Re: szösszenetek

by **Szophie** Szomb. Május 19 2018, 18:01

Börtönstory 7.0.1

A fogaim vacogtak, ám ő szorosan magához ölelt. Éreztem megnyugtató tenyerét mellkasomon. Éreztem farkasom melegítő bundáját a lábamon, és fejét az ölemben. Nem láttam semmit. Ha felemeltem a kezemet, nem tudtam róla, csak érzékeltem. Ott voltunk a semmi közepén, és közben minden és bármi is lehetett körülöttünk úgy, hogy mi még csak nem is tudtunk róla. Nem veszíthettük el egymást, szükségünk volt a másik érintésére.
Ám hiába a meleg, megnyugtató kisugárzás, képtelen voltam mozdulni. Ujjaimmal görcsösen szorongattam ruhavégemet. A félelem átszabdalta elmémet, és nem eresztett el, még annyi idővel az események után sem adta fel, küzdött, dübörgött bennem. Reszkettem tőle. Képtelen voltam megnyugodni még az oly kedves, oly finom ölelésben sem. Hosszú ideje nem aludtam. Retinám folyton a sötétbe figyelt, kitágítottam szemeimet, és úgy vizslattam magam elé, mintha csak a messzeségbe kémlelnék, mintha tényleg megláthatnék bármit is.
- Szophie. - hallottam a nevemet a hátam mögül, egy kedves hangon megszólalni. Ismerős, édes dallam volt ez, most mégis megrettentem és összerázkódtam tőle.
- Tss.. - suttogta a fülembe, és eltűrt egy arcomba lógó tincset. - Semmi baj, itt vagyok. Megvédelek, bármi áron. - mélyet sóhajtottam. Tudtam. Mindvégig biztos voltam benne, hogy ha kell, feláldozná magát értem, és épp ezért volt olyan rémisztő a szituáció. Foggal s körömmel ragaszkodtam az életpontjaimba, kapaszkodtam az elmémbe, hogy ne veszítsem el a fonalat, hogy mindent jól csináljak. A sebzésünk kiváló. Távolsági harcos vagyok, nem érhetnek nagy ütések. Csak az akadályok kikerülése a feladatom, és jól leszünk. Ennyi volna az egész. Így kellene lennie csupán, ha nem lenne az a lelki gyötrődés, az a pszichikai befolyás, ami összetör, megbabonáz, megőrjít és megszépít mindent egyszerre. És nem engedhetsz a sötét pokol csábításának. A kijutás felé tekergőző folyosókon a legveszedelmesebb bugyrokba kerültünk.
- Esélytelen. - szipogtam. - Nem juthatunk ki. - lehajtottam a fejemet. Kezeimet az arcomra tapasztottam. Téptem, szaggattam a bőrömet. Elkapta a kezemet.
- Ne mondj ilyet. Kiviszlek innen téged. Nem vagy bűnös, így biztosan kijuthatsz. Higgy bennem.
- Leo.. - fordítottam fejemet oldalra, hogy éreztem a fiú leheletét az arcomon. - Mondd csak.. Te hogyan lettél vörös?
- Úgy, hogy embereket mentek. - érkezett rá a tömör válasz. - És be fogom bizonyítani, hogy nem idevaló vagyok. Megmutatom az álszent harcosoknak, hogy a jó tettek nem olyan tiszták és egyszerűek, ahogy ők gondolják. Ez nem annyi, amennyit az indikátor mutat. - számat eltátva hallgattam. Hozzáért a mellemhez, mire aprót ugrottam meglepődötten. Megkopogtatta a szívem helyét.
- Ez az egyetlen, ami számít. Tudom, hogy neked jó lelked van. Előhozom belőled bármi áron, nem fogsz itt veszni, buta teknősbogár.
- Teknősbogár? - kérdeztem vissza meglepődötten.
- Egy páncélba zárt aranyos kis masnis bogár. - nevetett mögöttem. Tudtam, hogy ez tőle bóknak számít, így elmosolyodtam. Megsimogatta a hajamat.
- Te nem félsz?
- De. Viszont akkor is ki kell jutnunk, ha félünk, nem?
- Miért? Mit keresel odafönt?
- Az igazságot. - meglepődötten pislogtam a sötétségbe. Én pont hogy idelent találtam rá a saját igazságomra. Ahogy erre gondoltam, valamiféle megnyugvás szállt rám. Hisz talán mégsem olyan rossz hely ez itt, álarcok nélkül, önnön valódban.
- Leo.. - fordultam oda hozzá, a mellkasához simulva. - Neked nem hiányzik a szerelem?
- Hogyne hiányozna. Mást sem keresek ebben az életben. - sóhajtott mélyet.
- Akkor kicsit segítek neked. - mosolyogtam rá.
- De én nem vagyok szerelmes beléd. - ütött játékosan az orromra, és elnevettem magam.
- Én sem beléd, de attól még szeretlek téged. - karjaimat köré fontam, s ő körém az övéit. Megcsókoltuk egymást. A sötétségben egyesültünk, hogy enyhítsük lelkünk félelmét. A forró karjai közt többé nem éreztem magam magányosnak. Így könnyebb volt felülkerekedni a félelmen. Egyszerűbb volt túlélni a poklot, ha az édes kéj rózsáit csempészted a lángokba.

by **Szophie** Kedd Nov. 13 2018, 00:23

Csillagom

Valahol ez volt az a pont, ahol végérvényesen is elismertem, hogy véget ért a saját definíciómban számított gyerekkorom.
Ültem a késő őszi napsütésben, és tudtam, hogy már nem lehet semmi olyan többé, mint azelőtt. A képek csak peregtek a fejemben, miközben az orrom előtt egy pillangó repdesett gondtalanul. Voltaképp talán csak a napsütésnek köszönhettem, hogy nem sírtam. Olyan ragyogó volt a természet, hogy kár lett volna búskomorsággal megcsúfolni. Sokkal mélyebb gyászt éltem meg annál, mint hogy holmi könnyekkel bemocskoljam ezt a napsütéses délutánt. Természetesen majd fogok sírni. Sokat és sokszor. Felhős sötét éjszakákon, az ágyamban, a kilátástalanság mocsarában, soha vissza nem térő emlékek útvesztőjében. Zokogva fogok a sarokban ülni, újra meg újra visszatérve a gondolatra, elkeseredve csupán a fejemben élő arcképtől, az agyam egy szegletében ülő érzés emlékétől.
Mert azzal az eggyel már régen tisztában voltam, hogy őt nem olyan egyszerű csupán kitörölni az emlékeimből.
Az első szerelem, a Zigazi, így nagy z-vel, ahogy a nagy romantikusok emlegetik, már csak így működik. Mindig véget ér, de valójában soha nem tűnik el. Valahol mélyen még a mai napig foggal és körömmel, tiszta féltékenységgel ragaszkodom minden hozzá köthető érzésemhez, az együtt töltött nappalokhoz és soha el nem törölhető éjszakákhoz. Ezek a kincsek már mind az enyémek voltak. És éppen elég hosszú ideig élvezhettem őket, hogy nyomot hagyjanak bennem és rajtam. Mindenkiben láttam és kerestem belőle egy darabot. Előle - is - menekültem a börtönbe, és utána mégis vele - is - jutottam ki onnan.
Hazugság volt azt állítanom az újratalálkozásunkkor, hogy mindenen túl vagyok. Hogy a szerelmemről kiderült, hogy csupán erős és mélyen megélt szeretet. Éppen a találkozásunk volt az, amely ráébresztett, hogy a láng még mindig ott él bennem, elnyomhatatlanul, kiolthatatlanul, és ettől még jobban fájt - megint.
Összeszorult a torkom, ahogy erre gondoltam. A ki nem mondott vágyakra. A várakozással és tanácstalansággal töltött napokra. És egyszer sem kerestük fel egymást többé. Bevallom őszintén, ez az, aminek most a legjobban örülhetek. Mert ez volt az, amely segített végleg túllépni. Igen, ha akkor még nem is, azóta már elmondhatom magamról, hogy nem vagyok többé szerelmes Tachibana Makotoba. A halála morbid mód ráébresztett arra, hogy mindez már csak a múltban létezik. Hogy mikor történt, melyik nap vagy perc volt az, amikor ki tudtam végérvényesen is kapcsolni az életemből, és az új jövőm felé nyitni, azt soha nem fogom tudni megmondani. Az viszont biztos, hogy úgy vagyok túl rajta, hogy a lelkem legmélyén számomra mindig is ő lesz az az Első. A nagy, végtelenül romantikus, és fiatalos szerelem. Valami olyan, amiből soha nem akaródzik tovább menni, még akkor sem, ha már régen rossz. Az a személy, aki ha most elém állna, talán ugyanúgy elkezdenének bizseregni a végtagjaim. Az illata örökké ugyanolyan bódítóan hatna rám. A hajának selymessége örökre az ujjaimba ivódott. A csókjai örökké az én vissza nem térő ambróziáim lesznek. Az érintése a testemen a nektár, amelyből egy korty is elég egy életre. Ellopta az első, második és sokadik éjszakámat, és valami örökre maradandót hagyott a szívemben. Hálás vagyok neki, és leszek is örökre.
Továbbléptem. Amikor először megláttam a fekete betűket, azt hittem, ez azt jelenti majd, hogy a gyász sem fog utolérni, nem fog igazán számítani. Azt hittem, egyszerű lesz folytatni mindent. Hatalmasat tévedtem. Alig pislogtam kettőt, és valami olyan megmagyarázhatatlan gyász öntött el, amelyet az agyam nem fogott fel, csupán a lelkem sajgott bele. Ehhez hasonló maró hiányt még sosem éreztem. Úgy, hogy már egyébként sem volt részese az életemnek. Úgy, hogy már nem is kívántam őt keresni többé. Úgy, hogy mégis végig fogja kísérni minden egyes lépésemet - örökké.

by **Szophie** Kedd Dec. 11 2018, 23:57

Magányos éjszakán

Minden erőmmel igyekeztem elszakadni. Ruháimat tépve próbáltam bőrömből kibújni. Elnyomni az érzelmeket, minden idegszálammal elhitetni, hogy ő nem volt soha, hogy több éve nem része életemnek, hogy a vízió a börtönben csupán egy hamis álom volt.
Hogy nem szerettem továbbra is halálos tűzzel.
Nem ment. Minél jobban menekültem az érzelmeim elől nappal, annál feszítőbben kúsztak be éjszaka tudatomba. A féltékenység gyökeret vert belém, s tüzét nem egy személy vagy egy tárgy táplálta, hanem rögtön az egész világ. Minden és mindenki, ki időt tölthetett vele.
És úgy gyötörte el szívemet a bűntudat is. Én hagytam magára.
Megsemmisülten bámultam ki az ablakon. A teher legyőzhetetlen súlyként nehezedett vállaimra. Áltattam magam, küzdöttem. Soha ilyen harcot nem vívtam, soha ennyire nem próbáltam a felszínen maradni. Nem akartam visszaesni a depresszió mély mocsarába. Nem akartam megint a padlóra kerülni, a magányba menekülni, meghazudtolni új életem fogadalmait.
A gondolat mégsem hagyott nyugodni.. Tachibana, mint egy rémkép, folyamatosan kúszott be csukott szemhéjam mögé.
Makotom, mint egy álomkép, rendszeresen meglátogatott éjszakánként.
Gyöngéd érintése emlékezetemben maga volt a megváltás. Égi fény, melybe kapaszkodhattam. És egyszerre elemésztő tűz, emléke égetett belülről.
Bámultam a csillagokat, és hangosan zokogtam. Elnyomott érzelmeim súlyosabban buktak ki belőlem, mint egy ágyúcsőből az a bizonyos golyó.

by **Szophie** Szer. Jan. 16 2019, 20:25

PM

A medence szélén ült, úgy ahogy volt, mezítelenül, és lábait lógatva fröcskölt benne elmélázva. A tetőt figyelte, és az azon át beszökő napfényt, ami ezüstösre festette a lágyan hullámzó víz felszínét. Amióta megkapta a kulcsot, ki sem mozdult szinte a Palotából. Szinte, mivel a céhkarácsonyon azért még ott volt. A történteken gondolkodott, és a kérésein. Az már világossá vált számára, hogy azért kaphatta a harmadikként megjelölt jutalmat, mert az első kettőt nem sikerült teljesíteni. Ez valahol mélyen rettenetesen bosszantotta, mi több, dühítette. Teljesen tudtára adták, hogy idebent nincs semmiféle hatalma. Amikor erre gondolt, idegesen megrándult a szája széle, és ciccentett egyet nyelvével. Képes lett volna valamiben kárt tenni, de a palota bútorait túlságosan értékesnek találta ahhoz, hogy bármilyen módon is bántsa. Ezért inkább magába fojtotta indulatait, és csak a lábával taposta magasabbra a hullámokat.
Az érkező üzenet pittyegésére először megállt a mozdulatsorban, aztán idegesen rúgott még egyet a vízen. Bosszúsan a hajába túrt, miközben azt mormogta "Francokat kell már zavarni", majd lenyitotta a menüjét.
Ami elsőre feltűnt neki, az az üzenet feladója. Már látta ezt a nevet, mi több, a mai napig ott lapult egy ereklye az invertoryjában Morpheus álomfogója néven. Növekvő érdeklődéssel nyitotta le annak tartalmát, és vetette bele magát a sorokba. Ahogy haladt előre, fejében egyre csak egymást követték a gondolatok, minden egyes sorral új értelmet találva, míg a végére egy egészen szép gondolatmenet állott össze a sok apró információból.
Mire bezárta a menüjét, már mozdulatlanul gubbasztott a medence szélén, és valahová nagyon messzire, a távolba meredt, nyitott szájjal szuszogva.
Aztán hirtelen, mintha csak egy másik énje tört volna elő, megtörve az eddigi szoborszerű hallgatást, ajkára elégedett, sötét vigyor kúszott.
- Szóval készítettetek nekem egy játékot - suttogta maga elé, vöröslő szempárja úgy fürkészte a semmit maga előtt, mintha csak egy valódi személyhez beszélne. Élvezettel végignyalt alsó ajkán, majd felpattant. A vízcseppek száguldva indultak meg hófehér bőréről a padlózat felé. Mezítelen testén jól látszott izgalma, miképpen kipirult bőre, és szíve vad ritmusban dobogott. Arcán valamiféle várakozással vegyes elégedettség tükröződött, miközben öles léptekkel megindult, ki tudja hová.
Aztán egyik pillanatról a másikra megtorpant, és megállt. Megrázta a fejét, és a különös ragyogás rögvest kiveszett lélektükreiből.
- Nem. Előbb beszélnem kell Annabellel.. Mindenképp.

by **Szophie** Csüt. Júl. 02 2020, 19:41

Félreértett megbeszélés

Szophie számba vette a lehetőségeit, és sajnos arra kellett jutnia, hogy jelenlegi helyzetében semmi esélye. Nem mintha a vagyonát féltette volna, hiszen az ő háza nem volt klasszikus értelemben vett céhház - nem volt benne sem fejlesztés, sem pedig tárgy. Minden holmija a saját invertoryjában lapult, leszámítva azt a pár bútordarabot, amivel igyekezett otthonosabbá és személyesebbé tenni egy-egy szobát. Ennek a háznak azonban eszmei értéke volt, és bármennyire is tűnt bunkóságnak egyedül lakni egy egész nagy céhházban, nem akart lemondani erről a privilégiumáról, ha már ilyen nehéz volt számára megszerezni. Így aztán eljött az idő, hogy mindenét bevesse, ami csak van. És ez alatt nem csak az aranyra gondolt...
Habár tisztában volt vele, hogy Hinari a JL céhházat fogja védeni, ami valószínűleg - hírnevének is köszönhetően - nagyobb harcoknak lesz kitéve, első üzenetét neki küldte.
"Nem tudok részt venni a Palota védelmében, sajnálom. A ház, amiben lakom, szintén céhház besorolású, és nem szeretném elveszíteni. Meg fogom tartani, meglásd! Sok sikert és kitartást nektek, tudom, hogy minden rendben lesz!
Szophie"
Második üzenete is gyorsan elment, amiben Kunnak írt, a harmadik fölött azonban sokáig ült, lábát a medencébe lógatva.
Igazából semmi oka nem volt rá, hogy megkérje, ahogy neki sem volt oka rá, hogy segítséget nyújtson. Megpróbálni azonban... Nos, ennyit megért a céhház. Valahogy mégsem akaródzott, mintha csak félt volna már csak a címzett nevének leírásától is. Akárha átszüremlett volna a levélen hatalmas alakja, Szophie egészen aprónak érezte magát mellette. Mit írhatna? És hogyan? Ráadásul nekik is dolguk van, és ha segítenek is, biztos előbb a JL-nek fognak...
Egy próbát azonban megért.
" Szia!
Mit csinálsz jövőhét hétfőn?
Szophie"
...
Ez nem úgy hangzott, mint egy randifelkérés, igaz?
Egy próbát mindenképp megért.

Hinari írta:Szia,
Szombaton átbeszéljük, szeretnék neked segíteni és van is rá tervem. A csokiszobában találkozunk!

Dühödten csapta le öklét az asztalra; a papírok szanaszét repültek rajta. Már megint egy újabb üzenet - Kayaba rendszerüzenete óta körülbelül a negyvenhetedik. Talán. A férfi a nyolcadik után hagyta abba ezek számontartását és úgy döntött, hogy szarik rájuk. Az összesre. Erre valók a beosztottak, nem? Miért mindenki őneki irogat!? Ha lenne az embereknek esze, tudnák, hogy van jobb dolga is - amiben pont ez az állandó pittyegés zavarja.
Pár óra munkával később viszont, amikor éppen a menüjében kotorászott, megakadt szeme az egyik üzenet feladóján. Megdörgölte állát, hátradőlt székében és engedélyezett magának egy perc szünetet. A feketékre oly jellemző, teltebb ajka mosolyra húzódott, de nem bökött rá a válasz gombra: kíváncsi volt, Szophie mennyire gondolja komolyan.
- Este elmegyek - közölte Kehivel foghegyről, a szeplős, mindig kíváncsi srác arcára pedig azonnal kiköltözött az a sokatmondó vigyor. Hoora nem is foglalkozott vele; úgyis tudta, hogy a Rend minden lépését figyeli. Nem tehették meg, hogy magukra hagyják, nem merték megtenni. És, tekintetbe véve a múltat, volt is okuk rá.

Aznap este kilenc óra húsz perckor kopogtattak a céhház ajtaján. Nem az a finom, nemakarlakzavarni-féle kopogás volt és válasz híján pontosan kétszer még megismétlődött, mielőtt elhalt volna. Hogy Hoora honnan tudta, hova kell mennie? Vannak kérdések, amikre egyértelmű a válasz.
- Whiskey, bor vagy likőr? - kérdezte az ajtót nyitó nőt, noha nem volt a kezében semmi. Nem ezért jött, elsősorban, de egy kis szórakozás egyszer egyszer csak belefért. Főleg a jövő hétfő előtt: a férfi már előre ki volt akadva rajta. Hogy mennyi idióta fogja magát kipróbálni aznap! És mind mind csak neki okozzák a pluszmunkát...

Ezeken az ajtókon még soha, senki sem kopogott.
Ez a gondolat, közvetlenül a bejelentést követően kellemetlen rossz érzést ültetett a mellkasába. Nem csak ők készülnek, az ellenség is. Akárki is lehet.
A kopogtatás megismétlődött, kiszakítva őt az elméjéből, öblös, mély dörrenéseivel a valóságban tartva gondolatait.
Még az is lehet, hogy valaki segítségre szorul. Az biztos, hogy valami fontosat akar, különben nem lenne ilyen erőszakos.
Kíváncsisága győzött óvatossága felett. Az ajtó mögé somfordált, és résnyire nyitotta, még éppen a harmadik kopogássor előtt.
Ahogy megpillantotta a nagy, sötét alakot, sikkantott egyet, és gyorsan be is csukta.
Mi a francot keres itt?!
Határozottan nincs hétfő!
Lenyitotta a menüjét, és nekilátott, hogy megadja a megfelelő engedélyeket a belépésre. Rövid habozás után ugyanis be kellett látnia, hogy magának kereste a bajt. Mikor ezzel kész lett, újra kitárta az ajtót - most már azért normális szélességgel -, és a férfira mosolygott. Egy kicsit óvatosan, egy kicsit értetlenül, de mosoly volt.
A történet viszont ezek után csak még abszurdabb fordulatot öltött magára. Az egy dolog, hogy mondjuk beszélniük kell valamiről. Bizonyára valami fontosról, különben nem személyesen jött volna a férfi. Az alkohol azonban kicsit sem illett a képbe.
Összevont szemöldökkel próbálta kitalálni, mégis mi lehet a látogatás valódi célja.
- Akármelyik jó, ha megfelelő minőség - válaszolta, miközben beljebb invitálta a férfit. Végigvezette őt a folyosókon, be a nappaliként használt medencés terembe. Egy pillanatra átfutott rajta a szomorúság, ahogy arra gondolt, mikor és hogyan volt itt utoljára férfi társaságban.

A férfi felhúzta szemöldökét a sikkantásra: általában nem szokták meglepni dolgok, de az orra előtt becsapódó ajtó kétségkívül olyasmi volt, amire a nő üzenete után nem számított. Röviden megdörgölte orrát és eszébe jutott, hogy talán mégsem lesz ez az este olyasmi, mint amit elképzelt - de nem baj, majd beugrik hazafelé a kocsmába.
Éppen fordult volna hátra, amikor végül mégiscsak kinyílt a bejárat, Hoora pedig előbb rászánta az időt, hogy röviden végignézzen Szophien és csak utána szólalt meg:
- Ennél azért határozottabbnak tűntél - közölte a maga egyszerűségében és bele se gondolt, hogy ez talán bántó lehet. Inkább az italról kérdezett eztán, az idomár válasza viszont mély, öblös nevetést csalt elő belőle - Akkor whiskeyt kérek - jelentette ki és már nyomult is be a házba, annak minden részletét alaposan szemügyre véve. Nem törődött olyan apróságokkal, mint megmagyarázni vendéglátójának, hogy ha segítséget kér (márpedig a jövő hétfő más nemigen lehetett), az italt nyilvánvalóan nem a segítségnyújtó hozza. Ha Szophie okos, úgyis rájön erre.
- Reméltem, hogy nemcsak női lónyál lesz nálad - tette azért még hozzá, hátha szükséges és valami ülőalkalmatosság után nézett, amire letelepedhetett.

A fejében zakatoló gondolatok és meglepettség ellenére Szophie a felszínen nyugodt volt.
- Néztél te már tükörbe? - szúrt vissza ő maga is, arcán játékos mosollyal. Szavaiból sütött a meggyőződés; a férfi méretes alakja bármely harcost képes lenne sikításra késztetni az éjszaka közepén. (Nem úgy! Razz

)
Beinvitálta a férfit és egyenesen a medencés teremhez ment. A palota nem volt olyan nagy, hogy túl sok választásuk legyen, és ez a szoba volt a legalkalmasabb rá, hogy vendégeket fogadjon.
Körbenézett, majd sóhajtva vette tudomásul, hogy valójában ez sem az. Gyakorlatilag nem volt az egész kastélyban normális ülőalkalmatosság, leszámítva a medence szélén elhelyezett párnákat és plédet, meg azt az aprócska szófát, amin jobbára Vezér szokott pihenni. Elnézve a férfi méreteit, azon kettecskén aligha férnek el. Összevonta szemöldökét, majd döntött. Törökülésben kedvenc párnájára ült, és várakozóan Hoorára pillantott.
A pia kérdés közben egészen váratlan módon dőlt el, de hát nem ez volt a legmeglepőbb a mai estében. Ráadásul Szophie pont szakértőnek számított whiskey kérdésben, már ami a minőséget illeti, így éppen jól jött ki a lépés.
Az pedig elég nyilvánvaló volt, hogy lényegében ő hívta el a férfit, bár még mindig nem hétfő volt.
Lenyitotta a menüjét és szép, kristályból készült törtüveg poharakat vett elő és egy hozzájuk illő üveget. Nem foghatjuk rá, hogy nem adta meg a módját. Puszta önszorgalomból még egy ezüst tálcán süteményt is felszolgált, azt viszont nem tette hozzá, hogy saját készítmény. Egy pillanatra eszébe jutott az is, hogy a konyhába menjenek, ott legalább van asztal. Aztán rájött, hogy az ugyan van, de székből csak egy, így aztán... Nos, az sem lett volna alkalmasabb a megbeszélésre, mint ez a hely. A pulton azért csak nem ücsöröghettek, ahogy ő szokott.
Szophie nem húzta az időt olyan ostoba kérdésekkel, mint hogy "Minek köszönhetem a látogatásod?", és azzal sem, hogy "Honnan tudtad, hogy itthon leszek?". Más mondanivalója azonban nem nagyon akadt, úgy volt vele, okosabb, ha először a férfi beszél.

A férfi teljes természetességgel vette a lapot.
- Nem - felelte kurtán, de borostás arcán azért átfutott a mosoly, miközben belépett a céhházba. Már első ránézésre is látszott a hely sivár berendezése, így Hoora nem áltatta magát kényelmes ülőhellyel és meleg, otthonos környezettel. Alaposan szemügyre vette azonban a ház elrendezését, ajtajait és ablakait, valamint nem utolsó sorban az előtte sétáló nő idomait és fenekét is. Elismerően bólintott magának, majd helyet foglalt Szophie mellett a párnákon. Hatalmas, barna markában egészen kicsinek és törékenynek tűnt a mívelt üvegpohár; a férfit azonban az abban lévő ital jobban foglalkoztatta. Megillatolta, majd belekortyolt egy hatalmasat.
- Elismerésem - dörmögte, mert a whiskey tényleg finom volt. Jég nélkül, ahogy azt az igazán minőségiekkel szokás; a nő tehát bizonyára otthon volt a témában, ami Hooránál mégegy pluszpontot jelentett. A tiszteletéhez nem eleget persze, de ezt őnála nagyon nehéz volt elérni.
- A Rend nem fog segíteni neked, én azonban igen - pillantott aztán rá Szophiera, a mondat első fele pedig márcsak a nő indikátorszíne miatt sem szorult magyarázatra - Mik a terveid? - tette fel aztán a kérdést és beleharapott az odakészített süteménybe. Nem óvatoskodott, ahogy mással sem és bár nem bízott meg Szophieban (és amúgy a legbizalmasabb emberein kívül senki másban, még Hinariban sem), de nem tartott tőle - És tudnom kell azt is, mennyire védhető - tette hozzá (közben a süteményt ropogtatva); szemeit szinte belefúrta a nőébe. Úgy gondolta, elég ennyi kérdés, egyelőre - haladjanak csak szépen sorjában. Amire tényleg kíváncsi volt, az ráért még: hosszú volt az este, Szophie petje pedig nem úgy tűnt, mint aki bármelyik pillanatban hazaérhet.

Szophie feszülten figyelt, poharában az italt szinte csak megnyalta, rendesen hozzá sem nyúlt. Most már igazán rá kellene térni a fontos témákra, nem? Eszébe jutott az a nap, amikor Hinariért mentek. Akkor is így pillantottak egymásra, Szophie pedig akkor is, most is állta a súlyos tekintetet.
Akaratlanul is eleresztett egy megkönnyebbült sóhajt, hallva a kinyilatkoztatást. A Rend... Nem mondanám, hogy nem érdekelte, de ő nem a Rendet kereste fel, hanem Hoorát. Tisztában volt a helyzetével, ahogy azzal is, kiktől remél további segítséget, ha sikerül elintézni a következő héten.
A kérdésre viszont elmosolyodott. Legalább erre tudott egy épkézláb tervvel szolgálni.
- Gondolom ismered a szemközti utcában elhelyezkedő forgalmas fogadót. Jövőhétig kibéreltem ott egy szobát a legfelső emeleten. Nem tudom, jártál-e már ott, de az ablakból tökéletesen rálátni az utcára és a céhházra. A vasárnap éjszakát ott töltöm, hétfő reggel pedig az üres ház várja majd őket. Nem tudom, mennyire egyértelmű, de nem nagyon van mit ellopniuk, ettől nem igazán félek. Figyelni fogok, nehogy valami kárt tegyenek az épületben, feltérképezem, hányan vannak, milyen felszereléssel és kasztokban, aztán olyan tizenegy óra után, amikor már kellően nyeregben érezhetik magukat, megpróbálom visszavenni azt, ami jogosan az enyém - magyarázta könnyed hangon, de a homlokán kialakult ráncok teljesen másról árulkodtak. A terv, érezte, hogy jó. Már csak egy ponton hibázott; a legvégén. És épp ez volt a legfontosabb része, de úgy nem tudott tervezni, hogy még azt sem tudta, kikkel számoljon. Túl korán volt még hozzá, hogy az ilyesmit megvitassák, erre inkább a hét végén tudna válasszal szolgálni. Várakozóan a férfira pillantott, hogy mit szól az ötlethez. Ez volt a legjobb, amit ki tudott találni.

A férfi elmélyülten hallgatta a beszámolót és közben bele-belekortyolt az italba. Igen, ez határozottan jó minőségű whiskey volt: mégegy ok, hogy gyakrabban keresse fel a nőt és annak hideg, kemény lakhelyét.
- Nem voltam még - felelte aztán és felnézett az üvegbúrára maguk fölött: a csillagok szinte ragyogtak az égbolton, a férfit viszont nem ez foglalkoztatta igazán. Ami azt illeti, nem is a céhház; az azt (egyelőre) birtokló személy viszont annál inkább. Érdekesnek és különlegesnek tartotta a nőt; ez pedig felkeltette éhségét. A tervre összevont szemöldökkel bólintott, egy hajtásra kiitta a maradék italt és elégedetten csettintett a nyelvével.
Tekintete csak ezután kereste meg Szophieét újra.
- Van céhkert? Hogy áll a fogadóból beláthatatlan bejáratok száma és eltorlaszolhatósága? Körbe kéne néznem - állt fel és húzta fel a nőt is magához, erősen és határozottan - Vasárnap legkésőbb délre pedig kérek egy listát, kik jönnek még - tette hozzá és elindult. Csak van ebben a palotában egy rendes hálószoba is!

Meglepődött. A vasmarok olyan gyorsasággal rántotta fel, mintha teste csupán egy tollpihe volna. Eligazította a szoknyáján keletkezett ráncokat, aztán hozzálátott, hogy körbemutogassa a céhházat vendégének.
- Udvar az nincs - rázta meg a fejét a lány. A kastély közvetlenül az utcáról nyílt és a másik oldalon is utcában ért véget. Bejárat kettő volt, egy szemből és egy aprócska, fából készült, de masszív ajtó hátulról, ami a konyhából nyílt. Szoba sem volt sok, hiszen ez a céh még sajnálatos kihalása előtt sem rendelkezett túl sok taggal és hírnévvel. A bejárati csarnok három irányba ágazott el. Szemben volt a medencés terem, ami nappali és gyakorló szobaként is funkcionálhatott. Innen nyílt a céhbank is egy kisebb pince formájában, de ez jelenleg üres volt. Jobb kéz felől egy aprócska, de fényes konyha volt. Bútorzata ennek is szerény, az eredetileg is ideépített polcokon és tárolókon kívül egy nagyobbacska tölgyfaasztalból és egy székből állt. A sarokban fekhely - Vezérnek.
Bal kéz felől egy hosszú, fáklyákkal megvilágított folyosón helyezkedtek el a szobák. Ez a rész már sokkal barátságosabb, kedvesebb volt, mint a csupa márványból épített előcsarnok. A falat halványsárgára festették, a szobák vidám kis fareteszes ajtókkal nyíltak.
A szobák aprók és üresek voltak, leszámítva kettőt a folyosó végén. Az egyik úgy nézett ki, mint amit már jó régen nem használtak, a másik viszont egyértelműen Szophieé volt. Ez volt a hely egyetlen rendesen berendezett szeglete. A fehérre mázolt falak egymáshoz illő diófa bútorokat rejtettek. A teret főként a méretes ágy uralta, de a sarokban helyet kapott egy díszes faragványokkal ékesített szekrény, közvetlen az ékszaki ablak alatt egy méretes íróasztal puha, párnázott székkel és a sarokban, közvetlen a fürdőbe nyíló ajtó mellett egy fésülködőasztal. Annak tetején apró kiegészítők mellett egy vázában hófehér rózsák illatoztak. A nyitott ablakon beszökött a kinti szél, meglibbentve a földet söprő tüll függönyöket. Összességében nagyon világos és édes illatú szoba volt. Vezér jelenlétére szinte semmi nem utalt.
- Ennyi - állt meg végül a lány, hátát az ajtófélfának döntve. Tekintetével kíváncsian kutatta a férfit. Kíváncsi volt, mi jár a fejében. Vajon már azt is tudja, hogyan lehet a leghatékonyabban bejutni?

Hoora hol az arcát dörzsölve, hol bólintva haladt Szophie mellett és bár gondolatait nem a céhház sorsa és védhetősége töltötte ki, de azért szakmájához híven odafigyelt a részletekre. A hátsó ajtót, ami nem a fogadó utcájára nyílt még ki is próbálta; kikukkantott majd körbenézett a bútorokon.
- Ezt majd el kell torlaszolni. Súlyemeléssel. Akkor a támadók első fele nagyobb eséllyel érkezik a másik oldalról, utána pedig nekik is jó védelem lesz, nem fogják elrakni - bólintott, majd feltűrte ingujját és ha Szophie nem szólt közbe, hozott egy nagyobb szekrényt és odaállította, belülről az ajtó elé. Fel se merült benne, hogy a nőnek lenne súlyemelése, meg amúgyis, ez férfimunka volt. Aztán végigsétáltak a céhház többi részén is és a férfi legnagyobb elégedettségére a túra a hálószobában ért véget.
- Pompás - nézett körbe, majd egy mozdulattal levette az inget és ledobta az ágyra, ezzel láttatni engedvén izmos, barna felsőtestét. Sokatmondó mosollyal nézett végig az ajtófélfát támasztó lányon, majd odahúzta őt magához; nem erőszakosan, de kellő erővel és határozottsággal. Nem kérdezett, hiszen Szophie hívta őt, nem? Egyértelműnek tűnt tehát a folytatás.

Figyelmeztetés: Felnőtt tartalom

Szophie általában céltudatosan intézte a dolgait, tudta, mit akar. Attól a perctől kezdve azonban, hogy nem volt ura az eseményeknek, folyamatosan kereste a lába alól kihúzott talajt. Már-már kezdte úgy érezni, hogy sikerült visszaevickélni a földre és józan logikával a helyes mederbe terelni az eseményeket, amikor is Hoora forgatott egyet a keréken és ő újra a kétségbeesés talaján találta magát. Mi a jó büdös franc történik?
Sokszor mondták már, hogy a képtelen ötletek és kiszámíthatatlanság embere, amikor azonban más tette ezt vele, szinte elveszett a bizonytalanságban. Gyilkos farkasból egy csapásra avanzsált értetlen kiscicává és ehhez mérten pislogott "támadójára". Észre sem vette, hogy ilyesmi szándékai vannak a férfinak. Sőt, esze ágában sem volt félreérteni a helyzetet. Vajon melyik volt az a - számára észrevehetetlen - pillanat, amikor a szituáció átcsapott megbeszélésből valami egészen másba?
Félredöntött fejjel nézett fel a nálánál jóval magasabb férfi arcába. Nem a szándékait fürkészte, hiszen azok egészen nyilvánvalóak voltak, inkább csak a tekintetét kereste.
- Úgy gondolod, hogy velem ilyen egyszerű? - talált vissza önmagához és bal kezének ujjait végigvezette a férfi mellkasán finoman cirógatva őt. Igazából ha a játékot ő tervezte volna el, akkor pontosan ilyen egyszerű lenne. Ha mindez nem szolgálna mást, csupán Szophie vágyait. Most viszont jóval összetettebb volt a helyzet. A Rend vezetője és egy vörös indikátoros börtönszökevény. Habár szinte izzott körülöttük a levegő, Szpohienak ez nem volt elég. Tudni akarta, hogy mit jelent. Csak egy játékot egy feláldozható vörössel, vagy valami mást is?

Ezek a nők és a kérdéseik. Hoora összevonta a szemöldökét és szabad kezét végigvezette Szophie hátán, egészen le annak fenekéig. Formás volt és kerek, egyértelműen a férfi kedvére való. Nem felelt semmit, legalábbis szavakkal nem: most mondja azt, hogy hát persze? Elhívsz magadhoz egy férfit, akivel életedben egyszer találkoztál és azt hiszed, csak azért jön, hogy megnézze a házat? Hoora egyáltalán nem tudott kiigazodni a női logikán, bár nem is akart - akart viszont valami mást és ezt egyértelműen Szophie tudtára is adta. Nadrágja megfeszült, ahogyan a finom női kezek végigsimítottak mellkasán. Másik kezével elkapta a kacsót és a megfelelő irányba vezette, habár a nadrág és az öv még mindig útjukat állta. Vajon ez megfelelő válasz volt a nőnek ahhoz, hogy tudja, mi a teendő, vagy tovább szaporítja a fölösleges szavakat?

Igen, valóban. Szophie teljes naivságával hitte, hogy ők ketten ma csak házat fognak nézni. Soha, semmilyen jel nem mutatta az ellenkezőjét, habár Hoora nem is volt az a tipikus szószátyár figura. A lány arcára fölényes mosoly ült ki, ahogy megérezte a férfiban növekvő vágyat. Elégedett volt az elért hatással, ami alig egy mozdulatába került. Lassan, számítóan nyalt végig ajkain. Hagyta, hogy kezét a megfelelő helyre irányítsák, majd csábító mozdulattal simított végig a nadrágon. Utána egy könnyű, lenge mozdulattal pördült ki az izmos karok szorításából és lépett hátra párat.
- Most nincs kedvem - jelentette ki játékos arckifejezéssel és kilépdelt a szobából. Hogy ez pontosan mit jelent? A női logika egyszerűen értelmezhetetlen.

Többféle nővel találkozott már. Voltak, akik olyan könnyedén adták oda magukat, mintha egy konyakért szaladt volna le a sarki boltba és voltak olyanok is, akik az első, határozott mozdulatra sértetten vagy éppen ijedten rohantak el. És volt a harmadik fajta - aki csábított, játszott és kellően megdolgoztatta a férfit ahhoz, hogy aztán még ízletesebb legyen a jutalom. Szophie pedig - a férfi legnagyobb elégedettségére - pont ebbe a csoportba tartozott.
- Jobb vagy, mint hittem - lépett utána a nőnek. Olyan közel volt hozzá, hogy Szophie érezhette a férfi testhőjét a hátán, leheletét a tarkóján és felálló péniszét valahol a medencéje körül. A férfi elmosolyodott és - félretolva az útban lévő tincseket - adott egy csókot a nő nyakára.

Az elégedett mosoly csak szélesebbé vált az arcán, ahogy látta a férfit kilépni az ajtón. Hát persze, hogy utána jött.
- Te viszont elég kiszámítható vagy - kuncogott, habár ez nem teljesen volt igaz. Korábban egyértelműen nem számított az események ilyen fordulatára. Beledőlt az érintésbe, teljes testével a férfihez simulva. Egy pillanatig élvezte, hogy olyan aprónak és gyengének érezheti magát mellette. A nyakát ért támadásra aztán felsóhajtott, szemét lehunyva engedte át magát az érzésnek.
- Mondd - fordult aztán meg oly hirtelenséggel, hogy hajának szálai a férfi ujjai között maradtak. - Mit teszel akkor, ha nekem ez nem elég? - kérdezte és ujjaival a férfi öve körül babrált. - Segítek rajtad - fűzte végül ki. - Cserébe viszont el kell vinned egy igazi randira - zsarolta őt kajánul, azon puhatolózva, vajon meddig mehet el. - Egy igazán kreatív randira - tette még hozzá. - Nem ilyen unalmas vacsorázgatós-virághozós típusúra - magyarázta és már meg is fosztotta a nadrágjától őt.

Amint érezte, hogy a nő is kezdi átadni magát az élvezeteknek, ujjával végigsimított Szophie karján, könyökétől a válláig, majd megfogta fehér topjának pántját. Vágya fokozódott, ahogy összemorzsolta a ruhát: tapasztalatból tudta, hogy az ilyen anyagok tartóssága az ő markában hamar nullára csökken - lám, mennyi könnyebbség akad Aincradban, ami a kinti világban kivitelezhetetlen lenne!
Szophie ekkor pördült meg, kérdésével öblös nevetést csalva ki a felizgatott férfiből:
- Jó ajánlatnak tűnik - tolta előre ágyékát, hogy Szophie jobban hozzáférhessen a nadrághoz, a pánt pedig épp ebben a pillanatban adta meg magát: fehér pixelek formájában vált semmivé, Szophie felsőrészével együtt - Kíváncsi vagyok rád. Már azóta kíváncsi voltam rád - mondta aztán ki őszintén és bár sok értelmét nem látta a beszédnek, de a nők az ilyesmit mindig szokták szeretni. Ezután pedig egyszerűen csak szájon csókolta őt. Tenyerét hátulról ráfektette a nő derekára és úgy tolta őt magához, hevesen és erősen, amíg másik keze már kúszott is be annak szoknyája alá...

Meglepően finoman és tisztelettudóan bántak a testével. Hoora mozdulataiban nem volt kapkodás, annak ellenére sem, hogy vágya érezhető mértéket öltött. Szophie csilingelő kacagással jutalmazta, hogyan távozik testéről a ruha pixel formában. Kedvére volt ez a vetkőztetési mód. Zsarolására pozitív választ, ezzel együtt pedig mindent megkapott, amire még szüksége volt. Vagyis majdnem mindent. A csókot lelkesen fogadta és viszonozta, karjaival a férfi vállába kapaszkodva. - Nagyon várom - suttogta. Az izgatottság lágy pírt lehelt arcára. Még egyszer a férfi szemébe nézett, de az olyan tiszta volt, mint az éjszaka. Lehunyta a szemét, aztán egy sóhajjal átadta magát a puszta szórakozásnak.

by **Szophie** Hétf. Nov. 23 2020, 20:19

Vincent

Hátradőlt és megmasszírozta lecsukott szemhéját. Az éjszakai műszak kivételesen nyugodtan telt. Egy lábtörés egy szerencsétlen esés következtében, egy nyílt seb, amit varrni kellett egy kocsmai verekedés után, egy vajúdó nő a harmadikon - a szülész szakorvos még épp időben beért hozzá.

Visszavette szemüvegét és várakozón emelte tekintetét a váróteremre. Egyelőre üres volt, de bármelyik pillanatban beüthetett a káosz. Fülében visszhangot vert a némaság, szinte várta már, hogy melyik pillanatban tölti ki a teret a mentőautók trillázása.
- Kimegyek egy cigire - vetette oda az asszisztensének hirtelen és elnyomott egy ásítást, miközben lustán feltápászkodott a székből. Amíg a kijelölt dohányzóhely felé caplatott, végig arra számított, hogy valaki utána szalad, hogy most azonnal szükség van rá, de ez nem történt meg. Utálta, amikor nem volt munka. Utálta, ha egyedül hagyták a gondolataival.
A kinti levegő hűvöse kegyetlenül csapta arcon. Összébb húzta magán köpenyét, miközben a cigarettás dobozkáért nyúlt. Orvosként tudta, mennyire ártalmas szokás, ám képtelen volt leszokni róla; épp azért, mert orvos volt. Naponta több tucat ember élete függött a szakértelmén, s habár közülük sokat megmentett, maradandó nyomot inkább azok hagytak, akiket nem sikerült. A kisfiú, akit elgázolt egy autó. A tindédzser, aki gyógyszert szedett be, mert öngyilkos akart lenni. A családanya, akit a saját férje vert menthetetlen állapotúra.

És a kishúga, akinek Ő maga ajándékozta a gyilkos játékot.

Ezt a stresszt képtelen volt kezelni, s habár az orvosi karrierje mellett nem sok mindenre maradt ideje, az ilyen szabad és unalmas perceket el kellett tölteni valamivel. Valami károssal. Ezért szokott rá a dohányzásra.
Az elmúlt hetek jóval pörgősebbek voltak. Rengeteget túlórázott és már második hónapja vállalta magára az éjszakai műszakot. Amikor hazaért, általában nem volt másra ereje, csak hogy egy zuhany után bedőljön az ágyba. A szakmáján kívül egyáltalán nem volt élete, és ez jó is volt így.

Az elmúlt közel öt éve másról sem szólt.

Azután, hogy bebukott és csődbe ment a szüleitől örökölt vállalkozás. Azután, hogy épp az utált ellenségeinek kellett eladnia a részvényeket. Azután, hogy képtelen volt kitalálni, Szophie milyen számlára és hova rejtette el a cégek titkos vagyonát. Onnantól kezdve, hogy az összes évi bevételt - és még azt is, amit csak bizonyos barátok hiteleztek meg neki - a japán kormány egy titkos számlájára utalt.

Hosszú évekig volt kapcsolata a szervezettel szoros, már-már baráti. Ott volt, amikor sikereket értek el. Ott állt minden egyes áttörés mögött több nagyhatalmú és gazdag iparmágnás társaságában. Végre sikereket értek el. Fekete falak mögül kapta a jelentést, hogy a testvérére másik sisak került. Már nem halhat meg. Bármelyik nap sikerülhet kihozni. Még több pénzt pumpált bele. A remény olyannyira elvakította, hogy észre sem vette a jeleket, talán csak akkor, amikor már nem tudta kifizetni az alkalmazottait sem. A kártyavár észrevétlenül omlott darabokra körülötte. Szophie ügye folyamatosan haladt előre, egy ponton azonban ő kénytelen volt kiszállni.

Azóta sem kapott hírt róla.

Amikor két éve karácsonykor több tucat játékost szerencsés körülmények között kijuttattak, a testvére nem volt közöttük.

by **Szophie** Hétf. Okt. 03 2022, 17:35

Sok-sok idő múlva...

A szőnyegen feküdt az apró szoba közepén és a mennyezetet bámulta. A lámpa néha pislogott, alig érezhető vibrálással töltve meg a nappali levegőjét. A szoba átellenes felén televízió szólt, valami ügyefogyott amerikai vígjátékot játszottak, a szöveg alá vágott hangos nevetéssel. A percek céltalanul peregtek ki ujjai közül és mégsem volt róla fogalma, mit kezdjen az életével.
A bátjya elment dolgozni. Most először hagyta őt magára, mióta kiengedték a kórházból, hiszen az orvosok kikötötték, hogy folyamatos felügyeletre szorul.
Eltiltották a külvilágtól. Eltiltották a közösségektől. Eltiltották még a saját titkaitól is. Gyógyszerekkel és hosszú, kínzóan hosszú órákig tartó beszélgetésekkel érték el, hogy valljon magáról, az érzéseiről, hogy meséljen a gondolatairól. És ő mesélt. Eleinte lelkesen, mint általában, a saját fantáziavilágának részleteit szőve mondandójába. De csakhamar rá kellett jönnie, hogy valami gond van a szavaival. Nem azét tudta ezt, mert mondták neki, egyszerűen csak ködként ülte meg a szoba levegőjét a kétkedés, ott ült a vizenyős tekintetek mélyén a fenntartás.
És onnantól fogva nem beszélt, de ettől csak még rosszabb lett. Úgy viselkedtek vele, mintha gyerek lenne, értetlen és buta. És néha tényleg az volt, amikor gyógyszereket kapott, mert haza akart menni és minden erejével próbálta feltörni az ajtó zárját, míg véresre sebezte a kezeit.
Fájt, lüktetett. Jobban, mint ahogy a képzeletében élt. Néha a legapróbb érintés is kellemetlen volt számára, ügyetlenül mozgott a térben, rendszeresen levert dolgokat és kék-zöld foltok éktelenkedtek túlfehér bőrén minden egyes alkalom után. Lehorzsolta a térdét a szőnyegen. Kisebesedett az arca a párna dúrva szövetétől. Krémeket kapott, selyemhuzatot és még több gyógyszert. Azt mondták, ez segít, amíg megtanulja újra elviselni a valóságot, de ő úgy érezte, ettől csak egyre távolodik.
Annabelle volt az egyetlen kapaszkodója. Annabelle, a lány, az egyetlen a régi világból, akire emlékezett, akit tényleg szeretett. De Annabellenek is volt saját élete, családja, rég elfeledett ismerősei.
Neki ki maradt? A bátyja is olyan volt számára, mint egy idegen.
Feküdt a szőnyegen és hallgatta a telefon tompa zümmögését. Az ébresztőóra jelezte, hogy ideje lenne bevennie a gyógyszerét. A fájdalomcsillapítót, az emésztést támogatót, a vitaminokat, vagy a nyugtatót, már maga sem tudta. Elege volt a hülye gyógyszerekből. Nem akart több keserűséget az életébe, de azt mondták, hogy ha csak süteményen él, nagyon hamar meg fog betegedni.
Így aztán az édesség is korlátozva lett az életében.
Napi ötször kiporciózott adagokat kellett ennie, fehérjét, teljes értékű szénhidrátot, zöldségeket és gyümölcsöt, mindenféle hasznos tápanyagokat, hogy hízzon és erősödjön mihamarabb. De ő csak nem akart hízni, mi több, szervezete minden nappal egyre csak sorvadt. Talán azért, mert minden étkezés után kihányta az ételt, de ez olyasmi volt, amit nem akart az orrukra kötni. Nem volt szüksége még több gyógyszerre, helyette inkább megtanult csendesen hányni, a wc csobogását papírral elfedni.
Azt mondták neki, hogy Vezér nem létezik és soha nem is volt igazából a barátja. Hogy a valóságban képtelen lenne gondoskodni egy állatról a jelenlegi állapotában, legyen szó kutyáról, gyíkról, vagy akár egy halacskáról. Hogy ebben a világban semmire nem megy a képességeivel, amíg nem megy el tanulni, dolgozni, nem hozza fel a sok éves lemaradását. Azt mondták, hogy minden álma, érzelme, elért sikere puszta illúzió volt. Hogy Tachi meghalt, ha létezett is valaha, hogy egyébként sem volt normális soha a kettejük között szövődő szerelem, hogy egyáltalán nem is tudja, mi az az igazi boldogság és meg kell még tanulnia.

Azt mondták, hogy...
Sok mindent mondtak.
És minél többet hallott, annál kevesebbet érzett.

by Ajánlott tartalom