Blöki és Ranchi

Petképesség:

supaiku (tüske): A démonkutya elkezd morogni, majd ugat egy nagyot. Ennek következtében, a kijelölt területen nagy méretű földtüskék nőnek ki szempillantás alatt, ezzel felnyársalva a még ott tartózkodókat. A tüskék sebzése megegyezik a speciális képesség szintjével. A tüskékkel borított terület kör alakú, átmérője: speciális képesség szintje, szorozva fél méterrel. A képesség használata után, két kör idejéig néhány szőrszála vörössé változik, ez jelzi azt, hogy nem használhatja képességét, hanem némi időre van szüksége.


Alig vártam, hogy kikeljen a tojás. Mindig ott ugráltam körülötte, mikor ideges voltam, még szaglásztam is. Vele aludtam, még reggelivel is megkínáltam, bár abból nem kért. Miért is kérne egy tojás... Egy nap azonban végre kikelt. Egy fekete szőrpamacs gurult ki belőle. Négy mancsára erőltette magát és bambán meresztette rám kölyökkutyaszemeit. Tényleg aranyos volt. És az otthoniakra emlékeztet. A gyerekkori pajtásaimra. Nem mellesleg, saját magamra is. El is vigyorodom. Most aztán tényleg olyan az állat, mint a gazdája. Ezek után mindig együtt lógtunk.
Nagyjából dél körül járt az idő. A kis pajtásnak már egészen jól ment a sétálás, de azért néha én is vittem a kezemben. Még gyerek, nem hagyhatom, hogy folyton fárassza magát. Még akkor sem, ha harci eb lesz belőle. Azám! A hasam hangosan felkordul. Ez jelzi azt, hogy bizony enni kellene. Ekkor világosodom meg. A lábamnál ácsorgó blökire nézek. Elvigyorodom és kezembe kapom egy szempillantás alatt.
- Meg van a neved! Ebéd... Vagyis... Ranchi! Mielőtt ellenkeznél, nem kapsz másikat. - közlöm még vele, aztán magamhoz ölelem, képem pofijához dörzsölöm, aztán leteszem.
- Na Ranchi, együnk valamit...
Mondanom sem kell, már aznap össze is vesztünk. Mi máson marakodna két eb, ha nem a kaján. Ezen meg is sértődtem. Elegem van már most ebből a kölyökből. Mikor megelégelem, hogy jóízűen falatozza előttem a tőlem elcsent kaját, fogom magam és elmegyek. Majd utánam jön, vagy nem... Most nem érdekel. Duzzogva, dühöngő léptekkel vágtattam ki a városból. Még csak a környékén sem akarok lenni annak a kölyöknek. A réten messzire ellátni. Nincs is ennél jobb terep egy kis futáshoz. Egyébként is rám fér már, meg aztán szeretek is loholni. Egyik lábam szedni kezdem másik után, egyre gyorsabban. Futás közben egy farkas eredt nyomomba. Az a nyomorult menekülő vacsorának nézett. Én meg már nemigen bírtam. Kifutottam addigra magam. Egyszerűen térdre estem és vártam a halált. Kedvem sem volt ellenkezni. Az a dög felém iramodott, de mégis megúsztam. Nem is akárhogyan. Ranchi mentett meg. Egyszer csak mellettem termett, hangosan morgott, majd ugatott egyet és a földből valamiféle tüskék jöttek ki. Szerencsétlen ordast felnyársalta. Nem pusztult el és bomlott pixeljeire, de fülét farkát behúzva elinalt. Én csak döbbenten lestem pajtásomra. Nem hittem volna, hogy ilyesmire képes. Feltéve, ha tényleg ő volt. Ezek után persze mertem volna nem bocsánatot kérni. Az kellett volna még. Egyből kivégzett volna engem is. Ami érdekes, hogy ezek után néhány szőrszála vörössé vált. Nem értem miért. Ez a jelenség nem tartott sokáig, csak néhány percig, de akkor is klassz volt. Király kis petet kaptam. És már tudom, hogy nem érdemes vele összekapni... Igyekszem is elkerülni az ilyesmit.