Aaron Holves

Név: Aaron Holmes
Nem: Férfi
Kor: 22 éves
Kaszt: Harcművész

Kinézet:
Aaron, mint családjában mindenki eléggé termetes testmagassággal rendelkezik, ez alól még az anyai ág sem kivétel, mert náluk is a legalacsonyabb személy, ami három generációval korábbi volt, 181 cm magas volt. Úgyhogy mondhatni, hogy ez a 190 cm egy közép átlag, persze csak a családon belül, mert amúgy ez már eléggé magasnak számit. Természetesen ehhez a testmagassághoz hozzátartozik egy rendes testalkat is, ami egy jól edzet test. Sokan talán úgy vélik, hogy ezzel a magassággal kicsit lomha az ember, de tévednek, mivel Aaron leginkább a fürgeségéről híres. Arccsontozata hosszúkás, haja fekete, mint a varjak tolla, ami a hossza miatt belelóg a szemébe néhány helyen. Szemszíne a világoskékre hasonlít, de helyenként, mikor a fény úgy vetődik rá, más úgy láthatja, hogy kékesszürke. Bőrszíne, mint a legtöbb angol embernek világos, amit a szigetország időjárásának köszönhet, de itt is közbeszólnak a gének, mert nem az a tipikus angolkóros sápadtság, hanem annál sötétebb bőrszínről van szó.
Öltözete leginkább öltöny, nyakkendő, egyszóval alkalmi megjelenés. Sok variáció nincsen, fehér ing sötét öltöny, és ezekhez párosuló nyakkendő és cipő.

Jellem:
Aaron elsőre eléggé ellenszenves egyéniség, de ha másodszorra az ember jobban megismerné, azt mondaná, hogy olyan, mint elsőre, igazán harmadjára lehet őt igazán megérte és akár megszeretni is. Mivel pontosan tudja, hogy kinek milyen a személyisége, ezért olyan mértékben viszonyul a beszélgetőpartneréhez, amilyen ő valójában is. Ennek okára eléggé kevés barátja volt és van is, de akikhez köz elkerült azokat rendesen megbecsüli, és igaz barátainak tartja őket és tudja, hogy nem fogják elárulni. És mielőtt az a kérdés felmerülne, hogy miért ilyen biztos magában, elárulom, egy szinesztézia nevű mentális jelenséggel rendelkezik. Ennek köszönhetően, az emberekhez színeket tud párosítani, amik elárulják, hogy milyen is valójában az illető. De nem csak az emberekhez, hanem a szagokhoz és a hangokhoz is színeket párosít, így mindent kategorizálni és rendszerezni tud.
Na, de visszatérve a jellemleíráshoz. Mivel nagyon ismeri az embereket, egy egyfajta igazság nézett alakult ki benne. Úgy véli, hogy minden ember egyformán megérdemli az életet, de mikor már elveszíti, az emberi mivoltát bűnhődnie kell. Ezt is színek alapján rangsorolja, és az alapján dönt. Természetesen segítőkész, és bárkinek segít, aki rászorul. Védelmezi a gyengéket és a rászorultakat, a gonoszt pedig megsemmisíti.

Képesség:

Showdown Combo:
Passzív képesség, ami abból áll, hogy Aaron az alap ütése után, egy rúgást is képes bevinni az ellenfelébe, ami erő/2 sebzést okoz, és egyúttal távolabb lökné azt akit eltalált (nem méterekről van szó). De mikor csak egy sima rúgást végezne egy, akkor, az úgy veszi, mintha pusztakézzel sebzett volna, de ugyanúgy innen is rúghat még egyet.

Előtörténet:
Kiskoromban volt egy autóbalesetem, ami után ezzel a szinesztézia jelenséggel ébredtem. Az orvosok azt mondták, hogy ez csak átmeneti állapot és nincs mitől félnem, de nem így történt. Ahogy teltek a napok, majd utánuk az hetek, hónapok és végül elérkeztek az évek, azzal a ténnyel kellett szembesüljek, hogy ez egész életemben végig fog kísérni, bár ez nagyon nem izgatott, hiszen nagyon is élveztem. Igaz ki nem élvezte volna öt-hat évesen azt, hogy a világot színesen látja, mert a mondás is tartja a szerelemtől a világ is rózsaszínné válik.
Na, de mielőtt magamról kezdenék el mesélni jobb, ha a családommal kezdem és környezettemmel ahol éltem a gyerekkorom. Apám a Scotland Yardnak egy magas beosztottú nyomozója volt, akit ország szerte elismertek, még a királynő is. Természetesen anyám sem bújhatott el apám mögött, hiszen ő egy sikeres krimi írónő volt, akit nem csak az országunkban, hanem az egész világon is ismertek. Talán az ők munkásságuknak köszönhető, hogy én is a nyomozó pályát választottam, mondjuk az informatika helyett.
Már kiskoromban kiderült, hogy nagyszerű érzékem van a rejtélyek és rejtvények megoldásában. Persze akkor még nem gyilkossági ügyeket, meg hasonló felnőttes dolgokat oldogattam, hanem még csak az „egyszerű” feladványokat, amik jobban belegondolva még egy felnőttnek is nehézségeket okoztak volna. Ahogy egyre jobban cseperedtem felfele, az érdeklődési köröm eléggé tág szférába kibontakozott. Ez annak volt köszönhető, hogy már az iskola megkezdése előtt a könyveket bújtam. A első könyv, amit a kezembe vettem Conan Doyle regényeinek egyike volt, bár a címére nem nagyon emlékszem, de arra igen, hogy hatalmas lelkesedéssel olvastam és próbáltam apámat utánozni, azzal, hogy a vége előtt kitalálom, hogy ki is volt a tettes. Természetesen az első alakalommal nem sikerült, de nem adtam fel és folytattam a következő könyvel és a következővel. Később ezeknek a könyveknek a végét el sem olvastam, mert már tudtam, hogy mi lesz a vége, ki a gyilkos, mi az indíték.
Mikor már elég idős voltam, általános iskola végén, már komolyabb krimi könyveket is kezembe vette, mint a Doyle regények. Ekkor olvastam először anyám könyveit, amik hatalmas meglepetésemre kifogtak rajtam. Egy alkalommal sem tudtam megoldani őket, ami eléggé lehangolt, de nem adtam fel, ezért úgy döntöttem, hogy az ismereteimet kell, hogy bővítsem, hogy fel tudjam venni a versenyt. Lehet, kicsit furán hangzik, hogy egy könyvel versenyeztem, de ez az igazság.
Úgy a középiskola második évére olyan szintű ismereteket szereztem, hogy abba is hagyhattam volna az iskolát és egyből az egyetemi szinten folytathattam volna tovább a tanulmányaimat. De nem így tettem, mert egy valami még nagyon érdekelt és az nem más, mint az ember, hogy milyen emberek is vesznek körül, és miképpen viselkednek velem és másokkal szemben. Erre hatalmas segítséget nyújtott a szinesztéziám, mivel már gyerekkorom óta rendelkezek vele, mondhatni, hogy teljesen természetesség vált a jelenléte. Ennek köszönhetően mindig tudtam, hogy ki hazudik, ki mond igazat, és mindig tudtam, hogy az emberek mit éreznek, ami néha kicsit zavarba ejtő is volt, de azokat nagyon nem is hangoztattam. Persze erről az osztálytársaim és még a tanáraim nagy része nem tudott, csak néhányan, akikben feltétlen megbíztam. Köztük volt egy barátom, aki eléggé nagy kocka volt és ő vezetett be a játékok világába. Eleinte nagyon szokatlan volt, de mikor ráéreztem az ízére, már azt vettem észre, hogy kicsit megszállottja lettem, persze nem ment olyan jól, mint neki.
Ezek a középiskolás évek hamar elteltek és jött is az egyetem, lazsálásra itt már nem volt időm, így időm nagy részét ismét a tanulásnak szenteltem, és csak időnként volt esélyem játszani. De egy dolog azért boldogított, mégpedig, hogy már anyám regényei sem okoztak nagy fejtörést számomra. Szüleimen látszott, hogy büszkék rám, sőt apám azt is felajánlotta, ha kedvem tartja, akkor besegíthetek neki néhány ügyében, és miután az egyetem is elvégzem állást ajánlana. Ez még jobban ösztönzött arra, hogy keményebben dolgozzak. Mivel tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy ha terepmunkán helyt akarok állni, akkor erőnlétre is szükségem van ezért harcművészetet kezdtem tanulni. És itt egy újabb mondás, ép testben ép lélek, vagyis a harcművészet mellett egy nagyon jó elme tornáztató időtöltést találtam, a sakkot. Időközben egy egyedi játékstílust, vagy inkább taktikát sikerült kidolgoznom, aminek a neve, húsz lépéssel az ellenfél előtt. Hangzatos név, de valójában nem voltam képes erre, csak tíz lépés, volt meg, de így is könnyedén tudtam nyerni, és ezt a taktikát átvittem a küzdősportba is.
Majd ez egyik félévi vizsgám után meglátogatott a régi középiskolás barátom, aki egy sisakot és egy játékot adott át nekem, azzal, hogy mindenképpen próbáljam ki. Akkor még nem gondoltam, hogy bármi rossz is történhetne velem, azzal, ha kipróbálom, és még egy vizsgák utáni levezetés még senkinek sem ártott meg. Így még aznap este felvettem a sisakot és beléptem a játékba. Mivel nagyon sokat nem tudtam róla, így csak próbajelleggel kiválasztottam a harcművész kasztot és fegyvernek egy ökölfegyvert választottam. Majd a név beírása után, ami a sajátom volt, beléptem a világba. Ez volt az első alkalom, hogy egy virtuális valóság játékban veszek részt. Addig még csak hallottam róluk, de csak akkor láttam először olyat, ezért mondhatni, hogy szokatlan volt számomra, ezért még csak az alapvető dolgot csináltam benne, ami a járás volt. Persze mielőtt felvettem volna a sisakot a használati leírást elolvastam, ami azt írta, hogy minden rendellenességet javít, amivel a használó rendelkezik, gondolok a bénaságra, a látássérültekre, akik közé én is beletartozok, de az én esetemben nem így történt. Minden olyan volt, mint a kinti világban, a szinesztéziám megmaradt. Kicsit furcsa, hogy a biteket is úgy kezelem, mintha a valóságban lennék, a szagokról nem is beszélve, amik teljesen megegyeztek a kinti világára, persze ezeket én látom, és nem feltétlenül érzem.
És ekkor jött a fekete leves, egy kényszertett teleport nevű dolognak hála a játék összes játékosa a főtérre került, ahol egy hatalmas alak jelent meg. Dióhéjban annyit, hogy közölte, hogy nincs menekvés, csak akkor ha kivisszük a játékot, ha a játékban meghalunk, akkor a valóságban is, szóval vigyáznunk kell. Ennek hallatára hatalmas pánik tört ki. A félelem és az őrület színei kezdtek előttem cikázni, amitől először fejfáját kaptam, majd elájultam. Mikor magamhoz tértem egy fogadó szobájában találtam magam. Ahogy felkeltem az ágyból és a fejemet oldalra fordítottam, pontosabban balra, láttam, hogy egy lány ült mellettem.
- Magadhoz tértél, örülök neki. –mondta természetes hangon, de láttam rajta, hogy még mindig izgult, és kételyek gyötörték.
- Hol vagyok? –tettem fel a kérdést, ami teljesen fölösleges volt, mert már akkor tudtam, hogy hol voltam.
- Egy fogadóban. –válaszolt. – A főtéren találtalak, eszméletlenül, és gondoltam idehozlak.
- Nagyon köszönöm. –mondtam rámosolyodva, majd az ágyból kikeltem és az ajtó fele vettem az irányt.
- Hova mész? –kérdezte tőlem.
- Van egy kis dolgom, szóval, egy percet sem várhatok.
A mondatom után kinyitottam az ajtót és elhagytam a helységet, majd a fogadót is. Hogy miért nem várhattam, hogy miért nem maradhattam tovább azzal a kedves, gyönyörű lánnyal, elmondom, a kíváncsiság, ami vezérelt amióta ebbe a világba csöppentem. Rengeteg ember volt ott, akikről semmit sem tudtam, és meg akartam őket ismerni. Így teltek a napok majd a hetek és ismét elértünk a hónapokhoz, én pedig csalódottan tapasztaltam, hogy még mindig rengetegen volt úgy, mint az első nap, vagyis kétségbe esettek. De voltak, akiket megrontott ez az állapot, és inkább a gyilkolást és az öngyilkosságokat választották, hogy elmenekülhessenek a problémáik elől. Ez nekem nagyon nem tetszett, ezért elhatároztam, hogy megpróbálok segíteni, akin kell, vagyis mindenkin. Félre tettem, hogy megismerjem az embereket, és elhatároztam, hogy inkább a fejlődésre fordítom az energiáimat, ezek mellett meg az emberek megismerését is tudtam folytatni, mert új szintek, új emberek. Már csak az volt a kérdés, hogy miképpen tudom megtenni azt, így első gondolatom az volt, hogy egy küldetést kéne végrehajtani, ami azért az első szintem már nem öl meg.
Ahogy a főtéren bóklásztam egy szép kerettel ellátott hirdetésre lettem figyelmes, ami arról szólt, hogy ha valaki teljesíti, akkor hatalmas jutalomban részesül. Nagyon nem is kellett sok, el is vállaltam. A küldetés tényleg nem volt elsőre nagyon bonyolult, mert csak annyit kellett csinálnom, hogy egy NCP-t el kellett kapnom. Igen elsőre nekem sem hangzott túlzottan bonyolultnak, de mikor szembesültem azzal, hogy milyen fürge kis teremtményt kell, elkapjak… nem nagyon örültem mondjuk azt. Egy állat, amit az ösztönei vezéreltek, bár akkor inkább egy előre megírt program. De köztudott, hogy az emberi agy felér egy szuperszámítógéppel, így csak egy kis tervezés kellett, hogy elkapjam annak a csirkefogónak a grabancát. És tényleg egy csirkefogó volt, mert egy vadászgörényt kellett nyakon csípnem, ami végül a küldetés adónak kellett elvinnem. Mikor a jutalomra vártam, mást nem is kaptam, mint az elkapott állatot a nyakamba. Abban a pillanatban jobban örültem volna egy kis pénznek meg tapasztalatpontnak, de kénytelen voltam beérni azzal a kis szőrmókkal. Hamar belenyugodtam és úgy döntöttem megtartom, nevet is adtam neki, bár nem túl kreatív, mert egy játéknak a főszereplőjét választottam, Tidus, onnantól az volt a vadászgörényem neve. Így már ketten folytattuk az utat, hogy végre valami olyan küldetést találjak, ami elősegíti a fejlődésemet.