Kicsi Mester -> Mesterke! -> Mester

Susaya átalakult. Jah, kajak ilyen egyik pillanatról a másikra történt az egész. Nem volt többi idő, mint leírni az összes többi mondatot eddig. Azt a kemény kettőt. Szóval jah, átalakult.
Igazság szerint marhára nem tudtam mit kezdeni vele első körben. Még kétségbe is estem, hogy mi a franc ez! Érted, felfénylik a peted, ikon kezd el villogni a kijelződön, pixeleződik a képe a monitorod jobb alsó sarkában – igazság szerint fogalmam sincs, hogy ezek közül pontosan melyikek történtek meg, de az biztos, hogy majdnem szívbajt kaptam. Ötletem se volt arra, hogy mégis mi a csoda történhet!
Aztán egyszer csak ott állt előttem egy új Susaya. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy ő az, soha senki mással össze nem tévesztettem volna az aranysárga bundáját és azt az állandóan vigyorgó pofáját. Az én kis dögönyözni való, Pirosseggű Páviánom! Csakhogy… jah, nem kicsit megváltozott.
Nem arról van szó, én vágom, hogy a petek fejlődnek. El is vártam Susayától, hogy idővel majd új fejlődési szintre lépjen, de nem gondoltam volna, hogy… hát, hogy ilyen korán fog? Nem, nem tudom. Egyszerűen csak még nagyban éltük a mi kis harcolgatós, összeveszős-szétválós életünket, mire Susaya, az én Éjfekete Démonom új szintre lépett. És elborította őt aranybundájának fénye, körbefonta, és láttam, hogyan változik, de képtelen lettem volna akár csak egy szót is szólni közben, mire hirtelen már ott is állt előttem az új Susaya. Mesterke. Teljes életnagyságában. Csak annyiban illett rá az új neve, hogy igen furán viselkedett. A régi Susaya sem volt százas, nem mondom, de ennek az újnak is hiányzott néhány kereke.
Hatalmas volt. Nem, egyáltalán nem óriás, vagy ilyesmi, de mint rá kellett jönnünk, túl nagy lett ahhoz, hogy huzamosabb ideig még mindig rajtam lógjon. Így kénytelen egyre többet kellett a földön járnia. Kacsázott! Az én petem kacsázva járt! Sírtam a röhögéstől, valahányszor láttam. Nem mondom, nagyon szépen mozgása volt, kimért, energiatakarékos, sehol egy felesleges mozdulat, és éppen ezért ez a kacsázós járás… teljesen kész voltam tőle!
Másik változás: termetesebb lett. Nem látványosan izmosabb, de könyörgöm, majdnem az utolsó szőrszáláig ismertem már a majmomat, tudtam, hogy új muszklik dagadoznak már a bőre alatt. Szálkásabb lett.
Továbbra is csak a fejemben szólalt meg a kisharang, ha rám emelte a tekintetét, ugyanis elvileg ezt nem láthattam volna. Mondjuk ha már az elvi dolgoknál járunk, akkor elmondom, hogy ő meg elvileg továbbra sem láthatott volna semmit, merthogy a szemére csúszott vörös homlokvédőben úgy feszített, mintha oda lenne ragasztva.
Most már a kezét és a lábát is kötések fedték. Szerintem félelmetesebb lett. Pontosabban: tök badass volt! Aztán később rájöttem, hogy inkább creepy, hiszen ő képes volt irányítani ezeket a kötéseket, ha leengedte őket kezéről-lábáról. Az hagyján, amikor ezekkel fogódzkodott, vagy ha erdőben voltunk, akkor olyan mutatványokat adott elő így, hogy beleszédültem, de biztos voltam benne, hogy ezeknek idővel más hasznát is látjuk majd még.
Ami a legjobban aggasztott, az a viselkedése volt. Nem mondom, hogy bodyguard üzemmódba kapcsolt, de meg kellett hagyni: sokkal jobban figyel (a jobb szó az, hogy vigyáz) rám, mint eddig bármikor. És ez ennél a láthatóan fejlettebb aranymajomnál már nagyon nem vicces.