis szerintem jobb ha a találgatást és a hasztalan reménykedést most abba hagyom. Nem szeretnék sem veszíteni, sem pedig feladás árán nyerni. Bár nem valószínű hogy ezek bármelyike bekövetkezne.

A fiú kedvesen mosolygott, bár volt valami furcsa benne amit nem tudnék megmondani mi az… Nem éreztem azt hogy erőltetett lenne a mosolya sem pedig hogy gúny esetleg ellenszenv áradna belőle, még csak önelégültnek sem tűn…
Egyszerű ártatlan és a maga módján őszintének és kedvesnek tűnt. Valahogy már az elejétől fogva amint megláttam, éreztem valamit a fiúban, de fogalmam sem volt mit. De némi tartózkodást váltott ki belőlem. Persze erős… okos… és még helyes is.. de akkor is. Nem tudom miért valahogy úgy érzetem hogy jobban szeret egyedül lenni, és csak zavarnám ha közelíteni próbálnék felé, így hagytam… talán magányosan…
Akárhogy is nézem teljesen más mint pl Jin, Ő kedves, energikus és őszinte. Persze némi pimaszság azért jellemzi, de akkor is… Merőben különbözik tőle, sőt talán az összes többi fiútól. Persze ha jobban bele gondolunk mindenki másmilyen, más gondolkodással, érzelmekkel és célokkal. De akkor is… Valami nem hagy nyugodni… épp csak azt nem tudom hogy mégis mi lenne az…

Pár mondat váltás után, született egy megállapodás is. ~ Ehh? Én szoktam fogadásokat kötni… erre.. Ő .. maoo… ez nem ér…~ Kicsit bosszantott hogy hamarabb állított fel szabályokat… még az előtt hogy bármit is tudtam volna reagálni… De a célnak megfelelt… De várjunk csak…
- Öhh… várj mos a válaszokért neked kell találatot bevinned nekem, vagy nekem neked? – Biccentettem oldalra a fejem, és néztem rá kérdőn. Bár egyértelmű volt a válasz, mégis szerettem a butust játszani, elvégre ha valakit elkönyvelnek szöszi kislánynak utána már könnyelműen vesznek, és jóval egyszerűbben meg tudom lepni az ellenfelem. A kihívást elküldtem, a vissza számlálás elkezdődött… még volt időm így oda léptem a sráchoz, és a kezem nyújtottam neki.

Elképesztő… bejött! A tervem első fázisa kész… A srác kezét szorítva már csakis egy feladatom maradt… bár tekintve hogy zavarba jött… és hogy mégiscsak kedves volt az elején, gondolva itt a mosolyra és a fiú nyíltságára… Hezitáltam… Még mindig fogtam a kezét ha megpróbálta kihúzni nem engedtem. A fejem kissé lehajtottam, nem tudtam a szemébe nézni… hisz már az elejétől fogva ezt tervezem, mivel tudom hogy ha az íjászok messzi távra kerülnek akkor nekem esélyem sem lehet velük szembe. És ugye mint mondta találatot kell bevinnem ahhoz hogy egy választ kapjak a kérdésemre, fer ajánlat, így ezt magának okozta… Szólalt meg bennem a kisördög. Igen, csakis így juthatok előnyhöz…
- Gomenna… gomenna… gomennasaiii…! – Mormogtam, eleinte igencska magamba. Majd ha bármit próbált csinálni erősen megszorítottam a kezét, igyekeztem a súlyemelésemmel egy helyben tartani. Ha esetleg, megpróbálta kirúgni a lábam, vagy egy ütést bevinni bármit, az akrobatika segítségével megpróbáltam kikerülni, bár mivel mindig alig látok belőle bármit is bossban így tudom hogy igencsak gyors… ez még egy indok hogy ilyen sunyi módon kovácsoljak előnyt ha lehetőségem van rá…

Az eget felhasítja egy hatalmas halványkék szinte áttetsző kalapács… Kitartóan tartom a fiút ha tudom. Igyekszem kevesett mozogni, sőt ha tudom állom minden támadását. Vagy ha kell magamhoz tartom szorosan, szinte megölelem… és lefogom… Persze tudom hogy így én is fogok kapni a saját támadásomból, de ezehez a mártír moódszerekhez már szinte hozzá is szoktam. Sok az életem, és a speciális képességem… de az összes többi statom eltörpül ezek mellet, és a többieké mellett.

A támadásom egyre csak közelít, a fiúnak háttal és körülbelül negyven fokos szögben érkezik meg, alig három, négy másodperc alatt. És BAIIING…. ha talált. Így nem csak sebeztem hanem egy teljes körre ájult is lett… Ha sikerült. Hihihiii… gonosz vagyok. Az inventorymból előhalásztam egy kötelet, majd a romok között volt egy körülbelül másfél méter magas megmaradt oszlop. Oda húztam a fiút és gondosan kikötöztem. Igyekeztem mert tudtam hogy bármikor magához térhet, és a akkor már késő hogy bármit is tegyek. Erősen, több csomóra kötöttem a kötelet, majd vártam hogy magához térjen. Leültem vele szembe, majd várakozásom unalmát egy fincsi sütivel enyhítettem. Így pihentem és lazultam, sőt még a pocim is hálás lehetet nekem. Amint magához tért, széles mosollyal így szóltam.
- Nos, akkor az első kérdésem… Miért hagytál cserben minket? – A mondatom első fele, még kedves és életvidám volt, míg a második inkább szomorú és csalódott… Büszke voltam arra hogy egy ilyen erős céhtársam volt, aki még vezérkedett is… de most inkább csak árulónak érzem őt. Bíztam benne, erre magunkra hagyott mindenféle magyarázat nélkül. Azt hiszem ennél azért többet érdemlünk.
A választ ha megkaptam és elfogadható volt akkor, elengedtem és még egy sütivel is jutalmaztam. Hogy miért kötöttem meg?... Ha nem tettem volna, már biztos távolságba húzódott volna, így még van időm újabb haditervet kieszelni.

A készszorításra nem számítottam. Miért is tettem volna? Én kértem, hogy küzdünk meg egymással, nem ő kezdeményezte ezt az egészet, így arra számítottam, hogy harcunk során leginkább a passzív, elszenvedői szerepkör fog kijutni neki. Ez azonban nem így lett, és a kezemre markolódó keze elég sokat elárult erről.
Nem értettem a logikáját, hiszen így egyáltalán nem fogom tudni kipróbálni Artemist. Az egész küzdelmünk éppen lényegi funkcióját veszti el… Olyan kis butus ez a lány is, ha ezt sem érti meg. – Rászorítottál a kezemre – hívtam fel a figyelmét a tényre, hátha esetleg csak nemrég vette a jártasságát, és egyelőre nincs teljesen uralma felette. Elképzelhető ez is, hiszen egy lányról beszélünk, aki ráadásul tankká képezte magát. Tény, hogy abból nem utolsó, sőt, viszont akkor sem igényelnek a bossok során végrehajtott akciói túl nagy kecsességet, finomságot.
Próbáltam kiszabadítani a kezem, én már elengedtem az övét, de teljesen hatástalan volt. Nem igazán értettem, hogy mit művel. Ennek így semmi értelme – és erről hangosan őt is tájékoztattam. A bizalmam élvezte, így nem tudtam levonni a helyes következtetést, hogy mi is zajlik itt és most éppen. Olyan… zavaros volt minden.
A megvilágosodás a Kalapáccsal érkezett. Észleltem és láttam is. A yaganom lehetővé tette, hogy szélesebb látókörből vizsgáljam a világot, mint egy átlagember, így miután felhívta rá a figyelmem, tudatában voltam annak, hogy mi is történik.
Mélyen csalódtam.

A szavak elfogytak, a fejem kiürült. Meg sem próbáltam kitérni a kalapács elől. Sebességem talán lehetővé tette volna, bár Gyorstalpaló hiányában nem emelkedtem frontharcosi magasságokba ez ügyben. Fél kezemből kiengedtem Artemist, hogy automatikusan az invertorymban landoljon. Nem bírtam volna ki, hogy kiessen a kezemből, és Ai megkaparintsa. Talán éppen erre fáj a foga.
Nem tudtam róla, hogy van támadó jellegű skillje is. A potielosztását ismertem, ennél többre viszont nem futotta a fejemben lévő adatbázisból. Így hát abban a pillanatban, ahogy a kalapács becsapódott, a rövidzárlat csak ébredésem pillanatában tudatosult. Yaganom aktiválódott, fókuszaimat szétszórtam, így elég gyorsan felismertem a környezetem ahhoz, hogy arra is rájöjjek: megkötöztek.
Fegyver helyett viszont kérdést szegezett nekem Ai. Felnyögtem. Olyan butaságot fogalmazott meg! – Nem értem a kérdést… – mondtam, majd kis gondolkodás után hozzátettem. – A kérdésed helytelen – hívtam fel a figyelmét. – Olyan állításokat tartalmaz, amelyek valótlan tényeken alapulnak. Nem tudom, hogy kikre gondolsz, amikor többes számban hivatkozol saját magadra és… – A SAO-ban az volt a legjobb, hogy nincs fájdalom. Így nem zúgott a fejem, nem szédültem. Mégis kellett néhány pillanat, hogy még egyszer végiggondoljam, amit mondott a lány. – Másrészről soha nem árultam el senkit. Ezt az állítást kikérem magamnak. – Nem keltem ki magamból, nem rikácsoltam. Közöltem a tényeket. Nem is értettem, miért válaszolok neki egyáltalán. – Tisztességtelen küzdőterezési módszereidet pedig jelenteni fogom Páncélnak. – Igen, azt hiszem, fenyegetőztem.

A fiúval szemben eszegettem egy kis sütit ami leginkább muffinra emlékeztetett, bár az íze már kevésbé. Nem mondom hogy rossz volt, de igencsak távol állt az igazi sütiktől. Persze ez elmondható volt az itteni ételek nagy részéről. Nem tudtam befejezni a sütit mire Ranmaru elkezdett magához térni. Még egy utolsó nagy falat és a fiú már meg is szólaltam. A kérdésem az volt hogy mégis miért árult el minket. Hát igen, azt hiszem ez volt az ami leginkább nyomasztott és feszített legbelülről…

Ran értetlenül nézett rám, mire én akaratlanul is leutánoztam a gesztusát. Mivel nem igazán értettem hogy mégis mit nem ért, vagy pedig talán tényleg nem olyan okos mint gondoltam, esetleg a tudása csakis a jól kidolgozott stratégiákhoz ér fel?... Nem tudom. A fiú nem hagyta abba, sőt még fenyegetőzött is. Szó nélkül végighallgattam majd egy nagy sóhaj után egy monológba kezdtem…
- Bocsi, bocsi tényleg nem volt szép húzás ez tőlem és azt is tudom hogy mindezt szépen fogalmaztam meg… De kérlek hallgass végig, elvégre az ajánlatod „kényszerített” rá erre a húzásomra. – A macskakörmözést kézzel is mutattam. Felálltam majd engedtem a fiút a kötél szorításából. Az inventorimból előhívtam pár dolgot. Egy cuki kis plédet, és némi nasizni valót. Enni és innivalót. Széles mosollyal ajánlottam, fel neki míg végigmondom a mondanivalóm.
- Szolgáld ki magad míg elmondom amit szeretnék. – Persze gondolom hogy óvatosabb lesz ezután, és még az is megfordulhat a fejében hogy netán mérgezett a kaja. Így én is fogok egyet, hogy lássa nincsenek rossz szándékaim. Nagyot haraptam bele, majd pár másodperces szünet után, azt hiszem sikerült is összeszednem a gondolataim. Amik olyan sebesen keringtek a fejemben hogy igazi kihívás volt rendezni őket.
- Először is bocsi, tényleg aljas dolog volt tőle, hogy így kaptalak el. De nem éreztem hogy bármi más választásom is lenne, mivel az ajánlatod, igencsak feretlen volt, mivel mondhatni hogy képtelenség az hogy eltaláljalak, főleg hogy a bossból sejtem hogy rengeteg pontkülönbség lehet kettőnk között. És mint mondtam harcolni jöttem és nem egyhelyben ácsorogni és várni hogy eltalálj. Elvégre így van értelme egy harcnak nem? És szerintem azzal sincs különösebb gond hogy a „fifikát” is kell használni egy kicsit…. – Nyújtottam ki kedvesen és aranyosan. Már nem érződhetett rajtam semmi féle ellenségeskedés, sőt ha támadni próbált is hagytam magam. Elvégre ennyi még bele fér, főleg az előzők után.
- És … az … hogy elárultál… azt úgy értem…. mahh…. – Felsóhajtottam majd másként kezdtem el a dolgokat. Mélyebbről azt hiszem…
- Lehet hogy hülyeségnek vagy gyengeségnek fogod tartani amit mondok… de én úgy érzem hogy amint bekerültem ebbe a céhben, újból úgy érzetem hogy van családom… hogy van… egy hely ahova tartozok. Hogy vannak testvéreim, hogy vannak nővéreim: Rita és Yasude-chan, hogy vannak húgaim: Hime-sama és Szophie-chan, Hinari-chan és hogy vannak bátyáim Sir. Shiel D –sama és… - itt kissé lehajtottam a fejem. Elvégre már csak Ő maradt…
- Gondolom hallottad a hírt hogy Allen meghalt?... – A hangom elszorult, de nem sírtam. Nem igazán ismertem, de akkor is borzasztónak találtam hogy csak úgy eltűnt egyik napról a másikra… Egyedüli emlékem hogy az Iszapbirkózási eventen vele harcoltam. Nagyon aranyos és kedves srácnak tűnt… Nagyon sajnálom hogy már nincs köztünk.
- És azt hogy Peter saját céhet alapított? – Igen, kicsit itt is árulás érzetem támadt, de a céhének a nevéből is tudom, hogy nem feledkezett meg rólunk.
- Igen, saját céhet alapított és így lett egy úgynevezett kistestvér céhünk. Még több testvérkeee. – Mosolyodtam el, és a szemem is csillogott az örömtől, még a kezeim is össze tettem. így elég aranyosnak tűnhettem.
- Yumm… így elég terebélyes család leszünk. :3
- És ott voltál még te… egy igazi báty… - Elhalkultam pár másodpercig. Féltem hogy mi lesz ebből, nem vallomásnak szántam csak úgy kicsúszott a számon.
- Már te voltál a céhvezér mikor én csatlakoztam hozzátok… És nagyon jól érzetem magam veletek, igazán büszke voltam mind a céhre mind arra hogy egy olyan céhben lehetek tag, aki az élen van mindennel, a bossban, tagok terén, és igen ügyes kovácsaink vannak… Már akkor sejtettem hogy valami nem oké, mikor már nem te szervezted a bossharcokat, és nem sokkal utána a vezérségről is lemondtál… utána a céhből is kiléptél… és most a legutóbbi boss hacon is se szó se beszéd… eltűntél… Tudod nekem azt tanították hogy ha elkezdesz valamit azért felelősséggel tartozol. És fáj látni, hogy a céhünk egyre inkább tűnik lefelé. Persze ennek nem csak te vagy az oka, mármint nem hibáztatlak érte… csak nem értem. Nem értem hogy mégis miért...
Persze gondolom, nyálasnak találod a hozzá állásomat vagy kifejezetten gyengeségnek hogy ennyire ragaszkodom az emberekhez, de ebben a világban nincs stabilitás… nincs semmi valós… rajtunk kívül…- Igen még annak ellenére hogy „adatgócok” vagyunk még annak ellenére is úgy gondolom hogy valósak vagyunk. A mondatom befejeztem így most Ő következik, elvégre a egyszer eltaláltam így egy válasszal sáros nekem. Kíváncsi vagyok hogy mit fog válaszolni, hogy hogy fogja ezt lereagálni. Majd ha a válaszom megkaptam és elfogadható volt, nem afajta kitérés akkor felálltam és hátrébb mentem.
- Egy válasz egy találat. – Csűrtem csavartam a már felállított alappilléreken.

A post zenéje XD

Az, hogy többször és nyomatékosan is elnézést kért, kezdetben el sem jutott hozzám. Bár fizikailag közel volt hozzám – már amennyiben virtuális valóságunk egymás mellett álló pixeleit annak vesszük –, a fejemben bizony egyedül voltam. Mint mindig, úgy most is. Erre már régen nem emlékeztem, hiszen nekem pontosan a játékok jelentették a menekülést mindig is a valóság elől. Belépve soha nem voltam egyedül. Petek vettek körbe, klántársak, szövetségesek, NJK-k… műanyag ízüket soha nem éreztem annyira valóságosnak, mint ahogy most Ai közelségét. Nem volt valóság. Nem állt közel hozzám. A matematika bezzeg kiszámítható volt, tiszta törvények alapján történő következtetések egész halmaza. Ott nem vágott át senki; nem férkőzött bizalmadba, hogy aztán megkötözve ébredj; nem árult el senki úgy, hogy közben ő kért számon árulást rajtad.

Nem tudtam érdemben odafigyelni arra, amit mondott, mert nem is volt itt velem. Egyedül voltam. Senki sem volt velem. Teljesen egyedül voltam. Magányos…
Csak az Ai beszédéről készített akaratlan statisztikám hívta fel a figyelmem a bocsánatkérések kiugróan nagy számára. Igazság szerint nem tudtam kikapcsolni a fókuszokat, de már régen megtanultam nem odafigyelni rájuk, így nem is láttam az elém tett sütit. Nem érdekelt különösebben ez az egész. A vágy, hogy kijelentkezzem, sokkal erősebben hasogatta a belsőmet, mint eddig bármikor. Új játékot akartam kezdeni. Talán nem is egészen itt. Nem a SAO-ban. Talán azóta vannak más, ehhez hasonló játékok. Nem tudom, ki jelentkezne fel rájuk, de nekem úgyis mindegy. Minden csak jobb lehet bárhol máshol, mint nekem itt.
Halott. A szó átcsapott a sűrű fekete masszán, ami kitöltött, és elért a tudatomig. Rólam beszélgetünk még mindig. Én vagyok halott?
Lehajtottam a fejemet. Igen, ha úgy vesszük, halott vagyok. Halott!

Ai csak beszélt és beszélt, én pedig alig figyeltem oda rá. Elvoltam saját sötét pocsolyámban elfeküdve, babapózban húzva össze magamat. Hogy közben a „testemmel” mi történt? Hogy Ai hozzá beszélt? Ugyan már, hiszen én nem voltam a testem. Kikérem magamnak!
Pedig kedvesen csacsogott. Egészen más volt már a hangja, mint korábban. Át-átszűrődött a hártyán, ami elválasztott a valóságtól. Csicsergett. Mint tavasszal a madarak. Bután néztem fel rá, hogy mit akar tőlem még mindig. Ekkor konstatáltam, hogy a kötelek bizony már nincsenek rajtam. Lazábbak. Lehívtam a menümet. Felszereltem Artemist. Ahogy felhúztam, fénynyilat generált. Lőttem… és a kérdés:
– Miért? Mondd, miért csináljátok ezt állandóan? – majd visszazuhantam ültőmbe. Magamba.

A fiúhoz csak beszéltem beszéltem és beszéltem… lehajtott fejjel ült előttem, fogalmam sem volt mikre gondolhatott, igazság szerint az ilyen mindig bosszantott. A világ egyik legkíváncsibb teremtése lehetek, mivel minden érdekel, mindent tudni akarok, legyen az egy ember akár legmélyebb gondolatai, elrejtett érzelmei… minden!... Ugyanakkor azt hiszem félek is tudni ezekről, egyrészt mert nincs hozzájuk közöm, másrészt mert ismerve magamat biztos tenni szeretnék valamit a másikért, még akkor is ha nem igényli. Bosszantó, mind az h nem tudom hogy mi is ami lejátszódik benne, mind az hogy érzem hogy valami nincs rendben és segíteni akarok, pedig nincs hozzá különösebb közöm. De hát ha ideiglenesen is de céhtársak voltunk, sőt bajtársak ha nem pofátlanság ezt annak nevezni…

Magába roskadva, némán ül előttem, nem figyel rám… vagy csak épp a füleivel. Meséltem neki néhány dolgot a céhről hátha kíváncsi a változásokra, bár Shiel-samaval biztos tartja a kapcsolatot. Bánt hogy céhvezér lévén se szó se beszéd csak úgy kilépett majd a céhet is elhagyta. Tudni szerettem volna ennek az okát. Ha valamit elkezdesz azért felelőséggel tartozol, és legalább annyit mondhatott volna a tagoknak hogy Pussz vagy Pá… de semmi. Mondhatni hogy magasról tett ránk, és azthiszem csalódtam benne. Megbántva érzem magam, ugyanakkor aggódom is érte. Még sosem láttam így. Mindig határozott célra törő és bármivel szembenézett, tiszteletett követelt már az alap megjelenése is… és most… azt hiszem féltem őt… Nem ismerem igazán, sőt semennyire sem, de szeretném ha nem történne vele semmi baj, pedig ahogy most elnézem igencsak maga alatt lehet. Igen talán hülyeség volt olyan dolgokat is megemlíteni hogy léptek ki a céhből és volt aki már nincs is köztünk… én bakaaaa!...

Felemelte a fejét… majd mint aki most ébredt és eszmél arra hogy hol is van tekint rám, majd a kötelekre… Csak most tűnt föl neki hogy el van engedve? oO… Felpattan majd készül támadni.
Kissé hátrahőkölök, mert ezt nem egészen így terveztem, sőt tulajdonképp az alkunk sem így szólt. Válasz helyett egy kérdést szegez hozzám pedig én eltaláltam és ő volt az aki úgy kezdte az egészet hogy egy találat egy válasz… erre nincs válasz csak egy hiányosan megfogalmazott kérdés. Meglepődtem így még annyit sem tudtam mondani hogy Ne!… már a nyíl közelített is felém. Kardommal megkíséreltem kivédeni, de felesleges próbálkozás volt, mivel a támadása sokkal gyorsabb mint az enyém. Talán reflexből tettem, plusz védekezés is volt, mivel ezt így nem tartottam helyén valónak. Hajjaj, nem is tudom kire emlékeztet ez a gyerek… jah tudom… de azt hiszem vérig sérteném ha ezt elmondanám neki. Mivel ő is ugyan olyan öntörvényű és önfejű mint ő… Megvagyok áldva az ilyen fiúkkal…

- Ugye tudod hogy ez igazságtalan húzás volt, arról nem is beszélve hogy ezzel még a saját szabályaidat is megszegted, mivel választ nem kaptam a kérdésemre, mi szerit miért hagytad el a céhet, és ezzel miért hagytál minket cserben? Mivel mindenkinek fontos voltál és mindenki számított rád!.... - Mérges voltam, de próbáltam nyugalmat erőltetni az arcomra. Nem szeretnék rosszban lenni vele, ugyanakkor magamat sem szeretném hagyni. Most mégis mit kéne csinálnom?... Elszállt a kezdeti félelmem és az aggodalmasságom, azt hiszem most ez többről szól mint egy sima küzdelem, így nem engedhetek meg magamnak hasonló érzelmeket. Nem szeretnék hibázni, bár ahogy látom ezt már megtettem, és nem lesz egyszerű jóvá hozni.
- A kérdésed meg nem értem, mit miért csinálunk mindig?... Kicsit fejtsd ki bővebben kérlek, mert így nem tudok rá választ adni!


/Sebződtem 20-at, így a páncélom megsemmisült és az életemből is lecsúszott, 9 pont. Maradt: 116 ponty :3/

– Nem csak céhvezér nem vagyok már… – kezdtek a nyelvemre szavak jönni. Ez olyan volt, mint ihletett állapotban karaktert alkotni, hogy a beállítások megadták magukat, a statok kidolgozódtak, a háttérfelszerelés lassan összeállt, és aztán egy READY gomb lenyomása után elkapott az ár: rengeteg új felszerelés, aktiválódó skillek, szintlépések, új pontleosztások, hamarosan az első kombók. Az egész pixelvilághoz nincs több kapcsolatod, mint előtted a billentyűzet, touchpad, egér, monitor – és nem is kell több. Az ellenfelek lassan változnak, ahogy haladsz előre a történettel, egyre speciálisabbak lesznek, egyre több figyelmet követelnek tőled. Menekülsz, potizol, töltődsz, hazateleportálsz, vészhelyzetben barátod az ESC és a Log Out. Amilyen gomb itt nincs.
Ha ihletett állapotban csinálod mindezt, akkor kezed alatt formálódik a karakter, neve lassan egy konkrét márkát jelöl a szemedben – főleg ha elrejtesz valami kis apró utalást a usert illetőleg –, szemed előtt kivirágzik a fejlesztők fejében megálmodott világ, és te sok más emberrel együtt nyomulhatsz hihetetlen csatamezőkön át, mások vérét ontva, ordítva a győzelemért. Hű társak oldalán.
Ebben a játékban viszont a karakterem félresiklott. A karakterem engem formáz, az én arcomat kapta meg, az én testem az, én… én vagyok a karakterem! És ez rossz. Ez nagyon rossz! Soha nem mesélnék bele magamat egy világba. Soha nem alkotnám meg a virtuális világ béli énemet. Hiszen ez pont arra jó, hogy az ember kilépjen a saját komfort-zónájából, és olyasmit is megtegyen, amit máshol nem tud.
– Hanem önmagam se – húztam el a számat. Soha nem ismertem igazán jól magamat, mivel a való világban ha nem volt muszáj, senkivel semmilyen interakciót nem folytattam – az emberek logikátlan és ezért veszélyesek! –, ezért fogalmam sem volt, hogy mit tennék, ha nem egy hős volnék. Egy letaszított király. Egy igazszívű tolvaj. Születésekor megpecsételt sorsa ellen lázadó félelf. A történelmet átíró parasztgyerek. Ha valaki nekem egyszer azt mondja, hogy egy utat törő céh vezére leszek, első az íjászok között, és egy a legjobbak között… ezer örömmel vetem bele magam egy ilyen karakter bőrébe. De most, hogy tudom, hogy ez nem karakter, ez én magam vagyok. A tudat az összeroppanás szélére sodor.
– Ezért váltam meg a rangtól. – Mert sorra lemállottak rólam, és ott maradt mögöttük a szomorú igazság. Hogy nem vagyok Fegyverkovács. Receptjeim alapján senki nem költhetett volna rám. Nem vagyok Céhvezér, hiszen haldoklott irányításom alatt a céh. Nem vagyok első a frontharcosok között. Csak sokadig az élmezőnyben – hiszen játszva beértek a többiek. Még az olyanok is, mint Anatole.
– Lassan úgy éreztem… Jött a nerf. És úgy éreztem, íjásznak lenni sincs túl sok értelme már. – Ahogy megvált rangjától Mirika is. Kétségbeesve kapaszkodtam utolsó jellemzőmbe, ami kezdetektől fogva meghatározott, az íjászságomba. És amikor már kezdtem feladni, kezdtek csábítani a közelharci, kétkezes fegyverek, vagy a kifogyhatatlan kristálykészlet, akkor jött Artemis. Az én Artemisem! – És akkor lett az enyém a Fény, hogy utat mutasson…! – emeltem fel a tekintetem. Lassan és akadozva. Centiről centire. Nem a fókuszaim, nem a yaganom. A tekintetemmel követtem Ai ütőerének vonalát, ajkán hajlatát, arcának ívét, hogy végül tekintetem az övébe szegezzem.
– Nem mondok többet a kérdésről, te következel! – adtam ki az utasítást, csattant a parancs.

Fura gyerek ez, a szavait sem értem, pedig igyekszem odafigyelni rá. Minden szavára, mozdulatára mivel szeretném megfejteni, hogy vajon „hogy is működik” igazából. Érdekel, mind a jelleme mind a lénye. Tudni akarom milyen is Ő valójában, mit rejteget annyira. Tudni akartam miket gondol, érez, mikre figyel, mi az ami érdekli és miért. Meg akartam fejteni mint egy keresztrejtvényt, ahogy teltek a másodpercek, percek egyre inkább fokozódott bennem a vágy hogy megértsem, és egyre inkább gyűltek össze a kérdőjelek hada a fejemben. Idegesített, és egyre inkább vált számomra titokzatosabbá és távolibbá a jelleme. Mondatokat mondott, de nem tudtam őket igazán össze illeszteni, tudtam mélyebbre kell látnom, de ez olyasvalakivel akivel csak most beszéltél először elég nehéz. Tehát összegezzük: – Nem csak céhvezér nem vagyok már… – …Itt a „csakon” van a hangsúly, ugyanakkor jelen időben mondja mintha még most is az lenne, mintha viselné is a rangot. Ugyanakkor igen, még mindig céh-vezérkén tekintek rá, mivel pont ezért vonom kérdőre. Ha nem így lenne, talán nem is tenném. A következő: – Hanem önmagam se – … Olyan mintha szándékosan csinálná… mintha egy teljes szövegből kiemelne pár számára lényegesnek tűnő mondatot. Igen, valószínű ez így van. Tehát ezek fontosak számára, elém tár pár kirakó darabot, amit nekem kell összeraknom. Össze illesztenem. De vajon, el is vághatom hogy passzoljanak? Vagy az már nem Ő lenne?... Folytassuk: – Ezért váltam meg a rangtól. –… Értem! Legalábbis azt hiszem. Nem lehetett önmaga vezérként! Jött a felismerés. Furcsa bele gondolni mármint, talán félt hogy a hatalom megrészegíti, vagy hogy olyan elvárásokkal kell majd szembe néznie amiket nem tud teljesíteni?... Nem tudom. Ez csak az amit Ő tudhat. A következő mondata pedig: – Lassan úgy éreztem… Jött a nerf. És úgy éreztem, íjásznak lenni sincs túl sok értelme már. – Nincs sok értelme?... Már?... Sajnos nem értem. Hallottam hogy a rendszer változott valamelyest, de nincs tapasztalatom sem hallomásom arról hogy mennyit. Mivel állandóan formázzák, fejlesztik a játékot még úgy is hogy ez már túl jutott a béta verzión. De gondolom csalódás… Ez lehet az a szó ami leginkább jellemzi a mondatot. Igen, csalódás és hogy nem lehet önmaga, vagy nem tud az lenni aki igazából lenni akart, de hisz ez az a hely ahol esélyt kap az ember hogy az legyen aki önmaga akar lenni, bár sokan ezt túlbonyolítják és inkább olyasvalakik lesznek akik mindig is akartak lenni. Épp csak egy dolgot felejtenek el, mivel ez az ő cselekedetük… az ő szavaik… mondataik… érzelmeik…. gondolataik, így azzá váltak akiket „alakítottak”. Buták… vagyis inkább a társadalom elnyomásának fejet hajtva próbálgatnak olyan „charactereket” megszemélyesíteni akiket szeretnének. Kíváncsiság? Hogy vajon mi lenne ha ilyenek lennének? Vagy épp gyávaság? Hogy többek akarnak lenni mint akik valójában?... Nem értem, de mindegy is mivel a lényegen nem változtat. Nem az számít hogy mégis ki fekszik az ágyon egy Nerwe Gear-al a fején, nem az számít hogy milyen élete volt eddig, hanem csakis az számít aki épp most vagy… az hogy mit érzel… mit gondolsz… és hogy kik a barátaid. Igen… csakis ez a lényeg… – És akkor lett az enyém a Fény, hogy utat mutasson…! – Hallottam a befejező mondatát. Fény… a nyila… Most már tudom hogy sokat jelent neki, és ezt le is vonhattam volna, elvégre miatta hívott ide engem, és mikor megtámadtam nem magát védte hanem a fegyverét tette az inventorijába. Mondanám hogy figyelmetlen voltam, de nem hiszem… mindinkább választ akartam kapni, és meg is kaptam. Nem értem teljesen, de el tudom fogadni. Igen… elfogadás… egy olyan dolog ami a társadalomból igencsak hiányzik. Csakis akkor épülhetsz be egy csoportba ha megfelelő alakú kirakódarabkára formálod magad, és beillesz közéjük. Egyszóval ha felveszed az ő elképzeléseit… az ő normáit… az ő elveit. Vagyis ha hajlandó vagy változtatni magadon értük. Már azon kaptam magam hogy egymás szemeibe nézünk. Fura volt, bár nem pirultam bele. Próbáltam megfejteni még a tekintetét is. Szigorúnak és határozottnak, ellentmondást nem tűrőnek tűnt, ugyanakkor volt benne egy halovány fény amit nem értettem. Nem tudtam mi az… bár sok embernél láttam már. Nagyon sok magányos embernél. Elmosolyodtam. És kardom eltettem, nem volt nálam semmi, lassú léptekkel lépdeltem felé, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megöleltem. Nem tudom miért tettem, de úgy éreztem most ezt kell tennem. Féltem hogy azt fogja hinni hogy ismét átverem, pedig most eszem ágában sem volt semmiféle turpisság.
- Az vagy aki vagy, és csakis ennyi kell! – Nem tudom hogy értette-e azt amit mondani szerettem volna neki ezzel. De remélem sikerült, majd hátráltam és folytattam a harcot. Előhívtam a kardom és megszólaltam.
- Támadok! – Jelentettem ki. És vártam míg felkészül, majd támadtam is amilyen gyorsan csak tudtam szaladtam felé, és csak egy sima vágást próbáltam intézni amit egy pörgő rúgás követtett amivel a lábát akartam kilökni alóla, majd ismét vágtam ha tudtam.

Már megint felém közelített, de ezúttal túlságosan el voltam mélyülve a gondolataimban ahhoz, hogy sebességem ellenére reagálni tudjak rá, és kitérhessek. Az egész teste beburkolt, és bár fejemben szép sorba állítottam képességeinek listáját, amik közül egyik a kalapács volt, míg másik a potizás, ettől függetlenül fókuszaim őrült módon pörögtek, hogy megtalálják, ezúttal honnan támad. A teste meleg volt, de a levegőben még ott volt az árulás szaga, cseppnyi bizalmam sem élvezte a lány. Vissza akar élni mindennel, csak foglyul akar ejteni megint. Vártam a bordáim virtuális recsegését, ahogy súlyemelésével rám szorít, hogy többé ne szabadulhassak. Biztos voltam benne, hogy csak fókuszaim nem jelzik a támadását, de attól még közelít felém valamilyen ármány, amely hamarosan az életvonalamat sújtja.
Mondata mellbe vágott. Nem számítottam rá, hogy bármennyit is megértett abból, amit elmondtam neki. Direkt nem fogalmaztam világosabban. Nekem nem volt szükségem arra, hogy többet kiadhassak magamból, neki meg nyilván csak az ármánykodáshoz kellett. Meglepett, hogy ettől függetlenül mennyire ügyesen vonta le a megfelelő következtetéseket. Soha nem voltam jó vigasztalásban, mert általában hiú reményeket kellett volna ébreszteni a másikban, én meg nem voltam hajlandó asszisztálni rózsaszín buborékok létrehozásához, amiben leélheti az adott személy következő napjait.
Egy cigit! – Annyira megzavart Ai érvelése, hogy megkívántam. Nem is tudom, egész pontosan mikor szívtam el egyet itt Aincradban. Kinn rendszeres dohányos voltam, hiszen remek feszültség-levezető – meg persze generáló is, ha már annyira addikt az ember –, de mivel itt nincs nikotin-elvonási tünet, ezért sokkal szabadabban élhettem volna vele. Nem is értettem, hogy eddig miért nem tettem.
A zsebemben kotorásztam, miközben Ai támadott. Úgy éreztem, hogy még én következem, hogy még nem igazán kaptam választ a kérdéseimre. A fókuszaimmal figyeltem, hogyan mozdul, még ha éppen az invertorymból is varázsoltam elő egy szálat. Kitértem előle, miközben aktiváltam a cigi égését, és messzebb helyezkedve a lánytól jólesően beleszívtam.
– Még az én köröm van, rám nem válaszoltál – oktattam ki a butus lányt. – Szóval miért is csináljátok ezt állandóan? Hogy szívattok… Mert mondjuk ki: ez szívatás, amit műveltek. Élvezed, amikor átvágsz? – köszörültem meg a torkom, megigazítottam a szemüvegemet, és újabb slukkot szívtam mellre.
Fejemet oldalra döntve, guggolóállásba helyezkedve vártam a választ. Már tudtam: jóval gyorsabb vagyok Ai-nál. – Közben technikailag nyugodtan támadhatsz. Nem hinném, hogy gondot jelent a kitérés, és legalább izgalmasabb. – Intettem, hogy jöjjön-jöjjön.

A fiú nem védekezett vagy hátrált amin kicsit meglepödtem, bár így meg lett könnyítve a dolgom és sikeresen meg tudtam ölelni. Eszem ágában sem volt bántani vagy hasonló… sőt az ölelés is amolyan emberi biztatásnak szántam, pedig először fogalmam sem volt hogy miért is csinálom. Hátrébb léptem majd bejelentettem hogy támadok. Vártam míg Ran felkészül, de most én lepődtem meg. A zsebében kezdett kotorászni, azt hittem valami titkos itemet valami fegyvert vagy multikaszt mérget vagy nem is tudom mit fog előrántani, de csak egy doboz cigi volt. Már közelítettem felé mikor be tudtam azonosítani hogy mégis mi is az. Kicsit össze ráncoltam a szemöldököm, sosem szerettem az ilyesmit… sőt még csak menőnek sem találtam, mindinkább a gyengeség egyik jele volt számomra. Meg is toroltam volna ha tudtam volna. Lewis mikor eldobta a csikket felkaptam és a zsebébe tettem, szerettem volna hasonlót a fiúval is de túl gyors volt. Minden egyes mozdulatom… támadási kísérletem könnyedén kikerült, majd megszólalt. Pár másodperc múlva én is össze szedtem a gondolataim, és elmagyarzátam neki a dolgokat még egszer. Eddig azt hittem hogy okos, most mégis vagy harmadjára mondom el neki a cselekedetem logikáját és érvét.
- Nos azért nem válaszoltam mert arra hogy: „Miért? Mond miért csináljátok ezt állandóan?” Nem tudtam hova tenni, és vissza kérdezve is csak most fejtetted ki hogy mire is érted. Íme a válaszom… nem először. Az első ok, ugye igazságtalanságnak érezted… én is… nem csak azt amit én csináltam de a kettőnk képességei is igazságtalanok egymással szemben. A másik, olyan szabályt állítottál fel amivel csak így tudtam pontott szerezni. Egy igazságtalan szabályra csakis egy igazságtalan ténykedéssel lehet rá válaszolni. A harmadik... köhöm mint mondtam nem azért jöttem hogy csak egy helyben álljak és hajdam hogy a támadásaid betaláljanak, tesztelni szeretnéd fényt nem? A legjobb mód erre az életszerűség nem? Még valami kérdés? – Majd ismét támadtam, volna… egy óvatlan lépés és:
- Kyaaa! ~ Kiáltok fel miközben zuhanok. A talaj beszakadt alattam majd... egy sötét szűk folyosón találtam magam.
- Egy barlang?... – Motyogom, mikor tudatosult bennem hogy hol is lehetek. Majd körbe nézek… sok mindent nem látok, de a szemem lassacskán hozzá szokik a sötétséghez. Felpillantok a porfelhő mögül amit az esésem okozott lassan kitisztul a plafon… vagyis ahonnan lezuhantam…
- Grsss…. – Hallok egy hangot a hátam mögül. Ilyedten pillantok magam elé. Gyorsan felpattanok és…

Megmaradt életem: 111 (-5pont a zuhanás miatt)

Szoktam tisztelni az ellenfelemet. Ellenfeleimet – ha éppen többen voltak. Kevesen érdemelik meg, hogy az ember megvetéssel emelje rájuk az íját, hogy még Artemis fénynyilait is felesleges pazarlásnak érezzem. Ai táncolt a fejemben. Taposta az idegeimet, keringőzött a gondolataimmal, polkára ropta a logikámmal, tik-takkozós zenére rázta magát, lassan kiölve minden más zajt a fejemből. Nem maradt más, csak a kattogás: minden másodperc egy ütem. Páros számok voltak a „tik”, páratlanak a „tak”. Így ketyegett az óra a fejemben, ahogy ölelkeztünk. Minden másodpercben támadást vártam, de minden egyes pillanattal, hogy a csapása elmaradt, az óra egyre súlyosabban és hangosabban kattogott tovább a fejemben. Nem bírtam tovább. Én váltam ki az öleléséből…

A bizalmam nem élvezte, tánclépései néha átvitték a tisztelet határán, máskor visszakozott. Jellemzői margóján viszont ott fénylett a JL céhlogója – tehát ha az én bizalmam nem is élvezte, Páncélét igen. Nem tudtam nem számba venni tankos statpontjait, hogy másokat védjen, és képességét, hogy másokat is gyógyítson. Az óra ketyegése nem múlt el a fizikai kontaktus megszűnésével, sőt csak egyre visszhangosabb és ütemtelenebbé vált, hamarosan alig bírtam nem figyelni rá. Kitöltötte a fejemet, kiölte a gondolataimat. Ezért sem tudtam időben reagálni arra, ahogy a lány lába alatt megindult a talaj. A porral felszálló pixelek számától megrémülten: attól féltem, hogy a lány is komolyan megsérült. Tudtam, hogy rengeteg élete van, de féltem, hogy akrobatikája viszont nincs, és ha csúnyán esett, talán bajban is van. Nekilendültem…

Gyorsaságom maximumát hamar elértem, hiszen ha más frontharcosokéhoz viszonyítottam, bizony nem volt sok. Viszont még így is pillanatok alatt benn lehettem a barlangban, nem túl puha, de azért HP-levonást nem okozó földet éréssel, és máris Ai mellett, pontosabban körülötte voltam. Látás jártasságom miatt szinte szívdobbanásnyi idő sem kellett, hogy szemem hozzászokjon a fényváltozáshoz, és fenyegetést észlelve pattantam a lány elé…

A talaj egyszer csak beszakadt alattam, igazán meglepődtem és szemem sarkából még figyelhettem a szétfoszló föld és pixel darabokat. Utána nem vettem észre semmi mást csakis a sötétséget. Felpillantottam és igencsak magasról szűrődött be pár kósza fénycsík. A szívbaj kerülgetett mikor egy hangot meghallottam a közelemben, sőt utána még egyet felülről. Elkerekedett szemekkel láttam hogy Ran utánnam jött. Nem csak azért mert meglepődtem hogy segíteni akar, de azért is mert így nem tudom hogy hogy jutunk ki innen. A szívem egyre hevesebben dobog. Estküszöm egyszer szívrohamot kapok ebben a játékban. A mororkálást megint hallottam. Gyorsan a felvettem a fegyverem és a pajzsom a földről. Szerencsére semmi bajuk, nem úgy mint nekem. Most tűnt csak fel hogy kőkemény öt pont hiányzik az életemből. Gondolom az esés miatt. Nem éreztem fájdalmat de azt hiszem ezt normál esetben nem úsztam volna meg ennyivel. A fiú arcát kezdtem el kémlelni a sötétben, nem láttam sokat, épp csak hogy mellettem van és mintha látna járnak a szembogarai.
- Whaaa neked van éjjellátásod? – Kiáltottam fel meglepődve. Nem is tudom miért lepődtem meg, nekem is lehetne de hasznosabbnak tartottam azokat amiket kifejlesztettem már. Persze ha lehetne többet is az is bele kerülne a listámba.
- Grrrrsss – Megint az a hang. És előbukkan a hang tulajdonosa is. Először csak egy szőrös lábat pillantottam meg. Ami némi port kevert mikor megmozdult.
- Whaa, egy póóóók! Útálom a pókokat!>.< - Kiáltottam fel, és kis híján Ran nyakába ugrottam ijedtemben. De hamar össze szedtem magam, és nem akartam köhöm kellemetlen helyzetbe kerülni meg hozni őt sem. Remgő kézzel megszorítottam a pajzsom amit magam elé tartottam és a kardom markolatát is amivel elkezdtem magam előtt hadonászni. Oldalra fordítottam a fejem és becsuktam a szemem, úgy haladtam lépésről lépésre közelebb, a pókica felé. Amint elértem gyorsan hasítottam egyet belé de nem volt elég. Ha Ran is támadta akkor bátrabban vetettem oda „magam” is a póknak. Majd három négy vágást követően pixeljeire hullott. Végig Ran közelében maradtam, viszonylag szorosan mellette elvégre Ő látott, én meg csak a félhomályt magam előtt, vagyis épp csak az orromig láttam.
- Mahh… ezt aztán jól megcsináltuk! Köszi a segítséget ezer hála, de most hogy jutunk fel? – Néztem rá kérdően. Felpillantva elég meredek volt a járat amin beestünk, és még hosszú is, nem tartottam valószínűnek hogy fel tudunk mászni rajta. De úgy hiszem itt bármi elő fordulhat.
- Várj nekem eszembe jutott valami. Mi lenne ha a súlyemelésemet kihasználva feldobnálak és te valami kötelet leengednél amin fel mászhatnék? –És ekkor hasított belém a felismerés. ~ Várj mi van ha feldobom és otthagy? ~A bizalom nekem sem volt épp az erősségem, de nem volt sok választásom, arról meg nem is beszélve hogy tényleg nagyon jól esett hogy utánam jött a lyukba.

Még akkor sem szoktam hibázni, amikor nagy volna az esélyem rá. Pedig ilyen helyzetek alapvetően nem túl gyakran generálódnak azokban a szituációkban, amelyekbe én keveredek. Így most is teljes magabiztossággal emeltem fel Artemist, hogy együtt elpusztítsuk a szörnyet. Ai csatlakozott hozzánk, így le kellett vonnom a konklúziót, hogy életvonala harcra alkalmas. Ha nem így volna, nyilván biztonságba helyezné magát mögöttem. Ő viszont az oldalamra lépett, én automatikusan hátráltam, hiszen íjászként nem a közvetlen fizikai megütközések királya vagyok, szimpla hátvég. Idomulva szerepkörömhöz pillanatok múlva Ai háta mögül osztottam az áldást a pókra. Nem kellett sok ahhoz, hogy pixeljeire bomoljon. Megkönnyebbültem. Féltem, hogy egy minibossal állunk szemben, bár a méretei nem tették valószínűvé, de a méret nem lényeg, lehet csak álca. Abban a pillanatban, hogy végeztünk vele, még néhány szívdobbanásnyi ideig kivártam, hátha utólagos effekttel kezdődnek csak az igazi problémák, de ahogy az idő telt, és nem következett be ilyesmi, fókuszaim én is a kijárat felé fordítottam.
– Természetesen van éjjellátásom – toltam feljebb orromon a szemüveget. – Viszont még azzal sem látok közvetlen kijáratot. Ez nem barlang – mondtam. Nem indultam el, hogy feltérképezzem a helyszínt. Nem volt értelme. A hely annyira szűk volt, hogy fókuszaim és éjjellátásom segítségével is elláttam a végéig. Titkos átjáró ha van is, nem gondoltam volna, hogy alacsony jártasságszintjeim elegek a felfedezéséhez. Ráadásul a beszakadás kijáratot nyitott.
– Ezeknek a hibáknak a nagy részét kiküszöbölték a béta verzió után, hiszen néhány játékos csak respawnolással tudott kiszabadulni. A játéknak ebben a verziójában pedig arra nyilván nincs lehetőség – mondtam tájékoztatásképpen. Nyilván mindig jól jön néhány extra információ.
Kis gondolkodás után rábólintottam Ai ajánlatára.
– Rendben. Meglepő, de tényleg logikus a felvetésed – hagytam jóvá az ötletét, majd ahogy lehetett, akrobatikám is aktivizáltam, hogy könnyebben ki tudjon lendíteni. Fenn elgondolkodtam. Nem láttam túl sok lehetőséget arra, hogy kijutassam. Kötél nem volt nálam. Egyetlen törhetetlen tárggyal rendelkeztem. Néhány percnyi töprengés, mérlegelés és addig is Ai módszeres ignorálása után lehasaltam, és lenyújtottam neki Artemist.
– Ő létra nekem, amivel feljebb tudok kapaszkodni. Most létra lesz neked is – mondtam a torkom köszörülve.

Rannal közös erővel nem nagy erőfeszítéssel le is vertük a fenevadat. Utálom a pókokat, nem tudom hogy létezik-e nő vagy ember aki szimpatizál velük de azokkal igencsak gond lehet ott legbelül. Undik, szőrösek, veszélyese jah és mondtam már hogy undiiiiiik, a hideg kiráz tőlük főleg az egyik küldetésem után ahol egy giga méretű minibossal álltunk szembe, okés hogy kaptunk segítséget de akkor is naaa… nem volt normális a tervező aki egy kezdő terepre betesz egy pók minibosst. Most hogy jól kimérgelődtem magam, és hogy a mi kis pókicánk is pixeljeire hullott, ideje volt valami megoldást találni a kijutásunkra. Ran elmondta hogy nem lát még a képességével sem kijáratott, így előállhattam az ötletemmel miszerint, csak kihajítom a súlyemelés képességemmel, és Ő meg majd egy kötelet leengedve vagy épp amit talál segít kimászni. Persze ott volt bennem a félsz hogy mi van ha cserben hagy, de ha ezt tervezné a pók ellen sem segített volna. Megfogtam a karját, madj Ő is kissé hátrébb lépett, nagy levegő és ki is hajítottam, a mozgásából sejtem hogy lehet akrobatikája is van, ez máris két dolog amivel többet tudok róla, a bossok alatt ugyanis ez eddig még nem derülhetett ki róla. A fiú árnyékát még láttam hogy a maradék kis fényt is eltakarja miközben kijut a bejáraton majd a fény vissza vetül rám, és némi por hull a szemembe. Gyorsan ki is törlöm majd mit tehetek mást várok… várok és várok. Karba font kézzel állva topogtatom a lábam, míg a fenti fénylyukat figyelem. De nem látok és hallok semmit, sem árnyékot sem mocorgást, semmit… Kezdtem egyre idegesebb lenni, és egyre biztosabbra venni hogy Ő bizony itthagyott.
- Raaan ott vaaagy mééég?... – Nincs válasz.
- Raaan!... Te árulóó! Piszok gyáva, könyvmoly, vézna kis… - és még cifrázhattam volna, ekkor villant be a fejembe hogy mi lenne ha használnám a haza térés kristályt?... Már épp halásztam volna elő, mire ismét kosz hullott a hajamba. Fel pillantottam és megláttam a fiút miként az féltve őrzött íját nyújtja lefele nekem hogy kapaszkodjak meg benne és annak a segítségével másszak fel. *-* Nem kicsit lepődtem ám meg, immáron másodjára a fiú viselkedésén. Volt egy furcsa mondata amire még válaszolnom kellett.
- Bo..bocsánat a sértésért ^^” És igen ha tiszteled a fegyvered az is segít majd előrébb jutni, elvégre neked most ő a bajtársad senki más. Épp mint nekem a kardom és a pajzsom. :3 – Próbáltam valami biztatót és okosnak tűnőt mondani. Majd tiszteletteljesen megköszöntem neki még egyszer. A ruhám leporolása után, a hajamból is igyekeztem kiszedni a koszt ahogy csak tudtam, majd arra lettem figyelmes hogy a hajcsatom egyik darabja a kezemben maradt. Így két kis antenna szerű tincs egyenesedett az ég felé, vicces hatást adott.
- Eltőőőőrt! – Vettem hisztisre a formát, hangosan felkiáltottam, majd majdhogynem könybe lábadt szemekkel tekintettem Ranmarura. Az eddigi viselkedése ténylegesen gondoskodó volt, mint egy igazi bátyjussé. Szipogva vágtam zsebre a két kis darabkát. Majd duzzugva szembe álltam az ellenfelemmel. A kardom a kezemben, a pajzs magam előtt és megszólaltam.
- Akkor folytassuk! Szip…szip…- És ha ő is a harcra koncentrált akkor támadtam is. Megpróbáltam olyan közel kerülni hozzá amilyen gyorsan csak tudtam. A pajzsommal leírtam egy köríves ütést ha közel voltam hozzá majd vágtam egyet a kardommal. Ha ez nem sikerült mert túl távol volt, ez esetben csak lazán hozzá vágtam a pajzsom, kezdjen vele azt amit akar. Én a pajzs árnyékában igyekeztem megszúrni őt.

Fejet hajtottam a társadalmi normák követelte akció-reakció előtt, ahogy Ai természetesen megpróbált rátromfolni valamivel az elhangzott szavakra. Mélyebb értelmük rejtélyesen ásítozó sötétség volt számomra, felszínes jelentéstartalmuk szerint pedig közhelyek voltak. Legalábbis olvasottságom alapján oda soroltam őket. Nem is fordítottam ezek után túl sok energiát kölcsönös verbális kurkászásunk folytatására. Sokkal fontosabb dolgom akadt éppenséggel.
Ai segítségére azért volt szükségem, hogy több információt szerezhessek Artemisről. Harcunknak ez alapeleme kellett volna, hogy legyen. Helyette csak sodródott a megismerés vágya az események forgatagával, mint egy rosszul megkomponált főszereplő. Szemüvegem feljebb toltam, miközben a lány tudtomra adta, hogy kész folytatni a küzdelmet. Az ujjmozdulatnyi idő elég volt ahhoz, hogy a bennem felmerülő gondolat, miszerint nem fogom hagyni, hogy hozzám érjen, elhatározássá terebélyesedjen.
– Sebzésértékekre van szükségem – közöltem Ai-val. A fókuszaimnak fontosabb feladatot szántam annál, hogy tartsák a szemkontaktust, például ők mérték fel a környezetünket, találtak nekem lehetséges rejtekhelyeket, figyelmeztettek bukkanókra és vakfoltokra, így kénytelen voltam valódi tekintetemet a lovaglányra emelni.
– Tájékoztass, hogy mekkora sebzéseket szenvedsz el… – mondtam. Artemisből egy pixel sem távozott, amíg nem rendeltetésszerű használata tartott, így élt bennem a remény, hogy nem okozott semmilyen kárt benne a hadművelet. Ezúttal a lehető legjobb, szakértő kézben van, és nem célom a továbbiakban így bánni vele – fogadkoztam magamban Fénynek.
És már emeltem is. Célra tartottam. Gyors mozdulatom alatt már generálódott is a fénynyíl. Szándékomban állt nem hibázni. Agyam hátsó szegletében tiltakozott egy hang, hogy szó volt a játékról, hogy aki talál, az kérdez, de jobban érdekeltek az Artemis titkos információ. Közben már hátráltam is, ahogy tüzeltem: olyan kiszögellésekre akartam feljutni, ahová nem követhet. Nem volt célom, hogy elárasszam nyilakkal. Hiszen adatokat vártam tőle. És tudtam, hogy azok kielemzéséhez időre lesz szükségünk.

Ismét harcra készen álltam a fiúval szemben, de mit ne mondjak eléggé igazságtalanságnak éreztem hogy meg sem tudom érinteni, így ez egy teljesen egyoldalú párbajnak bizonyul. Félek mi lesz, mivel nem szeretnék veszíteni ellene, ezzel az elhatározással jöttem ide. Most meg látom amit eddig is tudtam, épp csak reménykedtem valamiféle csodában hogy talán lehet esélyem. Én hülye… nem is igazi harc. Most ellenfél helyett inkább afféle mérleg vagyok vagy valami teszt kellék eszköz, nem több. Egy boxzsák amit addig üthetnek amíg csak bírják, persze engem nem lehet a végtelenségig ütni… Nem félek, csak bosszant kissé ez a visszásság. Mint ha nem is ember lennék. De ezek csak a mélyen megbújó érzelmeim. Senki nem tud róla és nem is fog, jó ez így. Mosolyogva jelentem ki hogy a harc folytatódhat. És igen szeretnék a segítségére lenni Ranmarunak, akárhogy is nézzük haraggal jöttem ide, de ez lassan kezd szétfoszlani majd eltűnni. Ugyanakkor ő is hasonlít valakire, igen és azt is tudom hogy kire. Zhel… valamiért rá emlékeztet. Ő is olyan mint Ő nem tudtam egyikük legmélyére sem tekinteni, mindkettőjüknek csupán a felszínét ismerhetem, érinthetem meg. A többi rejtély számomra, és pont ezért tartom érdekesnek. Minél többet meg akarok tudni róluk, beléjük akarok látni, tudni akarom az igazi érzelmeiket, vágyaikat, gondolataikat, mindent. Szörnyű ember vagyok, de a kíváncsiságom kielégíthetetlen. Nincs közük hozzá és mégis úgy feszít a tudat hogy itt van előttem és még sem lehet az enyém a tudás. Gondolataimból Ran szavai zökkentettek ki. A szemkontaktus az megmaradt, most is olyan mintha engem nézne, de mégis olyan mintha láthatalan lennék számára. Mintha keresztülnézne rajtam. Arrogancia?... nem tudom, bár valahol megérteném mert a szintünk igencsak távol áll egymástól. Minden értelemben eltörpülök mellette, és nem is szállhatok vele szembe. Az első kérésére csak bólogattam, majd mikor azt mondta hogy tájékoztassam a sebzés értékéről, nagyot nyeltem majd megszólaltam.
- Rendben! – Nem kellet sok a fénynyíl máris generálódott a nyilába, nem dermedtem le, tekintetem a nyílvesszőjén tartottam majd amint lőtt ösztönösen védekezni akartam, de le állítottam magam. Megrezzentem, de álltam hogy a nyila átfúrja a testem. Már kezdek hozzá szokni hogy nem érzek félelmet. Két nyilat lőtt ki felém, gyorsan.
- Öhh összesen 46 pont! – Kiáltok oda neki. Most megpróbálom kivédeni is. Hogy mozgó célpontot is ugyanúgy eltalálsz-e. – Jelentettem ki. És vártam a válaszát. Nagyon erős... pár támadásból végezne is velem. Félelmetes, tényleg nem vagyunk egy szinten.. sőt azt hiszem soha nem is fogom tudni megközelíteni sem, ez kicsit elszomorított. Talán soha nem jutok ki innen?... Ugyanannyi ideje lehet itt mint én, és mégis mennyivel lehagyott már, nem csak engem, sok mindenkit. Ijesztő..

Maradék életem: 65 pont.

Elgondolkozva figyelem zöld életének lassan sárgába csúszását. Megrezzen, ahogy a nyilak átfúrják a testét, de nem hagyja el még csak sikkantás sem a hangját. Pedig arra számítottam. Azt vettem észre, hogy ajkait figyelem, várom, hogy nyíljanak, és fájdalmasan felnyögjön. Majd rájövök, hogy mit is teszek, zavartan elfordítom a tekintetem, helyét a fókuszaim veszik át, tökéletesen pótolják teljes figyelmemet. Motorikusan intek, amikor Ai jelzi, hogy mennyi volt a sebzés. Nem vagyok elégedett a mért eredményekkel, rövid fejszámolást követően azonban arcom felragyog.
– Igazolja a teóriám! Alátámasztja az állításomat! – lelkendezek. Késztetést érzek, hogy ha már Ai olyan remekül funkcionált, mint sebzésfogó, őt is tájékoztatnom illene kísérletezésem állapotáról. Eszembe jut azonban korábbi tette, a bizonytalanság, ami körbeövezi a személyét az én szememben, és megrémülök attól, hogy majdnem megosztottam vele Artemis egyik belső titkát.
Ő kérdez, folytatást ajánl fel, én azonban kivárok. Muszáj végiggondolnom, hogy a lehetőségeknek milyen tárháza áll számomra rendelkezésre, és abból egész pontosan mire is van szükségem. Az biztos, hogy amit akartam, azt már megtudtam, a növekedő sebzés Artemis jellegzetessége. Egy olyan információ, amelyet a leírása nem ad meg. Az újratöltődési idő számomra még rejtély, hogy mikor nullázódik újra a sebzése, hogy aztán növekedni kezdjen, de így is megtudtam már, amit meg akartam tudni.
– Nem, köszönöm, így is remekül helyt álltál. Nincs szükségem további próbálkozásokra. – Artemis sebzése nem csak erősödött, de meg is állt. Úgy tűnik, hogy nem lesz erősebb minden sebzése, valamilyen határt elérve már nem fejlődik tovább. Egyelőre elég volt nekem ennyi információ. Biztos voltam abban, hogy a többihez nincs szükség már erre a KT-ra.
– Rendszer. A küzdőteret feladom. Veszítettem – közöltem a világgal, szemüvegem feljebb tolva az orromon.

Kicsit megszeppenve álltam Ran nyilai előtt. Tudtam hogy nem fog fájni, de teljesen más úgy megélni egy támadást hogy ha vársz rá, tudod hogy jön. És teljesen más hogy ha csak úgy hirtelen benyeled. A tudat hogy a nyilak át fogják fúrni a testem és pixeles pontot hagynak maguk után lepergett a szemem előtt még akkor mikor Ran csak kifeszítette a fegyverét. Miután Ran támadása sikeresen elért, közöltem vele az eredményt, majd felajánlottam hogy próbálkozzunk még másféleképpen is. A fiú szokásos álltanos,komor, elgondolkodott arca nem változott most sem… vagy mégis? Az eredmény meghallása után, pár másodpercre mintha felragyogott volna, Valaminek nagyon megörült. Én is lelkendezni kezdtem hogy segíthettem neki, igaz eleinte megalázónak tartottam hogy csak egy boksz zsák vagyok, de látva az arcát, ami olyan örömöt tükrözött ami belülről jön, és nála még ilyet nem láttam, így ez számomra értékes pillanattá vált. Vártam fog válaszolni, a kérdésemre amit hamarosan meg is tett, bár előtte némi meghökkenés látszódott rajta. Nem értettem ezt a hirtelen hangulatváltozást, de hát ez van. Nem láthatok bele a fejébe bármennyire is szeretnék. A válasza az volt hogy nem tart tovább igényt a segédkezésemre ez is elég volt, majd feladja a harcot… Az igazat megvallva utálom amikor valaki csak úgy cakkompack meggondolja magát és feladja. Idegesítő egy húzás… jó lehet nem is zavarna annyira ha Zhel nem játszotta volna el ezt velem annyiszor. Mindig körülbelül egyforma erősek lehettünk, mert sikert nem vitt végbe egyikőnk sem… egyszer sem.
- Örülök hogy segíthettem! – Vágtam végül jópofát a feladáshoz, mert ha így is nézzük a másik véglet hogy pár nyilat ismét belém lő és tisztességesen véget ér a harc. De mivel nem kellett neki több információ ez volt a leg megfelelőbb és gyorsabb húzás a részéről.
- Nahh akk tali a következő boss-ban! Szia! – Intettem neki és már a teleport kristály segítségével le is léptem.

/Köszi a játékot ^^/

Hevesebb reakcióra számítottam. Mondjuk, hogy megkönnyebbül, és el kell majd viselnem, ahogy a nyakamba ugrik. A fizikai kontaktustól előre is kirázott a hideg. Vagy talán dühös lesz, feszült, és egy gyors, csattanós kapcsolatot épít majd ki az ő keze és az én arcom között. Esetleg összeomlik a tartása, és ahogy kimondom a zárószavakat, a földre rogy majd. Természetesen mint mindig, most sem tudtam helyesen kikövetkeztetni, hogy egy lány hogyan fog reagálni rám. Számomra úgy tűnt, hogy már-már fásultan veszi tudomásul a csata végét. Azt hittem, hogy jobban örül majd a győzelmének. Attól tartom, hogy a jó viszony érdekében meg kell erősítenem hálásságomat, hogy elfogadta a párbajt, és készséggel részt is vett rajta. Többé-kevésbé.
– Részvételed ebben a párbajban pótolhatatlan volt, mással ugyan ezt nem tudtam volna végigcsinálni. Hálás vagyok a segítségedért! – igyekeztem „lelkizni”, ahogy hallottam, hogy van ilyen fogalom. A lányok tudtommal szeretik a lelkizést.
– Igen, mindenképpen találkozunk rajta. Szükségünk lesz tankokra, sok szeretettel várunk rá! – bólintottam, miközben figyeltem, a teleport kristályával már távozik is. Zavarban voltam. Úgy tűnt, hogy nem elégedett, valami zavarja, de sem rájönni nem tudtam, hogy mi az és ő sem árulta el. Néhány pernyi töprengés után vállat vontam. Az emberek logikátlanok!
Artemist a kezembe fogva indultam el a másik irányba. Sokkal egyszerűbb lett volna nekem is hazaugranom, csak szimplán, de magasabb szintre akartam menni. Ráadásul gyalog. A boss kazamatája nem volt messze, úgy döntöttem, hogy ennyi nosztalgiázás belefér. Cigi került a számba, Fény az invertorymba, kéz a zsebbe, régi gondolatok a fejben, és miközben elindult alattam a lábam, én elmerültem a gondolataimban. Remek idő volt néhány SAO-ban a való élettel fejben íródott régi memoár felidézésére.