Nomad - Yamashita Taiki

Név: Nomad (Yamashita Taiki)
Nem: Férfi.
Kaszt: Árnyharcos.
Kor: 18 éves.

Kinézet: Átlagos testalkatú, nagyjából 170-175 cm magas. Haja fekete, szeme világoskék színű. Általában az unott arckifejezésével lehet találkozni.

Jellem: Türelmes, nehéz felidegesíteni főleg szavakkal. Viszont társaira érzékenyebbnek mondható, olyan tekintetben, hogy nem bír egy helyben maradni, ha valami bajuk esik. Ha valakinek mégis sikerül felidegesítenie elméje elborul. Szemei halottá válnak, és válogatás nélkül képes mindennek, és mindenkinek nekirohanni. Szereti a társaságot, már ha az 2-3 főnél nem több. Eléggé haragtartó, viszont könnyű vele kijönni. Barátkozni viszont annál nehezebb.

Képességek

Villámtörés:

A kard (jelen esetben kés/kések) talajba szúrásakor egy megadott körben elektromos lökés szabadul fel, mely kizárólag a talajon tartózkodó ellenfelek ellen hatásos. Természetesen ha ezt vízben végezzük el hatóköre másfélszeresére nő, míg ha egy nedves földterületen (például eső után, vagy esőben) használjuk felével nő a hatósugár. Lehűlési ideje megegyezik az átmérő méretével, körökben számolva. (Kerekítve a nem egész számokat.) HA egy magasabb szintűt talál el vele, egyensúlyveszéssel jár, és az átmérővel megegyező sebzéssel. (természetesen itt is kerekítve.) Azonos szintűek esetében fel, alacsonyabb esetében, pedig nagyából fél, egy méter távolságra képes ellökni. Sebzés ugyan akkora. Hátránya, hogy Taikin kívül mindenkire hatással vana körön belül.
1. Szint: Átmérő: 2,5 m
2. Szint: Átmérő: 3 m
3. Szint: Átmérő: 3,75 m
4. Szint: Átmérő: 5 m
Ezen felül minden szinttel 1,5 m-el nő az átmérő.

Előtörténet

Egy átlagos családba születtem. Szüleimmel éltem, és a nővéremmel. A nővérem három évvel idősebb nálam, igazi társasági ember. Rengeteg baráttal rendelkezett, és mindig is népszerű volt. Velem ellentétben...
Én általában kerültem a társaságot, és alig, vagy egyáltalán nem voltak barátaim. Nem hogy népszerű lettem volna. Még a becsatlakozás előtt is volt pár osztálytársam aki a létezésemről sem tudott, pedig nap mint nap láthatott. Egy igazi neet voltam. Alig vártam, hogy hazaérjek, és már ültem is le a számítógépem elé, és már kezdtem is játszani. Imádtam minden olyan játékot amiben volt akció, vagy amiben szintek voltak, és fejlődni kell. Valahogy nagyon rákaptam az MMORPG-kre. Volt, hogy egyszerre három-négy játékkal játszottam. pár szintlépésenként átlépve a másikba, hogy azt is fejleszthessem. És míg az internetes játékokban egyre jobb lettem, és híresebb a valóvilágban egyre inkább kezdtem megszűnni. Egy idő után már inkább be sem jártam az iskolába, és az online barátaimmal játszottam. Követtem a híreket a neten, a legújabb játékokkal kapcsolatban. Amikor először hallottam a Nerve Gear-ről nem nagyon értettem a lényegét, de amikor a SAO béta tesztjét hirdették meg nem csak, hogy jelentkeztem, de azon nyomban be is szereztem egy Nerve Gear-t. De nem sikerült bekerülnöm sajnálatos módon a béta teszterek közé. Igazi kínszenvedés volt a számomra az a rövid időszak ameddig a tesztelés tartott. Viszont a játék kiadása előtt négy nappal letáboroztam egy bolt előtt az elsők között, csak hogy megbírjak szerezni egyet a tízezer példányból. Négy keservesen hosszú, és véget nem érő napig vártam a bolt előtt. De végül csak sikerült megkaparintanom egy példányt. Amint kezem ügyébe került, és sikerült kifizetnem hazáig meg sem álltam. Egész életemben nem futottam annyit, mint aznap, hogy biztonságban hazaérhessek a zsákmányommal. Amikor hazaértem szó szerint berúgtam az ajtót. Szerencsére nem volt rendesen bezárva, így nem történt semmi gond, csak egy nagy csattanás, és a cipőtalpam lenyomata maradt az ajtón. A földön pedig egy kevés vakolat maradt utánam. A cipőmet lerúgva a lábamról trappoltam végig a nappalin ahol nővérem pár barátjával csak bámultak rám, hiszen még sosem láthatott egyikőjük sem ilyen aktívnak. A szobámhoz érve újabb csattanással zárom be magam mögött az ajtót, és már várom is az indítást. A karakter megalkotásakor persze odafigyeltem, hogy, hogy nézzen ki, viszont inkább a kaszt kiválasztásakor viszont már jobban elidőztem, hiszen mindegyik érdekesen hangzott, de végül mégis azt választottam amelyik a legszimpatikusabban hangzott. Aztán indultam is.
Az első pár pillanatban csak figyeltem, ahogy mások is kapcsolódnak fel pár másodpercet késve, aztán már el is indultam keresgélni a kezdetek városában, hogy találjak pár számomra is érdekesebb boltot. De persze csak miután kigyönyörködtem magam, a virtuális valóság által nyújtott szabadságban, és valósághű kinézetben. A boltok után a vadászmezők felé vettem az utamat, hiszen mit kell tenni egy MMORPG-ben ha még szinte semmid sincs? persze hogy vadászni indulni az aranyért. Éppen hogy ráakartam támadni az első vaddisznóra amit találtam amikor kényszerített teleportálás segítségével engem is, mint ahogy a teleportáció után észlelhettem minden más játékost is a kezdetek városába teleportáltak. Az égbolton hirtelen ezernyi, meg ezernyi vörös hatszög, melyben figyelmeztetés felirat volt látható fekete betűkkel. Ami után egy érdekes, és látványos belépőt követően, a játék készítője, mutatva is pár részletet a híradóból. Elmagyarázta nekünk az új játékszabályokat. Visszagondolva magam sem értem, hogy mi okból kifolyólag, de én is felháborodtam, a dolgon, és berezeltem a halál gondolatától. Próbáltam olyan dolgokkal elfoglalnom magam, amikhez nem kellett elhagynom a biztonságot nyújtó városokat elhagynom. Inkább csak futárt játszottam mások számára a városok között. Egészen addig, ameddig meg nem elégeltem végül. Végiggondoltam a helyzetet. Hiszen nemigen van mit vesztenem, mert hát a játékokon kívül sosem volt életem. És, ha nem csinálok semmit, akkor a végén én is belebolondulok a várakozásba, mint sokan mások. Nem beszélve arról, hogy már nem bírtam tovább várni, és figyelni, ahogy sokan mások az életüket kockáztatják miattunk. Végig gondolva, ez sem a legjobb érv, hogy egészen eddig, csak ücsörögtem és vártam, aztán hirtelen neki vágjak a fejlődésnek. De egész idő alatt bárhogy is gondolkoztam semmi jobb nem jutott eszembe. Hiszen eddig minden játékban amivel játszottam, a halál benne annyit jelentett, hogy újra spawnoltam egy közeli városban, vagy egy mentőpontnál. Most viszont. A halál valóban a halál. De még nem jutottak a frontharcosok sem olyan messzire, hogy ne lehessen őket elég erőfeszítéssel a nulláról utolérni. Ezt tudatosítva magamban jobb kezemen mutató és hüvelykujjamat kinyújtva fentről lefelé haladva egy egyenes vonalat rajzolok a levegőben, hogy előkeressem felszerelésemből a késeimet. Majd a hazatérés kristály segítségével a kezdetek városába teleportáltam. Hogy azon nyomban elindulhassak a legközelebbi kijárat felé. Kivételes ritka alkalom, hogy ilyen boldognak érzem magam, mint most ettől az elhatározástól. Még egy félmosolyt is eleresztek ahogy sétából futásra váltok. Valójában a játék megszerzése óta nem futottam ennyire, de cseppet sem érzem magamat fáradtnak. Persze gondolom a valódi testem már szaporábban veheti a levegőt, és a pulzusa is jelentősen megnőhetett. Néha azért belegondolok, hogy ilyenkor a kintről szemlélődők, akik semmit sem láthatnak abból ami idebent történik vajon mire gondolhatnak. A városból kiérve még mindig nem lassítok ameddig a várost körbeölelő mezők egyikén meg nem látom az első mobot. Hirtelen megtorpanok, egy kicsit tovább csúszva a talajon. Tekintetem fagyosra vált ahogy az állatot figyelem.
- Kezdődhet a Játék!
Eme szavak kimondása közben rászorítok a kések markolatára, és egyik lábamat hátrébb helyezve felkészülök, hogy nekikezdjek a támadásnak, és persze ezzel egy időben a fejlődésnek.