Katsumoto Hiro

- Ismered az érzést, amikor mindent, amit természetesnek tartasz, amire úgy gondolsz, mint veled született jog a boldogságra, egy másodperc alatt kitépik a szívedből és azzal a tudattal kell tovább élned a nyavalyás életedet, hogy ezt, a veled született érzést a másodperc felzabálja és téged élelem nélkül zár be egy kriptába? Nem ismered... Az élelem a szeretet, a másodperc pedig a való világgal történő megismerkedés első szintje. Én így látom ezt az elkorcsosult világot és ezért kell megértened, ezért kell beletörődnöd a következő másodpercek szigorú tanácsába: gyenge vagy és most lebuksz a mélybe...

Kyushu szigetét hetek óta zord és kegyetlen viharokkal átölelt esőfelhők ostromolják, kivétel nélkül bombázva a szigetvilág összes települését, erdejét, útját, mégis, a Fukuoka-ba - Fukuoka prefektúra fővárosába - vezető autópályán a forgalom ugyanolyan folyamatos, ugyanolyan gyors, mint a közkedvelt nyári napokon, amikor a látási viszonyok jobbak, az utak szárazabbak, a vezetők pedig nyugodtabbak, mint ezen az említett, viharnaszádoktól és erős oldalszelektől veszélyes estén. A sűrűn cikázó autók között feltűnő, éjfekete Toyota GT86 utasterében jómódú házaspár cseveg fiúk, a négyéves Hiro Katsumoto - aki gyermeküléséből, a sportautó jobb hátsó ablakán bámul ki ártatlan, gyermeki tekintetével az ítéletidőre - aznapi óvodai teljesítményéről. Büszkék egyetlen gyermekükre, aki, mint kiderült, komoly tehetséget mutat a rajzolás művészetében és még büszkébbek rá, hogy ezt a tehetségét valószínűleg apjától, Tao Katsumoto-tól örökölte, aki kezdő építészként is megállta a helyét szakmájában és megengedhette magának, hogy feleségével, Akira-val - aki öt éve büszkén viseli férje vezetéknevét - közös gyermeket vállalhassanak és tovább adhassák tapasztalatukat a négy éve, makkegészségesen világra jövő Hiro-nak.
Felesleges szócséplés az örömteli jövőről, ha a csúszós út és egy figyelmetlen kamionvezető hibájából egy másodperc alatt szétzúzhatja álmaikat.
A csúszós út előidézte a katasztrófát és bekövetkezett az, amitől a Japán média a markába nevethetett, hiszen ők megmondták: "Eddig nem történt egyetlen tömegbaleset sem az elmúlt hetekben... Mégis mivel etethetnénk az ostoba nézőket? Az időjárással? Ezzel a rohadt esővel, amit már mindenki gyűlöl?" - A friss hírek még aznap éjjel megérkeztek.
A GT86 sebesen szeli az esőtől csúszós utakat, egészen addig a pontig, ahol egy hosszan elnyúló kanyar szemközti sávjából egy figyelmetlen kamionsofőr vezette, bútorokat szállító kamion első kerekei meg nem csúsznak a nedves betonon. A jármű irányíthatatlanná válik és - bár az autópályán még engedélyezett sebességgel közlekedett - orral belehajt a vele szemközti sávban közlekedő Toyota oldalába. A nyolcvan kilométer per órával közlekedő GT86-ot vezető Tao az ütközés pillanatában szörnyet hal. Nem láthatta Hiro megszeppent tekintetét az ütközés pillanatában; nem hallhatta felesége szívbemarkoló sikolyát, az ablaküveg szilánkosra törésének fémes zaját, amikor az autópályáról lesodródó járművek az út mellett kiépített árokban landoltak. Az árokba csapódás pillanatában Akira tarkójával bezúzta az akkor még szilárd ablaküveget és a baleset utáni percekben életét vesztette.
A helyszínre percek alatt kiérkező mentők egyetlen túlélőt találtak: a négy éves Hiro Katsumoto-t, akinek élete egy másodperc alatt megváltozott.

Rekviem a reményért...

A Fukuoka-i árvaház ugyanolyan zordnak és nyomottnak tűnt még olyan derűs délutánon is, mint azon a kora őszi szombaton. A szülő nélkül maradt fiataloknak hamarosan el kell hagyniuk "otthonukat", már ha nevezhetjük otthonnak a hideg, mocskos és kegyetlen környezetet, ahova ezek a remény nélküli, fiatalon még egészséges lelkivilágú, de felnőtt korukra romlott gondolatokat és bűnös cselekményeket burjánzó fiatal felnőttek bekerülnek. A bejárat előtti mező szabadidőközpontként szolgált a bentlakók számára, akiknek száma az elmúlt időben drasztikusan lecsökkent. Nézőpont kérdése, hogy ennek a számnak a csökkenése pozitív vagy negatív visszhangot vált ki a szemlélődőben. Az itt élő, még egészséges gondolkodású árvák nem találhatnak új barátokat, akikből vigaszt és erőt meríthetnének és kiönthetnék saját bánatukat, a korábban említett, "bomlott gondolatokat burjánzó" egyedek pedig nem találhatnak új pácienseket beteg és szadista élvezeteik kiéléséhez, így nem marad más, mint a már ismert klienseket terrorban tartani, kínozni, megszégyeníteni, meglopni, szolgává tenni. Számukra ez a fejlemény messze a legnegatívabb hatást váltja ki, mióta átlépték az árvaház ajtajának küszöbét. Az ősz minden akadályt áttörve beköszöntött. A mező közepén kétszázadik életévét köszöntő tölgyfa lombjai hanyatlanak; az ősz viszontagságai hagytak nyomott rajta. Vén törzse büszkén állja az évek próbáit, testét pedig egy nála sokkal fiatalabb test használja párnaként. A tizenhetedik életévét betöltött fiú kopottas pulcsiban és kapucniban, kényelmesen elhelyezkedik egyetlen társasága, az intézet legidősebb lakója, a tölgyfa árnyékában és áttetsző tekintetével a naplementét figyeli. A lenyugvó napsugarak az elmúlt tizenhét évben mindig is monumentális hatást kölcsönöztek fantáziájában és most, hogy hamarosan betölti tizennyolcadik életévét, végleg eldöntötte: ez a világ soha nem fogja befogadni, soha nem fogja megjutalmazni kemény munkájáért és az egyetlen jövőkép, amit nyújthat felé, az a négy műszakos hajtás, egy apró garzonlakás és a tudat, hogy előéletével soha nem kapcsolódhat be a tisztességes társadalom rendszerébe.
A naplemente enyhülő időjárást hoz magával. Gyenge széllökések távolítják el a kapucnit a fiú fejéről, szelíden belekapva éjsötét árnyalatú hajába. Falfehér arca és a bal orcáját torzító heg a maga kegyetlen valójában megmutatkozik. A mélykék árnyalatú lélektükrökben sziklakemény elhatározás lappang és magában civódva vár arra a pillanatra, amikor végre előtörhet és birtokba veheti azt, ami elhatározása szerint őt illeti.
Hiro Katsumoto meghozta életének első döntését, mellyel egy ártatlan lelket fog a pokolba küldeni, őt pedig a bűnözők alvilágába, mégis a megnyugvás katarzisába. Tizenhárom évvel korábban szerzett sérülését újból megtapintja. Ez a mozdulatsor mindig szüleire és arra a gyilkosra emlékezteti, aki önnön hibájából kifolyólag végzett két ártatlan emberrel. Nem gondol az időjárásra, balesetre, emberi hibára, nem képes racionálisan látni a dolgokat. Ugyan ki látná racionálisan a világot egy árva szemével...?

Eltűnődve gondol vissza az elmúlt tizenhárom év eseményeire. Családfájára, mely már születése előtt is száradásnak indult, így hát nem csoda, hogy szülei halála után nem akadt egy családtagja sem, aki magához vette volna az élettapasztalattal akkor még nem rendelkező, négyéves gyermeket. A Fukuoka-i árvaházra, ahol az első tíz év immanens rémálomként fogja végigkísérni egész életét. A nála idősebbekre, akik napi szinten elverték, rajzait széttépték és felgyújtották, hátba támadták, saját bűncselekményeiket rá kenték és nem utolsó sorban egyszer majdnem megerőszakolták, amit csak saját akaraterejének és gyorsaságának köszönhetően úszhatott meg. Hosszú éveken keresztül a puritán valóság szelleme ólálkodott az intézmény falai között, az általános emberi gonoszság gyökerei pedig ebből a szellemből táplálkoztak és hálózták be egyre növekvő elánnal az épület légterét.

Mikor Hiro betöltötte tizenhatodik életévét, újabb jövevény lépte át a "Remények Háza" nevű árvaház kapuját. A jövevény szó helyes szinonimája az új érkező esetében a szökevény lenne. A Hiro-nál fél évvel fiatalabb Naegashi Taru tizennégy éves korában szökött meg "szerető" családja otthonából, akik szélsőséges módon halmozták magukba a kábítószereket, főleg ópiumszármazékokat. Nem meglepő, hogy kábítószer függőségük korábbi életükből származtatható, amikor mindketten kezdő dílerek voltak Japán földalatti világában. A "nagykutyáknak" dolgoztak és örültek, ha a szép lassan csurranó-csöppenő javakból megtudták vásárolni napi adagjukat, amivel kihúzhatták a nap hátralevő részéig. Naegashi-t szadista anyja gyermekkora óta verte, ha a fiú elájult az ütések következtében, gyengébb kábítószerekkel stimulálta, nem ismerte a józan ész határait, anya szerepe pedig kimerült abban, hogy szerelemgyermekét elzárta a külvilág elől és éppen hogy csak nem éheztette halálra. Anyja brutalitása gyermekded cselekménynek bizonyult ahhoz képest, ahogyan apja bánt Naegashi-val. Ha éppen nem szexuális módon zaklatta, akkor drogfutárként "alkalmazta" tulajdon fiát, aki tizennégy évesen végleg eldöntötte, hogy felébred és maga mögött hagyja az addig életnek nevezett rémálmot. Kifigyelte a lepusztult lepratelepükben elrejtett pénz helyét, majd kivárva a szerencsés alkalmat a szökésre, annyi pénzt tömött bele szakadt kabátjába, amennyit csak tudott és elmenekült a romtelepről. Három nappal később egy járőr talált rá és helyezte el a legközelebbi, árvákkal foglalkozó irodaháznál. Bár nem rendelkezett további információval, 'Nae' szüleit, mivel nem tudták átadni a rájuk bízott pénzt feletteseiknek, egy sikátorban, vélhetőleg a helyi Gokudō hálózat shatei-ei kínozták halálra.

Hiro és Naegashi hasonló beállítottságú fiúk voltak. Külsőre ugyan nem is különbözhettek volna jobban (Hiro legalább másfél fejjel magasabb volt Naegashi-nál és míg Hiro az intézetben érdeklődött az irodalom, nyelvtan, matematika és történelem iránt, nem beszélve a szabadidejében kiolvasott japán kultúrával, vallással és metafizikával foglalkozó könyvekről, addig Naegashi tanulatlan fiú volt, aki még arra se vette a fáradtságot, hogy elsajátítsa az írás-olvasás tudományát), lelkiviláguk olyannyira negatív volt, hogy akár egymás tükörképei is lehettek volna. Naegashi első napja masszív rémálomként ért véget, melynek teljes beteljesülését Hiro akadályozta meg, mikor nekirontott három, nála egy-két évvel idősebb fiúnak, akik éppen a "friss hús" adottságait mérlegelték. Naegashi-ra nagy hatással volt a nála másfél évvel idősebb őrangyal, a gyermekkora óta itt élő Hiro pedig megismerte a hálát védence részéről. Szobatársak lettek, majd jobban megismerve a másikat, ráléptek a közös, korántsem becsületes ösvényre. A következő években az intézményen belül loptak, csaltak, hazudtak és mindig megosztották egymással zsákmányukat, három éves működésük alatt pedig egyszer sem buktak le az igazgatóság előtt.

Amint betöltötte tizenhetedik életévét, Naegashi napi egy órára elhagyhatta az intézményt és abból a pénzből, amit tizenhét éves korában elcsent szüleitől, belevethette magát a külvilág mocskába. "Barátjával" ellentétben Hiro soha nem akarta átlépni az intézmény határát. Hova is mehetett volna? A háta mögött kígyózó, kegyetlen évek megtanították rá, hogy a külvilágból érkezők vagy élőhalottként ténfergő, haszontalan senkik, vagy rosszindulatú, gonosz lények lehetnek, így nem vágyott a külvilág szennyére. Az arcán éktelenkedő seb ellenére mindig is megkapó arca volt, mély hangjával pedig meggyőzően hatott társaira, lányokkal viszont soha nem alakíthatott ki semmilyen kapcsolatot, a "Remények Háza" ugyanis a shinto hagyományait követve, keményen elítélte a nyugati társadalom koedukált rendszerét.

Míg Naegashi a főváros örömlányainak hódolt, addig Hiro tovább emésztette magát. Szünet nélkül csak egy dolog járt a fejében: vajon a közte és Naegashi között kialakult kapcsolatot nevezheti-e barátságnak? Ugyanaz a tölgyfa volt társa ezen a gondterhelt napon, mint az árvaházban töltött utolsó hét utolsó előtti napján, amikor elhatározta, hogy megszűntet minden kapcsolatot a való világgal. A gyenge nyári szél lengette lombkorona alatt ülve arra a következtetésre jutott, hogy társában (a továbbiakban soha nem használta a barát jelzőt Naegashi-ra) ugyanúgy ott lappang ugyanaz a féreg, mint az általa addig megismert alja társadalomban, a gyalázatos tett pedig, hogy egy idegen nővel osztja meg ágyát, még nagyobb undort váltott ki Hiro-ban, aki elhatározta, hogy amint Naegashi kifárad a kurtizánok hajkurászásában és visszatér az intézménybe, megszüntet vele minden korábbi kapcsolatot.

Új világ...

A sors fintora, hogy Naegashi - bár több, mint tizenkét órát töltött az intézményen kívül - fáradtan, de nem női parfümtől bűzösen tért vissza az árvaházba. A késés miatt másfél hónapra megtiltották tőle a kimenőt, de a szigorú megvonás látszólag egyáltalán nem érdekelte. Szabadon költekezett, az intézmény vezetőnői pedig nem tudhattak arról a pénzről, amit tizennégy évesen rejtett el Fukuoka egyik kuplerájában. Radikális lépéseket csak akkor tehettek volna, ha levelet kapnak a főváros hivatalos szervétől, Naegashi esetében ez a lépés viszont elmaradt, ő pedig boldogan vihette fel szobájába a nemrég piacra dobott, FullDive technológia alapján készült Nāvugia felszerelést. Szó nélkül sétált el Hiro mellett, akinek korábban ökölbe szorult keze remegni kezdett, majd rohamléptekkel szobatársa után rohant. Másodpercek alatt beérte Naegashi-t, aki - rá egyáltalán nem jellemző módon - információlavinát zúdított Hiro nyakába a kezében tartott technológiáról, elsősorban pedig a beleépített transmitterről. Nem számított rá, hogy Hiro erőszakosan fog fellépni vele szemben, de a beszélgetés végeredménye mégsem úgy ért véget, ahogy a sértett elképzelte. Hiro kierőszakolta Naegashi-tól, hogy ő próbálhassa ki először a Nāvugia-t, felhasználva Naegashi "gyenge pontját". A gyenge pont egy lelki csapás volt, mely - rá tényleg nem jellemző módon - hatott Naegashi-ra, aki, bár elvakultan ragaszkodott legújabb szerzeményéhez, nem akarta elveszíteni egyetlen társát az intézeten belül, aki ráadásul évekkel korábban megmentette őt a teljes testi és lelki gyalázattól.

Kilenc órán keresztül tartott... A Nāvugia által generált SAO világa elnyelte Hiro-t. A közös szoba képe mintha csak egy múló álom lenne; egy álomkép, mely bár soha ne létezett volna. Minden fény eltűnt, minden külső behatás - csak Ő volt. Ő és a tökéletes megnyugvás paradicsoma. Az első kilenc óra folyamatos sétával telt az Első szint mezőin, erdőiben; zárt-, és ritka lombozatú fenyvesekben, bükkerdőkben. Valóságosabb volt, mint a nyomorult mező a a nyomorult "Remények Házának" nevezett rommal. Életszerűbb volt és a kilenc óra elég volt ahhoz, hogy felismerje: itt önmaga lehet. Nem kell senkitől sem félnie és ha úgy dönt, hogy kihasználja "születési" adottságait, pillanatok alatt kitörölheti szociális hátterét génjeiből és egyesülhet természetes énjével. Ez az ő világa és nem a semmirekellő Naegashi-é, aki csak összerabolta a pénzt az Új világra. Egy ilyen féreg nem formálhat jogot az Ő életterére!


Negyvennyolc óra telt el a játék Logout gombjának lenyomása óta, Hiro pedig keservesen tért vissza a való világba. A játékban töltött kilenc után ezt a negyvennyolc óra minden egyes percét ostorcsapásként élte meg, míg szobatársa, a gyűlölt Naegashi rövid, elvétett szüneteket beiktatva vette át tőle a stafétabotot. A végkifejlet tragikum... A pozitív jövőképet először mindig katasztrófa követi...
Hiro Katsumoto meghozta életének első döntését, mellyel egy ártatlan lelket fog a pokolba küldeni, őt pedig a bűnözők alvilágába, mégis a megnyugvás katarzisába.
Először egy hatalmas kaszával akarta elvágni Naegashi torkát, de végül rádöbbent, hogy a saját kaszáját nem fogja megtalálni az árvaház falai között. Nevethetnékje támadt. Nem... Túl sablonos, túl kiszámítható. Ágyából kikelve rápillantott Naegashi-ra, akinek arcát kaján vigyor csúfította, nyilván szintet lépett. Hiro minden ruháját és minden élelmét összepakolta egy szakadt málhazsákba, majd visszaült ágyára és türelmetlenül várt, míg Naegashi rá nem szánta magát, hogy kilépjen a Swort Art Online világából. Négy órával később a gyűlölt szobatárs újra felült ágyából és egy komoly ásítás kíséretében az ágya melletti polcra helyezte a Nāvugia-t, jobb kezével félreérthetetlen mozdulattal végigsimítva a sisakon. Hiro csak nehezen tudta leplezni az arcára kiült, elméjében elhatalmasodó gyűlöletet Naegashi iránt, mégis nyugodt, mély hangján szólalt meg.
- Bízol bennem, Naegashi...?
A megszólított fiú furcsálló tekintettel bólintott. Hiro arcán kaján vigyor jelent meg, amit a sötét szobában Naegashi csak egy barátságos mosolynak vélt szobatársa részéről. Kint elkezdett szakadni az eső...
- Köszönöm, hogy kipróbálhattam a Nāvugia-t. Igazi barát vagy és igazán örülök, hogy a sors ennyi katasztrófa után összehozott minket. Most, hogy láttam a SAO világát, szeretném neked is megmutatni azt a helyet, ahol megszűnik a fájdalom és megtaláltam a békémet. Kérlek, hadd mutassam meg azt a helyet, ami lehet majdnem olyan szép és jó, mint a Nāvugia által generált világ. Utána esküszöm, hogy nem fárasztalak tovább ilyen baromságokkal.
Naegashi megszeppenve hallgatta végig Hiro-t, de az elnyúlt, tizenhét óra IC játék után nem akarta megbántani barátját, aki végig mellette volt, míg ő arra sem méltatta őt, hogy néhány percre kiszálljon a virtuális térből és beszélgessenek. Kezdett elhatalmasodni rajta a VRMMORPG mánia, mégis úgy érezte, törlesztenie kell Hiro felé, aki szó nélkül viselte el az új Naegashi hóbortját.

A szakadó esőben a tetőtér ajtajának kicsapódása csupán halk morajnak felelt meg. Hiro kimért léptekkel haladt elől, Naegashi pedig mögötte esetlen léptekkel követte barátját. A magából kikelt esőzést ugyanolyan villámok és mennydörgések követték, mint azon a végzetes estén, amikor Hiro mindent elvesztett. Déjà vu-je támadt. Mélyen tüdejébe szívta a friss levegőt, miközben ruházata teljesen átázott az erős szélben és cikázó esőben, melynek haragja mintha egyre csak fokozódott volna. Naegashi összegörnyedve állt Hiro mellé és értetlen arccal meredt a távolba. Hiro gyors léptekkel indult meg a tetőtér párkánya felé, magából kikelve és minden félelmét legyőzve. El kell hitetnie Naegashi-val, hogy ezt a gyakorlatot már többször elvégezte.
- Azt mondtad, hogy bízol bennem, Naegashi... Én is bízok benned... Most kifogok állni a párkányra, behunyom a szemem és elvárom, hogy az erős széllökések végett kapaszkodj belém és tarts, amilyen erősen csak tudsz.
Naegashi nem értette a furcsa kérést, de ebben a pillanatban rádöbbent, hogy Hiro vizsgáztatja. Mióta ismerik egymást, mindig versengtek egymással, de ha valamelyikük bajba került, mindig kiálltak egymásért. Most sem lehet másképp...
Bátran bólintott, Hiro pedig kiállt az ötödik emelet fölött elhelyezkedő párkányra. Magabiztosan kinyújtotta karjait és Naegashi-ra bízta teljes testsúlyát. Tökéletesen elengedte magát és lehunyta szemeit. Másfél perc után kinyitotta szemeit, melyekben továbbra is a mohó vágy rejtőzött; Naegashi nem láthatta a megvillanó, gonosz fényt, hiszen remegő testével tartotta a neki háttal álló Hiro-t.
- Hetente egyszer, kellemesebb időben kiállok ide és elmélkedem a jövőmről. Itt szabadnak érzem magam és erőt gyűjtök ahhoz, hogy megálljam a helyem a világban. Ha bízol bennem, Naegashi, cseréljünk helyet és másfél perc múlva meséld el, mit érzel...
Naegashi Taru remegő testtel engedte el Hiro-t, majd rövid ellenkezés után végül elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy kiálljon, bár jóval közelebb állt a párkány belső szegélyéhez, mint Hiro, mégis rémisztőnek érezte a magasságot. Nem érzett sem felszabadultságérzetet, sem határtalan örömöt, a hátulról belé kapaszkodó, éjfekete hajú arcú fiú viszont egyre erősebben szorította derekát, mégsem tudott megnyugodni. Egy perc után úgy érezte, nem bírja tovább és elkiáltja magát, ám az erős szélben támasza, Katsumoto Hiro hangját vélte hallani. Színtelenül, gyűlölet sugárzott belőle...
- Ismered az érzést, amikor mindent, amit természetesnek tartasz, amire úgy gondolsz, mint veled született jog a boldogságra, egy másodperc alatt kitépik a szívedből és azzal a tudattal kell tovább élned a nyavalyás életedet, hogy ezt, a veled született érzést a másodperc felzabálja és téged élelem nélkül zár be egy kriptába? Nem ismered...
- Hiro, mi-i...? - Naegashi minden erejét bevetve próbált kiszabadulni Hiro szorításából, de végül csak fejét tudta elfordítani; az elkorcsosult gonosszal nézett farkasszemet. Hiro arcán undok vigyor játszadozott, szemében állati ösztön égett; vágy a gyilkosságra, egy élet elvételére. A Bosszúra...
- Az élelem a szeretet, a másodperc pedig a való világgal történő megismerkedés első szintje. Én így látom ezt az elkorcsosult világot és ezért kell megértened, ezért kell beletörődnöd a következő másodpercek szigorú tanácsába: gyenge vagy és most lebuksz a mélybe...

Hiro erőteljes lökése nem lepte meg Naegashi-t. Nem volt elég ideje felfogni a létfontosságú másodperceket... Le fog zuhanni, szervei szétrobbannak a betonon. Senki és semmi nem mentheti meg. Halálsikolyát és a test tompa csattanását a betonon egy közelben becsapódó villám mennydörgése nyomja el. A gyilkos álszent mosollyal az arcán néz le a párkányról és bámul bele a sötétbe. Apró, mozdulatlan pontot lát, melyből vér szivárog és keveredik az apró patakkal, mely a pont mellett folyik el...

---

Fukuoka legeldugottabb negyedének legromosabb lepratelepének szobájában tökéletes némaság rejtezik. Halotti csend. Egy test fekszik a földön, halkan lélegezve, kaján vigyorral arcán, a gyilkosság árán szerzett sisakkal a fején...
A Kezdetek Városában Kayaba Akihiko megdöbbentő szónoklata pánikot kelt a főtéren földbe gyökerezett lábú játékosok között... Nem Hiro az egyetlen aki csuklyát hord, de ő az egyetlen, aki a Készítő szózatát a tőle megszokott vigyorral és halk szóval fogad.
- Köszönöm...

---

Név: Katsumoto Hiro
Nem: Férfi
Kaszt: Harcművész
Kor: 18
Fegyver: Kezdetek Városában beszerzett kasza.

Kinézet: Sötét hajszíne tökéletesen kiemeli mélykék színű, fürkésző íriszeit, melyek kellemetlen hatást keltenek azok számára, akik szemkontaktust létesítenek Hiro-val. Érzelemmentes arckifejezése tökéletes misztikumként állítja be egy ismeretlen számára és ritkán nyílik rá lehetőség, hogy ez a monoton mimika megváltozzon, "köszönhetően" azoknak az eseményeknek, amiket a fiúnak tizennyolc éves korára látnia és tapasztalnia kellett. Jobb szemét egy tizennégy éve arcán éktelenkedő heg szeli keresztül, ami bal orcáját átszelve egészen nyakáig birtokolja a korábban természetes bőrt. Öltözete változatos; az egyszerű vörös ing és nyakkendő párostól kezdve egészen a vastag, bélelt téli kabát és sál párosig találhatunk mintákat öltözködésében.

Jellem: A tragikus gyerekkorra és bűnöző előéletre való tekintettel Hiro jéghideg lelkivilágú, visszafogott és csöndes beállítottságú felnőtté érett. Kora ellenére megfontolt és komoly, ellenben gondolkodásmódja kitaszítja magából a szociális gondolatokat és cselekményeket, nem utolsó sorban pedig fontos megemlíteni, hogy az árvaházban töltött évek iriggyé, rosszindulatúvá és ami a legfontosabb, gonosszá morzsolták a norma által már évezredek óta megformált egészséges jellemet. Az arcán éktelenkedő heg negatív visszhangként terjed azok körében, akik bűnözőként és bajkeverőként könyvelik el a fiút, ahelyett, hogy vennék a fáradtságot és rákérdeznének a sérülés múltjára, mégis, ha valaki megtenné azt a pár - felesleges - lépést, láthatja, hogy bal szemében kortársaira nem jellemző tudás és élet tapasztalat lakozik, amit a több éves kemény tanulásnak köszönhet. Súlyos hiba lenne azonban nem negatív szereplőként elkönyvelni ismeretlenül is, hiszen a Nāvugia világán kívül igenis részese volt kisebb bűncselekményeknek, amiket az "Új Világban" sem bánt meg. Személyisége alapvetően megveti a segítő tanácsokat és kezeket, baráti gesztusokat, amik - bár múltjában ez a szám nem volt elég életképes ahhoz, hogy átlépje a nullát - a jövőben várhatnak rá olyanoktól, akik képesek megbarátkozni a tudattal, hogy ennek, a "modern sakktáblán" semmi keresnivaló fiúnak megfordul egyáltalán az agyában, hogy szüksége van segítőtársakra, mi több, barátokra.

Képességek:

A Száműzött Lelkek Bosszúja

A használó szabadjára engedi haragját, gyűlöletét, egyéb elnyomott, önmagában vegetáló és negatív érzelmeit, minek hatására négy kör erejéig folyamatos fizikai fejlődésen megy keresztül, ami pozitív kihatással van erejére, állóképességére, gyorsaságára és reflexeire, ellenben negatív hatást kölcsönöz a védelemnek és váratlan ellentámadásoknak. A negyedik kör végére a használó felhasználja rejtett tartalékait és teste kimerül. Nagyobb tapasztalattal nőhet a körök száma, de az utolsó kör végeztével a képesség hátránya továbbra is megmarad.