Re: szösszenetek

by **Szophie** Csüt. Feb. 26 2015, 21:21

Feladó: Szophie
Címzett: Tachibana Makoto
Tárgy: Dolgok

Kedves Naplóm… helyett Kicsim!

Nem is vagy olyan kicsi. Mégis, ez a szó annyira aranyos. Azt hiszem, igazán tetszik ez a megnevezés. Az én Kicsim.
Úgy döntöttem, kicsit többet szeretnék megosztani veled az életemből. És ha jelenleg máshogy nem is, kérlek, hadd meséljem el neked életem szeletkéit legalább üzenetek formájában.
Azt hiszem, a hétköznapi életemről itt Aincradban, elég keveset tudsz. Ez pedig hiba. Én őszintén úgy gondolom, hogy fontos, hogy ennél sokkal jobban megismerj! És legalább üzenet formájában hadd meséljek neked picit ilyesmikről.
Szóval, ugye tudod, hogy én Vezérrel, Falattal a gyíkkal, és Brumival élek együtt. Megjegyzendő, hogy ha szándékod, hogy összeköltözzünk, még él, akkor bizony rájuk is fel kell készülnöd, ugyanis ők az én életem szerves részei.
Nem mondom, hogy ténylegesen naplószerűen fogok neked írogatni, sőt, az hamar unalmassá is válhat, így inkább csapon kis gondolataimat próbálom szavakba önteni, ha megengeded, és ha hajlandó vagy az ilyesmit akár napi szinten elviselni tőlem. Értem. Érted? ^^
Szóóval.. Vezér mostanában nagyon furcsa. Vagyis, tudod nekem ő mindig különös volt, de aztán most azért furcsállom ezt, mert még annál is különösebb, hogy egészen normális. Mármint, az elmúlt hónapokban folyamatosan velem volt, és érezhetően támogatott, ez a szándéka pedig most sem hagyott alább. Mindig is csendes volt, és ez most sem változott, sőt, viszont mi kettesben külön azért szoktunk beszélgetni sokat. Ez szükséges is, ugyanis mindig hosszan, éjszakákba nyúlóan szoktuk kettecskén róni az erdőket, így meg hát egymásnak egyetlen társalgópartnerei vagyunk csak.. Meg vele elég erős a viszonyom is. Hiába egy program, épp a program mivoltja miatt tudom, hogy nem árul el, hogy ő a legmegbízhatóbb, és érzelmileg is támaszkodhatok rá, jobban, mint akárki másra.
Ezt persze ne vedd sértésnek, vagy ilyesmi.. Kérlek.
Szóval, most egy picit aggódom. Túlságosan illemtudó és tiszteletet tanúsító lett hirtelen, és egyáltalán nem foglalkozik a harccal. Mondjuk talán azért, mert végre magamtól is rászántam magam..
Egyébként tényleg! Különös kis tervek körvonalazódtak meg a fejecskémben. Az egyik az, hogy egy picit erősebb kiállást biztosítsak. Persze ez veszélyes is valahol, én is tudom, a központban lenni az egyik legkockázatosabb dolog. De az én helyem mindig is ott volt. Akkor itt miért nem? Annyira unalmas, és nem hozzám illő ez az egész. Ez pedig szörnyen zavar egyébként ebben a világban.
Mi az, hogy egyenlőség? Miért nem vagyok kiváltságos? Miért csak ugyanannyit kapok, mint ők? Tudom, ez egészen.. bolond gondolkodás, de.. De én tényleg így érzem. Mármint, ez mindig így volt. Így pedig teljesen természetesnek találom. Találtam..
Szóval.. Van ugye Falat, a kis gyík, kis "családom" legifjabb tagja. Róla annyit kell tudni, hogy folyamatosan a fürdőszobában és az ágyamban lebzsel, meg a szoknyám alatt. Azt hiszem, kedveli a meleg helyeket, meg az illatomat. Egyébként ragaszkodik hozzám, habár inkább csak a nőkhöz, a férfiak szaga gondolom nem tetszik neki.. Szóval tőle nem igazán kell félned! Very Happy

Brumi meg.. Hát, róla keveset tudok. Igazából egy játékos, aki medve ruhában éldegél.. És párszor megszólalt már a jelenlétemben. Egyébként Gazdámnak hív, ez annyira aranyos. Most viszont... téli álmot alszik, vagy mi. De szerencsére jól kijön Vezérrel, szóval nincs probléma vele sem. És bizton állíthatom, megbízható!
Ma az új képességemet gyakorolgattam egész nap. Tudod, képessé váltam beszélgetni a mobokkal. Egészen érdekes, sokszor vicces. A legtöbbnek egészen általános a programozása, a gondolkodása, de van néhány, amelyik picit kitűnik, értelmes gondolatokkal van felruházva, vagy érzésekkel. Jó móka. Egyszer elmehetnénk közösen mobolni, és lefordítanám neked, mikor mit mondanak. Néha egészen elhűlnél szerintem te is azon, miket képesek produkálni ezek. Nagyon vicces.
Ez a világ egyre jobban tetszik. És ez elgondolkodtató. Mármint.. A maradás. De közben mégsem.. De.. De úgyis van időm még ezen gondolkodni.
Izéé.. Találtam nemrégiben egy jó könyvet. Ma este szerintem azt fogom olvasni! Nagyon jó, bár még csak belelapozgattam, meg az első 20 oldalt olvastam el, de eddig nagyon tetszik!
Izéé.. Igazából.. Nem is tudom, mit is írhatnék még. Ezek csak ilyen kis általános izémizék, érted. Szóval semmi konkrét, vagy velős gondolatot megfogalmazott dolog. De boldog vagyok, hogy ezt megírhatom, és van, akinek megírjam. Remélem, te is boldog vagy, hogy olvashatod. Habár ha zavar, azt is nyugodtan mondd el. Sőt, megkérlek rá!
Millió puszi, meg egy csók

Szophie

by **Szophie** Kedd Márc. 31 2015, 20:17

20. Bostalálkozók - Chancery és Álomkelő

Mély levegőt vettem. Már egy-egy beszélgetésen túl vagyok, és büszke vagyok magamra ezért. Azt hiszem, menni fog ez az egész, habár egy kicsit még mindig zavaros a gyomrom miatta.
Bekopogtam a céhház ajtaján, és csak remélni tudtam, hogy idehaza tartózkodik. Ha nem, akkor majd visszajövök később. Vagy megkeresem máshogy. Esetleg küldök neki üzenetet. Nem számít.. Nagyon fontos, hogy beszéljek vele! Vele is.

Jóformán már csak pár könyv, és a többiek bútorai vannak hátra a költözésből, majd mehet a projekt következő része, az új hely lakájossá tétele. Izgatott vagyok, mivel a munkálatok sokkal lassabban haladnak a kelleténél, a faliújságra meg hiába függesztem ki a kérést, hogy névötleteket várok, hisz nem maradhatunk Mount Justice, senki se reagál re. Bezzeg ha Shu még itt lenne >.>
Gondolataimat Dust figyelmeztetése szakítja félbe, ahogy közvetlenül a kopogás előtt két másodperccel felvijjog. Hihetetlen, mennyire meg tudja jósolni, mi fog történni olykor-olykor. Már szaladok is a kapuhoz, hogy kitárjam az érkező előtt, és biza egy elég izgatott Szophie kerül elém
-Nahát. Gyere, gyere :3 Segíthetek valamiben? :3 -terült máris a mosoly az arcomra. Annyira örülök, hogy idejött *_*

És ajtót nyitottak! Ez az. Arcomra megkönnyebbült mosoly költözött, ahogy megpillanthattam a cicafüleket, és azok tulajdonosát.
- Szia! - köszöntem illedelmesen. - Nem szeretnék sokat zavarni.. Van rám pár perced esetleg? Fontos lenne. - hadartam, bár még így is kivehetően megpróbáltam jól hangsúlyozni, már amennyire a japánom ezt megengedte. Hiába beszéltem folyamatosan már több, mint két éve, mégsem az anyanyelvemről volt szó.
És mivel közben kedvesen meg is kérdezte, hogy segíthet-e, így úgy vettem, végül is van rám pár pillanata. Én pedig így a tárgyra is tértem egy mély lélegzetvétel után.
- Tehát.. - nyeltem egyet. - Vezérrel takarítottunk picit a mostani szinten, és.. megtaláltuk a boss ajtaját. Más szóval, most én leszek a szervező. - kicsit elsápadtam közben újra a gondolatra. Persze Chancery biztosan tudja, milyen érzés, ő már szervezett. Vajon ő is ennyire izgult?
- Szóval.. Tudom, hogy a legutóbbi beszélgetésünk a bossról nem volt az igazi.. Főleg Álomkelővel.. Izé.. Sajnálom.
- De.. Uhmm.. Örülnék neki, ha eljönnétek erre a harcra. - hívtam hát meg, hisz ez volt idejövetelem egyik, ám legfontosabb célja. A többi csak akkor fontos, ha el is jön, azok a kérdések még várhatnak. Izgatottan pillantottam a lányra, várva a válaszát.

Egyik lábáról a másikra helyezgeti a testsúlyát, nem tudja, hova is nézzen, sok szünetet tart a szavak között. Egyértelmű jelei annak, hogy ideges, de nem jön be, ami arra enged következtetni, hogy nem hosszas beszélgetésre jött, csak egy-két kérdés erejéig. Így én magam is kényelmesebb pozícióba helyezkedem, figyelve arra, hogy kihúzzam magam. Ha van egy hibám, az a görbe hát, ami még csak kicsit sem sugároz magabiztosságot, amire pedig nem csak céhvezérként, de még puszta játékosként is nagy szükségem van. "Az egyenes tartás pedig magától értetődően már adja is a magabiztosságot, mint a mosoly is a jókedvet", mondta volt Worg.
Még jó, hogy Álom fent maradt a szobában, mikor megemlítődik a legutóbbi Twister, hisz ahogy ismerem, most nagyon is felemelné a hangját, hogy nem tetszett neki a dolog. Igazából nekem sem, de ezt inkább elrejtem egy kis "hümm" mögé, majd megérintem Szophie vállát, hogy megnyugtassam kissé némi baráti simogatással.
-Ne aggódj, mindenképp ott leszünk ^^ -nevetek fel, mikor végre eljut idejövetele kérdéséhez. -A szervezés miatt pedig ne izgulj ennyire. Én is pánikba estem, és nem kellett volna >.>
~És ha még egyszer személyes durciból nem teljesít parancsot AKÁRKI, annak a húsz karmommal tépem szét az arcát! Ezt nyugodtan mondhatod is majd a gyűlésen. ~ -hallatszik fel végül a fejünkben Álom is parancsolón és igencsak hangosan. El is felejtettem... azért a szobám elég közel van ahhoz, hogy még elérjenek hozzánk a kommunikációs csatornái.

Aranyos volt tőle, ahogy a vállamra tette a kezét és nyugtatni próbált. Igazán jól esett egy. Álomkelő szavaira.. Gondolataira.. A fejemben lévő szavaira pedig komolyan bólintottam.
- Igazából ez lenne a másik, amiért felkerestelek titeket.. Szeretném.. Picit.. Igényekhez igazítani ezt. Vagyis megpróbálni..
- Szóval meg kell kérdeznem, mit vártok el a bosson? Hogy viselkedjenek a résztvevők? Hogy álljanak hozzátok? Hogy viselkedjen a parancsnok? Mik az igényeitek? Mi az, ami zavar? Mi az, amiben esetleg tudok segíteni? És mi a véleményetek rólam? - Nem mondom, hogy meg fogom most váltani a világot. De igazuk volt. Nekem is elegem volt a bossok egyhangúságából. És többen is említették már, hogy elégedetlenek. Ezen próbáltam meg javítani.. Esetleg némi látszat demokráciát is hajlandó vagyok bevezetni azért, hogy az emberek elégedettek legyenek. Szükséges ez. Azt akarom, hogy jó vezetőnek lássanak. Hogy érezhetőek legyenek a törekvéseim. És hogy elfogadják a döntéseim. Valahol meg akartam mutatni, hogy ezt én is tudom jól csinálni. És lehet változatos is ez az egész, nem mindig olyan monoton. A boss harcok is lehetnek jók! És mindenkinek joga van ott lenni. És jól érezni magát. És dönteni is..

Megvallom, meghökkentem egy kissé. Nem is a kérdések áradatától, inkább azok témájától. Bevallom, talán egy pillanatra félre is értettem őket, és már-már ismét előbújt a kisördög a fejemben, miszerint "na, tessék, most nézd meg, mit csináltál, megsértettél mindenkit és bosszút akarnak állni rajtad"... egész addig, amíg rövid időn belül vissza nem zavarom a helyére. A régi Chancery már nincs, Álomkelő pedig kidugja a fejét a felettünk levő ablakból.
~Először válaszolok én A boss legyen kihívással teli, de erről úgyis a játék dönt, milyen lesz. A résztvevők fogják fel a picinyke agyukkal, hogy egy bossharcon vannak, és ne viselkedjenek neveletlen, sértődékeny kölykökként. Ugyanúgy álljanak hozzánk, mint bárki máshoz. A parancsnok legyen egy olyan ember, aki sok dologra oda tud figyelni egyszerre és képes gyorsan mérlegelni. A legmegfelelőbb erre egyenlőre Hinari, de néha neki is kell pihennie, a többieket még annyira nem sikerült megfigyelnem. Az én igényem pedig tényleg annyi, hogy ne legyen többet csak azért parancsmegtagadás, mert "jaaaj, de én nem akajok segíteni neki, mert pfúj volt velem előtte". Mert ha még egyszer egy ilyenbe döglünk bele, nagyon dühös leszek ~
Ennél az utolsó mondatánál elég szúrósan néz Szophie-ra, még a füleit is hátracsapja, majd mondandója befejeztével sóhajt egyet, olyan macskásan, a fülei ismét normális helyzetbe állnak, és kissé oldottabb hangulatban nyaldossa a szája szélét. Én a szememet forgatom, majd mosolyogva vállat vonok.
-Nem tudok mit hozzáfűzni, te meg ne izgulj ennyire, mondtam már. Jól fogod csinálni, ebben biztos vagyok, még akkor is, ha parancsnoknak kell lenned. Igyekszem én is segíteni neked, de valljuk be, elég vaksi szoktam lenni a részletekhez ^^; A legutóbbi harcon pedig már elég szépen sikerült elérni, hogy összedolgozzon a csapat, csak Álom nehezen felejt és szeret biztosra menni Ne vedd magadra :3

Ez a macska egy csöppnyit idegesített. Valahol érthető volt minden problémája velem, de.. de mégsem. Úgy gondolom, jól cselekedtem, és a mostani tudásommal ha visszamennék oda, akkor is ugyanígy tennék. Vagyis annyi különbséggel, hogy talán lekötözném Kedvesem, és ha kell, kényszeríteném, hogy teleportáljon ki. Nem jó érzés látni a szerelmed elpixeleződni. Főleg nem vörös darabokra.
Na és volt egy kis bibi is a dologgal. Raven pedig épp úgy volt ezzel, hogy egy csöppnyit nagyobb szabadságot akart. Hogy az embernek legyen beleszólása az egészbe, és ne kelljen kötelezően parancsot teljesíteni. És ha ő el akarja hagyni a termet, akkor ez legyen lehetséges. És Shukakuék sem értenek egyet a feltétlen engedelmességgel. Persze attól függ, ezt hogy nézzük. Az én álláspontom ilyen szempontból Álomkelőével egyezik meg. A tömegnek, egy csapatnak szüksége van irányítóra, hogy megfelelően képes legyen ellátni a dolgát. Egy olyan helyen viszont, ahol az ember születésétől fogva a szabad gondolat - és vélemény nyilvánításra van nevelve, mér más a helyzet. Bár tudtommal Amerika ebből a szempontból a vezető. Bár Chancery sem tűnik japánnak. Persze ez országon belül is változó. Engem vezetésre neveltek, és a vezető fontosságára. Másokat pedig egyenlőségre. Aztán vitatkozhatunk, melyikőnknek van igaza. Vagy kereshetünk egy középutat, ahogyan én tenni készültem.
- Szerintem ügyes voltál. - engedtem meg magamnak, hogy elmondjam szerény kis véleményem legutóbbi vezetéséről. - És azt hiszem.. Ez is kellett nekem ahhoz, hogy egy kis löketet kapjak. Na meg ez a mostani azért is lehetséges, mert... A céhvezérek most mással vannak elfoglalva.
- Viszont én.. Csak ennyit akartam. Ha nincs semmi, amit szeretnél tőlem, akkor én..Nem is zavarok tovább. - kezdtem közben búcsúzkodni.

Igazából Álom az Ayanival szembeni engedetlenségre gondolt, amikor is végül Alex volt az, aki kénytelen volt elpixeleződni ahelyett, hogy csendben kiteleportált volna, de persze ezt is csak az emléképeimben látom, ahogy parancsnokként kellett ezt végignéznem. Tachinak akkor még semmi baja nem esett volna, mivel megvolt a tervem, miként mentsem őt is meg a következő alkalommal. Nagy kár, hogy nem sikerült mindkét férfit megmentenem, és oka egyenlőre még mindig ismeretlen nekem.
Mivel Szo már búcsúzkodik, csak a kérdő tekintetem engedi kinyílvánítani, hogy nem értem, mivel lehetnek a céhvezérek elfoglalva. Mondjuk már megszoktam, hogy valami miatt én mindenből ki vagyok hagyva ^^; Én is jólesően búcsúzom el tőle még egy utolsó öleléssel, majd visszatérek a magam kis világába pakolászni :3

Chancery - 16:45

by **Szophie** Csüt. Ápr. 02 2015, 21:12

20. Boss találkozók - Mirika

Nem voltam benne biztos, hogy mit szeretnék igazán.. Csak vitt a lábam az úton, csak lépdeltem a torony felé, mely már messziről pompázatos látványt nyújtott. Nem tudtam, mit fogok mondani. Anatole.. A vigasztalásban sosem voltam jó. Nem tudtam, mégis milyen állapotban fogom találni a lányt. Hisz ő mindig olyan energikusnak tűnt.. Képtelenség elképzelni máshogy.
Mély levegőt vettem, majd lehuppantam a céhház ajtaja elé. Kezdetnek csak egy üzenetet küldtem, hogy tudja, találkozni szeretnék vele. Nem fogom rárontani a házat. Főleg akkor, ha ő mindezt nem akarja. De valahogy azért csak megszeretném hívni a bossharcra is. Az előzőn is ott volt, így úgy éreztem, most is el fog jönni. Reméltem.

Nehéz volt megtalálni a motivációt már arra is, hogy éljek. Voltak... elhatározásaim, de igazából valahogy már nem érdekelt annyira a szinttisztítás, a bosszú meg még annyira sem. Csak... túl akartam élni. Persze ettől függetlenül ott kellett legyek a harcokon, afféle kötelességem volt, csak nem voltam annyira lelkes már. A legutóbbi kellett legyen a legborzalmasabb... remélem az is volt. Viszont amikor láttam Szophie üzenetét, nem ez jutott eszembe, inkább az, hogy miért csak most akar velem beszélni? Ezzel a vádló gondolattal érkeztem meg a toronyhoz.
- Hát te meg mit kuporogsz itt? - kérdeztem a lánytól kedvetlenül, majd az ajtóhoz léptem, és kinyitottam a menü segítségével. Intettem, hogy jöjjön be, és elvezettem egy csendesebb fertályra, ahol le is lehetett ülni.

Jó, először ellenőriznem kellett volna a minimapomon, hogy merre jár. Vagy megkérdezni, hogy otthon van-e egyáltalán. Igen, az ésszerűbb lett volna. Amíg vártam, kíváncsian nézegettem a tornyot: még sosem jártam itt. Se mkívülről, sem belülről nem láttam eddig. Érdekes, hogy Shukaku kellett ahhoz is, hogy az Artes közelébe menjek egyáltalán. És azon belül is ismerem már a konyhát, Shukaku konyháját. Most ennek az épületnek is meg fogom egy kis szeletkéjét ismerni. Már ha beenged.
Kedvtelensége tényleg meglepett, és messziről sütött róla. Eléggé bizarr volt így látni őt. Nyeltem egyet, de végül csak csendesen köszöntem, és kerültem a tekintetét. Nem tudtam még mindig, hogyan is közölhetném most csak úgy, hogy boss harcra hívom. Nem, sehogy. Talán jobb lenne, ha inkább egy forró fürdőbe hívnám. De erről a másikról sem tudok beszélni vele.
Felkeltem, és követtem őt, majd a teremben, ahova vezetett, megálltam. Zavarban voltam, úgy ácsorogtam ott, nézelődve, a szám szélét rágogatva. Fagyos volt a hangulat.

Nem így illene vendéget fogadni, és pláne nem Szophiet, akire az egyik legközelebbi barátnőmként gondoltam. Legalábbis eddig. De el akartam űzni ezeket a hülye gondolatokat, hogy miért nem látogatott meg eddig. Igazából örültem neki, hogy itt van, még ha nem is igazán tudtam kimutatni. Ahogy egyedül maradtunk, már nem féltem kimutatni a sebezhetőbb oldalamat, és egyszerűen megöleltem. Nem csak köszönésképpen, hanem mert szükségem volt az ölelésre. Olyan keveset kaptam mostanában belőle...
- Kérsz valamit? Vacsorát... fürdőt... vagy engem? - erőltettem magamra egy huncutnak szánt mosolyt. Most már mentek a halvány, vacak poénok, mint ez is. És ez valahol ijesztő is volt. Mi lesz akkor, ha minden visszatér a régi kerékvágásba? Az nem olyan lenne, mintha elfelejteném őt?

Sokkal egyszerűbb volt így, hogy ő kezdeményezett. Szavak nélkül is értettem, sőt, talán ebben az ölelésben jobban éreztem, mint ha elmondja nekem. Én is magamhoz öleltem őt, gyengéden, mégis szorosan. Bal kezemmel pedig végigsimítottam a haján. Nem tudtam igazán mit tenni. Csak éreztetni akartam vele, hogy itt vagyok. Hogy azzal a kevéssel is, amit tenni tudok, próbálok..segíteni. Vagy ilyesmi. Mert igazán segíteni tényleg nem tudok. Ezt neki kell valahogyan kezelnie. Megérteném, akármit is csinálna a veszteség hatására. De ő most ölel, engem. Tehát csak szüksége van rám. Akkor nem utasítja el a társaságot. Jó, persze ő nem is olyan, mint én. Annál erősebb. Hisz már viccelődik is. Egészen morbid helyzet volt, ahogy mosolygásra késztetett. Ő engem. Ezt nem fordítva kellene csinálni?
- Amelyikhez neked is kedved van. De egy forró fürdőben talán.. kellemesebb lenne. - csak én vettem észre, hogy a társaságában a fürdés, fürdőruha, és hasonló dolgok elég gyakran kerülnek elő? Suspect

Bólintottam. Akkor legyen egy közös ázás. Kézen ragadtam a lányt, és keresztül vágtam vele kábé a fél épületen, legalábbis ugye addig a pontig el kellett jutni, ahol az alagsorba vezető lépcső volt. Mert hát ott volt a mi kis házi onsenünk. Azt hiszem most először jön be ide vendég, bár azt nem tudtam, hogy mondjuk Kokoro-chan, vagy Atoru hozott-e már valakit ide. Furcsa, de nem volt mit mondanom, szóval tök némán vezettem be a "szentélybe", aztán az öltözőbe érve szó nélkül kezdtem vetkőzni is.

Egyáltalán nem volt furcsa a csönd, és nem is bántam, sőt, kellemes volt. Legalábbis nekem. Nem kifejezetten akartam megtörni akármivel is. Majd úgyis beszélgetni fogunk a végén, vagy a közepén. Valamikor fogunk. Most még nem kellett. Ide-oda nézelődtem, miközben átmentünk mindenféle helyen. Ez a torony sem épp pici..
Tudtam, hogy izéé.. hát.. ezt már egyszer eljátszottuk, csak máshogy. De zavarban voltam, ahogy ott elkezdett öltözni. És a gondolat, hogy én is vetkőzzek le.. ÁÁhh, engem társaságban mindig mások vetkőztetnek. Jó, izé.. Ez nem annyira nagy dolog. Csak le kell venned a ruháid. Csak fürdeni mész.. Nyeltem egyet, és kibújtam a cipőmből, meg a harisnyából és a kabátból meg kardigánból. Aztán kicsit hezitálva a szoknyámból és pólómból is. De itt megállt a tudományom. Meg én is. Ácsorogtam egy picit, nézegettem a fekete csipkét.. Senki ne kérdezze, miért fekete, amikor nem kedvelem annyira a színt.
Mirikára néztem, de aztán vissza is fordultam gyorsan. Jó, akkor most.. Először.. talán a felsőt. Azon úgysincs mit takargatnom.>.> Az ovisok sem takargatják magukat.

Szophieval ellentétben én egyáltalán nem voltam zavarban. Hogy is lettem volna? Még fiúk előtt is halálos nyugalommal képes voltam meztelenkedni, egy barátnőm társaságában meg pláne. Persze én mit se érzékeltem abból, hogy a lánnyal mi újság, magamra koncentráltam. Csak akkor vettem észre, amikor elővettem két törülközőt, és miután az egyikbe beletekertem magam, a másikat feléje akartam nyújtani. Mármint, csak azt vettem észre, hogy rajta még van bugyi.
- Csini Talizol valakivel ezután? - kérdeztem egy halvány mosollyal az arcomon, majd feléje nyújtottam a törcsit.

És még furcsább volt ez a majdhogynem fesztelen téma. Mármint Mirika szemszögből fesztelen. Én azért nem éreztem úgy, hogy ilyesmikről csak úgy beszélhetnénk. Főleg nem most. Mármint, nincs így, de ha így lenne, akkor hogyan is mesélhetném el, hogy igen, a férjemmel. Amikor ő meg most vesztette el Anatolet. Butaság lenne. De persze nem kell hazudnom, mert egyáltalán nincs így.
- A mai napon csak veled van találkozóm. - mutattam felé ugyanolyan halvány, és bizonytalan félmosolyt, miközben elvettem a törölközőt, és belecsavartam magam. Így pedig már lemertem vetkőzni rendesen...

- Akkor csak az én tiszteletem kedvéért öltöztél így ki? - kíváncsiskodtam, picikét, egy nagyon picikét megvillantva a sűrű gomolygó sötétség által eltakart valódi énemet. El tudtam képzelni, mi lett volna akkor, ha jól érezném magam a bőrömben, de így perpillanat nem vitt rá a lélek, hogy puszta verbalitásnál tovább menjek. De talán Szophie segíthet feloldódnom kicsit. Ki más, ha nem ő? Mindenesetre addig elhúztam a fürdő ajtaját, és átléptem a medence helyiségébe. Megcsapott a pára és a forró gőz, csobogott a víz, és csattant a bambuszrúd is a kövön. Tiszta autentikus.
- Megmosod a hátam, ugye? - kérdeztem hátrapislantva a vállam felett, majd leültem a zuhany elé, hogy leöblítsem magam, mielőtt begázolok a kristálytiszta vízbe.

Sokatmondóan kuncogtam, és nem mondtam semmit. Azzal elrontottam volna a helyzetet. Igazából csak ez akadt a kezem ügyébe reggel.. Meg lassacskán a fehérneműim többsége ilyesmi lett. Neutral

De ha ezt így elmondom, az nem ilyen érdekes..
Követtem őt a terembe, és mélyet lélegeztem a páradús levegőből. Kellemes meleg volt odabent, és nagyon hangulatosra volt megcsinálva az egész. Igazából nagyon régen nem voltam melegvizes fürdőben. Akkor is leginkább egyedül. Társaságban meg még kicsi koromban, családostul, de az termál fürdő volt simán csak, és fürdőruhát is hordtunk.
- Nem is tudtam, hogy ilyesmi van itt.. - jegyeztem meg. Habár Mirit ismerve pont erre számíthattam..
- Meg. - válaszoltam kedvesen mosolyogva, aztán letettem a törölközőt, én is a zuhany alá léptem, és tettem is a dolgom. És minél előbb a vízbe akartam menekülni.. A víz majdhogynem öltöztet. Tényleg van egy ilyen érzése az embernek, ha belemegy.. Úgy már kevésbé kínos.

Újra csend lett, de ez most nem volt kínos. Szerintem. Nekem most jól esett egyszerűen bambulni, míg ő csutakolta a hátamat és gondolkozni. Hogy miről? Semmiről. Már nem is haragudtam rá, amiért csak most jött. Nem lehetett rá haragudni. Aztán persze cseréltünk, nem is kellett kérnie. Segítettem neki megmosni a hátát én is. És ennyi. Most ennyi. Még egyszer leöblítettem magamról-magunkról a habot, aztán begázoltam a forró vízbe és nyakig elmerültem benne. Sőt, az orrom hegyéig, legalábbis az első pár másodpercre. Aztán kiemelkedtem annyira, hogy legalább beszélni tudjak, míg szétáradt a kellemes, bizsergető forróság a testemben.
- Mi járatban egyébként? - tettem fel a nagy kérdést. Azt hiszem, itt volt az ideje. Most már nem mászkálunk sehová, csak ázunk a nyugalom tengerének közepén.

Én bezzeg totál ideg voltam mindvégig. Minden egyes mozdulatomra külön kellett koncentrálnom, miközben összevissza csapongtak a gondolataim. De örültem neki, hogy nem tűnt annyira elveszettnek, mint hittem. Vagy már ennyire gyorsan fel is dolgozta volna nagyjából? Igen, erős.. Valahol azért örültem, hogy nem kezdtünk el erről beszélni. A végén még én sírnám el magam, és ő vígasztalna. Vagy együtt sírnánk. Vagy nem tudom.. De azt nem akarom.
Elmerültem a meleg vízbe, és már minden jó volt. Onnantól sokkal kellemesebben éreztem magam. Behunytam a szemem, és élveztem a kellemes forró vizet. Néha egy ilyen kis relaxáció mennyire jó.. Főleg ha az ember lánya boss harcot készül szervezni, és mindenféle embereket hallgat meg már napok óta. Egymástól teljesen különböző véleménnyel..
- Hát.. Először is csak.. Megnéztem, mi újság veled. - válaszoltam először a kellemesebb okkal kezdve, már amennyire ez kellemes. És tényleg ez is indokolta az itt tartózkodásomat. Kellemest a hasznossal..
- Aztán csak.. Izéé.. Meg szeretnélek hívni a 20. boss harcra. - böktem ki végül.

Amíg ő válaszolt, én szépen visszasüllyedtem. Mi újság velem? Hát, ramatyul vagyok, alig eszem és nem vagyok önmagam egy kicsit se. ja, meg mindenhol Nacchant látom, akár álmodok, akár a valóság gyötör. De azért ezt így nem akartam rázúdítani, szóval megelégedtem valami egyszerűbbel is.
- Hát, látod, elég vacakul vagyok, de legalább már nem gubbasztok egész nap a szobámban - mosolyodtam el kesernyésen, miután persze legalább a számat a víz felszíne fölé emeltem - Köszi, hogy eljöttél érdeklődni legalább, nincs sok látogatóm - tettem hozzá, majd vettem egy mély levegőt. Mondjuk a legtöbb fontos ember már vigasztalt így vagy úgy. Több-kevesebb sikerrel.
- Te fogod szervezni akkor? - kérdeztem rá rögtön, majd picit magam elé meredtem - Persze, ott leszek, ha számítasz rám - folytattam. Nyilván, akkor se hagynám ki, ha csak levelet írt volna, de így, hogy személyesen jött el. Ez nagyon jól esett, egy kicsit több kedvem is lett tőle a harchoz.

Felsóhajtottam. Mit is mondhattam volna? Nem is vártam válaszra a kérdésre. Hisz csak annyit mondtam, megnézni jöttem. Azt meg már megtettem, még máshogy is, mint arra számítottam. Viszont tényleg látszott rajta, hogy lassan összekaparja magát. Én már nem élnék a helyében. Neutral

- Talán csak nem akarnak zavarni.. - sóhajtottam. Én legalábbis ezért vacilláltam a meglátogatásán. Nem mindenki örül ilyenkor a látogatóknak, sőt. Közelebb csusszantam hozzá, egészen közel, hogy újra magamhoz ölelhessem. Kicsit kényelmetlen volt, és újra zavarba ejtő. Ezt sosem fogom megszokni.
- Nem csak érdeklődni jöttem. - suttogtam így a fülébe. - Nem tudom még, mit tehetnék, de...de a mézes tejet ajánlom. - jó, ez is az én módszerem. De nekem bevált. Miért is ne lehetne jó másnak is?
- Igen, én.. És csak akkor gyere el, ha tényleg úgy érzed, szeretnél. Ne azért, mert számítok rád..

- Hát akkor terjesztheted, hogy már egészen jól vagyok - feleltem. Mondjuk igaz, Shuu-chan például egy pöppet korán érkezett, fel is pofoztam. Egy héttel később már valószínűleg nem tettem volna meg. Aztán ki tudja?
- Mézes tej? Hmm... - gondolkodtam el egy pillanatra, de aztán inkább átöleltem rendesen, hogy a fejemet a vállán tudjam pihentetni. Mindenképp ki fogom próbálni.
- Nem, egyébként is mennék. Nem akarom cserben hagyni a csapatot, csak mert vacakul vagyok. Meg azt hiszem Anat is ezt tenné a helyemben - magyaráztam nem túl nagy meggyőződéssel, mert ennél én önzőbb voltam, és tényleg minden nap eszembe jutott, hogy inkább visszavonulok a francba, de azt is tudtam, hogy én ahhoz gyenge vagyok. Mármint hátat fordítani a világnak és állni a köpködést, amit kapnék. Az rosszabb lenne, mint rávenni magam, hogy ott legyek és segítsek. Meg hát ha van motivációm az az volt, hogy minél gyorsabban legyakjuk az összes bosst, annál hamarabb mehetek haza és felejthetem el ezt a szörnyű helyet.

- Mégis kinek terjeszteném én. - forgattam meg a szemem. - De majd kiplakátolom maximum. - egy kis.. vidámabb hangulat nem árthat, azt hiszem. Vagy annak a tettetése. Egy kis poénkodás..
- Köszönöm. Köszönjük. - súgtam, még mindig szorosan ölelve, egyik kezemmel a haját simogatva. Valahol nekem is jót tett, hogy foglalkozhatok vele. Nekem is hiányzott Anatole.. Csak épp nem mutattam ki. Sírtam is miatta.. De már könnyebben össze tudtam szedni magam. Ha előbb történik mindez, biztosan jobban megvisel. Mirika viszont tényleg jól viselte, akárhogyan néztem, elbújhatok mellette. Egyre csak erősödött bennem a gondolat, hogy ő nagyon erős.
- És.. Van valami, amiben változtatni szeretnél a bossharcokon? Valami, ami nem tetszik? - kérdeztem tőle, habár ő szokta vezetni.. Nála annyira nem lehet sok nem tetszés. De mindenkitől megkérdeztem, hát miért is hagynám ki.

Halványan elmosolyodtam, ahogy elképzeltem a jelenetet, de aztán nem válaszoltam rá. Nem éreztem helyesnek, hogy tovább vigyem és elkezdjünk önfeledten nevetgélni, bár talán még képes se lettem volna rá. Aztán a fene se tudja. Most inkább el voltam érzékenyülve. Egy cseppet. Most már úgy voltam vele, hogy hülyeség volt rosszat gondolni Szophieról. Biztos nem mert meglátogatni, azért mondta ezt az előbb, bár én ehhez nem értek.
- Rent hagyjuk otthon, rohadtul idegesítő a jelenléte - vágtam rá kapásból. Hogy komolyan gondoltam-e? Félig. Mert az tény, hogy erős volt és voltak jó képességei, amik segítettek, de azt hiszem nem kell kommentálnom, hogy mi bajom volt vele. Szophie is látta már, hogy viselkedik - Amúgy... csak annyi, hogy válassz határozott parancsnokot, és akkor nem lesz gond - mondtam, bár ez nem igazán volt válasz a kérdésére, inkább afféle jó tanács.

Bólintottam.
- 4 óra 55 percre várlak. Ne késs! - mondtam még, és ezzel én le is tudtam a boss harcos témát. Oké, azt hiszem, ezen túl is vagyunk. Egyszerűbb volt, mint hittem. És neki nincsenek legalább világmegváltó igényei. Mármint, sosem fogom tudni mindenki kéréseit teljesíteni. De Rent kizárhatom. Ő már a második, aki kifogásolja.. Bár én őt is meg szerettem volna hívni. Ehh.. Ha eljön, akkor majd szavazásra bocsátom.
Innentől a pancsolás vette át a helyet, és a könnyed csevej, vagy a csönd. Mikor mi. Elégedett voltam, mert úgy éreztem, jól tettem, hogy eljöttem. Szüksége volt rám valamennyire. Segítettem, ha csak egy picit is. Megtettem, amit meg kellett. Mert ápolnom kell a kapcsolataimat, azt hiszem. Erre még apu is ösztönzött mindig régen. Csak aztán nem volt mit ápolnom, így nem szereztem benne túl nagy gyakorlatot.

by **Szophie** Szer. Ápr. 08 2015, 00:53

20. boss - Yuichi

Két megrendelést kaptam, aminek örültem így legalább kettővel kevesebb, mint kétezer üveg marad, amibe tölthetek italokat vagy éppen elixírt. Utóbbit nem szívesen gyártom már, csak, ha valakinek tényleg szüksége van rá. Üzlettársam halálával szinte az egész bolt eltűnt, így abból kiléptem. A cukrász fiút, igaz azóta is láttam, ő már túljutott rajta, tulajdonképpen én is. nincs megerősítve a hír, hogy meggyilkolták, vagy kalandozás közben vesztette életét. Bármelyik igaz lehet, akár. Folytattam a ténykedést és lesétáltam a szoba végén lévő ajtón keresztül az ültetvényeshez. A bejárati rácsot, pedig nyitva hagytam résnyire, ahogy itt lent szokásom. nem akarok mégegyszer tűzben benn rekedni

Hát akkor most következzék Yuichi, ha már Silverrel ennyire egyszerűen ment ez a bossos megbeszélés. Csak a továbbiakban volt némi gubanc, már ha ezt gubancnak lehetett nevezni.
Követtem a pöttyöt, ami őt jelölte, és egészen érdekes helyekre jutottam el. Tetszett, amit láttam, habár nem mondhatnám, hogy tudtam róla, hogy ilyen is van itt.
Csendesen kopogtattam, aztán picit hangosabban.
- Tudom ám, hogy itt vagy valahol. - kiabáltam is be. Nincs menekvés. Bár most nem tervezem megrúgni semmilyen részét.. Úgyhogy nincs is oka rá, hogy meneküljön.

Kezemben két gigantikus pitypanggal felnéztem a hang forrása felé. Itt lent, igen jól lehetett hallani szerencsére. Meg is indultam a lépcső felé, majd a fa ajtó mögül kilépve céhtársam szakaszos körvonalát pillantottam meg a rácsos ajtó mögött.
Gyere beljebb gondoltam, de szerencsére nem bukott ki az egyszerű megszólítás. Addig rámosolyogtam és kinyitottam előtte a rácsot, ha szeretne beléphet, ha nem, úgy nem. A rács mellett álltam félig. Aztán mégis nem kéne így.. - szia, lépj beljebb, ha szeretnél. Van itt mindenféle jóság. Mi járatban? - kérdeztem, s közben lecuppantottam a kesztyűt a kezemről. Földet ugyan nem kell túrni, de a szokások, azok már szokások Rolling Eyes

A rácsra fontam ujjaimat, úgy figyeltem, ahogy közeledik. Érdekesen festett.
- Szia. - köszöntöttem mosolyogva. - Nem, most.. Rövid leszek. Elvileg.. Habár ráérek, szóval maradhatok utána.. Vagyis nem érek rá, de ráérhetek. - magyaráztam gyorsan, zavartan.
- Szóval.. A következő boss harccal kapcsolatban jöttem. Én szervezem, és.. Szeretnélek meghívni. - vezettem fel a témát, mint már annyiszor.

Elmosolyodtam - örömmel elfogadom a meghívásod, parancsnok - kissé biccentettem, egy röpke pillanatra nevethetnékem támadt, de ahogy látom és hallom, hogy sok teendője van így nem ingathatom meg. - Remekül hangzik, és azt hiszem tovább is engedlek, de nem üres kézzel - azzal egy király kék flaskát nyújtottam felé - a tartalma legyen meglepetés, napszakot viszont elárulom, este jobban kifejti hatását. Itt megtalálhatsz lent sűrűn, akár a következő boss legyőzése után - nem engedtem el a rácsot, kellett valami kapaszkodó, bár tudnám, hogy mire? - Még egy dolog.. ümm nem lényeges - vajon azt a kevés információt, hogyan adjam tudtára, levélben, vagy csak a terem előtt? Egyáltalán, tényleg ezért megkeresett? Szokatlan és jó.

Az üveget elfogadtam és megköszöntem.
- De nem én leszek a parancsnok. Vagyis.. szeretném, hogy ne én legyek. Csak a szervező vagyok. - világosítottam fel félénken.
- Mondd csak nyugodtan, ha szeretnél valamit. - mosolyogtam rá, de nem kényszerítettem. Ahogyan szeretné..
- Viszont még valami.. Te milyennek tartod a bossharcokat? Mármint.. Van valami igényed ezzel kapcsolatban, ilyesmi? Valami, ami nem jó, és változtatnál rajta? - kérdeztem meg, mint már oly' sokszor.
- Egyébként délután lesz. 4 óra 40 percre várlak téged. ^^ Ne késs!

Érdekesen hangzik, nem szeretne parancsnok lenni? Jó taktikusnak tűnik, tehetségesnek, de ebbe azt hiszen nem szólok bele. - Rendben, ebben a formában is természetesen elfogadom a meghívást és jönni fogok a bossra.
Ami újdonság, mi az amit változtatnék? Nehéz kérdések, így hirtelen csak egy dolog jut eszembe.. - A repülő nagyképű srác visszább vehetne. Ezen kívül, talán a magán akciók okozhatnak gondot még, ilyet már tettem én is.. szóval ha a parancsnokra hallgatunk nem lesz baj, mint előző alkalommal is - mosolyodtam el. - Ott leszek! Ó és igen, némi információt sikerült elcsípnem, az első: ősi szellemek állatainak nevei fognak elhangzani. Nem tudom mit jelenthet. Valamint: van egy alak, aki nagyon nem szereti a bosst, de csak akkor jön elő, ha az alkalom úgy adja. Kis csend. - Ezek az alakok szerintem mi vagyunk, nem fogok késni! - mondtam könnyedén, és azt hiszem már sejtem is mivel fogom tölteni a kora délutáni előkészületeket. Felkészülni, hogy legjobb formám hozzam.
- Óh és Szophie, a gyorsaságomra számíthatsz, ezenkívül egy csapást ki tudok védeni, ha nagy szükség van rá. Ezt még jó lesz tudnia a parancsnoknak - mondtam. Ezt a kört is vajon Hinari fogja vezetni? Nem lenne rossz.

Csendesen felnevettem, egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne tegyem. Rent ennyire mindenki utálja? Pedig én még.. Nem, megfogadtam, nem mondom ki, hogy bírom. De szóval.. Nem is kedvelem. Csak.. Mókás. Meg a maga módján.. Na mindegy, hagyjuk a Ren témát. Szóval senki sem kedveli szegényt. Már lassan kezdem sajnálni..
Az információk hallatán már a menümet is lenyitottam, és lejegyzeteltem mindent, amit mondott. Bár a legjobb lesz, ha a helyszínen még egyszer elmondja, amit tud.
- Köszönöm szépen! - mosolyogtam még rá. Azt hiszem, már csak egy kérdésem maradt..
- Mi ez a dolog, amit adtál? - mutattam az üvegre, benne a különös színű lötty egészen bizarrnak tűnt.

Enyhén elszégyelltem magam, igaza van, tényleg nevetséges, hogy még én is megtagadtam egy parancsot, csak hogy mentsem Ayanit, de az sem sikerült ráadásul, minő pech.
- Én is köszönöm a személyes meghívást - és sikeres bossharcot nekünk.. azt hiszem. Ránéztem a kék italra, lehet valamit elrontottam benne, az előző kicsit világosabb volt, pedig ugyan annyi eknier levél van benne. - Azt a hatását ismerem, hogy este lehozza a holdat, egészen annak a bőrébe, aki megissza. Hogy ez pontosan mit is jelent, nehéz szavakba önteni - tömegvonzás, fény, vonyító farkasok, de legalább kráter mentes. - Vicces ital a maga módján.

Csak figyeltem a kezembe került kék színű italt, és elgondolkodtam. A fejemben ez nagyon romantikusan és nagyon csodálatosan festett, mint abban a régi Merlin filmben, amiben levarázsolta a Holdat a szerelmének. Csillag kristály, Hold ital.. Mintha nem is egy öldöklős játékba kerültünk volna, hanem valamiféle randi szimulátorba. Viszont amint jobban belegondoltam, máris változott a véleményem, és inkább komédiának neveztem volna onnantól ezt. Viszont mókásnak mókás elképzelés. És egy sötét helyen jól jöhet, ha világít az ember.
- Köszönöm szépen. De én nem is zavarlak tovább.. További szép napot! - köszöntem el tőle mosolyogva, és indultam is tovább utamra.

- Neked is - mosolyogtam vissza és vissza tértem a növényekhez.. egy fura gondolattal a fejemben, vajon miért sötétebb kék?

by **Szophie** Szer. Ápr. 08 2015, 22:19

20. boss - Silver ismi - Szurkolócsapat!

Legutóbbi harcunkból, na meg persze az arénából mind kiderült számomra, hogy van azon a szinten, hogy jöjjön bossolni. Ez önmagában már elég információ lenne, hogy meglátogassam, de még azt is sikerült kiderítenem, hogy legutóbb is volt, és megküzdött a gonosz és csúnya pókokkal, így egyértelmű volt, hogy felkeresem a fiút. Egyébként is régen találkoztunk. ^^ És meg akarom tudakolni, hordja-e a Karácsonyi ajándékát. Így tehát küldtem neki egy üzenetet, hogy megtudjam, merre is van épp, hol találkozhatnánk valamikor. A legjobb lenne a céhházban, akkor még sétálnom sem kéne.

Levelet kaptam lájf! És nem is akárkitől! Miss Szophie állt hozzám talán a legközelebb a céhből, közös kalandjaink végtelen sora izgalmat csempészett szürke hétköznapjaimba. Hogy mit szeretett volna tőlem, az lényegtelen volt, igaz a legjobb az lenne, ha a bűn nyomába eredhetnénk ketten, és mélyítenénk barátságunkat. "Ahol és amikor csak szeretnéd, Miss Szophie. Állok rendelkezésedre." Pötyögtem be, és küldtem el a válaszüzenetet.

Így hát a céhház lett a legkényelmesebb megoldás, legalábbis nekem, ő fogalmam sincs, merre jár. A kert tökéletesen megfelelt, főleg most, hogy még az idő is meleg, habár a nap nem süt, helyette felhők gyülekeznek az égen. Viszont a virágok már kezdtek nyílni itt-ott, kellemes illatot ontva magukból. Tökéletes. Már-már majdhogynem túl tökéletes. Kicipeltem oda két széket, meg egy kis asztalt, és némi teát is vittem, meg kekszet. Így vártam Silver-kun érkezését. ^^

Nem kellett volna, de végignéztem, ahogy készülődik és cipekedik. Lelkesnek tűnt, azt hiszem csak megzavartam volna vele, ha még azelőtt felbukkanok, hogy végzett volna a rögtönzött piknik terítésével. Azt hittem, hogy nem a kastélyban vagyok... I think. De hogy mi lehet a téma, amihez süti és tea is illik... - Hey! - bukkantam végül elő, miután vártam még egy-két percet. Intettem a Missnek - Nem várattalak meg, ugye...? - tettettem a bűnbánót, mint aki későn érkezett, míg odasétáltam hozzá.

Nem mondhatnám, hogy nehéz volt a cipekedés, súlyemelés második szinttel igazán meg sem kottyant, ahogy a késést sem igazán vettem észre. Most nem volt túl kötött az időrend. Visszaintegettem neki, széles mosollyal arcomon. - Most nem, viszont a késést nem nézzük el.. Legközelebb tilos késned! - nyújtottam ki rá a nyelvem játékosan megdorgálva őt, de valahol nagyon komolyan gondoltam. A boss harcon mindenkitől elvárom a pontosságot.

- Randevúról sose késnék, Princess - hajoltam meg színpadiasan, felidézve a múltkori találkozásunk, s midőn felnéztem, tekintetemmel máris a sárkányfarkast kerestem.
- Eljött hát az idő, hogy ígéretedet beváltsd, Miss Szophie? Csakis ezért várhatsz engem minden földi jóval - vontam le a következtetést félszeg mosollyal - Örülök, hogy jókedvűnek láthatlak - tettem hozzá. Semmi sápadtság, komor tekintet, csak egy szép mosolyú hercegnő állott előttem, aki majd kicsattant az egészségtől.

Kuncogva nevettem, a kezem a szám elé emelve. - Máris elkéstél a randevúról. A fele királyság csak a kezemmel jár, de a kezemet nem adom csak úgy akárki fiának. - ez most nem tudom, hogy igaz-e, vagy sem. Mármint, azért de, mert csak úgy mindenfajta komolyabb meggondolás nélkül mondtam igen. Valahol meg nem, mert azért nem csak úgy akárkinek, hanem Az akárkimnek. - Nem a sárkány a legnehezebb próbatétel. - kuncogtam tovább. - De ezt a mesét már valaki más végigjárta, bár nem teljesen a szokott úton. - meséltem, miközben töltöttem magamnak a kannából, és Silver felé nyújtottam. Bólintottam, és kedves szavaira újra elmosolyodtam. - Ami miatt igazából beszélgetni akarok veled.. - kezdtem bele, most sem túl sokat kertelve, rögtön a tárgyra térve. - Az a legközelebbi bossharc.

- I see, so that's what it is - bólintottam, majd homlokon pöcköltem a kisasszonyt. Vagy akkor asszonyt? - Congratulations! - tettem hozzá, aztán elvettem a teáskannát, és töltöttem én is az itókából. Ezek szerint a pompomlányos játékról lehet, hogy végleg lemondhatok. Such a pity... - A bossharc? - kérdeztem vissza nyomban. A 19. nehézségein már túl vagyunk, azon nem láttam Miss Szophiet. Lehet arról kérdezne? A szintje biztosan megvolt hozzá, hiszen a lány erősebb volt nálam.

Ööööö.. Na igen. Talán túlságosan egyszerűen is fogalmazok mostanában. Nem feltétlenül kellett volna elmondanom ilyen házasságról szóló dolgokat. És még Asuka is meglátta a gyűrűt. Ehh, jobb lenne, ha nem is mászkálnék embereke közé, ezt akaratlanul is elkottyintom így vagy úgy. Tényleg ennyire látszódna az ilyesmi az emberen? Mármint... ez már régen volt. Aztán Zu belekavart. A boldogságom a visszatérésének köszönhető. Legalábbis így kellene lennie. De azért sokat dob a hangulatomon a tény is, hogy lassan én is felfogom ezt a helyzetet. Van egy férjem. Örökké. Nincs az, hogy.. talán szeret, és talán együtt maradunk. Jó, persze a mai világban egy válás sokkal egyszerűbb.. Kivéve, ha az embernek én vagyok a felesége, aki ilyesmit sosem engedne meg. Szóval ez biztos és örök. Lesütöttem a szemem elpirulva. Nem tudtam mit tenni.. Mostanában erre a témára csak ezt a reakciót tudtam adni. Ezt és a boldogságot. Na jó, ha a kapcsolatomról volt szó, azelőtt is mindig hasonlóan reagáltam. Mindig, kivéve azt az egy esetet, amikor pont Silver-kun volt az egyik, aki segített nekem, hogy jobban legyek. - Szóval a következőt én szervezem, ez amolyan nem hivatalos információ, nevezzük úgy, titok, kivéve a létező összes ember előtt, aki szokott bossokra járni. De.. szóval ez titok. - És én meg szeretnélek hívni téged erre. ^^ - egy pillanatig mellőznöm kellett a szemkontaktust, ugyanis számhoz emeltem a csészét, és kortyoltam, utána újra visszapillantottam rá.

Egy pillanatra tágra nyílt a szemem. Well, meglepett a kijelentés, nem tehettem róla. Nem tudtam elképzelni hasonló szerepben, mint Miss Hinarit, igaz még nem ismertem őt sem annyira, hogy kimondhassam, valóban nem képes rá. Magabiztos volt, nem volt szüksége a bátorításomra se. Tehát csak egy dolog maradt számomra. Letettem a csészét, és a jobb kezem kinyújtva a homlokomhoz emeltem, magyarul tisztelgésre emeltem. - Örömmel elfogadom a meghívást, Miss Szophie! Képességeim legjavát fogom bevetni a siker érdekében, I promise! - mondtam katonás hangnemben, kihúzva magam. Már a múltkori harc is lenyűgözött. Többet akartam belőle. Talán lehetek ennyire önző, hogy ezt mondhassam.

Felnevettem a reakcióján duplán is. Bírtam a srácot. Nem is tudom, hol bujkált egészen eddig. Na jó, azért a tízezer főből én sem ismerhettem minden jó fej embert. Sőt, még Shukaku sem. - Valami kérdés kérés - óhaj sóhaj ezzel kapcsolatban esetleg? - tudtam, hogy ő sem volt még hosszú ideje bossot látogató, hogy túl nagy igényei legyenek, de aztán ki tudja.

- Valami vicceset mondtam? - kérdeztem bizonytalanul. Jó-jó, cheesy volt ez a megmozdulás, de én komolyan gondoltam ám ˇ^ˇ Számomra sokat jelent az, ha segíthetek egy jó ügy érdekében. Még akkor is ha ez nem egészen játék. Talán pont ezért is gondolom komolyan, és választottam magamnak ezt a szerepet. Pár éve már voltam hős sokak szemében, és most lehettem máshogyan is. - Well... számomra már az is nagy dolog, hogy elértem ezt a szintet. Ha ott lehetek, az nekem elég ^^ - válaszoltam mosolyogva, újra felvettem a csészét és belekortyoltam a teába.

- Nos.. Nem, de mondj! - szólítottam fel. - Be kell pótolni azt a nevetést, amit legutóbb elpocsékoltam.. - részemről ezzel le is volt tudva a boss téma. Nem voltak igényei. Pont. Vagyis.. Örültem volna, ha ezzel végeztünk, de volt itt még egy aprócska icikepicike probléma, lévén a fiú még nem ismert annyira, és fogalmam sem volt róla, mit tud rólam és mit nem, talán a terveim.. kicsit furcsán is érinthetik esetleg. De ezt a furcsaságot nem nagyon tudtam hogy felvezetni. Talán ha nem is mondanám el, az.. az esetleg jobb lenne. Vagy nem tudom. Fogalmam sincs. Viszont másfelé tereltem inkább a témát, amíg ezen gondolkodtam. - Van kedved valamit közösen csinálni? Olyan régen találkoztunk..

- Hey-hey! Tudod, mi a humorista legnagyobb halála? Ha azt kérik tőle, meséljen egy viccet - utasítottam vissza a kérést finoman. Nem olyan egyszerű az. De azért mosolyt csalt az arcomra, nagyon könnyen meg tudtam magam vele értetni. Egyetlen lánnyal sem tudtam még ilyen gördülékenyen társalogni, nem is tudom, miért más Miss Szophie, mint a többiek.
- Közösen... csinálni? Itt? - néztem körbe. Ha az előbb a humorista haláláról beszéltünk, akkor ez meg az enyém. Egyszerre tanácstalan lettem.

Elhúztam a számat. Az történt, hogy most nekem sem jutott eszembe semmi. Semmi vicces vagy mókás dolog. Így csak felemeltem a csészét, és ittam egy kis teát. Ilyesmi nem fordult elő még velem. Na jó, de.. Viszont nem ennyire nyíltan.
- Vagy akárhol máshol. - bólintottam felé. - Esetleg csak sétáljunk, aztán majd lesz valami. - mosolyodtam el, és kézen is fogtam, hogy hát akkor induljunk. Az asztalokat majd később beviszem, a süteményt meg megehetik a madarak, ha szeretnék.
És akkor ugrott be egy téma.
- És mi van a Karácsonyi ajándékoddal?

És a kínos csend. Jellemző, ez is az én hibám. I can't help it. Egyszerre csak felnevettem.
- Majd lesz. Mondjuk megtámadnak a fák és a bokrok! A folyosókon él valami növényszörny, tudtad? - kérdeztem, és már át is lendültünk a problémás fél percen.
- Well, az arra vár, hogy csapatot alakítsunk. Egyedül nem jó móka, don't you think so? - még a végén találok egy trükköt arra, hogy beöltöztessem, hé!

Na jó, ezen tényleg nevetnem kellett, azon kívül, hogy ilyen mobról nem igazán hallottam. Kivéve a kancsókákat. Azok a növények a legszörnyűségesebb rémálmaim közé tartoznak azóta is. De hogy a folyosókon éljen mindez? Te jó ég! Mik nincsenek ezen a helyen! Az egerek után már meg sem kellene igazából lepődnöm. De ez a kastély nem olyan tiszta, amilyennek tűnik. - De felpróbáltad? Jó méret? - kérdezősködtem vidáman. - Hát.. ha végigcigánykerekezel velem a főtéren, lehet, leszek a csapatod. De akkor egy harmadik személyt is be kell szervezned mellénk. - kuncogtam. Még mókás dolog is kisülhet ebből. Pedig akkor még milyen ártatlan kis dolognak indult, egy egyszerű megjegyzésnek..

- Nincs rá szükség, bízom az ítélőképességedben! - feleltem magabiztosan. Azt azért mégsem mondhattam, hogy "úgy nézek én ki, mint aki felpróbál ilyeneket?", szóval maradt ez a tipikus shounen főhős hozzáállás, haha.
- Hmm... Miss Hinari... NEM! Miss Love! Őt szervezzük be! - lelkesedtem fel. Igen, őt is szívesen láttam volna egy ilyen ruhácskában :F Úgy érzem az ártatlan énem kezd a háttérbe szorulni ennyi szép lány között

- Én kevésbé bízok benne.. Szerintem most fel kéne venned. - tényleg látni akartam. - Cserébe elmehetünk venni egy nőit, és én is felveszem most.. - adtam a kezébe egy alku lehetőséget. Közben a kezét fogva végigvezettem a most majdnem üres kerten, ahol nemsokára ezernyi pompás virág fog díszelegni. Most még csak pár hírnök hirdeti a tavaszt. Ösztönösen a kapu felé indultam, odakint tágasabb, és lehet, több mókás dolgot is találhatunk.
- Miss Love? - kérdeztem rá értetlenül. Nem nagyon tudtam hova tenni a nevet, nem volt számomra ismerős. De tetszett, hogy benne van az ötletben. Csinálhatnánk valamilyen műsort is. Akár Falat és Vezér és Brumi is beszállhatnak.

- Er.... I mean Ai-san - nevetgéltem a tarkómat vakarva. Elvitt a HÉV, és nem is gondoltam rá, hogy az asszociációim néha nehezen követhetők. A Miss Princesst is hiába mondanám bárkinek, csak mi ketten tudnánk, hogy kiről van szó ^^"
- Hát... ha egyszerre vesszük fel, akkor... áll az alku - feleltem bizonytalanul, mérlegelve magamban. Tulajdonképpen ez most azt jelenti, hogy kétszer is láthatom Miss Szophie-t miniszoknyában?

Nos.. Még jó, hogy megjegyeztem a jelmezboltot, ahonnan annak idején a nyuszifüleimet is szereztem, meg a farkas füleket, meg a kimonomat is.. Igazából nem is csak jelmezeket árultak, hanem mindenféle holmit, széles választékban. Onnan szereztem be neki a karácsonyi ajándékát is. És ha én megvettem azt, akkor elvárom, hogy használják. Na szóval, onnan szerezhetünk nekem is egyet a méretemben. És nincs is olyan messze a bolt épülete. Mókás volt a gondolat, hogy ennyi elég volt ahhoz, hogy rávegyem minderre. Én pedig mondanám, hogy hát, ha nem kell közönség elé mennem, akkor megoldható. Bár voltam már kevesebb ruhában is tömeg előtt. Neutral

Ugye volt az a bizonyos szépségverseny.. Azóta is kísért. - Nem tudom, akarom-e tudni, milyen gondolat vagy eseménysornak köszönheti ezt a megnevezést.. - nevettem fel.

Egy pár pillanatig csak pislogtam, aztán ahogy felfogtam a szavai értelmét, úgy vörösödtem fülig egyszersmind. Kapálózni és hadonászni kezdtem a kezeimmel. - N-n-nem úgy van, ahogy gondolod! Hanem izé... a neve! A neve jelenti azt, hogy... - elhalkultam és elharaptam a mondat végét. Zavarban voltam. Hogyne lettem volna?

Az hagyján, hogy kézen fogva trappoltunk végig a kerten meg úgy a város egy kis szakaszán is, vidáman, mosolyogva, de most még el is vörösödött mellettem, jól láthatóan. Minden járókelő joggal értheti félre a helyzetet. Pedig a kézfogásban önmagában semmi különös nem volt, na jó, talán csak egy pici, de számomra nem bírt olyan igazán mély jelentéssel. Egy egyszerű gesztus volt, bár azért még én is éreztem a kapcsolatot közöttünk általa. De ennyi. De ez a vörösödés feltűnő..
Mondjuk én tudom, hogy nem miattam van. De ez kezd izgalmas lenni.
- RenAi? Igen, romantikus szerelemnek is fordítható.. Vagy hogy is van ez.. - nekem is volt némi problémám a nyelvvel, és ez náluk eléggé összetett. Azért azt a bizonyos aishiteru szót nem kevertem össze semmivel.
Viszont egészen aranyos volt, ahogy zavarba jött. Így, míg még nem múlt el mindez, újra elkaptam a kezét, és bevezettem az üzletbe. Már ismertem az eladó hölgyeményt, így bátran köszöntem, és kezdtem csevegésbe.
- Egy szurkolólány ruhát szeretnénk nekem.. Az úrfi kérésére. - vezettem fel a vásárlási szándékot, a lehető legfélreérthetőbben, még kacsintottam is egyet.
- Kapható ilyesmi itt?
- Persze, gyertek utánam.. A te méretedben több is van. - indult el illedelmesen a kisasszony, hogy megmutogassa nekünk a választékot.

Úgy éreztem magam, mint egy hormonzavaros tinédzser... vagy hogy is van ez a mondás. Már azt sem tudtam, kihúzták alólam a talajt. Completely. Paradicsomos arcszínnel, a fejemet lehajtva közlekedtem az úttalan utakon, be az üzletbe. Hogy aztán felkapjam a fejemet. - Miss Szophie! - szűrtem a fogaim között bosszúsan, de az eladó hölgy pillantása újra vérvörösre festette az arcszínemet. Oh my god, mibe kevertem én magam. Divine punishment, huh?

- Segíthetek még valamiben? - Nem, köszönöm, megleszünk! - hagytam, hogy az eladó visszamenjen a helyére, és mi ketten maradhassunk. Hát ugye az ilyen ruhák vásárlása ezzel jár. És ne csak neki legyen szórakoztató, valami élményem nekem is legyen a dologban, azon kívül, hogy láthatom majd őt is testhez álló ruhácskában. Kuncogtam egy picit, de azt is éreztem, hogy talán bajt csináltam. Akárhogy is, Silver nagyon aranyos volt most így. *.* És egyébként is üres volt az üzlet az eladóhölgyön kívül. Meg lehettünk akár egy lány és a meleg barátja is, akik eljöttek ruhát vásárolni. Meg egyáltalán kit érdekel, mit hisznek? Én tudom, hogy kit szeretek, meg azt is, hogy Silver Ait kedveli. Akiket szeretünk, azok pedig biztosan megértik ezt a vásárlás dolgot. Ai-chant úgyis bevesszük majd a buliba, Kedvesemnek pedig majd maximum megmutatom a ruhát.. Akkor talán valami vörös-feketét kellene venni. Mehh, ezek a színek akaratlanul be fogják enni magukat a ruhatáramba. Vagyis.. már elkezdték ezt csinálni. A végén még lehet, meg is kedvelem a színeket. - Sorry, ártatlan tréfa volt. - kuncogtam, megsimizve céhtársam fejét, és a ruhák felé fordítottam őt. - Viszont most a véleményedre van szükség.. Én ehhez nem értek. Melyik néz ki jól? És.. vörös és fekete színben gondolkodtam. Szerinted? Az jól állna? - mintha tényleg a meleg haveromat kérdezgetném.. Neutral

De mivel nekem amúgy fogalmam sem volt róla, hogy ez hogy szokás, így ezt egyáltalán nem éreztem különösnek.

Hah, mivel érdemeltem én ezt ki? Biztosan elég ehhez a férfi létem? Még szerencse, hogy mások nem voltak a boltban. Fáradt sóhajt hallattam, miután az eladó kuncogva távozott, és megálltam, hogy ne nyafogjak. Nem-nem, nekem máshogy kell bosszút állnom. Lányok... - Vörös és fekete... az olyan devilish. Neked a kék és a fehér kombináció állna a legjobban... I think - mondtam nem túl nagy lelkesedéssel, de a ruhák láttán kicsikét azért emelkedett a hangulatom, és végül Miss Szophie kezébe nyomtam egy szettet. Ujjatlan, de magas nyakú felsővel, hiszen nem nagyon volt mit mutatni a dekoltázsban, és persze rövid, szellős szoknyával. - How 'bout this?

Igen, én is a kék-fehérre szavazok, ha ilyesmiről van szó, habár a feketével egyedül azért nem tudok megbarátkozni, mert a szüleim halála után két évig hordtam. Viszont a vörös - hiába a szemszínem - teljesen tabunak számított. De egy-két szalagban vagy díszben már megbarátkoztam vele.
- Felpróbáljam, és megnézzük, mit szólok? - néztem végig kételkedve a ruhán. Ez egyáltalán szoknyának nevezhető? Izéé.. Nem kell alá venni valamit? Mondjuk egy cicanadrágot? Vagy egy másik szoknyát? Tényleg, lehet, ez csak a felső része, az pedig egy kis dísz... fodor. Most rajtam volt a sor, hogy kínosan érezzem magam. Pedig még rajtam sem volt. ><

Hevesen bólogattam a kérdésére, le se tagadhattam volna, hogy mennyire lelkes vagyok az ötlettel kapcsolatban. Okay-okay, láttam rajta, hogy valamiféle égetnivaló boszorkányként mered a falatnyi kompozícióra, amit nem is értettem. A szép lányok azért szépek, hogy megmutassák magukat, no? És persze már szemet is vetettem egy másik darabra is, meg egy harmadikra, meg egy nem túl messze lévő nyuszijelmezre is, és itt le kéne állnom, mielőtt túlzásokba esnék... I think

Felnevettem, habár mindvégig kissé zavarban voltam. Igen, most én. Kikaptam a kezéből a ruhát, és félreérthetetlenül furcsán méregetve azt eltrappoltam az öltözőig. Nem fogom csak úgy itt a semmi közepén nyomogatni a gombokat az átöltözéssel. Szóval elbújtam, és gyorsan magamra öltöttem a ruhának nem teljesen nevezhető valamit, és elkezdtem magam bámulni a tükörben. A felső részével még nem is volt igazán baj. De ezt komolyan szoknyának nevezik az emberek? Mármint.. Egészen eddig leribancoztam azokat, akik ilyesmit hordanak. Na jó, egy két kivétellel.. De értitek, ez nagyon rövid. Csupasznak érzem a lábam. Q_Q Először csak a fejem dugtam ki szégyellősen az anyag mögül, ami az öltözőt elválasztotta a külvilágtól, majd mélyet sóhajtottam, és előléptem. A szoknya szélét szorongattam, és egyre csak lefelé húzogattam, miközben igazán lépni sem mertem. Arcomon pedig vörös pír jelezte a zavarom.

Maximális diszkrécióról biztosítva a lányt még az öltözőfülke irányából is elfordultam, és annak háttal állva vártam az attrakciót, miközben megpróbáltam elképzelni a látványt. Nem kellett sokat várnom, a függöny zizegése azt jelezte, hogy megfordulhatok, és eldőlt, hogy mennyire jó a fantáziám. Erre leesett az állam, és elkönyveltem a képzelőerőm szegényesnek. Felülmúlta minden várakozásomat. - So cute! - suttogtam félhangosan, annyira biztosan, hogy ő is érthette, ami kicsúszott a számon. Elsőre a köldöke ragadta meg a figyelmem, mely a fazonnak hála kikandikált, ráadásul annyira zavarban volt, hogy egyből olvadozni kezdtem. - Gyönyörű lábaid vannak... - jártattam tovább a számat, és csak egy pillanattal később ébredtem rá, hogy mit is mondtam - Má-mármint izé... nem úgy értettem, hanem... - kezdtem én hebegni-habogni, és éreztem, hogy az én orcám is egy-két árnyalattal vörösebb lesz Embarassed

Adott volt két ember, akik egymással szemben ácsorognak, teljesen zavarban. Ha most egy romantikus filmben lennénk, akkor valaki meglökött volna hátulról, és még a karjai közé is estem volna.. De először is: nem vagyunk ott. Másodszor pedig: nekem már volt álmaim hercege. Szóval ez most elmaradt.. Bár a dicséretek tovább fokozták zavaromat, lassan kezdtem megszokni közben a ruhát, minden szellőssége ellenére. Bár a tekintetét kerültem még mindig. - Most te jössz! Neked is fel kell venned.. - nyeltem egyet, miután ezt kimondtam, majd ráemeltem a tekintetem. Arcomon még mindig pír játszott, de a tekintetem már határozott volt, és ajkaimon is csak a szokásos mosoly ült.

Nehezen tudtam levenni a szemem róla, pedig illett volna már. Bekúsztak a fejembe olyan gondolatok is, hogy természetesen igazam volt, hiszen váltig állítottam, hogy remekül állna neki a ruha, és most, hogy itt vagyunk... mintha ráöntötték volna. Tökéletes volt. Ha ez egy mese vagy egy film lett volna, itt helyben bele is zúgtam volna a lányba, de ez nem így volt. Egyszerűen csak a szépségét csodáltam. Hosszú pillanatokig fel se fogtam az értelmét a szavainak. - Aaaa.... hogy tessék? - ráztam meg a fejemet a bámulatból kicsit kiesve - Oh yes, certainly - kaptam össze magam, de aztán csak leemeltem azt a másik ruhát is neki - Addig felpróbálod te is ezt? Ez csak egyrészes - kértem, kíváncsian, hogy fest, amikor a ruha kiemeli a dereka és a csípője kecses vonalát.

Felsóhajtottam. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most telhetetlenség, vagy mégis mi a franc. Lehet, hogy csak rosszul áll ez, és a másik jobb lenne. Bár a nézése nem erről árulkodik. Jó, de alapvetően egy férfival van dolgom. És akárkinek kint van a combja ennyire, azt meg fogják bámulni, ez természetes. A ruha ez mellett pedig lényegtelen. Viszont nekünk meg pont ez a lényeg! Szóval egyértelmű, hogy a legtökéletesebbet kell megtalálni.. Amihez válogatásra van szükség. Bíztam Silver döntéseiben, akármennyire furcsa volt is belegondolni, hogy voltaképp ő választ nekem ruhát. De mégis jobban látja a helyzetet, mint én, aki mindennap megcsodálhatom magam a tükörben, és ettől már unalmassá is vált a saját látványom magamnak. És ha már a szakértői véleménynél tartunk, egy másik változás is történt az elmúlt időben, amit biztosan ő is észrevett, hisz még a régiben ismert meg. A hajam. Szóval miközben újra beléptem az öltözőbe, hogy a másik ruhát is magamra aggassam - sajnálkozva láttam, hogy ennek is nagyon rövid a szoknya része - , könnyed csevejbe kezdtem. - És egyébként.. Mi a véleményed aa.. hajamról? Hosszú vagy rövid? Melyik a jobb?

Én is elfoglaltam a magam helyét, és nekiálltam öltözködni, vagyis magamra varázsolni ezt a... "ruhát." Szörnyen nézett ki, és szinte teljesen biztos voltam benne, hogy nagyon viccesen fogok benne festeni. Szóval ha már hajaknál jártunk, úgy döntöttem, megviccelem kicsit Miss Szophiet.
- Doesn't matter. Szerintem mindkettő jól áll neked, azt viseld, amelyikkel jobban érzed magad ^^ - feleltem, majd a menüben pötyögés után belenéztem a tükörbe, és... hangosan felröhögtem.
- Oh my god, so crazy... - sóhajtottam fel panaszosan, és előmerészkedtem. A testhezálló póló még csak-csak elment, még ha szokatlan is volt, de a rövidnadrág... az semmit sem takart gyakorlatilag, és... lett volna mit Embarassed

(ezzel a fizimiskával kerül elő: http://cdn.myanimelist.net/images/characters/5/264117.jpg )

Hát a válaszával nem mentem túl sokra. Én magam sem tudtam, melyikben érzem jobban magam. Hiányzott is a régi, meg nem is. De majd megkérdezem a szakértőm véleményét.. Az átszűrődő hangok vidám mosolyra húzták az én számat is. Szóval vicces. Hát, a lényeget elértem mindenképp. Én is előbújtam óvatosan, még mindig nem szokva meg a ruhát, de már sokkal magabiztosabban mozogtam. Felnevettem volna én is, ha nem egy ismeretlent pillantok meg magam előtt. Vagy hát.. majdnem ismeretlent. Azért az arca az az arca. - Teljes stílusváltás? - nyújtottam ki rá a nyelvem, és végignéztem rajta, ahogy talán az előbb ő rajtam. Hát.. voltam már balettelőadáson, ott rosszabbak voltak a férfiak a kis harisnyájukban. Szóval ez nem is olyan vészes.

- Hadd mutatkozzam be, Szophie-san. Kenji vagyok, örvendek - mondtam magabiztos mosollyal az arcomon, megpróbálva tudomást sem venni a ruhámról. Az övé amúgy is azonnal elnyomta az összes zavaromat, habár azért igyekeztem olyan pózban maradni, hogy ne látszódjon, miféle tiszteletadással is adózok a lány előtt Embarassed

Tréningelnem kell magam, hogy ha majd ő is, és Ai-san is mellettem lesz ilyesfajta ruhákban, akkor kontrollálni tudjam az ösztöneimet...
- Csinos vagy - kaparásztam a szám szélét kicsiny zavaromban - Az előző merészebbnek mutat, ez pedig kiemeli az ártatlanságod. Mindkettő működik - fejtettem ki kérés nélkül is a véleményem, aztán félve kérdeztem - És nekem.. hogy áll ez a borzadály?

- Kenji.. - ízlelgettem a szavakat. Hát, legalább már neki is van egy amolyan beceneve. Vagy legalábbis egy olyan neve, ahogy én hívom, és mások nem. Vagy ha igen, akkor is.. Akkor is ez legalább különbözik attól, amit mindenki ismer. Szóval naa, ez ilyen közös dolog, mint a Princess.
- Örvendek, Kenji-san. - mosolyogtam én is vissza kuncogva.
- Jól áll a barna.
- És akkor a második lesz a befutó.. - néztem végig magamon. Még hogy ártatlanság. Létezik ez a szó, ha az ember lánya ilyen szoknyában tetszeleg?
- Szerinted.. Nem létezik esetleg egy apáca pompomlány csapat? Az ő ruhájuk is biztosan jól állna.. - próbálkoztam azért..
- Hát.. Jobban, mint a balettos fiúkon szokott az ő ruhájuk. - mondtam véleményt halkan kuncogva. Ez végül is pozitív is volt meg azért negatív is. De őt és engem teljesen más ösztönzött arra, hogy a másikunkat ilyen ruhában lássuk. Én csak jót akartam szórakozni. ^^

- Így nézek ki igazából, igazából ^^" - magyarázkodtam. És mivel most nem szerepet játszottam, ezért illőnek éreztem azt is, hogy a hajamat is visszaszínezzem. Sőt, ezt az egész bulit így fogom megcsinálni, hogy ne ismerhessenek rám olyan könnyen! Zseniális terv fogant meg a fejemben. - Szerintem vedd meg mindkettőt - tanácsoltam szent meggyőződéssel. Jól fog neki jönni a másik is, ha nem is most, talán majd később. - Olyan biztos nincs! - vágtam rá, szépen eltitkolva előle, hogy vannak sokkal konzervatívabb darabok is. Nem kell az neki, emeljük ki a szépségét. Ezeket a lábakat mindenkinek látnia kell, a férfitársadalomnak joga van hozzá! És ami a véleményét illeti? Arra reagálva csak szimplán kínomban nevetgéltem. Neki rosszabb, mondjuk.

- És honnan jött a váltás ötlete? - kérdeztem érdeklődve, és ha engedte, felemeltem egy hajtincset, közelebb hajoltam, és úgy is nézegettem.. Na nem mintha sok különbség lett volna valójában, de azért mégis. Végül összeborzoltam.
- És így nézel ki fésülködés nélkül.. - kuncogtam. Balettelőadásra készülve.
Kételkedve néztem viszont a ruhákra. Egyet sem szívesen látok a ruhatáramban, nemhogy kettőt. Főleg közös invertoryval. Neutral

Bár felőlem Kicsim is hordhatja a szoknyát, ahogy én alszom az ő pólójában, de jelen pillanatban a nyuszi jelmez is éppen eléggé zavar, nemhogy még ez is ott legyen. De egy még hagyján. De mi a magyarázatom arra, hogy rögtön kettőt szereztem be? Na jó, ezek persze mind csak kifogások. De komolyan ilyesmire költsek pénzt, amikor házra és zongorára spórolok? Na nem mintha ez túl nagy összeg lenne, vagy ne lenne tele a számlám. Inkább továbbra is magával a ruhával volt a legnagyobb probléma.
Viszont egy cicanadrág azért biztosan hordható mellé. Mert én így utcára nem megyek, az biztos. De az még nem is lenne annyira csalás. Senki nem mondta, hogy nem szabad. De most komolyan mindkettőt vegyem meg?
- Mi értelme lenne? Egyszerre csak egyet hordhatok. És csak egyszer fogok egyet felvenni.

- Well... that's a secret - kacsintottam titokzatosan, de nem sokáig tartott a magabiztosságom. Úgy omlott le, akár egy huzatos szobában a kártyavár, mikor közelebb hajolt. Becsuktam a szemeimet, felkészülve a legrosszabbra, de csak egy hajborzolást kaptam. Erőltetett nevetgéléssel léptem hátra egyet. Már így is a határon táncoltam. De meg kellett emberelnem magam ><
- Ragaszkodom hozzá! Ha te nem teszed meg, akkor megveszem neked én, ajándéknak - közöltem a lánnyal. Kicsit remegett a hangom, ugyanis bosszút tervezgettem a hajborzolásként, és az első pillanatban, amikor nem figyelt, fel is libbentettem a szoknyáját.
- Te meg egy nézel ki, ha erős szél van az utcán - vágtam vissza vigyorogva. Lehet, most kicsit túl messzire mentem? Embarassed

Titok. Mehh, ez a válasz nem annyira tetszett. Most furdalta az oldalam a kíváncsiság, micsoda sötét.. vagyis ősz titkot rejt magában a fiú.
A közvetlenségre viszont mindig egészen furcsán reagált. Legalább tudom, nem csak én vagyok ilyen pirulós fajta. Bár ennyire még én sem.. Vagyis.. Nem tudom. Egy hajborzolástól azért nem ijedek meg.
De tiszteletben tartottam, hogy kínosan érezte magát a közelségtől, így nem léptem utána.
Ühhm, viszont az ajándékra nem mondhatok nemet. Az illetlenség. És úgy tűnik, ígyis-úgyis a tulajdonomba fog kerülni az a ruha, tehát nem nagyon tudok mit kezdeni az egésszel.
- Akkor megveszem én.. - egyeztem bele sóhajtva. Akkor már ne legyen elkötelezettségem vele szemben. Az ajándék az annyiban rosszabb, hogy azzal lehet zsarolni.
Így hát úgy döntöttem, visszamegyek a próbafülkéből és átveszem ezt a rémes ruhadarabot, de amint megfordultam, illetlenséget tapasztaltam a hátam mögül. Q_Q
Vagyis.. a szoknyám felől. Ami eddig sem volt túl hosszú, de valamit csak-csak takart.
- Mii.. - adtam ki furcsa, vinnyogó hangot, és a kezére csaptam, majd megfordultam, elkaptam az említett kacsót, és megfogtam, hogy többet ne tudjon bűnt elkövetni. Ez egy játék, amiben egyetlen feladatom, hogy ne engedjem el a kezét. Neki pedig gondolom célja, hogy kiszabaduljon.

- Nem-nem, megkapod ajándékba. Túl késő visszakozni, Szophie-san - ellenkeztem. Kíváncsi voltam, észreveszi-e, hogy változott a beszédstílusom, vagy a hozzáállásom. Már nem szerepben voltam, ez már én voltam. Pofont viszont nem kaptam, meg a fejemet se csapta le, szóval azt hiszem talán mégse estem túlzásba, és képes volt poénnak venni a poénomat, még ha végtelenül szemtelen is voltam. De tényleg poén volt? Ahogy a kezemet fogta, beleakadt a tekintetem az övébe.
- A szél oda jut el, ahová akar, az ő szabadságánál nincs korlátlanabb dolog. Te mégis azt gondolod, hogy meg tudod fogni? - kérdeztem halvány félmosollyal.

Persze, hogy feltűnt, hogy elmaradt a Miss megszólítás. Helyette volt chan. De annyira azért nem hatott meg a változás, Kenji az Silver és Silver az Kenji, akármi is történik, ez így fog maradni. A lényeg, hogy élvezem a társaságát. ^^ Bár ez a ruhavásárlás a teázáshoz képest nagyon más.. És még úgy indultunk el, hogy semmi ötletünk nem volt. És ha ám akarta költeni a pénzét, én ugyan nem vitatkoztam vele. Még akkor sem, ha ilyesmit akart venni, amikor egy sütivel mennyivel jobban jártam volna. Végül csak egy beleegyező mosolyt kapott válasz helyett. - Igyekszem megfogni. Ezt a szelet mindenesetre sikerült. - nyújtottam rá nyelvet, és fel is emeltem a kezét, közelebb lépve. Mintha csak kaput csinálnánk a bújj-bújj zöld ág-hoz.

Ami tettem, az valószínűleg nem volt helyes. Azonban abban a helyzetben ez nem jutott eszembe. Valószínűleg azért, mert Szophie-san nem tett ellene semmit. Sőt, a viselkedése még bátorított is, így joggal gondolhattam azt, hogy amit én felelőtlenségnek gondoltam, az számára nem volt az. Gondoltam? Dehogy gondoltam. Semmi más nem volt a fejemben, csak az a lány, aki előttem állt. Ahogy felemelte a kezem, úgy követtem a tekintetemmel, éppen csak annyi ideig, hogy megtaláljam a kiutat. - Biztos, hogy sikerült? - kérdeztem, miközben ő közelebb lépett, és a következő pillanatban a szabad kezem a derekára simult, és úgy húztam közel magamhoz. Centikre voltak egymástól az ajkaink, de most nem szerepet játszottunk, mint az arénában. Én legalábbis semmiképpen.

Neee, kiszabadult. Ez volt az egyetlen gondolat, ami az én kobakomban járt, a játék hevében, bár nagyon úgy tűnt, a fiú közben teljesen más irányba kalandozott fejben. És én ezt csak a következő pillanatban vettem észre, amikor a szemébe néztem. Mármint úgy tényleg a szemébe. Nem is tudtam volna nagyon hova, amikor annyira nagyon közel húzott, hogy éreztem az arcomon a leheletét. Számomra ismeretlen, új illata volt, de kellemes. Elpirultam, és leblokkoltam, és csak néztem és néztem, de aztán az utolsó pillanatban összehúzódtam, és egyszerűen csak a vállához bújtam, szabad kezemmel óvatosan átölelve őt. - Sajnálom. - nyöszörögtem egy oktávval magasabb hangon az átlagosnál, mivel akárhogyan is nézzük, ez a helyzet nagyon zavarba ejtő volt, és ezt a gyomrom is tudta a maga különös pillangóival. De ez De ez is.. máshogy volt gyomorszorító. Izgalmasan, de mégis csak barátian.

Ahogy a vállamba fúrta a fejét, úgy ébredtem fel én is abból az álomból, amibe kergettem magam. És persze én is nagyon zavarba jöttem, nem is értettem meg hirtelen, hogy ő miért ölel engem. És én miért ölelem még mindig őt? Merthogy nem engedtem el, és igazából nem is akartam. Pedig tudtam, hogy nem kéne... - Bo-bocsánat, csak... nagyon vonzó vagy... különösen ebben a ruhában, és... - hebegtem-habogtam, miközben a derekát cirógattam. Remegve sóhajtottam fel, és megpróbáltam a lány arcát kibányászni a vállamból, hogy ránézhessek. Hogy láthassam a szemét.

A válla már nem első alkalommal nyújtott menedéket, bár nem igazán egyezett az, ami elől elmenekültem belé. - Igazából egyikünknek sem kellene bocsánatot kérnie. - mondtam, még mindig a vállának beszélve. Voltaképp nem is volt hiba, vagy ha valamit hibáztatni akarunk, akkor legyen az a ruha. Na és persze én is túlságosan közvetlenül játszottam talán. Neutral

Ő meg csak.. Úgy reagált rá, ahogy azt kell. Ösztönzésére felnéztem rá, és barátságosan rámosolyogtam. De voltaképp még mindig öleltük egymást, csak már kevésbé szorosan. - Elvisszük akkor ezeket a ruhákat, vagy hagyjuk itt elfelejteni? - kuncogtam, majd egy puszit még megkockáztattam az állára adni, mielőtt eltoltam őt magamtól, kibontakoztam az öleléséből, és beléptem az öltözőbe, hogy akárhogy is döntünk végül, legalább a normális ruháimban legyek újra.

Mélyet sóhajtottam, de még mindig remegett a hangom. Nekem nincs kihez hozzábújnom, de vele más volt a helyzet, szóval igenis a bocsánatkérésem helyénvaló volt. Lehetne annyi eszem, hogy nem csábulok el egy csinos ruhától. Azonban ha most ennek hatására leteszünk a tervünkről, akkor az gyávaság lenne. Közönség előtt biztos nem fog még egyszer ilyesmi történni.
- Vigyük őket el - mosolyogtam vissza. Aztán azon gondolkodtam, hogy a puszi vajon miért jött? Invitálás? Ha most nem megyek be oda utána, akkor elszalasztok egy lehetőséget? Ha nem lennék tisztában vele, hogy mi vele a helyzet, akkor nem lenne kérdés, hogy mit teszek. Így viszont megvártam, amíg kijön, és utána én is bementem, hogy átöltözzek. Na és a hajamat is vissza akartam állítani. Az volt mindennek az okozója. De ahogy elhaladtam mellette, muszáj volt valamit megtennem. Elkaptam az állát és egy apró, pillanatszerű csókot nyomtam a szájára.
- Hogy ne felejtsd el - kacsintottam rá, aztán elléptem mellette, be a fülkébe.

Rendben. Akkor elvisszük.. Ennél nagyobb gond úgysem lehet belőle, főleg nem cicanadrággal hordva. Csak okosan.. Meg ugye a hideg ellen is védekezni kell. És a napsugarak káros hatásától is..
Hát arra nem számítottam, hogy végül kapok egy rögtönzött szájra puszi szerű csók szerű valamit.. De ez elől már el tudtam bújni az öltözőbe, hirtelen magamra húzva a függönyt. Az átöltözés ideje pedig elég volt arra, hogy teljesen lenyugodjak, és a játék oldaláról közelítsem meg az egészet újra. Bár én mindvégig így tettem igazából. Majdnem.
- Hidd el, nem felejtem el. - reagáltam ekkor, kissé megkésve.
- És héé.. Ha rajtam múlik, nem ez az utolsó játékunk.

Hirtelen felindulás volt a csókocska, de mégse bánta meg. Lehet, hogy nem volt helyes, de ha nem tudta volna valahogy kifejezni a vonzódását iránta, megőrült volna. A lány viselkedése pedig segített felülemelkedni a morális válságon, ami igazából csak nekem, Silver számára volt az, Shiba Kenji csak szimplán zavarban volt. Miss Szophie viszont nem bánta, és ez volt az utolsó lökés ahhoz, hogy Kenji eldöntse magában, mit tegyen legközelebb, ha szurkolólány ruhát lát a lányon.
- Én is szívesen játszanék még veled - felelte Kenji, de ezután átadta a teret nekem, Silvernek, az ezüstös hajú hősnek, akit csak az igazság védelme érdekel, különösen ha szép lányokat kell megvédeni a gonosztól.

by **Szophie** Vas. Ápr. 12 2015, 20:23

20.boss ismerkedés - Raven - Choccobo lovaglás

Csendesen ücsörögtem a kapuban a földön, úgy vártam Ravent. Egy kis dobozt tartottam a kezemben, és izgatottan figyeltem egyik-másik irányba, várva, hogy felbukkanjon. Furcsa volt visszatérni a céhházhoz, de mégis itt laktam.. Még. Nem tudom, még meddig. Amire készültem, az pedig különös volt, és egyszerre voltam miatta ideges és vártam már nagyon. Egészen mulatságosnak tartottam a dolgot. A boss.. Érdekes lesz. De előtte Raven. Régen nem találkoztam vele..

Nem tudta eldönteni, jó ötlet-e így menni. A majdnem ősz haj és a kék szempár valószínűleg megdöbbenthette Szophiet, ő meg értékes személynek számított. Az ember pedig nem változik meg csak úgy, maga magától... De végül a menetel mellett döntött. Őszség vagy nem, várták. Kezdett melegedni, de korai volt levetni a kabátot. Kapucniját lehúzta fejéről, amint távolról meglátta az Igazság céhházát, s a bejárat előtt ácsorgó lányt. Keveseknek nyújtott oly őszinte mosolyt, mint Szonak. A barátja volt. - Hogysmint? - kérdezte.

Kicsit meglepődtem, mert úgy történt, hogy majdhogynem nem ismertem meg a fiút. Persze az arca az az arca maradt, és ő maga is ugyanaz. De ezt messziről nem mondtam volna meg. - Szia! - keltem fel, és ha engedte, megöleltem. - Ezt én is kérdezhetném.. Stílus váltás? - néztem a hajára, és egy fürtöt a kezembe is vettem. - Uhmm.. Ez a tiéd! - adtam át közben a dobozkát, eszembe jutva, hogy a zsebemben rejtőzködik. Nem volt nagy dolog benne. Egy egyszerű nyaklánc, semmi csicsás, csak férfias. - Hogy legyen valami, amire ha ránézel, eszedbe juttat.^^

Az ölelést szívesen fogadta, s viszonozta. A kérdésre eleinte csak hümmögő habozással válaszolt. Nemigen talált megfelelő indokot arra, mi történt vele. - Hát... egyszerűen így keltem. Biztosan valami bug. - zavartan kuncogott, miközben ráhagyta a hajban való bogarászást a lánynak. - Nekem? - Meglepődöttség rajzolódott ki arcára, miközben átvette a dobozkát, és megnézte a benne rejlő ékszert. Lesütötte szemét. - Nagyon... köszönöm. - Majd felnézett. Túljutott meghatottságán. - Na és terv meg hasonlók?

- Aranyos kis bug. - túrtam bele mosolyogva a hajába és borzoltam össze. Örültem, hogy tetszett neki az ajándékom, és nagyon aranyosnak tartottam az arckifejezését, amikor meglátta. - Hát.. beszélgetni, meg mókázni. Hisz olyan rég találkoztunk.. - Meg talán.. Tudod.. Tervezem most, hogy.. Hát.. Megtaláltuk Vezérrel a boss kaput, és.. Mi szervezünk, és.. - hangom egyre halkult, ahogy a vége fleé közeledtem. - Esetleg.. Örülnénk neked. - nyeltem nagyot legvégül.

- Nah... - Sejtelmesen mordult fel a hajborzolásra. Olyan fura volt, mintha csak a farkasát simogatta volna. Persze nem mintha bármi gondot látott ebben, csak... bizarrnak tűnt. A válaszra egyszerű "hm"-öt hallatott, majd bal kezét csípőre tette. A hír éppoly váratlanul érte, mint az imént kapott ékszer. Mióta "az" megtörtént, minden a feje tetejére állt Aincradban. Anat eltűntével minden megváltozott. - Helyes. - jelentette ki komolyan. - Már nagyon untam, hogy mindig ugyanazok dirigálnak. - A közeledésre és a meghívásra elhallgatott. - Azt akarod, hogy menjek? - kérdezte ugyanolyan halkan.

A mordulásra elkaptam a kezem. Rendben, nem csinálom. Zu sem szereti. Makotoval pedig nem tudom megcsinálni, az ő hajával egyszerűbb lenne ugrókötelezni. Uhhm, de tényleg, most már meg kell ejteni azt a fésülgetést valamikor. ^^ Felnevettem a reakciójára. - Én is untam.. - Hát.. Örülnék neki.. De nem kényszerítelek. Tudom, hogy.. - félsz? nem szereted? nem szeretnéd? most mondjam ezeket? - Tudom. - fejeztem be a mondatot komoran.

Szemét forgatva, beletörődően felsóhajtott. Karjait széttárva vonta meg vállát. Nem volt mit tenni, ha egyszer akarják. Sosem érezte úgy, hogy szükségük lett volna a fiúra, de ez másnak ígérkezett. Remélte, ez legalább elfeledteti vele azt, hogy hagyták volna meghalni, ráadásul a céhtársát is maradásra bírták. - Csak ígérj meg nekem valamit - felelte, kis váratással. - Senkit sem hagytok meghalni. A burok nem garancia arra, hogy túl is éld, ha az életpontod eléri a nullát. - Szomorúan mosolygott. - Még én is féltem, amikor meg akartam menteni Sayát. Szörnyű volt magatehetetlenül a vízben vergődni, várni, mikor fogy el a levegő. És... - Nagyot fújtatott. - Nem akarom, hogy ráerőltessenek másokat a maradásra. Anat a krokodiloknál parancsba adta, hogy teleportáljunk ki. Sayát marasztalták, én meg csak segíteni akartam rajta. Többé nem akarom... többé nem.

- Ez lett volna a következő kérdésem. - mosolyodtam el. - Hogy mit vársz el, mik az igényeid.. Nem tudom, mennyire tudok eleget tenni mindenkiének.. De igyekszem! Habár a parancsnokságot átadom.. Az nem jelenti azt, hogy hallgatnod is kell rá. Mindig ahogy te jónak látod. Ha úgy érzed, neked rossz ott, felőlem az első körben, maximum hp-val is kiteleportálhatsz. És szavamat adom, aki neheztelni fog rád ez miatt, az megismerheti a farkasom fogait.

- Kedves tőled. - mondta őszintén, ám a mosoly eltűnt arcáról. - Kinek adnád át? - Egy pillanatra riadtnak tűnt. Félt, hogy megint olyan kezében lesz, aki... Nem, nem szabadott erre gondolnia. - Vezér lekötelezne, de végig fogom csinálni. Viszont ők el is felejthetik, hogy parancsból bármit is megteszek. Ugyanúgy jogom van ott lenni, mint bárki másnak. - Fejét enyhén oldalra döntötte. - Nyáron is erről beszélgettünk. Hát még most sem igazán értem, egyesek mit keresnek ott.

Mély levegőt vettem, és felsóhajtottam. - Tachinak, ha elfogadja. - ejtettem ki a számon. A legkritikusabb pontja a beszélgetésnek ez volt, azt hiszem. - De.. Voltaképp én irányítok. Ő csak a taktikával foglalkozik.. Ne aggódj, garantálok mindent. - néztem rá komolyan, tényleg. - De nem is erőltetem, ha nem szeretnéd.. Megértem. -Mindenkinek joga van. Viszont azért is a személy találka, mert.. Nem szeretném, ha mindenféle furcsa alak ott lenne, és elrontana mindent. Csak azok jöhetnek, akik már bizonyítottak.. és akikben megbízom ilyen szemszögből.

- Óh. - osztotta meg véleményét. - Hát, végülis jobb, mint a többi. Nekem mindegy. - Vállat rándítva keresztbe fonta karját. - Ne aggódj, nem hiszem, hogy bármilyen probléma fennállhat. Csak adjuk meg a lehetőséget magunknak. Eddig nem volt túl sok esélyünk a dolgokba való beleavatkozásba. - Az ég felé pillantott. - Úgy tűnt, mintha azokra az emberekre bíznánk a sorsunkat, akik a frontélen állnak. Őszintén szólva kevés olyan egyént látok, akiben meg tudnék bízni. Csak reménykedni lehetett. - Itt a lány szemeibe nézett, s biztatóan biccentett. - Most minden más lesz.

Bizalmat szavazott nekem. Ez pedig nagy dolog volt. Úgy éreztem, meg kell feleljek neki. És ettől csak még jobban féltem. A keze után nyúltam, és ha engedte, megfogtam, megszorítottam kedvesen. Nekem szükségem volt rá, és talán neki is.. - Most valami kellemesebb.. Van kedved beülni valahova? ^^ Beszélgetni, ilyesmik..

A kézfogás éppoly kellemesen esett, mint a legutóbbi találkozásukkor. Ő is viszonozta a kézszorítást, mely a barátságukat kívánta jelezni. Igen, másokkal sem lenne baj, ha ugyanilyen jó viszony uralkodna a fronton. De az meg kész lehetetlenség. Sosem tudna megbocsátani nekik. - Kíváncsi vagyok a céhházatokra. Ha igazak a pletykák, istállótok is van, tele furcsa madarakkal. Megnézném őket, már ha szabad.

Bólintottam. Az udvar kellemes része volt a céhnek. Elindultam befelé a chocobook istállója felé. Én is kedveltem a madarakat, de csak messziről mertem eddig rájuk nézni. - Tojásokat is lehet örökbe fogadni.. És kikelteni és felnevelni a saját kis csokidat. De én még nem mertem, és.. Már így is vannak nevelgetni való állatkáim elegen. - rámosolyogtam. Séta közben továbbra sem engedtem el a kezét.

A madarak tényleg nagyok voltak. Ha nem is minden részlegben, de bőven akadt belőlük. Volt bennük valami csodálatos, ami felkeltette a lovag érdeklődését. Aranyosak? A csibék kétségtelenül azok. Ha a kifejlett egyedek lábaikra nézett, erőt látott bennük - roppant nagy erőt. - Érdekes szerzetek. - vallotta be. - Jókedvűnek tűnnek. - Lepillantott az egyik kis csirkére, amely épp a fiú lábához dörgölte magát. A szóban forgó fiú kezeibe vette. Épp akkora volt, mint minden más csibe, csak selymesebb. Bátrabbnak tűnt. - Ó, szóval idomárként állatkertet akarsz? Végülis kell valami szórakozás. - kuncogott.

Örültem, hogy tetszett neki, noha majdhogynem lehetetlen volt, hogy valakinek ne nyerje el a tetszését. Tényleg aranyosak voltak. De picit félelmetesek is. Na persze nem jobban, mint a hatalmas farkas az oldalamon. - Igazából nem.. - nevettem fel. - Csak úgy alakult, hogy van egy halam, egy gyíkom, egy farkasom, meg egy.. majdnem medvém. - magyaráztam jókedvűen. ^^ A nehezén már túljutottunk.. Most pedig teljesen jól éreztem már magam, levetkőztem minden problémát.

- Hűh. Akkor bőven van társaságod és elfoglaltságod is. Nem nehéz? Meg mégis hogy sikerült ennyit idomítanod? - Az állatidomár állatokat idomít, de ez akkor is furcsa volt a fiú számára. - Majdnem medve? - Kezdett minden zavarossá válni...

- Néha eléggé.. - sóhajtottam mélyet. - De szórakoztató is. - Vezér ugye az alap petem volt.. Falatot hozzá idomítottam.. A halat Shukakutól kaptam ajándékba. A medve pedig amúgy egy játékos, csak.. Úgy viselkedik, mint egy medve. Meg úgy is néz ki.. Mármint mackó ruhában van. És.. lassan fel kellene ébrednie már a téli álomból.. - kuncogtam, jókedvűen csicseregve.

- Szóval szinte sosem vagy egyedül. - jelentette ki. - Nem érzed kicsit... - Habozva kereste a megfelelő szót. - nyomasztónak? A beszerzési körülményükre a fiú csöndben bólintott, miközben jobb mutatóujjával megcirógatta a chocobo csibe csőre alatti lágy részt.

Felnevettem és megráztam a fejem. - Ez egyáltalán nincs így.. Csak Vezér az, aki folyamatosan követ. Falatot ritkábban hozom magammal. És Vezért is el szoktam hagyni időről időre. Az állatok nem jelentik azt, hogy folyamatosan velük kell lennem.. Persze igénylik a törődést és gondoskodást, főleg Falat szeret a közelemben tartózkodni. De te is láttad legutóbb.. Egyedül is szoktam lenni. - elnézegettem a kezében a kis lényt, és óvatosan odanyúltam, hogy megsimizzem én is a fejét. Semmi hirtelen mozdulat. - Van lovaglás jártasságod? - kérdeztem aztán hirtelen.

- Azt hittem, Vezér csak valahol messzebb volt, ezért nem láthattam. Azt hallottam, az idomár társa csak egy bizonyos távolságig mehet el. - Elgondolkodott. - Tudod, ők másképp viselkednek, mint az odakinti állatok. Szerintem emberibbek, hogy a kevésbé empatikusak jobban tudják, mit akarnak. - ismét kuncogott. - Ne értsd félre, nem rád értettem. Jó, ha van egy társ melletted, aki figyeli a hátadat, de... - Nem fejezte be a mondatot. Figyelme a tenyerében tartott csibére összpontosult. A kicsike jólesőnek tartotta, hogy ketten is kényeztetik. - Van. - felelte, aztán kérdőn húzta fel szemöldökét. - Miért?

- Én és Vezér sokszor szoktunk külön járni. - pislogtam nagyokat. Talán azért lehetséges, mert mi ketten másfajta viszonyt ápolunk, mint más petek és gazdáik. Vagy nincs így. Fogalmam sincs. Én még nem hallottam ilyesmiről. Lehet azért is, mert Vezér ember alakú is tud lenni. Talán ez is a képesség része. Ki tudja? - Igen, ők emberiek. - néztem a kis csokira. - Már a legtöbb.. Némó például csak egy hal. Falat és Vezér viszont tényleg más.. Tudod, a moboknál is vannak másabbak, és állatibbak is. Van egy képességem, amivel tudok beszélgetni velük.. Néha egészen meglepőek. - Mert ha van kedved, akkor lovagolhatunk egyet.. Rajtuk. - mutattam a hátam mögött egy nagy csokira. - Ez a rendeltetésük igazából.. - tettem még hozzá.

Hallgatásával jelzi, hogy tudomásul vette. Igaz, nem sok idomárt ismer, bár akikkel oly viszonyt ápol, azok bőven elegen vannak. Egyik duó sem lehet egyforma, ezt a fiúnak be kellett látnia. - Tudsz beszélni a mobokkal? - kérdezte. - Különös, hiszen elvileg Vezér és a többi idomártárs is elvileg moboknak születtek. Vagyis annak kellett volna lenniük, ha a tojásaik nem hozzátok kerülnek. Fura belegondolni. - Bár fásult hangján nem látszott ez a megdöbbenés. Csupán tárgyilagosan közölte mindazt, ami kicsit is idegen Raven számára. A válaszra a fiú megfordult, hogy közelebbről is megcsodálja a nagy madarat. - Lovagolni lehet rajtuk? - Most viszont ha kicsit is, de meglepődött. - Ugyanúgy, mint a lovakon?

- Ez a képességem. - nevetgéltem. - De akkor biztosan csak értelemmel rendelkező mobok kerülhettek peteknek. Azok, akiken többet dolgoztak a tervezők. - raktam ujjam az államra elgondolkodva. - Vannak értelmesebb mobok meg vannak állatias mobok. Az értelmesekből pedig még lehet pet. Vagy én ezt nem is tudom.. Hisz Falatot meg úgy idomítottam.. - Igen, lehet. - bólintottam. - Bár én még nem próbáltam.. - tettem hozzá.

- Mint Falat. - félig kérdezte, félig válaszolta. - Sosem mutattam érdeklődést más kaszt iránt, de ez most szinte izgalmas. Ha mobot idomítasz, tulajdonképpen a bőrödet kockáztatod, nemde? A fiú odasétált a mögöttük álló chocobo karámjához, s a kiscsibét odanyújtotta nagyobbik fajtársához. Az utóbbi körülményesen megszaglászta a kicsikét, mire a lovag megnyugodva rakhatta le a korlátra. - Nekem nem tűnik veszélyesnek. - Vállrándítás, majd visszalépett Szophiehoz. - Jó volna.

- Azért ennyire nem nehéz a dolog.. - kuncogtam. - Tényleg van veszélyes része, hiszen akkor nem támadod az állatot, amíg ő támadhat téged.. És egyáltalán nem biztos, hogy sikerül az idomítás. De ha nagyon leviszi az életpontomat, akkor gondolom békén hagyom.. Falatot egyébként nem volt nehéz meggyőzni, hogy nálam jobb, mint a hideg és vizes barlangban a társaival. - nevetgéltem tovább önfeledten, tényleg jól éreztem magam. megkerültem a fa korlátot, és a szerszámokhoz mentem. Azért ez-az szükséges volt ahhoz, hogy meglovagoljuk az állatokat. Kényelmesen és biztonságosan. Nem hinném, hogy nagy különbség lenne a lovakhoz képest. Azokon pedig jó pár évig tanultam még annak idején brit földön. Felszerszámoztam egy madarat, és elővezettem. - A sajátodra rá rakod te, vagy tegyem én? Vagy szőrén.. tollán.. ülnéd inkább meg?

Majd hőseink ellovagoltak a naplementébe..~

by **Szophie** Vas. Ápr. 12 2015, 22:15

Szophie Iryana

Idővonal

Képek 28

Ismerősök 76

About

h

Occupation at Business

Studies at School Name

Lives in City, State

From City, State

Tokio

Relationship Status with Szophie IryanaKapcsolatban

Friends

Photos

First Last

8 órája

Furcsa szövegelős izék helye. Szoasztok. #okkösszcsá meg dolgok..

ÉS MÉG TÖBB DOLGOK!!!!!!!!!!! Tessék lájkolni! asdasdasd

Like � Comment � Share

Szophie Iryana

2 hete

Post blah blah! YEŐ!

Like � Comment � Share

First Last

Month Day

Lorem Ipsum dolor sit amet!

by **Szophie** Csüt. Ápr. 30 2015, 00:15

20. boss ismi - Viszontlátás :]

Frieben. Ez volt az a pont, amikor nem voltam benne biztos, most sírjak-e, vagy felnevessek. Neutral

Kerülöm azt a helyet, mint disznó a vágóhidat. Bár ha közös emlékekről van szó, lassan az összes szintet kerülhetem. De nem is értem, miért nem akarom feleleveníteni. Vagyis, persze, hogy tudom, nálam senki más nem tudhatja jobban, viszont én magam sem értem az érzés létjogosultságát.
Mindenesetre én voltam az, aki mondta neki, hogy válasszon helyszínt, így aztán nem ellenkezhetek.
Vegyes érzelmekkel indultam meg a megbeszélt helyre azon a délelőttön. Úgy gondoltam, valahonnan tudhatja az információt a délutáni boss indulásról és helyszínről, hisz én sem küldtem el neki mindig az adatokat, mégis tudta, mikor hova kell menni. De valahol azért mégis kíváncsi voltam, hogy vajon most is megtudta-e, ahogy Asukával például megesett ez. Nem értem ezeket az informátorokat, valamit nagyon jól csinálhatnak. Kun is néha olyan dolgokról tud, hogy soha nem fogom kideríteni, arra honnan jött rá. És odakint is piszkálta azért a fantáziámat ez, habár akkor főleg azért, hogy megfelelően tudjak védekezni ellene. Az embereim meg csak tették a dolgukat, ahogy az szokás, kevesebbet nem is vártam tőlük sosem.
Rettenetes izgalom gyötörte a gyomrom, és egy csipetnyi félelem. És mindeközben, hogy szerencsétlen hasam kicsit se legyen kímélve, rettenetesen boldog is voltam, és repkedtek a pillangóim, meg én magam is. Persze csak képzeletben.
Reggel óta ez ment nálam. Egyik pillanatban még dúdolgatva készülődtem, a következőben szétdobáltam a ruháimat, azon nyafogva, hogy mégis miért is törődöm én ilyesmivel, amikor annyira semmi értelme. Ilyen szintű problémázásra azért én magam sem számítottam a saját részemről. És nem is a harc váltotta ki belőlem, sőt, azzal kapcsolatban már teljesen nyugodt voltam. De ez a fránya találkozás..
Öt hónap. Ennyi telt el azóta, hogy utoljára láttam. És úgy repült el, mint két pillanat. Volt már ennél sokkal sanyargatóbb három napom. Ez a szünet jó volt arra, hogy megerősödjenek az érzéseim, és tisztázzak magamban dolgokat. Végre volt időm rájönni, mi is az a szerelem. Azt hiszem…
Bár a különválás maga nem ez miatt volt ilyen hosszú. Teljesen véletlenül kavart be Zu, aztán pedig még időre volt szükségem, hogy az egészet átértékeljem magamban. És a levelek voltak az egyetlen kapcsolatunk. Ettől pedig az érzés bennem annyira tiszta, annyira kék lett, hogy egyszerűen sajnáltam ezt eldobni. És nagyon féltem a fel-fel törő, annyiszor megkísértő vöröstől, ami még ilyen távolságokban is felütötte a fejét.
Végül azért megérkeztem megadott helyre és időben. Vagyis nem. Négy percet késtem, mert Vezért előtte még le kellett passzolnom város nézőbe. Majd délután négy előtt visszajöhet. Rolling Eyes

Szolid fehér ing volt rajtam, elegáns, titkárnős blézer és hozzá illő nadrág. A harchoz a szűk szoknya nem lenne kellemes viselet, de a szokásos szoknyáim meg nem elég csinosak egy vezetőhöz. Azok hétköznapi viseletek. És persze az elmaradhatatlan babérkoszorúból virággá alakított sisakom, melyet rövidke hajamba tűztem. Mehh, és még egy probléma. Vajon a rövid haj tetszik neki? És vajon a körmeim, amit Asuka csinált? Nekem tetszik, olyan kis szép, fehérek.. De.. de a nekem az nem Ő. ><

Bevallom, nem számítottam rá, hogy ilyen sokáig távol lesz tőlem. Amikor azt mondta, szüksége van egy kis időre, néhány héttel számoltam csupán, de azt hiszem meg kellene tanulnom, hogy ha Szophieról van szó, minden várakozásomat kidobhatom az ablakon [: Azonban azt is meg kell vallanom, hogy a levelek nélkül valószínűleg az őrület szélére kerültem volna. Szokták mondani, hogy csak akkor jössz rá, hogy valami igazán fontos volt számodra, amikor elveszíted, és bár én tisztában voltam vele, hogy mennyire nélkülözhetetlenné vált az életemben a kedvesem, és el sem veszítettem őt, de ezek a hónapok mégis végtelenül megerősítettek benne, hogy szükségem van a lányra.
Nem vagyok a heves érzelmek embere, így az utolsó levele láttán is csak egy széles mosoly került az arcomra, ám ez mégis a legerősebb öröm volt, amit érezni tudtam, és ő volt az egyetlen, aki ki tudta váltani. A helyszín nem is lehetett kérdéses, nem illett volna hozzánk, ha egy ismeretlen helyen találkozunk újra, és a nyugodt környezet, amit a falu nyújtott, valamint a hozzá kötődő emlékeink mind tökéletes helyszínné tették Frievent. Ahogy először, úgy most is az oszlop mögé rejtőzve vártam Szophiet, de mikor a teleport fénye megjelent, és megláttam őt, képtelen voltam ellenállni többé, és minden tervem szertefoszlott. Nagyon más volt, és ezt nem csak arra értettem, hogy rövid volt a haja, vagy szolidabb volt az öltözete. Alig vártam, hogy felfedezzem ezt az izgalmasnak tűnő változást. Azonban jelenleg csak arra tudtam gondolni, hogy magamhoz öleljem a törékeny testét, és felfrissítsem halványuló emlékeimet az ajkai ízéről, és a bőre aromájáról.

Már a teleportálás alatt is éreztem a vörös nyomasztó erejét, de ahogy megérkeztem, ez az erő egyre világosabban, egyre fojtogatóbban kerített hatalmába.
Megtorpantam, és úgy mértem végig, mintha először látnám. Megpróbáltam agyam minden kapacitását felhasználni, hogy az összes pixeldarabkát be tudjam fogadni a gondolataimba, az emlékezetembe. Persze biztos vagyok benne, hogy ez nem sikerül, és az emlékeim nem lesznek még csak megközelítőlegesen sem ennyire jók. Mégis, meg kellett próbálkoznom vele.
Amikor mellém ért, léptem egyet hirtelen hátra, mint egy ijedt kiscica.. Cica… Inkább kisfarkas. Pöttöm, aki csak most fedezi fel a világot, de az ismeretlentől való félelem nem gátolja meg abban, hogy körülszaglásszon. Valahogy így viselkedtem most én is. Persze én nem féltem, és ismeretlennek sem mondanám a fiút, sőt, még a helyzet is nagyon is ismerős volt. Csupán csak felfedeztem most újra. Nem szóltam semmit, csak a kezemet nyújtottam felé, végigsimítottam a felkarján elmélázva, majd közelebb léptem. Annyira, hogy az illatát is éreztem, a teste melegét is. Ujjaimat a mancsába temettem, aztán kihúztam magam, és nyújtóztam, hogy számmal a száját érinthessem. Ekkor már mosolyogtam, a legszebb, fogsort villantó mosolyommal, a lehető legszélesebbre húzva vékonyka ajkaim. Nagyon-nagyon boldog voltam, és minden gondtól mentes. Már nem voltam izgatott, a legtökéletesebb, legteljesebb nyugalom szállt rám.
Így történt ez, ha engedte, hogy felfedezzem őt.

A hiánya egy csapásra megszűnt létezni, hiszen karnyújtásnyira volt tőlem. Láttam. Még csak láttam, de ujjaim érintés nélkül is érezték, fülemben a hangja csilingelt. Mindennél jobban vágytam rá, hogy a karjaimba zárjam, és nehezemre esett visszafogni magam, de ő hátralépett. És ez a lépés engem is megállított, hiába állt ellen minden porcikám. Nagyjából sejtettem, mi járhat a fejében. Remegve vettem levegőt, aztán el is akadt a lélegzetem, ahogy hozzáért a karomhoz, és mikor közvetlen közel lépett, már vissza is tartottam. Ujjaim végigsimítottak a blúza oldalán, aztán kezem megtalálta az övét, ujjaink összefonódtak, majd az ajkaink is. Furcsa, nem volt mohó a csókom, de így jobb is volt, hiszen a rövid, szenvedélyes variáció helyett egy hosszú, érzelmekkel teli csók kerekedhetett a találkozásunkból, ami legalább annyira parázs volt, mintha egymásnak estünk volna. Jobb volt így, mert nem tudtam elszakadni az ajkaitól, egész nap így kívántam maradni, és élvezni minden pillanatot. Pedig délután bossharc lenne az infóim szerint. Mindez most mégse számított, egy értéktelen pajzsnál egymilliószor fontosabb dolgot öleltem.

Hogy lehetne ezt még leírni, ha már megtettem oly sokszor? Fölösleges lenne még egyszer bemutatnom a bennem végbemenő folyamatokat, leírni az érzéseimet, a fölös gondolatok hiányát, vagy hangsúlyozni örömöm. Úgysem lehetne megfogalmazni úgy, ahogy ez valójában történt. Én csak azt tudom, hogy ez olyan volt, mint a legtökéletesebb első csók a lányok álmaiban, a csók, amelyre hosszú időn keresztül készülnek, hogy aztán felülmúlja minden várakozásukat. De egyszerre volt ez hitvesi csók is, hisz ismertem már. Minden porcikáját, mozdulatát ismertem, és szerettem.
Csak átöleltem, magamhoz húztam, igyekezve megszüntetni közöttünk még a levegő akadályát is. Megszűntem létezni, és biztos voltam benne, hogy a Paradicsom ennek az érzésnek a folytonossága.
Nem volt semmi, amit ezen kívül adni vagy mondani akartam valaha is, és nem volt semmi, amit ennyire meg akartam szerezni. És mikor a levegővétel utáni kényszer miatt meg kellett szakítanom csókunkat, akkor is, végig hozzá bújtam csendben, ugyanazzal a széles, elégedett mosollyal, a lehető legtöbbet érintkezve vele. És tudtam, hogy nekem ez a felhőtlen boldogság már mindörökké az életem része lesz. És neki is át akartam adni ezt az örökérvényűséget, szeretni akartam úgy, hogy ez sose legyen bizonytalan. Azt akartam csak, hogy lépjen túl velem ebbe a csodálatos kékbe. Bár közben a vörös is elragadott. Olyan erős ez a furcsa mágneses vonzás, hogy szinte hozzá tapadtam, és képtelen voltam elszakadni tőle. De ez is örömöt okozott.
És bőven volt még időnk. Sőt, még az is lehet, hogy végül semmi kedvem szervezősdit játszani. Csapják csak le nélkülünk.. Hehehh, még vicces is lenne a helyzet, ha pont én nem megyek.

Nem volt szükség szavakra. Eszembe se jutott, hogy elmondjam, mennyire hiányzott. Teljesen felesleges lett volna, hiszen a csókunk, az arckifejezésünk, amivel egymásra néztünk, többet mondott és kifejezőbb volt bárminél, amit a szavak ereje adhatott. Éreztem a karcsú testét az enyémnek simulni, még csak nem is kellett törekednem arra, hogy öleljem, mert úgy szorított, hogy egy papírlapot sem lehetett volna közénk bedugni sehol. Végighúztam a kezem a hátán, aztán végigfuttattam az ujjaim között a selymes haját. Hogy tetszett-e így, röviden? Persze, hiszen mindenhogy tetszene. Kedvtelve cirógattam, majd a szemébe néztem, a mosolygó arcára, és egyszerre úgy voltam vele, hogy muszáj megszólalnom.
- Gyönyörű vagy - suttogtam, a füle mögött piszkálva a haját, majd lehajtottam a fejem, oldalra döntöttem, és belecsókoltam a lány kecses nyakába - Köszönöm - tettem hozzá, már a fülébe suttogva.

Akárhogy is, kellett ez az öt hónap. Ám soha többet akár három napot is külön tölteni. Nem akarom elengedni. Franc egye meg, hogy azok a buta küldetések is néha napokat vesznek igénybe. Bár mondjuk inkább csak egy-kettőt szoktak. De majd most egy kicsit nem megyünk küldetésekre. Ráér. Majd egy kicsit később szívesen elengedem. De most nem. Ha most öt hónapot együtt lennénk sülve-főve, akkor mi lenne, mire a végére érünk? Ha a távollétnek ilyen hatása van, az együttlét vajon elronthatja-e a kapcsolatunkat?
Buta kis fölösleges gondolatok egy ilyen helyzetben. És még arra sem méltattam őket, hogy igazán átgondoljam a dolgot. Csak úgy keletkeztek az agyamban, aztán már el is szálltak a majmok és jetik közé. Imádtam, ahogy piszkálja a hajam, és késztetést éreztem, hogy én is így csináljak. Tényleg ki akarom fonni, és ujjaimmal végigszántani.
- Te is.. – suttogtam éppen hallhatóan. – Nagyon-nagyon szép és különleges. – talán még sosem dicsértem szavakkal a kinézetét. Nem is szokás. De én ezt honnan tudnám? Csak dicsérni akartam, ami dicsérendő, csak szeretni, boldoggá tenni őt, és megmutatni neki az érzéseimet.
Beleborzongtam csókjába, és végigsimítottam a mellkasán közben, majd kezemet magam mellé ejtettem.
De hogy végül mit köszönt, arról fogalmam sincs, ám úgy éreztem, nem is szükséges tudnom mást, csak hogy köszöni. Akármit, mindent. Az volt a fontos, ahogy érzett irányomban.
Oldalt léptem mellé, és úgy bújtam hozzá, hogy tudjunk közben sétálni is.
- Cukrászda, mezők, egyszerű felfedezőtúra… Mit szeretnél? Van még.. – felnéztem az órámra a szemem sarkából. – Több mint hét óránk.
- Apropó, hogyhogy az előző harcon nem voltál? – utaltam arra, hogy úgy tudom, a pókos bosst kihagyta.

Hogy mit köszöntem? Nem kellett tudnia. Elég volt, hogy én tudom, és köszönet járt neki érte. Magamhoz vontam a derekánál fogva. Még csak a kezem se fog elzsibbadni, hiszen nincs vérünk, nyugodtan ölelhettem, és sétálhattunk egymás mellett, ahová csak a lábunk visz.
- Lényegtelen, ha melletted, ha veled lehetek [: - feleltem, és bár ostobának hangzott, de igaz volt. Most bármit is fogunk tenni, ha közösen tesszük, örömet fog okozni, csak mert vele lehetek végre.
- Szóval ott leszel délután a 20. szinten - konstatáltam elmosolyodva, és nyomtam egy puszit a halántékára - Akkor én is ott leszek - szóltam, majd rögtön folytattam is.
- De nem azért nem voltam ott legutóbb, mert te sem mentél el. Úgy hittem, nem fogják legyőzni, és pórul jártam [: - nevettem el magam. Hallottam a reménytelen első kísérletről, és úgy számoltam, kelleni fog még egy próba, mielőtt esélyük lenne legyőzni. Tévedtem, de annyi baj legyen. Nem volt a világ vége. Most egyáltalán nem tűnt fontosnak a pajzs.

- Akkor sétáljunk mondjuk... arra. - néztem ki magunknak egy utcácskát, és örültem, hogy igazából akármelyik helyet választhatom, az forgalommentes, és nem fog zavarni a tömeg, meg a tőlük való nem túl észrevehető, de azért létező iszonyom.
- Nagyon úgy fest.. - vontam vállat. - De még lebeszélhetsz róla. Bár nem hiszem, hogy jót tenne a hírnevemnek, ha szervezőként nem vennék részt. - kanyarítottam végül el a témát.
- Ilyesmiben nem is reménykedtem. - legyintettem. - Egyébként én is azt hittem.. De látod, Hinari győzelemre vitte.

Lassan ingatni kezdtem a fejem, miközben a jelzett irányba fordultunk és kényelmes tempóban elindultunk. A járásához igazítottam az enyémet.
- Ha el kívánsz menni, nincs miért lebeszélnelek róla. Tudsz vigyázni magadra, és én is ott leszek - mondtam félig felé nézve, félig az utcát figyelve. Sehol egy lélek, de pont ezért szerettem ezt a falvat. Nyugodt volt és csendes, nincs mi megzavarjon minket.
- Hinari-chan ügyes lány, csak kicsit bizalmatlan [: A nyomdokaiba kívánsz lépni? - kérdeztem rá az okára annak, hogy magára vállalta a szervezés nehézségeit. Biztos voltam benne, hogy megbirkózik vele.

- Nem bizalmatlan, csak előítéletes. Akinek zöld az indikátora, szerintem abban megbízik. Főleg, ha még egy kis szerencsétlennek is néz ki.
- Meséltem, hogy legutóbb befogadta Chiakit.. Aki megölte Zut, meg követett engem hónapokon keresztül. És még védte is velem szemben.. - megcsóváltam a fejem. - Hinari néha elég buta.
- Én meg csak fontoskodni akartam egy kicsit, mert mostanában elég unalmas az életem.. Épp ezért szeretnélek téged parancsnoknak.

- Nos, valóban, ez talán jobb szó - értettem egyet, miközben a velem szemben mutatott viselkedésére gondoltam. Igaz én teszek azért, hogy még véletlenül se bízzon meg bennem, aztán mégis megteszi újra és újra [: Mivel kénytelen. A szükség nagy úr. A lány kijelentésére viszont hangosan elnevettem magam.
- Ezért kívántál találkozni velem hát? [: - kérdeztem rá kertelés nélkül, majd megbökdöstem az oldalát, hátha még mindig csikis.

A csikisség nem olyasmi, ami csak úgy elmúlhat. Így hát mikor már épp válaszoltam volna, nagyot ugrottam. Ennyit arról, hogy nem engedem el. Most aztán a közelembe ne jöjjön azokkal az ujjakkal! >< Pár méter közt tartottam kettőnk között, orvtámadásra számítva, de közben azért válaszoltam is, bár figyelmem a védekezés kötötte le.
- Ha ez nincs, lehet, egy-két héttel előbb találkozunk. Vagy később csak.. Nem tudom. Én jól elvoltam az eszményített Nyuszim képemmel. - kinyújtottam rá a nyelvem játékosan, de azért csendesen, éppen hallhatóan hozzátettem:
- Aztán rá kellett jönnöm, a képzeletem nagyon szegényes.

Újabb nevetés, ez most azonban már nem volt olyan hangos, és sokkal kedvesebb is volt, mint az előző. Most ugyanis rajta nevettem, mármint az ijedtségén és a hirtelen távolságtartásán.
- Olyan magányos vagyok így... - szólaltam meg szomorúan, miközben a kezeimet a zsebembe dugtam. Egészen pontosan csak a hüvelykujjamat. Nem azért, mert meg szerettem volna újra csikizni, más oka volt.
- Én más vagyok, mint a többi parancsnok volt. Nem törekszem arra, hogy mindenki túlélje a harcot. Így is engem szeretnél? - kérdeztem most kicsit komolyabban és kicsit fenyegetően. Az utolsó szavait pedig meg se hallottam. Vagyis úgy tettem, mintha... láttam én, hogy mi minden rejtőzik nála [:

Óvatosan mögé próbáltam lépkedni, és hátulról átölelni, lefogva a karjait. Valahogy, akárhogy. Ugyanis én is magányos és szomorú voltam úgy. De mégsem tehettem ki magam a csikizés szörnyű érzésének.
- Én pedig nem törekszem arra, hogy mindenki hallgasson a parancsnokra. Mint mondtam, unatkozom. De vajon hány élethelyzetben mondatod még ki velem, hogy téged akarlak?

Megálltam, és a vállam felett néztem rá hátra. Előhúztam a kezeimet, és a karjait simogattam velük. Kínzó lassúsággal cirógattam az ujjaimmal, aztán visszafordítottam a fejemet és a művemet néztem, a nonfiguratív mintákat, amiket belerajzoltam a karjába.
- Sosem lesz elég, ott kívánom hallani, ahol csak lehet [: - vigyorodtam el, majd némi hatásszünet után szólaltam meg újra - Legyen, elfogadom a megbízást, asszonyom - mosolyodtam el magam előtt. Parancsnok... már csak azért is megérte, hogy láthassam az arcokat, amikor Szophie kijelenti [:

Kirázott a hideg, ahogy rajzolgatott a kezemre. Ahogy pedig hátrafordult, lábujjhegyre álltam, hogy előrébb tudjak hajolni hozzá, és megnyaltam a száját. Aztán visszahúzódtam a magam kis magasságába.
Örültem neki, hogy elfogadta a parancsnok szerepét, bár így vagy úgy, rávettem volna mindenképp. Máshogy nem is alakulhatott, ha már ilyen ügyesen rákészültem mindenre.
- Tényleg téged akarlak. – ismételtem meg a kijelentésemet, belecsókolva a nyakába. – A hajadat akarom simizni.. – kezeimet hátra húztam, és felemeltem a copfot. Ki akarom bontani! Itt és most.

Talán könnyen adtam magam, de nem voltam olyan kedvemben, hogy kellessem magam. Nem tett volna se elégedettebbé, se boldogabbá, így hát feleslegesnek ítéltem meg, és csak szimplán elfogadtam az akaratát. Még több, mint hat óránk volt... játszani, aztán a harc után még vár rá egy meglepetés is. Nem volt érdemes elsietni semmit.
- Én is akarom magamat [: - szólaltam meg vigyorogva - De téged még jobban - tettem hozzá újabb kis szünet után, és megfordultam, hogy szemben lehessek vele, és adhassak neki egy csókot.
- Ennyi ideig távol voltunk egymástól, és a hátam mögött kívánsz tartózkodni? Gonoszabb vagy, mint gondoltam, hátul nincs szemem [:

- Én mindig a saját tulajdonomban álltam. - mosolyodtam el gyorsan, még mielőtt megcsókolt. És csók közben is, meg utána is. Amióta először megláttam, mosolyogtam. Imádtam ezt a játszadozást a szépséges téglafalak között a szűk utcácskában. Annyira hangulatos az egész. De ez a csók is most ezt a játékosságot, könnyedséget tükrözte részemről. Finoman az alsóajkába haraptam, aztán orrom az övének nyomtam, és farkasszemet néztem vele. Végül kancsalítottam. Biztos mókás látványt nyújthat közelről így hirtelen. Nevetve léptem egyet hátra, de a kezét közben megfogtam.
- Most már te is a tulajdonomban állsz. - folytattam a témát cseverészve.
- De hajad annál több, én pedig simizni szeretném.. >< - hangom nyafogós volt, de azért most a szeretnék szót használtam az ilyenkor szokásos akarom helyett.

- Úgy marad a szemed [: - ijesztgettem úgy, ahogy a gyerekeket szokás. Hogy a tulajdona voltam-e? Természetesen, úgy tudott rángatni, ahogy egy marionettbábut, de az én kezemben is voltak zsinórok, amik hozzá kapcsolódtak. Mindketten tudtuk irányítani a másikat, és éppen ezért tartoztunk egymáshoz. Többek között. Más nem tudta megtenni velünk.
- Ez probléma, én ugyanis látni szeretnélek. Hogyan oldjuk meg, hmm? [: - kérdeztem mosolyogva.

- Akkor lesz egy kancsal feleséged. Neutral

- vettem szomorúra a figurát. Hogy egy ilyen esemény melyikünknek lenne nagyobb probléma, az nem volt tisztázott. Én azért nem szerettem volna kancsal lenni, még ha tisztában is voltam vele, hogy ez csak ijesztgetés. Mármint.. Csomószor csináltam, és még soha nem történt semmi. De most mintha fájna a szemem. Mármint.. Nincs is itt fájdalom! De-de, mintha mégis fura lenne valami..
Igen, azok közé a kisgyerekek közé tartoztam, akiket az anyukájuk sosem ijesztgetett ilyesmivel. Így pedig fogalmam sem volt róla, hogy ez csak egy ilyenkor szokásos mondat. Csak arra tudtam alapozni, hogy nem komolyan mondja, hogy valamennyire azért csak ismerem. Meg sokkal játékosabb volt az a hangnem annál.. De azért.. félek._.
- Vagy keresünk egy tükröt, vagy előrehúzod nekem copfod. - adtam megoldásokat a kezébe.
- De kitalálhatsz más módszert is, ha gondolod..

Mondta ő, de azért egyből abbahagyta. Vajon ha az ágya alatti mumust megemlíteném, mit reagálna? Főleg, ha megemlítem neki, hogy az enyém alatt nincs [:
- Ha látlak, akkor nekem bármilyen módszer jó, szóvaaal... - morfondíroztam, majd óvatosan megragadtam a copfom és finoman átemeltem az oldalam mellett, hogy elém kerüljön - De azon töprengek, hogy ha te a hajamat simogatod, akkor nekem is kellene valamit [: - kuncogtam.

- Hát.. itt a hajam. - adtam egyszerű megoldást a kezébe, miközben kivettem a gumit, és nagy boldogsággal elkezdtem kifonni a haját. Nem két percbe fog telni, ha nem akarom összegubancolni nagyon, de megéri. Minden egyes fonat szétszedése után újra meg újra végigsimítottam az egészet, fésülgetve az ujjaimmal. Igazán elégedett voltam! ^^ Még dalolni is kedvem lett, pedig társaságban azért azt nem erőltetem. Mondjuk most sem kezdtem neki inkább.

- És ha nem a hajadat szeretném? [: - kérdeztem, miközben azt figyeltem, ahogy foglalkozni kezd a hajammal. Látszott rajta, hogy óvatos, de annak is kellett lennie. És mivel tudtam, hogy óvatos lesz és kíméletes, ezért rá mertem bízni. Mondhatni a kapcsolatunk különlegességét mutatja, hogy megengedem neki, hogy a hajamhoz nyúljon. Ezt még a húgomnak se engedtem meg soha. Remélem érzi, hogy milyen kiváltságos szerep az övé [:

Kiváltságos helyzetben ugyan nem éreztem magam, vagy talán nem jobban, mint akármelyik fodrásza érezhette, de boldog voltam, hogy a fekete szálakkal játszadozhatok. Puha, selymes, hosszú szálak. Elképzelhetetlen volt számomra, hogyan is nőhet meg egy haj ekkorára. És hogy lehet ennyire finom mégis. Azt képzelné az ember, hogy tiszta erősnek kell lennie, hogy kibírja a saját súlyt. Vagy valami ilyesmi. És éppen csak töredezett a vége. Tényleg nagyon furcsa. Még szerencse, hogy a játékban nincs hajhullás, mert ha azokban a pillanatokban egyetlen szál is az ujjaim között maradt volna, én frászt is kapok. Megkopasztom kedvesem.Q_Q Pedig amúgy a hajhullás teljesen természetes dolog volt. Nagyjából pár havonta a teljes haj kicserélődik. Vagy valami ilyesmit mondtak nekem mindig a fodrászok.
Abban az elégedett, dúdolgatós állapotban pedig engem mit érdekelt, mit akar simogatni, ha nem a hajamat. Rolling Eyes

A férjem, ilyesmiken már nem illik fennakadni.

Szophie annyira belemerült a hajamba, hogy talán meg se hallotta a kérdésem
vagy nem érdekelte...? Nem tudtam elképzelni, hogy miért nem száll be a játékba. Talán a tekintetemen is látszott az értetlenségem, kedvesem jelenlétében sosem tudtam úgy palástolni az érzelmeimet, mint szerettem volna. Az állához nyúltam, és finoman az ujjaim közé csippentettem, úgy emeltem fel a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni. Kíváncsi voltam, mit látok most az arcán. Kezem pedig önkéntelenül is továbbindult, végigsimítottam a homlokán, és újra ujjaim közé vettem a haját néhány pillanatra, majd visszatértem az arcára. És közben mosolyogtam, mint a vadalma.

- Hm? - néztem rá kérdőn, mikor felemelte a fejem. El nem tudtam képzelni, mit akarhat. Talán meghúztam a haját? Q_Q Jajj, azt nem akarom. De végül nem mondott semmit, csak megsimogatta a fejemet. Közben meg ellenállhatatlanul mosolygott. Ha megkérdeztem volna most magamtól, hogy ebbe meg mi ütött, valószínűleg azt a választ adom, hogy ugyanaz, ami belém. Ugyanolyan némán és boldogan mosolyogtam vissza rá. Nem is kellett semmi ehhez, csak hogy itt van velem. A haját nem engedtem el, óvatosan tartottam, nehogy összekócolódjon, de nem állhattam meg, hogy ne lépjek teljesen közel hozzá, és adjak az állára egy puszit. Aztán a szájára.

- Hm... - szólt a válaszom, és ezzel ki is merítettük a beszélgetés fogalmát. Elég volt csak ránézni az arcára, ugyanaz látszódott rajta, mint az enyémen. Teljesen mindegy volt, mit csinálunk, mindketten boldogok leszünk tőle. De persze akkor már tegyünk olyasmiket, ami örömöt okoz. Legyen az a hajunk simogatása, vagy egy csók. Vagy kettő. Mert egy csók, nem csók [:
- Te melyik testrészedre vagy a legbüszkébb? - kérdeztem végül, aztán nyomtam az ajkára még egy csókot, és magamhoz öleltem az egyik kezemmel, vigyázva, hogy a hajamnak maradjon tér.

Felnevettem a válaszon, jóízűen kacarásztam, de aztán elhallgattatott a csók. Meg a két csók.. És ha rajtam múlik, akkor három is. És szerintem rajtam múlt. :3
A következő kérdésére viszont elbizonytalanodtam. Ezt át kell gondolni. Hirtelen nem is tudtam olyat mondhatni, vagy mondhattam volna úgy, az egész összességére. Olyasmik jártak az eszemben, mint hogy a derekam, mert szép vékony, vagy a vállam, a hátam, mert minden ronda anyajegytől vagy egyébtől mentes, szép, sima a bőröm ott. Bár az máshol is az. De lényegében az arcomat is szerettem. A tekintetem. A számat is, a mosolyomat. A füleimet viszont nem. Valamiért mindig oda nem illőnek tartottam. Az orrom is fura. A fogaimra viszont büszke vagyok. Tényleg szépek, fehérek, egyenletesek. És már az elejétől kezdve ilyenek voltak, sosem volt fogszabályzóm, vagy ilyesmi.
De úgy összességében mégis úgy voltam vele, hogy nem vagyok megelégedve magammal. Pedig semmi okom panaszkodni. Viszont annyira nem is fordítottam nagy hangsúlyt a kinézetemre. A válaszom végül egyszerű, de talán furcsa lett. A szokásos..
- A nyakam, azt hiszem. ^^

Ha három, akkor legyen három, és akkor már legyen négy is, mert sose baj, ha valamiből eggyel több van. És amíg gondolkodott, addig tovább csókolgattam, csak áttértem az arcára, az álla vonalára, és amint a válasza elhangzott, a puszijaimmal a nyakát is elhalmoztam.
- Én is szeretem a nyakad... kecses és érzékeny... - jelentettem ki, és lassan az épület falához toltam a lányt a szűk utcácskában - Öt hónap nélküled... nem is tudom, hogy bírtam ki [:

Fogalmam sincs, hogyan tudtam ezt a kérdést végiggondolni, miközben csókolgatott. Lassan talán megedződöm. Na jó, ez butaság, ehhez soha nem fogok hozzászokni.
Abban pedig teljesen igaza volt, hogy érzékeny az említett testrész. Mondjuk ezt nem lehetett nehéz kitapasztani.
Én pedig csak hátráltam, ahogy tolt maga előtt, és miközben ajkait kerestem, különös érzés járta át a testem. Már megint ez a buta vörös. Neutral

Ő meg még beszél.. De legalább megtaláltam a száját, és el is hallgattattam az enyémmel. Most én kezdeményeztem a vetkőztetést. Külön lázba hozott, hogy az utcán vagyunk, és akartam. Tényleg őt akartam. Ezt pedig aprócska, finom harapdálásokkal hoztam a tudtára.
- Ebben a felsődben egyszer aludtam. - súgtam, mikor a fülének közelébe értem. - Igazán le kéne venned a pizsamámat..

Nem volt igazából meglepő, hiszen az öt hónap az nem csak nekem volt ennyi, de mégis, teljesen máshogy állt hozzá, és ezt még azt hiszem meg kell szoknom. Talán ezt láttam meg benne, amikor megláttam? Ki tudja?
- Szóval ezért nagy rád [: - jegyeztem meg abban a kis szünetben, amikor éppen nem csókolóztunk, és persze engedelmeskedtem tanácsának, lassan, egyenként haladva a gombokon végig, amíg szét nem nyílt az inge... vagyis ingem.

by **Szophie** Csüt. Május 07 2015, 10:38

20. boss - Shukakués Timidus

Sziasztok! Szeretnék veletek találkozni valamikor, minél előbb. Nem lenne hosszú, csak egy gyors beszélgetés erejéig.
üdv.: Szophie és Vezér

Szia!
Írd meg, hogy hol, és azonnal ott vagyunk.
Üdv: Shu & Timidus

Kezdetek városa, főtér

Bepötyögtem az üzenetet, hiszen mi is épp ott voltunk Vezérrel, Falat a gyík, és egy akvárium társaságában. Az pedig Némónak lesz. Amiben otthon úszkál, nem elég nagy szegénynek. Ez pedig gurulós, úgyhogy akár sétálni is vihetem, ha nagyon kedvem tartja. Szóval csak lecsüccsentünk egy padra, és figyeltük a kék fényben fel-fel tűnő alakokat a teleportkapunál.

Nagyjából tényleg azonnal ott voltak. Hátrahagytak csapot-papot, amit csináltak, és már teleportáltak is a kezdetek városába, majd azonnal Szophie felé vették az irányt.
-Szia! Történt valami baj?

Nem szerettem, ha ilyen kérdésekkel jöttek hozzám, mert mindig attól tartottam, hogy valami fontosat hagytak ott miattam. A félreértés miatt. Én tényleg csak egy gyors beszélgetést szerettem volna a bossról.
- Igazából.. Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy eljöttök-e a következő bossra, ha én szervezem.

Shu meglepődött, Timidus pedig oldalra döntötte a bal fülét.
-Izé... de tudod, hogy mit gondolunk a bossról... nem?

- Nos.. Legutóbb azt mondtátok, hogy akár még ti is beszállnátok. Itt az alkalom. Rosszallást senkitől nem fogadok el ellenetek, aki így viselkedik, kint marad. Timidus ötleteit pedig tárt karokkal várom. ^^

-Rendben. Akkor itt vannak az ötleteim.
Nyújt át Timidus egy szöveget.

Elolvastam. Közben pedig Falat lesétált a vállamról, szinte észre sem vettem. Aztán Shukaku felé közelített, és igyekezett felmászni a lábára. Vezér a füle botját sem mozdította, csak nézte a jelenetet.
- Nem értem, a céhvezéreknek mi köze ehhez. Farotawa és Deliz pedig világosan kijelentette, hogy nem szeretnének boss harcokra menni. Beszéltem velük is..

-Az, hogy állandóan azt hangoztatják, hogy segíteni akarnak, hogy ők a kijutásért és másokért harcolnak. Te is tudod, hogy ez nem igaz.

- Nekem teljesen mindegy, mit hangoztatnak. Azt nem szeretem csak, hogy nem képesek a hatalmukkal megfelelően bánni. Egyszerűen csak vesztettek, nem voltak méltóak a pozíciójukra. Ezt mutatják a halálok is. - Falat közben magasabbra mászott, nagyjából a lány térdéig.
- Viszont nem ez volt itt most a fő kérdés.
- Igazából beszéltem majdnem mindenkivel, aki bossokon szokott részt venni. Két tábor van ezek alapján. Az egyik azt szeretné, hogy mindenki a parancsnokot kövesse, és senki ne legyen önfejű, a másik pedig maga is bele akar szólni a dolgok folyásába, és szeretné, hogy meghallgassák, hogy önállóan dönthessen. Mindkettőnek nem kedvezhetünk, de esetleg ha ezt így tudatosítjuk az emberekben, nyitottabbak lesznek új módszerekre és elvekre. És szerintem megpróbálhatnánk akár a második lehetőséget is.

Shu egy pillantást vet ugyan a gyíkocskára, ám nem zavarja meg a mászkálásban. Timidus azonban megcsóválja a fejét.
-Nem érted. Valóban igazad van, de mindkét módszer együttműködést igényelne. Bizalmat. Hogyan bízzunk meg olyan csapattagokban, akik hagynák meghalni a másikat azért, hogy több pontot szerezzenek, vagy azért, hogy övék legyen a bossitem? Túl kockázatos, és csak a halálba vezeted az embereidet.

- Te magad mondtad, hogy nincs halál. A pánikburok egyébként is egy tökéletes megoldás.

Szegény sárkány egyszer próbálna képletesen beszélni, és akkor is félreértik. *facepalm*
-Kudarc. A kudarcélmény okozza rengeteg ember halálát. Azt érzik, hogy nem méltóak az életre, pedig csak rossz a vezető és rossz a csapat. Ne csak a bossharc végéig gondolkodj. Az csak pár lépés. Gondolkodj távlatokban.

- Miért lenne kudarc, ha ők maguk dönthetnek, ha beleszólhatnak? Szerintem épp azért érzi magát sok ember rosszul, mert egy ember irányít, és ez olyan, mintha ők alsóbbrendűek lennének. Persze az irányítás rendben lenne, amíg olyan valaki teszi, aki hozzáért. Viszont itt nem ilyesmi történik.
- Viszont ahogy gondoljátok.. Nem kényszerítek. Így is lesz elég furcsa újdonság talán az eddigiekhez képest. Eleve a szervező személye.. Mindenesetre a meghívás áll. - és Falat felkapaszkodott a combokon át a kislány hasára. Ott kényelmesen elvolt a melegen.

Shu még simizni is elkezdte a gyíkocskát, és csöndben hallgatta kettejük párbeszédét.
-Chan parancsnok lehetett. Összetört a bossharc alatt. Szerinted hányan állnak készen arra, hogy érdemben tegyenek hozzá a harchoz? Hányan képesek átlátni azt a káoszt, ami egy ilyen küzdelemmel jár? És az összes harcos közül kit fognak hibáztatni, ha mindenki beleszólhat? Téged, mint szervezőt? Vagy mindenki egymásnak esik?

- Ugyan, túlságosan a rosszat látod. Akkor hibáztassanak engem, vagy akárki mást. Már ismerjük egymást, egy jó ideje harcolunk a fronton mind. Én egyszer leültem teázni. És volt, hogy nem hallgattam a parancsnokra, és mást csináltam, mint amit kért. Mégsem öltek meg még ezek miatt. Lehet, hogy nehezteltek, de az is csak Chanon látszik. Természetesen ha baj lesz, elviszem a balhét. Egyébként pedig nem érdekel különösebben, ki mit gondol majd a végén. Felőlem kieshetünk mind.. De cserébe játszottunk egy jót, és tapasztalatokat szereztünk. Nem kell túlságosan komolyan venni az egészet..
- És mondd csak.. Kayaba miért készített volna bossokat, ha utána maga győzi le őket? Ez abszurd. Nekünk csinálta, hogy játsszunk.

Shu arcán széles vigyor terül el.
-Kayaba maga győzi le őket? Ezt honnan veszed?

- Ha nincs senki más, gondolom nem hagyná, hogy leragadjunk az alsóbb szinteken. Akkor nem érne semmit a játéka..

Shu ismételten bólint, és még inkább mosolyog.
-Akkor te is rájöttél már az igazságra. És örülök, hogy te képes vagy játékként kezelni azt, ami játék. De Timinek igaza van, abból balhé lesz, ha mindenki összevissza parancsolgat majd. Azt pedig mindenkinek joga van tudni, hogy valaki visszatartja az információkat. Neked talán nem fontos, de sokan az életüket bízzák a frontharcosokra, és nem engedhetem, hogy pár hazug és önző ember miatt csalódjanak bennük. Vannak olyanok, akik tényleg az emberekért harcolnak.

Valójában az egész életemet játékként kezeltem egy szinten. De igen, a bossharc különösen egy játék szintjén helyezkedett el már nálam. Egyszerűen nem láttam más értelmét..
- Nem összevissza. Bár fogalmam sincs még a pontos kivitelezésről.
- És nem tudom, én ilyen információ elsunyulásról még nem hallottam.. De könnyen el tudom képzelni sajnos.

-Tudunk róla, és arról is tudunk, hogy ki az, aki elhallgatja. Ott van közöttetek a fronton, és az, hogy nem adja ki, és csak magának akarja, emberek életébe kerülhet. olyan emberekébe is, akik nem azért hallnak meg, mert nem elég jók, hanem azért, mert az ilyenek miatt nincs elég jó fegyver a kezükben.

- De ez ellen én nem igazán tudok tenni, főleg, ha nem is tudom, ki az. - sóhajtottam fel.

-Te nem. Majd én teszek. Ott leszünk a bosson, de a te feladatod lesz, hogy elmondhassam amit akarok. Sokaknak nem tetszett az előző felszólalásom sem, pedig már akkor is azt jósoltam, ami azóta bekövetkezett.

Biztos lettem benne, hogy a végén fejetlenség lesz. Viszont én élveztem valahol az egész helyzetet.. Persze, hogy belementem, hogy Shukaku elmondja majd, amit szeretne. Amíg végre történik is valami érdekes, amikor végre alkalmunk lesz konfliktusokat generálni, hogy aztán sokkal egyszerűbben lezárjuk azokat, és ne húzzuk tovább őket.. Úgy éreztem, jó lesz ez úgy, ahogy lesz, akármi is történik végül. Lehet, be sem megyünk majd azon az ajtón, hanem már kint feloszlunk. De én megtettem minden tőlem telhetőt.
- Délután 4 óra 55 percre várlak titeket. Pontosabb adatokat PÜ-ben elküldöm majd, meg talán egy tájékoztató is készítek az indulás előtti napon. Azt hiszem, megcsúsztatom kicsit a tervet, és eltolom a boss indulását negyed hatra.. Vagy későbbre? Több időre lenne szükség? Nem akarom, hogy túl későn kezdjük el, a végén még ránk sötétedik.. Bár nem hiszem, hogy húsz percen múlna ez..

-Szophie. Ugye tudod, hogy mi a bosson magán nem leszünk ott. Nem segíthetünk. Ha egyszer segítünk, akkor állandóan a nyakunkra járkálnak, hogy menjünk megint. Túl erősek vagyunk ahhoz, hogy nélkülözzenek. Ráadásul azoknak sem okozhatok csalódást, akik a bennmaradásért küzdenek, és bíznak bennünk. Így is megengeded, hogy ott legyünk?

- Semmi esély egy egyszeri próbára? - kérdeztem még reménykedve. - De természetesen jöhetsz. És máskor is.. mégis ki tilthatja meg? És mégis miért kéne ilyesmire engedély? - mosolyogtam rá.

-Szophie... az elveim tiltják meg. Nem szeretnék menni. Kérlek szépen értsd meg. De... de odaadom neked a sütit, amit nem sikerült megtalálnotok. Hálából...

- Rendben, nem kényszerítelek. De azt nem mondhatod, hogy senki nem akarja, hogy részt vegyetek. Viszont nem kell csak ezért odaadni. Játsszunk csak nyugodtan tovább vele. Én megkaptam már a magam süteményét a cetlivel együtt. És fogalmam sincs, milyen háláról beszélsz, nincs itt semmilyen hálára szükség. - rámosolyogtam barátságosan, és felé léptem, hogy simogatással magamhoz vonzzam Falatot, aki közben kényelmesen elhelyezkedett a lányon.
- Köszönöm, hogy eljöttetek. - Vezér is felkelt közben, megfogta a zsineget, amivel magunk után tudjuk húzni az akváriumot, majd elköszöntünk a lánytól és a sárkánytól.

-Hát... én hálás vagyok amiért nem haragszol rám, hogy nem megyek. A játékot pedig amúgy is csak addig lehet játszani, amíg nem mentek be a bossterembe. Kivéve, ha elbuktok, mert akkor tovább.

- Buta gondolat, hogy akárki is haragudna ilyesmi miatt.. Semmi értelme nem lenne a haragnak egy ilyen helyzetben.
- Akkor legyen úgy, hogy a bossig játszunk, és ha addig senki nem húzza ki azt, akkor majd te felolvasod ott mindenkinek azt is.^^

-Ez... remek ötlet ... köszönöm!

by **Szophie** Szer. Jún. 03 2015, 23:48

~ Kobold event ~

Nem tudom, közületek hányan tapasztalták meg már a halál közelségét, de biztos vagyok benne, hogy egyik sem volt ennyire bizarr és egyszerűen nevetséges. Mégis ki gondolná, hogy egy csapat kobold fogja az életét elvenni? És ez történt majdnem. Egyáltalán mit gondoltam én burok nélkül?
Hogy hol jártak a gondolataim, azt én magam sem tudom, az emberi elmének vannak megmagyarázhatatlan dolgai, és ez tipikusan egy olyan pillanat volt, amikor nem tudnám megmondani, hol is jártam. Nem is ez a lényeg. Ez csak egy kiváltó tényező, amit magam sem értek, de soha nem is fogok megérteni. A lényeg, hogy hibáztam. Teljesen hozzám illő stílusban voltam felelőtlen és meggondolatlan, és valahol mondhatnánk, hogy ha most elért volna a halál, megérdemelném a sorsom. És biztosan bekerülnék valamilyen könyvbe ezzel a csodálatos öngyilkosságommal. Bár így is esélyes vagyok az én hülyéje díjra. Megint.
Mindenesetre, így utólag visszagondolva, egészen jót szórakozok magamon, ahogy valószínűleg mindenki azt tette, aki körülöttem állt, és látott.
Egyébként így visszagondolva azt kell mondanom, tökéletesen megérte.
Eddig a játék során egyszer sem éreztem igazán tényleg veszélyben magam, ezt meg kell vallanom. Vagyis.. párszor a közelében jártam, igen. De az életcsíkom csak nagy ritkán érte el a vöröst, főleg küzdőterek és arénaharcok alkalmával, ahol úgyis tudtam, nem eshet semmi bajom.
Na de rajtam kívül ki más élhetett még át olyan élményt, hogy több száz kobold egyszerre lódul rá? Eltakarták előlem az eget, a napot, mindent. Csak a sötét maradt, és mindenhol kis kobold lábak és fejek, kezek és fejszék. Én pedig hiába igyekeztem volna akármit is tenni, egyszerűen képtelen voltam rá addigra, hogy valami érdemlegeset is tegyek.
Küzdöttem. Mert az ember ilyen lény. Hiába vágytam oly sokáig, hogy megöljenek, nem tették. És én nem is tudtam magam feladni az életem. Most pedig már nem is akarom.
Ám a túlerő az túlerő. Hirtelen mintha részegség szállt volna rám, megszédültem. A látásom homályos volt, és tekintetem a rengeteg kobold között ide-oda cikázott. Lelassultak a pillanatok, hosszú percekké váltak. Ahogy rám rontottak, felém futottak, a kiáltásuk, mely az enyémmel együtt egy érthetetlen massza elegyévé tevődött össze.
Az egész valami túlvilágian izgalmas és egyben félelmetes élmény volt. Reszkettem. De hazudnék, ha nem mondanám azt, hogy tetszett ez a különös érzés, ez a különös egész.
Gondolataim cikáztak, gyorsan váltogatva mindenféle butaság között. Közben elértem arra a pontra, hogy felfogjam, nincs nálam burok sem. Elértem oda, hogy okoljam, vádoljam, leszidjam magam. Aztán hogy nevessek az egész butaságon. Végül a félelem kerített hatalmába. Mindig is féltem a haláltól. A legszörnyűbb dolognak tartottam. Ám aztán ez is váltott, elmúlt, és nem maradt más, csak a békés búcsú, egy utolsó lélegzet, miközben a koboldok már martak, daraboltak, szétszedtek, és az életcsíkom egyre csak fogyott..
Aztán a sötét...
És újra a napfény. A burok aktiválódott körülöttem. Én pedig nem tudtam mást, csak meglepetten pislogni. Valahol még rosszul is éreztem magam, amiért kiszakítanak a nyugalmamból. Hisz én már el is búcsúztam! És mégis.. lélegzem. És mégis.. vagyok. És mégis, mégis, mégis..! Ajándék burok.
Persze így visszagondolva buta voltam. Természetesen örülök, hogy még élek. És ugyanúgy félem a halált, mint eddig. Csak nevetek az egész történeten.. Hiába történt meg. Hiába volt így. Olyan ez az egész, mint egy álom. Egy mese.

Boldogan, amíg meg nem.. ~
THE END

by **Szophie** Kedd Júl. 14 2015, 22:56

Pár héttel ezelőtt

Kedves Hinari!
Sajnálom, hogy kimaradt a kedd, sajnálom, hogy ki fog maradni a szombat. Többször próbáltam megfogalmazni, mit is érzek, többször el akartam mondani, de sohasem sikerült. Nem akartam elrontani a kedved, még az én apró kis problémáimat is a nyakadba ereszteni. Elegem van. Nem vagyok hozzászokva az emberekhez, a társasághoz, ehhez a tömeghez, ami körülvesz. Nyomaszt, hogy beszélgetnem kell, de az is, ha csendben maradunk. Szeretek társaságban lenni, és el is döntöttem, hogy megpróbálok normális életet élni, a lelkemre hallgatni, az érzéseimet kimutatni, és magam köré fogadni azokat, akik fontosak. Most mégis túl sokká vált, hiába próbálkozom két éve már beilleszkedni. Nekem ez nem megy. Vagy talán csak majd lassabban.
Láttad még, mennyire szép ez a játék? Hogy mennyire magányosak az erdők? Milyen zavartalan a nyugalom a felszín alatt? Annyi probléma, annyi veszély és veszedelem, dolog, munka, fejlődés és harc. Nekem minderre nincs szükségem. Én csak… csak játszani akarok. Most pedig egy nyugalmas szakaszhoz érkeztem. Úgy döntöttem, elvonulok ebbe az üde és friss zöldbe a tavasszal. Vezérrel kettesben végre talán megtalálhatjuk ott az összhangot. Addig is majd írok, akármi történik, én elérhető leszek, te pedig ugyanúgy támaszkodhatsz rám továbbra is. Akármilyen problémád adódik, kérlek írj üzenetet. Úgy érzem, itt sokkal őszintébben meg lehet fogalmazni, mit érez az ember, sokkal összeszedettebben el lehet mondani. Én pedig igyekszem segíteni majd. Hisz ez a dolgom barátnőként, azt hiszem. Próbálok támaszod lenni minden tekintetben, de ez olyan nehéz, ha az ember maga is bizonytalan talpakon áll. Ezen próbálok változtatni és összeszedni magam. Addig is.. jó légy! : )
Szophie

Egy soha el nem küldött levél..:

Nyuszim!
Azt hiszem, nagyon nagy problémába kevertük magunkat. Vagy ez az élet? Fogalmam sincs. Én nem vagyok elég felnőtt ehhez az egészhez. Próbálkozom, megpróbálok javítani. De minden csak egyre kuszább és bonyolultabb. Az egészben nincs semmi logika! Néha abszurd dolgok történnek csak úgy a semmiből, és szövik át az életem, megváltoztatva mindent, amit eddig csak gondoltam. Azt hiszem, te is ilyesmi vagy, csak te nem csupán egyszer változtattál, te állandóan magaddal hozol valamit akaratlanul is, amivel összezavarsz mindent. Bár minden bizonnyal én vagyok az, aki nem elég érett és tapasztalt ahhoz, hogy a helyére tegye az egészet. Tudom, a menekülés nem megoldás, de talán az is elég számomra, ha egy kicsit elhalaszthatom a problémák megoldásának idejét. Most csak egy kis békére van szükségem. A télen rájöttem arra, a magány nem teher többé számomra, sőt, szükségletemmé vált. Közben pedig mégis viszolygok a gondolatától továbbra is. És ez itt az egyik probléma. Meg kell próbálnom elhatárolni magamat tőled. Veled kelek, veled fekszem, mégis.. Mégis akárkivel töltök időt, csak arra várok, hogy legyen egy lélegzetvételnyi szusszanásom, amíg rád gondolhatok. Csak hagyja már abba, csak egy picit ne kelljen rá figyelnem, meg hogy mit mond! És mégis, ha végre egyedül maradok, csak fájdalmat szül a gondolat. Utálom a szerelemet! Utállak érte! Ennek nem szép dolognak kellene lennie? Gondtalannak és jónak? Kisebbnek és szerencsétlenebbnek érzem magam, mint valaha. Fuldoklom. Nem tudom, hogyan kerülhetnék újra a saját világom középpontjába, és fogalmam sincs, hogyan lettem mellékszereplő. Én nem tudok már mást, csak sodródni, csak elhinni neked minden szavadat, pedig mind annyira hihetetlen. Nem hiszem el, hogy hazudsz, de el akarom. Nem tudlak elhagyni, de attól félek, neked ez menne, sőt talán jobb is lenne számodra. Csak az önzőségem tart itt még. És talán csak ebből ered minden problémám is.
Én megpróbáltam külön élni, de csak még jobban szerelmes lettem, és még jobban fáj, most megpróbálok eltávolodni.. Fogalmam sincs, mi lesz a vége.
Akárhogy is, szeretlek.
Szophie

Az elküldött változat..:

Kicsim!
Úgy érzem, szükséges egy kicsit jobban összehangolódnom Vezérrel, így egy hosszabb lélegzetvételű kiruccanást terveztünk. Pár hét, nem tudok pontos időt mondani, nem tőlem függ. A peteknek étel a hűtőben, de majd öt-hat naponta benézek, és főzök nekik újat. Brumnak elég csak az asztalra kirakni, Falatnak pedig néhány naponta. Némót megetettem, a vizét kicseréltem.
Jó légy! ^^
Szophie

by **Szophie** Kedd Aug. 04 2015, 10:49

Összeköltözés

Egyszerűen elképzelésem sincs, hogyan kellene hozzáállni a közös háztartás dolgához. Ha főzök rá, az annyira általános, és unalmas. Biztosan nem fogom megtenni. Amúgy is, a végén követelmény lenne. Odáig pedig biztosan nem süllyedek. Bevásárlás? Nem-nem. Két hűtőnk lesz. Mindenki a sajátjából gazdálkodik, és a sajátját tölti fel, ha szükségét látja. Vagy eszik étteremben, vagy akárhol. Az összeköltözés nem azt jelenti, hogy akárkit is ki fogok szolgálni a petjeimen kívül. Őket igen, hiszen általuk kell megtanulnom a felelősségtudatot, egy állat teljesen más. Odakint is magam etettem a saját kutyáimat, persze mindig őrizettel és segítséggel, így nem is volt különösebb teher az egész számomra, mégis meg kellett tanulnom, hogy ilyesmi magamtól eszembe jusson. Tehát az állat az egy teljesen saját dolog. Bár az utánuk való rendrakás így is túlságosan fáradtságos, és sokszor csak elsétálok mellette bosszankodva, hogy ekkora rendetlenségben nem lehet élni. Igaz ami igaz, két éve itt vagyok, de még nem sikerült megszoknom, hogy nekem kell rendet raknom. A két kezemmel! Persze olyan nagy piszok szerencsére nem is lesz, hála a rendszernek, de bosszantóak a szanaszét hagyott tárgyak is.
Utálom a rendetlenséget. Az átláthatatlan káosz ilyen módon nem tetszik. De tenni ellene már teljesen más. Kicsim, ehhez is hozzá kell majd szoknod. Még tanuló háziasszony vagyok. De minden bizonnyal sejted ezt. Hát hogy ne tudnád? Ki gondolná, ha nem te, aki az egyik legjobban ismerhetsz? Biztosan végiggondoltad ezt az egészet.
Ez az egész számomra egy új élmény. Egyszerűen elképzelésem sincs, hogyan kellene viselkednem.
Úgy, mint annak idején a családommal? Közös reggeli, ebéd és vacsora. Délután közös játék. Vagy úgy, mint ez idáig, míg bátyámmal éltem? A saját kedvem szerint, elkerülve egymást, igyekezve nem zavarni a másikat. Vagy ez egy teljesen más együttélés? Hogy kellene viselkednem veled? Itthon legyek? Megmondjam, mikor és hova megyek? Én annak nagyon örülnék, ha megbeszélnénk. De talán mégsem.. Hisz néha ki tudja, hova is tartok? Talán te sem tudhatod.
Vagy ez máshogy működik? Mégis milyen? Te vajon tudod? Megmutatod? Vagy magamtól kell rájönnöm?

De az egész.. Azt jelenti, hogy rengeteg időt tölthetünk együtt, igaz? Minden egyes éjszakát. Ez engem nagyon boldoggá tesz, hisz nincs is jobb, mint veled ébredni. A mosolyodra. A hajad illatát belélegezve. Aprócska finom csókokkal köszönteni, miközben még ki sem nyitottuk a szemünk. Aztán este újra a karjaidban elaludni. Abban a tökéletesen megnyugtató ölelésben, ahogy szorítasz magadhoz, ahogy kezed a kezemre kulcsolod. A szuszogásodat hallgatva elaludni.

Magamban pedig minden reggel és este ugyanazt ismételgetni: Nagyon-nagyon szeretlek.

by **Szophie** Pént. Szept. 11 2015, 12:29

Az életem lassan széthullni látszott, és ezért csak is én tehettem. Magamnak kerestem a bajt, a rosszat, mint mindig. Egyszerűen arra vagyok kárhoztatva magam által, hogy sose legyen minden szép és jó. Még mindig nem tudtam magam túltenni a pár évvel ezelőtt történteken.
Kazuma megint eltűnt. Én pedig új kalandokra vágytam, s ezek reményében a sötét erdőket róttam. De ez nem volt elég, koránt sem. Én ennél sokkal mélyebbre akartam taszítani magam a fenyvesek sűrűjébe, ahol már nem szűrődik át a napfény a lombok közt.
A képlet egyszerű, én mégis csak nagy sokára jöttem rá, mit is kéne tennem.
Akkoriban történt, hogy megismerkedtem egy Okazaki nevű fiúval egy véletlen folytán, vadászat közben. A társasága ideiglenesen szórakoztató volt, igazán felhőtlenül vidám, humoros jellemmel rendelkezett. Volt egy végtelenül kedves barátnője is, Nagisa, és a legtöbb közös cukrászdázás alkalmával közösen, hármasban ütöttük el az időt. Sokszor kijöttek hozzám az erdőbe is, együtt vadásztunk, és hamarosan megismerhettem a képességeiket is. Egészen nyitottak voltak, főleg, miután felismerték a céhlogómat is. Semmi kétség, egy JL-esben nagy többségben megbíznak az emberek. És jó is volt ez így. Ők egyre jobban maguk közé fogadtak, én pedig szótlan élveztem társaságuk.
Mindeközben lassan körvonalazódni látszott tervem, melynek végső időpontja kitűzésre is került.
Nem ismertem még igazán Aincrad módszereit, így talán első próbálkozásom kissé ügyetlenre sikeredett, átlagosra, és egyáltalán nem személyemhez illőre.
Aznap nem gyülekeztek komor, sötét felhők Aincrad felett, még csak rossz idő sem volt. Elég volt egy szál vékony pulcsi is, hogy elviselje az ember az ősz hűvösebb szellőit. Elhívtam Okazakit és Nagisát egy vidám cukrászdázásra, majd együtt sétálgattunk, mint három barát, a tizenegyedik szint ködös erdejében. Csak egy picit maradtam le a vidáman csacsogó pártól. Csak egy aprónyit húztam félre Okazakit. Tudtam, hogy a fiú inkább erőre gyúr, míg Nagisának az életpontjai voltak erősségére. Lefogtam hátulról, mintha csak megöleltem volna. S még szóhoz sem jutott, farkasom már belévájta fogait, ahogy megkértem őt jó előre. Vezér mindenről tudott. És a pet engedelmeskedett gazdájának, mint hű szolga, akármiben is álljon kívánságom. Nem akadékoskodott, és valahol talán nem is volt ellene az ötletemnek. Hiszen az én állatkám. Az én nevelésem. Természetes, ha élvezi az effajta játékokat.
Erőpontban nem volt hiányunk, és a fiú védekezni sem tudott. Súlyemelés jártasságom is a mi oldalunkon volt. Csak egy mély, halálos kiáltásra futotta tőle, mielőtt végleg megfosztottuk életpontjaitól, és kezeim közül aprócska kis vörös pixelek szálltak az ég felé.
Nagisa mindeközben mozdulni sem bírt a döbbenettől. Meg kell hagyni, én magam is remegtem. Még sosem csináltam ilyesmit saját kezűleg. A pixelek pedig annyira.. személytelenek voltak. Túl egyszerűek. Mintha semmi sem történt volna. Eltűnt a semmibe egészen egyszerűen, mintha sosem lett volna ott. Egy emberi élet.. így érne véget? Hiszek egyáltalán abban, hogy vége? Hiszek egyáltalán abban, hogy valaha is létezett?
Viszont még volt egy kis dolgom, mielőtt beteljesül a tervem. Így hát futásnak eredtem, otthagyva a fölbegyökerezett lábú lányt. Biztos voltam benne, hogy meg fog találni, hiszen még a barátlistáján is fent vagyok.
Első utam Aincrad északi részébe vezetett. Ahol megdöbbenten konstatáltam, nem tudok többé bemenni a JL kapuján. Pedig én csak a csokiszobát akartam meglátogatni még egyszer, utoljára. Jobb híján a kapun hagytam egy aprócska üzenetet. Nem volt valami nagy dolog. Éppen csak két szó.

Viszlát
Szophie

Következőleg Makotomat szerettem volna meglátogatni. Ám nem volt otthon, s kezdtem picit elszontyolodni. Csak mikor megnyitottam a mapomat, hogy megnézzem, merre kóricálnak, jöttem rá, hogy épp ezen a napon van a 22. boss leütése. Mily szerencsétlenség. Sóhajtottam egy mélyet, és nyugtalanul megvakartam a fejem búbját. Hogy nem figyelhettem ilyen fontos dologra? Egyszerűen nem hiszem el! Önostorozásba kezdtem, hisz hibám súlyosabb volt, mint talán elsőre látszik. Egyáltalán nem engedhettem meg magamnak ilyesmit.
A díványon egy pulcsit találtam. Az övét. Magam köré tekertem, és mélyen belélegeztem az illatát. Persze, a rendszernek hála semmi ilyesmiről nem beszélhetünk. Én mégis érezni véltem. Olyasmi volt, mintha Ő ölelne. Búcsúzásnak tökéletesen megfelelt.
Majd nekiálltam sütni. Pontosan azt a sütit, amit első karácsonykor kapott tőlem Kedvesem. Csak most a felirat változott egyszerű elköszönéssé. Nem akartam nagy szavakat használni, nem akartam mindenről beszámolni. Egy másik sütire felírtam, hogy Szeretlek, egy harmadikra pedig börtönrácsokat rajzoltam. Ennyi épp elég ahhoz, hogy mindent értsen. Búcsúzóul a karkötőt hagytam még ott, amit még Friebenben vettem magamnak, cserébe a pulcsiért, amit magamra kaptam. Lógott mindenhol, ahol csak lehetett, de számomra ez volt a legtökéletesebb dolog, amit magammal vihetek, és az egyetlen, amire szükségem lehet. Na meg a csillag fülbevaló. Attól sosem válnék meg.
Végül kiléptem az ajtón. Elbúcsúztam Némótól, és a vállamra kaptam Falatot, úgy indultam el egy új életszakasz felé itt, Aincradban. A térképemen követtem Nagisa mozgását folyamatosan, és éppen úgy mentem, hogy az mindkettőnknek kellemes legyen. Kiléptem a védett övezetből, és leültem a mező közepére, várva a végzetem. Vörös indikátorom messziről kiszúrhatja majd.
Végül megérkezett. Megállt tőlem pár lépésre, szótlanul. Nem néztem rá, a fákat, a lombokat, a gyönyörű kék eget szemléltem. Talán évekig nem láthatom.
Aprócska mosoly terült el arcomon, miközben szemem sarkából észrevettem, hogy a lány felém mozdul. Először csak bátortalanul, majd egyre magabiztosabban, felemelve kardját, egy szúrás, mégegy, s rajtam még a páncélom sem volt fent aznap. Álltam csak, s néztem, ahogy dühödten döfköd. Láttam az értetlenséget rajta, ahogy kezdett tudatosulni benne a védekezés teljes hiánya. Láttam, s érzékeltem, ahogy megtorpan. Minden egyes arcvonása tükrözte, mi zajlik le benne, és ez sokkal izgalmasabb volt, mint maga a gyilkolás. Ez volt a legérdekesebb része az egésznek. Megállt egy pillanatra, és nekem akkor már sárgában volt az életem.
- Tudom, hogy mit akarsz, de nem süllyedek le arra a szintre. – szűrte fogai között, majd még egyszer előrelépett, és egy vágással pirosba vitt. Aprócska kezei közt már a kristályt szorongatta, ahogy számítottam is tőle.
- Átvertél minket. – arcán könnycsepp csorgott végig. – Pedig mi a barátunknak tartottunk. – „Sajnálom, ez a valóság” ~ gondoltam, s becsuktam a szemem, miközben aktiválta a kristályt.

by **Szophie** Szomb. Szept. 19 2015, 22:45

Börtön: Kezdet

Valahonnan a közelből csepegés hallatszódott. A levegő nyirkos volt és hideg. Ezen kívül teljes sötétség vett körül. Éreztem magam mellett farkasomat, és hallottam szuszogását, mégis apró ijedtség cikázott végig a gerincemen, mikor hozzámért puha bundájával. Ám minden félelmemet eloszlatta, mikor megszólalt.
- Szél fúj. – és tényleg. Nem volt erős, de én magam is éreztem, hogyan lengeti hajszálaim valamiféle aprócska szellő. És ha szellő van, az azt jelenti, a levegő képes valahonnan valamerre távozni. Eddig ültem, most négykézlábra húztam fel magam.
- Ne engedjük el egymást. Ez fontos. – utasítottam farkasom, és kezem a bundájára tettem. Még nem szoktam hozzá a sötétség világához. Félelemmel töltött el, de valahol mégis éreztem benne az új kalandok illatát.

Elindultam előre, és nagyjából két méter után falba ütköztem, majd ezzel ellentétes irányban is. Ezzel szemben két oldalt egészen hosszan nem volt semmilyen akadály. Könnyen megállapítottam hát, hogy egy járatban vagyok. Természetesen nem volt fáklyám, és azt a kevéske gyertyakristályomat nem akartam felhasználni. Még kellhet. De legalább volt egy út, amely vezetett valahonnan valahova. Ez is több már, mint a semmi. Így hát elindultam arra, amerről a szellőt érezni véltem, habár az igazat megvallva, mintha mindkét oldalról értek volna fuvallatok. Mégis, az az irány, nem tudom, miért, ösztönösen szimpatikusabbnak tűnt.
Először csak négykézláb kúsztam farkasom mellett. Majd egy ponton meguntam, és gondoltam, megnézem, milyen magas is lehet a hely. Így hát kezeimet magam fölé téve elkezdtem felállni. Nem ütköztem semmibe. A járat magasabbra lett építve, mint én magam voltam kinyújtott kézzel. De vajon mennyire van magasan, és vajon mi lehet ott fent? Érdemes megnézni?
A sötétbe bámulva megadtam magamnak a választ. Túlságosan félek hozzá, hogy lámpát gyújtsak. Valami megnyugtató volt abban, hogy nem láttam semmit. Egyszerre ijesztő és megnyugtató.
Vezért ember alakúvá változtattam, és megfogtam a kezét, másik kezünkkel mindketten a falat érintettük magunk mellett. Így mentünk egyenesen, kiszűrve ezzel az egyes lehetséges elágazásokat.

Hosszú volt az utunk, és mindvégig egyenesen vezetett. A sötétség pedig magába szippantott, és már nem volt többé félelmetes. Csupán kiszámíthatatlan. Ám a többi érzékem kiélesedett. Éreztem a lágy szellőt, amely friss levegőt hoz magával a bűzös alagútba. Éreztem talpam alatt az egyenletes betonon néha a mohát, néha pedig egy síkos, érdekes anyagot, amelyet inkább nem is akartam bekategorizálni. Egy ponton a vízcseppek száma gyarapodni kezdett, szüntelen csöpögött, ezzel az idegeimre menve, és rengeteg pocsolyát gyártva körénk. Ezen kívül csak egyetlen egy szerencsétlenségbe futottunk bele Vezérrel. De ez több volt minden rossznál.
Gyanútlanul haladtunk előre, már nem félve, hisz semmivel nem találkoztunk azelőtt. Ekkor történt, hogy valami hideg és kemény dolognak ütközött a lábam. Ráléptem, és egy kissé besüppedt, meg furcsa, tocsogó hangot hallatott. Egészen érdekes volt a tapintása, de nem mertem találgatni, mi is lehet az. Azt tudtam csak, hogy nem bánt. Éreztem, hogy nem történik semmi. És akkor.. miközben átléptem ezt a furcsa dolgot óvatosan, szőrös, meleg dolognak ütődött a lábam. Az a valami megmozdult, majd elnyelte a sötét, és többé nem éreztem. Már majdnem sikoltottam, mikor rájöttem, hogy Vezér lehetett az. A végén még kinevetne, hogy megijedek tőle..
Sok-sok métert kellett megtennünk, míg rájöttem, Vezér emberi alakban volt, és mögöttem állt. Az a puha, szőrös, meleg, mozgó valami pedig nem ő volt.

Rettegés fogott el a gondolatra. Most már biztos, tényleg, nem vagyunk egyedül. De akkor az a.. lény.. miért nem bántott? Miért futott csak úgy el? Miért hagyott ott? Vagy talán.. követ azóta is, megvárva, mígnem elalszunk?
Innentől kezdve sűrűbben hegyeztem a fülem, és rendszeresen fordultam hátra, de nem érzékeltem többé semmit azon az aprócska kis huzaton, szellőn kívül, amely mindvégig meglengette pár aprócska, elkószált hajtincsemet.
Ennek ellenére, mikor eljött az éjszaka, már ami az én időszámításom szerint az éjszakát jelentette, nem voltam hajlandó megállni. Folyamatosan a szőrös lény járt a fejemben, és mindvégig érezni véltem a lábamon valamit, amit otthagyott magával. Valami levakarhatatlan mocskot.
Így pedig egy erőltetett menet lett a napunk és éjjelünk. Folyamatosan meneteltünk, nem álltam meg, és még az ételt is sétálva fogyasztottuk el. A rettegés minden mást felülírt bennem. Még enni is féltem, hátha azzal odavonzok valamit magunkhoz. A megállás, a megpihenés pedig lehetetlen kérés volt. A beszédet is megtiltottam Vezérnek. Szükségük volt a füleinkre. Fókuszálnunk kellett magunk köré. A fülünk lett az új szemünk. És egyre eltávolodott a gondolat, hogy gyertyakristályt kéne használnunk..

by **Szophie** Pént. Okt. 02 2015, 10:38

1. éjszaka

Biztos vagyok benne, hogy igencsak hosszú utat tettünk meg őrületemtől hajtva, folyamatos űzött tempómban a sötét és nyirkos alagutakon, alig egy éjszaka alatt. Mindvégig figyeltem, észlelésem minden szintjével, hallgatózva is, bár jártasság híján, pár méterenként megállva, hogy hátrafelé nézhessek, miközben engedélyeztem magunknak egy kis pihenőt is.
Órák teltek el így, de én csak mentem és mentem előre. Farkasom néha nyüszítve adta tudomásomra nem tetszését, de különben nem beszéltünk egymással. Az meg volt tiltva. Érezte, átragadt rá is a félelmem, és mindez jogos volt. Óvatosak voltunk, mert annak kellett lennünk, és mindennél fontosabb volt, hogy hátrahagyjuk azt a szörnyűséges helyet magunk mögött, a furcsa szőrös szörnnyel együtt.
Számítottam rá, mégis meglepődtem, mikor változást éreztem magam körül. Már szinte abba a gondolatba kergettem magam, hogy nincs is más itt, csak sötétség, és egy végtelen alagút, aminek sehol, soha nincsen vége. Most mégis úgy tűnt, valami van előttem.
Érzékeim a félelemnek hála kiélesedtek, így aztán egészen korán észrevettem, miként fordult bűzössé és meleggé a járatból érkező szellő, és valamivel később tompa hangokat is hallani véltem valamerről elölről. Ekkor lassítottam, és még nagyobb óvatosságra intettem farkasom az eddiginél. Természetesen közben nem felejtettünk el hátrafelé sem pillantgatni, hisz az előző szőrös lény is még arra lehet.
Óvatosan haladtam előre, és minden egyes lépéssel egyre inkább tisztult, mi is állhat előttem, de közben mégis bizonytalanságban tartott. Lassan már értelmes szavakká is formálódtak a hangok, melyek biztosan emberektől származtak, ám ez mellett artikulálatlan, érthetetlen nyögések és kiáltások is kiszűrődtek. Léptem még kettőt előre, és egy éles kanyar közepén hirtelen úgy éreztem, mintha a sötétség szürkévé vált volna. És valóban, még két lépés, és egyértelműen tompa fényt érzékeltem valahonnan elölről. Kitisztult pár dolog. Először is, beton van a talpam alatt, a fejem felett alig két méterrel húzódik a járat teteje, és egyenletes, hideg betonoldalából itt-ott valahonnan víz szivárog, pocsolyákká összegyűlve a talajon. A nyirkosság, a falak és a talaj csúszóssága, és a moha is ennek lehetett betudható, na meg persze a programozók szeszélyességének és alapos munkájának.
Ahogy egyre közelebb haladtam a fény forrása felé, azzal párhuzamosan egyre óvatosabb is lettem. Farkasom meg sem mukkant, csak követett, mint ahogy annak az a dolga. Néha óvatosságra intett, de legfőképp figyelt helyettem hátrafelé. Ez volt a legnagyobb előnye, hogy ketten vagyunk.
A fény erősségének növekvésével megjelentek hirtelen a falon különböző fehér krétával alkotott rajzok és írások. Először észre sem vettem őket, majd nem nagyon foglalkoztam velük, de végül egy szembetűnő, hatalmas rajzolt betűsor előtt megálltam. „Szennytelep” – tükrözte a felirat. Alatta kisebben: Biztonságos. És még egy mosolygós kis smileyt is raktak oda, csak hogy mindezt nyomatékosítsák. Még egyetlen feliratot vizsgáltam meg a falon. Ez jóval kisebb volt, és mintha késsel vájták volna a helyére. Érdekes. Mintha erre a helyre nem vonatkozna az általánosság, hogy minden, amit megsértesz, egyszerűen pixellé lesz, hogy minden, amit összepiszkolsz, kitisztul, beleértve a falakat is, amit összerajzolsz.
„________, vadság, szép lányok! Ha egy kis kikapcsolódásra vágysz..” – Az első szót nem ismertem fel, pedig biztos voltam benne, hogy hallottam már valahol. Tovább olvastam.
„Csereüzlet akármiért, ami használható. Részletek csak személyes konzultáció után. Keresd Sendyt.
Ugyanitt: sör, bor, whisky, rum, amit csak akarsz! Már akár egy minipotionért is!”
Ez egy hirdetés lenne? Egy reklám? Ohh, tehát idelent is vannak üzletek, még ha máshogy is kell ezt megoldani. Hiszen az invertory tartalma megmaradt. A barter ügylet pedig használható.
A fény nem erősödött tovább. Még egy kanyar volt előttem, és a falakról visszaverődő hangokból ítélve, ez volt ez utolsó pár méter. Mély levegőt vettem. Visszafordulni a sötétbe, a szörnyhöz nem mertem. Egy út volt csak, és az előre vezetett. Ismeretlen szörnnyel megküzdeni veszélyesebb, mint néhány bűnözővel, akik előttem állnak. Már persze függően attól, hányan is lehetnek. Még az is lehet, hogy megúszom valamilyen csoda folytán békésen – bár ebben reménykedtem a legkevésbé. De ha valóban valamiféle bolt van erre, akkor csak vásárolnom kell, majd gyorsan továbbállni, nem? Mintha csak ezért jöttem volna. Mintha nem is lenne semmilyen más dolgom. Nem ismertem még a lent uralkodó szabályokat, de úgy éreztem, hamarosan lehetőségem nyílik rá.. Még két lépés. Nem mondhatnám, hogy a fény erős, de a sötéthez szokott szememnek így talán még jobb is. Még egy lépés. Teljesen visszatartottam a levegőt, megszorítottam farkasom kezét. Még egy lépés, és…

by **Szophie** Vas. Jan. 10 2016, 21:21

~Előzmények~

Hogy mibe ártottam magam megint és miért volt szükség minderre? Egy nem is olyan hosszú időszak annál hosszabb meséje ez.
A fenyőgyanta szúrós, ám mégis kellemes illata töltötte be a teret. Az erdő egészen sűrű, sötét rengetegében jártunk, ahol már nappal is homályosak a látásviszonyok. Jártasság nélkül ez kisebb problémákat is okozott, Vezér mégis úgy gondolta, ez tökéletes hely az edzésre. Mindenhonnan különös, eddig nem hallott, ismeretlen hangok szűrődtek a sötétből, és ez borzongással töltött el. Hány felfedezetlen mob mászkálhat még erre?
Egyetlen megnyugvásom az jelentette, hogy magas szintem miatt ezek nem merészkednek a közelembe, és csak akkor figyelnek fel rám, ha egyértelműen megtámadom őket. Nem biztos, hogy ha egy kazamatába belefutok, azt túlélném. Természetesen teleport kristályom mindig kéznél tartottam, ki tudja, mik járnak errefelé. Jobb az elővigyázatosság. Ezek az ismeretlen ösvények még az én szintemen is tartogathatnak meglepetéseket.

És hogy mégis mi késztetett arra, hogy egyedül – egyetlen beszélő fegyveremtől eltekintve – kószáljak egy ilyen helyen? Óvatlanság. Veszély utáni vágy. Magány. Valami, ami kellő odafigyelést kíván meg tőlem, és minden egyes gondolatomat. Ugyanis veszélyes dolgok járnak a fejemben óvatlan pillanatokban. Egyre veszélyesebbek.
Egyáltalán.. Nyomon követtétek ti az elmúlt időszakomat? Tudjátok, mit csináltam? Mármint, persze, hogy nem tettétek, hiszen vagy azt sem tudjátok, ki vagyok, vagy nem érdekellek titeket, vagy én magam húzódtam el tőletek. De az mindenkinek feltűnhetett, hogy eltűntem, nem igaz? Az is, hogy december-januárban rám járt a rúd rendesen. Ne csodálkozzunk hát, ha az ember egy kis szabadságot vesz ki. Na de olyat, ahol a legkedvesebb barátait és szerelmét is otthon hagyja? Az újdonsült férjét, aki nem arról híres, hogy otthon ül magányosan?
Miért szigeteltem el magam tudatosan? Tudtam magamról, hogy annak nem lesz jó vége. Tisztában voltam vele, hogy a magány nem megoldás. Mégsem voltam képes elviselni őket. Tudom, hogy segíthetnének, csak nekem is társnak kellene lennem hozzá. De kételkedem benne, hogy képes lennék rá. Ha most visszamegyek.. Újra csak.. Újra eljönnék egyszer. Egy hét? Kettő? Egy hónap múlva? Megint azt érezném, hogy senkinek sem kellek. Hiába mondják ezt. Amikor ott vagyok, foglalkoznak velem. Még a figyelmüket is felhívom magamra. Igen, mert ez szükséges ahhoz, hogy foglalkozzanak velem. Máskülönben csak ott lennénk egymás mellet. Persze, talán egy-egy kivételtől eltekintve. De az ő társaságuk sem az igazi. Ideig-óráig, elbeszélgetünk. Akkor jó minden. Mosolygunk, nevetünk, jól érezzük magunkat. És mi van aztán? Számít az a fél óra, amikor a maradékban ugyanolyan egyedül maradok? Az a kiüresedett beszélgetés, ami nem szól semmiről, azok a színtelen kacajok, amik azt mutatják, minden rendben, jól vagyok. És mi van akkor, ha én nem keresem őket? Eszükbe jutok? Hát persze, hogy nem! Hogyan is juthatnék? Ha mégis, felkeresnek? Annyira nem bizonyultam jó beszélgető partnernek. Nincs szükségük rám, és az álmosolyomra. És ez csak még több álbeszélgetést szül. Egy darabig bebeszéli az ember magának, ahogy mondták annak idején, ezeket a negatív gondolatokat el kell űzni, csak a depresszió miatt van. Gondolj a pozitívumra, lásd meg a szépet! De mi van, ha én tudatosan menekülök el tőlük? Én akarok megszakítani minden emberi kapcsolatot. Mert nem érzem magam méltónak rá, ha nem vagyok képes valós reakciókat adni, ha nem tudom értékelni. Ha hiába történnek meg, nem változtatnak semmin. Csak elvonulok a szobámba, nézem a plafont. Azon gondolkodom, már megint miért érzem magam ennyire lehangoltnak? Hisz mindenem megvan, amire csak szükségem lehet. Miért csinálok ennyi butaságot? Hisz én magam is tudom, hogy a tetteimnek olykor milyen következménye van. És miért jönnek elő újra meg újra ezek a gondolatok? Miért nem keresem a barátaimat? Miért új emberi kapcsolatokra törekszem a régiek ápolása helyett? Miért nem érzem jól magam a legjobb barátnőm társaságában sem? Miért, miért, miért..

És újra feldereng a gondolat. Számtalanszor játszottam már vele. A halál, mint kiút.

De csak az az ember értékeli igazán ezt a fogalmat, aki igazán, valóban elgondolkodott rajta. Akit árnyként kísért a gondolat, az ismeretlen varázsa és egyben félelme. Aki a létező összes valláson át próbálta megnézni, értelmezni. Aki győzködte magát. És újra, meg újra visszafordult. De a gondolat, na az ott maradt.

És aztán újra csak kattan valami. De hisz olyan egyszerű lenne. Csak kimenni egy kicsit társaságba, csak magad mögött hagyni a gondolataid, és szívből, igazán jól érezni magad. De közben ott a tudat, hogy az a bizonyos társaság nem keresett téged. Foglalkoznak veled igazából? Érdekled őket? Ennyire senki lennél a szemükben? Nem, nem, hiszen ezt te teszed magaddal. Tudod. Tudom. Mindenki tudja, hogy én szeretném. El kell határolódni, hogy ne lássák ezt a vívódást, és ha végül mégis megteszem, már ne fájjon annyira. Hogy kíméljük őket. Ha már elfelejtenek, ha már nem vagyok a mindennapjaik része, könnyebb lesz majd elfogadni. És igen, nevezhet mindenki önzőnek. Az vagyok, mindenki az. De az nem önzés, ha itt tartotok, csak hogy néha, háromhavonta egyszer esetleg leüljünk egy teára? Hogy minden jó legyen úgy, ahogy ti akarjátok. Hogy éljetek a boldog színjátékban, amit az álmosolyom nyújt. Minden rendben van. Én még itt vagyok, és akármikor lehet rám számítani. Akármikor segítek. Ha szükség van rám, csak előkaptok a tarsolyból, és hívtok, én pedig kiskutya módon ugrok az első üzenetre. Nem. Nem akarok itt lenni többé. El kell tűnnöm a tárolótokból. A gondolataitokból.

Ugyanakkor ti is tudjátok, meg én is tudom, hogy képtelen vagyok megtenni. Az öngyilkossághoz vagy sok butaság, vagy sok erő kell, na nekem meg egyik sincs. És azért tisztában vagyok a depressziómmal, hogy ne lennék. Mi marad? A magány utáni vágy, és a tudat, hogy ezzel semmi nem lesz jobb. De semmi. Mégis elvonultam. Elvonulok. Mert mégis így érzem magam komfortosan. És várom a változást. A csodát. Hogy történjen valami.. Aztán ki tudja? A végén még ki is fogok találni valamit.

Ohh igen. Na tessék. Megint elkóboroltak a gondolataim. Ha ilyen ütemben haladok, nem kell öngyilkossághoz sem folyamodnom, mert egyszerűen megöletem magam. A sötét erdő felfedezetlen közepén.. De hisz ismertek. Ismeritek azt a részt, amit mutattam magamból.. Vagy az is csak játék volt? És ez vajon mi? Az élet vajon mi? A halál lenne az egyetlen igazság?

by **Szophie** Szer. Jún. 29 2016, 23:44

Töredékek

Az orra szúrt, a szeme fájt, a fülei mintha megőrültek volna.
Szagok tömege, napfény és hangok ezrei. Ez várt rá, mintha egy álomba csöppent volna a rideg valóságból, melyben eddig élt. És mégis, számára ez rémálomnak tetszett. Megtorpant, összegörnyedt az ingerektől. Zihált, szíve hevesen vert, szédült, melege volt. Egy pillanat alatt letaglózta az, ami odakint van. Vissza akart futni, rohanni, sírva nyüszítve mászni, de nem engedte a rendszer. Kijutott, de egyedül csupán. Aki egyszer kint van, az kint is marad. Börtönbe csak és kizárólag kristállyal lehet bejutni, ez a szabály.
Felvonított, sajgón, jajgatva. Egyedül maradt. Gazdája odabent a szörnnyel, ő pedig idekint. Elszakadtak. Képtelen volt jelezni, hogy itt a kijárat. Nem tudott semmilyen jelet sem küldeni. Lüktetett valami az agyában, a rendszer felborult. Átfutott végtagjain valamilyen elektromos érzés. Látása homályos volt, a fény túl erős. Futni kezdett, rohanni, el onnan a sűrű és sötét erdőbe. Érezte, hogy az az ő otthona, odavaló. Talpa alatt fájdalmas volt a betonkő, és csak az avar jóleső puhaságára vágyott. Homályra, mely szemének nyugalmát adja, friss levél, fű és férgek tompa szagára. És a húséra, midőn belekap a fog, és felfröccsen a friss pixel, mely éltetője és feladata. Futott, és mikor elérte az erdőt, úgy érezte, megérkezett az ő saját helyére. Úgy érezte, végre szabad. Rohant, és tépett. Véletlen elé kecmergő felfedezőt, direkt rávadászó kalandort, vaddisznókat, más farkasokat, mindenkit sebzett, harapott és karmolt. Ösztönből élt, ivott, vadászott, futott, bújt és aludt. Pár óra alatt feledte életét, nevét, barátait és ellenségeit. Felülírta a program emlékeit és érzéseit. Ösztönlény lett, durva, vad és erős. Más farkasok csatlakoztak hozzá, behúzódtak egy barlangba, és őrizték a kincset, melyet őrizniük kellett. A kazamata ura lett belőle, sok bátor és óvatlan gyilkosa, és farkasok oltalmazója. Vezér, az igazi vezér.

______.______

- A börtönben mindig előnyös ismertségeket kötni. Hogy miért? Hát miért-miért? Persze, ezek nem őszinte kapcsolatok. De egyedül itt nem élsz túl. Igen, még te sem. És nekem is társra volt szükségem, és neked is. Hát nem király? Mi az, hogy nem volt? Ugyan már, két nap alatt megmurdelnél. Na gyere, te szerencsétlen. – rácsapott a hátamra. Én csak egy lekezelő nézéssel intéztem el, de úgy tűnik, észre sem vette.
- Épp mostanság vesztettem el az előző társamat. Erre beléd botlom. Hát nem érdekes? Micsoda szerencsenap ez mindkettőnknek! – vidáman cseverészett, és közben végig telifogsorral mosolygott. Már most kezdett az idegeimre menni, arról nem is beszélve, hogy nem nagyon hatotta meg a társa elvesztése. És valószínűleg rám is hasonló sors vár elképzelései szerint.
- Ugyan kedves, tudom mire gondolsz, de ez érdekbarátság, érdekélet, mindkettőnknek hasznára válik. Aztán eldől, meddig maradunk együtt. Szóval töröld le azt a fancsali képet az arcodról. Képzeld, az a hír járja, hogy egy helyen ki lehet jutni. Hát nem érdekes? Még az is meglehet, hogy vígan, kettesben fogunk visszatérni a felszínre. De akkor a barátnőmmé teszlek! Na, jól van, nem kell ám így nézni. Egy kis jóízű poénkodás sem fér bele nálad? Eléggé be vagy szürkülve. Gyere-gyere!
- Ez a baj a „jótevőkkel”. Indikátorszín alapján ítélnek csak. Így eshetett meg talán, hogy a Justice League egyik tagja is idekerült. Vagy nem jól mondom?
- Nem éppen humánus módszer, ugye? Ők maguk nem ölnek meg téged, inkább ideküldenek, a biztos halálba. Mily kegyes.
- Esetleg talán épp saját céhed tagjai küldtek ide, mikor megtudták, ki is vagy valójában? Persze-persze, erre nem kell válaszolnod..
- De vigyázz, a hozzád hasonlókra idelent nagy kereslet van. Nem egy embert küldtek ide céhtársaid, vagy akár te magad is, igazam van-e? A bosszú pedig, mint tudjuk, édes. Vagy ezért kerültél eleve ide?
- A piti kis bűnözők talán nem ismernek meg. De aki egy kicsivel is jártasabb az alvilágban, az úgy szavalja a bűnüldöző céheket és tagjaink nevét, mint a himnuszt. A még jártasabbak nem csak kinézetről ismernek meg, de még a kasztodat is tudják. A legjobbak meg talán még a speciális képességeiteket is megmondják, pontos információjuk van a felszereléseitekről, vagy hogy hol szoktatok vásárolni, hova és milyen időközönként jártok.
- Egész nagy kereslet lehet épp a bőrödre. Bár ha szerencséd van, még nem terjedt el a hír, hogy idelent vagy.
- Hogy miért segítek neked? Ez buta kérdés. Hisz te segítesz nekem. – rám sandított, én pedig elmosolyodtam. Nem úgy eszik azt a szalonnát. De legyen. A kölcsönös haszon mindig jó üzlet. Egy ideig.

______.______

Hogy milyen a börtön? A legjobban az a kifejezés jellemzi: Biztos halál.
Az emberek ismerik az apokalipszisekről szóló történeteket, ahol még a jó emberek is gonosszá válnak. Ez a helyzet itt is. Csoportokba, táborokba szerveződnek, aztán elkezdenek lemorzsolódni, egymást hátba támadják, az ellenség elé vetik, és mégis, aki túléli, utána új csapatba szerveződik, mert egyedül nem maradhat. Egy idő után - ha valaha is érdekelte - nem fogja többé zavarni a társai halála, annyira megszokott jelenség ez. Volt, akivel fél évig kihúztam. Ez a lökött srác meg a mai napig is él, bár a fene sem tudja, ekkora szájjal hogy. Volt, akit alig két hétig ismertem, mielőtt elragadta egy nevenincs lény.
És tudjátok mit? Itt nem is a szörnyek a legfélelmetesebbek. Ugyanolyan mobok, csak a sötétben. Ugyanolyanok, csak más, félelmetesebbnek ható képességekkel. Annyi a különbség, hogy ezek a lélekre és tudatra hatnak. Szó szerint meg akarnak őrjíteni. De nem ők a veszélyesek egy jól felszerelt csapat számára. Az emberek veszélyesek önmagukra. Eszmék, ideák, emlékek szövik át tudatukat, és alakítják ki világképüket. Az egyiket jobban kedvelik, a másikat kevésbé. Az egyik olyan átlagember, akit befogadnak, a másik olyan különc, akit elítélnek. Az egyik gondolataival azonosul a többség, a másikéval nem. De kik vagyunk mi, hogy ítélkezünk? Hogy képzelik emberek, hogy jót cselekszenek a világgal, amikor ide küldenek másokat? Hogy hihetünk el akármit is, ami a szemünk elé van terítve, és a fülünkbe suttogva?
Valóban olyan gonosz emberek lennének, kik megosztják velem ételüket és szállásukat, vagy csak túlélők, egy rettenetes múlttal és emlékekkel fűszerezve? Bennük tomboló vad düh, vádak, és szomorúság. Esetleg unalom és kiégettség. Mennyivel másabbak ők, mint az úgynevezett normális társadalom? És létezik-e ez, vagy csak képzeletünk szüleménye a napfényes világ, melyet eme szörnyek ültettek agyunkba? A múltunk valóság volt, vagy álmaink szőtték lelkünkbe érzéseink? Kik vagyunk mi, és miért küzdünk? Elhisszük-e, hogy van kiút, és van értelme továbbmenni? Már csak ösztönből küzdünk, mintsem meggyőződésből. Már csak az életösztön miatt lépkedjük az akadályokat. Már nem beszélünk egymással és nem mondunk vicceket. Csak előre tartunk. Az egyetlen és legnehezebb úton, mely mendemondák szerint a kiút maga. A szörnyek ereje rég túlnőtt rajtunk. Szerencse és kábulat vezet minket. Minket? Nem látom és nem érzem társaim. Az is lehet, hogy egyedül vagyok, és csak képzelem a léptek visszhangját magam körül. A sötétség rég túlnőtt a kristályok által nyújtott enyhe, pislákoló fényen. Régóta nem támaszkodunk szemünkre, inkább ösztöneink, fülünk és érzékeink vezetnek. Előre. Kijutást suttognak, fényt és életet. Reményt adnak a falak. Az egyre erősebb szörnyek pedig meggyőződést, hogy valamit őriznek, valamit, ami nekünk fontos lehet, mindennél fontosabb. És mi más lenne az, ha nem álmaink és vágyaink? Titkos őrültségünk, melyben megegyezünk. Az emlékek, melyben volt mosoly, pillangó, napfény és élet..

by **Szophie** Csüt. Júl. 21 2016, 18:05

A helyzet kritikus volt. A sötétség elnyelt, és csak társaim elnyűtt sikolya visszhangzott a barlangban. Barlang? Vagy terem? Társaké? Vagy a sajátom? Zagyva menüetté folyt össze tér és gondolat, és fejemben összpontosult őrületként a kép. Nem tudtam, mit kell támadni. A fejemben létezett az ellenség. Megzavart, káoszba taszított, összetört. Eltűnt a remény. Itt a vég várt csupán ránk. Vagy rám? Egyedül vagyok már, vagy mindig is csak képzeltem társaimat? Vezér? Leo? Valaki zilált mellettem, lábamra pedig ragacsos anyag tapadt. Felemeltem kezem, és ordítva a semmibe támadtam. Valami elsuhant mellettem, éreztem a szelét, hirtelen meghátráltam tőle, s hátra estem. Puha talajra érkeztem, s valami szállni kezdett alólam, körülöttem. A fejem hasogatott, szét akart robbanni. Képtelen voltam józan gondolatokra, csak a kétségbeesés hajtott előre, csak valahova lyukadjak ki, csak legyen vége már az egésznek. Örökre ez vár rám? Meghaltam, s ez a pokol? Nincs remény. Kijutásra esélyem sincs. Valami megcsapott, és szinte éreztem a csonttörő fájdalmat, de csak fejemben, s a valóságban életpontjaim süllyedtek kritikusra. Beragadt a levegő, s csak hörögve jutottam bűzös utánpótláshoz. Meleg, keserű, fojtogató. Az őrület és halál szaga. Belém ivódott, átitatott, megsemmisített. Már nem voltam önmagam, már csak egy kósza gondolat voltam csupán, egy aprócska kis pislákoló akarat, a küzdés gyertyalángja. Kezem a falra tettem, mely valamitől mocskos volt és ragadós. Futni kezdtem. Futottam előre a kövek mentén, rohantam, de tudtam, úgysem jutok sehova. Rohantam, és az idő telésével visszatöltődtek az életpontjaim. Ám a téboly nem szűnt meg soha, hol erősödött, hol gyengült, de mindig ott volt. És soha nem jutottam ki, mindig csak vissza. Újra megütött. És újra és újra. Minden egyes alkalommal egy támadásra hagyott a haláltól. És minden alkalommal megvárta, míg visszatöltődik annyi, hogy új ütést is kibírjak. Nem akartam. Utáltam a csíkot a fejem felett, gyűlöltem a töltődést, féltem, mikor éri el a pontot. Reméltem, hogy most majd nem veszi észre, hogy végre elmenekülök. Ám ez sosem történt meg. Neki az volt a feladata, hogy itt tartson minket, neki kínoznia kellet, ám élve hagyni. A szörnyek nem gyilkosok, csak ösztönlények. Programlények. Az emberek ölnek, kínoznak, az emberek, kikkel együtt vagyunk ide bezárva, és az emberek, kik megprogramozták ezen visszataszító rémálmot, és az emberek, akik ideküldtek minket. Az emberek, akik megszültek, az emberek, akik utáltak, az emberek, akik szerettek, akik kigúnyoltak, akik bántottak, akik hazudtak. Mind, mind, ők a gyilkosok.
Van-e különbség betegség vagy kard között? Autóbaleset , vagy egy bogár lecsapása. Anyukád porcelánvázájának összetörése, hiszti egy cukorért, vagy kést döfni osztálytársad kezébe. Mit is jelent a bűn? Hisz ezt az ember maga formálta, maga alakítja. Valami, ami megengedi, hogy mások felett ítélkezzünk, miközben éjszaka édes álomra szenderülünk. Valami, ami okot ad álmatlan estékre, mikor csak szívünk vágya szerint cselekedtünk. Valami, amivel beskatulyáznak, amivel hatalmat gyakorolnak. Felettem senki sem ítélkezhet holmi mondvacsinált bűn kijelentésével. Engem senki nem korlátozhat örökölt szabályok közé. A fejemben a hangot is csak mások csinálták. Nincs olyan, amit ne győzhetnénk le. Nincs olyan, amin nem lehet felülkerekedni. Csak ki kell zárni magadból, csak nem szabad engedni neki. Csak folytatni kell a gyötrelmet.

~~- Itt.Nem.Juthatsz.Át!~~
- Nem vagyok bűnös!

______.______

Halvány, vékony szemöldök, keskeny, élénkvörös száj, makulátlan hófehér bőr. Aranyos pofi. Mintha csak egy mítoszból léptem volna elő, s tündér, vagy épp szomorú szűz szellem volnék, törékeny testem szánalomra méltó, s lelkem megmentésre váró. Kevésbé mesés képzelettel mondhatnánk azt is, hogy elég szép árat kérnének értem egy bordélyházban, bár inkább kivételes különcségem, mintsem nőies bájaim iránt. Talán odakint már nőttek, talán nem. S talán hiszek az odakintben, talán nem. Hisz már így is, úgymond, kint vagyok valahonnan, egy odakintben, nehéz elképzelni, hogy kell lennie még egynek.

- Mikor állítódott el a hajam megint hosszúra?
- Nem tudom, lehet, odabent nő. Én sem ilyennek emlékszem az enyémre.
- Ejnye, megint kutathatok, mire megtalálom, mi áll jól.
- Ugyan kislány, tökéletes így. Mesésen hosszú és kócos, mint valami vadállat.

S a tekintet. A tekintet az egyetlen, mi nem illik sem mesébe, sem bordélyba, sem e világba, sem másikba. Csak azok szeme ilyen, kik megjárták már a poklot, azt a mély őrületet, ami bekebelez, megrág és kiköp. Velem már kétszer esett meg, ha valóban hiszek emlékeimben. Számomra szinte ismerős tekintet, a világ számára idegen és élettelen. És szokatlanul vörös. Valaha, jól emlékszem, barnának mondták. S talán épp a hidegség az, mi sötétvörös árnyalatra festette, talán épp a tapasztalatok tették ilyenné, talán viszont mindig is ilyen volt.
- Áhh, a jó öreg virtuális D-vitamin. Csodálatos. Annyi sötétség után öröm még a puszta fehér falat is nézni, nemhogy az élettelteli, nyüzsgő várost, a mezőket, a hegyeket és erdőket. Minden annyira zöld!
Ez a fiú viszont.. Mintha ott sem lett volna. Ugyanaz a mosoly, ugyanaz a bohókás szempár. Tökéletesen becsap vele. S ha nem ismertem volna meg a biztos halálban ennyire jól, észre sem venném hanghordozásában a kimért hazugságot, mellyel ámítja a világot. Őt is megviselte a bent lét, ahogy eddigi egész elcseszett élete. Van ez így. Kijelenthetem, hogy tartós boldogság nincs. Ha jól élsz, akkor is biztosan kitalálsz valamit, amin vinnyoghatsz, és ami fájhat. Úgyis összehozod magadnak. Nem az élet szar, emberi természeted vonzani a fájdalmat. Szeretünk szomorkodni, ez van. Igazából le kell szarni az egészet magasról. Tenni, amihez épp kedved van, ennyi az egész. Ha szomorkodni akarsz, akkor azt, ha ölni, akkor azt, ha meg dugni, akkor azt. Ehhem, elnézést, a börtönben rám ragadt ez-az a csúnyaságokból. De most miért ne mondjam ki? Mit szemérmeskedjen az ember minden felett, ha egyszer így van, faszért titkolni, holmi nevelés meg illem miatt. Ez is csak emberi hülyeség, teljesen értelmetlenül zárjuk skatulyába gondolatainkat, érzéseinket és természetünket.
- Nyányá.
- Hühm?
- Megiszunk egy üveg bort?
- Bort?
- Jahh, már elfelejtettem az igazi virtuális bor ízét. Az a börtönbéli pacsmag meg sem közelítette.
- Benne vagyok. Puha ágy, napfény, és igazi bor. Ez ám a luxus.
- Nekem mondod? Évek óta nem láttam el a kislábujjamig, már el is felejtettem, hogy néz ki.

______.______

Az első napok? Nos, azokat mindenki ugyanúgy tölti, még a kinti lét eszméit és mámorát követve, átgondolva, mi is történt, hogy történt, miért történt, bosszút forralva, szerettektől búcsúzva, vagy akármilyen kinthez fűződő érdektelen baromsággal. Aztán jönnek az első élmények, felfedezések a börtönnel kapcsolatban. Többségében előbb találkoznak szörnyekkel, s csak aztán más emberekkel, és mire összefutnak velük, általában már őrültek, kétségbeesettek, s átszellemültek. Ritkák az olyanok, mint én, akiknek első útjuk egy biztonságos zónába vezet. „Biztonságos”. Az a hely is egy rémálom, mint az összes többi itt, mégis, nekem szerencsém volt a többiekhez képest. Egy kis kereskedő terület volt az, ahol kurvák árulták testüket, mások a pacsmagolt bort, megint mások potionokat, páncélokat, vagy csodát ígérő amuletteket. Itt gyűlnek össze az emberek vásárolni, cserélni, vitázni, és csapatokat tobrozni. Mikor odaértem, épp nem volt ott senki. Szerencsémre azért, mert hajnalodott. Alig pár perc múlva megjelentek az első árusok, és nemsokára benépesült a hely, már abban az értelemben, hogy azon a pár négyzetméteren, és a börtön népességét elnézve, az a közel negyven fő igenis soknak számított. Több napi kínzó rohanás és éhezés, koplalás és félelem után végre megnyugodtam. Akármilyen furcsán is hangzik, igenis nyugalmat jelentett számomra az emberek látványa, akár vörösök, akár nem. És akkor még nem is tudtam, micsoda szerencsém volt, hogy egészen odáig túléltem, és éppen akkor érkeztem...

by **Szophie** Kedd Jan. 24 2017, 13:47

2.rész
Leo

Az emberek gyorsan bonyolították le cseréiket, egyszavas válaszokban beszélgettek, és céltudatosan kutattak. Senki sem szórakozásból volt ott, a vásárlás volt az egyetlen, mely idevezérelt mindenkit. Fogalmam sem volt arról, amit ők már mind tudtak, de megéreztem a levegő vibrálását én is. Csakhogy nem tudtam, merre is kéne továbbmenjek. Megnézegettem az árukat, ráérősen mustráltam a zavart italokat, ám úgy tűnt, feltűnő jelenség vagyok, mintha tetteim egy cirkuszi mutatványosét idézték volna. Valamit kezdenem kellett magammal, ámbár elképzelésem sem volt róla, hogyan tovább. Nem szólíthattam csak úgy meg senkit, balga tett lett volna egy börtönben.. Legalább is hittem ezt akkor. Később rájöttem, ha egyedül vagy, a kommunikáció az egyetlen, amely megmenthet szorult helyzetedből. De akkoriban még nem láttam át az emberek félelmét, hogy mindenki minél előbb csak le akar lépni onnan, hogy céltudatlanságom volt a feltűnő, és nem maga a személyem. Honnan is ismerhettem volna ezt az egészet?
Elbambultam, s gondolataimba feledkeztem. Nem vettem észre a lábam alá keveredő árut. Nem volt törékeny, de nem nézte senki jó szemmel ,hogy egyszerűen belerúgok.
- Mégis mit képzelsz magadról, ribanc? - állt nekem az árus. - Fizesd ki őket!
- De hisz nem lett bajuk. - jelentettem ki határozott nyugodtsággal, és tényleg, semmilyen kárt nem tettem bennük. Mindenki egy emberként fordult felém, ám nem úgy tűnt, hogy akárki akármit is akar tenni. Sem segíteni, sem támadni nem akartak, csupán csak felkeltette a hangos szó a figyelmüket, ám amilyen gyorsan jött kíváncsiságuk, úgy csitult is el azonnal.
- Na idefigyelj, lerovod nekem a tartozásod, vagy kikötözlek, és megnézheted az éjszakát, világos? - bambán a képébe meredtem. Nem értettem, miért lenne nagy büntetés ez, hacsak nem az egyedüllét miatt, bár aligha tudtam eldönteni, hogy éppen éjszaka van-e, vagy nappal. Hirtelen ő is zavarba jött. Úgy látszott, a mondataival mély félelmet akart kelteni bennem, és az elmaradt reakciót nem tudta hova tenni. Farkasomra néztem, ki ember képében sétált mellettem, és mintha csak ő maga is nézelődő lenne, bámult felénk. Arcáról nyugtalanságot olvastam le. Mit érezhet, amit én nem? Mit tudhat ő?
- Elnézést kérek, a barátnőm egy kissé.. - hallottam hirtelen a hangot magam mellett, majd pár szőke tincs táncolt be elém. - Együgyü.. - suttogta a szót, de úgy, hogy én is jól halljam. - De hát amire kell, arra hát tökéletesen megfelel. Nesze, egy potion, a balesetért. - adott kártérítést az árusnak, majd megfogta a kezem, és magával húzott. Úgy tűnt, sikeresen játszom a hülyét, mert mindenki bevette, ámbár tényleg értetlenül meredtem csak hol jobbra, hol balra. Mi történt?
Vezér mintha csak fellélegzett volna, hogy eljöhetünk onnan, gyors léptekkel haladt a férfi mellett, ki csuklómnál fogva húzott az alagutak felé. Mintha csak összebeszéltek volna, ugyanarra mentek ösztönösen. A homály pedig egyre csak terjedt, mígnem újra elnyelt minden fényt a beton, és visszatértünk a sötétségbe. Vadul kalapálni kezdett a szívem, féltem az alagútban, s féltem a sötétben, ám mintha csak ez lett volna utunk célja, további pár méter után megálltunk. Nem láttam, csupán csak kikövetkeztetni tudtam, hol áll a férfi, s hol farkasom.
- Jangoban rossz személy áruiba rúgtál, örülj neki, hogy ennyivel megúsztad. - szólalt meg a laza, középmély hang.
- Ennek ellenére mégis szerencsés vagy. Bár nem túl okos. Nickneveden Szophie, igaz? És persze a fehér farkas. - kuncogva felnevetett, mintha csak mókás dolog lenne tudnia a nevem. És a sértegetésem sem találom túl viccesnek.
- Ugyan már, nem kell rögtön vicsorítani, Vezér, nem a boss vagyok, hogy levágj. Épp az előbb segítettem a gazdádnak, lehetnél egy kicsivel hálásabb, te pet.
- Ki vagy és honnan ismersz?
- Szerintem erről ráérünk később is beszélni, szép kisasszony. Most az a dolgunk - ha csak nem akarsz valamit még vásárolni, bár ezt kétlem -, hogy minél előbb minél messzebbre kerüljünk innen.
- Miért? - vágtam a szavába. Minden kérdésnél jobban furdalt a kíváncsiság. Mi az, amitől mindenki fél?
- Miért? Istenem, ezt a buta kérdést. Hát a szörnyért, azért. Este abba a terembe egy gigantikus szörny telepszik, aki simán széttép téged. Néha az alagutakban is gyilkol, azért. Jobb minél messzebbre elkerülni ezt a helyet, nehogy épp a te alagutadon tévedjen végig éhesen. A következő terem, az alkalmasabb éjszakázásra. Árusítani viszont nincs is biztonságosabb, mint egy hely, amit éjszaka szörny lakik. Biztosan nem foglalja be senki a helyeket. - felnevetett saját poénján. Nekem nem volt kedvem hozzá, sokkal inkább kerülgetett a hányinger a gondolattól: én is a közeli alagutakban jártam. – Na meg persze csapdát sem raknak le az éj leple alatt.
- De.. Nem próbáltátok meg még megölni?
- Ooohh, dehogynem, volt rá jelentkező bőven az elvetemült kereskedők közül, akik még itt lent is csak a meggazdagodást keresik. Sikerült is nekik rengeteg ember élete árán, csakhogy a szörny ugyanúgy visszaspawnolt két éjszaka után. Na akkor volt ám igazi mészárlás. Én éppen az északi alagútban tartózkodtam. Egyetlen szerencsém, hogy a bent lévőkkel a szörny már „jóllakott”.
- Jól lakott? Éreznek éhséget?
- Nem, te buta. Nem érzed a kiejtésemben a macskakörmöt? Áhh, hagyjuk.. Tudatlan városiak. Rolling Eyes

- felhorkantottam. Most komolyan folyamatosan becsmérel? De az információi megérnek annyit, hogy eltűrjem.. még egy kicsit. – Idelent egy szörny bizonyos gyilkolás után nem akar többet egy megadott időtartamon belül. Nehéz elmagyarázni egy fentinek, aki még nem tapasztalta. Egyszerűen elfárad, vagy megunja? Egyik kifejezés sem olyan találó, mint a jól lakott. Egy ideig megtelik a bendőjük a gyilkosságokkal, és addig nem nyúlnak hozzád. Aztán sosem tudhatod, mikor változik ez meg legközelebb, vagy hogy épp hányadik vagy a sorban. Egyszer egy csoporttal mentünk, talán húsz-huszonegy ember volt velünk meg két pet.. Belebotlottunk egy rondaságba, úgy, bele a pofájába.. Instant gyilkolás volt, bedühödött, azt hittem, nekem kampec. A sorvezető voltam, én barom, még tudatlan.. Valamiért mégis figyelmen kívül hagyott, pedig ott váltam sóbálvánnyá az orra előtt. Hárman éltünk túl.. De csak mert jól lakott, és mint kiderül, nem jó rövidlátó. Ha nagyon akarja, kiszimatolja, hogy ott vagyunk még. Majd beszartam, ha a rendszer engedi, tuti bebarnázok. De ő csak elégedetten lengette a csápjait, ügyet sem vetve ránk. Nagy arcok ezek a polipszörnyek, én mondom.
Tátott szájjal hallgattam a történetet. Ráharaptam az információmorzsákra, ahogy azt kellett, akár igazak, akár nem. Vajon ezek a tények itt olyanok, mint odafönt, hogy mennyi a bőr egységára? Mindenki tudja? A tapasztalat segíti hozzá őket, vagy szóbeszéddel terjednek? Beszélgetnek? Ez a srác, miért árul el nekem ennyit? Egyáltalán miért mentett meg és hozott magával? Ez így nem tűnik túl logikus lépésnek.. Valaminek lennie kell a háttérben. Kételkedve bámultam a sötétbe.
- Egyszerűen nem értem.. Miért segítesz nekem? – kérdeztem meg, nem remélve, hogy őszinte választ kapok rá. Nem, ez biztos nem így működik.
- Hogy én neked? Ugyan, én csak az alagutakat ismerem jól.. Te.. Akarom mondani, ti segítetek nekem. Amúgy a nicknevem Leo, örvendek. Na mehetünk? Nagyjából egy fél napnyira van egy mellékút, ahol ledőlhetünk egyet pihenni,jobb minél előbb elindulni.
- Mehetünk? Mégis ki mondta, hogy én veled tartok? - néztem rá morcosan, miközben fejem aggályokkal volt tele vele kapcsolatban.
- Vissza is mehetsz, és kilutrizhatod, melyik alagút a neked való, ha nagyon szeretnéd. Én erre megyek.

by **Szophie** Pént. Május 05 2017, 20:13

3.rész
Leo part 2

- Ne állj meg mindig, beléd ütközök! Meg amúgy is, menj csak, amerre akarsz. - nyafogtam, mikor már századszor ütöttem bele orromat az előttem haladó vállába. Hihetetlen, hogy mindig meg kell állnia "meghallgatni az alagút szavait". Hogyne, mert az tényleg beszél neki, higgyem is el.
- De hát te jössz arra, amerre én, velem akarsz jönni. - feleselt vissza, de hangjában nyoma sem volt ingerültségnek, inkább vidám felhanggal ejtette a mondatokat, mintha mókásnak tartaná az egész szituációt.
- Ez ne.. nem igaz! Csak Vezér is úgy érzi, ez a helyes út! - tényleg azt mondta, hogy szerinte is erre kell menni. Az ösztönei meg a szagok ilyesmit súgtak, vagy mi. Az meg csak mellékes kérdés, hogy mindketten biztonságosabbnak találtuk, ha valaki megy még előttünk, akit elsőnek nyel be egy esetleges szörny. Nem hiszek én ebben a jóllakottságban.
- Éééértem.. És a farkasok tökéletesen tudják, merre mi vár ránk, sőt, rögtön kiszagolják a kijáratot is. - flegma volt, kifejezetten nem bízott meg a petem képességeiben, az sütött minden mondatáról.
- Igenis vannak ösztöneik.
- De hisz ez csak egy program.. Nem lehet…
- Mi is csak azok vagyunk! Ugyanannyira csak programok, mint ő! Igenis több mindent tud, mint mi, emberek, megérez dolgokat. Ez az ő világuk, csak tudják.
- Hát az már biztos, hogy nálad többet tud, nem nehéz..- váltott témát, mintegy belenyugodva az álláspontomba, bár úgy éreztem, nem nagyon győztem meg őt. Annál is inkább, mert rengeteg utalást tett rá, hogy ostobának tart.
- Héé, ne sértegess mindig!
- De még csak meg sem szólal ez a te nagy peted. Még csak meg sem véd. Egy aprócska nyikkanással sem próbál melletted lenni.
- Azért, mert ő amúgy sem szokott sokat beszélni.
- Na és vajon miért?
- Mert sokkal hasznosabb dolgokkal köti le a figyelmét, vagyis tenné azt, ha hallana is valamit a veszekedéstől. - a nem várt hangra egy pillanatra mindketten elhallgatunk, és csak a sötétben körülöttünk fodrozódó szél hangja hallatszott.
- Látod, ezért. – nem sűrűn gondolkodtam el rajta, vajon mitől is ilyen szótlan általában farkasom. Az elejétől kezdve nem túl aktív, inkább meghúzódó, tartózkodó. El van a saját kis világában, az emberi nyelv pedig – mint egyszer megosztotta velem – nem az igazi számára. Csak akkor használja, ha nagyon nincs más, sokkal jobban szereti a saját nyelvét, a petek kommunikációját. Persze arra képes, hogy vitatkozzon velem ha valami nem tetszik neki, hogyne. Ezen túlmenően viszont ritkán kommunikál, és még ritkább, hogy egyáltalán odafigyel arra, amit mi, alsóbbrendű emberek teszünk, vagy amiről épp csevegünk. Nehéz megragadni a figyelmét, egy igazi kis álmodozó, aki elvan csak úgy, magában.
Ezek után csendesen mentünk tovább, szinte csak magunkat hallva a sötét alagútban, lassan eltompultak az érzékek, s nem tudtam mennyit és merre mentünk, s mennyi ideje vagyunk úton. Csak farkasom bundáját éreztem kezem alatt, s ez volt az egyetlen, ami megnyugtatott. Túlságosan féltem a sötétben, mintsem egyedül neki mertem volna vágni az útnak. A körülöttem visszhangzó lélegzetvételek megnyugtattak, tudván, hogy nem idegentől származnak, s az idegen zajokat betudhattam társaimnak, így nem jutott el hozzám a gondolat, mi van, ha valaki más is van rajtunk kívül a sötétben. Pedig szemem tárgyakat hallucinált magam elé, s talpam alatt sokszor volt nedves vagy ragadós a föld valamilyen anyagtól, amelyet nem tudtam, s nem is akartam beazonosítani. Nem mertem megkérdezni sem Vezért, sem a különc fiút, mi lehet ez. Jobb volt a tudatlanság. És azt hiszem, ebben a nézőpontban a börtön összes lakója osztozott.
Nagy sokára jött el az első alkalom, hogy újra egymás szavait hallottuk. A fiú nagy hirtelen újra megtorpant, s én megint nekiütköztem. Vezér következetesen kikerülte - talán meg kellene már bíznom benne, s követnem őt, mint vak a vakvezető kutyáját, mert ő ha nem is látja, de nagyjából érzi, mi történik körülötte.
- Mi van már? - kérdeztem ingerülten.
- Tsss, várj egy picit, és figyelj oda. - intett csendre, s éreztem, ahogy kezét rám helyezve maga mellé tol. - Most megmutatom neked, mennyit ér egy tájékozott társ az alagútban. Oly kegyben lesz részed, hogy tanulhatsz a mestertől. - kételkedtem abban, hogy valóban oly nagy mester lenne, de belementem a dologba, és vártam.
- Most hallgass, s figyelj az alagútra. Mondd, mit súg neked.
- Ez hülyeség, nem beszél.. - elvesztettem a türelmem egy szempillantás alatt.
- Így 3 napot sem fogsz túlélni itt. - sóhajtott fel. - Szedd össze magad, és figyelj arra, mit érzel. Használd az érzékeid. - nem volt kedvem vitatkozni, így elengedtem a fülem mellett megjegyzését, és követtem utasítását.
- Érzem, hogy.. enyhe szél fúj balról. És hideg van.
- Csodálatos! Mégis szorult beléd egy kis tehetség. Na és mi következik ebből? Pofon egyszerű.. Ahonnan a hideg levegő jön, ott igazából egy hatalmas mély árok van, mintha be lenne szakadva az egész út. Érezheted, hogy probléma van, már abból is, hogy megváltoznak a hatások körülötted. A levegő, a szél, a hőmérséklet változása sok mindent megmutat, ha oda tudsz figyelni rá. Persze, azt mindenki tudja, hogy itt van egy szakadék, csak a Vesztőhelynek szokták titulálni. Általában a szemetet is ide hordjuk, ha nagyon felgyülemlik valahol. - kétlem, hogy magától lett volna ilyen okos, de úgy látszik, tényleg hasznát lehet venni, már ha hisz benne az ember, hogy valóban igazat mond. De én most nem kételkedtem, nem voltam olyan helyzetben.
- Itt egyébként két felé lehet menni még így, előre egyenesen, avagy jobbra. Ha ügyesen figyelsz, és rátámaszkodsz farkasod orrára, rájöhetsz, hogy jobbra van a helyes irány. Hogy miért? Onnan friss sült étel szaga jön, míg elölről csak nyirkos földé. Arra mindenki tudja, hogy nem szabad menni, sokan odavesztek már, hogy lerövidítették az utat. Állítólag a levegő arra bódító és vibráló, megigéz és elveszi az eszed. Még senki sem tért vissza onnan élve.
- Akkor honnan tudod, hogy nem az a kijárat pont?
- A halálsikolyokból. - felelte mogorván.
- Te még nem jártál arra sosem?
- Egyszer megpróbáltam.. Balga voltam. Óriási szerencsém volt, hogy túléltem, de én voltam az egyetlen, de csak mert lemaradtam társaimtól. - felelte rá nem jellemzően elkomorodva.
- Szóval tehát nekünk a jobbra vezető utat kell választanunk.
- Nem. - horkantott fel Vezér, és ez meglepett. - A sülő étel szagába belekeveredik valami.. A halál..
- Nos igen, arra is van egy-két szörny, amivel szembe kell nézni, de hát valamerre csak kell menni ugye, mert itt nem maradhatunk várva a végzetünket. A sötét alagútban néha azoknál sokkal félelmetesebb szörnyek járnak, vonzza őket a zsákmány. Jobb, ha biztos táborhelyen éjszakázunk, és lassan nem ártana ételhez is jutnunk, mielőtt mint kimerülten összeroskadunk. De ha ti másfelé akartok menni, szabad az összes többi út.
Nos igen. Ez volt az a pillanat, amikor bele kellett nyugodnom: a fiúval kell tartanunk, ha túl akarunk élni. Ő járatos az alagutakban, tudja, merre vár veszély, és hol mire kell készülni. Farkasomnál pontosabban meg tudott határozni bármit. Be kellett ismernem, szükségünk volt rá. Ahogy neki is ránk, hisz csak együtt győzhettük le az "egyszerűbb" szörnyetegeket is.

by **Szophie** Pént. Dec. 01 2017, 22:48

A törődés virága

Így karácsony közeledtével újra csak eszembe jutott. Nem a tragédia, s nem a hó, nem a rég elveszett életem. Ez egy másik élet emléke, habár jelen pillanatban éppen pontosan annyira távoli, mint a valaha volt kint.
Egyik reggel szélesen nyújtózkodtam a selymes takaróm alatt. Gyűrt ráncai tanúskodtak a hosszú használatról. Színe mélyvörös volt, vibráló, mégsem szemet bántó. Volt valami érzékiség abban a takaróban, és a belőle áradó energiákban. Volt valami vonzó ott fetrengeni, és csak elnézni a kontrasztot, melyet fehér bőrömmel alkot.
Egy hatalmas nyújtózás után lecsúszott rólam, s mivel a pizsamám is felgyűrődött a ficergésben, óhatatlanul libabőrös lett csupasz bőröm a levegő hűvös érintésétől. Még gőzölgő kakaóm után nyúltam, mellyel Leonard lepett meg nemrégiben, távoztában. Arra gondoltam, mennyire kedves tőle ez a törődés, hogy egy ilyen apró gesztussal hogy fel tudja dobni a kedvemet. Kinéztem a kinti fagyba, s habár az ablakom még nem volt zúzmarás, mégis a kék sivár, hideg árnyalatai köszöntek vissza az utcán a haldokló napsütésben.
Akkor, abban a pillanatban, ahogy a kopaszodó fákat és rothadó falevélkupacokat bámultam, eszembe jutott az emlék. Apró, csengettyű életű kis kép egy régmúlt karácsony hozadékáról. Már arra sem emlékeztem, mikor is volt, vagy kikkel és hogyan ünnepeltem. Igazából az egyetlen dolog, ami konkrétan megmaradt bennem, az a virág. Egy aprócska, földből kibújó hajtás, melyet Yurihimétől kapott minden céhtag. Azt mondta, csak gondozni kell, és csodás virágot hajt, ám ha nem ápolod.. meghal, mint bármely kapcsolat.
Hosszú ideig ott bontogatta hát leveleit a növény a JL-es szobámban. Ott figyelt engem a sarokban minden egyes nap. Néha eszembe jutott, meglocsoltam, beszéltem hozzá. Néha hosszabb időkre elfelejtettem.
Sosem nyitotta ki virágát.
Most pedig valószínűleg már sosem fogja. Ott rothadt el a sötét sarokban egy szobában, ahová soha többé nem tehetem be a lábam.
Ilyen az én törődésem.

by **Szophie** Kedd Dec. 05 2017, 00:00

Börtön élmény - első közös megálló

A csempe alattunk még a játék programozásához képest is rettenetesen koszos volt. Mindent ellepett egyfajta szürke hamuszerű por, ami ráragadt a ruhánkra és rátelepedett bőrünkre. Néhol a hamuba nyúlós, mohának kinéző, de annál ragacsosabb anyag vegyült, amely ha rád tapadt, többé nem tudtad levakarni, csak kenni a testeden. A földön sokfelé fekete foltok jelezték a tűzgyújtás helyét. Azt a benyomást keltette, mintha ott már előtted égettek volna el több rakás tűzifát, mintha csak elődeid jártak volna erre, és hagyták volna itt nyomukat. Tudván, hogy a játékban vagyunk még, elsőre őrültnek tűnhet ez a gondolat – hiszen itt nincsen magunk után hagyott szenny, minden, ami nem kell a világba, elpixeleződik. Ugyanakkor nem láttam vörös pixelfelhőt a tűzrakások nyomán. Nem volt más, csak felszálló fojtogató füst. A rakások szegényesek, aprók voltak, és a nagy teremben szétszóródva terültek el. Az emberek feje felett mindenhol vörös indikátor világított. Halkan, visszafogottan suttogtak a csapatok egymás között, mintha csak temetőben járnának. Senki sem akarta felébreszteni a közelben ólálkodó szörnyek figyelmét.
Kényelmetlen pozícióban ültem a földön, és egyre csak ficeregtem, próbáltam elkerülni, hogy a nyálkás anyag hozzám érjen. Zavart, hogy ruhámat szürke por festette, mely nem akart elpixeleződni. Hófehér cipőmön már rég nem látszódtak a minták. Szoknyám széle és a fenék része láthatóan jobban roncsolódott, mint a többi. A karomon valamiféle sötét kosz terült el, melyet képtelen voltam levakarni. Ezekben a percekben is nyálammal igyekeztem sikálni. Leonard úgy tűnt, már régen alszik. Őt nem zavarta annyira a szőke és vidám tincseibe gabalyodott szenny, nem félt hátát a földre vetni. Ruhái megtépázottak voltak már rég. Mióta lehet vajon itt? Vezér is idegesen topogott a földön. Szőrének alja már teljesen elszíneződött. Tappancsai, mintha csak cipő volna rajta, feketére színeződtek.
Az én városhoz szokott füleim számára hatalmas volt a csend a teremben. Nem hallottam meg a sarokban vészjósló dolgokról beszélgető embereket, nem figyeltem oda a sötétből jövő halk nyögdécselésekre, és már régen kizártam a tőlem alig tíz méterre fekvő szakállas ember őrült és folyamatos kántálását. Szemem hozzászokott a félhomályhoz rég, ami a börtönben uralkodott, habár még mindig nem láttam meg semmit, amit meg kellett volna, és továbbra is csak a vészjósló mélységét éreztem a rám települő sötétségnek. Nem tudtam kivenni az alagutak szavait. Nem éreztem a levegő vibrálását. Fogalmam sem volt róla, mennyire fontos a tájékozódás, és mekkora kincs a kevéske meleg, melyet a tábortűz óvása adott. Még mindig rettentően óvatlan voltam.
A makacs folt, hiába dörgöltem, szürkébb lett, de el nem tűnt rólam, csak terjedt, mintha csak felhigítanám a nyálammal, mintha csak vízfestéket igyekeznék feloldani vele. Elkentem egy hosszú csíkban. Vékony rétege a ruhámra folyt, oda tapadt, összemocskolt. Hangosan ciccegtem egyet bosszúságom jeléül.
Akkor pedig hirtelen elkapták a kezemet. Sem én, sem farkasom nem éreztük meg a férfi jelenlétét, aki a semmiből rántotta a magasba csuklómat, és vele együtt a testemet is. Hirtelen nyikkanással vettem tudomásul a tompa zsibongást, melyet vállamban éreztem a mozdulat hatására. Nem tudom, mit tettem volna, ha játékban valóban van fájdalom is. Valószínűleg ki is ugrott volna a karom a valóságban. Így csak enyhe pixeleső zúdult a semmibe. Szemem a hirtelen mozdulat hatására összezártam. Most óvatosan nyitottam ki, és habár kevéssé láttam csupán a szürke félhomályban, az arcot így is ki tudtam venni. A férfi homlokát ráncok keretezték – nem az időskoriak, sokkal inkább az aggódás ráncai voltak ezek. Szeme félelmetesen világoskék volt, mintha csak kísértet lakoznék benne. Szakálla rövid és ápolt kinézetű, mégis taszított a bele gabalyodott nyákos, mocskos anyagtól. Vállig érő hosszú haja gubancos volt, és alig tanúskodott valaha volt sármos külsejéről. Felsője szakadásokkal teli, mintha csak arra várna, mikor foszlik le magától testéről. Ijesztő volt, ahogy lélegzete az arcomat súrolta. Fintorogva elhúztam az orrom.
- Nocsak, egy kisasszony. – fröcsögte rémes pofája. Leheletének valamiféle különös, bódító és egyszerre szúrós szaga volt. Leon még sosem éreztem ilyesmit, úgyhogy úgy gondoltam, ez a férfi saját, rémes bűze. Kinézete valahogy még a börtönhöz képest is túlontúl vészjósló és lecsúszott volt. Áradt belőle a mocsok, és még valami. A szenvedés.
- Valaki itt nem bírja a koszt. – kiáltotta, most elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja, amit mond.
- Úgy tűnik, a Justice League kisasszonykája irtózik a mocsoktól. Hát itt nem találsz fűrdővizet, aranyom, arra ne is számíts. – szavaival gyalázni kívánt, hangja erőteljes volt, mégis sütött belőle valami, ami szánalomra adott okot. Többen is felhorkantak mondatain, páran kacagni kezdtek. Néhányan idefordultak, ám a legtöbb ember a teremben még mindig nem vett tudomást rólunk és a konfliktusunkról. Vezér vészjósló morgását hallottam a hátam mögül. Éreztem, hogy készen áll támadni is, ha kell.
- A kutyulimutyulidat is elhoztad, hát persze. Mi másról is ismernénk meg, az egyetlent, aki egy ilyen szőrös pudlival rázza a bossok termében. – szívem ezerrel dobogott. Éreztem Vezér fel-fel törő indulatát, szinte el tudtam képzelni, miként helyezi magát támadó állásba. Vártam, mit tesz petem, számítottam rá. Ujjaimból éreztem, elszökött a vér, zsibbadtak. Igyekeztem kapálózni, eltolni őt magamtól. Nem volt nálam idomárfegyverem. Védtelen voltam. Szinte éreztem, ahogy körülöttem megfagy a levegő, hidegség áradt szét zsigereimben. Mégis, annyira fájt az egész, látni a közönyt, amivel emberek fordulnak az eset felé. Senki sem húzódott közelebb.
- A te kis szalagos angyal ruhácskád is ugyanúgy fog ám elpixeleződni, mint minden ebben a rothadásban. Ne nézz rám így aranyom, nem bántalak. Megvárom inkább, míg téged is elemészt ez a világ. Üdvözöllek itt, a börtön szép kastélyában. – hangja fennkölt volt most, magasztos, mintha csak tényleg magát a paradicsomot kéne bemutatnia nekem. Leköptem az arcát. Hátam mögül mozgást éreztem. Egy villanás sem telt belé, karmok csúszását hallottam a padló felületén. Elfordítottam a fejem, hogy odanézzek, ám mire a mozdulatot befejeztem, már repültem. Egyenesen farkasom vérmes fogai közé. A karmai közé hajított, mintha én magam volnék a pajzs. Rettentően éreztem magam.
Összeütköztünk. Vezér megpróbált kitérni, ám már késő volt neki, és nagyot nyikkant, miközben súlyom a földnek szegezte. A hátam éppen a fején koppant, hangosan, haragosan, mint egy darab odavetett fadorong. Kellemetlen volt a földet érés. Szédültem. Rosszul voltam a helyzettől, és mindentől, amit mondott. Előre szegeztem tekintetem, hogy gyilkos pillantást küldjek a férfi felé. Addigra valami megváltozott. Félős kiscicaként állt ott mozdulatlan, miközben torkához egy penge szegeződött. Egy hosszú kard állta útját a nyakának, és élesen a bőrébe vésődött. Az apró vágás hatására egy-egy pixel szállni kezdett az ég felé, ám komoly sebzést még nem okozott.
- Húzz vissza a lyukadba, patkány. – hallottam Leonard hideg hangját. Nem tudtam mikor kelt fel, vagy hogyan jutott a férfi mögé. Fogalmam sem volt róla, mióta tervezte a támadást. Torkomban dobogott a szívem. Mellkasomba melegség költözött – a hála érzése. Látva elszánt tekintetét, én magam is megijedtem tőle. Azt a pillantást farkasom is megirigyelhette volna, miközben arca tükrözte a mély undort is, melyet érzett az idegen iránt. Szinte ragyogott a férfi mellett, habár ruhái ugyanolyan rongyosak és bőre épp oly piszkos volt. A penge megcsillant a szürke homályban. A férfi térde láthatóan remegett. Leo egy lökéssel eltaszította, és amaz a földre rogyott.
- Kotródj, és vissza se gyere. A kishölgy a csapattársam, ezt mindenki vésse az eszébe.
- És reméljétek, hogy nem ébredt fel a Korkó a féleszű kiabálására. JÓÉJT. – hadarta, miközben szúrós tekintetével követte a férfi távolodó alakját. Amikor elég messzire ért, leheveredett újra a tűz mellé. Addigra mi Vezérrel is ott ücsörögtünk. Farkasom láthatóan a férfi legutolsó helyét figyelte, nem múló morgással kifejezve gyűlöletét iránta. Én inkább a hálára koncentráltam, és nem győztem rámosolyogni szőke úti társamra. Nem tudtam, mit mondhatnék neki, és ő sem szólt semmit. Csupán elővett valami húsfélét az invertoryjából, és elkezdte megsütni.
- Mondd, mekkora a főzés jártasságod? – kérdeztem, hirtelen jött lelkesedéssel, miközben kíváncsian előredőltem a tűz pislákoló fényébe, és tekintetemet egyenesen az arcára szegeztem.
- Elég alacsony. Miért? – kérdezett vissza meglepődve.
- Akkor add ide. Majd én megcsinálom. Nekem ki van maxolva. – húztam ki magam büszkén, szinte sugárzó örömmel, amiért segíthetek, ezzel valamennyire törlesztve. Természetesen szívem még mindig vadul kalapált az események hatására, és a szám íze még mindig kesernyés volt az undortól, melyet a férfi iránt éreztem.
- Na, akkor ma lakomát tartunk. De vigyázz, nehogy más is rászálljon a vacsoránkra. – óvatosan körbekémlelt. Mozgolódás nesze hallatszódott. Akik eddig figyeltek, hirtelen másfelé fordultak. Ám nemsokára újra visszafordították pillantásukat. Immár sóvárogva. Sült hús isteni illata telítette meg a levegőt a zárt térben. Hasak korogtak a sarkokban, ám ezeket én még nem hallottam meg. Túl figyelmetlen voltam a börtönhöz.
Azt pedig, hogy mi az a korkó, nem mertem megkérdezni..

by **Szophie** Kedd Dec. 05 2017, 15:38

A szellemváros története

Egész éjszaka forgolódtam. Nem tudtam elaludni az alagutakból jövő folyamatos zúgástól, melybe mintha néha apró fémes csörömpölés, máskor pedig dobbanások vegyültek volna. Összefolyt a félhomályban az álom és a valóság képe. A tűz parazsát figyeltem. Az apró fénypontok a szemembe égtek, és amint másfelé fordultam, vörös szempárok képét festette elém az agyam. Szorosan magamra csavartam a takaróként szolgáló pokrócot. Szerencsésnek mondhattam magam, hogy ilyesmivel rendelkezem. Gyomrom jólesően telítve volt. Minden adott lett volna a mély álomhoz, ugyanakkor képtelen voltam csatlakozni az egyenletesen szuszogó hadhoz a teremben. Páran őrködtek, a terem szélén ücsörögve hallgatták a járatokat, figyeltek minden apró neszre. Ez meg kellett volna, hogy nyugtasson, mégsem történt így.
Akárhányszor becsuktam a szemem, újra láttam a férfit. Fejemben eltorzult a képe még jobban, pólusai kitágultak, orrlyuka fenyegetően meredt fölém. Láttam a száját, benne az undorító fogakat, melyen mindenfelé nyál csorog. Éreztem bűzét. Újra visszhangoztak fejemben szavai. Néha talán elbóbiskoltam, máskor hirtelen riadtan ébredtem fel arra, hogy szívem minden ok nélkül vadul kalapál. Zúgott a fejem. Egyre csak bámultam a vészjósló semmit, és azon gondolkodtam, mi minden leselkedhet ránk odakint. Néha elképzeltem, miként kúsznak közelebb a sötétség leple alatt a szörnyek védtelen prédáikhoz. Azon gondolkodtam, vajon mennyire lehetnek ezek „éhesek”. Képtelen voltam kiverni a fejemből azt a szót, hogy korkó. Ott visszhangzott, és egyre csak nagyobb és félelmetes fenevadat képzeltem el a szóra. Vajon amikor egyedül voltam az alagútban, mi volt az, amivel találkoztam? Mi volt azt, ami hozzám simult szőrösen és puhán? Miért nem üldözött? Avagy még most is a nyomomban jár, mintegy árnyékként követve?
Eddigi rémületemet a nappal csak tovább fokozta. Ahelyett, hogy az emberi közösség megnyugtatott volna, csak még inkább megrémített a sok lecsúszott, értéktelen senki, akivé váltak a börtön hatására. A hideg is kirázott, ha arra gondoltam, hogy ilyenné válhatok. Az járt a fejemben, vajon mennyi időbe is telhet, mire kibontakozik valaki lelkében a rothadás és szenny. Vajon Leo mióta van itt? Benne már elkezdődött? Miért látom őt sokkal ragyogóbbnak, mint mindenki mást ebben a füstös, kormos szobában?
A szellőző nyílásokban – legalább is én így neveztem őket, bármik is voltak -, tompa koppanás hallatszódott. Összerázódtam a hirtelen félelemtől. Magam mellől jobb szélről hallottam, hogy Vezér is felkel. Valószínűleg fülelt, ám nemsokára újra visszahelyezte fejét a mellső tappancsára.
Szorosabban fejemre húztam a takarómat, mintha csak attól várnék megváltást. Szinte teljes védelmet építettem magam köré belőle, és zavart a kis csücsök, amely lábamból kilógott alóla. Úgy éreztem, az a részem védtelen, hogy a lábamnál fogva fog elkapni a szörny, és kirángatni védelmező takaróm alól.
Vajon Vezér is fél? Vagy ő jól tud aludni? Mi járhat egy pet fejében, aki részese ennek a világnak? Nem mertem tőle megkérdezni. Féltem, ha azt válaszolja, ő is retteg, végleg megtörök.
Valamikor egyszer csak végül mégis sikerült elaludnom. Nem túl mélyen, és akkor is valószínűleg rosszat álmodhattam. Mikor Leonard felrázott álmomból, még vadul kalapált szívem, és éreztem a rettegést, mely átjárta testemet álmom hatására.
Nagyokat ásítva tápászkodtam fel. Addigra útitársaim tökéletesen összeszedték magukat, készen az indulásra. A tábortűz eltűnt helyéről, Leo pedig egy darabka kenyérre emlékeztető valamit nyomott a kezembe. Rettenetes íze volt, de az előző nap után nem mertem nyafogni. Valahol úgy éreztem magam, mintha valamiféle nigériai táborban csücsülnék épp, vagy holmi hajléktalanszállón. Számomra elképzelhetetlen volt a kényelem ilyen fajta mellőzése. Még szerencse, hogy a fájdalom elkerült a játékban, máskülönben hátamban nem csak tompa zsibongást éreztem volna a földön éjszakázás hatására. Agyam egy része elkezdte kapizsgálni, mennyire is jó dolgom volt nekem ez eddig. Szívem pedig kezdte tudomásul venni, hogy annak a világnak vége. Még nem mertem rá gondolni. Még felfoghatatlan lett volna számomra, ha valóban tudatosul bennem mindezen tény. Igyekeztem magam előtt is titkolni a témát, és úgy felfogni, mintha csak valamiféle különös táborba érkeztem volna.
Miután nagy nehezen elcsócsáltam ételemet, különös szótlansággal csücsülve helyemen, ugyanoly csendesen elindultunk. Éreztem, ahogy kis csapatunkra – még Vezérre is – valamiféle nyomás nehezedett. Értettem a teremben lévők pillantásait, ahogyan mindenki megnézte magának a kis csapatunkat. Valahol örültem, hogy hátrahagyhatom ezt a helyet. Különösképp gyűlöletes volt. Máshol viszont éreztem a veszélyt, amely az előttünk álló sötét alagútban tornyosult ránk.
Fémesen kopogtak lépteink a földön. Valamiféle különleges talaj volt alattunk, mintha csak fém rudak és csövek hálózatán lépkednénk. Minden egyes lépéssel egyre sötétebb volt, ahogy távolodtunk az állomástól, és alig pár méter megtétele után már csak halvány emlék volt minden egyes pislákoló tábortűz. Csak a mély és kifürkészhetetlen sötétség vett minket körbe.
Azt már tudtam, hogy ezeken az utakon vétek volna kristályt használni világításra. A szörnyeket a fény idevonzaná. Ezek furfangos alagutak voltak. Leonard szerint pár napnyi járásra már vannak sűrűbben lakott, kiépített részek is, ahol lehet kereskedni és beszerezni ezt-azt. Azt mondta, arrafelé már nem járnak mindenféle portyázó szörnyek, azok amolyan biztonságos szigetek a maguk módján. Alig vártam, hogy oda érjünk. Valahogy úgy képzeltem el azokat a placcokat, mintha a civilizáció szegletei volnának. Arról is mesélt, hogy senki sem járta még be teljesen a börtönt. Mindenkit máshová spawnol a rendszer, és lehetnek olyan kolóniák is, akikről még nem is hallottak. Kiterjedt, hatalmas hálózat ez, és sokan nem is mozdulnak el a biztonságos vagy annak vélt területekről, csak ha valami probléma történik ott. Köztudott volt, mi történt az egyik ilyen állomással – sajnos a nevek megjegyzése nem ment, így még nem tudom, hányas számú, vagy melyik terem is lehetett -, ahol az ivóvíz egyik napról a másikra lett szennyezett és mérgezett. Először csak hallucinációkról számoltak be az ott élők és áthaladók. Aztán néhányan rosszul lettek, el kezdett csökkenni az életük, vagy a kitartásuk soha többé nem nőtt vissza. Segítséget kértek a 3 napi járóföldre lévő közeli állomástól – a főnökök üzenetben kommunikáltak egymással rendszeresen. A másikak természetesen azonnal indítottak egy lovaskocsit, tele pakolva saját vízzel és némi gyógyszerrel, potionnal és gyógynövényekkel. Ám mire amazok rakománya és emberei elérték az állomást, nem találtak ott senkit. Semmi nem volt megrongálva, vagy a helyéről elmozdítva. A rongy takarók még ott feküdtek a földön, mintha csak az előbb keltek volna ki belőle, a sátrak fel voltak állítva, a tűzrakások fölé oda tették az edényeket. Ám egyetlen ember sem állat nem volt többé a teremben. Gyorsan lezárták azt a helyet és az odavezető utat is, és azóta tilos bárkinek is arra mennie. Szerencsére van elkerülőút, amivel ki lehet kerülni, így nem akadály a kereskedelemnek sem. De senkinek nem szabad oda betennie még egyszer a lábát. Azóta sem tudja senki, mi történt azzal az állomással.
Leonard többnyire a tábortűz mellett szokott ilyesmiket elmesélni, ismertetni, merre megyünk, mik fogják keresztezni az utunkat. Miközben az alagútban járunk, sosem beszélgetünk. Olyankor mindig az a fontosabb, hogy hallgatózzunk, figyeljünk az érzéseinkre, az ösztöneinkre, meg ilyesmik. Először azt gondoltam, mindez ostobaság. Ám, minél többet hallottam a börtön világáról, minél többet tanultam róla, annál inkább valóságosnak tűnt bármi ezzel kapcsolatban. Még mindig nem értettem és nem éreztem semmit, csak a folyamatos nyomást, és szerencsésnek éreztem magam, hogy ilyen jól képzett útitársra akadtam. Tényleg úgy éreztem, csak miatta élhetem túl egy ilyen helyen. Rengeteg dolgot nem értettem még mindig. Nem láttam át, mi fontos és miért.
Most a Csersztnek nevezetű terem volt az úti célunk. Különös neve a vezetőjének játékosnevéből eredt. Leonard azt mesélte, az egy nagyobb terem, tele tömve emberekkel. Amolyan központ, habár elvileg vannak ennél jóval nagyobb kolóniák is, ez a közelben fekvő egyik legnagyobb. Azért is lehet ekkora, mert vagy öt alagút kapcsolódik hozzá, és mindenfelől érkeznek oda emberek és kereskedők. Azt is mondta, hogy azok az alagutak majdnem mind biztonságosak – főleg azért, mert napi szinten járnak rajtuk emberek. Leo elmondása alapján, amiken eddig haladtunk, azok is a teljesen átlagos kategóriába esnek. Egy-egy szörny elénk toppanhat, de ha szerencsénk van, akár háborítatlanul is átjuthatunk az egész úton. Engem persze ez sem nyugtatott meg. Éreztem a feszültséget, amely a szörnyektől való félelemből eredt, még akkor is, ha ezek nem a legdurvább ellenség kategóriájába estek.
Halkan siklottunk a sötétségben, követve egymás szuszogását, és lépteink hangját. Hosszú menetelések során mindig úgy éreztem, lassan beszippantanak az utak, és életem végéig a monoton lépkedés hangja fog visszhangzani füleimben. Néha figyelmem elkalandozott, csökkent óvatosságom. Sokszor vettem észre magamon, hogy gondolataim máshol járnak, és olyankor mindig felszökött a vérnyomásom. Megszállt a félelem, hogy mi történik, ha pont egy ilyen pillanatban támad ránk egy szörny. Mi van, ha már a többieket el is kapkodta mellőlem, én pedig csupán magányosan sétálok tovább mit sem sejtve. A falak pedig szüntelen visszhangozzák lépteiket, mintha továbbra is mellettem lennének.
Ilyenkor mindig ijedten kaptam farkasom bundája után. Szőrének érzése, meleg teste megnyugtatott. Sokszor hangosan fújtattam is egyet, melyre Leonard mindig morcosan reagált. Szerinte tartózkodni kéne minden ilyenfajta zajongástól. Én nem tudtam visszatartani.
Most hosszú útra indultunk viszonylag. Körülbelül másfél napnyira volt a kijelölt célunk, addig pedig egy terem sem keresztezte utunkat. Mivelhogy az alagútban nem éjszakázhattunk, ezt az időt folytonos meneteléssel kellett töltenünk. Az evéstől is tartózkodnunk kellett, amíg meg nem érkezünk. Lassan gyomrom ütemes korgása törte meg a ránk telepedő csendet.

by **Szophie** Szomb. Dec. 09 2017, 22:52

Menetelés a végtelen sötétségbe

Lépteink monoton koppantak egymás után a sötétségben, légzésünket visszhangozták a falak, és fájdalmas sóhajainkat nyögte a sötétség. Pár óra menetelés egyhuzamban, és az ember már szinte el is felejti, milyen a fény, hogy fest egy pihenőpont, milyenek a színek. Érezni lehetett a sötétben testünk lüktetését, végtagjaink remegését. És még valamit. Több órányi fojtogató lépkedés után az ember képes szimbiózisba lépni az alagutakkal. Éreztük már a rezgéseit, még számomra is nyilvánvaló volt, hogy a sötét falak körülöttem élnek, mintha csak egy szörny végtelen mély torkában kúsznánk célunk felé. És a repedések, a beton és a fém körülöttünk, mind-mind beszéltek hozzánk a saját különös nyelvükön. Leonard már értette, mit mondanak.
Csendben követtem útitársamat, kire szép lassan elkezdtem felnézni, tisztelni őt a magam módján. Nehezen fogadtam el bárkit is feljebb valónak, ám most nem tehettem mást, rá kellett hagyatkoznom, és félre kellett tennem makacsságomat. Annál is inkább, mert az életem múlt rajta. Egyre tisztábban körvonalazódott előttem a tény, hogy egyedül képtelen volnék túlélni akár egy hetet is.
Elméláztam, bár nem szabadott volna. Túl hosszú idő telt el már szerény reggelim óta, és gyomrom szüntelen korgása kiszakított a koncentrálásból, folyamatosan elvonta a figyelmemet. Szüntelen eszembe jutott a tábortűz, és a rajta sülő hús, a zsír sercegése, és a finom illatok, melyek körbelengtek. Számba nyál gyűlt, nagyot nyeltem.
Éppen akkor, abban a pillanatban, hirtelen nagyot dobbant a szívem. Nem értettem a jelet, ugyanakkor az érzés arra késztetett, hogy figyelmem visszatereljem a jelenbe. Fejemet felkaptam a sötétségben, és szememet meresztettem, hátha megláthatok valamit. Már-már az kezdett a fejemben járni, az egészet csak képzeltem, és csak vészriadót fújt a szervezetem, amikor is keményen egy tenyérnek ütköztem. Leonard volt az. Vérnyomásom az érintés hatására hirtelen az egekbe szökött. Lábaim megremegtek. Készen álltam bármire, főként a futásra. Hangulatomon az sem segített, hogy Vezér mellettem halk, de annál panaszosabb szűkölésbe kezdett.
Fogalmam sem volt róla, mi állhat előttünk. Nem éreztem mást, csak a sötétség rám telepedő nyomását. Fülem zúgni kezdett az adrenalin hatására. Úgy éreztem, szívverésem elárul minket, tudatja az egész világgal, hol is vagyunk.
Vártam, mi fog történni. Füleltem, hogy ha lépések zaját, morgást, vagy bármilyen neszt hallok, időben képes legyek cselekedni. Szabályosan súlyként telepedett mellkasomra Leonard izzó tenyere.
Hosszú perceknek tűnő pár pillanattal később útitársam eddigi feszült pozícióján engedett, leeresztette kezét, és a fém surranását hallva, valószínűleg kardját is nyugalmi pozícióba helyezte. Bennem még mindig vadul tomboltak az érzelmek, ereim kitágultak, és vad táncot jártak gondolataim. Vezér sem nyugodott meg, légzése ugyanúgy nyüszítéssel telt, hangja ugyanoly panaszos volt, mint azelőtt. Valamitől félt. Bármi, amit még én is képes voltam érzékelni, megrémisztette.
Nem mertem megszólalni, pedig rengeteg kérdés volt a fejemben. A csendet most Leo törte meg, tőle szokatlan módon. Hangja kissé remegett, de igyekezett határozottnak tűnni.
- Figyeljetek oda jobban, mint eddig. Valami rosszat érzek, innentől az alagút veszélyeket tartogathat. Mindig legyetek készültségben. Most pedig tovább megyünk. - jelentette ki, és szavai hatására gyorsan és lendületesen meg is indult. Majdhogynem futott a fém csöveken, melyek mintha csak tömör, összefutó vasúti sínek lettek volna. Gyorsan haladt, mégis most halkabb volt, mint maga a szél suhanás. Mindannyian fojtottan vettünk levegőt. Vezér is, éreztem magam mellett, osonva haladt a sötétségben előrefelé. Fülei szüntelen jártak, figyelték a járatokat. Hallgatózott, szaglászott a maga farkasos valójában. A feszültség rátelepedett kis csapatunkra. Az út pedig csak haladt előre, egyenesen, végig a végtelen sötétségbe tartva. Csak ő tudta, mit is tartogat számunkra még.

by **Szophie** Hétf. Ápr. 09 2018, 12:56

Késedelem

Az emberi test folyamatosan lebontja és újraalkotja magát, minden egyes alkotóelemét újra és újra előállítva. Azt mondják, a test teljes átalakulásához körülbelül hét év kell. Ez az az idő, ami alatt a legutolsó porcikádig mindened újjáalakul, leváltja a régit. Megszületsz. Újra és újra. Nem csak a bőröd vagy a szemed, de a májad, a tüdőd, és mi több, az agyad is az utolsó porcikájáig átalakul. Hogyan alakulhat valami mégis úgy, oly titkon, hogy közben átörökíti utódjába az összes emléket és érzelmet? Miként létezhet egy az előzőtől teljesen eltérő test mégis pontosan ugyanazokkal a tulajdonságokkal, sebeinek ugyanazon emlékeivel?
Úgy gondolom, ez az átalakulás a lelket is érinti. A régi sérelmek elhalványulnak, és csupán szürke köd marad nyomukban. Valami nagyon fájó, amivel ennyi idő alatt mégis éppen sikerülhet megküzdenünk.
Az emlékeimet immár egy új test őrzi odakint, egy test, ami nem ismer mást, csupán fekvést és gépeket. Valami, ami mindeközben már egy másik világba rendezkedett be. És akinek emlékeit újjá festette a változás. A huszonegyedik életévemet betöltve, azt hiszem, éppen itt volt az ideje, hogy új virágot nyithassak. A bűvös hetes immár harmadszor érkezett az életembe. És olyan volt, mintha valóban is mindent elölről kellett volna kezdenem.
Féltem. Volt egy időszak, amikor féltem a régi ismerősöktől. Nem tudtam, mit fognak gondolni rólam. Nem tudtam azt sem, én mit gondolok magamról. Aztán magabiztosságom fokozódott, melyet újonnan erőre kapott önbizalmam növelt. Immár nem félek, már nem úgy tekintek az életemre, mint valamire, amit rendbe kell hozni. Most egy új kezdet kapujában álltam, és ahogy sejtjeim újraalkotódtak, úgy kellett emberi kapcsolataimat is mikroszkópikus szinten újra átértékelnem és más szintre helyeznem.
A napfényben megcsillant a kapu sötét lakkozása. Tenyerem rátettem az ismerős kerítésre, végighúztam rajta ujjaimat. Mélyet lélegeztem a frissítő levegőből. És tekintetemmel nem a saját szobám ablakát kerestem. Az már többé nem érdekelt, egy letűnt kor emléke volt, amelytől végleg elszakadtam.
Tudtam, merre rejlik a Csokiszoba. És merre Hinari, Ozirisz vagy Hime szobája. Emlékeztem még a Silverrel töltött időre, és RenAi-ra. A karácsonyokra és piknikekre, a közös gyakorlásokra. Emlékeim megmaradtak, habár sokat a köd homálya takarta.
Barátnőmet jöttem felkeresni. Valakit, akit csúnya mód itt hagytam. Megpróbáltam újraalkotni egy számomra annyira fontos kapcsolatot. Csakhogy elrontottam. Elkéstem.
Sóhajom magasra szállt a tiszta kék égbolton. Az nehézségek és akadályok nem kerülhetnek el egy új élet kapujában sem. Tervet kellett szőnöm. Az már bizonyos volt, hogy Hinarit jó ideje senki sem látta. Azt is megtudtam, hogy eddig főként Ozirisz kezdett a keresésével foglalkozni. Az első, ami eszembe ötlött, hogy ideje lesz Ozirisszal mielőbb találkozni és megvitatni a kérdést. Tudtam, hogy Vezérrel közösen meg vannak a képességeink hozzá, hogy segítsünk a keresésben. Ha valaki, akkor mi képesek lehetünk nyomra bukkanni. Azt is tudtam, hogy ha meg is fogom őt találni, könnyen megeshet, hogy már régen egy másik ember, mint akit én ismertem. Nem számított. Habár én magam is más lettem, a lelkem érzései megmaradtak. A szeretet, amit a lány iránt éreztem, nem halványult. Habár köd és homály fedte, a tiszta érzések sosem változtak irányába. Sem Askr iránt. A barátság magasztos érzése többet adott hozzám, mint hittem volna. És most, hogy rájöttem, mennyire fontosak és maradandóak ezek az értékek, rájöttem, hogy küzdenem kell értük. Remélem, még nem késtem el örökre. Küzdeni fogok a saját hibáim ellen. Újra összerakom a világom.

by Ajánlott tartalom