Barátságból

by **Hinari** Szer. Dec. 05 2018, 21:25

Barátságból

Nagyon rég nem harcoltam már. Megvártam, amíg Oziriszt védett övezeten belül találom, és halkan, ökölbe szorított kézzel megkértem rá, csak őt, hogy hadd gyakorolhassak vele egy kicsit a hátsókertben. Még a kazamata előtt. Csak pár mozdulatot. Csakhogy megszokjam... megszokjam ezt újra.

Hogy pontosan hogy is volt? Nehéz lenne szavakkal leírnom, mert inkább az érzések vannak meg. Ahogy kezeim megremegnek; a könnycsepp, ami a Katana pengéjére hull, a kétely, a fogadalmak kavargó sokasága és az ijedtség, hogy a kard szelleme elől nincs hová menekülnöm.
Át... átgondoltam én ezt a másnapi kazamatázást egyáltalán?
Az egész ott kezdődött, ahol abbahagytam velük: a mókánál. Örültem, hogy újra itt lehetek és kerestem, szinte vágytam a felszabadultságra - minden hangnyi nevetés olyan volt számomra, mint gyereknek a csokoládé. Akartam. Akartam még belőle. Al és Szophie mellett persze nem volt hiány semmiből, az viszont, hogy együtt, mindenkivel lehessen újra részem ilyesmiben, nem várt módon és erővel villanyozott fel. És én, hallgatva az idegeneket ahogy mesélnek róla, pár órával később már le is szerveztem mindent - anélkül, hogy hosszabban elgondolkodhattam volna rajta. Hiszen elég magas szintűek vagyunk, nem? Alacsony mobok ellen, egy ilyen csapattal, egy gyár közepén mégis mi gond lehet?
Csak magát a harc tényét nem vettem számításba. Ezen az egy ponton hibádzott az egész.

Éppen Ozirisszal egyeztettük a végső időpontot személyesen. Mostanában - ki tudja miért Rolling Eyes

- többet volt a céhházban, mint a gólemevés előtt, így korábban bár rákérdeztem nála, hogy benne van-e, de lefixálni csak úgy lehetett, ha már mindenki felelt valamit. A kettő közti pár óra pedig pont elég volt rá, hogy döntésre jussak, így mielőtt elköszöntünk volna egymástól, vettem egy nagy levegőt, behunytam a szemem egy pillanatra és utánaszóltam:
- Ozi! Lenne... lenne kedved gyakorolni velem egy kicsit? - néztem rá és zavaromban a szoknyám szélét kezdtem el gyűrögetni - Tudod azóta... - néztem félre - azóta nem fogtam a kezembe a Katanát - mondtam ki halkan. A vallomás még nekem is fájt: majdnem fél év eltelt már és mégcsak kint sem voltam a védett övezetből, azt az egy bosst kivéve, ahol szintúgy nem került sor harcra, legalábbis részemről nem. Nem arénáztam, holott rég megnyílt már, nem harcoltam játékosok ellen, de mégcsak első szintű mobokat se mentem irtani a környékre hobbiból. Holnap délelőtt viszont - hacsak a vidámság kedvéért is - kénytelen leszek. Így pedig nem ártott, ha legalább párszor elismétlem a mozdulatokat olyasvalakin, akit nem pixelezek el egyetlen ütésből...

by **Ozirisz** Csüt. Dec. 06 2018, 23:52

Az egész ott kezdődött, hogy Hinari hallott valami eventes kazamatáról, és elkezdte szervezni a csapatot másnapra. Bár még pontos infónk nem volt róla, hogy mivel kell szembenéznünk, de a mi szintünkön inkább móka mint élet-halál harc. Legalábbis ami a mobokat illeti, nem jelentenek számunkra valós fenyegetést, ellentétben a játékosokkal. De mivel eddig úgy van, hogy a Nagy Csapat minden tagja jelen lesz, kicsit lehet lazábbra venni a figurát. Mindenesetre örültem, hogy a céhvezérem újra kezdi szervezgetni az efféle dolgokat. Jó úton halad, egyértelműen, és a mókázás ráférne mindenkire. Épp a céhház udvara felé indultam, amikor Hinari ismét megkeresett, ezúttal már a pontos időponttal, és a jó hírekkel, hogy mindenki ráér. Miután viszont lefixáltuk a holnapot, jött az újabb meglepetés, de a jó fajtából. Meglepetten fordultam vissza, amikor a céhtársam utánam szólt. - Természetesen – válaszoltam a lánynak mosolyogva – Ez a legkevesebb, amit megtehetek, a gyakorlás meg rám is rámfér, szóval ezer örömmel – tettem hozzá, majd elindultunk az udvar felé. Megértettem a lányt, elég sok idő eltelt azóta, és elég sok az a kihagyás. De abban biztos vagyok, hogy csak fel kell elevenítenie a mozdulatokat. Azokat meg nem felejti el az ember, főleg nem ő, aki korábban napi rendszerességgel használta. Az Aincradban töltött évek alatt az alap Sword Skillek és a gyakrabban használt kombók, képességek már-már úgy berögződtek mindannyiunkba, hogy ha akarnánk se tudnánk elfelejteni. Aminek viszont nagyon örültem, hogy Hinari ismét kardot ragadott. Ez egy nagyon fontos lépés, valószínűleg egy meglehetősen hosszú és rögös úton, de kétségkívül jót jelent, jó úton halad. Kezd visszatérni, és jelenleg ez a legfontosabb.
- Örülök neki, hogy végre újra gyakorolhatunk – szólaltam meg ismét, amikor már kint voltunk az udvaron – Jó látni, hogy jobban vagy – tettem hozzá, mosolyogva. Legbelül még mindig bűntudatom volt az odalent elkövetett súlyos hibám miatt, de a csokiszobás délután óta egyre ritkábban tör felszínre. Általában csak ha egyedül vagyok, vagy álmomban. Vagy például egy ilyen alkalom során. Bár jelen esetben inkább kavarog bennem legbelül mindenféle. Csak azt az egyet tudom, hogy most nem szúrhatom el. Megkért rá, hogy gyakoroljak vele, szóval ez a legkevesebb, hogy megteszem amit tudok. Meg nem történtté nem tudom tenni azt a hibát, amivel akkor veszélybe sodortam az életét. De itt a remek alkalom, hogy elkezdjem jóvá tenni. Ez a gyakorlás egy jelentős lépés lesz mindkettőnk számára egy hosszú és rögös úton...

by **Hinari** Csüt. Dec. 13 2018, 12:32

Egy kicsit azért meglepett, hogy céhtársam ennyire könnyedén belement: úgy vágta rá, hogy persze jönne, gondolkodás nélkül, mintha minimum ő is tervezett volna mára valami hasonlót. Fordult is meg és indult el a kert felé. Mosolyogva néztem utána, egy pár pillanatnyi szünet után értem be őt és zárkóztam fel mellé. Még mindig nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, csöndesen sétáltunk egymás mellett.
- Köszönöm - nyögtem ki végül és tekintetem reá emeltem - Igazából nem kellett volna most rögtön... ha esetleg épp Himéhez igyekeztél volna, vagy... valami - pirultam el a gondolatokra én magam is és néztem másfele inkább: eszembe jutott Al, hogy ő éppen odafent vár rám. Gyorsan írtam neki egy üzenetet, mielőtt még kiléptünk volna a kinti hószállingózásba és megnyugtattam, hogy hol leszek, miért leszek ott. Csak ezután fordultam kaszttársam felé ismét: halkan elnevettem magam a megszólalására és szomorú mosollyal feleltem neki.
- Ezúttal viszont te fogsz segíteni nekem - böktem rá mutatóujjammal a mellkasára - Habár az időjárás nem épp a te oldaladon áll - néztem fel a fölöttünk elterülő, egérszürke felhőkre, ami aznap már több órája ontotta magából a pelyheket. Bokáig süllyedtünk a puha, ropogós hóban, lélegzetünk pára formájában ölelt körbe minket és minden csöndes volt, nyugodt volt. A chocobok rég behúzódtak karámjaikba.
Én sem kívántam hangos szóval megtörni a némaságot. Csak haladtunk előre. Összeszorítottam ajkaim, pillantásom az övemen függő tok helyére vándorolt, ahol most nem lógott semmi. Bent pihent az inventoryban. Nem akartam emlékezni sem rá... hogyan vették el tőlem újra. Végül megálltunk egy kisebb tisztás szélén, ami ígéretesnek bizonyult egy kis gyakorláshoz: kevés hóréteg, itt-ott egy-egy alacsonyabb bokor, körülöttünk elszórtan fenyő-, tölgy- és bükkfák, a távolban valahol már a patak csobogott szüntelen. A párbaj kezelőfelületét megnyitni azonban nehezemre esett. Csak álltam ott és bámultam a tájat, szőke hajam átnedvesedett a hóeséstől. Majd Ozirisz elintézi. Én már megtettem, amire jelenleg képes voltam... az egyetlen kérdés feltevésére.

by **Ozirisz** Csüt. Dec. 13 2018, 19:21

Úgy tűnik, Hinari nem számított rá, hogy most rögtön gyakorolni fogunk. Azonban nem csak neki jutott ki a váratlan helyzetekből, hanem nekem is. Amit utána mondott, azon csak pislogtam egy sort. Mintha csak olvasna a gondolataimban. Mégis honnan tudhatta, hogy pár perce még azon agyaltam, hogy meglátogatom Himét? Ennyire kiszámítható lennék? Benne van a pakliban...
- Most az a legfontosabb, hogy mielőbb visszaszerezd a régi rutinodat. Hajlamos az ember halogatni a dolgokat, de azzal csak annyit ér el, hogy tovább stresszeli magát. - kezdtem bele a mondandómba - Hidd el, hamar visszarázódsz a kardforgatásba, és nyugodtabb leszel. Himécske is meg fogja érteni. Mindannyian azt szeretnénk, ha visszatérnél, teljes mértékben – mondtam biztatón rámosolyogva a lányra
Majd a következő mondatára válaszoltam, lehetőleg Hinari szemébe nézve – Tudod, hogy segítek, amiben csak tudok, vagy nem? - elvégre most ez a gyakorlás róla szól, hisz jó ideje nem harcolt. De mégis, biztos vagyok benne, hogy még ennek ellenére is minden erőfeszítés nélkül miszlikre tudna aprítani a kardjával.
- Hogy érted, hogy az időjárás nem az én oldalamon áll? - néztem kicsit értetlenül – A havat és a hideget már tisztára megszoktam odafenn a fagyos szinteken... hacsak... - tűnődtem el egy kicsit, majd beugrott a jelenet – hacsak nem arra a szép nagy eséses, hóemberépítéses dologra gondolsz... - na igen, avagy akrobatika nélkül ne akarj dombot mászni a hol síkos hol latyakos terepen, mert egyenes vonalú egyenletesen gyorsuló mozgással csapódsz bele a lejtő alján levő szép nagy fenyőfába, és mivel úgyis felforrna az ember agyvize, a fa úgy gondolja: "hűtsd le magad", és egy nagy adag hó pottyan le onnan fentről...
Közben sétáltunk a kertben, rá-rácsodálkoztam, milyen szép így télen ez a hely. Megvan a maga hangulata, minden csendes és nyugodt. A hóesés és a havas táj nélkül valószínűleg a borongós idő és a felhők szürkesége nélkül egy jóval sötétebb, depresszívebb hangulat uralkodna. A hóesés és a közelgő ünnepek, és az, hogy Hinari is újra köztünk van, egyből felülírta az egészet. Semmi okunk lógatni az orrunkat jelen pillanatban. Majd amikor a tisztáson megálltunk, kicsit tanácstalan lettem, hogy mit is kellene tennem. A lány sem volt túl beszédes, de ez még majd javulni fog. Közben lenyitottam a menümet, és a nodachit átcseréltem a réges-régi kezdő kardomra. Jelen helyzetben jobb döntés egy sima, semleges kard. A lángoló kard nem lenne ideális a jelen helyzetben. Véletlenül sem szeretném, ha a tűz egy esetleges rossz emléket idézne fel benne, vagy félelmet keltene. Meg amúgy sem a győzelemről szól, hanem a gyakorlásról. Nem érdemes minden statpontért görcsösen ragaszkodni, bár Hinari ellen édes mindegy. Ő a legerősebb és legügyesebb játékos akit valaha láttam. Még csukott szemmel, fél kézzel is simán összecsomagol. Állítólag a legenda szerint egyszer nagyon régen melléütött. Van benne valami, hisz azóta is kék az ég...
- Fél életes párbaj, vagy első csapás mód legyen? - törtem meg a hosszú ideje fennálló csendet, és vártam a lány válaszát a felkérés elküldése előtt. A teljes életes küzdelmet szándékosan hagytam ki a listából, hisz nem lenne túl jó, ha valamelyikünk egyetlen egy életponttal futkározna. Az ördög sosem alszik, csak csukott szemmel gondolkodik...

by **Hinari** Csüt. Dec. 13 2018, 23:53

Elgondolkodtam azon, amit Ozirisz mondott... jobban mondva egyetlen szókapcsolaton, és azon is járt az agyam, egészen első mondatai végéig. Régi rutin... régen tényleg rutinból harcoltam? A kérdés nem hagyott nyugodni, vékony vonallá préselte össze ajkaimat és erősítette meg lépéseim, önkéntelenül is. Habár nem szívesen, de emlékeztem arra a pár pillanatra, ami mindent eldöntött. Arra a mozdulatra, amit csinálhattam volna jobban. Arra a jellegzetes, mély hangra, amely utasított, én pedig automatán, rutinból hajoltam félre és tettem azt nagyon rosszul.
- Nem... nem figyeltem elég jól - mormoltam magam elé. Felkaptam a fejem a felém küldött mosolyra és bólintottam, köszönetképpen - Nem visszaszokni szeretnék - tettem ujjam ajkam elé töprengőn, úgy gondoltam kifejtem egy kicsit Ozirisznek, mielőtt rossz következtetésre jutna - Nem kellene megszokni semmit. Csökkenti a koncentrációt és az hibához vezet... súlyos hibákhoz... - néztem rá és azt hiszem őneki sem kell magyarázni, hogy mire is értem ezt most pontosan. De nem akartam belemenni a témába: indultam is tovább és folytattam a társalgást, ő pedig kérdezett.
- Hát persze - feleltem bizakodó mosollyal - ami hamar élénk kuncogásba csapott át, mihelyst céhtársam elkezdett arról az esésről megemlékezni - Arra hát - mosolyogtam rá egy cseppnyi önfeledt jókedvvel, érdekes találkozás volt és ahhoz képest, ahogyan kezdődött, teljesen jól alakult minden. Felfedezett és begyakorolt egy új képességet és ugyan a ládát üresen találtuk, de az már igazán nem számított sokat.

Odakint szállingózó hópelyhek között lépdeltünk, vastag törzsű fák mellett haladtunk el és végülis megálltunk, ki ki a maga indokaival várva a következő lépést vagy éppen élvezve egy kicsit a csend nyugalmát.
- Féléletes jó lesz - fordítottam el arcomat az égtől és kerestem meg Ozit a tekintetemmel. Ő egy kezdő kardot hívott elő a nodachija helyett, én pedig hirtelen, csaknem megindultan a Katanát. Nem akartam, hogy legyen ideje megkérdezni. Nyeltem egyet, két kezemben megremegett a sárkánymintás markolat. "Vívjunk ezekkel a kardokkal. Nem használhatod a Katanát. Úgy egyenlőtlen lenne, nem igaz?" Fejemben régmúlt szavak visszhangjai ismétlődtek. A visszaszámláló pedig elkezdett pörögni...

by **Ozirisz** Hétf. Dec. 17 2018, 22:04

Elgondolkodtam a lány válaszán. Valahol értettem, mire is gondolhatott, legalábbis úgy nagyjából. A rutin az, ami kiszámíthatóvá teszi az embert. Ha elég ideig megfigyelik, jó eséllyel meg tudják jósolni, hogy milyen helyzetre mit fog reagálni, és a rendelkezésre álló adatok növekedésével nő az előrejelzések pontossága. Szinte az összes valamire való MI is ezen a vonalon "gondolkodik". Ez a rutin hátránya, viszont vannak előnyei is. - Értem amit mondasz... van benne valami – szólaltam meg – A rutin és a megszokás kiszámíthatóbbá teszi az embert. De vannak előnyei is. A gyorsaság. - kezdtem kifejteni kicsit a gondolatmenetemet – Egy ösztönös mozdulatot előbb véghezviszel, mintha folyamatosan improvizálsz. Ahhoz, hogy ne megszokásból, rutinból harcolj, emberfeletti koncentrációt és iszonyat jó reakcióidőt igényel, ami nem könnyű – arról nem is beszélve, hogyha közben másfele kalandoznak az ember gondolatai, vagy valami nem várt történésen kattog, akkor szintén a rutin lép életbe. És nagyon gyors észjárás is kell hozzá, hogy tudatosan meghozza a döntéseket, minél megközelítve az ösztönös mozdulatok reakcióidejét. Legalábbis én így látom a dolgokat. Ha mellőzném a berögződéseket, és maximális odafigyeléssel lennék minden mozdulatomra, akkor jóval több hátrányom lenne, legalábbis egy ideig biztos. Amíg nem tudok elég gyorsan improvizálni. És elfelejthetnék minden ténykedést, ha épp valami kavarog bennem, és ez sajnos elég gyakori nálam...
Szerencsére kicsit vidámabb témára terelődött a beszélgetés, és kicsit megnyugtat a tudat, hogy az asszociációs és emlékfelidézős készségeim még elég jól működnek, és hamar beugrott, mire is gondolt a lány az időjárásról. Nem mindig kapcsolok ilyen gyorsan, van amikor csak jóval később, amikor már máshol járok, totál mást csiálok, akkor jut eszembe, hogy mit felejtettem el, vagy mit akartam az előbb amin annyit agyaltam... - Tehát még emlékszel rá – válaszoltam a lánynak – Pedig nem mostanában volt... de olyan szép nagyot esni gondolom nem mindennapos jelenség még arrafele sem – nevettem el magam.

Majd kiértünk a tisztásra, és miután Hinari válaszolt, elküldtem a felkérést a fél életes párbajra. Így biztonságosabb, mint teljes életes küzdelemnél. Két kézbe fogtam a kezdő kardom, és védekező állást vettem fel. A visszaszámlálás alatt tekintetemmel végig Hinarit figyeltem, közben kicsit eltűnődtem az előttünk álló kihíváson. Ez nem egy sima gyakorlás, mint ahogy elsőre tűnik. Nagy tétje van, ennek a kimenetele befolyásolja Hinari talpraállását. Szóval nagyon nem kellene elszúrnom. Egy pár másodpercbe beletelt, amíg végiggondoltam egy dilemmát. Nem tudom, mennyire jött ki a gyakorlatból, lehet esélyem lenne legyőzni... ez esetben lehet érdemes lenne hagynom nyerni? Ezáltal ebben az esetben is lenne sikerélmény. Valóban, de milyen áron? Pont a gyakorlás és a párbaj lényege veszne oda. Hinari pedig biztos észrevenné, hogy nem adtam bele mindent, amivel pedig esélyes, hogy még jobban elásnám magam. Mire végiggondoltam, addigra már a visszaszámláló is egy számjegyűre váltott. Határozottam szorítottam a kardom, várva a hangeffektet ami a felkészülési idő végét jelzi. Vártam a lány támadását, hogy ne érjen váratlanul, és ki tudjam védeni. Ha Hinari csak fele olyan erős mint előtte, akkor is úgy kikapok, mint a huzat. Lehet akkorát kapok a képembe, hogy három hét múlva valahol a Pegazus Galaxis határán fogok szállni...

Statok és miegymás
http://ozirisz.xyz/sao/karakterinfo.php?ID=232

by **Hinari** Csüt. Dec. 20 2018, 21:22

Az, hogy Ozirisz válaszolt sőt hozzá is tett a mondandójával, kizökkentett egy kicsit a borús gondolataimból: akaratlanul is elgondolkoztam a szavain és igen, igazat kellett adnom neki. Ha hirtelen kell cselekedni, botorság lenne időt fecsérelni az újdonságokra, meghát, az embernek nem is jut eszébe általában.
- Igen... - mondtam ki hangos szóval is, ami a fejemben járt - Valószínű - toldottam hozzá, ahogy kifele sétáltunk. Kicsit talán össze is zavarodtam, nem tudtam eldönteni a múlt eseményeinek fényében, hogy akkor most mit is kéne... hogy is kéne. Inkább csak csöndesen sétáltam melette, később pedig más témákon eveztünk - gömbölyűeken, csokisakon, havasakon, elesőseken. Nevetésén csak mosolyogtam, igazán emlékezetes találkozó volt az valóban. Furcsa, hogy neki az esés jobban megmaradt, mint a termetes szörny vagy az új képessége...

A visszaszámláló számjegyeit figyeltem. Hasam minden változásnál egyre inkább görcsbe rándult, testem remegett és még az sem számított, hogy céhtársam vajon csupán a hidegnek, vagy a tényleges félsznek könyveli-e el az önkéntelen válaszreakciót. Nem akartam harcolni. Még így se, barát ellen se, tét nélkül se. A levegőt is szaporábban szedtem, majd amikor végül megszólalt a gong, lélegzet-visszafojtva néztem a fiút és vártam, hogy csináljon valamit. Felszerelés nem volt rajtam semmi: csak a sárkánymintás kardot szorongattam kezeim között a beletett rúnával és a cipőt hordtam, talán ezen pluszok se kellettek volna, de az is lehet, hogy szükségem lenne mindenre mégis.
De minek, ha elvehetik tőled?
Ajkaimat keskeny vonallá préseltem össze és nem mozdultam, teltek a másodpercek, nem mozdultam. Halkan, nagy pelyhekben esett a hó, könnyként folyt le arcomon minden vízzé olvadt cseppje, nem mozdultam. Valahol a távolban madár rikkantott, zúgott a szél, szemeim elé sodorta tincseimet, de én... nem mozdultam.
- Ozi, nekem... ez így nem fog menni - léptem kettőt hátrébb és fordítottam el tekintetem: egyszerűen nem tudtam rávenni magam a kezdésre, valaminek, valaminek át kellett szakítania azt a gátat, lerombolni a falat, de... - Kérlek támadj te - jutott eszembe egy lehetséges megoldás és mondtam ki azt rögtön; azonban továbbra sem néztem rá. Szégyelltem is magam egy kicsit; de ez az érzés mégsem volt annyira erős, hogy az emlékek keltette pánik mellett jelentőséggel bírjon. Ha ő... ha ő megtámad, tudni fogom, mit kell tenni. Akkor biztosan. Egészen biztosan...
... Ha máshogy nem is, hát megszokásból.

by **Ozirisz** Szomb. Dec. 22 2018, 22:22

Úgy tűnik, Hinari egyetértett az álláspontommal, miszerint a harcban az ösztönös, reflexből jövő mozdulatok nem eredendően rosszak, megvan azoknak is a maga helyük. A valóság jóval árnyaltabb, nem egyszerű fekete-fehér, mint ahogy az időnként tűnik. Épp ezért is olyan bonyolult minden. Nincs egyértelmű jó és rossz. Minden csak nézőpont kérdése. Csupán az a kérdés, hogy amikor felettünk mondanak ítéletet, kinek a nézőpontja szerint fog történni. De az még remélhetőleg sok-sok év múlva lesz, addig még dolgunk van. Rengeteg sok dolgunk..
Rövidesen témát váltottunk, és kicsit könnyedebb, lazább irányba terelődött a beszélgetés. Kifejezetten örültem neki, végre legalább kicsit oldottabb lett a hangulat a nem is oly rég számomra meglehetősen feszült légkörhöz képest. Aminek nagyon örültem, hogy Hinari nem úgy viselkedik velem szemben, mint aki haragudna rám. Épp ellenkezőleg, barátként kezel, mindazok ellenére, ami történt. Lehet, hogy csak nem tudja, mekkorát hibáztam odalent? Vagy nagyon is tudja, csak az, hogy sikerült kiszabadítani, és végre itthol van felülír mindent? Nem tudom. Honnan is tudhatnám, pontosan mi játszódhatott le benne, mi mindent élt át odalenn. Csak azt tudom, hogy adósa vagyok, de nagyon, ezért mindent el kell követnem, hogy segítsek neki. Most ő fordult hozzám, a legkevesebb, hogy megteszek mindent, amit tudok.

A visszaszámlálás alatt végig kattogtak a fogaskerekek, hogy mit is kellene tennem. Közben Hinarit figyeltem, aki első ránézésre fázott, legalábbis számomra ez jött át, ahogy megremegett egy-egy pillanatra. Hideg volt, esett a hó. Bár számomra ez még nem az a nagyon hideg, hisz eléggé megszoktam ezt az időjárást odafenn. Csak akkor szoktak bajok lenni, ha csípősen fúj a szél, vagy épp egy hóbucka kellős közepébe esek. Céhtársam pedig esélyes, hogy elszokott a téltől, hisz amióta kiszabadult, nem láttam még, hogy a fagyos szinteken ritkította volna a mobállományt, itt az első szinten meg csak télen van tél. Majd a visszaszámlálás után vártam, hogy a lány mikor fog támadni, készültem rá, hogy kivédjem, de... mintha megállt volna az idő. Csak a hópelyhek hullása és a távolban a madár hangja volt, ami cáfolta mindezt. De ezt leszámítva teljes mozdulatlanság volt, amíg Hinari meg nem szólalt. Aggasztott, hogy nem volt képes jelen helyzetben a kezdésre. Pedig ez csak gyakorlás, nem élet-halál harc, sem pedig arénás tétmeccs. Ettől függetlenül igenis van tétje, az pedig az, hogy Hinarit kicsit közelebb hozzuk a régi önmagához.
A lány kérésére nem válaszoltam, legalábbis nem szóban. Csak bólintottam, majd egy másodpercnyi hezitálás után léptem egyet a lány felé, lendítve a kardom. Egy egyszerű mozdulat, ami szinte adta magát. Egy fentről indított vágás, amivel a lány oldalát vettem célba. Szinte minden gyorsaságpontom beleadtam a támadásba, de még így is elmaradok a lány sebessége mellett, szóval ebből a szempontból nem okozhat gondot a kivédése. Csak ennyi gyorsaságot tudtam beleadni, de bízom benne, hogy megüti azt a szintet, amikor céhtársam ösztönös, önvédő reflexei bekapcsolnak. Amennyiben azonban mégsem így történne, a kardomat megállítottam a lánytól pár centire.

by **Hinari** Hétf. Dec. 24 2018, 20:23

Én kértem és ő megindult felém. Láttam arcán, mozdulataiban azt a pillanatnyi megtorpanást, hogy vajon tényleg jó ötlet-e ez, tényleg jó-e ez így? Benne volt a mozdulataiban és szinte tudtam, hogy nem fog most trükközni.
Némán figyeltem, ahogy csökken közöttünk a távolság.
Régen harcoltam már vele, talán túl régen is. Legutóbbi küzdelmünk óta fejlődött, ügyesebb lett: gyorsabbnak érzékeltem, mint legutóbb, mozgása precízebbé vált, csapásában nem voltak fölösleges cikornyák, sem ívek és magamutogatás - a kezdő kard egyszerű vasa tompán suhant a hópelyhek által pöttyözött levegőben. Én pedig csak álltam. Két lábon, amelyeket enyhén behajlítottam, hogy egyensúlyomat nehezebben veszítsem el, és hiába szólt a Katana (mély hangja visszhangzott a mögöttünk elterülő patak völgyében), én nem mozdultam meg sürgető hívására. Egy pillanatra bevillant egy kép, tudtam mit kellene csinálnom, behunytam szemeim és könnyek között ugrottam végül hátra egy keveset. Éppen annyit csak, hogy Ozirisz kardjának hegye még érintse a lendülettől lemaradt tincsem végét, ám ez nem számított, lehet csak a szél tréfálta meg tekintetem mégis. Mélyen beszívtam a levegőt: pozícióba kerültem.
- Csapd félre és egy szúrás előre! - utasított a Katana azonmód, érezte ő is a lehetőséget, de nem, én nem... tudtam megtenni. Kieresztettem a felgyűlt feszültséget a levegővel együtt, mit eddig a tüdőmbe zártam. Pillantásom lábnyomaimon pihent; ezeket még az ugrás előtt hagytam a hóban és érdekelt a tény, hogy mennyire reflexből mozzantam megint. Légzésemet igazítottam, ránéztem céhtársamra, igyekeztem nem felzaklatni magam újfent.
- Megint... kérlek - mondtam neki és nyeltem egyet: előbb a védekezés. Ha az már megy, akkor jöhet a támadás. Addig nem.

by **Ozirisz** Hétf. Dec. 24 2018, 22:43

Mintha valami legbelül kezdene felébredni Hinariban, ahogy a kardom elől ugrott egyet hátra. Kicsit megkönnyebbültem, hogy a lány védekezett, és legalább kitért a pengém elől, ahelyett hogy tétlenül nézte volna. Akaratlanul is bevillantak az emlékek, amikor az a ficsúr újra és újra beleszúrta a fegyverét a magatehetetlen lányba, ő pedig magatehetetlenül feküdt a földön. Ez az, amit semmiképp nem szeretnék viszont látni, semmilyen formában. Nem akarom, hogy újra megismétlődjön. Még ha ez csak egy gyakorlás, akkor sem. Csak azt szeretném, ha olyan erős és határozott lenne, mint rég...
És eddig lassan, de biztosan, de haladunk. De még sok-sok gyakorlásra lesz szükség, rég volt már, hogy kardot forgatott. Az ellentámadás még váratott magára, pedig a Katana súgta is neki a tippet, mit tegyen, de valami okból mégis képtelen volt rá.
- Rendben – válaszoltam a lánynak – Csak nyugalom, ez most csak a rólad szól, és hogy visszarázódj – bíztatón rámosolyogtam céhtársamra. Most ez a legfontosabb, hogy gyakoroljon, és idővel újra ugyanaz a határozott és erős lány legyen, aki volt. Aki erőt sugallt, még akkor is, amikor legbelül számtalan fájdalmas emlék gyötörte. Aki annak idején segített talpraállnom, miután Judyt elvesztettem. Csak sétáltunk az erdőben, beszélgettünk, és sokat mesélt. A veszteségről, amit átélt, és amiből sikeresen talpraállt. Én pedig úgy, hogy láttam, hogy ez lehetséges, kezdtem el szép fokozatosan rendbejönni. És a legfontosabb, hogy nem voltam egyedül. Mellettem volt, számíthattam rá, amikor igazán szükségem volt rá. Nélküle minden bizonnyal összeroskadtam volna a gyász fájdalmában. Nem, nem is... nélküle már az a miniboss végzett volna velem azon a furcsa, szintek közti elátkozott helyen...
Most neki van szüksége rám, hogy segítsek neki. Barátként fordult hozzám, és kért meg, nekem pedg az a dolgom, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek. Hisz ő is megtette értem párszor, és biztos vagyok benne, hogy újra megtenné, ha úgy adódna.
Egy röpke másodperc erejéig tétováztam, hogy mi legyen a következő lépésem. Eszembe jutott az a délután, amikor odafent a barlangban gyakoroltunk ahol az a valami őrizte az üres ládát. Újra hallottam Hinari akkori szavait: "Egy jótanács, sose csináld többször ugyanazt. Kiszámíthatóság". Avagy amikor kétszer ugyanúgy támadtam, és ugyanarra a reakcióra számítottam, kiszámítható lettem. Biztosra veszem, hogy ezzel Hinari is tisztában van, viszont... túl nagy gonoszságnak tartanám jelen helyzetben egy teljesen más támadást indítani. Nem is ezzel van a probléma, sőt, egyre inkább az az érzésem van, hogy nem is a gyakorlásról szól ez az egész. Mintha valami sokkal komolyabb dolog húzódna meg a háttérben, aminek a párbaj és a mozdulatok csupán egyfajta kivetülése. De hogy pontosan mi is az a komolyabb dolog, azt nem tudom... nem tudhatom...
Hátrálnom nem kellett, hisz azt a lány már az ugrással bőven megtette. Lendítettem a kardom, másodjára. Hasonlóképp, mint az előbb, szintén fentről indított vágás, de ezúttal kicsit meredekebb szögben, lejjebb célozva, nagyjából deréktájon. Alapjában véve hasonló mozdulat, és hasonlóképp lehet hárítani mint az előzőt, csupán annyit módosítottam, hogy látszódjon, kiérződjön: még emlékszem a tanításaidra, Mester ~

by **Hinari** Szomb. Dec. 29 2018, 19:10

Bólintottam. Próbáltam megfogadni a tanácsát és kicsit megnyugodni, de a helyzet maga már volt annyira kényelmetlen, hogy ne tudjam teljesen elengedni magam: végtére is, egy párbaj elején voltam. Velem szemben állt valaki, aki... aki viszont nem azért volt itt, hogy elvegyen mindent. Sőt... ő adni akart. Nyeltem egyet, két kézbe fogtam a Katanát és bólintottam egy másodikat is. "Mehet." Oziriszen kívül pedig volt mégegy segítségem, a sárkánymintás kard szellemének képében, akinek igaz alig pár másodperccel korábban képtelen voltam megfogadni a tanácsát, de most felkészültem rá, hogy ezúttal másképp lesz: amint meghallom, mit mond, megteszem. Bármire is utasítson abban a pillanatban.
Ozirisz támadásba lendült.
Láttam, hogy nem mozdul oldalra és kardját felfelé emeli megint, egy kicsit ugyan más szögben, de irányában hasonlóan, mint legutóbb. Beharaptam ajkaim, behajlítottam térdeim és ellentartottam_ volt köztünk különbség súlyemelés tekintetében, de ezt is tanulnom, újratanulnom, gyakorolnom kellett. A Kezdő Kard szélsebesen ereszkedett alá, amíg a Katanát vele ellentétesen, fölfelé emeltem teljes erőből. A pengék összecsaptak. A havas táj tompa színvilága egyszerre narancssárga szikrákkal lett teli, én pedig léptem egyet előre, összeszorított fogakkal, de hamar fáradtam; befeszült vállaim elengedtem és egy nagy sóhajjal ugrottam hátra ismét. Elmosolyodtam a felismerésre, hogy kardom most nem szólt semmit: hagyta, hogy hárítsak, ellentámadást viszont nem javasolt, talán jobb is volt ez így egyelőre.
- Amint bemozdul feléd, lépj ki oldalra és támadj.
Nos, le kellett volna kopognom ._. Elhúztam a szám szélét, gondolataimban korholva érte a szamuráj szellemet, hogy szóban ki nem mondott fogadalmam a gyorsabb haladás oltárán áldozza fel, nem véve figyelembe, hogy nem pont ilyesmire számítottam. Persze nem szólt semmi többet, nem kezdett el sem viccelődni, sem érveket felsorakoztatni módszerének oldalán. Nem, a Katana harcolni akart. Egyenlő felekként Ozirisszal, mint ahogy régen, és... egy kicsit meg tudtam érteni őt. Lassan ideje lenne félelem nélkül elé állnom.

by **Ozirisz** Vas. Dec. 30 2018, 21:16

Amikor másodjára támadtam, Hinari hárította a csapásom. Kicsit megkönnyebbültem, hogy kezd visszarázódni, és az előzővel ellentétben már a kardját használta a támadás kivédésére. Határozottan és erősen tartott ellen a kardomnak. Ez már kezd hasonlítani a régi Hinarira. Miután ismét hátraugrott, biztatón rámosolyogtam a lányra. ~Látod, hogy megy ez? Csak így tovább, és minden rendben lesz~. Egy újabb sikeres lépés a hosszú és rögös úton, bár az ellentámadást még hiányoltam. Régen azután hogy kivédte a támadásomat, rögtön kaptam egy olyat amitől métereket csúsztam az aréna padlóján. De sebaj, még csak most kezdtük, és mint ahogy a mondás tartja, Róma se egy nap alatt épült. Szóval van még időnk, és gyanítom hogy a párbaj végére még sokmindent fogunk látni a régi Hinariból. Biztos meg fog lepni még valamivel, amire nem számítok. Ki tudja, lehet akkorát kapok, hogy elszállok, mint a győzelmi zászló, és amikor céhtársam visszafelé tart a céhházba, akkor toppanna elé egy Jeanie, hogy egy meteor csapódott a chocobók óljába. Egy Ozi-alakú meteor. Avagy a hóember után miért ne lehetne az ember meteor?
Majd ismét hallottam ahogy a Katana megszólalt, adva a tippet a lánynak. Egy-két másodpercnyi pislogás és hatásszünet után elmolyodtam, és bólintottam. ~Talán ez segít... egy próbát megér~
Éles küzdelemben nem sétálnék bele egy ilyen nyilvánvaló csapdába, hogy pont azt tegyem szánt szándékkal, amit a másik várna. De ez teljesen más helyzet, és minden bizonnyal Hinari is tudja, hogy ezt csak érte teszem, hogy segítsek neki. Ez az egész nem a harcról és a győzelemről szól. Legalábbis nem úgy, nem olyan formában, mint ahogy kívülről látszik.
Tekintetemmel felmértem a köztünk levő távolságot a mozdulat pontosságának érdekében, hogy hová kell lépnem, hol kell megállnom. Majd megindultam a lány felé, jobbomban a karddal, és egy szúrást próbáltam meg bevinni. Amennyi gyorsaságot tudtam, beleadtam, de most is gondosan figyeltem arra, hogy időben, még azelőtt megállítsam a kardom, hogy megsebezném a lányt. Feltéve ha valami oknál mégsem követné a Katana tanácsát. Többek között ezért is mértem fel a távolságot és a szükséges lépések számát az imént. De bízom benne, hogy Hinari lassan, de biztosan, és inkább előbb mint utóbb szépen helyrerázódik. Ezért vagyunk itt, és ezért teszek meg mindent, amit csak tudok. Hogy segítsek neki talpraállni, új erőre kapni. Ezen a párbajon keresztül segíteni őt megküzdeni a démonaival. Ez a legkevesebb, amit tehetek.

by **Hinari** Kedd Jan. 08 2019, 14:24

A biztató mosolyára csupán egy sokkal lemondóbbal reagáltam: tudtam, hogy mindketten - Ozirisz és a Katana is - azt akarják, hogy minden pontosan úgy legyen, ahogy azelőtt volt. De az már sosem lesz. Sóhajtottam egyet, ahogy mindketten kivártunk; én a kard szellemének tanácsa miatt, céhtársam pedig valószínű épp azt próbálta kiokoskodni, hogy mennyire legyen tudatában annak, amit a Katana hangosan tanácsolt. Kíváncsi voltam, hogyan dönt majd: vajon direkt beleesik a "csapdába", vagy inkább már arra a bizonyos ellentámadásra készül és rögtön védekezésbe vált át? Esetleg hagyni fogja magát?
Nem akartam, hogy megtegye.
Beálltam védekezésbe, amint felém indult, és szkeptikus arckifejezéssel figyeltem lépéseit, amiket igaz nehezebben, mint eddig, de azért követni tudtam. Nem felejtettem el, hogy most ő volt a gyorsabb, teljes felszerelésben az én egyszerű, utcai viseletem és a Katanám ellen. Felvettem a szemkontaktust. Végig őt néztem, enyhe mosollyal, lábaimat kitámasztottam, fegyveremet két kézbe vettem, csípőmet felé fordítottam, ahogyan testsúlyom a biztosabb egyensúly érdekében lejjebb helyeztem. Minden mozdulatom arra utalt, hogy arrébb fogok ugrani. Könyököm félig behajlítva, készen egy azonnali ellentámadásra, hiszen ezt várták, ezt várták mindketten tőlem. Számomra viszont... kezdett kényelmetlen lenni. Meg akartam értetni ezt velük. Mindkettejükkel.
A Kezdő Kard centiméterekre állt meg a mellkasomtól, ahogy én egy tapodtat sem mozdultam el a támadás elől.
- Úgy tudtam, hogy nem fogod befejezni - nevettem el magam és megcsóváltam a fejem - Nem kell vigyázni rám. Akkor az értelme veszik el - mondtam, de amíg szóval tartottam, észrevétlenül fordítottam a csuklómat, majd hirtelen oldalra léptem és egy gyors, kétkezes lendített vágást intéztem a dereka felé. Amolyan próbából; tesztelve, hogy mennyire is figyel oda valójában. Csak ezután mosolyogtam rá őszintén és mutattam, hogy ő jön. Mélyen beszívtam a hideg, téli levegőt, beeresztettem egészen a tüdőm legmélyebb zugaiba is. Majd kiengedtem, lassan, légzésemet is lassítva vele együtt. Nem voltam bajban. Ez nem ugyanaz a helyzet. Nem kell félni. Nem kell félni, nem kell félni tőle!

by **Ozirisz** Pént. Jan. 11 2019, 21:43

Valahogy olyan furcsa, megmagyarázhatatlan érzésem volt, amikor megindultam a lány felé. Kicsit bizonytalan voltam. Najó, a "kicsit" szó nem teljesen helytálló. Legbelül tartottam tőle, hogy esetleg akaratomon kívül valami rosszat teszek. És az igazat megvallva, Hinarit sem igazán tudtam most kiismerni, hogy mit is szeretne, mi is lenne a legjobb opció, amivel a legtöbbet segíthetek neki. Ez a lány maga a rejtély. Ahogy végig tartotta a szemkontaktust, és ahogy a mozdulatai is arról árulkodtak, hogy el fog ugrani, de mégis... volt benne valami megmagyarázhatatlan, amit nem tudok szavakba önteni.
Szinte biztosra vettem, hogy el fog ugrani. A Katana is segített neki, noha kicsit túl hangosan is, azzal a bizonyos ellentámadással kapcsolatban. Én pedig szerettem volna megkönnyíteni a dolgát. Nem az okoz számára nehézséget, hogy legyőzzön, vagy egyáltalán egy szép nagyot kapjak tőle, hisz a tudása, a tapasztalata ott van benne, továbbra is. Csak jelenleg egy mentális gát blokkolja, legalábbis erre tudok gondolni, hogy miért is adta át az első támadás jogát, és miért is nem támadott vissza eddig még egyszer sem. És a furcsa, megmagyarázhatatlan érzés csak erősödött bennem, amikor a várttal ellentétben nem ugrott el előlem... sőt, úgy tűnik, jobban kiismert engem, mint én saját magam. A lány mondatai elgondolkodtattak, de legalább nevetett. Ennek örültem a legjobban, hogy azokután amin átment, képes volt a nevetésre, és élvezni az élet apró örömeit. Mint például amikor egy megérzése végül helyesnek bizonyul. Azonban úgy tűnik itt követtem el egy hibát. Nem, nem azt, hogy a szavaival élve "vigyáztam" rá. Hanem azt, hogy túlságosan is elterelődött vele a figyelmem. Lendítettem a kardom, hogy blokkoljam a lány támadását, de sajnos már túl későn. Amikor összecsaptak a pengék, akkor már a Katana egy szép nagy, vörös pixelcsíkot varázsolt a derekamra. Pár lépést hátráltam, a fegyvereink összecsapása adta meg a kezdőlökést, amire kicsit rásegítettem, hogy növeljem köztünk a távolságot.
Majd a lány mosolyára én is elmosolyodtam. - Ennyire kiismerhető vagyok? - szólaltam meg – miből tudtad? - tettem fel a másik kérdést, majd egy levegővételnyi szünet után folytattam – Miért veszne el a lényege? Nem az a fő cél, hogy megsebezzelek, hanem az, hogy gyakoroljunk. Hogy visszarázódj. Nem kell újratanulni a mozdulatokat, sem a technikákat, minden ott van benned. Csak elő kell hívni... - majd ismét elmosolyodtam – és ahogy eddig látom, jó úton haladunk. - fejtettem ki egy kicsit bővebben, majd rövidesen eszembe jutott még valami: - Az, hogy megállítom a támadást, az pedig kis gyakorlás nekem. Előregondolkodás, pontosság, és uralom a mozdulat felett. Szintén hasznos tudás, közvetve fejleszti az önuralmat és megfontoltságot. - fejeztem be a mondandómat. Így is lehet nézni a dolgokat. Ez utóbbiakból pedig kifejezetten van hová fejlődnöm. Ilyen dolgok, mint a "nem kotyogjuk el a tervet az ellenség főhadiszállásán" és társai. A viszonylag nagy gyorsaság és sebzés mellé pedig kell ez a tudás egyébként is, ki tudja, mikor kerül az ember olyan helyzetbe legközelebb, hogy le kell állni, meg kell szakítani a támadást. Mondjuk csak egy egyszerű kazamatatisztítás, amikor véletlen valamelyik csapattárs bemozdul közém és a kiszemelt mob közé.
Persze, ez csak az egyik ok volt, ami miatt megállítottam eddig minden támadást. A "hivatalos", de ettől függetlenül ugyanúgy igaz verzió. A másik ok az már korántsem ilyen egyszerű. Itt valószínűleg látszódott is rajtam, hogy elkomorodtam egy pár másodpercre. Akaratlanul is azok az emlékképek villantak be, mégha csak egy-egy pillanatra is, amikor az a velejéig romlott csávó beleszúrta a lándzsáját a lányba. Kicsit hasonlított a helyzet, a más körülmények ellenére is. Eddig ugyanúgy nem védekezett, mint akkor. Védtelen ellenfelet pedig ha lehet, nem sebesítenék meg. Nem akarok még véletlenül sem olyannak tűnni, olyanná válni...
Rövid idővel később már a negatív érzéseket helyét valami pozitívabb, biztatóbb vette át. Ahogy visszagondoltam a kardforgató lány iménti támadására, és hogy meglepett vele. Lehet nem lesz a régi, de eddig jó úton halad a felépülés felé, hogy maga mögött hagyja azt a sok szörnyűséget. Kezd megerősödni ismét, és bár hosszú folyamat lesz, amíg megtalálja újra önmagát, de az elmúlt percek folyamán lejátszódó változás némi örömre ad okot. ~Csak így tovább, és minden rendben lesz~
Majd ismét elindultam a lány felé, ezúttal egy lentről indított, felfelé tartó vágást próbáltam kivitelezni. Ezúttal nem fogtam vissza magam az utolsó pillanatban, kivéve ha Hinari mégis arra kért volna (ezesetben engedelmeskedtem neki, elvégre ez róla, és nem rólam szól). De most már nem láttam szükségét megállni, ahogy céhtársam végre már támadott is. Ha pedig már támadásra képes, lelkileg is, így már nem érzem úgy, mintha egy védtelen embert "bántanék".

by **Hinari** Vas. Jan. 13 2019, 20:24

Figyelt, de talán nem eléggé. Nem mondhattam rá, hogy könnyedén vette a harcot, aminek örültem, de valószínű váratlanul érte ez a fajta ellentámadás - pont annyira, hogy bár védekezett, de a Katana vége már elérte az oldalát, mire a pengék egymásnak koccantak. Ő hátraugrott, én pedig maradtam, ahol voltam.
- Csak kíváncsi voltam - feleltem a kérdésére - Nagyon megnézted magadnak a távolságot és érdekelt, hogy miért. Ha mindenáron a sebzés lett volna a célod, nem méricskéltél volna ennyit... szerintem - néztem rá, habár így, hogy rákérdezett, azért nekem is el kellett gondolkodnom rajta, miképpen fogalmazzam meg a választ. Egyszerűbb lett volna rávágni, amit elsőre gondoltam: hogy szinte biztos voltam benne, hogy hagyja magát. "Mert most én vagyok a fontos" - ahogy korábban mondta volt, és ő így is érezte helyesnek, amit alá is támasztott későbbi szavaival. Eltöprengtem a mondatain: valójában igaza volt, tényleg megvoltak bennem a mozdulatok... valahol. Jó mélyen. Túlságosan is mélyen.
El is húztam a szám szélét a gondolatra.
- Nem érzem úgy, hogy könnyű lenne - sóhajtottam aztán, a sárkánymintán megcsillanó fényeket nézegetve - Nem megy érzésből. Nincs meg az a... hogy is mondjam... magabiztosság talán? - ami kellene a támadáshoz vagy ellentámadáshoz. Én inkább csak befejezném és felmennék a szobába - sütöttem le szemeim és vallottam be neki őszintén. Elfáradtam. Nem a cselekvéspontjaim végett, inkább pszihésen. Túl sokat akartak, Ozirisz és a Katana. Nem álltam még készen. Nem... nem akartam ezt tovább. Mert ha most megtámadna, valószínű ugyanúgy félreugranék inkább, és ha nekem kellene kezdeményezni... felmértem a köztünk lévő távolságot és lehetőségeket, de nem jutott eszembe semmi használható. Még az sem, amire Yuichi megtanított. Nem... ez így nem fog menni - ráztam meg a fejem.
- Segítek - reagált ekkor a Katana mély hangján.

Programjába beletápláltak valamennyi információt, amelyet az akkori tudás a kardforgatásról felhalmozni tudott, ősi és jelenkori viszonylatban is. Mozdulatokat vektorokkal kisegítve, bezárt szögekkel, magasságokkal és ívekkel - az alapoktól a bonyolult kombinációkig. Meg természetesen az összes sword skillt is. A szellem tehát tudott miből válogatni. Ezek alapján számította ki a lehetséges kimenetelt a csapások végén, így tudott segíteni a védekezésben és a támadásban és ha szükség lett volna rá, bizonyosan egy kezdőt is fel tudott volna készíteni pár hét alatt egy-egy fontosabb meccsre. Eddigi gazdái azonban nem követelték ezt meg: mindannyian tudtak már ezt-azt a művészetről, a Katanának csak kiegészítenie kellett... És éppen ezért, most találkozott először ennyire alap problémákkal, mint egy valamilyen támadás elkezdése.
- Segítek - mondta ki, mert a lány mélyebb gondolatai tele voltak kétségekkel és hárítással, mindennel kapcsolatban, ami harc. A szellem ennek ellenére mégis érzékelte a tenniakarást közöttük, csupán... ez elég hullámzóan és változó erősséggel jött elő, legtöbbször pedig szinte azonnal kiütötte a pánik és a félelem, egy-egy visszaköszönő emlékhez kötve, amelyet Hinari ki is mondott gondolatban. A Katanát megdöbbentette ezen érzelmek intenzitása és egyben meglepte, hogy ezek mellett még mindig kézben van tartva. Ha pedig kézben tartják, segítenie kell. Programja egyértelműen megkövetelte tőle a győzelemre vezetést - szituációtól és körülményektől függetlenül.
- Először keress egy támadható felületet - kezdett bele - Éppen feléd mozdul, lent tartja a kardja hegyét. Most hátrébb helyezi magához képest, hogy lendületet adhasson. Tehát nem védi a felsőbb testrészeit és a kardtól távolabbi oldalát - magyarázta. A lány bólintott; kezdett ráérezni, mire akart fegyvere kilyukadni: érezhetően kimerült volt, de a megfelelő oldal felé lépett és egy kissé bizonytalan, de nagyjából gyors vágással kezdeményezett. A Katana persze biztos volt benne, hogy ellenfele könnyedén hárítja, ám eközben már analizálta annak mozgását és ahogy lehetett, folytatta az okítást. Ezúttal végig mondani fogja, gazdája mit tegyen. Így kell ezt elkezdeni. Az alapoknál.

by **Ozirisz** Szer. Jan. 16 2019, 22:48

A lány válaszait hallva, rá kellett jönnöm, hogy tényleg ennyire kiismerhető vagyok. Jelen esetben a távolság felmérése volt az, ami elárulta a valódi szándékaim, és természetesen Hinari jó emberismerete. - Ehh... akkor tényleg nyitott könyv vagyok... - jegyeztem meg hangosan. Ám kivételesen nem bántam. Hinari, és a céhtársaim, barátaim előtt egyáltalán nem. Előttük nincs titkolnivalóm, és ha úgy vesszük, nekem is jól jön, ha szavak nélkül kiigazodnak rajtam. - Bár nekem is ilyen könnyedén mennének ezek a dolgok – tettem hozzá, mosollyal az arcomon.
Hinari következő mondatai viszont felkészületlenül értek. Nem, nem az a része, hogy nem könnyű, hanem amit azután mondott. Magabiztosság. Ez a kulcsa annak, ami történik velünk. Amihez elég egy hiba, egy baleset, egy akármi és szertefoszlik. Nála is ez történt azon a bizonyos éjszakán, egy pillanatnyi óvatlanság, és máris ott a baj. Ami pedig utána történt vele... azt nem tudom elképzelni sem, de láttam az eredményét... A lány, aki valaha oly erős és magabiztos volt, és akkor odalenn, megtörve... bele se merek gondolni, mi mindenen mehetett keresztül. De a kulcsszó, amit kimondott az imént, elgondolkodtatott. Nem is olyan rég még én is magabiztos voltam, legalábbis határozottabb, mint mostanában. A huszonkilences bosst is minden további nélkül levezényeltem. Persze legbelül féltem, hogy rossz döntést hozok, és valaki életébe kerül. Vajon csak szerencsém volt? Nem tudom. Már azóta olyan távolinak tűnik az egész... mintha nem is én lettem volna ott, akkor, azon a bossharcon. Azon a napon, hogy meggondolatlanságom miatt majdnem megölték Hinarit... súlyos hiba volt, és hogy nem történt nagyobb baj... csak a szerencsén múlt. Ha Hoora csak egyetlen egy perccel később ér oda... nem, ebbe bele se szabad gondolni...
- Magabiztosság. Ahogy mondod... - értettem egyet a lánnyal – Értem mit mondasz, talán túlságosan is... de ha valaki képes talpraállni, az csak te lehetsz. Senki nem mondta, hogy könnyű lesz, vagy gyors. De nem szabad feladnod! - mondtam a lehető legkomolyabb és leghatározottabb hangsúllyal, amire képes voltam – Annyiszor erőt adtál nekünk, mint égen a csillag. Azzal, hogy amiket régen átéltél, keresztülmentél, és mindazok ellenére talpraálltál, és erős tudtál maradni... megmutattad, hogy lehetséges, és hittünk benned. - majd egy kis szünet után folytattam – Most rajtunk a sor. Mindannyian hisszük, hogy képes vagy rá, képes vagy felkelni és tovább küzdeni. Mi itt vagyunk, és itt is leszünk, és segítünk, amiben csak lehet. Ez a legkevesebb – mondtam a lánynak, továbbra is komolyan és őszintén, lehetőleg tartva vele a szemkontaktust. Ez a legkevesebb, amit érte tehetek. Kötelességem, mindazok után, hogy hibáztam. És minden bizonnyal a hosszú és nehéz folyamat eredményeképp két ember fogja visszanyerni régi magabiztosságát, minden értelemben.

Azonban nem én voltam az egyetlen, aki segítette Hinarit. A Katana is megérezhetett valamit, amire akcióba lendült. Miközben a lány felé tartottam, hallottam a mély hangját. Túl sok minden kavargott a fejemben, hogy felfogjam, mit is mondott pontosan. Csak azt tudtam, hogy taktikázott, elemzett, és ha ők ketten összedolgoznak, akkor aztán esélyem sincs. Azt viszont biztosra tudtam, hogy a taktika, amiből egy-egy szó ütötte meg jobban a fülem, minden bizonnyal a legoptimálisabb. Ahogy a csonttitán barlangjában is a Katana szinte azonnal felmérte a statpontjaim hozzávetőleges értékét, úgy most is bizonyára jópár forgatókönyvet lefuttatott, amiből az egyik legoptimálisabbat adta tudtára. Néha nekem is jól jönne a hasonló gyors gondolkodás... nagyon is jól jönne, de ez a fajta "mágia" emberek számára sajnos elérhetetlen. Egy földi halandók számára felfoghatatlan erő, ami túlmutat az ember képességeinek korlátain. Bár nemrég még támadni készültem, azonban hirtelen fordult a kocka. A támadóból lett a védő, és a védőből a támadó. Hinari kilépett oldalra, és már lendítette is a kardját, én pedig úgy csináltam mint a jófajta GPS: "újratervezés". A szépen eltervezett felfelé tartó vágás helyett egy reflex-szerű hárítás lett. Ezúttal elég gyors voltam, és időben tudtam blokkolni a felém tartó katanát, majd megpróbáltam oldalra kicsapni, és pár lépést hátráltam. Ellentámadásba most nem kezdtem, hanem kíváncsian vártam, mivel fog előrukkolni a lány és a beszélő kard a következő alkalommal. Biztatón rámosolyogtam a lányra, közben a kezdő kardot védekezőleg tartottam a kezemben.

by **Hinari** Hétf. Jan. 21 2019, 13:07

A Katana hallotta Ozirisz buzdító szavait, vele együtt pedig a lány gondolatait is, hol együtt, hol egymás után. Programjának köszönhetően nem esett nehezére mindkettőt egyszerre analizálni - de őneki a segítés, a küzdelem megnyerése volt a feladata, nem az aköré épülő lelki dolgok. Ebbe nem szólt bele, nem tett hozzá semmit. Kivárt és hallgatott.
Tulajdonosa a velük szemközt álló férfi minden szavától egyre kényelmetlenebbül és bizonytalanabbul érezte magát, de ezt nem mutatta ki, egyetlen mozdulattal sem. Talán még ő maga sem volt tisztában vele, hogy mélyebb gondolatai miről árulkodnak: a Katanában élő szellem felfedezett foszlányokat, soha be nem fejezett mondatokat a lány gondolatainak észveszejtő sebességű cikázása közepette. Olyasmiket, hogy "tudom, de...", "mostmár nem...", "ez régen volt" - és ezek melett csupa csupa tagadást. Talán céhtársának egy mondatára meg is rázta a fejét, alakot és formát adva annak, amit nem mondott ki valójában, de mindennél erősebben érezte.
Néma csönd telepedett rájuk.
- Köszönöm - szólalt meg végül a lány halkan, lehajtott fejjel és lehet ez volt az a pont, amikor a kezében lévő fegyver végleg eldöntötte, hogy visszatér az alapokhoz és onnan fogja kezdeni. Támadtak. Nem olyan sebességgel és dinamikával, mint azt a Katana megszokta tőle, de most nem is ezen volt a hangsúly - csak támadtak. Ennyi kezdetnek elég volt. Ozirisz nyivánvalóan hárította a vágást, ám ezután kardjával és erejével kicsapta oldalra a Katanát, akinek ennyi már elég volt, hogy folytassa monológját:
- Ne állíts meg. Használd ki az ellenfeled adta lendületet és pördülj meg, fordítsd a csuklód. Így. Közben helyezd lejjebb a testsúlyod, a kicsapással ellentétes ládabbal lépj előre. Támassz ki vele, majd másik lábbal jöhet a forgás, végül helyezd előbbre és fejezd be a vágó mozdulatot könyékből gyorsítva rá - mondta mély hangján a parancsokat, tulajdonosa pedig kérdezés és gondolkozás nélkül, szinte rezignáltan teljesítette azokat. Nem hagytak időt ellenfelüknek a beállásra, azt a pár lépést pedig nálánál gyorsabban tették meg. A Katana kíváncsi volt, ennyi elég lesz-e a találathoz. A lány... a lány pedig csak várta, mi következik ezután. Taktikázás, izgalom és összeszedett gondolatok nélkül.

by **Ozirisz** Csüt. Jan. 31 2019, 21:44

A biztató mondataim közben próbáltam kifürkészni, mire is gondol a lány legbelül, de hiába minden igyekezetemnek, sikertelenül. Amíg Hinari olyan könnyedén olvas bennem, mint ahogy ez az előbb meg is nyilvánult; a lány előbb tudta, hogy nem fogom befejezni a mozdulatot, mint én magam. Én viszont képtelen voltam bármit is leolvasni a lányról. Egy pillanatra átfutott bennem az ijedtség, hogy esetleg megint valami rosszat mondtam, akaratlanul is, mint nem olyan rég odafent a csokiszobában. De el is hessegettem a rossz érzést gyorsan. Nem volt okom rá, meg különben is, csak azt mondtam, amire gondolok. Ha valaki talpraállhat megannyi sorscsapás után, akkor az csak ő lehet. Mintha egy pillanatra láttam, vagy csak látni véltem, mintha megingatta volna a fejét. Még mindig ugyanúgy érzi, hogy nem lesz újra a régi. Pont, mint akkor, odafent. Ez a kósza gondolat futott át az agyamon. Hosszú út áll még előtte, de nincs egyedül. itt vagyunk mi is, az itteni családja. És ha tetszik, ha nem, ennek bizony ő is része. Ezt még annak idején ő tanította meg, ő érttette meg velem, amikor a tizenötös szint erdejében.

A lány előbbi támadását sikeresen tudtam hárítani, azzal, hogy oldalra kicsaptam a kardját, azonban váratlanul ért egy kicsit az ellentámadás. A tervem az volt, hogy kihátrálok egy pár lépést, azzal a céllal, hogy növeljem kicsit kettőnk között a távolságot, és felkészülten érjen a lány következő támadása, alaposan meglepett. Perdült, fordult, majd egy szép és gyors vágás, én pedig egy újabb pixelcsíkkal lettem gazdagabb. Természetesen a Katana is elég rendesen besegített a birtokosának. Egy-egy mondattöredék visszhangzott a fejemben, amit a különleges kard mondott pár másodperce; azonban csak most dolgozta fel az agyam tudatosan is a hallottak egy részét. A meglepetés túlságosan is jól sikerült, elég egyetlen egyszer kizökkenni, és máris ott a szép találat, jutalmul a nem figyelésért cserébe. Nem mintha bántott volna, sőt, jelen esetben kifejezetten örültem is neki. Nem a számomra is ismeretlen mazochista hajlamaim törtek felszínre, hanem csupán az, hogy a lány végre ügyeskedik, küzd, harcol. Még ha a Katana segítségével is, de harcol, nem adja fel. Annak ellenére sem, hogy egy-két perce még azt mondta, legszívesebben hagyná az egészet és felmenne a szobájába. Egy része így gondolja, lehetséges. Lehet így éreznék én is, hasonló helyzetben, hasonló gyötrelmes emlékekkel a hátam mögött, mint amikben Hinarinak része lehetett odalenn. Egy msáik része viszont küzd, és sosem adja fel, ahogy most sem teszi. Kétlem, hogy én képes lennék rá. Én messze nem vagyok olyan erős, mint ő, semmilyen szempontból sem...
Hátráltam pár lépést, ahogy eredetileg terveztem, majd védekező állásban vártam a következő támadást, kíváncsian, hogy ezúttal mivel fog előrukkolni a lány. Vagy épp a Katana. Csak legalább lélekben lennék összeszedettebb. Talán könnyebb lenne a védekezés, ha az ezerfelé cikázó gondolatok nem nyomnák el a különös kard hangját...

by **Hinari** Pént. Feb. 01 2019, 13:13

A kimondott szavak rég elcsendesültek. Elvesztek a könnyen hulló hó némaságában, helyüket átvette a csatazaj, lépések, csusszanások, fegyver által keltett süvítés és fém csattanása, ahogy az a felszerelt páncélon áthatolva vörös csíkot húzott maga után. Egy pillanatra még a Katana is megérezte ezt a fajta erőt, mi láthatatlanul nyomta bélyegét a légtérre és súlyosan telepedett rá; szólni talán nem is lehetett volna ekkor, ő mégis megtette.
- Oldalról, bal láb elöl, alulról indíts, jobb láb elrugaszkodás és követi a mozgást. Jobb kar félig kinyújt, csuklóból fordítsd rá.
A lány pedig megtette. Pont ugyanúgy, olyan automata és ezáltal kiszámítható de precíz mozdulatokkal, ahogy azt a kard szelleme mondta és közben, talán pont a környék csendessége és tompasága miatt, felengedett. Nem volt látványos jele, csupán az apró sóhaj, amivel eddig maximálisan befeszült tagjait képes volt lazítani - a tónus remegése pedig alábbhagyott. Fegyverének élét ellenfelének teste felé kanyarította és számított, bizton számított a hárításra, de mindez nem zavarta, hisz része volt a párbajnak, része volt az életnek is. Megállt. Tekintetét céhtársára emelte és várta, hogy mozduljon felé, pillantásával megerősítve annak ellentámadását, de nem szólt egy szót sem; szőke tincseit kavargatta a felerősödő szellő, amely pár hópelyhet a közeli fákról hajába is fújt pluszban. Mélyeket lélegzett. Torkát csípte a hideg, lábujjai lassan átfagytak, de átélt mindent: most a visszaszerzett, új élmények számítottak.
- Támadj - mondta ki végül, ha a fiú nem tett, nem készült semmivel, a Katana pedig tudta, hogy ezúttal nem fog közbeszólni: engedte tulajdonosát egy kicsit, hisz hallotta gondolatait és habár megérteni nem mindent értett meg, de elfogadta azokat.
Újra egy versus egyben álltak egymással szemben.

by **Ozirisz** Pént. Feb. 01 2019, 17:06

Védekező állásban vártam a lány következő támadását. Csend volt, és amennyire tudtam, a hangokra fókuszáltam, közben egy pillanatra sem vettem le a szemem a kardforgató lányról. Nem kellett sokat várni arra, hogy történjen valami: a Katana ismét megszólalt, én pedig a leglényegesebb információt ezúttal kiszűrtem: "alulról indíts". Vagyis egy lentről felfelé tartó vágás fog következni, feltéve ha Hinari követi a nemes kard tanácsát. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy vajon tényleg így fog-e tenni, vagy sem. Azonban nem volt időm gondolkodni rajt, így a legkézenfekvőbb verzióra készültem fel, szinte ösztönösen. Ahogy kimondta a Katana a szavakat, az tudatalatt hatással volt rám, gyakorlatilag belémszugerálta az egyik lehetséges forgatókönyvet. Ösztönösen lendítettem a kardom, egy lefelé tartó ívben, ahová saccoltam nagyjából a felém tartó pengét. Sikeresen hárítottam a támadást, de mégis, olyan... keserű a szőlő érzésem támadt. Nem éreztem semmi sikerélményt, mert ezúttal hallottam a lényeget, és felkészültem rá. Sokkal jobb lett volna, ha valami mással rukkol elő, elterelésnek használva a fegyvere által kimondott szavakat, amolyan csapdának. És ha egy váratlan, meglepetésszerű támadást tudtam volna blokkolni, az lett volna az igazi öröm. Sikerélmény a részemről, de ez csak a kisebbik része lett volna. A lényeg a hárítástól függetlenül lett volna, az, hogy kezdene visszatérni. Azonban ez nem történt meg. Még nem. De a párbajnak még nincs vége, annak ellenére, hogy két adag sebzést már szereztem magamnak...
- Törekedj a kiszámíthatatlanságra – szólaltam meg végül, miközben párat léptem hátrább – A Katana által kimondott szavakat pedig használhatod elterelésnek. Ha az ellenfél tisztán hallja a taktikát, vagy annak a lényegi részét, akaratlanul is készül fel. Ezt felhasználva helyzeti előnyt tudsz belőle kovácsolni. - fejtettem ki egy kicsit bővebben. Annak idején a barlangban ő is ezt tanította. A párbajokat nem csak a statok határozzák meg, hanem a kiszámíthatatlanság is legalább annyira fontos. A hangosan kimondott szavakat követni pedig épp olyan rossz döntés, mintha csak a reflexeire, ösztöneire hagyatkozna. Sőt, talán még rosszabb bizonyos szempontból.
Majd megindultam a lány felé, és csak az utolsó lépésnél tértem ki balra, ahogy lendítettem a kezdő kardot. Egy alulról indított vágást próbáltam kivitelezni, amit céhtársam akár könnyűszerrel tudott is hárítani, hisz neki a jobb oldalán voltam. Logikus lett volna a másik irányba kimozdulnom, hisz az kicsit messzebb esne a fegyverétől, de pont emiatt is lett volna kiszámítható. Ezt pedig szerettem volna elkerülni. Nem amiatt, hogy mindenáron bevigyem a támadást, sem pedig mert gonosz módon ki akartam cselezni a lányt. Ezen a párbajon nem a végeredmény számít, hanem ami addig történik. Kicsit hülyén adná magát, hogy a kiszámíthatóság ellen beszélek, míg én hasonló hibát követek el. Mintha nem figyeltem volna akkor, amikor a csonttitán barlangjában tanított. Pedig de, igenis figyeltem, és alkalmazni is tudom a mesterem tanítását. Mintha csak egy vizsga lenne, ahol most számot adnék a tudásomról a tanítómnak, felelevenítve újra; hisz most neki van szüksége arra, hogy emlékezzen... nem feltétlenül a tanításokra, hanem sokkal inkább a régi önmagára...

by **Hinari** Pént. Feb. 01 2019, 18:13

A kard szelleme kiérezte a rezignáltságot tulajdonosa fakó, élét vesztett gondolataiból: a lány tudta, hogy Ozirisz hárítani fogja a támadását, de mintha nem is lett volna lényeges, mintha mindez nem is számított volna. A két kard egymásnak csapódott, szikrát hányt, majd távolodott egymástól - mindkét fél lépett hátra párat, új lapot nyitva a mérkőzés elkövetkezendő másodperceinek. A kard pedig nem mondott, nem tanácsolt semmit. Hinari ezt kérte tőle.
De ez azelőtt volt, hogy céhtársuk megszólalt volna.

Olyan... könnyűnek éreztem magam. Tüdőmet átjárta a téli levegő, körülöttem minden fehér volt, szikrázóan fehér. A magasban madarak rikácsoltak. Egy kicsit megnyugodtam és önkéntelenül is lejjebb engedtem kezeim közl a Katanát. Lazítottam az eddigi görcsös szorításon. Ez... nem is olyan nehéz. Gondolataim elkalandoztak, a pillanat törtrésze alatt, így Ozi első szavai el se jutottak hozzám, úgy néztem rá egy cseppet meglepetten, de mégis... mégis elmosolyodtam mondandója végén. Ő tanít. Hasonló dolgokat ismétel el, mint amiket én mondtam neki azelőtt, a szituáció pedig képes volt kizökkenteni - vagy visszazökkenteni? - annyira, hogy rácsodálkozzak annak furcsaságára és ezen egész helyzetére egyaránt. Nem voltam bosszús, egy kicsit sem, de lelkes tanítvány sem, aki hevesen bólogat és megfogad minden tanácsot: csupán álltam vele szemközt, pár méter távolságra és védekező állásba hajlítottam lábaim. Ennél többet tudtál régen. Beharaptam ajkaim. Ennél több voltál régen.
- Az régen volt... - motyogtam magam elé, Hallgatózás nélkül talán meg se hallotta senki, de azért... meg kellett próbálnom. Ozirisz elindult. Ha már megkértem a fegyvert, hogy ne szóljon közbe, tartottam is magam ehhez az álláspontomhoz, így fogadtam kaszttársam támadását. Igyekeztem most én, én figyelni oda, és mozdultam is, még a jó irányba is, de egy kicsit későn - a Katana ugyan találkozott a Kezdő Kard pengéjével, de nem a megfelelő szögben és távolságban: kardom alsó harmada az övének felső harmadánál érte el a mozdulatot, így könnyűszerrel tudta továbbvinni a csapást és érni el a testem, a lendülettől pedig még fel is csapta a Katanát, amelyet alig tudtam megtartani, hogy ne essek vele együtt a hátamra. Fújtam egyet, rámarkoltam és kiugrottam oldalra, összeszorított foggal, teljes erőből és lendületből csapva lefelé a pengével, hogy addig érjem el a vállát, amíg még nem szerezte vissza a teljes irányítást fegyvere felett. Az őáltala adott lendületet egy kanyarítással fordítottam át és használtam fel, így nem volt a kard mozgásában törés, ezáltal gyorsabb is volt - amíg neki valószínű meg kellett törnie az irányt, kivéve, ha inkább kitérni tervezett most, hárítás helyett. Akár eltaláltam, akár nem, máris védő pozícióba álltam és vártam a folytatást. Kezdtem... élvezni ezt a harcot. Attól függetlenül, hogy egyetlen ütésével majdnem sárgába vitt.

by **Ozirisz** Vas. Feb. 03 2019, 21:26

Ahogy kifejtettem a gondolataimat a kiszámíthatóságról és a Katana hangos tanácsainak követéséről, elbizonytalanodtam. Nem tudtam, mi jár a lány fejében, nem tudtam, nem-e mondok valami rosszat akaratomon kívül, és úgy, hogy közben nem tudtam leolvasni semmit céhtársam arcáról, kicsit aggasztott. Csak akkor nyugodtam meg egy kicsit, amikor Hinari elmosolyodott. Nem vette rossz néven a tanácsokat, sőt, talán még a mondanivalóm lényegét is megértette. Nem az, amit mondtam, legalábbis nem szó szerint. Hisz ezeket a dolgokat ő is tudta nagyon jól, valahol legbelül. Olyan dolog volt ez számára, mint az egyszeregy, olyasmi, amit tudott, és olyan fontosnak érezte, hogy a legelsők között volt, amit megtanított nekem. És ez volt a lényeg, a kimondatlan szavak a kimondottak között: hogy tőle eredt a tanítás, a régi énjétől, aki jelenleg is arra vár, hogy feléledjen és visszatérjen. A mosoly valószínűleg arra volt válasz, hogy érti, és nem azért mondtam el neki, mert azt hittem, hogy nem tudja... hanem arra, hogy érti a célzást, a mögöttes tartalmat... Kockázatos lépés volt részemről, mert érezhette volna a lány sértésnek, lekezelő kioktatásnak is mindezt, ha átsiklik a lényeg felett. De szerencsére nem így történt. Valamit még mintha mondott is volna a lány, de azt is csak halkan, maga elé. Nem hallottam, de nem is tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Ha nekem szánta volna, minden bizonnyal hangosabban szólt volna. Így nem kérdeztem vissza, illetlenség lenne ragaszkodni néhány nem nekem mondott szóért ragaszkodni...
Majd támadásba lendültem, egy kockázatos döntés, azonban részben meg is hozta az eredményét: bár Hinari felkészülten várta a támadásomat, és jobbra mozdult, de egy kicsit későn. A találatot már nem tudta megakadályozni, de minden igyekezetét beleadta annak kivédésébe. A jó irányba mozdult, csak kicsit késve, lassabban. Ezt viszont betudtam annak az egyszerű ténynek, hogy vele ellentétben én teljes harci felszerelésben vagyok. Azonban nem adta fel, ennek ellenére sem, olyannyira, hogy az ellentámadása miatt kénytelen voltam visszavonulni. Olyan gyorsan tartott felém a Katana, szinte azonnal a támadásom után, hogy képtelenség lett volna hárítani, és csak egy reflexből jövő ugrásra futotta, már amennyire rásegítő jártasságok nélkül képes voltam.
Elismerőn néztem céhtársamra, és elmosolyodtam – Szép volt! Látod, hogy megy ez? - jegyeztem meg a számomra nyilvánvalót – Látszik mindent beleadtál, és ha teljes harci díszben lennél, gond nélkül kivédted volna. Az ellentámadásod pedig gyors volt, és váratlan – fejtettem ki egy kicsit az elmúlt másodpercek történéseit. Majd pár másodperc gondolkodási idő kellett, mire el tudtam indulni. Hinari nem könnyítette meg a dolgom, azzal, hogy védekező állásban várt. Könnyebb lett volna, ha ő támad, én pedig levédem és ellentámadok, már ha tudok. Vagyis csak sodródni az árral. Így viszont rajtam volt a sor, hogy alakítsam az eseményeket. Míg végül kisvártatva megindultam, ezúttal egy lentről indított átlós vágást próbáltam bevinni. Majd támadás eredményétől függetlenül jobbra léptem, Hinari bal oldalára kerülve. Kíváncsi vagyok, ezúttal mit fog tenni a lány...

by **Hinari** Vas. Feb. 03 2019, 22:21

Láttam, hogy elrugaszkodik és bár Akrobatijáka nem volt hozzá, de gyorsasága és ügyessége elég: ő arrébb ugrott, köpenyének szegényét még talán súrolta is a lefelé csapódó Katana, ami így - célpont híján - a sekély hóba, meg az alatta lévő, fagyos talajba fúródott bele. Kicsit örültem, hogy nem macskakövön vagy sziklák tetején harcolunk, igaz a fegyverben lévő szellemnek valószínű ez sem eshetett túl jól, már amennyiben rendelkezett más érzékkel is a látáson és a beszéden kívül. Két kézzel próbáltam kihúzni.
- Köszi - néztem fel céhtársamra - Igyekszem - tettem még hozzá arcomba eső tincsekkel, mondjuk momentán nagyobb erőlködés kellett a penge kiszabadításához, és tudtam jól, ha ez nem egy gyakorlómeccs lenne, ellenfelem már rég kihasználta volna helyzeti előnyét. Ozirisz azonban kivárt. Végül fújtam egy nagyot és a szeme irányába fordított Katanával együtt fogadtam a támadását. Még csorgott a kardról az olvadt hó, egyenesen lefelé a markolat felé. Csúszóssá tette a fogást, kaszttársam viszont eközben már megindult; nem volt idő törölközni. Lekéstem róla. Mielőtt igazítani tudtam volna a fogáson és megfelelően blokkolni a támadást, már megjelent a lila hatszög, én pedig kellő koncentráció hiányában nem is tudtam nagyon megtartani az egyensúlyom: a lökéshullám hátrataszított, pont annyira, hogy háttal nekiessek a mögöttem lévő fa törzsének, amely így (a bokáig érő hó mellé, amiben landoltam) felülről a nyakamba küldött még egy adagot. Rettentően kimerült voltam és emellé mostmár fáztam is. Tüsszentettem egy hatalmasat, ha Ozi felsegített, úgy hamarabb, ellenkező esetben kicsit később kászálódtam fel a földről és csúsztattam vissza a Katanát a tokjába.
- Azt hiszem... mára ennyi elég lesz - húztam össze magamon a kabátot - Köszi a gyakorlást... segített - néztem lefelé az övem irányába, és ahogy ujjaim hozzáértek a fegyver markolatához, neki is megköszöntem gondolatban a segítségét. Talán... talán így már menni fog holnap. Azok csak tier kettes karácsonyi szörnyek lesznek, ugye? Semmi komoly. Azokkal a Katana egymaga is elboldogul, akár még nélkülem, a segítségem nélkül is. Meghát, ott lesznek a többiek. Rámosolyogtam Oziriszra. Igen. Ott lesznek. Mindenki ott lesz.
Elindultunk az épület felé.
- Esküszöm ezek után kialakítok egy gyakorlópályát a céhházban is - ráztam le a havat a hajamról és a nadrágomról - Például az egyik vendégszoba helyére - osztottam meg vele az ötletet és talán egészen a szobaajtóig erről meg a másnapi közös karácsonyi kazamatázás részleteiről beszélgettünk, hogy mit hogy s mint lenne érdemes. Ott aztán elköszöntem tőle és beestem Alhoz, aki mosollyal és forró teával várt - és még szélesebb mosollyal és mégforróbb csókkal, amint meglátta, hogy mivel mindenem havas, egyszerre vetem le őket és bújok oda mellé a kanapéra egy szál alsóneműben.
Egy kis plusz "gyakorlás" pedig sohasem ártott.

Köszi a játékot! ^^

by **Ozirisz** Szer. Feb. 20 2019, 20:33

Úgy tűnik, jó ötlet volt várni a támadással, mivel Hinarinak akadt egy kis technikai problémái. Egész pontosan földbe fúródott kard jellegú gubanc, amin egy kicsit meglepődve néztem. Ennyire beleadott mindent a védelembe? Nem kétséges, hogy minden ereje benne volt, mert ránézésre ez nem csak a hóba állt bele, és nem kis erővel. Mindenesetre annak örültem, hogy szép apránként, biztos lépésekkel összeszedi az erejét, és vele együtt talán a régi énjéből is magára vesz valamicskét. Majd miután úgy láttam, készen áll a támadásomra, megindultam. Nem lett volna fair kihasználni azt az időt, amíg a kardja a hó és fagyott föld fogságában ragadt. Így is rengeteg előnyöm volt most, többek között amiatt, hogy ő nincs felszerelkezve.
Ami viszont váratlanul ért, hogy ez a mostani támadás is betalált, és igaz, nem sokon múlt, de a párbaj végével járó lila fal, és a lökéshullám felszínre hozott egy emléket. Amikor odalent voltunk, és tartottuk fel az ellenség hordáit Yuukival, akkor is valahogy hasonlóképp vágódtak el a rosszfiúk, rosszlányok. Elkomorodtam, ahogy újra felelevenedtek azok a képsorok a képzeletemben, és egy furcsa, rossz érzés kerített hatalmába, ahogy megláttam, hogy Hinari hogy pórul járt. Nem elég, hogy nekiesett a fának, és tiszta hó lett, még egy szép nagy adaggal kapott fentről is... Avagy ismét forrófejű és meggondolatlan voltam. Gondolhattam volna erre korábban is, hogy mivel járhat a párbaj vége, és a súlyemeléssel kombinálva a lökéshullám sem a leggyengébb, pláne olyasvalaki számára, aki nem nehézpáncélban futkorászik...
Azonban hamar tovaszálltak a rossz gondolatok, helyette egy másik felidézett emlék villant be, jócskán vidámabb hangulattal. Odasiettem a kardforgató lányhoz, és felsegítettem a földről, majd megszólaltam – Azt hittem, a hóembert máshogy készítik – mondtam fullHD-s vigyorral a képemen, majd komolyabb hangnembe váltottam – Bocsi, nem lehetett kihagyni... sajnálom, hogy így beterített a hó, gondolnom kellett volna... - tettem hozzá, de emiatt különösképp már nem aggódtam, nem rágtam magam feleslegesen. Nem úgy tűnt, mintha Hinari megharagudott volna emiatt, főleg, hogy idebent megfázni sem lehet, és fél óra múlva már el is felejti az egészet a kandalló mellett. Ebben, hogy nincs okom pánikra, nem történt baj, a lány következő szavai is megerősítettek – Örülök, hogy tudtam segíteni – mosolyogtam rá a lányra – Ha bármikor szükséged van egy kis gyakorlásra, vagy bármire, amiben tudok segíteni, csak egy szavadba kerül. Ez a legkevesebb – tettem hozzá, határozottan, és továbbra is mosolyogva. Visszafelé a céhházba menet Hinari újabb ötletét hallottam, ami kétségkívül hasznos – Kifejezetten jó ötlet, főleg a téli időben, vagy amikor esik az eső... szép időben viszont jobb a szabadban – mondjuk ez az utolsó félmondat teljesen felesleges is volt, hisz ki akarna négy fal között gyakorolni, amikor odakint hétágra süt a nap? - Valamelyik nagyobb, üres terem tökéletes lenne. Akár még lehetne ott elhelyezni pár kezdő, vagy tier egyes fegyvert, pajzsot, ilyesmit, márcsak a hangulat végett is – lelkesedtem fel az ötletre – meg az sem egy utolsó szempont, hogy kéznél van, ha épp a rendes felszerelés az inventory mélyén pihen – osztottam meg egy gondolatot. Elsősorban Yuukinak lenne hasznos, aki gyakorlatilag bármivel tud harcolni a kasztjából kifolyólag, és ki tudja, lehet épp egy ilyen kedvcsinálónak kitett fegyver hozza meg a hangulatát, hogy kipróbáljon valami újat. De hangulatnak sem egy utolsó dolog, hogy akkor már adjunk egy kis pluszt a benti gyakorlópályának is. Így ötletelgettünk a visszafelé vezető úton, míg végül a céhház folyosóján elköszöntünk egymástól. Hinari minden bizonnyal kipiheni a délután fáradalmait, és lélekben rákészül a holnapi napra. Ráfér, az biztos, de a legfontosabb: az első lépéseket már megtette azon a hosszú és rögös úton. Fontos lépés volt ez számára, de hatalmasat lépett előre. Ahhoz képest, hogy az elején még támadni sem tudott, és csak kitért, a végére egész jól belejött. Ha teljes harci díszben lett volna, akkor minden bizonnyal én lettem volna a hóember, és nem pedig ő...
Jómagam pedig egy pár percre beugrottam a saját szobámba, kicsit megmelegedtem. Nem mintha annyira fagyos lennék, hisz rengeteg sok órát farmoltam a mobokat a huszonakárhányas szinteken. Majd miután átgondoltam egy kis szusszanás erejéig az elmúlt félóra történéseit, csekkoltam a térképet, csomagoltam pár könnyedebb, de annál finomabb sütit a csokiszobából, egy termoszt megtöltöttem forrócsokival, majd meglátogattam Himécskét. Biztos örül egy kis apró, rögtönzött kedvességnek, meg amúgyis, megvan a hivatalos indok, hogy boldogítsam egy kicsit :3

Köszi a játékot ^^

by **Cardinal** Kedd Márc. 05 2019, 15:06

Rendszerfrissítés... Küzdőtér zárása folyamatban... 150 exp jóváírva. 400 arany jóváírva. 38 legendás exp jóváírva.

Küzdőtér lezárva!

by Ajánlott tartalom

Barátságból

Barátságból

Re: Barátságból

Re: Barátságból

Re: Barátságból

Re: Barátságból

Re: Barátságból

Re: Barátságból

Re: Barátságból

Re: Barátságból

Re: Barátságból

Re: Barátságból

Re: Barátságból

Re: Barátságból

Re: Barátságból

Re: Barátságból

Re: Barátságból

Re: Barátságból

Re: Barátságból

Re: Barátságból

Re: Barátságból

Re: Barátságból

Re: Barátságból

Re: Barátságból

Re: Barátságból

Re: Barátságból

Re: Barátságból