Elszórt szigetek

Sanctuary

Egy gyönyörű szép örvényektől tarka napon történt.
Én és a társaim: a szigonyt szorongató amazon Scyleia, és a vízidomár Finley együtt hasítottuk az áramlatokat, előttünk pedig ott lubickolt a fókakölyök kiskedvence.
Mögöttünk meg-megrándulva és tinta-folyót eresztve lassan süllyedt az imént legyőzött tintahal-szörny.

Nem most először partiztunk együtt, alig egy hete még a felszíni mobokat irtottuk esőben, villámok és mennydörgés közepette, de kettejüknek nem nagyon fűlt a foga így folytatni a következő alkalommal is, és Scyli bedobta ötletként, hogy mi lenne, ha a habok alatt keresnénk expézni való ocsmányságokat. Fin nem győzött egyetérteni vele.

Így hát alámerültünk. Az idő ezúttal sem volt sokkal szebb, bár az áramlatok között alig érződött belőle valami a be-bevilágító villámcsóvákon kívül.
A 24. szinten voltunk. A víz hideg volt, de nem elviselhetetlen, a mélység ismert és ismeretlen rémeket rejtett magában, és mi fel akartuk fedezni mindazt, amit a gyomrában forgatott.
Egyedül én voltam az, aki meglehetősen kényelmetlenül érezte magát, nehézvértben, pajzzsal a kézben úszva. Erőlködnöm kellett, hogy tartsam az iramot, és ne szakadjak le a többiektől, de ne is merüljek mélyebbre náluk, márpedig a sok vas húzott lefele, mint mint egy jókora vasmacskát.

Ha nem lett volna a megerősített látásom, nem is vállalkoztam volna, most azonban elsőként láttam meg a felénk közeledő veszélyt
Fehércápák egy óránál! - írtam a közös parti chatre, mert hangok helyett csak bugyborékolásra tellett volna.
A többiek visszanézve bólintással jelezték, hogy vették az üzenetet, majd mind a négyen a ragadózók irányába fordultunk.
A cápák többen voltak, nagyjából kétszer annyian mint mi, igaz nem is tűntek teljesen kifejlett példányoknak, cserébe viszont már az első kontaktnál látszott, hogy lényegesebben fürgébbek nálunk. Scyli hiába volt rendkívül ügyes fegyverforgató, vagy Fin és a fóka a korábbiaknál is lelkesebb és koordináltabban mozgó, a cápák meg-megmarták őket, én meg hiába álltam útját pajzzsal a kézben a fűrészfogaknak, a többi kikerült a lábam alatt vagy a fejem fölött, ráadásul egyszerre csak egyiküket tudtam védeni.
Bár jó célpontot nyújtottam a nehézkes mozgásommal, a többiek páncélját sokkal gyorsabb ütemben falatozták, és bár igyekeztünk fogcsikorgatva helytállni, olybá tűnt, hogy alul fogunk maradni.
Én ráadásul szószerint, mert ahogy igyekeztem kivédeni a Fin és felém irányuló harapásokat, egyre inkább süllyedtem lefele.
És nem csak a testem, de a morálom is vele együtt.
Bajban voltunk, halálos veszedelemben. A kristály ugyan nálunk volt, de egyikünknek sem akaródzott még feladni.

Úgy döntöttem taktikát váltok: ha a védekezés nem megy, majd megoldom gyorsasággal, és a nehéz vértet is ledobom egyúttal.
Pofon egyszerűnek tűnt, a maradék páncélpontok gyorsan átreppentek a gyorsaságomat megnövelni, ahogy a legutóbbi kazamatában. Két dologgal nem számoltam: túl sokáig védekeztem, és nem igazán maradt mit átvinni, valamint, hogy hiába a fürgeségem, idelent sokkal kevésbé érvényesült a nagy ellenállás miatt.
Továbbra sem tudtam kettészakadni, hogy mindkettejüket megvédhessem, de most már nem is volt mivel. Végső elkeseredésemben újra és újra aktiválni próbáltam az iménti képességem, de persze nem volt semmi értelme, hiszen páncélom sem maradt.
Ökölbe szorított kézzel csapkodtam a mindent körülvevő vizet mérgemben és kétségbeesésemben, hogy miért nem teleportálnak már el. A megsebzett cápahad újabb forduló követően összeverődve indult ellenünk. Nekik se kellett már sok, talán, ha lett volna még egyszer annyi tartalékunk.
Fin és Scyli is elég pocsék állapotban voltak, életcsíkjuk már sárgán világított a panelemen, s tudtam, hogy még egy ilyen "kör" a cápáktól és vörösek lesznek mindketten. Én jobb állapotban voltam, lovag lévén adtam bőven az életpontokra.
Tenyerem feléjük, az felszín, s az ég felé tártam, csodáért fohászkodtam, védelemért a részükre. Nem volt tudatos, csak elkeseredett.
Talán az erőlködés a kimerültség zavarta meg a szemem, de mintha a kardom  vége fölfénylett volna, s a tenyerem aranyló derengés vonta volna be. Ahogy ezt megpillantottam, Scyli és Fin körül is egy pillanatra hasonlóan egész gömbök villantak. A képességpontjaim pedig valami hiba folytán nullázódtak. Volt már hasonló bug, amikor valami nem azt mutatta, amit kellett volna, így nem is törődtem vele.
De az egész jelenség a fénnyel nem tartott tovább egy pillanatnál.
Scyli segítségére siettem, abban bízva, hogy Fint megvédi majd a fókája, és írtam nekik, hogy teleportáljanak, ha vörösbe csúsznának.
A lánnyal sikerült kivédenünk a sebesült cápák támadásait, de Fin és a fóka nem voltak ilyen szerencsések.
Ahogy Finbe újabb állkapcsok mélyedtek volna, hatalmas erő dobta szét őt és támadóját, a cápa fogai pedig egy aranygömb falába mélyedtek, a fiú karja helyett. A gömb pedig ott is maradt az idomár körül, akadályt képezve minden harapással szemben, amik bár fokról fokra gyengítették fényét, mégis elegendőnek bizonyultak, míg az utolsó ránk támadó cápával is végeztünk.

A cápatámadás elég volt, hogy aznapra feladjuk a további szörnyvadászatra vonatkozó terveinket, és kijöjjünk a szárazra, de mindkettőjüket érdekelte, hogy mégis mi történhetett a végén, ami megmentette Fint. És bár nem hittem, hogy én lettem volna a jelenség okozója, megpróbálkoztam még egyszer felidézni azt, ami odalent éreztem és akartam. És akkor újra megjelent egy pillanatra a különös fény körülöttünk, ami a legfurább volt, hogy ettől a képesség pontjaim megint lenullázódtak.
- Nem tudom mi ez, de biztos, hogy te voltál, Danee - bökött vállon Scyli, és akkor teljes erővel felizzott a gömb körülöttem
- Én sejtem - tette hozzá Fin - ez valami erőtér, valami pajzs-féleség
- De csak azon aktiválódik, akit előbb ér támadás -  bökött újra felém a lány, de most útját állta a gömb - hiszen amikor Finnél felizzott, mi még kaptunk párat, de nálunk nem működött
- Gondolod, hogy ilyen egyszerű lenne? - kérdezett vissza az idomár fiú - miért nem láttuk ezt korábban? Talán köze van az életcsíkhoz!

De ebben Fin tévedett. Még jó párszor teszteltük és arra a következtetésre jutottunk, hogy nem az életcsíktól függ, hanem, hogy van-e még páncélunk, vagy sincs. És hogy miért nem működött korábban? Talán mert nem is rendelkeztem ezzel a képességgel.
Talán mert ott, akkor kétségbeesésemben ajándékozott meg vele a sors, vagy a rendszer, nevezzük akárminek. És arra is rájöttünk, hogy a képességpontjaim eltűnése nem egy bug, hanem egy feature, egész pontosan a képesség része, ha úgy vesszük ez került a mérleg másik felére. A Sanctuary, ahogy Scyli végül elnevezte közel háromszor annyi sebzést fogott fel, mint amennyi pontot elvesztette a hatás idején.

Sarugami ismi

Az árnyharcos meredten nézte a konyhapultnál szorgoskodó nőt. Elgondolkozott azon amit a minap említett neki az a vörös játékos ~Talán igaza van. De az igazság az, hogy magam sem tudom tényleg valódiak-e az érzéseim, vagy csak a program piszkált bele az agyamba.~
Töprengéséből egy pittyenés zökkentette ki, melynek kíséretében egy boríték ikon jelent meg a látómezeje szélén. Épp semmi dolga nem akadt, így rögtön meg is nyitotta a levelet.
~Hogy mi van?!~ kerekedett el a szeme ~Jaa! Így már rendben.~ nyugodott meg, ahogy tovább olvasta ~Hát a teremtők lehet, de a szüleim egész biztosan nem~ húzódott különös vigyorba, vagy inkább vicsorba a szája. Majd amint végzett az olvasmánnyal leintette a panelt.
– Holnap korán le fogok lépni. Akadt egy kis dolgom. – szólt oda a pultnál serénykedőnek.
– Céh ügy? – jött a kérdés a megszólítottól.
– Olyasmi. – zárta le a témát Ita. Azonban a lány nem hagyta annyiban.
– Meddig leszel el? – A céhvezér szeme összeszűkült, ajkai pedig széles vigyorba húzódtak.
– Még el se mentem, de már hiányzom? – kérdezte vidám hangon, majd egy kissé félre hajolt.
A csésze élénk csilingeléssel pixeleződött el az árnyharcos háta mögött.
– Idióta! – kommentálta a lány a kérdést – Viszont ha már úgy is elmész vehetnél egy új teáskészletet. Amit eddig használtunk már elég hiányos.
Itachi vigyora, ha az lehetséges még szélesebb lett. ~Eddig én állok nyerésre! Az öt csészéből csak kettő tört el a fejemen!~ de hangosan csak ennyit mondott;
– Rendben.

A környező szintekhez képest nem volt olyan ütős a hideg, de így hajnalban azért nem volt kellemes.
Itachi a teleport padot elhagyva nyíl egyenesen (már amennyire a hidak és a csónakosok engedték) a megjelölt helyre ment. A szigeten az első amit kiszúrt a fa volt. Majd a szobor. Végül az előtte térdeplő férfi. ~Ááá! Vagy úgy. Valakinek már el kezdődött a buli.~ állapítja meg magában, majd csendben oda lépdel a férfi mellé, és sarkaira ülve ő is felveszi a meditatív pózt. Harcművészeti előképzettsége okán, tudja, hogy tiszteletlenség ilyenkor megszólalni, és abban is biztos volt, hogy nem maradt észrevétlen az érkezése. Szóval csak türelmesen várt. Nyugati, ráadásul fiatal izgága suhanc lévén, nem volt képes az ilyenkor elvárt üres elme elérésére, így hamar elunta magát aminek az lett a következménye, hogy fél szemmel sandítva fürkészni kezdte a mellette lévőt. Azt tudta róla, hogy kardforgató, és most már azt is hogy a hajszíne ellenére keleti származású ~Talán kantoni...~ töprengett el. A kora látszatra az övéhez hasonló, bár nem tudhatta mennyi ideje van a játékban, így esélyes hogy nála jóval idősebb. Végül a sandítást is elunta, így mindkét szemét kinyitva a szobrot kezdte szemlélni és várni, mi lesz a másik következő lépése.

Ita nem gondolja, hogy amit a kardforgató mondott a felesleges vérontásról ahhoz kellene bármit is hozzáfűznie. Úgy gondolja az lényegében ugyan az amit ő is mondott, ha pedig félreértette volna akkor majd az idő helyreteszi a dolgot. A szemes mondást már hallotta nem egyszer, de igazából soha sem értette. Az a részéről is rendben van, hogy egy személy tekintetéből sok minden kiolvasható. De szerinte ezek többnyire inkább az aktuális hangulatáról vagy épp véleményéről semmint valakinek a jelleméről adhat tájékoztatást. Viszont az aktuális helyzet nem tette lehetővé eme kételyének való hangadást. Az ítélni szó erősségével még egyet is értett, de a mondandója megfogalmazása közben nem jutott jobb szó az eszébe. Igaz nem is nagyon keresgélt. Most azonban ahogy ismét szóba jött a dolog, valahogy az első amire asszociált vagy is inkább eszébe jutott róla; „Tekel”. ~Na igen, ezzel már tisztában vagyok.~ gondolta és nem is foglakozott vele tovább.
Miközben merő ostobaságokról elmélkedett az árnyharcos, Sarugami folytatta mondandóját, ami kapcsán Ita kissé el is szégyellte magát, és ennek hangpt is adott;
– Bocsánat! – dőlt meg kissé előre – Javaslatommal nem akartam megsérteni. Nem az volt vele a szándékom, hogy meggondolatlannak állítsalak be. Természetes, hogy a közösség többi tagjával való beszélgetést is elhatároztad. Hogy is feltételezhettem, hogy nem gondoltál erre. ~Nagyon remélem, hogy nem bántottam meg vele nagyon. Nem szeretném ha az én lepcses szám miatt esne el a céh egy potenciális jelentkezőtől~
A következő kérdést viszont nem igazán értette. A gyanúja az, hogy Sarugami a céhház hollétére kíváncsi, de azért savat nem inna rá.
– A céh központja egy félreeső helyen van. Ennek oka részben az, hogy ott olcsóbban hozzá lehetett jutni. Másrészről, meg ha olyan személy kíván menedéket kérni, akit a nagy többség nem szívesen lát, akkor az így el tudja kerülni a feltűnést. Az épületegyüttes egy hagyományos japán uradalomra emlékeztet. Az első szinten található, fogalmazzunk úgy; Horunka falu közigazgatási területén.
A pontos tájékoztatás kedvéért még a térképét is lenyitja és megmutatja rajta a Federal Center helyét.

//Az érthetőség kedvéért: Tekel a tüzes ujj által felírt egyik szó -> Dániel megfejtése Belsázár számára; "megmérettettél és könnyűnek találtattál" Dániel könyve 5.rész 25-28 versei. Ha tisztában voltál vele, akkor bocsánat a fölösleges magyarázatért.

Az árnyharcos határozottan meglepődik a kérdésen. No persze nem azért mert az furcsa lenne, vagy nem lenne benne logika. Nem. Egyszerűen csak arról van szó, hogy ez a fajta szemlélet nagyon távol áll Itachitól, és sehogyan sem tudja beilleszteni a maga értékrendjébe;
– Miért kellene üzenni? Nem értem. Ha saját jól megfontolt döntése alapján távolodott el a céhtől köszönés nélkül, akkor nyilván nem fog reagálni egy üzenetre. Ha történt vele valami, és bajban lenne, akkor üzent volna segítségért. Ha meg nem tud segítséget kérni, akkor meg a megkeresésre sem fog tudni válaszolni. – egy ideig próbálja valahogy magára erőltetni ezt a fajta, másokért való aggódó szemléletmódot, de végül belátja, hogy azt a cipőt, ami nem az ő mérete, nem tudja felvenni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ő képtelen másokért aggódni. Csak a hűvös logika ami uralja az összes döntését, tökéletesen értelmetlen dolognak tartja, az aggódásból „elkövetett” hiábavaló cselekedeteknek, mint például egy olyan üzenet elküldése, amire nem fog válasz érkezni. Azt meg végkép nem tudja, hogy a céhtársaiért vannak-e más személyek akik aggódnak. Ahhoz, hogy ezt tudja, ismernie kellene a többieket, aminek elengedhetetlen része a magánügyeikbe való bele kotnyeleskedés. Ez viszont nagyon távol áll tőle. És pont ugyan ezen okból a második kérdést egyszerűen csak elengedi a füle mellett. Amúgy sem tudna egyik tagról sem mondani semmit.
A céhvezetésről eltérő véleményt nem akarja cáfolni, de még csak a sajátját sem megerősíteni. Elvégre senki sem állíthatja magáról, hogy a saját elképzelése a jó, míg a többi nem. ~Mert ha ez így lenne, akkor minden céh ugyan úgy működne.~ Hogy azért ne maradjon lógva a téma a levegőbe, azért egy semleges ösvényen kitér;
– Talán igazad van. Én azonban nem tartom magamat arra feljogosítva, hogy másoknak dirigáljak, pusztán azért mert az én nevem került legfelülre. Így hát nem is teszem, legyen ez akár jó vagy akár rossz. ~Viszont az már biztos, hogy sok mindenben eltérő a gondolkodásunk. Talán jót tenne a céhnek egy kis vérfrissítés.~
Majd már lényegesen vidámabb arckifejezéssel az arcán felegyenesedik, és lehívja a menüjét.
– Érdekes lenne a nézőpontodat felvázolni a többieknek, szóval ha nem bánod, – mondja miközben lenyomja a gombot, ami a céhbe történő meghívásra szolgál. – akkor hivatalosan is meghívjalak az Endless Society céh kötelékébe. Mivel a Te szádból ez hitelesebb lesz.

A fekete hajú suhanc megtette azt amiért jött és amire képes. Innentől kezdve már nincs befolyása a dolgokra. Persze tisztában van azzal, hogy ha a világban élők zömének az útját járná, akkor most még sok hízelgéssel esetleg a maga malmára hajthatná a vizet, de az nem az ő stílusa. Olyannyira nem, hogy még a hideg is kirázta pusztán csak a gondolatára. Sarugami álláspontját már tudomásul vette, egyet úgy sem fognak érteni a dologban így nem is látja értelmét tovább feszegetni azt. A céhmeghívót elküldte, hogy a kardforgató mit kezd vele az már csak rajta múlik.
Noha a dolgával végzett, valahogy nem akaródzott neki felkelni és tovább állni.
– Ha egy kicsit melegebb lenne itt, egész kellemes lenne. – dőlt hátra ismét a karjaira támaszkodva, és a sziget fáját kezdte figyelni. Tőle ugyan roppant távol álltak a harcművészet, számára már kissé túlmisztifikált, elme gyakorlatai, de azt el ismerte, hogy az ehhez kialakított terek, kertek vagy helyiségek roppant harmonikusak és megnyugtatóak. Talán a környezet hatására, de egy röpke pillanat erejéig, még némi melegség is költözött az árnyharcos tekintetébe, de aztán eszébe jutott a még rá váró feladat, és tekintetébe ismét visszaköltözött a tompa fény, mint valami vihar felleg.
Abban már egészen biztos, hogy maga intézi el a dolgot, és nem rángatja bele a szobatársát. Már csak erőt kell vegyen magán, hogy a tettek mezejére lépjen. Bízik benne, hogy ha ő már nem lesz a céh akkor is el tud lavírozni. ~Bár miért ne tudna! Az csak jót tesz nekik, ha én már nem hátráltatom őket az ostoba ötleteimmel.~
– Bocsáss meg, de nekem mennem kell. Még van pár elintézendő dolgom. – áll fel végül, és köszön el egy meghajlással a kardforgatótól.

//Gondolom elég nyilvánvaló, hogy mostanában nem igazán van kedvem írni, így úgy gondoltam zárjuk rövidre az ismit.
Köszönöm az eddigi türelmed és a játékot!//