Vásárlóutca

by **Cardinal** Szomb. Aug. 05 2017, 13:53

Noha Taft utcáin mindenhol találhatóak elszórtan árusok, ez a bizonyos utcája a városkának tele van bódékkal és üzletekkel. Nappal itt óriási a felfordulás, a tömeg és a zaj, rikkancsok hirdetik a portékát, a vevők alkudoznak, a fegyverbolt előtt állandó a fémes csattogás. Mindent lehet kapni az ételektől kezdve a ruhákon keresztül a páncélokig és a gyógyitalokig. Este azonban a köd leszálltával ez az utca is kiürül, a boltosok bezárnak, a bódékat elbontják. Aki nem teszi meg, annak az áruját reggelre széthordják a tolvajok.

by **Tachibana Makoto** Szomb. Aug. 05 2017, 14:10

Szophie

A köd már sűrűsödik, mikor végigcsörtetek Taft talán leghíresebb utcáján. Az alkonyat a kedvenc időszakom, ha erről a kétarcú városról van szó. Ilyenkor különleges és furcsa keveréke látszódik a nappali zsivajnak és az éjjeli, halálos csendnek. Még vannak emberek az utcákon, az utolsó alkukat kötik meg a láthatóan sietős boltosokkal, kiknek az áruját már baljós alakok méregetik messziről. Ilyenkor lehet a legjobb üzleteket kötni, hiszen az idő szorít, és hogy elkerüljék a teljes sötétséget, nagyobb kedvezményeket is ki lehet csikarni az átlagosnál. Ezt én sem voltam rest kihasználni, két pár fülbevaló és egy nyaklánc került hozzám háromszor akkora kedvezménnyel, mint amennyit mondjuk délben ki tudnék alkudni. Noha ebben talán már az indikátorom is közrejátszott, ami ezekben az órákban különösen félelmetesnek tud hatni a fejem felett :]
Bevallom, ettől függetlenül nem szerettem itt lenni. Egy ideig a kedvenc búvóhelyem volt, de manapság már csak hébe-hóba nézek ide be, ha valaki ragaszkodik ahhoz, hogy itt találkozzunk. Vagy akkor, ha teszek egy futó látogatást a házban, amelyet az enyémnek mondhatok jelenleg, de már egy éjszakát sem töltenék el benne. Egyetlen egyet sem. Rengeteg édes emlék fűződött hozzá, melyek egy bizonyos napon egy csapásra keserűvé váltak. Még most is elszorult a torkom, amikor beléptem azon az ajtón. Csak azért tettem meg időről-időre, hogy megtarthassam a használati jogait, bár még nem vettem hozzá a bátorságot, hogy kiárusítsam, vagy legalább bérbe adjam. Végtére is a múltam része volt, legyen az bármilyen. Mondhatni, afféle se vele-se nélküle viszonyban voltam azzal a kis lakással. Mókás. Ma is miatta vetődtem el ide, és tartottam éppen onnan vissza a teleportkapuhoz, de nem tudtam kihagyni, hogy meg ne rövidítsem az árusokat, és egyben magamat is. Volt, hogy csak azért vásároltam itt valamit, hogy kihasználjam a kicsikarható kedvezményt, ma azonban a zsákmányom olyasmi volt, amit tovább szándékoztam adni alkalomadtán.

by **Szophie** Szomb. Aug. 05 2017, 19:09

Taft városát mindig is különleges hangulat lepte be, a köd és a szinte állandó zord időjárás ebben nagy segítségre volt. Talán ennek is köszönhette a városka, hogy mostanra a vörös játékosok állandó cserehelyévé vált, habár búvóhelynek manapság már nem nevezném, hiszen az túlságosan is egyértelmű lenne. Inkább mondhatnánk úgy, hogy ide érkezett mindenki, aki egy kis sötétséget akart átélni, aki egy kicsit bűnözőnek akarta érezni magát. Tökéletes filmes helyszíne volt ez a bűnözésnek. Épp ezért nem féltem itt egy kicsit sem. Ez csak film, valójában ide maximum a pitiáner tolvajok és késelők járnak, komolyabb üzletemberek már csak a hangulata miatt is kerülik a helyet. És én sem ezért voltam itt, főleg mivel még mindig nem tudatosult bennem, hogy indikátorom miatt bárki is máshogy nézne rám. Valahogy nem tűnt úgy, hogy kitűnnék vele a tömegből. Vagy csupán nem vettem észre a kéretlen pillantásokat.
Ezekben az időkben rátaláltam egy utcára. Nem volt benne alapvetően semmi különleges, rengeteg bódé, árus, rikoltozó emberek lepték el csupán, egy sima piacnak volt tekinthető. Ám az omladozó falak között számomra Nápolyt idézte. Habár az időjárás kicsit sem nevezhető errefelé mediterránnak, az utca hangulata olasz varázsba öltötte lelkemet. Sokat kirándultunk gyermekkoromban errefelé, abban a régi életben, amit a játékon kívül töltöttem. Halványodtak ezek az emlékek lassan, és talán éppen ezért is fogott meg ennyire a hely, hiszen általa fel tudtam idézni, milyen volt gyermekként apám kezét fogva nézelődni egy ilyen helyen.
Mégsem nappal tetszett a legjobban. Az igazi varázsát éjszaka nyerte el, mikorra az utcát sötétség s köd lepte el, minden egyes bódé kiürült, az emberek koszt s szemetet hagynak maguk után, és mindent beborít a kihaltság érzése.
Volt egy tető, amire akrobatikámmal könnyen fel tudtam mászni. Holdfényes éjszakákon ki szoktam ülni oda gondolkodni, nézelődni, kikapcsolni egy kicsit. Véletlenül sem zavart a sötétség, az éjszaka, vagy a ködben ólálkodó alakok, sőt, inkább csak közelebb hozták azt, amiben eddig éltem. Ismerős volt a közeg, és szerettem. Főleg, mivel tudtam, védett területen belül vagyok, és biztosan nem fog egyetlen egy szörny sem rám támadni. Ez egyszerre volt unalmas és mégis biztonságos. Teljesen elengedhettem magam ily módon, és még csak Vezért sem hoztam magammal többnyire a városok közti egyszerű sétáimra és teleportálásaimra. Egyszer sem kerültem még konfliktusba. Mondhatjuk, kicsit talán kerestem is a bajt. Unatkoztam, végtelenül semmitmondóak voltak a szörnyek, akikkel harcolhattam, és egyszerűen a küldetések. Az emberek túl nyugodtak, túl álszentek és kedvességgel leplezik valódi énjüket. Fintorogtam egyet, ahogy erre gondoltam. Valahogy olyan kellemetlen volt ez a hazug közeg. Hiányoztak a velős témák, az életemért küzdés, meg az állandó rettegés. Ha az ember hozzászokik - ami ugyan nem könnyű -, akkor már mókásnak is találja egy idő után a félelmet. Szükségem volt rá, hogy kinyissam a világot. Ám ezekben a pillanatokban épp bezárni készültem azt.
Farkasom Leoval volt a szállásunkon, otthagytam az idiótákat két veszekedés között - egyszerűen sosem unják meg. Nem zavartatták magukat különösebben, elő szokott fordulni az ilyesmi elég gyakran kis túlélő családunkban. Meg hát a börtönből is külön-külön jutottunk ki. Ha azt megoldottuk, mondhatjuk, bármit sikerül elérni. Na nem mintha valaha is kételkedtem volna benne, hogy Nekem bármi sikerülhet.
Komótos nyugalommal sétáltam a teleport kaputól a piac irányába. Velem szemben összemosódtak a siető emberek - komolyan nem értettem, mire fel ez a nagy rohanás. Olyan nagy baj úgysem történhet. Csak féltek a sötétségben. Pedig ha tudnák, hogy amaz épp a céljaikat szolgálja, azaz hogy elbújjanak a félelmetes dolgok elől. Ha úgy látnák a ködöt, ahogy én.. Boldogan szippantottam a levegőbe. Hideg volt, feltöltötte a tüdőmet levegővel, és a szívemet könnyed boldogsággal. Laza nyugalommal sétáltam előre, és még egy dalt is énekeltem. Egyre gyakrabban fordultak felém a szembejövők, és iszkoltak el szó nélkül. Ha igazi bűnözők lennének, tudnák ki vagyok. Szavalnák a nevemet, mint egykori JL-esét. Persze, az már régen volt. Ma már csak kevesen emlékezhettek rám. A népek többségének pedig annyira sem futja, hogy csak egy kicsit is körbenézzen maga körül. Buta népség. Nem csoda, hogy úgy sokasodnak a fekete nevek a csarnokban.
Felnéztem a felhőtlen égre - a nap egyre lejjebb kúszott a horizonton. Az volt a tervem, hogy a kedvenc tetőmre már teljes sötétben érek oda. Megálltam hát egy pult mellett, és magamhoz vettem egy különös könyvet, azt kezdtem el tanulmányozni. A boltos rám nézett, majd hirtelen összekapta a terítő négy szélét, melyen az áruja volt, batyut készített belőle, és a hátára vette. Én csak pislogva néztem fel rá.
- Nyugodtan a tiéd lehet. - nyögte, majd hátrálni kezdett a sikátor felé, mely mögötte terült el. Pislogtam párat, majd elmosolyodtam.
- Köszönöm. Szép estét. - mondtam neki búcsúzóul, és eltettem az ajándékot az invertorymba. Jó dolog, hogy ennyi jószívű ember él itt Aincradban, habár mégis csak furcsa, mennyire is könnyen veszik ezt.. Bezzeg a börtönben, ugye..
Egy pillanatig tartott csak az egész. Az előző gondolatmenetem vége még ott volt a fejemben, mikor is valami nagyon ismerős érzés ütött meg. Először a szemem sarkában a színek összessége, aztán az illat ért el tudatomig. Nem fogtam fel, mit is láttam, nem raktam össze még csak azt sem, hogy embert-e, vagy csak egy tárgyat. De ismertem. Megfordultam, és a ködbe néztem. Egy pillanatig elgondolkodottan meredtem magam elé a semmibe.
- Makoto? - kérdeztem a köd fátylát, amint rájöttem a megfejtésre.

by **Tachibana Makoto** Szomb. Aug. 05 2017, 19:50

Nem siettem. Miért is tettem volna? Ezek a kihalt utcák, ezek a sötét sikátorok rám semmilyen veszélyt nem jelentettek. Töltöttem el itt annyi időt régebben, és ismertem annyi bajkeverőt legalább látásból, hogy senki se akarjon kötekedni velem. Furcsa feldolgozni, és tudatában lenni annak, hogy ismert játékos vagyok. Ismernek a frontról, mint halált megvető bátorságú harcost (haha), ismernek a vörös indikátoromról, mint zsoldost, információbrókert és persze gyilkost, ismernek a kifinomult modoromról, mint szoknyavadászt, és még ki tudja, miféle pletykák által ismerik a nevemet. Nem is érdekelt. Ám ettől még nem változott, hogy az évek alatt ismert játékossá váltam. Hogy tiszteltek vagy féltek, az lényegtelen volt. Meg nem kellett szokni, hiszen a változás fokozatos és észrevehetetlen volt, ám mégis különös érzésekkel töltött el, amikor egy vadidegen férfinak vagy nőnek nem kellett bemutatkoznom, és máris fürödhettem az előítéletekben.
Szóval nem siettem, de lehet, hogy kellett volna. A kényelmes sétatempó, a lábaim megfontolt egymás után rakása a szokásos zsebre dugott kézzel az esetek túlnyomó többségében célravezető volt. Tízből egyszer azonban nem. Ez az este is ilyen volt. Hiszen mialatt a kezemben tartottam az imént vásárolt nyakláncot, és azon gondolkoztam, milyen ürüggyel keressem fel Chaknát, hogy odaadhassam neki, megütötte a fülemet egy hang. Az első pillanatban nem is tulajdonítottam neki semmilyen jelentőséget. Nem is fogtam fel, hogy hozzám szólnak. Aki hozzám beszél, az Tachinak szólít, rosszabb esetben meg úgy, hogy "hé, te mocskos gyilkos". Volt az éveknek egy ilyen kellemetlen hatása: már nem hallgattam a saját nevemre. Viszont ebben a hangban volt valami ismerős, ami mégis csak magára vonta a figyelmemet. Ez a tónus, ez a hanglejtés pedig pont elég volt ahhoz, hogy az elmém visszajátssza az iménti pillanatot, felidézze az elhangzott megszólítást, majd párosítsa a két elemet, és megpróbáljon értelmet találni neki. Csak két ember ismeri a valódi nevemet, és az egyik talán sosem volt még ezen a szinten. A másik viszont elég sokat.
Lassítottam az egyébként sem fürge lépteimen, majd meg is torpantam, és a hang forrásának irányába fordultam. A köd már elég sűrű volt ahhoz, hogy a tiszta látást akadályozza, így önkéntelenül is felizzott a szemem zölden, ahogy a távolt fürkésztem. Pedig nem volt rá szükség. Az első, ami feltűnt, az a vörös indikátor volt, ilyen fényviszonyok mellett messze az volt a leglátványosabb, mindenképp magára vonja a figyelmet. Ám aztán ahogy a hozzá tartozó sziluett is társult a képhez, lefagytam. Felismertem. Persze, hogy felismertem, még Látás nélkül is, csupán a mozgásából felismertem volna azt az alakot, mely most néhány méterre tőlem állt. A jártasságom által azonban immár tisztán láttam őt.
Bennem volt a félsz... bár talán ez nem jó kifejezés. Mondjuk úgy, hogy láttam rá esélyt, hogy ez a nap egyszer el fog érkezni. Ezerszer végiggondoltam, hogy mit fogok tenni, mit fogok mondani. Aztán még egyszer, és még egyszer. Mostanában már egyre ritkábban, de történt egy s más, ami mégis felidézte a gondolatot bennem az elmúlt hetekben néhányszor. Egyszer az gondoltam, hogy fel fogom pofozni, mondok neki néhány keresetlen szót, és faképnél hagyom. Másszor arra jutottam, hogy a látványa felébreszti bennem a hamuvá égett érzelmeimet iránta, odaszaladok hozzá, és megölelem, megcsókolom. De már álmodtam olyat is, hogy elkap a dühroham, és nemes egyszerűséggel megölöm őt a vörös köd leple alatt. Ez azonban nem álom volt, hanem a valóság. Még akkor is, ha csak virtuális. Most egyszerre éreztem mindazt, amit korábban elképzeltem. Düh. Csalódottság. Megkönnyebbülés. Boldogság. Bosszúság. És még ki tudja, hányfajta érzelmet nyomtam el abban a pillanatban. Ugyanis a látvány bár felkavart, nagyon felkavart, mégsem tettem semmit. Egészen pontosan nem tudtam semmit sem tenni. Csak rezignáltan néztem őt.
- Szophie... - hallatszott a hangom. Kijelentés volt, nem kérdés.

by **Szophie** Szomb. Aug. 05 2017, 20:53

A szám szélébe haraptam. Tudtam, hogy egyszerűen nem téveszthetek el egy ilyen fontos személyt. A ködbe meredtem magam előtt, a körvonalakra, melyekből alig tudtam kivenni bármit is. Az árnyék megállt, megfordult. Várakozó sóhaj hagyta el a számat. Nem számítottam az éjszaka eme fordulatára. Egyszerűen nem értettem, miért éppen most és itt. Ugyanakkor be kellett ismernem, várható volt, hiszen ha nem is jártam nyilvános helyekre, mégsem bujdokoltam senki elől. Bárkivel bármikor összefuthattam volna teljesen véletlenül, ez normális dolog, régen is ezerszer megtörtént. De hogy éppen pont vele? Rendszerint vártam is a találkozásokat, de azok sosem jöttek. És épp most, épp itt, azzal, akire sohasem számítottam igazán. Elképzeltem Hinarit, Oziriszt vagy Yuichit. Bárki mást. Őt soha.
Kimondta a nevemet. Csend volt az éjszakában, de most úgy tűnt, ez a csend sokkal mélyebb, és a hangja kiáltás. Kellemes volt hallani újra azt a mély tónust, mely képzeletemben minden éjszaka estimesét mondott nekem elalvás előtt. Felnevettem, csilingelő boldogsággal. Szinte hihetetlen volt. Lábaim maguktól eredtek futásnak, és egy szempillantás alatt már az ölelésembe is zártam Őt. Arcomat a nyakába fúrtam, valahol a füle és a haja érintkezésének közelében, mert éreztem a selymes szálak cirógatását az arcomon. Mélyet lélegeztem. Még mindig isteni illata volt. Ugyanolyan illata volt. Ez volt a legcsodálatosabb a rendszerben, hogy az emberek természetes illatát is valahogy sikerült belecsempészni. Eléggé lelombozó is lenne, ha nem így volna. Hagytam, hogy átjárjanak az érzelmek természetesen. Boldogság tombolt minden porcikámban. Egyszerűen nem fogtam fel, mi is történik, csak azt, hogy mennyei érzés.
- Hiányoztál. - jelentettem ki, és éppen ezzel egy időben jöttem rá, hogy tényleg így volt. Nem mintha valaha is kétséges lett volna a dolog, de olyan jól elvoltam a hétköznapokban, hogy el is felejtettem milyen az, amikor vele vagyok. Mennyire más érzés is. Persze, sosem maradt ki a napjaimból. Mindig gondoltam rá, elképzeltem szituációkat, beszélgetéseket. Megvitattam vele a fejemben a döntéseimet és elmeséltem neki a napjaimat. Elképzeltem, mire hogyan reagálna. Részese volt az életemnek, egy percig sem felejtkeztem meg róla. Hát hogy is tehettem volna? Persze, volt, hogy más véleményen voltunk a fejemben egy-egy dologról. Hol ő nyert ebben, hol én. Ez így van rendjén egy házasságban természetesen, néha neki is engednem kellett.
Most viszont itt volt tényleg. És igazán érezhettem. Sokkal intenzívebb volt így minden, sokkal de sokkal jobb volt bárminél. Nem is kívántam mást, csak érezni Őt. Nem akartam megvitatni vele semmit. Csak így maradni, a nyakán lógva.
Arcomra levakarhatatlan, bárgyú mosoly költözött. Testemet az övéhez nyomtam. Fülemben pedig a ködben nem várt módon csillogott a csillag alakú fülbevaló.

by **Tachibana Makoto** Szomb. Aug. 05 2017, 21:51

Bár meglepően hűvösen reagáltam, így is kiszáradt a szám, legbelül pedig tombolt a káosz. Már így is meglehetősen kacifántos helyzetben voltam, és akkor most mindennek tetejébe még neki is meg kellett jelennie... Büszke voltam rá, hogy mindig tudtam, mit kívánok tenni egy adott pillanatban, és bár nem feltétlenül volt irányításom az akaratom felett, a teendők mindig kristálytiszták voltak. De most? Teljesen elveszítettem a fonalat a pillanat törtrésze alatt, és úgy éreztem magam, mint aki nem is a saját szemén keresztül látná, ami történik vele. Valami ilyesmi lehet a testen kívüli élmény, vagy hogy is mondják.
Mire felocsúdtam, a lány a nyakamban lógott. Ártatlanul csilingelt a nevetése, éreztem, ahogy a kezei körém fonódnak, éreztem, ahogy a törékeny teste az enyémen támaszkodott, éreztem a lélegzete forróságát a nyakamon, ahogy magába szívja az illatom. És mégis, mintha kívülálló lettem volna, mintha nem is velem történt volna, csak valami filmet nézek a mozivásznon. A leghangosabb kérdés, mely választ követelt a fejemben, az a "miért?" volt. Próbáltam utolérni magam, kielemezni a helyzetet. A viselkedését. Igyekeztem visszaemlékezni a hangsúlyára. Tényleg meglepődött, hogy lát? Nem csak tettette, miközben alaposan kitervelte előtte a "támadást"? Tényleg boldogságot hallok a nevetésében? Tényleg őszintének hangzik a szájából az a szó, hogy "hiányoztál"? Mintha csak tegnap ment volna el egy küldetésre. Nevetséges.
Zavaró volt, hogy nem tudtam, mit tegyek. Ezért nem is tettem semmit, nem viszonoztam az ölelését, csak döbbenten álltam, földbe gyökerezett lábakkal. Szerettem volna azt hinni, hogy túlléptem rajta, de az, hogy ennyire megviselt a jelenléte, az érintése, azt mutatta, hogy ez csupán egy hazugság volt, melyet önmagam ámítására szőttem. Egyáltalán nem tettem magam túl Szophie-n. De már szerelmes sem voltam belé. Szerettem volna ellökni magamtól, de mégsem tettem. Szerettem volna én is azt mondani, hogy hiányzott, de mégsem tettem. Tényleg nem tudtam, hogy reagáljak, és ez végtelenül frusztráló volt számomra. Ilyesmire nem készültem fel semmilyen szinten, de még a szívem se diktált semmit, csak mélyen kussolt. Már elnézést a hozzám nem illő kifejezésért :]
A nem is olyan pillanatnyi sokk után aztán végül mégis felemeltem a kezeimet. Nem öleltem magamhoz, de nem is löktem el végül, egyszerűen a vállára tettem a kezemet és finoman eltoltam magamtól. Rá kívántam nézni, elmerülni a szemében, és kitalálni, hogy mit érez, vagy mit gondol. Ebben akkor se voltam jó, amikor még együtt voltunk, és most, hogy elrozsdásodtam, még kevésbé hittem, hogy ki tudom találni a gondolatait. Na persze, majd pont az övét. Viszont mindennek ellenére mégse tudtam a szemébe nézni. Mihelyst eltoltam, elfordítottam a fejem.
- Hinari örülni fog neked. Engem majdnem megölt - közöltem szárazon. Tényleg ez volt az első, amit mondani szerettem volna neki? Nem hiszem, de valahogy ez jött az ajkaimra. Igazság szerint ijesztő voltam. Saját magam számára. Úgy viselkedtem, mint aki nem érez semmit. Azt hiszem, féltem attól, hogy mi lesz akkor, ha elmozdulok akár a szeretet, akár a gyűlölet irányába. Mindkettőt éreztem iránta, és nem tudtam választani a kettő közül.

by **Szophie** Hétf. Aug. 14 2017, 21:04

Természetesen felkészült voltam. Agyamban végigfuttattam az összes lehetséges reakciót, előre megterveztem az eshetőségeket, és a börtönben volt időm és alkalmam többször is végigfutni mindezen. Ennek ellenére, be vallom őszintén, ezt a viselkedést tartottam majdnem a legkevésbé kizártnak. Egyszerűen nem illett hozzá. Annyira természetes volt, annyira szokásos, hogy szinte unalmasnak tűnt ezt kapni tőle. Többre számítottam. Talán épp ezért volt annyira meglepő számomra, hogy pont ezen a forgatókönyvön kell végigfutnunk.
Persze nem mondhattam magamról egy percig sem, hogy tökéletesen megértettem, vagy meg tudtam jósolni a következő lépését, esetleg mondatait. Nem, az érzelmi intelligencia az ő asztala volt, habár halványan felötlött bennem a gondolat, hogy talán túl sokra becsültem ezt a képességét, félre számítottam magam, és nem értett meg végül semmit a tetteimből. Okos embernek gondoltam mindig is Makotomat, sokkal többre becsültem a képességeit még annál is, mint amennyit megmutatott belőlük. Egészen eddig pedig biztosra vettem, hogy jól becsültem meg őt.
Még mielőtt eltolt magától, már engedtem ölelésem szorításán. Becsukott szemmel élveztem még pár percig az illatát, majd keserűen könyveltem el, hogy máris vége. Tudtam, hogy ha más nem is, ez az aroma egy életre meghatározó lesz számomra. Elég lenne egy szelencében az orrom alá tolni, hogy szívverésem felgyorsuljon, gyomromba feszes görcs költözzön, és elterüljön rajtam a bárgyú vigyor. Örömmel illatosítanám ezzel szobámat és szagolgatnám napestig. Ez lenne az én titkos illatom.
Finoman hátrébb húzódtam lökésére, és majdhogynem megbántva pillantottam föl rá. Nem arról volt szó, hogy a japán fiúk alacsonyak? Miért olyan magas, hogy lábujjhegyre kell álljak, ha egy szintbe akarok kerülni az arcával?
Az arcát néztem, fürkészően, kerestem rajta az érzéseket, a reakciókat, mindent és bármit. Össze akartam rakni a képet, mielőtt túlságosan elámulok a viszontlátástól, vagy mielőtt tudat alatt is belemagyarázok valamit a viselkedésébe, és félreértem a szituációt. Nem tetszett, ahogy elfordította a fejét. Így nem vehette észre azt a tengernyi változást, amit csak neki tartogattam. Így nem vonhatta le a megfelelő következtetéseket, nem juthatott célba mindaz, amiért dolgoztam.
Pedig látnia kellett. Úgy gondoltam, ha valaki, akkor ő rájön a dologra, és vagy kinevet, vagy értékelni fogja. Egy férfitól sem vártam volna el mindezt, csakis tőle. Éreznie kellett, mennyire megváltozott a kisugárzásom. Érzékelnie kellett volna a belőlem áradó erőt és magabiztosságot. Legalább az öltözetem megváltozását észre kellett volna vennie. Hiszen mennyivel felnőttesebb is volt a ruha rajtam, mennyivel nőiesebb és előnyösebb. Megváltoztam, és ezt neki tudnia kellett volna.
- Úgy gondolom, Hinari pont az a személy, akinek a legtöbb oka van rá, hogy haragudjon rám. Cserben hagytam. – sóhajtottam. Ennyi volna mindaz, amit meg kell tárgyalnunk?
A sötétséget ellepték az éjszaka árnyai, körülöttünk mozogtak, de nem vettek figyelembe minket, elkerültek, bármi is volt az oka. Ügyet sem vetettem rájuk, sokkal inkább figyeltem a présnyire összehúzott, gyermekiesen durcás ajkakat. Azokat a puha, csókolnivaló ajkakat. Vágyakozva gondoltam rájuk.
Belém hasított a fájdalom. A viszontlátás öröme által kiváltott mosoly még ott játszott az ajkamon, de szemeim világa már nem ezt tükrözte. Már másra koncentráltam.
- Mik voltak a következtetéseid? Szerinted.. miért mentem börtönbe? – tettem fel az egyszerű kérdést minden előjel nélkül. Tekintetemmel követelőzően figyeltem. Azt akartam, hogy rám nézzen, az arcomra, a szemembe. Ha megteszi, az is jelent valamit, és ha nem, az is..

by **Tachibana Makoto** Kedd Aug. 15 2017, 18:16

A gondolatok, az érzések alapvetően mérgezőek. Akárhogy összpontosítasz valamire, ha elkalandozol, vagy engeded, hogy befolyásoljanak az érzéseid, a kép torzulni fog, vagy rossz esetben el is feketedik. Én éppen ezért igyekeztem irányításom alatt tartani mindent, hogy objektíven láthassam azt, ami körülöttem történik. Hogy az információt aztán milyen szubjektív módon értelmezem, az már a személyiségem része volt, de a lényeg mindig az volt, hogy legalább az információszerzést ne befolyásolja semmi. És akkor ott voltak azok a pillanatok, mint a mostani is, amikor az érzések és gondolatok elsöprő áradata megsemmisíti a megfigyelőkészségemet. Egyre gyakrabban tapasztaltam hasonlót, és ez nem tetszett.
Még azt sem fogtam fel, hogy Szophie fizikai, illetve virtuális valója a szemem előtt van, így a részletek messze elkerülték a figyelmemet. Egyelőre saját magammal küzdöttem, bár minden bizonnyal hiába, és tényleg jobban tenném, ha inkább arra figyelnék, hogy magamba szippantsam az információkat. Esély nyílt rá, hogy válaszokat kapjak azokra a kérdésekre, melyek annak idején bántottak. Szóval bármennyire is nehezemre esett, végül mégis ránéztem. Ha nem is egyből a szemeibe, de legalább rajta volt a tekintetem, és összevethettem a mostani képet azzal, amit emlékeimből felidéztem.
- Sok mindenkit cserben hagytál, nem csak őt - feleltem szenvtelenül, de nyilvánvaló lehetett számára is, hogy engem nem a sok mindenki érdekel, hanem csak saját magam. Szophie más volt. Erősebb lett a kisugárzása, már nem éreztem rajta azt a gyerekes dacot, a komolytalanságot. Egy felnőtt, öntudatos nő állt előttem, aki vonzódik hozzám. Le sem tagadhatta volna, a lágy pillantása, az örömteli mosolya elárulta... sokkal inkább valódinak éreztem ezeket a gesztusokat, mint régen. Azonban tőlem ezekből semmit sem kapott vissza.
- A következtetéseim? - kérdeztem vissza. Mosolyom maró gúnnyal volt teli - Még a merő szeszély tűnt a leglogikusabb magyarázatnak - mondtam, miközben a köd homályában tágult a róla alkotott képem. Sose láttam még ilyen nőies ruhában. Szokatlan volt rajta, de valahogy mégis illett hozzá. És nem utolsósorban úgy vonzotta a tekintetem, ahogy még soha. Nem tudom, mennyire tudok objektív maradni vele kapcsolatban, de gyönyörűnek találtam - Végül nem állapodtam meg egyetlen konklúzió mellett sem. Nem volt értelme. Azzal nem jutok előrébb, ha elfogadok egy általam kitalált verziót - tettem hozzá - Szóval csak a tényt fogadtam el: hogy nem kívánsz velem maradni - fejeztem be az eszmefuttatást, majd szétnéztem az utcán. A látótávolság rohamosan csökkent, ezzel együtt a kihaltság pedig nőtt - Ha beszélni akarsz, azt ne az utca közepén tegyük - javasoltam egyszerűen végül.

by **Szophie** Szer. Aug. 30 2017, 19:42

Tetszett is, meg nem is. Kissé természetellenesnek tartottam tőle ezt a viselkedést. Mondhatjuk úgy, elég idegen volt a róla alkotott képemben. Ez persze természetes volt, mindvégig tudtam, hogy egy új oldaláról közelítem meg a kapcsolatunkat. Elkerülhetetlen volt a dolog, akárhonnan is nézzük, és ezt mindenkinek, aki csak egy kicsit is jobban belém látott, tudnia kellett volna. Egy idő után el kellett jönnie a pillanatnak. Talán persze, nem helyesen ítéltem meg azt, hogy mikor, vagy talán azt, hogy kivel kívánom megtenni. Ezt persze még nem tudhattam, sok mindent nem tudtam, mióta visszatértem a felszíni világra, ahogy az is vicces volt bizonyos szinten, hogy még mindig a kinti életem szerinti szabályaim szerint élek.
- Mások vagy túllendülnek ezen, vagy nem. Koránt sem érdekelnek. Nem sok ember van, akin vacillálnom kellett. - unottan pillantottam fel rá. Az istenért is, hát nem természetes, hogy csak Ő és Hinari számít? Soha nem is volt más. A többi csak jelentéktelen kis haverság volt, semmi több, semmi olyan, amit az életem részeként kívántam nyilvántartani.
- Hinarit megbántottam, az ő személyisége más, nem ez illeti meg. Ha kell, kész vagyok térden állva bocsánatot kérni, de ha nem fogadja el.. Tisztában voltam a következményekkel. - vetettem oda, talán épp oly szenvtelenül most, mint ahogy ő beszélt velem. Kezdtem türelmemet veszteni. Nem kaptam meg még a válaszaimat, pedig annak ellenére, hogy ezt a találkozót nem terveztem, szinte kívántam, hogy minél előbb eljussunk a konklúziókra. Így aztán nem voltam rest, és végre a rendes medrébe kanyarítottam a témát. Nem volt fontos az, hogy én mit mondok, az számított csupán, hogy tőle mit kapok vissza. Ettől a gyönyörű arctól, ami most olyan kisfiúsan hisztérikusan néz le rám. Szinte mulattatott az, amit láttam. Roppant mód aranyosnak, sőt, vonzónak találtam ezt az oldalát, sokkal is inkább, mint amikor megpróbált elcsábítani. Egészen elveszett volt ezekben a pillanatokban, és bizony nem sok ilyen létezik nála. Örültem neki, hogy így, ezt az oldalát láthatom. Még egy csipetnyivel több volt így az, amit ismertem belőle, még egy szeletke Makoto a tortából, melyből már így is egészen sokat bekebeleztem.
Válaszára hümmögtem egyet. Elég konkrét volt a maga módján. Biztos lehettem benne, hogy semmit nem értett meg, habár nem is ez volt a célom, az valami sokkal magasabb rendű dolog volt. Azt hiszem, így is mondhatjuk, hogy nem éppen jól történt az értelmezés, és ez vezethet némi félreértéshez a történetünkben.
- Ezzel azt kívánod mondani, hogy.. Nem is ismersz? - kérdeztem rá. Persze, hogy nem ezt mondta, véletlenül sem jutott ilyesmi az eszébe. Pedig pontosan ezt jelentette, tekintve az ő szellemi képességeit. Valamit nagyon nem rakott össze a történetben, pedig ha valaki képes rá, ha akarja, na az csak is Ő lehetett.
- Nem értem, miért a következtetés, hogy nem kívánok veled maradni. Hisz itt vagyok, és a szerelmem egy szikrányit sem kopott. Egy pillanatig sem állítanám és sosem állítottam, hogy nem szeretnék veled lenni, éppen ellenkezőleg. - megcsóváltam a fejemet. Egy durcás kisfiú állt előttem egészen egyszerűen. Nem gondolom, hogy nagy bűnt követtem el azzal, hogy egy kis időt távol töltöttem tőle. Előtte is előfordult, ő maga hagyott többnyire magamra, nem pedig én őt. Sosem gondoltam úgy rá, mint aki magányos nélkülem, épp ellenkezőleg, sokkal inkább tűnt úgy, hogy jól szórakozik nélkülem, így hát minden bűntudat nélkül hagytam őt magára. Én méghozzá nem szórakozni mentem, hanem egyebek mellett tanulni. Nagy különbség. Előtte állt az eredménye, mindaz, amit csak érte, az ő kérésére tettem. Persze, ez számomra is épp ugyanúgy volt hasznos. Nem mondhatom, hogy csak ezért mentem a börtönbe, és nem szontyolodom el, ha a neki szánt jutalmam esetleg nem adhatom át jutalomként. Az csak azoknak jár, akik jól átmentek a próbán. Nem sok volt eddig ilyen, de mind olyat kaptak cserébe, amit csak is én, egy Iryana adhatott.
- Szeszély is volt benne, többnyire minden tettemet áthatja. Igazából több célja is volt a börtönbe vonulásomnak. - tájékoztattam őt anélkül, hogy bármi konkrétat is mondtam volna. Nem gondoltam, hogy az orrára kéne kötnöm bármit is, ha nem jött rá magától. Engem csak az eredmény érdekelt, ha tudja, ha nem.
- Úgy nézel rám, mint egy kisfiú, akit az anyja otthagyott az óvodában, de valójában te nem voltál képes még várni sem rám, úgy van? Pedig azt mondtad, hogy ne higgyem, nem lennél képes a halálba is követni. Nagy pech, hogy nem haltam meg. - pontosan emlékeztem a pillanatra, amikor ilyet mondott - akarom mondani hazudott - nekem. Csak egy szép kifejezés volt, ami elámította a buta kislányt. Ezt hitte ő. Én viszont komolyan veszem az embereket, és amit mondanak nekem. Már tudhatta volna régen, hogy máshogy működöm.
Azt hiszem, mindent megtudtam, amit ettől a beszélgetéstől vártam. Nem úgy nézett ki, mint aki a nyakamba fog borulni, mert visszatértem. Nem úgy nézett ki, mint aki közli velem, hogy mindvégig szerelmes maradt belém. Tökéletes példája volt a bukottaknak.
- Engem nem zavar az utca, és azt hiszem, a beszélgetés a végéhez ért. - sóhajtottam mélyen. Játékban vagy sem, amit belém neveltek, nem fogom tudni eltörölni. Az eddigi szabályaim még most is érvényesek voltak, és ezek szerint játszottam. Egy Iryana pedig sosem üres szavakban méri a bizalmat. Sokat adtam mindig is azoknak, akik megfeleltek, és többnyire nagy árral fizetett mindenki, aki nem. Ha pedig egy grófnő az életébe kíván engedni egy férfit, az magas fokú bizalmat követel meg - a legmagasabbat. Rosszul ítéltem meg a srácot. Becsapott. Mindvégig többet állított, mint amit valójában végül adott. Ez a tény súlyosan mellbe ütött, mert még ha mindvégig nem is tükrözte a viselkedése azt, hogy bármi módon is ragaszkodott volna hozzám az elmúlt időben, akkor is bennem volt a remény. Most már teljes volt a váltás. Nem Szophieként álltam előtte, hanem a belém nevelt szenvtelenséggel. Tudtam, hogy értelmetlen szomorúságot tanúsítanom, hiszen ha megbukott, akkor sosem volt alkalmas rá, hogy velem legyen. Mélyen legbelül valami mégis összetörni készült, de azt nem erre az időre tartogattam. Most csak a háztetőmre akartam kiülni, csillagokat nézni, és nem gondolni erre az elfuserált találkozóra még egy darabig, amíg végre teret nem engedhetek a felejtésnek. Akkor majd talán pár napig megtébolyodok. Talán dühös is leszek, csalódott. Ám a tetteimet sosem fogom megbánni.

by **Tachibana Makoto** Szomb. Szept. 09 2017, 12:08

A beszélgetésünk ezen része semmitmondó volt. Lehetett az, mert mindketten tudtuk, mit akar mondani a másik. Azonban mégsem mondtuk ki. Én nem mondtam ki, hogy Szophie cserben hagyott engem, ahogy ő sem mondta ki, hogy számára csak én és minden bizonnyal Hinari-chan számít. Így hát játszhattunk, megpróbálhattuk elérni, hogy a másik előbb mondja ki azt, hogy fontos volt a másik számára. Ilyen, vagy olyan okból. Ostoba játék volt, de illett hozzánk, és a jelen szituációhoz is. Adott volt egy néhai pár, akik szétváltak, és hosszú idő után találkoztak újra teljesen váratlanul. A különbség csupán annyi volt, hogy ő tervezhette ezt a találkozót, míg nekem eszembe se jutott, hogy meg fog történni, így hát ő tudott valahogy reagálni énrám, én viszont képtelen voltam ésszerű és koherens viselkedésre. Még most sem érzem úgy, hogy összeszedtem volna magam, inkább védekező reakciókat tudtam csupán megfigyelni magamon.
- Azt hittem, hogy ismerlek... de most már nem tudom, ismertelek-e valaha is. Mit gondolsz, te ismersz engem? - nyilvánvalóan nem, hiszen jóformán semmit sem mutattam meg magamból. Szophie segített megszabadulni néhány lánctól, az iránta érzett vonzalmam megtanított újra mosolyogni, aggódni, vagy éppen szimplán csak kötődni. Azonban maradtam a kagylóhéjban, nem tudott onnan kiszedni engem. Ezt akkor észre sem vettem, csak most, hogy volt valaki, aki képes volt felfeszíteni a külső páncélt, és már láthatta azt a koszos, mocskos gyöngyöt, ami odabent rejtőzött.
- Nyilvánvalóan más fogalmunk van arról, mit jelent együtt lenni valakivel - közöltem vele, hogy én ezt a szókapcsolatot nem úgy értelmezem, hogy szó nélkül eltűnök két évre a másik életéből. Viszont azért az a kijelentése, hogy szerelmes belém, kiváltott belőlem egy fanyar mosolyt. Őszintén szólva most jobban el tudtam hinni neki, mint bármelyik korábbi hasonló megnyilvánulását. A kérdés csupán az volt, hogy ennek az érzelemnek még az-e az alapja, amit a játékszere iránti ragaszkodása váltott ki, vagy újradefiniálta az érzelmeit. Bár, ha jobban belegondolok, nem számít. Elvégre bárhogy is van, az én érzelmeimen nem változtat.
- Fel se merült bennem, hogy várnom kéne olyasvalakire, aki elbúcsúzott, és nem mondta, hogy vissza kívánna térni valaha - feleltem a kérdésére - Ahogy azzal is tisztában vagy, hogy nem az a típus vagyok, aki ennyit vár. Volt, hogy hetekre eltűntél, már azt is nehezen viseltem - tettem hozzá. Ostoba gondolat volt tőle, ha azt hitte, ilyen körülmények között várni fogok rá. Ha megígéri, hogy visszatér, talán még akkor se lettem volna rá képes. Igen, könnyen lehet, hogy egy kisfiú vagyok. Érzelmek szintjén nagyon is lehetséges. Persze ő azt nem tudhatja, miért alakult így, és most úgy gondolom, így is volt jó. Nem kívántam vele megosztani ezeket a dolgokat.
- Úgy nézel ki, mint aki elérte a céljait a börtönben. Elvégre akkor nem lennél itt, ha nem így lenne - mondtam neki, miután kijelentette, hogy véget ért a beszélgetés. Nyilvánvalóan nem azt kapta tőlem, amit szeretett volna, és ezek szerint nem is látott rá esélyt, ha ilyen könnyen elengedte. Remélem, nem azt hitte, hogy a nyakába fogok borulni, és minden mehet tovább a régi mederben. Ha így gondolta, akkor még a metaforikus kagylóhéjamat sem nézte meg eléggé. Az viszont illett a róla alkotott képembe, hogy ezek után meg se próbál küzdeni értem. Csak keres egy másik játékot, aki majd megtisztelve érzi magát, hogy Szophie lesz a tulajdonosa.
- Én úgy gondolom, lenne még mit mondanunk egymásnak, de nincs miért erőltetnem, ha így érzed - jegyeztem meg, majd odaléptem hozzá, és a derekánál fogva magamhoz húztam, hogy megölelhessem. Bármennyire is furcsa volt, annak örültem, hogy kijött onnan, mindentől függetlenül. Ezt az örömömet pedig nem ártott kifejezni legalább egy öleléssel, ha már nem adtam meg neki az imént, amikor a nyakamba ugrott. A beszélgetés lehet, hogy véget ért, de azt egy szóval se mondta, hogy távozni kíván, ugye? :]

by **Szophie** Vas. Szept. 10 2017, 11:22

- Jobban ismersz bárkinél. - szögeztem le végül. Tudtam, hogy így van. Az egyetlen ember volt, aki kiismert valamilyen szinten, és éppen ezért az egyetlen, aki segíthet nekem. Belém látott mindig is a maga módján, és talán a távollétünk alatt még jobban sikerült fogalmat kerítenie róla, ki is vagyok. Természetesen nekem is volt fogalmam róla, ő kicsoda, a szavairól, és a tetteiről is. Ismertem az okait, és emlékeztem, hogyan próbált rábeszélni, hogy odakint tartsuk titokban a kapcsolatunkat. Emlékeztem Mikotora még akkor is, ha sohasem emlegettem fel a témát még egyszer. Tudtam, hogyan haltak meg a szülei, érte veszteség a két kisebbik testvére miatt, és milyen baleset történt a barátnőjével. Nem azt mondom, hogy átláttam őt, hiszen az én érzelmi intelligenciám elmaradt az övétől, sőt mi több, úgy gondolom, igencsak alacsony szinten van a maga módján. Ennek ellenére tisztában voltam vele, hogy mi ketten túl sokat tudunk egymásról ahhoz, hogy csak ennyi legyen. Akik megbuktak a próbán, többnyire mind meghaltak eddig. Vele viszont képtelen voltam ilyesmire gondolni egyelőre. Talán benne is felmerülhetett a kétség, amiért ennyi információt helyezett a birtokomba magáról. Fogalmam sincs. Nem, azzal nem volt baj, hogy ne ismertük volna a másikat, sőt mi több, talán túlságosan is jól. A baj inkább azzal volt, hogy más volt az ingerküszöbünk mindig is. Bár számomra nem jelentett problémát sosem, hogy befogadjam a tőle érkező vibrálást. De talán, de csak talán, mégis előfordulhatott, hogy félreértelmeztem. Azt hiszem, nem kell ecsetelnem még magamnak sem, hogy a logikám máshogy működik, mint az épeszű embereké, és ami számomra nyilvánvaló volt, talán számára még mindig rejtély.
- Nyilvánvalóan más emberek vagyunk. - néztem a szemébe mélyen. És épp ezért volt érdekes. Ezért tudott nekem olyat adni, amit egy hozzám hasonló ember sosem. Egyszerűen azért szerettem bele, mert kinyitotta számomra a világot egy újfajta módon, azért voltam vele, mert jól éreztem magam vele és boldog voltam, és azért néztem el neki mindent, azért áldoztam annyit érte, mert mindennél fontosabb nekem. Talán mindezt nem tudta annak ellenére, mennyiszer elmondtam? Én csupán egy szerelmes lány voltam, semmi több.
Ő viszont most..Egy morcos kisfiú volt, aki próbált eltávolodni tőlem, a hideg és morgós farkastól. Ő volt az, aki nem szeretett, aki gyűlölte a tulajdonságaimat, mégis képtelen volt ennyiben hagyni, és csak eltávolodni tőlem. Önzőbb volt annál, még ha magának csak azt mondogatta, én nem adtam neki semmit. Ragaszkodott, annak ellenére, hogy nyíltan azt vállalta, utál, hogy eddigi minden reakciója a gyűlöletet, és valahol mélyen pedig a fájdalmat tükrözte. Mégsem hagyott csak úgy továbbmenni. Mégsem ment el. Nagy hiba volt átölelnie egy lányt, aki még mindig szereti, és aki mostanra őrült szintekre emelte ezt a szerelmet a hiány és a sötétség tobzódásában. Lehet, hogy benne más érzések keveregtek, ám nekem az összes idegem rezdült az ölelésre, a szívem reagált rá, az eszem váltott át arra a keserédes homályra. Lehajtottam a fejem, és álltam úgy egy kicsit. Fürödtem az érzésben, agyam egy rejtett zuga próbált küzdeni ellene, de az éppen most nem számított. Makotom esetében sosem számított. Megragadtam a karját.
- Velem jöhetsz, ha gondolod.. beszélgetni. - suttogtam a sötétségben, a köd homályában, miközben a hideg hatására gomolygó pára hagyta el a számat.
Majd hirtelen megfordultam. Minden gyorsaságpontomat latba vetettem, és talán nem voltam a leggyorsabb, képességeim mégis bámulatosnak voltak mondhatóak a többségéhez képest. Természetesen mindezt a speciális képességem és az életpontjaim bánták. Most én voltam az, aki magához húzta őt, miközben talán túlságosan is erősen szorítottam a csuklóját. Én voltam az, aki a szemébe nézett mélyen, ám kicsit sem kedvesen. Sokkal inkább volt ez a pillantás birtokló, kegyetlen és hideg. Hideg volt, mert tudtam, hogy játszik velem. Valahol kicsit szomorú volt, mert nem így akartam, mégsem voltam képes elengedni. Ösztönözni akartam, hogy magától hagyjon itt, mert én képtelen voltam rá. Mégis azt szerettem volna, ha velem marad, és szerethetem úgy, mint minden nap a fejemben, úgy, ahogy küzdöttem érte mindig, és ahogy az ő segítségével jutottam ki a börtönből.
- De akkor ne hidd, hogy ilyen egyszerűen megúszod. - "vagy inkább engem megúszol" - tettem hozzá fejben. Bárhogy nézzük, szerettem Őt. Nehezen mutattam ki az érzéseimet bárki iránt is, nehezen kedveltem meg bárkit is ennyire, és sosem voltam ilyen őszinte senkivel, mint vele. Képtelen voltam nemet mondani rá, még ha az eszem sikított is fájdalmában. A szívem forrón dobogott az érzéstől, és nem számított semmi, csak hogy a szemébe nézhetek, csak hogy érezhetem arcomon a lélegzetét. Végre újra. Testemet boldog remegés járta át.

by **Tachibana Makoto** Pént. Szept. 22 2017, 11:10

Jobban ismerem bárkinél. Furcsa megállapítás volt ez. Ha én ismerek valakit, az számomra azt jelenti, képes vagyok megmagyarázni a tetteit, és legalább van róla sejtésem, hogy mire gondolhat, ha pontosan nem is tudom. Tudom honnan jött, és tudom hová tart, erre a két információra pedig fel tudom húzni, hogy mit, miért tesz. Azonban rá kellett jönnöm, hogy Szophie esetében minden eddigi ismeretem róla könnyen lehet, hogy téves. Az elképzeléseim, az ismereteim nem álltak biztos lábakon, mi több, csupán közönséges tippekké silányultak. Ha én ismerem a legjobban, akkor mennyit tudhatnak róla mások, akikhez közel állt? Valószínűleg közel semmit...
Ami azt illeti, ő is hiába ismerte a hátteremet. Bár nem tudom már, pontosan mennyit mondtam el, de abban egészen biztos voltam, hogy mindebből nem tudott következtetéseket levonni. Ha elmondtam volna neki, hogy működöm, és milyen félelmeim vannak, akkor valószínűleg nem hagy itt ennyi időre. Azonban amióta kiszállt az életemből, rájöttem, hogy nem tudtam eléggé megbízni benne. Talán pont azért, mert ennyire nehéz volt átlátni az egyedi gondolkodását. Szerettem volna tudni, mi jár a fejében. Ez a vágy még mindig erős volt bennem, és most újra felizzott a parázs, hogy találkoztunk. Úgy éreztem, esélyt kaptam rá, hogy egy fontos láncszem a helyére kerüljön, és jobban megérthessem a lány viselkedését. Ám ő egyelőre nem szolgált válaszokkal, magyarázattal. Kicsit most átéreztem azt, amit Chakna is magyarázott. Ha pontosan tudná, mi történt, az segítene a leginkább továbblépni. Ezt én is így éreztem most. Igazolni kívántam a döntésemet, akár igazam volt, akár hibáztam.
Talán ezért sem akartam őt elengedni még. Pedig megbékéltem azzal, hogy ő nem akar beszélni velem, nekem viszont valahol mélyen mégis szükségem volt rá. Arra az információra, aminek a birtokában volt. Azonban az is igaz, hogy érezzek bármennyi csalódottságot vele kapcsolatban, mégis örültem annak, hogy láthatom. A kezdeti kettősség, a bennem zajló konfliktus megmaradt, de most már nem bénított meg úgy. Tudtam cselekedni és gondolkodni. Jelen esetben ez vezetett ahhoz, hogy ha késve is, de viszonoztam az ölelését. Hogy hiba lett volna? Nem hiszem. Épp ellenkezőleg. "Szóval erről van szó." Ezt gondoltam, amikor megéreztem, ahogy szinte elolvadt a karjaim között. Immár tudtam, miért akarta, hogy hagyjam itt. Önmagától nem lett volna rá képes. Halványan elmosolyodtam, ahogy a lány, aki az imént kijelentette, hogy nincs több mondanivalója, most megragadta a karom, megfordult, és maga után húzott. Nehéz volt követni, szaporázni kellett a lépteimet hozzá. Azért, mert végig őt figyeltem. A pillantása illett ahhoz a képhez, ami kialakult róla bennem. Egy újabb jele volt annak, hogy igazam volt vele kapcsolatban, de mégsem voltam hajlandó elfogadni, mert nem tudhattam, hogy tényleg erről van-e szó, vagy valami más áll a háttérben.
- Sose gondoltam rá, hogy egyszerű is lehetne :] Pedig ha csak hátat fordítanék, az lenne... csak akkor ez a találkozás semmit sem változtatna meg - reagáltam a "fenyegetésére". Bár nem voltam benne biztos, hogy meg fogom kapni a válaszaimat, de cseppet sem tartottam attól, ami rám vár ezen a... beszélgetésen. Értsen bármit az alatt, hogy nem úszom meg.
- Hová megyünk? - kérdeztem, miközben magamtól is próbáltam kitalálni, hová akar vinni.

by **Szophie** Hétf. Szept. 25 2017, 10:16

- Az lenne a legjobb, ha semmit sem változtatna meg. - replikáltam rá, ugyanakkor nem mondtam többé semmit, csak húztam magam után, kissé sietősen, kissé boldogan, és kissé tébolyodottan, mint gyermek a játékmackóját, azzal a szent meggyőződéssel, hogy az óriáskeréken ő is jól fog szórakozni. Megtettünk néhány métert, majd kissé feszengve megálltam, a falhoz simultam, és roppant óvatossággal bekukkantottam a sikátorba. Végül engedtem szoros testtartásomon, habár sóhajtás nem tört ki belőlem, mégis olyan fejet vágtam hozzá, majd egyszerűen befordultam.
- Szia. - köszöntem a magát Chucknak nevező sötét alaknak, aki látszólag unottan jojózott az egyik sarokban. Ismertem már, egyébként harcművész volt, és az a jojó a fegyvere. Szeret másokat csak úgy elkapni vele, tudjátok, szó szerint nyakon csípni, de egyébiránt semmi baj nincs a sráccal, ha ismered, jó fej, és haverokat nem bánt. Egyébként is csak a pénzre megy, habár ezt vörös indikátora talán épp nem támasztja alá - balesetek történhetnek.
- Csá. - biccentett oda nekem, és a kelleténél kissé tovább időzött pillantása a híresen frontharcos Makotomon, de végül elvetette az ötletét, ami talán megfordult fejében ezekben a pillanatokban. Én észre sem véve szinte az interakciót, csak lépdeltem előre magabiztosan a sötétben, egyáltalán nem zavartatva magam, ahogy a szemét ropogott a lábam alatt, vagy a fentről hulló hideg és mocskos vízcseppek által összegyűlt tócsákat rutinosan kerülgettem. Még csak le sem néztem a lábam alá.
Nemsokára elértünk egy kis kiszögellést, ahol egy bódé volt nagy műgonddal felállítva, melynek "kirakatát" belepte a kosz és a por, és értéktárgyai szemétből, elhagyott sörös dobozokból, eldobott csikkekből, papírból, meg néhány egér rágta kelméből tevődött főként össze. Ügyesen kikerültem még egy halom mocskot, majd az oldalát használva lépcsőnek, mászni kezdtem.
- Itt kell feljönni. Nem a legszebb, de megéri.. - motyogtam még mászás közben mintegy magyarázatként, majd már fel is értem a bódé tetejére. Onnan egy kiálló ablakpárkányra léptem, megkapaszkodtam a tetejében, és macskás ügyességgel és kecsességgel másztam tovább a koszos házfalon. Ekkor már a ködben alakom lentről nézve halványodott.
- Fel lehet jönni jártasság nélkül is. Nehezebb, de fel lehet. Már próbáltuk. - magyaráztam, ha esetleg Makotom még nem indult volna el, ám látszólag már az sem érdekelt, ha nem jön utánam. Végül is, ő akart máshová menni az utcáról. Ő akart tovább beszélgetni velem. Felhúztam magam, és egy látványosan kiálló téglacsoportra libbentem, ott a kiszögellésekben megkapaszkodva újra csak felálltam, közben végig nem vesztve el egyensúlyomat. Igazából, mindig is úgy hittem, ezek a dolgok direkt vannak így ide rendezve, hogy a kellően okos emberek megtalálhassák, és megleljék a békéjüket. Elsőre félelmetesnek tűnhetett az út, de végig elég stabil volt minden, hogy kibírja az embert, és könnyedén lehetett mozogni. Páncélban persze talán valamivel nehezebb lenne, mint könnyű ruhában.
A következő, amit megpillantottam, az a köd által egész eddig takart tűzlépcső. Oda már csak egy elegáns mozdulattal kellett átlépnem, és lépcsőzhettem egyenesen fel a kánaánba. Elég elmés megoldás volt mindezt pont a köddel eltakarni, elmés, és ezért volt titokzatos. Felsétáltam egészen egyszerűen a tetőre, majd lezuttyantam törökülésbe. A köd az épület tetejére már nem ért fel. Míg alattunk minden a homályba veszett, fölöttünk a csillagos, tiszta égbolt ragyogott teljes pompájában. Felnéztem rá, és arcomon elterült a békesség. A tiszta égbolt egy ideje mindig megnyugtatott. Flusztrált, ha plafon volt a fejem felett, a börtönre emlékeztetett.
Ha a fiú is felmászott, magam mellett megkocogtattam tenyeremmel a földet, jelezve, csüccsenjen oda mellém. Aztán egy jó ideig csendben maradtam magamtól, ha nem szólt hozzám, elmerültem a szépségben és nyugalomban.
Amikor feltöltekeztem pedig teljesen, én voltam az, aki megtörte a csendet, és hozzá fordult. Négykézláb egyenesen elé másztam, és térden állva néztem rá.
- Azt mondtam, készen vagyok Hinaritól térden állva bocsánatot kérni, mert megbánthattam. - fogtam bele a magyarázatomba, majd lehajtottam a fejemet.
- Szeretnék bocsánatot kérni, ha a tettemmel megbántottalak és összetörtelek. Viszont azért nem, ha hiányoltál. Arra büszke vagyok. - itt megint ránéztem, egyenesen a szemeibe, majd ha engedte, ha fent volt egyáltalán a háztetőn, és mindezt végigtűrte, akkor egész egyszerűen előrehajoltam, arcomat macskásan az övén végigcsúsztattam, és megöleltem.
- Viszont kérlek, ne nézz rám olyan szenvtelenül.. Ne gondolj rám ilyen rossz ízzel. Úgy gondolom, neked is kell tudnod, hogy az érzés igazi.. volt. - az utolsó szót ízlelgetve, megremegve tudtam csak hozzátenni, minden elhatározásom ellenére. Azt pedig végleg nem mondtam ki, ami nyomott belül; hogy ha nem volt az, azzal engem csúfolsz meg örök életemre.

by **Tachibana Makoto** Kedd Szept. 26 2017, 16:41

Nem hiszem, hogy ugyanarra gondoltunk változás alatt, de ezt minden bizonnyal ő is tudta, így nem volt miért szót ejtenem róla. Inkább csak követtem, mert válaszolni egyelőre nem kívánt a kérdésemre. Ellenben rövid idő alatt megbizonyosodhattam róla, hogy Szophie valóban megismerkedett a város sötétebbik felével. Magabiztosan lépett be a sikátorok egyikébe, régi ismerősként köszöntött egy csirkefogót - akit én egy biccentéssel köszöntöttem, látásból már ismertem -, tudta, hová akar vinni, és egyáltalán nem érződött rajta, hogy viszolyogna a körülményektől. Se a sötétségtől, se a szűk helytől, se a műkosztól és szeméttől. Ő már valóban nem az a Szophie volt, akit megismertem, de a róla alkotott képem így is makacsul tartotta magát a fejemben. Éppen ezért volt annyira szokatlan az a látvány, ami elém tárult, ezért volt annyira nehéz felfogni és elfogadni.
Egy darabig csak néztem, ahogy elkezdett mászni fölfelé. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy csak azt néztem, hová lép. Ahogy minden lépéssel egyre feljebb jutott, megcsodálhattam újra azt a kecses mozgását. Akár egy gazella... azonban ha nem szerettem volna lemaradni, nekem is neki kellett veselkednem. Tisztában voltam vele, hogy akrobatika hiányában nekem jóval nehezebb dolgom lesz, ugyanakkor a súlyemelésem segítségemre volt abban, hogy meg tudjam tartani magam, amennyiben megragadok egy kapaszkodót. Úgyhogy követtem a lányt, fel a bódé oldalán, majd az ablakpárkányon keresztül a kiálló téglákig. Óvatos, megfontolt mozdulatokkal küzdöttem magam egyre feljebb, minden egyes lépés után meggyőződve róla, hogy elég stabilan tartom magam a következő mozdulathoz. Útközben elveszítettem Szophie-t a szemem elől, de kézenfekvő volt végig, merre kell folytatnom az utam, a tűzlépcsőtől kezdve pedig már pofonegyszerű volt elérni a háztetőt. Itt már nem volt köd, és bevallom, furcsa is volt lenézni a tejfehéren gomolygó masszába, ami elterült alattunk.
Megkerestem a lányt a tetőn, majd odasétáltam hozzá, és leültem mellé. Valahol nosztalgikus érzés tört rám, ahogy felnéztem az éjjeli égboltra. Arra a pillanatra emlékeztetett, amikor még nagyon-nagyon régen elvittem ahhoz a völgyhöz, ahol megnézhettük azt a különös naplementét. Most ő is egy olyan helyet mutatott meg, amit különlegesnek vélt. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a párhuzamot. Azonban a csillagok helyett inkább Szophie arcát figyeltem, azt a békés, nyugodt arcot, amilyet talán még egyszer sem láttam rajta. Ám persze nem maradt végig így, és megtörte a csendet. Voltaképpen olyasmivel, ami egyáltalán nem kellett volna meglepő legyen, de számomra mégis az volt. Nem mutattam ki, de kellemesen csalódtam benne. Le tudta küzdeni a büszkeségét. Önkéntelenül is elmosolyodtam azt látva, hogy ilyen lelkiismeretesen bocsánatot kért tőlem, valami olyasmiért, amiről valószínűleg ő nem gondolta úgy, hogy hibázott. Mégis bocsánatot kért, mert látta, hogy megbántott vele engem. Vagyis... feltételeztem, hogy ezért.
Ami engem illetett, nem tudtam eldönteni hirtelen, hogy reagáljak, legalábbis szóban. Mert amikor a lány megölelt, az én karjaim is megmozdultak, és körülfonták őt. Magamhoz szorítottam. És innentől kezdve már nem is gondolkodtam semmin, csak hagytam, hogy jöjjenek a szavak.
- Hiányoztál. El sem tudod képzelni, mennyire - bukott ki az ajkaimon. De ez volt az a pillanat is egyben, amikor az egyik kérdésemre megkaptam a választ. Talán a legégetőbb kérdés volt az összes közül. Nem csókoltam meg.
- Bármit is érzel, az még mindig ott van a szívedben - toltam el végül a lányt kicsit magamtól, és megérintettem a mellkasát. Szigorúan a melle felett, a bal oldalon - Ez az érzelmed segített nekem is abban, hogy újra megtanuljak őszintén érezni. Ezért hálás vagyok neked... csillagom - használtam újra azt az elcsépelt becenevet, ami mégis különleges volt számunkra. Nekem Szophie akkor a világot jelentette, még akkor is, ha a tetteim nem ezt mutatták - Sajnálom, hogy így alakult, de... nem hiszem, hogy meg tudnád adni nekem mindazt, amitől maradéktalanul boldog tudnék lenni melletted. Tudod, miről van szó, ugye? - kérdeztem óvatosan. Azt hiszem, nyilvánvaló volt, hogy mire gondolok, és én pontosan tisztában voltam vele, hogy Szophienak nincs szüksége erre úgy, mint nekem. Épp ebből származott a legtöbb vitánk, sőt, talán az egyetlen forrása volt. Most már akkor se fogadnám el, ha kijelentené, hogy kielégíti minden igényemet, mert tudom, hogy erőltetné, és nem azért tenné, mert attól boldog lenne. Talán mégis ki merem jelenteni, hogy ismerem Szophie-t. Legalább egy kicsit.

by **Szophie** Hétf. Okt. 02 2017, 09:53

- Roppantmód gonosz vagy. - mormoltam a nyakába, számára talán kissé kényelmetlenül lehelve oda. Aztán nem szóltam, hosszú ideig megint nem szóltam egy szót sem, miközben öleltem őt, és ő engem. Nem voltam szomorú, nem sírtam, csak békésen szuszogtam rajta, mint egy kisgyerek az édesapján. Boldog voltam, hogy ott lehettem vele, és számomra csak ez számított.
Újabb hosszú perceknek kellett eltelniük, hogy reakciót mutassak. Felkeltem, feltornáztam magam törökülésbe vele szemben, és megvártam, amíg ő is rám néz. Különös meleg hangulata volt a tetőnek ezen az éjszakán a csillagok alatt.
- Már nem vagyok gyerek, tisztában vagyok a hibáimmal. - szögeztem le. - Régóta nem szövök fölösleges álmokat. De.. - és itt szélesen elmosolyodtam. - Most mondtad ki, hogy te is szeretsz engem. - büszkén húztam ki magam, és magabiztosan löktem a szemébe a tényt.
- Én pedig senkinek nem fogok megadni semmit maradéktalanul, Szívem. Az emberi kapcsolataim halálra ítéltek, de ezt te is tudtad mindig. Vagy legalább egy idő után.. - magyaráztam tovább, habár fogalmam sem volt róla, miért is teszem mindezt. A konklúzió számomra már világos volt, igazából már réges régen, az utam elején azzá vált. Ám valamit még be kellett fejeznem. Az megtörtént, az áttörést elértem magamnál, és utánam is jött végül, ami megnyugvással töltötte el szívemet. A csillagok környezete pedig még rátett egy lapáttal.
- Ugye tudod.. Ugye rájöttél te is, hogy ez már az első fröcskölős játékunknál nem szerelem volt? - mosolyogtam rá szélesen. Habár nem, úgy sejtettem, ő más végeredményre jutott az elmúlt években, mint én, legalább is az első hideg reakciójából következtetve nem gondoltam, hogy megértette.
- Ez szeretet. - nos, talán a kelleténél aranyosabban mosolyogtam ezekben a pillanatokban, teljesen beleélve magamat a szituációba. Ugyanakkor régóta meg akartam osztani vele ezt, készültem arra, hogy szakítsak vele, és csak szeressem. Talán azért is tévesztettem el az érzést, mert olyan régóta nem éreztem ilyen tisztán.
- Én legalább is nagyon-nagyon szeretlek. És ha így hiányoztam, akkor te is. - Valahogy nem hittem el a szituációt, hogy nekem kell őt érzelmekről oktatni. És talán nem volt normális az sem, ahogyan egyik pillanatról a hangulatot ide-oda változtattam, ahogy előre megfontoltam dobáltam a témákat és szituációkat. Ám sosem volt normális, ami körülöttem folyt, engem kicsit sem lepett meg a dolog. Nem, ettől még korántsem vártam el, hogy megtörjön ő maga is, de azért már-már ideje volt reménykednem benne, hogy végre tényleg a nyakamba borul. Akárhogy is, nekem szükségem volt Tachibana Makotora, ezt pedig a börtön bizonyítja a legjobban. Talán azért is értelmezhette ennyire félre az egészet, mert neki nem volt egy pszichológiai haláltábora, ahova bezárták mocskos szörnyek közé, hogy átértékelje az életét. Én viszont tudtam, értettem az egészet, hogy még mindig a szívemben van, és hogy milyen magasztos is ez az érzelem. Ragaszkodtam hozzá, és bevallom őszintén, nagyot csalódtam volna, ha továbbra is olyan negatívan viszonyul hozzám. Megkönnyebbültem az elmúlt percekben. Szinte sóhajtani tudtam volna, amiért nem utasított el mégsem magától teljesen. Már csak annyi volt a dolgom, hogy felnyissam az ő szemét is, és visszataláljunk újra az ösvényünkre.

by **Tachibana Makoto** Pént. Nov. 03 2017, 10:49

Amíg külön voltunk, számos negatív gondolat mérgezte az elmémet vele kapcsolatban. Magyarázatot kerestem és találtam, ami bár lehet alaptalan volt és rosszindulatú, de valamelyest megnyugtatott, segített elfogadni mindazt, ami történt. Nem az igazságtartalma volt fontos, hanem az, hogy túl tudjak lépni a sokkon és a csalódottságon a segítségével. Most, hogy újra láttam őt, ezek a káros gondolatok persze a felszínre törtek, kerestem az igazolását mindannak, ami eddig mételyezte az elmémet. És bár úgy éreztem, van némi igazság abban a képben, amit alkottam annak idején, mégis ahogy telt az idő, percről-percre egyre kevésbé éreztem úgy, hogy haragudnom, vagy legalább neheztelnem kéne a lányra. Megjelentek az eddig elfojtott, elrejtett érzelmeim, viaskodtak egy csöppet a fejemben, majd nagyjából megérkeztem oda, ahol most vagyok: a józanság legalább részleges állapotába.
- Könnyen lehet - reagáltam a megjegyzésére, amivel oly' büszkén csapott arcon. Mintha ez valami diadal lenne, bár számára elképzelhető, hogy valamilyen szinten az. Amit én éreztem, az még mindig képlékeny volt, csak azt tudtam, hogy mi az, amit biztosan nem érzek. Valahogy nem is lepett meg, hogy tulajdonképpen ugyanarra a konklúzióra jutott, amire én is. Bár kimondani még nem mondtam ki egyszer sem.
- Igen, erre én is gondoltam már. Különösen az elmúlt hetekben - bólintottam elmosolyodva - Könnyen össze lehet téveszteni azt a kettőt, különösen, ha olyan intenzíven érzem, mint a te esetedben... :] - tettem hozzá - De azt hiszem igazad van... én is érzek szeretetet irántad. Kötődök hozzád... jól esik a társaságod... Mondjuk ez nem csoda ennyi együtt töltött idő után :] - mondtam ki végül, bár kicsit keresgéltem a megfelelő szavakat. Sokáig az életem központi része volt, így végül is természetes, hogy most is örülök annak, hogy talán újra az lehet, ha nem is akkora súllyal, mint eddig. Sőt, ha újra az életem része lesz, akkor nem is szabad akkora szeletet kiharapnia belőle, mint akkoriban. Mi több, senkinek sem szabad...na. Csakhogy ez nem feltétlenül állt az irányításom alatt sajnos :]
- Különös most rád nézni... Egyszerre vagy merőben más, de mégis ugyanaz a lány, akit megismertelek :] - mosolyodtam el kicsit szélesebben, majd felé nyúltam, hogy kisimítsak egy tincset az arcából, ha engedte - Tetszik ez a változás - állapítottam meg végül. Nőiesebb... érettebb... de mégis megtartotta a báját. Csak... vajon nem fog hiányozni az a szeleburdiság?

by **Szophie** Kedd Nov. 14 2017, 11:14

Sokat gondolkodtam rajta, vajon az lesz-e a jobb, ha soha többé nem találkozunk, avagy az, ha felveszem vele a kapcsolatot. Végül nyuszi voltam bármelyik változat mellett is dönteni, és vártam, akármilyen jelet, vagy pillanatot, amikor döntésre tudok jutni. Végül az élet maga hozta el nekem mindazt, amire szükségem volt. Ezt a találkozást. Hogy elmondhassak mindent - vagy majdnem mindent -, hogy kifejezhessük egymás iránt az érzéseinket. Az emberek változnak, sok dolog történik velük, ami befolyásolja személyiségüket.. Ám az ilyen szoros érzelmi kötődést lehetetlen elfelejteni, és csupán kiverni a fejedből. Talán próbáltam. Minden erőmmel igyekeztem feledni, új kalandokat keresni. Más életet éltem, más emberekkel körülvéve. Máshogy viselkedtem velük, mint idekint tettem volna valaha. Kipróbáltam sok dolgot, ám sokáig nem találtam a helyem. Egyszerűen képtelen voltam rájönni, mi is az, ami hibádzik.
Leot is szerettem. Máshogy, de szerettem. Mégsem lökte ki helyéről a szívemből Makotomat, jól megfértek egymás mellett. Az én nézőpontomban sokáig ez volt maga a katasztrófa, viaskodásaim egyik mély foka. Már amennyire lehet koncentrálni folyamatos életveszélyben ilyesmikre.
Aztán persze, olyan kézenfekvően jött a megoldás, mint még soha. Azóta vagyok tisztában magammal és az érzéseimmel, bár nyíltan még soha nem mertem bevallani, és talán nem is fogom. Ez még egy ideig az én titkom kell maradjon.
Ahogy ott ültem a csillagok által bevilágított tetőn, és elnéztem a fiút, tudtam, hogy igazam van. Mégis, az járt a fejemben, mégis jó lenne csupán csak soha többé nem találkozni, elkerülni egymást a végletekig. Hiába voltam már könnyebb, valahogy továbbra is nyomasztotta a lelkem a jelenléte. Nehéz megmagyarázni az érzést. Hogyan is lehet valakit úgy szeretni, hogy közben ne kívánj vele találkozni? És hogyan ne találkozz vele, amikor még annyi mindent szeretnél vele csinálni és átélni? Bonyolult és félelmetes játékot űz velem a lelkem.
- Tudod, nem is akkora változás, mint azt gondolod. - mosolyogtam rá őszintén, majd tovább merengtem, miközben az arcát néztem. A kezét, amely a mozdulat után visszahanyatlott. Hirtelen feltört bennem a vágy, hogy el kell mondanom neki a végét. A legeslegvégét a történetemnek. Ránéztem, arra az emberre, aki még emlékezetemben sem volt soha egy kicsit sem homályos.
- A kijutás.. - kezdtem bele halkan, szinte suttogva. - Mindenkinek mást jelent egy kicsit. Számomra maga volt a téboly, és az örökkévaló szenvedés. Emlékek visszajátszása újra és újra és újra. És soha nem tehettem semmit, hogy változzon. Örökre ott ragadtam volna, ha nem vagy Te és Hinari. Kellett egy kapaszkodó. Azokban a pillanatokban, amikor a szörny nem emésztette agyamat, amikor pihenőt tartott, és szabadjára engedett, hogy a sötétben kóvályogjak bőgve és az életet szidva. Akkor volt rá lehetőségem, hogy a boldogságba kapaszkodjak. Mindig egy kicsit erősebben sikerült. Ti mentettetek meg. - az utolsó szavakra kihúztam magam, és azokat már egészen hangosan mondtam, mintegy büszkén az egész történetre. Mondhatjuk azt, hogy rájöttem, mi a fontos? Nem, hiszen akkor nem bujkáltam volna ezidáig is kétségekbe merülve. Inkább mondjuk úgy, jobban tudtam becsülni mindazt, amit eddig kaptam az élettől. Rájöttem arra, hogy az emberek voltaképp szeretnek engem, csupán én taszítom el őket magamtól. Soha többé nem akartam ilyen hülyeség miatt szomorkodni. Azt hiszem, hogy ha nincs szeretet a szívemben, soha nem juthattam volna ki onnan.

by **Konakion** Hétf. Jan. 10 2022, 18:27

Ürességbe meredő szemem nem lát az orromnál tovább. Csak úszom a bizonytalanság tengerén, sőt inkább csak lebegek a vízen. Eljutottam a 13. szintre de úgy néz ki ennyi. Célt kellene találnom a játékomnak, hiszen úgy elfogadhatóbb a tudat, hogy itt bent rekedtem. Pedig milyen jó életem is volt. Újra a kis magyar faluban szeretnék lenni ahol mindenem megvolt, a legendás görög bulik, a kerti partyk. De ez olyan távoli, mint jelen állapotomban a 100. szint teljesítése, szóval ezen kár is agyalni. ~ Kellene egy cél.. mi olyat tudok itt csinálni amit a valóságban is? ~ miközben ezen gondolkodtam, hogy az túl egyszerű lenne ha olyat csinálnék amit kint is megtudok valósítani. Így jutottam el arra a következtetésre, hogy minden amit kint elsajátítottam hasznos lehet itt a játékban egy saját üzlet kialakításában, bár az még nem volt előttem teljesen tiszta, hogy mit is kellene csinálni, de a szándék már megszületett. Már csak partnerek kellenek, vagy támogatók, vagy befektetők.
Ahogy sétálgatok a városban nézem a sok NPC-t, és még több NPC-t. ~ Itt nincsenek játékosok? ~ Teszem fel magamnak a kérdést miután tapasztaltam, hogy a közelemben csak NPC-k vannak, és ugye bár velük nem olyan élvezetes a játék, mint a valódi játékosokkal. Most még eléggé ismeretlen volt a környék, hiszen nem olyan rég kerültem fel erre a szintre, így tényleg szinte vakon keresgéltem. Megnéztem volna magamat kívülről. Tuti nevetve sírnék magamon. Egy játékos, aki csak megy arra amerre a cipője orra néz és mindenkit jól megbámul. Mondjuk igen, ez vagyok én. Viszont nincs mit tenni, ismeretlenként egy új közegben alkalmazkodni kell, és úszni az árral…

by **Leonard** Hétf. Jan. 10 2022, 21:05

Leo szabad volt, mint a madár. Az előző nap végzett egy meglehetősen bosszantó és nehéz küldetéssorozattal, aznap délelőtt feltöltötte a készleteit és rendbe rakta a maradék dolgait, foglalkozott egy kicsit Tapsival és még a céhes küldetésadó táblára is rálesett, de nagyon úgy nézett ki, hogy végre egyszer semmilyen halaszthatatlan elfoglaltság nem követelt magának időt tőle. Ez az érzés pedig meglehetős jókedvvel töltötte el.
Már csak azt nem tudta, mit fog kezdeni a hirtelen rászakadt szabadidővel. Legszívesebben szórakozni vágyott volna, de a barátlistáját böngészve be kellett látnia, hogy amíg ő végre kapott egy kis időt a henyélésre, addig minden szóba jövő ember a közelében hihetetlenül elfoglalt volt ezen a napon. Sóhajtva vetette hát bele magát Taft vásárlóutcájának forgatagába és míg egyik kezét lazán a zsebébe temette, másikban meggyújtott cigarettát szorongatott. A korai időpont ellenére az volt a terve, hogy felkeresi a környék jónevű szórakozóhelyeit, hátha akad valamelyikben egy-két idegen, akiknek hozzá hasonlóan bulizni támadt kedve. Ha kocsmákról és társaságról volt szó, számításai szinte sosem hagyták cserben, extrovertált személyiségének hála könnyen és gyorsan szerzett magának beszélgetőpartnereket és csakhamar sikerült elérnie az emelkedett hangulatot. Persze ennyire azért most nem sietett. Bőven volt még ideje rá, hogy belevesse magát az éjszakába és - ha lehetőségei úgy adják - a szórakozását néhány nő társaságával koronázza meg, így egyelőre csak lustán sétált végig a portékáikat kínálgató NPC-k között, rá-rálesve az újdonságnak számító árukra, közben pedig nagyokat ásított.
A furcsa srácot az utca átellenes oldalán nagyon hamar kiszúrta. Talán szakmai ártalom volt, de mindig felfigyelt rá, ha valaki szokatlan viselkedésével kilógott a hétköznapi utcán bóklászó emberek közül, hiszen az esetek többségében ez jogos gyanút keltett benne, főleg Taftban. Most is első dolga volt a srác indikátor színét ellenőrizni, de az nem hordozott számára semmilyen negatív információt. Az idegen azonban megbámulta őt és ő pedig visszabámult. Így figyelték egymást legalább két zavarbaejtően hosszúra nyúlt másodpercig, ami már kezdett kényelmetlenné válni.
- Szeretnél valamit? - zárta be a közöttük lévő távolságot néhány méretes lépéssel és szólitotta meg őt. Homlokát ráncolta, viselkedése távolságtartó volt, de látszott rajta, hogy inkább csak a bámulás zaklatta fel, mintsem valóban ideges természetű volna.

by **Konakion** Kedd Jan. 11 2022, 14:09

Leo

Nem történik semmi… Semmi de tényleg semmi. Egyik NPC a másik után. Már kezd unalmassá válni, hogy egy idő után ismétlik a mondókájukat az árusok, így kiismerhetővé válnak, és már végső elkeseredésemben sem vagyok hajlandó beszélni velük. Csak bámultam ki a fejemből amikor egyszer az egyik megbámultam közelebb lépett és megszólított. Hirtelen nem is arra figyeltem, hogy mit mondott, hanem a feje fölé néztem. ~ INDIKÁTOOOR!!!! Weeeee ez az, végre el sem hiszem, zöld, micsoda gyönyör végre, végre és ő biztosan nem egy NPC…~ Majdnem kiugrottam a bőrömből, persze ez a külső szemlélők számára nem tűnhetett fel, hiszen a „Kékacél” tekintet az mind végig az arcomon volt. Nagy boldogságomban elfelejtettem, hogy mit mondott nekem a férfi. ~ Basszus, annyira megörültem neki, hogy fogalmam sincs mit mondott azt kérdezte ki vagyok, vagy a nevemet, vagy útbaigazítást kért?… Na nem baj, improzzunk.~ Gondoltam majd miután kellőképpen megvárattam a válasszal gondoltam ideje volt megtörni a drámai csendet és mondanom neki valamit. De pontosan mit is? Végig néztem az idegenen és láttam rajta, hogy hasonló természetűek lehetünk, korban is közel állhatunk egymáshoz, így szinte adta magát. – Tudsz a közelben egy fogadót? Úgy meginnék valamit! – mondtam, majd büszkén kihúztam magam. ~ Micsoda mentés volt ez! ~ Tudtam, hogy a válasza fogja megalapozni az ismeretségünket. Annyira izgultam, nem bírtam szó nélkül maradni. – Új vagy erre? Nem láttalak még itt. – Miután ez elhagyta a számat képzeletben azért homlokon csaptam magam, hogy ilyen hülyeséget kérdezni valakitől, akit tényleg nem láttam még erre, de hiszen én is alig néhányszor voltam ebben a városban. Most már tényleg biztos a következő válaszai egy életre megalapozzák a kapcsolatunkat, vagy elhajt, hogy mit képzelek magamról, vagy pedig egy nagyon jó barátság küszöbén állunk most éppen.

by **Leonard** Szomb. Jan. 15 2022, 13:44

A párbeszédben beállt csend csak növellte arcán a grimaszt, amikor pedig végre nagy nehezen megszólalt az idegen, egészen magasba szaladt a szemöldöke. Elég... furcsa módja volt ez az ismerkedésnek. Ami azt illeti, így megbámulni valakit, aztán meg ilyen hülye kérdésekkel megrohamozni egészen úgy hangzitt, mint valami félős kölyök randirahívása. Leo hátán vlgigfutott a hideg és önkéntelenül is a karjára vándorolt a keze, hátha véletlenül megint rajta maradt egy árulkodó karperec. Az szerencsére nem volt sehol, de a srác további kérdései csak még jobban összezavarták őt.
- Nem, valójában elég gyakran járok itt - felelte ügyefogyottan. - Figyelj, tudod... - elvörösödött, mert elég bugyután hangzott, amit mondani készült, de hát mégsem engedhette meg, hogy - bármilyen okból kifojólag - homárnak nézzék. - Az a helyzet, hogy én a nőket kedvelem. Csak szólni akartam, hogy ne bámulj tovább - zárta rövidre a beszélgetést, majd zsebre dugta a kezét és előhúzott egy szál cigarettát. Elfordult és határozottan távozni készült, magában még mindig azon füstölögve, miért nézik mostanában folyamatosan... melegnek. Sőt, nem is csak ezzel volt a baj, hanem hogy a nők is úgy tekintettek rá, mintha csak egy játék lenne, akire rá lehet akaszkodni. Nem mintha ne lett volna olyan aspektusa a dolognak, amit kifejezetten élvezett, de mostanában túlzásba lett víve a dolog. Leo nem akart rajongókat, egyszerűen csak meg akart inni egy sört és jól akarta érezni magát. Lehetőleg úgy, hogy ő kerget másokat közben, nem pedig fordítva.
- Egyébként a környéken rengeteg fogadó van - fordult vissza még az idegenhez pár lépés után. - Ha csóróbb vagy, a szomszédos utca végén keresd a pincekocsmákat, ha gazdagabb, a szökőkutas tértől jobbra menj. Vigyázz magadra, mert Taftban rengeteg a vörös indikátoros játékos, néhányan csak kirabolnak, mások másra használnak - látta még el néhány jótanáccsal a srácot, mert az egészen elveszettnek tűnt. Lehetséges, hogy újonnan a rendszerbe engedett játékos lenne? - Jó szórakozást! - tette még hozzá, majd rágyújtott egy cigarettára és továbbsétált.

by **Konakion** Hétf. Jan. 17 2022, 09:54

Beszélgetésünk, vagyis inkább „beszélgetésünk” nem várt irányba indult el. Hirtelen köpni nyelni nem tudtam, hogyan is jutottunk el odáig, hogy melegnek nézhetem őt. ~ Azt hiszem itt baj van a toronyban. ~ gondoltam, majd igyekeztem visszaemlékezni arra, hogy pontosan mi is történt itt az elmúlt pár percben. Igen bámultam, na és? Azért mert valakit megbámul az ember az nem jelenti azt, hogy azonnal vonzódik hozzá, főleg, hogy a saját neméhez tartozik… Ez a nyugati mentalitás soha nem fért bele a fejembe. A férfi, férfi, a nő pedig nő, ennyi. Nem véletlenül lett így „kitalálva”. Eléggé kellemetlenül éreztem magam. ~ Na most ezek után mi a bánatot mondjak… hogyan reagáljak? Nincs mit tenni. Nyers valóság- ON ~ gondoltam, majd a férfihoz szóltam. – Nem tudom, hogy érthettél így félre. Örülök neki, hogy te is hozzám hasonlóan a nőket szereted, de azt tanácsolnám, hogy ne ajánlgasd magad minden idegennek. Csak azért néztelek/bámultalak mert kerestem valakit aki végre nem NPC, ennyi. Akármennyire is szeretnéd nem azért bámultalak, mert tetszel. Ha „olyan” lennék akkor se te lennél a zsánerem. Ez van, bocsi. – mondtam neki, és még most sem teljesen értettem, hogy ez hogyan is alakult így. Azt hittem rokon lelkek leszünk, iszunk valahol egy jót, de most magyarázkodhatok, hogy miért nem vagyok meleg. Ezek után a férfi rágyújtott, majd próbált lekoptatni. Útba igazított, majd próbált elegánsan távozni. ~ Na még mit nem! ~ gondoltam és utána indultam. – Hé Mr.! A neved azért elárulhatnád! Engem Konakionnak hívnak, a barátaimnak csak Kon, szóval nyugodtan szólíts Konakionnak. – mondtam neki, majd nem hagytam, hogy tovább menjen. – Az előbbi félre értés az én hibám volt, ezért illő lenne, ha kárpótlásként meghívnálak egy italra. Természetesen nem úgy ahogy szeretnéd, csak és kizárólag két hetero férfi beülne valahová, és csapná a szelet a pincérnőnek. Mit szólsz hozzá, Mr.? – kérdeztem, majd, mivel nem vagyok most éppen kitömve, elindultam az olcsóbb helyek felé. – Amúgy egyik kopó, kiszagolja a másikat. Csipáznak a nők igaz? Mr.

by **Leonard** Hétf. Jan. 17 2022, 19:49

Ez a furcsa találkozás és párbeszéd összezavarta őt és nem tudott másra gondolni, csak hogy ennek az idegennek valami egészen furcsa baj van a fejében. Némi töprengés árán aztán a legrosszabbra sikerült gondolnia, ami csak egy férfi életében megtörténhet, amikor azonban ki is fejezte gyanakvását, a srác egészen természetes módon kiakadt rá. Leoból kitört a megkönnyebbült nevetés, aztán arcára kiült a rá jellemző idétlen vigyor.
- Haver, nem is tudod, mennyire örülök ennek - fordult felé már sokkal nagyobb jókedvvel és kézfogásra emelte a karját. - Tudod ha férfiakról van szó, nekem is inkább a szemüveges lovagok az eseteim - idézte fel korábbi viccelődésüket Aftonnal egy fél szó erejéig -, úgyhogy reményeim szerint nem kell majd egymástól tartanunk. Leo vagyok, örvendek - mutatkozott be illően, amit morcos-Kon el is várt tőle. Persze meg tudta érteni a morgás okát, valószínűleg ő is felháborodna, ha más is... ilyennek nézné. - Ne haragudj meg, mostanában sok furcsaságban volt részem. Természetesen egy italban benne vagyok, főleg ha az első kört te állod - egyezett bele rögtön az ismerkedésbe, mert hát neki is épp az volt a mai esti célja, hogy új ismertségekre tegyen szert, ez a találkozás meg így épp kapóra is jött.
- Ha játékosokat keresel, menj a Kezdetek városába, ott van a legnagyobb élet. Taft, főleg nappal, elég kihalt, de az éjszakai élet azért majd más lesz pár óra múlva. Gyere, ismerek egy helyet, ami egészen olcsó és bár pincérnő nincs, elég sok kacér nő fordul meg a környékén - indult el a szomszédos utcába az egyik kedvenc helyére automatikusan, közben pedig le sem lehetett törölni a vigyort az arcáról. Főleg amikor a nőkre terelődött a téma. - Fogjuk rá. Ha el akarok érni valamit, általában elérem.

by **Konakion** Hétf. Jan. 17 2022, 22:05

- Na végre közös nyelvet beszélünk. – mondtam majd követtem Leot az italozó felé. Nehézkesen igaz, de végre abban a mederben vannak a dolgok amelyikben már az elején is lenniük kellett volna. Most már kezd egy kicsit jobb lenni a napom. Inni készülünk és csajozni. Férfiként mi más kellene még az életben. Jó, persze nyilván enni is kellene, hogy tökéletes legyen minden, de egy laza erkölcsű leányzóval is jól tudnék lakni. – Mond csak Leo, erre felé te vagy a „Latinlover”? Már csak azért kérdezem mert szimpatikusnak gondollak, szerintem nagyon sok közös van bennünk, de félek attól, hogyha te vagy itt a macsó, akkor bizony nemsokára trónfosztás lesz. – mondtam neki egy széles mosollyal az arcomon. – Persze ha te már az eleje óta koptatód a szinteket akkor darabszámban jobb leszel mindig is.. ez a tetű rendszer évekig tartott mesterséges kómában. Most gondolj bele… mennyi elvesztegetett idő…- mondtam, majd fedett pályás távol-nézőként a messzeségbe néztem. – Mennyi idő ment a kukába… mennyi lány… mennyi… Mond, hogy mindjárt ott vagyunk! Innom kell valamit vagy be depizek és az senkinek se lesz jó. – mondtam neki majd ezek után csak követtem őt. ~ Remélem a rendszer elég komplex ahhoz, hogy érezzem azt, hogy iszok. Kicsit most felkavart a tudat, hogy mennyi mindent vesztettem, és mennyi mindenből maradtam ki. ~ Gondoltam. Persze mi más is járhatna egy magamfajta fejében. Alig ismerek valakit, és úgy érzem később érkezőként, mintha kihagytak volna valamiből. Biztos meg van az a szitu amikor egy társaságba később csatlakozol és igyekszel hamar beilleszkedni és velük együtt úszni az árral, de mindig lesz olyan poén, vagy sztori amit pár szóból megértenek te meg csak állsz és nézel, mint a lukínyül, hogy: Aha persze, ja, tudom… Na ilyen a kis lelkivilágom. – Leo! Küldhetek egy barátkérelmet? Rövid az élet és ha már együtt iszogatok valakivel az már a barátom… na meg persze ha legközelebb kellene egy szárnysegéd tudjak kinek szólni… de tudom, nyugtával a napot, előbb érjünk oda.

by **Leonard** Csüt. Jan. 27 2022, 17:45

Tetszett neki a srác könnyed, laza dumája. Jól elszórakoztatta, hogy most nem neki kell vinnie a beszélgetés vezérfonalát és mire az egyik ténymegállapításra válaszolhatott volna, már jött is a következő. Megdörzsölte az állát és hümmögött. Sosem gondolt versenyként a csajozásra, ez többnyire egyszerűen csak... szükséglet kielégítés volt. Bizonyos szempontból szabadabb, mint egy fix párkapcsolatban, cserébe viszont többet is kellett dolgozni érte. Őszintén szólva szívesen lemondott volna erről a munkáról és mostanában nem is vitte túlzásba, amióta megfogadta, hogy felelősebb mederbe tereli az életét.
- Ahh, szóval te sztázisban voltál? Rémes - csóválta meg a fejét és együttérzően pillantott rá újdonsült barátjára. - Szívesen segítek elmagyarázni az ittteni dolgok működését, ha gondolod. Ja és ha bajba kerülsz, akkor is bármikor szólhatsz, gondolom még nem tudod, de ez itt - mutatott a céhikonra a feje felett - egy híres céh jele. Legfontosabb célunk segíteni a bajbajutottakon és megvédeni a játékosok életét - vigyorodott el, de ha Konakion nem kérte, úgy egyelőre hanyagolta a szintezés és harcolás témáját, ugyanis ezen a napon nem ezért voltak itt. Majd talán holnap. Vagy sokkal inkább holnapután, amikorra már biztosan kiheverték a mai este utóhatásait. Mert így már biztosan egy király kis este lesz a mai, ugye?
- Ami azt illeti, szívesen versenyzek veled a nők kegyeiért, de a mai este mennyiség helyett mínőségre hajtok - jelentette ki, miközben a zsebébe túrt és előhúzta belőle a cigarettás dobozt. - Kérsz? - szúrta közbe a mondanivalójába és rágyújtott még egy szálra, ugyanis az előzőt már korábban elpöckölte valamerre. - Annyira elázni sem kéne. Rengeteg a felhalmozódott energiám - sóhajtott és remélte, hogy Konakion ennyiből is érti, pontosan mire is céloz.
- Természetesen, szívesen leszek a barátod - fogadta el a kérelmet aztán elég gyorsan. - Én sem vagyok az a válogatós típus, hamar barátkozom. Ez néha átok, néha áldás. A legutóbbi időben leginkább csak átok, de talán épp te leszel a derűs kivétel.

by Ajánlott tartalom

Vásárlóutca

Vásárlóutca

Re: Vásárlóutca

Re: Vásárlóutca

Re: Vásárlóutca

Re: Vásárlóutca

Re: Vásárlóutca

Re: Vásárlóutca

Re: Vásárlóutca

Re: Vásárlóutca

Re: Vásárlóutca

Re: Vásárlóutca

Re: Vásárlóutca

Re: Vásárlóutca

Re: Vásárlóutca

Re: Vásárlóutca

Re: Vásárlóutca

Re: Vásárlóutca

Re: Vásárlóutca

Re: Vásárlóutca

Re: Vásárlóutca

Re: Vásárlóutca

Re: Vásárlóutca

Re: Vásárlóutca

Re: Vásárlóutca

Re: Vásárlóutca

Re: Vásárlóutca