Vidám csermely

by **Strea** Hétf. Jún. 01 2020, 16:19

Nevét a köveken pattogó-szaladó vízfolyam kacagásra emlékeztető hangjáról kapta. Bár sokan megpróbáltak végigsétálni mellette; forrása egyelőre felfedezetlen.

by **Ozirisz** Kedd Jún. 09 2020, 00:09

Hogy hogy is kezdődött az egész? Már magam sem tudom. Talán egy rendszerüzenettel, amit félkómásan – reflexből – nyomtam ki? Vagy a plakátok, amik minden valamirevaló település frekventáltabb helyein felbukkantak? Vagy esetleg a szafariból érkezett – vagy oda tartó játékosoktól? Jelen helyzetben teljesen lényegtelen. A lényegi rész az, hogy új terület nyílt meg a szafariban, és valamiféle event vette kezdetét.
Egy felemben ott motoszkált a kíváncsiság, hogy vajon mit jelenthet ez az egész, mi változott, és mi maradt ugyanolyan azóta, hogy ott jártam, valamikor régen. Az igazat megvallva, nem is sokat szoktam időzni a szafari környékén, mert bár szép a természet, és jól esik időnként friss levegőt szívni, mondjuk úgy, megvoltak a saját helyeim ilyen célra. Olyan helyek, ahol nemhogy nyüzsgés nincs, de jóformán a részeg madár se jár, mint például Horunka, ahol megállni látszik az idő, olyan nyugodt – sőt, túlságosan is az – és mozdulatlan minden.
A lényeg viszont most nem az elvonuláson volt, hanem épp ellenkezőleg: kíváncsi voltam, és egyik részem már rég körül is nézett volna. Viszont, ott volt egy másik, egy sokkal nyomasztóbb érzés, ami az eventet, mint olyant körüllengte. Valahol bennem maradt, hogy event idején benne van a pakliban, hogy valamibe megint belesodródik az ember. Valami nagy hordejű dologba, amire nincs felkészülve. Ezért is kell valaki, aki vigyáz rám...

Épp a közös konyhában teázgattam. Persze, ez csak amolyan alibi-tevékenység volt – még annak ellenére is, hogy két csészével már elfogyott a gőzölgő italból. Valójában Hinarit vártam. Egyfelől váratlan helyzetekben ő a legjobb útitárs. Másfelől pedig ez az egész csak ürügy, hisz már egy jóideje motoszkált a fejemben a gondolat. Mikor is gyakoroltunk legutóbb? Vagy egyáltalán, mikor is beszélgettünk legutóbb, úgy istenigazából? Hát, ez az.. Persze, történtek azért dolgok, voltam fenn, voltam lenn, és az élet is zajlott tovább a megszokott medrében. Időközben elértem a nagy 50-et – ami bár elsőre nem egy rossz dolog, viszont másrészről a tudat, hogy többé nem lépünk szintet, kissé lehangoló is. És időközben Hinari is egyre elfoglaltabb lett, új tagokat toborzott és rengeteg időt beleölve újabb és újabb társainkat juttatta a front szintjére. Végül azonban sikerült elcsípnem Hinarit. - Szia – siettem oda a lányhoz – Hallottál az új területről ami a szafariban nyílt? - tettem fel a kérdést, majd a lényegre tértem – Lenne hozzá kedved kicsit felderíteni a terepet? És az is kutyául rég volt, hogy igazából beszélgettünk... - ebben mondjuk túl sokat nem tévedek, hiszen amíg régen gyakrabban beszélgettünk, úgy mindenféléről, az utóbbi időben viszonz - nagyjából az event óta - ezek a beszélgetések igencsak megritkultak. Egy darabig az event utóhatásain és esetleges következményein rágódtam, majd később az is igencsak nehézkesnek tűnt, hogy Hinarit úgy elcsípjem, hogy egyedül látom és nincs halaszthatatlan dolga. Avagy nem épp a legelőnyösebb egy nyugodt beszélgetéshez sem a raklapnyi mob egy csatatér közepén, sem pedig néhány avatatlan fül. Bár irtó rég történt, még évekkel ezelőtt, kristálytisztán emlékszem arra a sétára az erdőben. Emlékszem, amikor nyitott felém, és megbízott bennem annyira, hogy elmesélt dolgokat. Olyan emlékeket osztott meg, amik akár a sajátom is lehettek volna – leszámítva a konkrétumokat, hogy épp Askr vagy Judy, de a lényeg ugyanaz volt. Segített kilábalni egy nehéz korszakból. Emlékszek arra is, hogy hogyan kezdtek el – jókora fáziskéséssel – megjönni a speciális képességeim. Sokszor mellettem állt, a bossharcok alatt is, amikor Rinnét megsütötte az az izé... vagy amikor a játékosszerű képződmény épp az előbb legyőzött boss helyét foglalta el...
Régesrég itt lett volna az ideje egy kiadós beszélgetésnek, csak az igazat megvallva, nem tudom hogy jutottunk idáig. Talán túl sokáig játszottam struccot, és voltam elfoglalva a NOEGEA-féle átverés rémképeivel? Talán csak az ezidő alatt felpörgött élet elrobogott mellettem? Talán kicsit mindkettő, de az biztos: most rajtam a sor, nekem kell nyitnom... - Szóval, mit szólnál egy kis horgászós-vadászós-sokat lazulós-sokat beszélgetős délutánhoz? Persze csak ha ráérsz és van hozzá kedved... - kicsit bizonytalan voltam, hogy mit szól hozzá a lány, elvégre azért elég hirtelen jött ötlet – vagy legalábbis számára úgy tűnhet. Mindenesetre Hinari társaságában relative kicsi az esélye hogy a tipikus, megvezetős-átverős NPC-k megtaláljanak a világmegváltó küldetéseikkel...

by **Hinari** Kedd Jún. 09 2020, 08:16

Nem volt különösebb dolgom ma. A könyvtárból kikölcsönzött egyik könyvet terveztem visszavinni, hazafelé pár növényboltot is útbaejtve, hogy a kifogyóban lévő teafüveket pótoljam, de ezen felül... hát, kezdtem úgy érezni, hogy a mindennapok egyhangúsága lassan céltalanná teszi az egészet. Nem vágytam küldetésekre, sem harcokra mostanában, a nyugodt pihenés viszont egy idő után - érdekes módon - lefárasztott. Elnyomtam egy ásítást, miközben lesétáltam az emeletről és éppen az utca felé igyekeztem, amikor Ozirisz hangját hallottam a konyha felől.
- Szia, i-igen... - csodálkoztam rá a fiú kapkodására, amely éles ellentétben állt az egész atmoszférával, amiben pár órája már benne voltam. Végignéztem rajta, a hadarásán és a sietségén és végül elmosolyodtam - Persze - bólintottam rá a felvetésére a helyzet teljes egyszerűségével, hiszen nem volt miért nemet mondani neki - Csak most jutott eszedbe, vagy rám vártál? Utóbbi esetben simán bekopoghattál volna, az előző két órát végigunatkoztam - nevettem fel, majd megnéztem az órát a szemem sarkában és bólintottam:
- Akkor mondjuk huszonöt perc múlva itt, az előtérben? - kérdeztem és ha benne volt, már szaladtam is fel az emeletre - Egy üveg bort is pakolj be - fordultam vissza és kiáltottam utána, majd megpördültem és izgatottan rohantam fel a szobámba átöltözni.

Vízálló, sötét színű bakancs, elegáns, terepzöld hosszúnadrág, mellé fehér felső és fekete-zöld pulóver. Az övemen pár kristály és a Katana, az arra erősített szütyőben pedig potionok sorakoztak. A menüm elejére két termosznyi frissen fűzött, forró teát pakoltam, mellé poharakkal, egy vastag plédet és a horgászcuccokat, ha Ozirisz inkább a letáborozást preferálná. Minden készen volt. Elégedetten zártam be a panelt és néztem fel az órára; még bőven időben voltam.
- A felderítésen egyébként túlvagyok már - vallottam be később, miközben már (túljutva a teleportkapun) a szafari középső területén sétáltunk - De csak a légin. Gyalogosan én sem voltam még itt - néztem körbe kíváncsian, mert ami azt illeti... az új részleg kiépített részeit olyan távolról kerültük el Nessel, amilyen távolról csak lehetett - Milyen helyre menjünk? - kérdeztem aztán - Van itt tó, vízesés, patak, mocsár, tölgyerdő meg gombával teli mezők is - soroltam fel így hirtelen, amik eszembe jutottak, majd arrafelé vettük utunkat, amerre céhtársamnak szimpatikus volt: bár én is vissza akartam már jönni ide, de most ő hívott el beszélgetni, így úgy voltam vele, hogy válasszon ő. Nekem igazából minden megfelelt; most elsősorban a társaságért, nem a környezetért voltam itt. Ha pedig eközben pár vadat és halat is elejtünk? Annál jobb. A szafari jelvények gyűjtése sosem volt ártalmas dolog.

by **Ozirisz** Kedd Jún. 09 2020, 12:20

Az igazat megvallva kicsit furán éreztem magam az első pillanatban, ahogy Hinarin egy kis meglepődést láttam ahogy előhozakodtam a dologgal. Bár jobban belegondolva, tényleg kicsit fura lehettem, de végül a dolgok jól alakultak: a kardforgató lány rábólintott a terepfelderítésre. A következő mondat viszont abszolút váratlanul ért. - Ennyire kiismerhető lennék? - szólaltam meg, látszólag kicsit eltűnődve – Jogos... az unatkozás az sosem jó... - majd vidámabban hozzátettem – De mielőtt kopognék, honnan tudom, hogy nem-e zavarnék meg valamit? - avagy az unalom elűzésére vannak jól bevált praktikák. - Tökéletes – válaszoltam a lánynak az indulást illetőleg – Rendben – naná, hogy pakolok be egy üveg bort. Jobban mondva átpörgetem a készletet, és a lista elejére pakolom a minőségibb borokat. Elvégre most nem csak egy fogom magam és megiszok egy-két pohárral vagy leitatom az udvar összes chocobóját – mert ugye arra jó az olcsóbb is – hanem Hinarival megyünk egyet szafarizni, lazulni és jól érezni magunk, és a jó alkalomhoz jó bor passzol.
A huszonöt perc készülődés nagyrésze az nálam azzal telt, hogy előkerestem az inventory mélyéről (amit lehet át kéne nevezni "az igazi őskáosz"-ra?) a vadászat-halászat kellékeit. Pecabot, csali, horog, zsinór rendben. Majd egy gyors átöltözés, avagy ha vadászni is fogunk, ahhoz nem árt beleolvadni a terepbe. Így végül egy terepszínű nadrágot és kabátot vettem magamra, meg egy strapabíró bakancsot, ami nélkül például egy mocsár vagy egy folyópart "vicces" lenne. Csak ebben az esetben nem hóember lenne a végeredmény, hanem sárember... vagy glugluglugluggy...

A készülődés után pedig Hinarival együtt elindultunk a nagy felfedezőútra. Vajon miféle eventet rakott be ezúttal Kayaba? Az NPC-k lesznek a hunyók? Vagy ezúttal egy látszólag ártalmatlan lény fog világpusztító bossá változni? Vagy a halak? Igen, a halakkal nem fog valami stimmelni. Főleg a pontyok! Hisz mindenki tudja: a veszély ott les ránk Aincrad minden pontyán...
Szerencsére Hinari kizökkentett a gondolati lejtmenetből, mielőtt túlságosan elsodródtam volna a valóságtól. - Áh... - csodálkoztam rá a légifelderítésre. - Onnan fentről amúgy mennyire látszódnak a dolgok? - kérdeztem vissza kíváncsian. Majd az újonnan megnyílt területeket vette sorba a lány - Huhh... van itt minden – próbáltam pár másodpercnyi időt nyerni, amíg sikerül döntésre jutnom – A patakhoz mit szólsz? - kérdeztem vissza, kíváncsian kémlelve a lány reakcióját. Vajon ő mit szeretne? Mihez lenne kedve leginkább? - A patak idális hely, ha horgászunk, de a környékén a szomjas állatkák is felbukkannak – tettem hozzá. Remélem nem lövök mellé, és nem valami olyan helyet javaslok, amiről valami nem épp pozitív dologra asszociál. Hasonló okból esett ki nálam a mocsár, mert azt valahogy lehangolónak találom. Plusz a mocsárban csak egyre mélyebbre süllyed az ember, ami nagyon könnyen megy. Kimászni meg csak segítséggel megy... vagy sokszor még úgy se... - Neked mihez lenne kedved? - próbáltam kicsit puhatolózni. De lényegében teljesen mindegy, hova is megyünk, a fontos, hogy együtt, és hogy jól érezzük magunkat. Hogyha pedig mégis a pataknál kötünk ki: hát majd jól megmutatjuk azoknak a pontyoknak, hogy nem félünk tőlük!

// Hiéna

by **Hinari** Kedd Jún. 09 2020, 22:49

- Hát... úgy ugrottál elő a konyhából, mint a vad, aki végre prédára lelt - nevettem rá őszintén és vidáman, a következő kérdésére pedig csillogó szemekkel ingattam meg a fejem - Azért egész nap nem csináljuk - igazítottam el és kissé félrebillentett fejjel néztem végig rajta. Alex kitartása - mióta a fejfájásai miatt alig fejlődik - kezd jócskán alulmaradni az enyémnek, így bár Oziriszban tényleg felmerült a dolog, de Hime szintjét ismerve csak érti a problémát, nem? Mindenesetre megbeszéltük a találkozót és szűk fél órával később teljes menetfelszerelésben teleportáltunk el a szafarira.
- Az attól függ, mennyire ereszkedünk közel a lombkoronaszinthez - gondolkodtam el - De lentről egészen biztosan más lesz - mosolyogtam aztán rá céhtársamra, nehogy azt gondolja, hogy csak neki lesz új, mit is találunk a lombok alatt. Meg a pataknál vagy a mezőn; igazából ahova ő akar menni és amikor végül döntésre jutott, egyetértőn bólintottam, magamban elraktározva a megfigyelést, hogy mennyire bizonytalan még ebben is. Mennyiszer is kérdezte meg, háromszor?
- A patak tökéletes. Amúgyis rád fér némi vidámság, ahogy elnézlek.
Nyugodt, fürkésző tekintetem egy ideig arcvonásain nyugodott, a csöndet azonban nemsokára kacaj törte meg. Elnevettem a felbukkanó állaton és megcsóváltam a fejem:
- Látod, elég kiejteni, hogy "vidám", máris előjönnek - biccentettem feléje, hogy nyugodtan ugorjon utána a hiénának - én addigis valami mással foglaltam el magam: egy furcsa, medveszerű, de annál kisebb állat loholt el előttem az ösvényen, én pedig kíváncsian vettem fel vele a versenyt és előztem is be nemsokára. Ahogy hozzáértem, a rendszer kiírta a kapást, a név viszont nem volt ismerős. Szóval rozsomák.
- Nem is tudtam, hogy ilyenek is élnek itt - csodálkoztam rá a panelra és zártam azt be. Az elkapott vad eközben befordult egy fa mögött és eltűnt - Te sikerrel jártál? - fordultam aztán Oziriszhoz, vagy legalábbis... arrafelé, amerre nem sokkal korábban eltűnt a szemem elől.

Rozsomák

by **Ozirisz** Csüt. Jún. 11 2020, 00:25

Jobban belegondolva tényleg egyértelmű lehetett a dolog, legalábbis ha külső szemszögből nézzük a helyzetet. - Igaz. - mint az éji lesmester aki csak a megfelelő pillanatra várt. Pedig ettől azért jóval több is volt a háttérben, rég elfeledett dolgok, ide-oda cikázó gondolatok múltban és jelenben, csak épp a magamfajta, már-már furcsán kaotikus rendszerben. Végül a bekopogtatásra adott hirtelen jött frappáns válaszom elgondolkodásra késztetett. Messze nem az, amit Hinari mondott, hanem az, ahogy végignézett rajtam. Vajon mi járhat ilyenkor a fejében? Mire gondolhat épp most? Kár, hogy nem látunk bele a gondolatokba. Sokkal könnyebb lenne az élet. Vagy sokkal nehezebb? Lehet, hogy jópáran már a hajukat tépve menekülnének, amikor valamin épp nagyon pörgök – vagy túlpörgök...

Majd bő félórával később már a szafari területén jártunk, és a légifelderítésről beszélgettünk. - Logikus – értettem egyet céhtársammal, hogy a magasság függvénye az egész. - Mondjuk az erdőből odafentről a fákon kívül nem sok minden látszik, de egy síkságot vagy sivatagot egyértelműen könnyebb fentről felderíteni... - eszembe jutott, amikor a hetedik szint forró sivatagában caplattunk Rikóval, és én legalábbis minden egyes homokbuckával csak reméltem, hogy az az utolsó. És felérve szembesültem vele, hogy egy ugyanolyan néz vissza a horizontról. Mennyivel könnyebb lenne az élet, ha tudnánk repülni. Vagy néhanap fentről látni a világot... Majd végül megállapodtunk az úticélunk felől: a patak. Persze részemről jókora adag bizonytalanság is volt, és ha Hinari nem bólint rá, akkor talán még mindig azon agyalnék, hogy jó-e a patak, nem jó-e a patak, vajon a céhtársamnak mihez lenne kedve és hasonlók. Irigylem ebből a szempontból a lányt. Ő nem tétovázik, csak cselekszik, dönt, és a jó döntéseket hozza meg. Ellenben én, mintha csak a kétlábon járó balszerencse megtestesülése lennék. Egy ideje már többször hoztam rossz döntést, mint jót. Eleinte a súlyos döntésektől tartottam, amiket például egy bossharc közben kell meghozni. Aztán szép lassan eljutottam odáig, hogy egy szimpla vadász-horgászhely kiválasztása is feladja a leckét? Hogy juthattam idáig? Mi romlott el? Viszont túl sokat nem agyalhattam rajt – szerencsére. Hiszen jött az a sátáni kacaj, és céhtársam újabb megjegyzése. Visszagondolva az előbbiekre: lehet a vidámság a kulcs? Valamikor még oly könnyedén tudtam venni az eseményeket, és jót derülni. Hová tűnt a régi én?
- Akkor a "vidám" szó a hívójelük? - mondtam a lánynak, majd látványosan körbenéztem, hátha a szó hallatán előugrik még egy állatka, de semmi. - Úgy látszik cooldown van a varázsszón... - majd utánaeredtem annak a sokat emlegetett lénynek. Első ránézésre hiénának tűnt. Legalábbis kísértetiesen hasonlított rá, leszámítva azt az aprócska különbséget, hogy a kazamatában élő társaival ellentétben ez nem támadt. Sőt, épp ellenkezőleg, mintha menekülőre fogta volna. Vagy csak akkor bátrak, ha falkában vannak? Ki tudja...
Az egyik bokornál láttam eltűnni. Szép óvatosan lépkedtem, próbálva minél lassabban, halkabban a bokorig eljutni, bár ez jártasság nélkül elég reménytelen feladatnak tűnt. A vége pedig az lett, hogy az utolsó pár méterre beleadtam a gyorsaságom, majd dobtam egy szép nagy hasast. A hiéna persze kicsúszott a kezem közül, pedig a lába már megvolt. - Elszökött... - tápászkodtam fel a földről, leporolva magamról az ilyen-olyan növényi törmelékeket és persze a port. Majd hirtelen megszólaltam ismét, meglepettebben – Várjunk csak... ez azt írja: új zsákmány: Hiéna. - kicsit eltűnődtem. Amolyan ellentmondásnak érzem amit ír - Akkor most elkaptam, vagy nem kaptam? Vagy hogy is van ez igazából? - elvégre nem nevezném zsákmánynak, ha a préda már hetedhét határon is túl van... - Nálad mi újság? Fogtál valamit? - kíváncsian kérdeztem Hinarit. Bár szinte biztosra vettem, hogy amíg én megbokrosodtam, addig ő simán kipipálhatta a vadászlista felét. De ez van, egyszer majd én is belejövök, mint kisróka az ugatásba!

by **Hinari** Csüt. Jún. 11 2020, 14:49

Nem igazán tiltakozott a feleletbe bújtatott feltevésemre, ami pont azt jelezte számomra, hogy nagyonis igazam van. Nem mintha nem látszott volna rajta tisztán, mekkora szüksége van egy kis lazításra, de azért kivételek mindig akadhatnak. Így viszont, hogy sikerült megbeszélni az úticélt, elindultunk az említett irány felé.
- Lehet - kuncogtam céhtársam hívójeles ötletén és még egy ideig elnéztem utána, ahogy nekiveti magát a feladatnak, de aztán a megjelenő rozsomák elterelte a figyelmem. Nem akartam megölni, csak megfogni - valahogy úgy, ahogy azt Ozirisz tette a szemközti bokornál, csak annál kissé... elegánsabban, ha lehet így fogalmazni. Elnéző mosollyal sétáltam oda mellé és nyújtóztam meg.
- Elkaptad - bólintottam - Habár nem láttam, hogyan, csak a végeredményét - kuncogtam - De itt elég, hacsak hozzáérsz egy vadhoz és az elkapottnak minősül. Nem kell elpixelezni, csak ha akarod - magyaráztam és rögtön fel is merült bennem, hogy a srác vajon csak nem engedett ki vadat a kezei közül, vagy tényleg most vadászik így először? - Egy rozsomákot - válaszoltam később a feltett kérdésre is - Ilyen medveszerű, csak kisebb. Nem láttam még ilyesmit ebben a játékban, igaz odakint se. Ritka lehet - tűnődtem el, miközben folytattuk utunkat a víz felé.
- Egyébként hogy érzed magad? - fordultam felé - Még mindig nyomasztanak a secret bosson történtek? - néztem rá figyelmesen, megpróbálva tartani a szemkontaktust, hiszen az első reakció (mégha az utána kimondott szavak mást is sejtetnek) igen sokat számít - Vagy... valami más? - tettem hozzá röviddel utána, mert Ozirisznek igaza volt; tényleg elég régen beszélgettünk úgy általánosságban a mindenféléről. Talán még... talán még Naithenről se tud, nem tudom. A sisakról biztosan nem. Idegesen sóhajtottam fel és igazítottam el egy hajtincset a látóterem széléről hátra a fülem mögé: nem biztos, hogy ma ezekről szeretnék beszélni vele, itt, a szafari közepén, ahol jókedvvel kellene a füvön ücsörögni és nézni magunk felett a felhőket. Vagy vállt vállvetve vadászni valószínűtlen vadak vadcsapásain. A gondolatra el is mosolyodtam és felnéztem az égre, a közelben pedig újra megrezzent a bokor.

by **Ozirisz** Pént. Jún. 12 2020, 00:40

A varázsszavas-cooldownos spontán eszmefuttatásommal kicsit sikerült megnevettetnem Hinarit, ami jó jel. Csupán az a baj, hogy viszonylag ritkán jönnek a jobb megszólalások, pedig volt idő, amikor úgy jöttek ezek a dolgok, mint a gázszámla. Mondjuk most sem gondolkodtam rajt. Lehet, hogy ez a kulcs?
Mindenesetre a nagy "vadászatom" is valószínűleg megütötte a szintet, hát még ha Hinari is láthatta volna ahogy a jóember dob egy szép nagy hasast. - Hát, a bal hátsó lába megvolt egy pillanatra, aztán meglépett... - osztottam meg a lánnyal azt az amúgy kevésbé fontos részletet, amiről lemaradt. Azt pedig nyilván összerakta, hogy miért tápászkodtam fel a bokorból. De legalább ez nem tüskebokor volt. Egy pillanatra bevillant egy emlék(?). Vagy csak álmodtam? Mindenesetre elég szürreális volt, ahogy farkasbőrben kutyagolok, éhesen, és a nyúl pedig besurrant a bokorba, én pedig utána. Csak annyi különbséggel, hogy az a bokor bizony bökött. Elég rendesen... - Áhh, tényleg – kaptam a fejemhez, ahogy céhtársam elmagyarázta a szafari alaptételét – Már el is felejtettem, annyira rég jártam errefele... - milyen rég is volt? Négy év? Öt év?
Majd fény derült a hiányzó részletek másik felére is. Míg én hiénát "fogtam", addig a lány egy rozsomákot. - Én se láttam ilyesmit. Bár, Ai lehet simán tartott hasonló ritkaságokat... - tűnődtem el. Elvégre az a macskanyuszi is fura szerzet volt. Kyubei talán? - Amúgy... a rendszer is ritkának vette? - tettem fel a kérdést. Amennyiben nem, akkor valószínűleg csak Aincrad egészére nézve ritka, míg ebben a régióban azért van belőlük jópár.
Aztán Hinari a lényegre is tért. A kérdése kicsit váratlanul ért, de valahol számítottam rá. Hisz én még nem kezdeményeztem – határozatlanság lv50 – így benne volt a pakliban, hogy ő fog nyitni. - Megvagyok, köszi... - válaszoltam a lánynak, a szemébe nézve. Minden bizonnyal az a megvagyok nem volt túl meggyőző. A secret boss említése kicsit váratlanul ért. Ennyire jól ismerne még mindig? Kicsit elkomorodtam - Nem csak a secret boss. Jobban belegondolva ugyanazt tettem volna, és tenném legközelebb is. Elvégre a hatalma megvan hozzá, hogy egy valódi játékost odateleportáljon valahonnan - kezdtem bele, majd egy levegővétel után folytattam – Inkább az az ami nyomaszt, hogy hányszor fog még minket megvezetni a rendszer? Mi az, aminek hihetünk, és mi az, aminek nem? Eddig zöld indikátort csak játékoson láthattunk... - bár így, ezek után, már a hírhedt tizenegyes boss sem tűnik annyira idegennek. - Az igazat megvallva csak felszínre hozott pár dolgot ez az egész. Egy régi történet, amikor NPC kislányok járják a várost, erős és naív játékosokat keresve. Azt mondják nekik, amit hallani akarnak, és a következő pillanatban már a csatatéren vannak, minden széppel és jóval a fejükben... - itt megakadt bennem a szó. Hirtelen dühöt éreztem, és csalódottságot. Mint akit jó alaposan átvertek. Nyeltem egy nagyot, majd folytattam, nagyjából lehiggadva – És másnap a déli harangszónál szembesülnek vele, hogy mi is volt valójában az a világmegváltó küldetés, amibe csöppentek... - akkor is átvert a rendszer, de elég csúnyán. És ráadásul cserben is hagyott. Nem erre szerződtem. Nem ezt mondták nekem... - Érezted már úgy, mindig a rossz döntéseket hozod meg, és csak a balszerencse jár a nyomodban? Hogy minden, amibe kezdesz, katasztrofális kudarcnak bizonyul? - tettem fel a kérdést a lánynak, ami igazából közelebb áll a "mi minden kavarog Oziban" kétmondatos összefoglalásához. Persze a rossz döntések sorozata már korábban kezdődött, de azt eszem ágában sincs felemlegetni. És nem amiatt, hogy mekkorát hibáztam, hanem azért, mert véletlenül sem szeretnék régi – begyógyulni látszó – sebeket újra felszakítani. - Lehet, hogy az a törött tükör az oka mindennek? - morfondíroztam el rajta. Még anno Channal vesézgettük ki a témát, mielőtt beütött volna az alkoholmámor, és bár az idomárlány is nyugtatott, én is hittem neki. Igaz, akkor még nem vett körbe a balszerencse aurája. Vagy csak nem vettem tudomást az olyan apróságokról, hogy kettővel többször vétettem el a támadást a fagy világában...
Valamivel később azonban ismét neszelést hallottunk, ami itt szinte biztos, hogy új zsákmányt jelent. Amiből következik, hogy hamarosan cselekednünk kell, mielőtt kihűl a nyom...

// Zsiráf

by **Hinari** Pént. Jún. 12 2020, 11:18

- Én is jó rég - nevettem - Nem is tudom már, mennyi éve... - mosolyogtam rá és vontam meg a vállam: hát, mondjuk úgy, hogy más elfoglaltságaink voltak. Keményebbek és feszültek, harccal és könnyekkel telik. De most itt voltunk és ez volt a lényeg. A kérdésére aztán lenyitottam a szafari kiskönyvet és megnéztem benne az imént elkapott vadat.
- Nem - ráztam meg a fejem - Itt a pszihopata mókusok és a bálnák ritkák - osztottam meg vele az információkat, majd bezártam a menüm és átugrottam egy elénk kerülő pocsolyát. Lassacskán odaértünk a patakhoz; távolról már hallatszott az oly különleges, nevető hang. Vagy csak egy falka hiéna volt? Hát, majd meglátjuk, ha odaértünk.
Kérdeztem. Igazából nem is sokat, de a válasz, az Oziból áradó érzelmek magukkal sodortak. Mintha egy cunami öntött volna el hirtelen; én pedig csöndesen, tűnődőn sétáltam mellette. Hogy lehet, hogy ezekről nem beszélt nekem eddig? Pedig az a karácsonyi event már több, mint másfél éve történt... Sóhajtottam, de hagytam, hogy beszéljen. Egészen addig, amíg elfogytak a szavak és csupán a közelben lévő madarak szárnycsattogása hallatszott. Akkor aztán kezeim összekulcsoltam a hátam mögött és felnéztem az égre felettünk.
- Tudod, minden pont olyan, aminek te akarod látni - fordultam felé - Ha ki vagy élezve a negatív dolgokra, közben lehet észre se veszed, mennyi de mennyi pozitív történt veled időközben - mosolyogtam rá - Az első kérdésedre pedig egyszerű a válasz: még nagyon sokszor. Ez egy ilyen világ, de tudod, odakint se más. Manipulációk és játszmák sorozata zajlik, olyan célokkal, amiről nekünk, bábuknak fogalmunk sincs. Sajnos ezt el kell fogadni. De ha tudod, hogy megtettél mindent, akkor nincs szégyellnivalód... és igen, sokszor nem úgy alakulnak a dolgok, de ez mindig benne van. Egyszer például megkérdőjeleztem, hogy védett övezeten belül sebzést tud-e okozni... valaki. És a kérdésemre adott válaszul megölt előttem egy játékost és semmit se tehettem ellene - szorítottam össze ajkaim az emlékre, majd egy mélyebb sóhajjal kiráztam fejemből a szívszorító gondolatokat - Én is rengeteg rossz döntést hoztam már. És fogok is. De emberek vagyunk - néztem a szemébe keserű mosollyal, íriszeim elhomályosodtak a feltoluló könnyektől - Ha ezen rágod magad évekig, csak magadnak ártasz - töröltem meg felsőm ujjával szemeim és bólintottam felé bizakodón.
Egy jégmadár szállt el felettünk és telepedett le egy fölöttem lévő ágra. Elnéztem egy darabig, ahogy tollászkodik. Kezem kinyújtottam felé, ő pedig megcsipkedte üres tenyerem és elszállt.
- Jópár hónap kellett, mire rájöttem, hogy nem rajtam múlt. Tudták, hogy mit fogok tenni és mondani - fordultam vissza Ozirisz felé - Máskor azonnal avass be és segítek. Ezért vagyunk barátok - kértem őt - A tükröt pedig verd ki a fejedből, nem vagy te balszerencsés - löktem vállon barátilag - Van egy gyönyörű barátnőd, egy szép hely, ahol élhetsz és barátaid, akikre számíthatsz. Ha pedig elkaptad azt a zsiráfot, mesélek neked arról a karácsonyi bejelentésről is - tettem hozzá és az előttünk baktató, hatalmas állat felé intettem.
- Rajta, csak hajrá - dőltem neki egy közeli fatörzsnek és mosolyogva szemléltem a vadászatot.

Jégmadár

by **Ozirisz** Hétf. Jún. 15 2020, 16:50

Mint kiderült, a szafari területek látogatása nem csak nálam maradt ki egy jó hosszú ideje, hanem Hinarinak is. Persze, valahol érthető is, hisz már elég messze van a szafari a fronttól, vagy akárcsak azoktól a szintektől ahol még értelmes mennyiségű expet lehetne összeharácsolni. És úgy, hogy egy jó darabig nem fogunk szintet lépni, inkább a felszerelések fejlesztése az egyetlen módja a fejlődésnek. Szóval érthető, hogyha éppenséggel egy kazamatába előbb beugrik az ember, főleg ha a kristálykövek mellett még segítünk a társainknak is egy kicsit a fejlődésben. De mint ahogy lenni szokott, időnként kell egy kis változatosság, kell valami új, valami más.
- Pszichopata mókus... - ismételtem meg hangosan az egyik ritka vadat, amit Hinari említett – Az milyen lehet? Begorombul és felgyűjtja az egész erdőt? - tűnődtem el egy kicsit.
Majd rövidesen komolyabb témákra terelődött a beszélgetés. Hinari kérdezett, belőlem pedig feltört a sokminden, amit próbáltam elnyomni, elfeledni. Pedig tudhattam volna, hogy az elfeledni készült dolgok előbb-utóbb úgyis visszaköszönnek valamilyen formában. Először az az idegesítő Kayaba-imitátor boss, majd legutóbb az a fuldokló "lány", de mind-mind emlékeztetett arra a bizonyos "speciális küldetésre".
- Ebben van valami... - értettem egyet a lánnyal – Már tapasztaltam sajnos, hogy mindenbe belelátok dolgokat, amik vagy ott vannak, vagy nem... - majd figyelmesen hallgattam a lány szavait. Az elején egyetértően bólogattam: a kinti világbeli manipulációk és játszmák, amiket említett, nagyon is ismerősek voltak még régről. Majd a szomorú emlékre, amit céhtársam megosztott velem, hirtelen görcsbe rándult a gyomrom. Akaratlanul is beleképzeltem magam Hinari helyébe, abba a szituációba. Őszintén szólva, nem tudom, én mit is tettem volna akkor. Sem azt, hogy utána mit tettem volna. Csak azt tudom, hogy – magamat ismerve – biztos, hogy nem tudtam volna így talpraállni, pláne egy segítő barát, céhtárs nélkül. - Ez szörnyű... – szólaltam meg ismét, együttérzőn - És... hogy sikerült feldolgoznod? - tettem fel a jelen pillanatban legfontosabb kérdést. Abban teljes mértékben egyetértettem a lánnyal, hogy hosszútávon rágódni a múlt dolgain semmiképp se vezet jóra. Rossz döntések előfordulnak – csak az a baj vele, hogy nem lehet kijavítani, úgy legalábbis nem, ahogy szeretném. Jobban belegondolva, erre is valók a barátok, céhtársak: ha valami nem megy, vagy nem úgy sül el, ahogy "lennie kellene", akkor alakítanak az események folyamán, és az visszaterelődik a rendes mederbe. Valahogy így történt odalenn a mentőakció közben, én hibáztam, de Fuwa és Szophie ellensúlyozták. Vagy épp a secret boss, amit akaratlanul a csapatra szabadítottam, végül a társaim elpixelezték, mielőtt valakinek tényleg baja esett volna. Hinari történetét hallva viszont ezek így abszolút nem is tűnnek akkora katasztrófának, mint ahogy én megéltem. Elvégre a következő bosson Riko nem akart megetetni az óriáskígyóval a múltkoriért...
Közben figyeltem céhtársam madárszelidítését, bár a gondolataim még az előzőleg hallott történeten jártak. - Ha mindent előre tudtak, akkor gyakorlatilag csak a rossz döntések közül választhattál, mert jó nem létezett... - értettem egyet a lánnyal. Maga a tudat is elég nyomasztó, hogy minden előre meg van írva. Kicsit emlékeztet arra a "speciális küldetésre", amikor a kislány valahonnan tudta, mit kell mondania. Valahonnan tudta, hogy mire fogok ráharapni. Kihasználta azt, hogy épp egy nemsokkal korábbi rossz döntés miatt rágtam magam, és a vágyat, hogy ezúttal talán tudok tenni is valamit, amiből talán valami jó is kisülhet. És a megfelelő indokokat is tudta, amivel szinte vakon követtem az ismeretlenbe.
- Rendben... és nagyon szépen köszönöm... - mondtam Hinarinak, hálásan és őszintén. És kissé meg is könnyebbültem legbelül, most, hogy végre a kardforgató lánnyal is megosztottam, mi minden kavargott bennem. A baráti vállonlökésen csak elmosolyodtam – Igazad van. Ami igazán fontos, az megvan. Végig megvolt... - értettem egyet a lánnyal. Majd a figyelmem a zsiráf felé fókuszálódott. Muszáj elkapnom, mert amíg nincs zsiráf, addig nincs mese a karácsonyi kazamatáról. Szóval, zsiráfra fel \o/
Persze első gondolatom az volt, ahogy végignéztem az állaton, hogy "hű de jó lenne felpattanni rá, és hazalova... zsiráfogolni". Elvégre otthol is hasznát vennénk. Beállítanánk a lakószobák ablakai környékére, és onnantól nem kellene többé lépcsőzni. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet reggelente, hogy nem kell két emeletet lesétálni, hanem csak kinyitom az ablakot, lecsúszok a zsiráf nyakán, és már majdnem ott is vagyok Himécske házikójánál. Aztán persze elvetettem az ötletet, a gyakorló szintű lovaglásom nagyjából annyira kevés, mint kezdő gyöngykagylóhalásznak egy korty whiskey. A második gondolat már kivitelezhetőbb, csak épp szerencse kérdése. Az egyik közeli bokor zöldellő ágát letörtem, majd szép óvatosan - kezemben a zsiráfcsemegével – megközelítettem a vadat. Mint amikor macskát szelidít az ember. Tényleg, az addig rendben van, hogy a macskát úgy hívjuk, hogy "cicc-cicc". És a zsiráfot hogy? "zsír-zsír"? Végül sikerült felkeltenem az állat érdeklődését, és némi hezitálás után ráfanyalodott az ágra. Míg a zsiráf falatozott, addig a másik kezemmel – kissé bizonytalanul ugyan de – megsimogattam az állat nyakát. - Na erre se nagyon lenne lehetőség odakinn – jegyeztem meg – de legalább könnyen szelidíthető – mondtam mosolyogva a lánynak, aki egy közeli fától szemlélte a dolgokat. Persze ezt a pillanatnyi figyelmetlenséget ki is használta a zsiráf, kikapva a kezemből az ágat, amit épp falatozott – A kis mohó – fordultam vissza az állathoz, aki még egyszer rámnézett, majd tovább indult a maga komótos tempójában. De ő csinálja a legjobban: nem rohan, nem stresszel, csak szép nyugodtan éli az életét, megragadja a lehetőségeket amiket elé sodor az élet. Lehet nekem is követnem kellene a példáját...

by **Hinari** Hétf. Jún. 15 2020, 21:00

Hogy hogyan is?
- Hát... - tűnődtem el; homlokomon mély árkokat véstek a gondolatok - Előszöris, hogy volt kivel megosztanom. Igazából Allal ketten éltük át és így egyszerűbb volt, segítettünk egymásnak - meséltem el enyhe pírral, ugyanis az a randevúnak indult nap végülis egészen kellemesen ért véget. Igaz, hogy közben választanunk kellett a saját vagy a párunk élete között, elvették a Katanámat és még odakint sohasem tapasztalt fájdalmat is átéltem fizikailag, de a vége... az talán pont úgy kellett oda, ahogyan volt. Sóhajtottam - Illetve idő. Soksok idő - tettem hozzá és néztem rá Ozira, majd fel a feágra a jégmadár után. Aranyos állat volt, érezte, hogy nem akarom bántani.
Céhtársam meglátására viszont keserűen felnevettem.
- Igen, mondhatjuk így is. Sokszor eszembe jut, hogy vajon megölték-e volna akkor is, ha nem kérdezek, de valószínű igen - mondtam ki, de inkább nem fűztem tovább ezt a gondolatot, hiszen eleve egy másik miatt hoztam fel. Valamiért, ami jelenleg is bántja Oziriszt és ha újra és újra elmondom neki, egyszer talán elhiszi, hogy nincs egyedül. A köszönetmondására jókedvűen bólintottam, a felismerésével pedig csak egyetérteni tudtam: igen, mindene megvan. Még több is, mint azt az emberek nagyrésze elmondhatja magáról. Ekkor jelent meg a zsiráf és én hagytam, hogy céhtársam fogja meg - egy ide, egy oda, azt hiszem. A módszerre mondjuk kicsúszott belőlem egy hangosabb kuncogás, ahogy Ozi egy leveles ágat nyújtogat a nálánál jóval nagyobb zsiráf felé - az erdőben. A trükk viszont meglepő módon bevált, hamarosan pedig az én felugró panelomat az övé követte.
- A teleportkapu melletti faház plakátjain láttam a speciális teljesítményeket - sétáltam oda mellé - Lehet a menüben is megvannak; át kellene futni, melyikhez mi kell - vetettem fel az ötletet, közben pedig lassacskán odaértünk a patak partjára. A napsugarak visszaverődtek a víz fodrozódásán, csillogó foltokat varázsolva a csobogó-nevető folyam felszínére. Senki más nem volt itt, csak mi. Mélyen beszívtam a part friss levegőjét és letelepedtem egy melegebb sziklára. A szerverleállítás még várhatott. Majd ha... eltelt egy kis idő és a mellettem lévő fiú is kész lesz rá.

by **Ozirisz** Kedd Jún. 16 2020, 20:49

Érdeklődve hallgattam céhtársam válaszát a feldolgozással kapcsolatos kérdésemre. Majd egyetértőn bólintottam, hogy igaza van. Akaratlanul is párhuzamot vontam fejben a lány története és egy másik, jóval régebbi történet között, legalábbis ami a megosztást és a soksok időt illeti. - Judy elvesztését is nehezen tudtam feldolgozni. Talán még most is ott tartanék, ha épp nem lett volna ott valaki a sajtótájékoztatón, és nem hívott volna el később egy beszélgetős sétára a tizenötös szintre – avagy akkor is magamban tartottam mindent, és csak véletlen egybeeséseknek köszönhetően alakultak a dolgok úgy, ahogy. Ha nem tör ki belőlem minden a sajtótájékoztatón, és nem lett volna ott Hinari, akkor talán sor se kerül arra a beszélgetésre. Ami pedig baj, hisz a segítsége nélkül legfeljebb a Kék Vérnyúl kocsma toplistáját vezethettem volna, és nagyjából itt ki is merültek volna az eredmények, célok, minden. Emlékszem rá, milyen céltalanul tengettem a napjaim, megszokásból jártam kocsmáról kocsmára. Vajon hol lennék, ha akkor máshogy alakulnak a dolgok? Szerencsére ezt már nem tudjuk meg. Bár akkortájt elég nehéznek tűnt, mégis, nagyságrendekkel könnyebbnek éreztem azután a sorsfordító beszélgetés után. És most is, hogy beszéltem céhtársamnak arról a bizonyos "speciális küldetés"-ről, szinte azonnal éreztem a megkönnyebbülést. Kissé értetlenül álltam a történtek előtt, hisz Himének már másnap hajnalban elmeséltem mindent. Persze akkor még fogalmam sem volt róla, hogy mibe is keveredtem. Utána pedig, hát... hogy is mondjam, valahogy nem szívesen dicsekszik vele senki, hogy mennyire palira vették. És erre még jött a jókora adag – mint utólag kiderült alaptalan – félelem, hogyha kitudódik, és a bennmaradtaknak pedig bűnbak kellene...
- Az a kérdés csak ürügy volt – értettem egyet a lánnyal. Bár a körülményeket nem ismerem, de ha előre eltervezték, akkor szinte biztos volt arra is forgatókönyv, ha az a kérdés nem hangzik el. De tovább nem feszegettem a témát. Nemsokkal később pedig már a zsiráfot "vadásztam le" a magam módján. Amire nem számítottam, hogy Hinariból így előtör a kuncogás. De hogy pontosan mivel sikerült elérnem, az rejtély. Ha látnám magam külső nézetből, lehet én is szakadtam volna rajt, ahogy integetek a zsiráfnak azzal az ággal. Vagy épp az, hogy egy pillanatra nem figyeltem, és a kis mohó bepuszilta az egészet? De akárhogy is történt, az már jó jel, ha a korábbi történet búskomor, szomorú hangulatát a nevetés váltja fel, ugye? - Mi volt olyan vicces? - kérdeztem rá azért puszta kíváncsiságból – Hisz ezt már valamivel jobban sikerült "elkapnom" mint a hiénát. - na ez az, itt még csak nem is egy bokorban kötöttem ki, mint az előbb.
- Jó ötlet – értettem egyet a lánnyal, majd nyitottam is meg a menüt. Kicsit kellett keresgélni, hogy hol is vannak a szafaris dolgok, míg végül megtaláltam. Majd szinte rögtön fel is nevettem – Ez meg mi? "Fogj ki egy semmit..." Már a luftot is díjazzák? Vagy milyen az a semmi? - csodálkoztam rá az egyik teljesítményre. Majd rövidesen egy másik hasonló szintű teljesítmény csalt mosolyt az arcomra: - Már látom előre a fizikakönyvekben: Az Aincrad-Hold távolság az pontosan négy zsiráfnyak hosszával egyezik meg... - az ember esze megáll, miket ki nem találnak. Hát az biztos, hogy aki az eventes patchet készítette, hát... nem a lába fáj. De ez legalább a jobb fajta frissítés, nem az a sunyi fajta, ami a burkok hatásfokát lerontotta az éj leple alatt. Sem pedig az a veszélyes fajta, aminek köszönhetően koboldok hömpölyögtek ki a teleportkapukból szerte Aincradban. Szóval inkább ilyen frissítéseket kérnénk, mint a mostani, ha lehet.
Közben pedig megérkeztünk a patakhoz, aminek tényleg furcsa – jó értelemben furcsa – hangzása van, ahogy csörgedezik. - Vajon mitől ilyen a hangja? Ipari mennyiségű hangrögzítő kristály a mederben, vagy vízihiénák? - tűnődtem el egy kicsit hangosan. Majd rövidesen letelepedtünk a parton. - Azt hiszem, itt az ideje fogni valamit. Vagy egy semmit, bármi is legyen az – és miután előhívtam az inventoryból a horgászfelszerelésem, némi szöszölés és előkészület múlva – avagy csali nélkül tényleg semmit se fogunk – bedobtam a horgot. Amire viszont nem számítottam, hogy viszonylag hamar megrándult a zsinór. Először azt hittem, hogy csak a sodrás, aztán rándult egyet újra. - Asszem valami van... – bár ami a szerencsét illeti, valószínűleg a zsinór tartóssága előbb nullázódik, mint sikerülne kihúzni azt a valamit. Mindenesetre azért megpróbálkoztam vele, hiszen veszteni nem vesztek vele. Legfeljebb nevetünk egy jót az egészen. Annyira meg csak nem lehetek "mázlista" hogy rögtön egy gyöngykagylót rántsak ki a horoggal együtt. Bár, elgondolkodtató az az opció is, hogy végiggurgulázzuk benne a folyót. Csupán az a kérdés, hogy hová torkollik? Remélem nem egy irdatlan mély tóba... bár az említett vízesés sem lenne a legkellemesebb élmény...

// gyenge báránysóhajtás - karbantartással

Kód:: function main(int argc, str[] argv) { set_options("delete-on-maintenance", false); set_options("edit-with-random-content", false); set_options("keep-in-original-topic", true); set_options("keep-original-timestamp", true); if (request.errorCode > 0) { // you didn't forget to pray before post, did you?? return false; } else { // Murphy, are you sleeping? I can't believe it... return true; } }

by **Hinari** Hétf. Jún. 22 2020, 15:11

Arcomon lágy, mégis kissé szigorú mosollyal hallgattam őt; gondolatai szinte ordítottak.
- Jó, hogy most magadtól kerestél fel. ha későn is... - mondtam ki aztán, habár abban már korántsem voltam biztos, hogy ha én nem kérdezek rá, elmondta volna-e magától, ami a szívét mondja. Ugyanazok és ugyanazok a hibák, az elv, hogy másnak nem kell tudnia, mert... mert nem vagyok méltó rá, hogy gondot okozzak neki. Azúrkék íriszeim izzón emeltem rá, kíváncsi voltam az arckifejezésére, a lélektükreire, hogy jól következtetek-e, vagy egyszerűen csak nem tart eléggé a barátjának ehhez. Persze... mindegy is volt. A szellő faleveleket sodort át közöttünk, mik lábamnál telepedtek le.
- Pont olyan voltál, mint aki egy tenger közepén csalogatja a halat egy tengervízzel teli vödörbe - feleltem később, már jóval a zsiráfos eset után. Önmagát nem látta kívülről, de egészen mulatságos volt a szituáció - Vagy mint aki egy kutyát szeretne odahívni magához egy szelet hússal, miközben amúgy az egész szoba tele van vele - mutattam körbe a levelekre, csak a jobb szemléltetés végett - Bár a lényeg a hatékonyságon van, ami egészen elbűvölő volt - nevettem fel megint és kacéran sétáltam el mellette - Gyere. Már hallom a patakot, nem lehetünk messze.
És ami azt illeti, nem is voltunk. Közben megtaláltuk a teljesítmények leírását is és mit ne mondjak, volt közöttük pár érdekesség.
- Áh, semmiség - legyintettem az első kérdésre és eszembe jutott, hogy az Ozival töltött idő önkéntelenül is kihozza az emberekből a favicceket. Ha már éppen az előbb viccelődtem rajta, kezében egy fával. Szóval... értitek, ugye? - Érdekes lehet négy zsiráf egymás tetején - kuncogtam aztán és felnéztem az égre, ujjammal méricskélve a távolságokat - Bár, amennyi égitest van itt, egyikhez-másikhoz tényleg felérne - fűztem tovább a szót vidáman, nem sokkal később pedig már a parton üldögéltünk, kezünkben egy-egy bottal. Ozi zsinórja meg is rezzent és én kíváncsian fordultam oda felé... észre sem véve, hogy előttem a sás közül egy krokodil dugja ki fejét és készül rá a támadásra.

Krokodil

by **Ozirisz** Kedd Jún. 23 2020, 12:40

A téma lassacskán átterelődött a rossz döntések meghozataláról a továbblépés irányába. Hinari is az általa elmesélt szomorú történetet Alexnek hála tudta feldolgozni. Az, hogy volt vele valaki, akivel megoszthatta. És ekkortájt jutott eszembe, hogy ez nagyon is ismerős, még régről, Judy utánról. Hatalmas segítség volt számomra, hogy akkor a kardforgató lány mellém állt, és erőt adott. Céhtársam szavaira ismét megszólaltam – Jobb későn, mint soha. Bár az igazat megvallva, jóval előbb fel kellett volna keresselek... sokkal-sokkal előbb... - értettem egyet a lánnyal. - Az az időszak mindannyiunk számára rázós volt... Először csak nem akartam rád zúdítani az akkor történteket, valószínűleg neked is megvoltak a saját démonaid, amiket el kellett űznöd. Megpróbáltam én is megküzdeni a sajátjaimmal... - majd egy levegővétel után folytattam – De a végeredmény nagyjából olyan volt, mint egy látszat takarítás, első ránézésre minden okénak tűnt, míg a Secret Boss véletlenül ki nem nyitotta azt a bizonyos szekrényt, ahová minden lim-lom be lett hajigálva... - nem tudtam magam hogy kifejezni. Az efféle dolgokban sosem voltam valami jó, de valószínűleg Hinari érti a lényeget. - Lehet csak elodáztam a harcot, és megpróbáltam elfeledni... ahelyett, hogy szembenéztem – majd kijavítottam magam – szembenéztünk volna a démonokkal... - a leglényegesebb különbség a feldolgozás és a felejtés között. Előbbi esetben szembenézünk az adott dologgal, és megpróbáljuk elfogadni, míg az utóbbi esetben csak a szőnyeg alá söpörjük, és bízunk benne, hogy ott is marad - ami legfeljebb csak egy ideig működik, míg valami újra felszínre nem hozza...
Majd egy zsiráf múlva már vidámabb hangulat lett úrrá rajtunk. Kielemeztük a zsiráfvadász stratégiámat, amit céhtársam felettébb viccesnek is gondolt. Bár, így, hogy Hinari is kifejtette a nevetés tárgyát, már kezdtem kapisgálni. Akaratlanul is kitört belőlem egy-egy kisebb nevetés, ahogy elképzeltem a Hinari által felvázolt képeket. A vizesvödrös-halas dolog kifejezetten vicces volt, ahogy a kutyás is kicsit megnevettetett. Bár a kutyás dologgal kapcsolatban beugrott valami – Lehet, hogy megtaláltam az egész erdőben a legfinomabb ágat – nevettem el magam. Vajon mennyi az esélye, hogy pont a – számára legfinomabb – ágat kapjam fel? - Vagy, csak unatkozott szegény, és vevő volt egy kis játékra – avagy egy másik, talán kevésbé valószínűtlenebb verzió. Bár, itt is akadt azért logikai ellentmondás, mert ha játszani akart volna a zsiráf, még mindig a környékünkön sétálgatna. - Bár, akkor megvárta volna, amíg elhajítom a faágat, csak azért, hogy visszahozhassa – tettem hozzá fapofával, de aztán a mondat vége után szinte egyből kitört belőlem a röhögés, ahogy sikerült levizionálnom a jelenetet.
Majd Hinarira újfent bólintottam: valóban, már tényleg nem vagyunk messze a pataktól. Az a korábban hallott, halk kacagás-szerű hang itt már egyre kevésbé volt halk. Mire a teljesítményeket átfutjuk, addigra minden bizonnyal be is érkezünk. Apropó teljesítmények. Amíg én a "semmi"-n filóztam, hogy az mi lehet, vagy hogy is kell értelmezni, addig a kardforgató lány lecsapott egy magaslabdát – de lehet, hogy csak a "hogyan zsibbasszuk le az Ozikat agyilag" teljesítményre hajt éppen? - Semmiség... ez jó – nevettem el magam ismét. A következő vicces pillanat sem váratott magára sokat. Ahogy a négy zsiráfot és a Holdat szóba hoztam, Hinari elkezdte méricskélni a az ujjával a távolságokat, szintén megmosolyogtatott. Majd hozzátettem – Ha kijutunk, el ne felejtsük megemlíteni ezt a NASA-nak. Négy idomított zsiráf, Súlyemelés III-al... még idomárral együtt is kevesebbet fogyasztanak mint a rakéták... - nevettem fel, ahogy lejátszódott lelki szemeim előtt a jelenet, ahogy a kilövőállomásnál több-kevesebb sikerrel próbálják egymás hátára állítgatni a zsiráfokat...
Majd nemsokkal később már a pecabotokat fogtuk, változatos sikerrel. Hinarinál még nem volt semmi, nálam viszont – meglepően hamar – megrándult a zsinór. Nekem több se kellett, rögtön el is bíztam magam, hogy ez sima ügy lesz. És gondosan megfeledkeztem arról az aprócska, nem elhanyagolható tényről, hogy... mikor is horgásztam én utoljára? Na ezzel együtt szinte borítékolható volt, mi fog történni: "húzza a halat, és nem tököl, de beszakad a zsinór, ahogy köll..."
A zsinór szakadásával megszűnt az az ellenerő, amit igyekeztem legjobb tudásom szerint ellensúlyozni. Ennek eredménye pedig az lett, hogy kis híján orrba vágtam magam a pecabottal. - A fenébe... - szaladt ki a számon, majd ahogy ismét a folyó felé néztem, észrevettem valamit. - Vigyázz! - kiáltottam, és pattantam is fel a kényelmes helyemről. Majd beálltam Hinari és a frissen előjött krokodil közé. Jobb ötlet híján – mivel a kardom nem volt kéznél – a pecabottal hadonászva próbáltam az állatot távoltartani tőlünk. Egy krokodil sosem jelent jót, hacsak... - Nem is mondtad, hogy Kajmánszörnyi így megnőtt...

by **Hinari** Kedd Jún. 23 2020, 22:02

Valójában egyetértettem Ozirisszal; ezeket a problémákat nem szabadott elnyomni - se most, se máskor, így csak bólintani tudtam a hozzáfűznivalójára, megbocsátón és könnyeden, mint tavaszi eső a zord tél után. Hamar elvonult és bár tudtam, hogy elő fog még jönni, de céhtársam nem mondott róla többet, így a vihar elvonult, meghagyva nekünk a gondtalan vadászás nyugalmát. Együtt nevettünk a zsiráfos helyzeten majd a párhuzamokon is; viccére jókedvvel biccentettem, nevetésem betöltötte a környéket és messzire űzte a borús csendet.
Nem mintha csend lett volna egy nevető patak közelében.
- Ahhoz azt is el kell nekik magyarázni, mi az a hármas súlyemelés - kacagtam fel és mélyet sóhajtottam, ahogy a feszültség új és új hullámai távoztak tüdőmből - Most képzeld el, mennyire bolondnak néznének, ha odaállnánk egy ilyen ötlettel - tettem hozzá mosolyogva - Arról nem is beszélve, hogy a negyedik zsiráfnak odafönt már szkafander kell, olyat meg tudtommal nem gyártanak - gondolkodtam el, majd jöttem rá és csettintettem egyet - Áh, egy piaci rés! A Justice-zsiráfszkafander-gyártó cég - ízlelgettem a titulust, majd ingattam meg a fejem:
- Ozi, milyen bort hoztál? Lassan elkéne...
A horgászás mondjuk lassabb sikerekkel kecsegtetett, de addigis élvezhettük a nevető-csobogó víz hangjait, a felszínre fel-feltörő buborékokkal. Nem is figyeltem magam elé; céhtársam botját néztem, ám amikor előbukkant a krokodil és a srác közénk állt a... horgászbotjával... hát, nem tudtam nem hangosan felnevetni a jeleneten.
- Mint egy hős lovag - vigyorogtam rá majd egyszeriben dőltem hátra a parton, kezemben remélhetőleg már egy üveg - vagy legalábbis egy pohár - pihent, tele borral. Belekortyoltam és elismerőn bólintottam az ízére - Áh, a Kajmánszörny még kicsike - osztottam meg Ozival az információt és közben elnéztem a bot-krokodil háborút: az állat ráharapott a peca végére, amitől az letört és elpixeleződött. Ekkor jött el az én időm: feltápászkodtam, megkerültem Oziriszt és két kezemmel összefogtam az állat száját, aki ettől hátrálni kezdett, végül eltűnt az egyik patak túlvégi bokorban.
- Kajmánka is utálja, ha nem tudja kitátani a száját. Azt hiszi, ha hátrál, akkor kiszabadul és mindig meglepődik, hogy tartom vele a lépést - nevettem és közben megkerestem a boromat is, amit az egyik szikla kiszögellésében hagytam - Egészen jó minőségű. Honnan van? - kérdeztem és újabbat kortyoltam az italból.

by **Ozirisz** Szer. Jún. 24 2020, 00:39

Hinari csak egyetértőn bólintott a felismerésemre – ami jobban belegondolva, abszolúte nem is felismerés. Hisz ő már régen is megmondta, és azóta is jópárszor emlékeztetett rá, hogy nem vagyok egyedül. Itt vannak a barátaim, köztük ő is, akik eddig is segítettek – és valószínűleg ezután is fognak. Csak ez valahogy most ért le igazán, és újra. Hogy is felejthettem el? Hisz Hinari is megbízott bennem, akkor is, amikor az erdőben sétáltunk. Megosztott velem olyan emlékeket, amiket csak úgy nem szokott az ember. Kivéve, ha eléggé barátnak gondolja. Mégis, hogy halogathattam ezidáig, hogy beszéljek arról a kazamatáról? Hiszen tudhattam jól, hogy benne megbízhatok - Sajnálom... hogy nem avattalak be előbb... - tettem hozzá alig hallhatón, de őszintén.
Szerencsére a kialakult búskomor hangulat tovaszállt azzal a különös madárral, majd az azután előkerülő zsiráffal. Helyét a nevetés vette át, és igyekeztem én is elengedni magam. Igaz, egyik-másik megszólalásom talán kissé erőltetettnek is tűnhetett, de az eredményen összességében nem változtatott: Hinarit is sikerült párszor megnevettetni, ami meg azért egyfajta visszajelzés a részéről, ami nagyjából ennyit takar: "Ozi, inkább ilyen légy, mint búskomor... az nem áll jól neked..."
A nevető pataknál pedig folytatódott tovább a vidámság, egészen a semmiségektől kezdve eljutottunk a zsiráfokon át az űrutazást is felforgató, világmegváltó ötletekig. - Igaz... De csak van rá aranyuk – válaszoltam a súlyemeléses észrevételre – de hogy hogy magyaráznánk el, az már nehézkes... - nevettem el magam én is, ahogy elképzeltem ahogy kézzel-lábbal mutogatnánk. Persze ezt még fokozta, ahogy céhtársam – valószínűleg nem ok nélkül – előrevetítette, hogy nem kicsit néznének minket bolondnak. - Maximum kapnánk egy vadi új T1-es kabátot... csak valszeg fordítva adnák ránk... - húztam el a számat egy kicsit. Ami pedig az újonnan felfedezett piaci rést illeti, ahogy Hinari megemlítette a zsiráf-szkafander-bizniszt, ismét kitört belőlem a röhögés. - De tényleg, milyen lehet egy zsiráf... szkafanderben? - szólaltam meg ismét, de a mondat végét ismét elnevettem... Fene vinné el, túl vizuális típus vagyok, és kábé egyből el is képzelem. De most legalább valamivel értelmesebb gondolatokra megy el az agykapacitás. Legalábbis több értelme van, mint valós – vagy vélt – félelmek, veszélyfaktorok önigazolására a jelek belelátása mindenbe...
A bor említésére egyből észbe kaptam, hogy miről is feledkeztem meg. Nem, nem a bor bepakolásáról, hanem az elővételéről. Illett volna már akkor, ahogy letelepedtünk. - Persze, egy pillanat... - majd az inventoryt nyitottam le. Még szerencse, hogy indulás előtt rendezkedtem, így könnyedén elő tudtam varázsolni két üveggel, amiket a szikla egyik laposabb részére pakoltam le, rögtönzött asztal gyanánt. Majd követte két pohár, majd töltöttem is egyet a lánynak – Tessék – nyújtottam felé mosolyogva – Nekem már ki is ment a fejemből... - szabadkoztam, bár a feledékenység az sajnos egyre inkább jellemző rám az utóbbi időben. Bár a jelen helyzetben semmi meglepő nincs, hisz amilyen eseménydús volt az ideérkezésünk óta eltelt idő, annyi, de annyi minden történt...
Majd elkezdtünk pecázni, több-kevesebb sikerrel. Első körben olyan sikeresen elbuktam egy horgot, aztán valahonnan előkerült az a bizonyos krokodil. Persze jobb ötlet híján pecabottal igyekeztem szembeszállni a bestiával – vagy legalábbis megakadályozni hogy krokinasi legyen belőlünk. - Jó van na, csak improvizálok – reagáltam a kardforgató lányra. Az ő szemszögéből tényleg muris lehet, ahogy pecabottal hadonászok, sőt odakint is valószínűleg hülyének néznének egy ilyen szituációban. Idebenn viszont a fegyver és a "pusztakezes" sebzés közt nincs olyan hű de nagy különbség. De ha nem így lenne, és tényleg életveszélyben lennénk, akkor is ugyanígy tennék. Legalábbis ami a beállást illeti, egészen biztos. - Akkor nem Kajmi nőtt meg így hirtelen ennyire, megnyugtató a tudat – na igen, valószínű néznék nagyokat ahogy egy ekkora krokodil elhalad az ajtóm előtt amikor a reggeli órákban feltápászkodok. Még a néhanap a folyosón vándorló – vagy épp Haketsuékkal a hátán vágtázó – T-Rex is meredek tud lenni... Végül Hinari ügyesen visszavonulásra késztette a krokodilt. Aztán ahogy elmesélte, honnan is tudta a helyes praktikát, ismét előhozta belőlem a nevetést – azt az önfeledt fajtát, amit gyakorlatilag el is feledtem. Amikor csak nevetünk, jól érezzük magunkat, és egy cseppet sem aggódunk a világ dolgai miatt. - Igyekszem észben tartani, hogy mit kell tenni ilyen esetben – mondtam a lánynak mosollyal az arcomon. Ki tudja, talán egy szép nap ez a tudás fogja megmenteni az életem.
- Floriában a déli ösvényen indulva van egy kávézó – válaszoltam a lánynak – Ott van szerintem a legfinomabb édes vörösbor. Igaz, nem a legerősebb, de cserébe itatja magát – osztottam meg a céhtársammal a bor eredetét, majd töltöttem egy pohárral és belekortyoltam. Fogy, nagyon fogy, de azt mondják azért van, nem?
Majd kevésbé száraz torokkal a tartalék pecabotom bányásztam elő az inventory mélyéről. Az előzőről Kajmi rokonai gondoskodtak, hogy minimum javításra szoruljon, de előfordul. Erre való a tartalék – amire szerencsére gondoltam még odahaza. Így is pár percbe beletelt, míg folytatni tudtam a dolgot. - De legalább azt már elmondhatom, hogy már pedig akkor is harapnak a "halak" ha zsákmány éppenséggel nincs – viccelődtem közben a helyzeten. Avagy hogy is mondta Hinari? Ne csak a negatív dolgokat vegyem észre? Lássam a dolgok pozitív oldalát is? Végülis, lehet meg se csináltatom a régi botot. Hisz lehet hogy egy nap ereklyévé nyilvánítják: "A legendás pecabot, amivel Ozi szembeszállt a hírhedt krokodillal"... - azzal a hírhedt krokodillal, aminek Hinari úgy befogta a lepénylesőjét, hogy az állat szóhoz se jutott.. csak eltűnt a sásban. Azonban ahogy elnézem, a sás elég rendesen mozog. Lehet visszajött az erősítéssel? Egy pár másodpercig figyeltem - Áh, biztos csak a szél... - mondtam, majd folytattam tovább a tartalék bot összerakását...

// Krokodil

by **Hinari** Szer. Jún. 24 2020, 15:40

Hogy Ozirisz még ezért is bocsánatot kért? Igazából nem is reagáltam le, maximum egy apró biccentéssel, hiszen alapvetően őneki állt volna érdekében és csak magának okozott ezzel rossz napokat. Vagy heteket, esetleg hónapokat. Később pedig már a zsiráfokról beszélgettünk, szkafanderben - jól éreztem magam, a sráccal együtt nevettem és billentettem oldalra a fejem tétován, amikor kérdezett:
- Hogy milyen? Hát sárga színű, barna pöttyökkel - feleltem aztán és elmosolyodtam - Meg biztos melege is lenne. Már az alsó kettőnek - tűnődtem el, hiszen az űrben lengedező példányoknak már aligha. De hogy is jutottunk el eddig? Kicsit úgy éreztem, mintha már ittam volna, pedig kétséget kizáróan nem történt még meg, legalábbis... eddig. Rá is kérdeztem a dologra és hamarosan már egy pohár borral a kezemben üldögéltem a sziklán.
- Köszi - nézegettem a folyadékot és kortyoltam belőle párat - Floridában? - pislogtam aztán és kellett pár pillanat, mire eszembe jutott, hogy a huszadik szintről beszél: így, hogy eddig a kinti világról szólt a csevegés, automatikusan az odakintben kezdtem el gondolkodni. Ozirisz viszont furcsákat beszélt; kicsit kétkedve is fogadtam szavait.
- Jó bor egy kávézóban? Na olyat még nem hallottam - tűnődtem el, majd végül megvontam a vállam. Lehet felkeresem majd a helyet. Hátha átnevezték magukat, vagy ilyesmi. Persze eközben jött és ment is egy krokodil, az a meghökkentően nagy fajta, de szerencsére nem tudott ártani nekünk - Ozi botját kivéve, mármint... a hosszabbat és vékonyabbat, azt hiszem. Az a másik típus valószínű nagyobb veszteség lett volna és aligha pótolható olyan könnyedén, mint az imént megsemmisült pecabot.
- Csak vigyázz, hova harapnak - mosolyodtam el, félig saját magam gondolatmenetén, félig már a bor hatása miatt. Mivel nem szoktam hozzá, rám már egy egészen kevés is hatott; jólesőn nyúltam el a meleg sziklán és kezdtem el nézni az eget a damilom helyett. Lehet volt is kapás, nem tudom - egyelőre a felettem szálló felhők foglalkoztattak, meg az a szarvasbogár, ami belerepült a látóterembe: el is kaptam és markomban tartva ültem fel, hogy megmutathassam Ozirisznak, amikor valami mozgolódásra lettem figyelmes. Hogy biztos csak a szél? Nem, a sás határozottan nem úgy mozgott, így elengedtem a bogarat és feltápászkodtam a helyemről. Letettem a poharat és várakozón szemléltem a helyet, amiből alig egy tizedmásodperccel később egy kisebb, ámde az előzőnél jóval agresszívabb krokodil került elő, egyenesen céhtársam felé tátva ki pofáját. Lendületből elkaptam a farkát (nem, még mindig nem azt) és egy erőteljes mozdulattal hajítottam félre, éppen azelőtt, hogy Ozirisz második botja (nem, továbbra sem az) bánta volna a dolgot: a mob elzúgott a srác mellett, kicsit meg is taszítva őt.
- Oh, bocsi. Remélem nem ömlött ki a bor - szeppentem meg kissé és csak ezután jöttem rá, hogy a rendszer nem nekem számolta elkapásnak a krokodilt; egyetlen panel sem jelent meg. Lehet horgászatnál a bot számít.
És nem, azóta sem az.

Szarvasbogár

by **Ozirisz** Csüt. Jún. 25 2020, 12:35

Csak egyetértőn bólintottam a zsiráfokkal kapcsolatos eszmefuttatás újabb fejleményére. Igen, tényleg melegük lehet szegényeknek szkafanderben. - Valószínűleg a felső kettőnek is. Elvégre a hőszigetelő képességük rendkívüli – kezdtem bele az újabb gondolat kifejtésébe, igyekezve komoly hangon mondani – Nem tudtad? A zsiráf az az állat, amelyiknek kétharmad része...- mondjuk a nevetést úgysem tudom visszafogni sokáig, főleg ha Hinarinak leesik. Amikor látod, hogy zsibbadnak az agyak, az felbecsülhetetlen. Minden másra ott a ~~MasterCard~~ céhbank...
Apropó, ha már agyzsibbadás, arra a Floridára viszont végképp nem számítottam. - Legalábbis én csak kávézónak hívom. Egyszer pont útbaesett egy küldetésről visszafele, amikor elkaptak az álommanók. Azóta ha arrafele járok, megállok egy kávéra, mielőtt ismét elfelejtem, hogy milyen virágot kell hova meg kinek vinni... - a kávé meg aranyat ér, ha épp egyedül vagyok, és nincs aki szóval tartson. Olyankor vagy fejben messze járok, vagy csak zombi módjára sodródok az események folyamával. Ez meg valahogy nem a legelőnyösebb például küldetés közben. - De visszatérve a kávézóra, a déli órákban vendéglőként is működik. Valamikor a koboldinvázió vége után kezdtek fellendülni, ahogy sok másik hely is... - na igen, amikor az NPC-k csak úgy innen-onnen elvándoroltak a magasabb cél érdekében, jópár hely lehúzhatta a rolót, míg mások átvészelték, és új erőre kaptak. Érdekes belegondolni, hogy amennyire azok a görcsök felbukkanása megváltoztatta Aincradot, az eltűnésük is majdhogynem akkora nyomot hagyott maga után.
Majd jött az a sikertelen krokodil-elkergetés, ami után csak sok nevetés, és egy törött pecabot maradt.
- Na igen... pecabot nélkül még csak-csak hazajut az ember, de láb nélkül... - válaszoltam a lánynak. Hinari mosolyát elnézve, kezében azzal a borral, eltűnődtem. Vajon mire gondolhat? Vajon mi járhat a fejében? ~Chakna is így kezdte~ jutott eszembe az a délután a harmincegyes szinten. Akkor is nevetéssel indult, aztán volt közben egy gyöngykagylószemű Ozi – ami még mindig megmosolyogtat, ha eszembe jut. Így még nem hívott senki. Jó, ő sem így hívott, de azért a "szemeid jók lennének gyöngykagylónak" az eléggé közel áll hozzá, nem? Aztán jött a lerészegedés. Vajon a mostani esetben ki támolygat haza kit? Mondjuk az viszont szerencse, hogy mindketten ugyanott lakunk. Vagyis, vagy mindketten hazaérünk, vagy mindketten eltévedünk... de legalább nem leszünk egyedül \o/
Aztán a következő képkocka, ahogy felnézek a pecabotszerelésből – mert szélnek azért furcsa az egész, és a szél nem szokott így suhanni, ilyen hirtelen – na mit látok? Egy krokodil fej húz el előttem, majd csobban a vízben. Részben ösztönösen, részben a lökéshullámtól, de hátradőltem. Ahogy feltápászkodtam, már csak a csobbanást láttam és hallottam, ahogy a krokodil becsapódik a folyóba. Csak pislogtam nagyokat, hogy ez mi ez honnét. Aztán Hinarit látva már összeállt a kép. - Tehát mégsem a szél volt... - szólaltam meg, kissé még az események hatása alatt. Majd a pecabotot nézve – ami épp hogy megúszta, ellentétben az előzővel – döbbentem rá, hogy mennyire is közel volt hozzám a jószág. Hát, ha Hinari is azt hitte volna, hogy csak a szél, akkor azt hiszem nem csak egy pecabottal lennék rövidebb. - Köszi... Hime nevében is... - szólaltam meg ismét, majd körbenéztem – A bor is megúszta – válaszoltam a lánynak, majd ha már így elő is jött a téma, akkor miért ne? - De erre viszont most inni kell – töltöttem tele a poharakat, majd a sajátom koccintásra emeltem.

by **Hinari** Csüt. Jún. 25 2020, 18:40

Beszéltünk zsiráfokról, küldetésekről és Ozi elmesélte a hely jellegzetességét is, ahonnan a kezemben lévő bor való. Jókedvűen hallgattam őt, néha felnevettem és úgy egészében szólva jól telt az idő.
- Mennyire van közel a Menedékházhoz? - érdeklődtem, hiszen oda viszonylag sokszor fellátogattam (a megnyitó pedig azóta is várat magára - lehet nem is lesz már) és mivel ott nemigen van konyha, egy közelben lévő étterem egészen jól hangzott. Meg virágszedés utáni ücsörgéshez sem utolsó, igaz a szafarival együtt az utóbbi években az is elmaradt. Növénylátás híján amúgysem kapnék olyan növényeket jutalmul, amik éppen kellenek majd.
Felpillantottam az égre és kortyoltam egy újabbat a borból. Nem akartam túlzásba vinni, de ennyi még nem árthatott meg. Valamikor ekkor jöhetett az a második krokodil és én olyan természetességgel hajítottam el, mintha rajtam lett volna a súlyemelést adó vértem. Még elnéztem utána, ahogy bugyborékolva eltűnik a vízben és csak ezután fordultam céhtársam felé, mosollyal:
- Nincs mit - feleltem, a végét elnevetve, hiszen tudtam ám én jól, a srác miért tette hozzá Himét is. Arra viszont látható megkönnyebbüléssel bólintottam, hogy az italnak sem esett bántódása - bár abban is biztos voltam, hogy Ozirisz nemcsak horgászbotból hozott pótot, baj esetére. A mondatára csak egy félmosollyal nyújtottam felé az üres poharat, majd miután teletöltötte, koccintottunk.
- Az eredményes megmenekülésre - emeltem feljebb amazt - Nem gondolod, hogy kellene keresnünk inkább egy másik partszakaszt? Mintha itt tényleg csak krokodilok tanyáznának - billentettem oldalra a fejem és néztem végig a vizen: jelenleg egy egészen kiszélesedett résznél álltunk meg, már ahhoz képest, hogy végülis egy csermelyről volt szó.
- Talán feljebb már csak halak férnek el - mosolyodtam el, bár végigböngészve a teljesítményeket, ha itt egy pocsolyában elfér egy bálna... akármi megtörténhet. Mindenesetre elsősorban Ozirisz szeretett volna idejönni, így rábíztam a döntést. Ha úgy volt vele, hogy sétáljunk tovább a patak mentén, (kezemben a borral) úgy tettem - ellenkező esetben viszont kényelmesen leheveredtem az iménti sziklára és botomat belógattam a vízbe, valami békésebb kapást remélve.

by **Ozirisz** Pént. Jún. 26 2020, 12:32

- Nem lehet olyan messze – válaszoltam a lánynak – Nagyjából az a táv a teleporttól a kettő, csak más irányba – tűnődtem el egy kicsit. Az igazat megvallva, Floriában elég gyakran térképpel indulok el, ha valamit keresek. Azok az ösvények elég egyformák, és a hétről-hétre más-más színekben pompázó virágos területek sem épp a legmegbízhatóbb irányjelzők. Majd lenyitottam a térképet, és a lány felé fordítottam – Azt mondja... itt a Menedékház... itt meg az a bizonyos kávézó – böktem rá ujjammal az említett pontokra – Errefele még egész közel is van, ha a teleport környékét kikerüljük – mutattam meg Hinarinak a rövidítőt, amire figyelmes lettem ahogy jobban áttanulmányoztam a térképet.
Aztán a zsiráfok után a krokodilok lettek a fő téma – legalábbis ahogy az események alakultak. Először én próbáltam a pecabotom kárára elzavarni egy példányt, amit aztán Hinari játszi könnyedséggel menekülésre kényszerített. Aztán jött az a másik, szélnek álcázva, amit észre se vettem. Hinari természetesen ezt is elintézte, bár ennek a példánynak kicsit nagyobb ösztönzés kellett, hogy átgondolja a léte értelmét. A köszönetnyilvánításomra a lány elnevette magát. Pedig, ha nem cselekszik időben, akkor tényleg nagyobb baj lett volna, mint az előzőnél. Figyelembe véve azt a tényt, hogy amíg az ember ücsörög a sziklán, és pecabotot szerel össze, hát... elég egyértelmű, lett volna a célpont a bot után... vagy helyett...
De legalább a bor megúszta, ami azért nem kis szerencse. Persze, gondoltam a tartalékokra – ahogy pecabot esetén is – de azért a különleges bort sajnáltam volna veszendőbe menni. - A sikeres menekülésre – koccintottunk az elmúlt percek eseményeire. Hinari kérdésére viszont elgondolkodtam. - Egy próbát megér. Elvégre felfedezünk, nem? - a krokodilokkal kapcsolatos megjegyzésén elgondolkodtam – Igen, azt vettem észre. Mintha minden más halat a környéken felfaltak volna. Ráadásul a krokodiloknak is bottal üthetjük a nyomát... - emeltem meg a közelben levő törött pecabotot, és kopogtattam meg a talajt előttem, ahol alig pár perce még egy vérszomjas krokodil ácsorgott – mielőtt megtanult volna repülni.
Végül útnak indultunk, feljebb a folyó mentén. Avagy ha nincs kapás egy bizonyos helyen, érdemes váltani. Egy pár perc séta múlva már újra letelepedtünk, ahol remélhetőleg még rendes zsákmány is akad a krokodilon kívül. Mert az előző helyen ugyebár ha volt bármi is, az valószínűleg a krokodilon belül foglalt helyet. - Mi a szösz – szemléltem pár perc múlva a horgot, amit épp kihúztam a folyóból, hogy újra bedobhassam. Akkor láttam meg, hogy valami elkezdett mozogni rajta. - Jéé, egy pók – konstatáltam, ahogy szemügyre vettem, majd szép óvatosan kezembe vettem. Csak semmi hirtelen mozdulat, biztos ami biztos. Majd miután megmutattam Hinarinak, szépen elengedtem a fűben, hadd menjen tovább a dolgára.

// Vizipók

by **Hinari** Pént. Jún. 26 2020, 13:25

Ozirisz mozdulata után én is lenyitottam a térképemet és amíg céhtársam magyarázott, be is jelöltem rajta a kávézót. Vagy éttermet. Vagy borozót, igazából teljesen mindegy volt.
- Egyszer felkeresem majd a helyet délidőben, mondjuk amíg rátok várok Allal, hogy végezzetek a gyakorlással - tűnődtem el - Kíváncsi vagyok, milyen más itallal szolgálnak még ott. Egy jó fehérbor, vagy esetleg más... - vontam meg a vállam, hiszen úgyis kiderül majd. Aincradban nehéz olyan alapanyagokat összeválogatni, ami hűen tükrözi a kinti valóság ízeit, de a szakácsoknak és italkészítőknek bőven volt erre idejük. Több év, lassacskán egy évtized is. Vajon mennyi idős leszek, mire kikerülünk innen végre?
Inkább a zsiráfok és a teljesítmények felé tereltem gondolataim.
Koccintottunk. Ránevettem a felettünk úszó felhőkre és feltápászkodtam, közben Ozirisz is elrakta a felszerelését: újabb, ennél krokodilmentesebb területek felé néztünk. A szóviccre csak elmosolyodtam és kortyoltam egy újabbat a borból, majd besoroltam céhtársam mellé és elindultunk felfelé a csermely mellett.
- Vajon megtaláljuk a forrását? Úgy olvastam, senki se fedezte még fel. Talán bekúszik a növényzet alá és eltűnik valahol, illetve pont fordítva... onnan szivárog elő, láthatatlanul - gondolkodtam hangosan és átugrottam egy kisebb pocsolyát. Később viszont találtunk egy szép helyet, így ott folytattuk a horgászást, remélhetőleg több sikerrel, mint eddig. Ozirisz hamarosan talált is valamit, igaz nem a csalira jött. Lehet éppen az édes bor vonzotta oda? - Nem szösz, pók - toldottam hozzá mosolyogva, majd felkacagtam, amikor céhtársam a fűbe akarta szegényt letenni.
- Egészen pontosan vizipók. Ők a vízben laknak, ne a fűbe tedd - tanácsoltam a srácnak, majd én is megnéztem a botom végét. Nem mozgott a zsinór, ellenben valahogy nehéz volt kihúzni azt. Két kézzel veselkedtem neki, hogy aztán egy erőteljes mozdulattal végül kirántsam a vízből, horgosul és, nos... korsóstól együtt. A tárgy beleakadt a damilba, ám repülés közben valahogy kigabalyodhatott, ugyanis egy szép körív megtétele után nem előttem, a bot végén, hanem egyenesen a fejemen landolt. Ezzel nem kevés vizet öntve rám, természetesen.
- Lehet felfedeztünk egy T6-os sisakot - emeltem feljebb óvatosan és pislogtam ki alóla, átázott, szőke tincsekkel - Korsókalap - tettem hozzá és igaz kicsit fáztam, de ajkam széle közben mosolyra görbült.

Korsó

by **Ozirisz** Szomb. Jún. 27 2020, 00:59

- Hé, ennyire azért nem játszunk rosszul – reagáltam Hinari ötletelésére, hogy majd a "kávézót" meglátogatja amíg mi gyakorlunk. Persze kicsit se komolyan véve, mosollyal az arcomon mondtam a lánynak, elvégre mindketten tudtuk, hogy csak a puszta kíváncsiság, és a kellemest a hasznossal összekötni dologról van szó, és nem arról, hogy katasztrofális szinten zenélünk. Mondjuk akkor már akkor az első pár alkalom után a helyi NPC-k odasereglettek volna, hogy csendre bírjanak minket... - Amennyire tudom, még felfutóban vannak, de szépen bővül a kínálat – tettem hozzá céhtársam gondolatmenetéhez, ahogy eltűnődött, vajon mi mindent lehet ott még kapni.
Majd kielemeztük a teljesítményeket és a zsiráfok alternatív felhasználási lehetőségeit, végül a krokodilok indokolatlanul sűrű előbukkanása horgászhely-váltásra késztetett minket. Útközben az ideális – vagy legalábbis most még annak hitt – horgászhely felé menet Hinari elgondolkodtatott. - Elég érdekesen működnek Aincradban az efféle dolgok. Nincsenek ott a tér korlátai, nincsenek ott a fizika törvényei. Gyakorlatilag bárhol lehet a forrása. De az is lehet, hogy nincs is neki. Lehet, hogy a folyó csak körbe-körbe folyik, kezdet és vég nélkül... mint némelyik erdő, amiből kristály nélkül csak irtó nagy szerencsével lehet kitalálni – na igen, valamelyik erdős szinten belefutottam már ebbe. Annak ellenére, hogy végig egyenesen haladtam, vagy négyszer is sikerült ugyanarra a kis tisztásra kilyukadnom. De a kijárat? Az bizony sehogy se akart előkerülni, sőt, inkább csak még mélyebbre jutottam a fák közt bóklászva.... - De attól függetlenül megpróbálhatjuk, hátha megleljük - mosolyodtam el a végére. Elvégre veszteni nem vesztünk vele semmit, ha pedig mégis körbe-körbe mászkálnánk, valószínűleg a krokodilok úgyis emlékeztetnének rá, ha nem tűnne fel elsőre.
Majd végül az "ígéret földjén" letáboroztunk, a folyó egy felsőbb szakaszán, ami – eddig legalábbis – úgy tűnik, krokimentes. Kis idő múlva már jött is a "kapás", igaz nem éppen úgy, ahogy az ember várná. - Jó tudni... Rendben – válaszoltam a lánynak, majd az első gondolattal ellentétben nem a fűben engedtem el az állatot, hanem céhtársam tanácsára hallgattam. Szép óvatosan felkeltem a szikláról, kezemben a pókkal, majd a folyó mellett guggolva vártam, hogy az állatka visszamerészkedjen a természetes élőhelyére. Majd újra bedobtam a horgot, hátha még jön valami. Valami, ami nem krokodil. És jött is, ezúttal céhtársam talált valamit a meder alján. Kíváncsian figyeltem, mi fog végül előbukkanni a vízfelszín alól, de olyan gyorsan történt minden, hogy tenni nem, csak nézni tudtam a történéseket. Egyik pillanatban még Hinari két kézzel húzza a "halat", a következőben pedig egy korsó repült, egyenesen a fejére. Pislogtam párat, hogy ez most a valóság, vagy csak egy újabb jelenet játszódott le az elborult képzeletemben, de aztán leesett. - T6-os? És mire ad sokat? - kérdeztem vissza, kicsit viccelődve a helyzeten. Közben a pecabotot letettem egy kicsit, és az inventoryt pörgettem végig – avagy amire úgy gondoltam, hogy kelleni fog, azt az elejére pakoltam, de amit nem sejtettem hogy szükségünk lesz rá, azt meg kereshetem az őskáosz kellős közepén. Végül azért aránylag hamar sikerült megtalálnom, aminek eredményeképp egy tiszta és száraz törölköző materializálódott a kezemben, amit a lány felé nyújtottam. - Jól vagy? - kérdeztem tőle. Mert bár mosolygott, attól független azért nem egy kellemes dolog az instant hidegvíz. És annak ellenére, hogy megfázni nem lehet idebent, fázni viszont annál inkább...

by **Hinari** Vas. Jún. 28 2020, 19:53

- Lehet igazad van - tűnődtem el Ozirisz felvetésére a játék fizikát és minden más realitást meghazudtoló tulajdonságával kapcsolatban - Eleve egy hatalmas, fémből készült, mégis lebegő épületegyüttesben élünk - mosolyodtam el és elnéztem előttünk a víz csobogását. Igen, ez a játék kétségkívül sokmindenben más volt, mint a kinti, ezzel szemben a saját szabályai ugyanúgy vonatkoztak rá. Márha a rendszer éppen nem hibásodott meg, de egy ekkora adathalomnál ez időről időre azért előfordul. Közben tovább sétáltunk, letelepedésre alkalmas helyet keresve és nemsokára találtunk is egy nekünk tetsző vidéket. Nevetősen zubogó, keskeny víz, sások és remélhetőleg krokodilok nélkül. Nemsokára Ozi talált is egy pókot - egy vizipókot -, én pedig biccentettem a köszönetmondására: az állatnak is jobb úgy, ha a saját környezetében marad és a fűben így mi sem lépünk vagy fekszünk rá véletlen.
Ezután jött a korsó és annak rövid karrierje repülőgépként.
- Hát, nem tudom, de az biztos, hogy az itemképessége minusz kettő szint Látás - nevettem és dörgöltem ki a szememből a vizet, később elvéve céhtársamtól a türülközőt is, amit kikeresett nekem - Jól, persze. Köszönöm szépen - mosolyogtam rá és kidörgöltem a vizet a hajamból, ami, hála a rendszernek, így egészen hamar meg is száradt. A korsóban azonban egy kevés iszapon kívül nem volt semmi, bár ha lett volna, valószínű azt is előbb találja meg a nyakam, minthogy a kezem tenné - Egyébként egész érdekes darab. Megtarthatnánk borkancsónak, mit szólsz? - kérdeztem Ozit és ujjamat végigfuttattam az agyagnak kinéző tárgy vonalain - Apropó, bor - jutott eszembe és elhelyezkedtem az egyik partközeli, kidőlt fatörzsön, hogy ott, újra a kezembe véve a poharat, újabbat kortyoljak a folyadékból. Persze meleg is volt, úgyhogy hamar ittam rá vizet is, méghozzá a csermelyből és mivel ízletes volt, meg is töltöttem pár kulacsot.
- Próbáld ki, friss és finom - ajánlgattam céhtársamnak is, ám ha közelebb jött, hogy ő is igyon, egyszerűen csak lefröcsköltem őt, jót kacagva az esetleges meglepettségén. Talán a bor miatt, talán a helyzet okán, de kezdtem felengedni. Néha néha rápillantottam a horgászbotra, van-e valami, de egyébiránt elővettem egy pokrócot, kiterítettem a partra és leheveredtem a közepén, amíg céhtársam a botjával ügyködött.

by **Ozirisz** Vas. Jún. 28 2020, 21:49

- Elég szürreális maga a világ is, hiába alapul a valóságon, mégis valamiben más... - szóltam hozzá a témához. De jobban belegondolva, ha dettó ugyanúgy működne minden, mint odakinn, akkor valószínű nem sokan érdeklődtek volna a SAO után. Elvégre akik RPG-kkel játszanak, többnyire nem ok nélkül: elvonulnak a valódi világbeli gondok-bajok, vagy esetleg maga a világ elől egy szebb, jobb, másik világba, amivel jobban azonosulni tudnak. Majd nemsokkal később "kifogtam" egy vizipókot – nagyjából olyannyira szokatlan módon, mint ahogy "elkaptam" azt a hiénát. Aztán Hinarit szállta meg a horgásszerencse azzal a T6-os Korsókalappal – Csak minusz kettő? Az még könnyedén ellensúlyozható ha van jártasságod – viccelődtem tovább a felfedezett itemen. Majd egy törölközőt vettem elő a pórul járt lánynak – Ugyan már, alap dolog. És nem jó dolog átázva fagyoskodni... - mondtam a lánynak. Majd a kifogott korsó további sorsáról mondott Hinari egy jó ötletet – Szerintem is. Kellemest a hasznossal – értettem egyet a lánnyal – Meg legalább nem mondhatják a többiek, hogy nem hoztunk szuvenírt – vigyorodtam el a mondat végére.
Majd kortyoltunk egy újabbat a borból, aztán Hinarinak támadt egy érdekes ötlete, ami egy kicsit váratlanul ért, de végülis... kíváncsi természet az ember, úgyhogy – Miért ne? - majd ahogy odamentem a folyópartra, hogy megkóstoljam, jött a nem várt meglepi. Vagy egy másodpercig csak néztem ki a fejemből, hogy most mi történt, majd megszólaltam, amennyire tudtam pókerarccal – Hát, azt nem tudom, finom-e, de azt tudom, hogy hideg -aztán kitört belőlem is a nevetés.
Bár még egy jó darabig horgásztunk a folyónál, a horgásszerencse úgy tűnik nem igazán akart mellénkszegődni – leszámítva azt az újabb vizipókot, ami időközben ismét a zsinóromra mászott, és most már tudtam, hogy mit is kell csinálni: visszaengedni a vízbe. És utána aztán hosszú ideig ismét semmi nem jött, de ez egy cseppet se szegte kedvem. Továbbra is el-elviccelődtünk zsiráfokon, krokodilokon, T6-os vízfröcskölős Korsókalapokon, és úgy mindenen ami eszünkbe jutott. Nem a kapás számított, hanem hogy jól érezzük magunkat, és együtt. Összességében szólva, elég bizonytalan voltam még a közös konyhában, de szerencsére megtettem a lépést egy jobb élet felé. Hinari pedig adott lehetőséget helyrehozni mindazt, ami az elmúlt másfél évben elhalványulni és széthullani készült. Ismét őszintén beszélgettünk – és nem csak úgy, felszínesen, amikor összefutunk a folyosón, vagy éppenséggel egy bossharc előtt vagy után. A szafari event pedig ideális feltételeket biztosított ehhez a sorsfordító délutánhoz, aminek a vége az önfeledt szórakozás, és sok-sok móka és kacagás lett az eredménye.
Magam is rácsodálkoztam, ahogy a késői, vöröses árnyalatban pompázó nap sugarai visszaverődtek a folyó felszínén. Kegyetlen gyorsan elszaladt az idő. Talán ki kellett volna használnom azt a két órát is, amit a céhtársam szó szerint végigunatkozott, és én pedig a konyhában vártam és bátorságot gyűjtöttem. Pedig tudhattam volna, hisz régen is jópárszor elmondta: "Nem vagy egyedül". Ideje lenne ezúttal tényleg az eszembe vésnem...

// vízipók

Köszi szépen a játékot, nagyon élveztem :3

by **Hinari** Vas. Jún. 28 2020, 22:32

Bólintottam és elraktam a korsót az inventoryba, próbálva közben megtippelni, mennyi is lehet az űrtartalma, bár... akármennyi is, Ozirisznál úgyis mindig van elég bor, hogy tele tudjuk tölteni egy-egy fontosabb esemény vagy éppen ünneplés előtt. Sőt, mindjárt két féle is. Persze, ha már a finom folyadékokról beszélgettünk megkóstoltam a folyóvizet is és elismerőn bólintottam - nem, ez nem volt még a trükk része, tényleg ízletes volt. Csak amikor Ozi odahajolt hogy igyon... egyszerűen... adta magát a helyzet. Jót nevettem rajta, amikor sikerült lefröcskölni, a fapofa-féle feleletre pedig - valószínűleg - az összes környékbeli vad elmenekült; kacagásom megtöltötte a teret és még sokáig visszhangzott a fák között.
Leheveredtem a pokrócra és onnan néztem hol a felettünk úszó felhőket, hol Oziriszt, hol pedig a botom végét - utóbbit jóllehet egyre kevesebbszer, ahogyan a pihenés magával ragadott és igen, az elején még nem moccant, utána pedig minduntalan későn vettük észre. De nem volt gond. Elsősorban nem a halakért jöttem és örültem neki, hogy ilyen jól el tudtunk beszélgetni a fiúval, hosszú idő óta talán először úgy igazán.
- Szerintem a nevetésünkkel a halakat is elzavartuk - vetettem fel jókedvűen, amikor éppen elkaptam céhtársam egy kérdő vagy bosszús pillantását a damilra, ellenben eszemben sem volt halkabbra venni a kommunikációt. Lehet ennek is a borhoz van köze, amit szépen iszogattunk az idő elteltével - részeg azért nem lettem tőle, de hivalkodóan jókedvű igen. Végül aztán, ahogy az árnyékok hosszabbra nyúltak és mi is megéheztünk, elraktuk a botokat és összeszedtük a takarót is. Piros arccal nyújtóztam; ideje volt hazaindulni.
- Most vagy tényleg körbe körbe járunk és előttünk újra a nevető patak van, vagy egy hiéna szórakozik velünk - mosolyodtam el az ismerős hangra és nyomban utánavetettem magam az állatnak, már egészen a szafari határában. Sikerült is elkapni, bántani azonban nem bántottam; ez a nap nem erről szólt. Inkább hazateleportáltunk.
- Máskor hívj, amikor csak jólesik - köszöntem el a fiútól, már a küszöbön - Jól éreztem magam - tettem még hozzá, aztán beléptem a szobámba és egy talán túlontúl rózsás mosollyal üdvözöltem az értetlenkedő Alexet.

Utolsó fogás: hiéna
Köszi a játékot! owo

by Ajánlott tartalom

Vidám csermely

Vidám csermely

Re: Vidám csermely

Re: Vidám csermely

Re: Vidám csermely

Re: Vidám csermely

Re: Vidám csermely

Re: Vidám csermely

Re: Vidám csermely

Re: Vidám csermely

Re: Vidám csermely

Re: Vidám csermely

Re: Vidám csermely

Re: Vidám csermely

Re: Vidám csermely

Re: Vidám csermely

Re: Vidám csermely

Re: Vidám csermely

Re: Vidám csermely

Re: Vidám csermely

Re: Vidám csermely

Re: Vidám csermely

Re: Vidám csermely

Re: Vidám csermely

Re: Vidám csermely

Re: Vidám csermely

Re: Vidám csermely