[Küldetés] Lady Eiko Margery's Fun Times: Cupido (K1)

Nyugodt szívvel mondhatom, hogy ez a nap nem is indulhatott volna jobban. Reggel mikor felkeltem a szobámban majd lementem ebédelni pont abban a pillanatban készültek el a kedvenc ennivalómmal, így frissen fogyaszthattam. Ráadásul akkor kezdődött valamiféle akció, így kedvezményesen vásárolhattam. Így tele hassal léphettem ki az épületből ahol ismét bebizonyosodott, hogy Fortuna a kegyeibe fogadott. Vagyis abban a pillanatban nem így tűnt viszont később mindenre fény derült. Ép hogy kiértem egy srác teljes sebességgel belém rohant, amitől mind a ketten a földre zuhantunk. Ha ez nem lett volna elég, éppen egy csodálatos gyümölcs levet kortyolgattam, ami a becsapódáskor leesett és pixelekre bomlott. Én pattantam fel elsőként majd kifejtettem a véleményem az ő eszeveszett száguldozásáról.
- Hé, ember nem tudsz figyelni, vagy csak a szemeid dísznek vannak?
Máskor nem szoktam kiabálni, de ez a tökfej komolyan kihozott a sodromból és még elnézést sem kért tőlem. Úgy döntöttem most kiállok magamért ezért megragadtam a gallérjánál fogva, felemeltem és szolidan nekinyomtam a falnak.
- Ugye tudod, amit tettél az rossz? Nagyon rossz.

Váratlanul felbukkant egy barna hajú copfos, fiatal lány és látszólag nagyon aggódott valakiért. Arra számítottam, hogy a fiúja miatt aggódik és, hogy majd leordítja a hajamat a fejemről.
- Hogy van az én édes kis szőrmókom? Bántott téged az a csúnya rondaság? Majd én ellátom a baját.
Majd lehajolt és felvett egy sündisznót vagy legalábbis valamit, ami nagyon hasonlított egyre. Ezután piros pozsgás és főleg mosolygós arccal felém fordult.
- Megmentetted az én kincsemet. Sosem fogom tudni meghálálni, te egy valódi hős vagy. Láttad, hogy ellopta az én mindenemet és azon nyomban nyakon csípted?
- Mondhatjuk így is.
A srác mondani akartam valamit, de én ismét nekicsaptam a falnak így benn akadt a szó a szusszal együtt.
- Te vagy az én hős lovagom.
- Hát a kasztom tényleg lovag….
- Valóban? Hisz ez pompás, akár egy mesében. – ezzel nyomott, egy puszit az arcomra majd elviharzott.
Ez nagyon jól esett, hogy azt hitte rólam egy hős vagyok így megfenyegettem a fiút legyen jó gyerek majd ellengettem.

Ez nem volt valami jó döntés mármint az, hogy teret engedtem az érzelmeimnek, mert így figyelmetlenné váltam. Szinte nem is láttam, hogy ki ütött le, csak egy kígyó bőrdzsekire emlékeztem mikor magamhoz tértem. A memóriám azon nyomban helyre jött amint megláttam a vendéglátónkat. Persze mindent elmagyarázott, hogy mi miért történt és kívülről nézve faarccal hallgattam végig. Egyetlen arcizmom sem rándult, nem beszéltem, igaz nem is tudtam volna a kivágott nyelvem miatt. Nem kiabáltam a hiányzó lábaim végett, de még nem is nyüszögtem, csak csendben figyeltem. Belülről viszont egészen más zajlott ugyanis annyira kétségbe voltam esve, hogy nem láttam és nem is halottam semmit. Bizonyára azt hitték milyen profin kezeli a helyzetet, de hatalmasat tévedtek. Mikor megkaptam a gyógyitalt szinte ösztönösen vettem el és gurítottam le. Amint visszanőttek a hiányzó végtagjaim az eszem is szerencsésen visszatért. Kissé csodálkoztam, hogy ki is ajánlott nekem feladatot, de nem szóltam semmit. A tesztet viszonylag rövid idő után sikerült kitöltenem, bár egyes részeinél alaposan el kellett gondolkodnom. El sem tudtam képzelni milyen ember találhat ki ilyesmit, de minden bizonyára nem mindennapi személyiség.




Pislogtam párat mikor az a gyíkhölgy megpróbálta kielemezni a válaszaimat és végre rájöttem nem kígyóbőr dzsekis férfiak támadtak meg. Azelőtt csak nagy szőrös malacok rontottak nekem meg undorító, kocsonyás nyálkák, a változatosság tényleg gyönyörködtet. Azt mondjuk nem egészen értettem mire gondolhatott azzal olyan, mint én. Mégis milyennek láthatott engem? Talán a külsőmre utalt, ami valljuk be elég jóképű és egyben marcona. Az is lehet, hogy az nem játékos karakterek volt egy különleges képessége, amivel megérezték ki nem nézett bele annak idején abba a tükörbe. Sokáig nem agyalhattam rajta, mert a kezembe nyomott egy kristályt és már ott sem voltam.

Körbenézve hamar rájöttem, hogy egy vöröslő pusztaságon vagyok, de nem tudtam kitalálni pontosan melyik szinten lehetek. Végigpörgettem a fejemben azokat a helyszíneket ahol azelőtt jártam, de nem hasonlított egyikhez sem. Egyben azonban száz százalékig biztos voltam, mégpedig nem lehettem magasabban, mint a kilencedik szint, ugyanis akkor pont ez volt az én szintem is. Tudom nem valami sok, de a többiekkel ellentétben én csak nemrég kezdtem el játszani és még volt hova fejlődnöm.
- Az a nő valami olyasmit mondott, hogy valakihez küld. Bizonyára segítségre van szüksége, bár úgy tudtam a játékos választja a feladatot és nem fordítva. - vagyis csak akartam mondani, de a nyelvem még mindig nem nőtt vissza ezért csak motyogtam.
Mondjuk ez sem lepett meg teljesen ugyanis tisztában voltam vele csak az a cég marad talpon, aki képes valami újat mutatni a kuncsaftoknak. Végül aztán a gondolataim átterelődtek arra, hogy egy npc képes lehet beleszeretni egy játékosba. Nem egyszer tapasztaltam, hogy rendkívül ember módon viselkedtek, néha már túl emberien. Lehet, hogy ostobaságot mondtam, de az az érzésem volt, hogy önálló személyiséggel rendelkeztek. Miközben azon filozofáltam mi a fészkes fenét kereshetek azon a kihalt területen, megláttam egy sziklát és azon egy különleges jelet.
~ Bizonyára nem viccből rakták ide ~ gondoltam magamban.
Nem sokkal később egy két lábon járó gyík, vagyis egy gyíkember telepedett a sziklára és úgy nézett engem, mint az öregasszonyok a kilós kenyeret.

Meglehet, hogy túloztam egy csöppet, viszont ez volt az első alkalommal, hogy hozzá hasonló lénnyel találkoztam. Vagyis képeken már láttam hasonlót, de azok rajzok voltak olyan fantasy filmekből meg könyvekből.  A kérdése kissé váratlanul ért igaz az még jobban meglepett, hogy képes voltam válaszolni.
- Persze. – mondtam röviden.
A hangja nagyon hasonlított egy idős alkoholistára, de nem akartam a borítója alapján elítélni a könyvet. Ráadásul nem is nézett olyan rosszul ki, talán ha lett volna választási lehetőség magam is ilyen szerettem volna lenni. Éles körmei voltak, zöld bőre és hosszú vaskos farka, ki nem hagytam volna egy ilyen lehetőséget. Megkért engem, hogy kövessem, mert oda kint nem biztonságos és én szó nélkül követtem. Négy kézláb járt és így nekem kocogó sebességre kellett kapcsolnom, hogy tarthassam vele a tempót, de nem igazán zavart. Inkább az idegesített, hogy a vendégének tartott, mert ez nem szerettem, ugyanis mindig az az érzésem volt, hogy csak teher vagyok mások számára. Bizonyára jobb dolguk is volt, minthogy engem pesztráljanak, legalábbis így gondoltam.
- K1, nagyon örvendek.
Kissé sajnáltam, hogy nem osztottam több pontot a sebességemre viszont így sem okozott sok gondot ez a kis testedzés.
- Nem vagyok valami atletikus, de ha gondolod, mehetünk gyorsabban is. – azért mondtam mert nem akartam, hogy az én alkalmatlanságom miatt fogja vissza magát.

Kérem a mesélőt, folytassa a küldetést. Amennyiben ez vasárnapig (11.11.) nem történik meg, a játékot zárni fogom.

A küldetést lezárom, ennyi körért jutalom nem jár.