Re: Usco falu

by **Hinari** Kedd Feb. 20 2018, 18:48

Elsőre talán furcsállhattam volna, hogy nem várta azt a bizonyos első napot, ahogy sokan mások, de aztán egy bólintással elfogadtam: fogalmam sem volt, hogyan élte meg odakint, meghát, az is lehet, hogy előzetesen nem is tudott róla. Később be is bizonyosodott az elképzelésem, ahogy elolvastam az újabb sorokat, amiket a füzetébe írt. Mindkét elképzelésem.
- Elhiszem - emeltem rá a pillantásom meleg mosollyal. Odakint valóban nem lehetett könnyű neki. Az alapvető érzékek majdnem mindegyikétől megfosztva... nem csodálom, hogy nem akar kijutni. Én sem akarnék. Mégis... ez nem gátolhat meg abban, amiért küzdök!
Határozottságom ellenére ezek után mégis kezdtem egy kicsit jobban értékelni ezt a világot és annak megalkotóját, mint eddig. Igazság szerint most találkoztam először olyannal, akinek az életét jogosan jelentette a játék; Silence nem elfutni akart a valóság elől, hanem elkezdeni tapasztalni, elkezdeni élni. Hogy is lehetne hibáztatni ezért? Kayaba rengeteg ember számára alkotott jót - mégha szörnyű indíttatásból is. És elég volt körülnézni ahhoz, hogy tudd, remek munkát végzett.

Viszonylag jókedvűen meséltem neki. A jelenlegi életemről, ami végre kezdett nyugalmassá és boldoggá válni; kiváltság ebben a gyilkos világban. De megküzdöttünk érte. Mindenki.
- Tavasszal történt, amikor nyílnak a tulipánok - kezdtem bele a mesébe izgatottan - Alex elvitt engem a huszadik szintre, a virágmezőre. Ez egy hatalmas kiterjedésű terület; vannak közte erdősebb részek is, több tóval és folyóval, nem tudom voltál már-e ott... Sokat sétáltunk, végül pedig egy domb tetejére vezetett utunk. Alattunk a tulipánmező. Képzelj el annyi színt, amit csak tudsz; mindenhol tulipánok, más-más színekben - kézmozdulatokkal segítettem ki szavaim - Voltak cirmos szélűek és simák is. Al elém lépett, előhívott egy csokor kék tulipánt, és egy szálat odaaadott nekem, majd... hát, letérdelt és felém nyújtotta a csokrot - éreztem, hogy márcsak az emlékre is elpirulok újra - Egy aranygyűrű volt az egyikben - folytattam, szinte áhítattal ejtve ki a mondatot, majd feléje nyújtottam kezem, ujjamon a gyűrűvel, hogy ő is megnézhesse.
- Aztán megkérte a kezem, és angolul! Persze igent mondtam - fejeztem be egy ellágyult sóhajjal, ajkaim pedig mindvégig mosolyra húzódtak; ha akartam volna sem tudtam volna máshogy mesélni ezt. Csodás érzés volt újra átélni. Még mindig lüktetett bennem az érzés és Alex szavain tűnődtem, amiket akkor mondott. A kék tulipán igazi jelentőségét viszont nem említettem meg a lánynak: az nem olyasmi volt, amit őneki hallania kell.
Meséltem neki a palotáról, ahol éltünk; a chobo-farmról; arról, hogy nekem se ment azonnal és egyszerűen a harc; hogy mennyi időbe tellett, mire el mertem kezdeni a fejlődést és végül, hogy meddig jutottam el. Mondhatnám, hogy felelőtlenül fogalmaztam meg az utolsó mondataim, de ez nem volt így. Kérdését és elkerekedett szemeit elnézve azonban rájöttem, hogy ez neki ennél sokkal többet jelent és hogy lehet nem kellett volna hitegetni olyasmivel, amiben magam sem voltam teljesen biztos.
- Nem tudom - ráztam meg a fejem - Sajnálom. Nem akarok hazudni. De abban egészen biztos vagyok, hogy mire kijutunk, már sok, új játékot fognak piacra dobni, hiszen ez mégcsak az első volt. Tehát ha nem is ide Aincradba, de más, kitalált világokba el fogsz tudni menni. Meghát, nem gondolnám, hogy ennyi belefektetett munkát csakúgy elengednének és kidobnának az ablakon - mutattam körbe - Más formában, kilogolás opcióval valószínű elérhető lesz majd valami ehhez hasonló is. Lehet, hogy még a szintjeinket és itemeinket is megtarthatjuk majd - jöttem bele, amíg... amíg rá nem jöttem, hogy én nem jönnék vissza. Túl sokat vett el tőlem ez a hely. Végignéztem az előttem ülő lányon. Vajon azok miatt sem, akikkel máshogyan nem fogok tudni találkozni? Összezavarodtam a gondolatra, majd félre is tettem azt: ez még később lesz. Sőt... egyre később és később...

by **Silence** Hétf. Feb. 26 2018, 00:58

Csupa-csupa lelkesedés még mindig, néhány pillanattal azután is, hogy leírta a gondolatait. Ki tudja.. Talán egyszerűen fel sem fogná, ha valaki elkezdené magyarázni neki, hogy milyen szörnyű dolgok is tudnak törénni Aincardban... Mert, ugye... meg kell védeni azt, ami visszaadta az életvidámságát.
Amikor ez eljegyzésről mesélsz, szinte tapintható a kíváncsisága, és az ámulata, ahogy elképzeli. Megrázza a fejét. Nem, a 20. szintre még nem mehet fel.
Annyi színt, amennyit tud... Oooooh Hát az valami nagyon gyönyörű lehetett!
Még levegőt is elfelejt venni egy pillanatra a történet végén, és halk, artikulálatlan felkiálltás szalad ki a száján
-Ezcsodaszép! -Aztán a füzetét is maga elé veszi, és kicsit bővebben is reagál, őszinte, már-már gyermeki mosollyal nyújtva oda a füzetet.

Ez nagyon romantikus! Te tényleg egy valódi hercegnő vagy! Még igaz herceged is van, Alex, ugye?

A tekintetében csillog az ámulat, de én egyénként nem lennék teljesen biztos benne, hogy jól érti a szavakat amiket használ. Viszont, ha másnak nem is, de Fuwának mostantól hercegnő vagy a javából.
Innentől pedig a gyermeki kíváncsiság uralkodik a hangulatán ahogy kérdez, ahogy mesélsz... Nagy, csillogó szemekkel figyel téged, a gesztusaidat, az arcodat, a tekintetedet... Mindent, amiből más rengeteg következtetést von le, Fuwa pedig egyszerűen azonosítja veled.
Ez nem változik egészen odáig, hogy szóba kerül a kijutás. Akkor kicsit kétségbeesik, és összezavarodik, és reménykedve várja, hogy olyat mondj, ami megnyugatja.
Az első két szavad hallatán a reménykedés eltűnik az arckifejezéséből, helyette annál szomorúbban néz maga elé.
Sok új játék... De azok nem ilyenek... nem ilyen szépek, nem ilyen színesek, és nincsenek ott a többiek...
Ellenben felcsillan a remény a tekintetében, amikor azt mondod, szerinted igenis vissza lehet majd lépni. Láthatóan megnyugszik, sőt, megint a lelkesedés csillogása költözik a szemébe. Gyorsan írni kezd, aztán még gyorsabban mutatja fel a füzetet, hogy minnél előbb válaszolhass.

Akkor láthatom a barátaimat akkor is ha a századik bosst legyőzték? És közben a szüleimmel is találkozhatok? Az lenne a világon a legjobb!

Bizonytalan gondolat, és nincs alátámasztva, de éppen elég, hogy megnyugodjon, és ki tudja, talán a hirhedt 100. boss legyőzésétől sem fog annyira félni... Hiányoznak ám neki a szülei... nagyon is. Ellenben a sok újdonság, és az új barátok, akiket idebent ismert meg, valamilyen szinten feledtetik vele a hiányt.

by **Hinari** Kedd Feb. 27 2018, 13:23

Teljesen bele voltam feledkezve az emlékeimbe, így egy kevés fáziskéséssel jutott el a tudatomig, hogy Silence valóban használta a hangját. Egészen furcsán, illetve így rögtön meg nem tudtam volna mondani, hogy pontosan mit szeretett volna - a hangszínből azonban tudtam tippelni. Elmosolyodtam, és zavartan forgattam a gyűrűt az ujjamon. Tényleg szép volt. Nagyonis. Aztán felém nyújtotta újra a füzetét, én meg nem tudtam nem elnevetni magam a leírt szavain:
- Hercegnő? Hát, így még nem neveztek - kuncogtam - De az igaz, hogy Al az én szőke hercegem - tettem hozzá fülig vörösödve. Igaz fehér lova, az nem volt, de ott volt nekünk Nestor, mint ügyeletes hercegnő-őr, meg a palota... innen nézve pedig a lánynak kis híján tényleg igaza volt. Széles mosollyal töltöttem ki magamnak az utolsó csésze teát, és azon gondolkodtam, vajon Alex mit szólna ehhez a felvetéshez? Egy hercegnő, egy szőke herceg, egy sárkány, egy palota... egy középkori mesevilágban. Márcsak a szolgálók hiányoztak.
Később rátértünk egy ennél sokkalta komolyabb témára, Silence arcán pedig annyira kézzelfogható volt a változás, hogy kezdtem rosszul érezni magam, amiért felhoztam. Végül azonban sikerült megnyugtatnom, legalábbis részben: azt ugyan nem értettem, miért nem örül az új játékok lehetőségének, de amikor felvetettem, hogy lehet ide is visszatérhetünk egyszer, újra látni véltem a csillogást a szemében.
- Ahhoz, hogy láthasd a barátaid, nem feltétlen szükséges ugyanez a világ - feleltem a kérdésére - Bár a kinézete valószínűleg senkinek sem lesz ugyanaz, de a közös emlékek megmaradnak. Ha pedig ugyanazzal a karakternévvel regisztráltok, könnyedén megtalálhatjátok egymást - bólintottam biztatón - Ne aggódj, ha Aincrad meg is szűnik létezni, ahogy fejlődik a technológia, egészen biztosan lesznek olyan játékok, ahol minden élesebb és kidolgozottabb lesz még ennél is - mutattam körbe - De én úgy gondolom, ez a világ sem fog eltűnni. Bár biztosat nem mondhatok; hisz nem tudhatjuk, hogyan dönt a politika - vontam meg a vállam tanácstalanul.
- Viszont ez még nem most lesz - tettem hozzá komoran - Alig győztük le a bossok negyedét.
Hogy egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy odakint ezt megvárják? Hogy bármikor megtalálhatják a megoldást, amivel biztonságosan le lehet venni a NerveGeart az emberek fejéről? Nem, ezeket nem mondtam el a lánynak. Tudván, mennyire oda van Aincradért, állandó félelemben élne ezután, hisz bármelyik pillanatban véget érhetne az itteni élete... azt pedig nem kívántam sem neki, sem másnak.

by **Silence** Szomb. Márc. 03 2018, 16:01

Először kicsit értetlenül pislog. Hát még senki nem vette észre, hogy te egy hercegnő vagy? Aztán rájön, hogy ez biztosan nem igaz, mert ha Al herceg, márpedig te is azt mondtad, hogy az, akkor ő biztosan tudja! És nevetsz… de… miért lettél olyan piros? Kétségbeesetten pislog rád nagy szemekkel, figyelve, hogy valami baj van? Jól vagy? Rosszat mondott? A füzetéért nyúl, és gyorsan ír néhány szót, aztán nyújta feléd.

Valami rosszat mondtam?

aztán aggódó-reménykedő arccal várja a választ.
A komolyabb téma gyorsan viszi magával a vidám, gyermeteg hangulatát is. A kétségbeesés és a félelem minden árnyalata átfut az arcán a reménykedéssel együtt. Szó szerint létkérdés neki, hogy maradhat-e Aincardban, így vagy úgy.
De ahogy beszélsz, lassacskán, de biztosan megnyugszik. Először azért, mert ha ki is juttok innen, attól még visszajöhet.
Ezzel kapcsolatosan feltesz egy komoly kérdést, és a válaszodat hallva folyamatosan ül ki a megnyugvás, és valamiféle izgatottság.
Először is: Elhiszi neked, hogy nem feltétlenül kell neki ez a világ neki ahhoz, hogy a barátait láthassa. Ez neki valami hihetetlen megnyugtató tudat. Rengeteget jelent neki az, hogy láthatja a barátait. Hogy egyáltalán vannak barátai, ha nem is sokan. Fél, hogy elveszti őket…
Kicsit zavaros neki, hogy miért lenne más a kinézet, és miért lenne nehéz megtalálni egymást, de most a figyelme teljesen másra irányul, úgyhogy nem csinál ebből problémát.
Ami pedig azt illeti, hogy lesznek kidolgozottam, élesebb világok… Nem tudja elképzelni. Neki Aincard az egyetlen, amit eddig látott, így nincs összehasonlítási alapja. A hangszíned, és az, ahogy magyarázol mégis megnyugtatja, és elfogadtatja vele, hogy igazad lehet.
Teljesen akkor tűnik el az arcáról a komorág, amikor hozzáteszed az egészhez, hogy ez az egész a távoli jövő, amivel még nem most kell foglalkoznia. Vidáman, és megkönnyebbülve ír néhány sort, amit utána megmutat.

Akkor teljesen felesleges még emiatt aggódni, ugye?

És eszébe jut még valami, amit leír, amint a füzetet visszakapta.

Neked is hiányoznak a szüleid?

Sokkal naívabb ez a kérdés, mint ahogy elsőre hangzik. Az ő fejében olyan nincs, hogy egy gyerek nem szereti rajongásig a szüleit, és hogy egy szülő nem nevelgeti odaadóan a gyermeket… Neki csak a tökéletes, idilli család képe létezik. Pedig, valljuk be… az övé is távol áll azért ettől.

by **Hinari** Szer. Márc. 07 2018, 23:38

Sorra vettem magamban a dolgokat: a palotát, a sárkányt, az én szőke hercegemet és igen, még azt is, hogy vajon tényleg beillenék-e hercegnőnek. Szőke hercegné~ - ízlelgettem a szót - Szőőőke hercegné! Szőke herc... - valahogy úgy, mint... hát, tudjátok, igaz? Éppen ezért kissé meglepődve pillantottam fel az elém nyújtott füzetre, majd az aggódó lányra is, aki amazt tartotta. Fülig vörösen, de mostmár egy másmilyen zavartól.
- Nem, dehogy - feleltem gyorsan, mosolyogva - Sőt - kuncogtam - Látod, még el is pirultam a gondolatra - mutattam magamra, hiszen megvolt rá az esély, hogy Silence vagy félreértette, vagy nem is értette még ezt a fajta önkéntelen jelzést, amit a virtuális bőröm olyan valósághűen produkált. Kíváncsian néztem őt: vajon öt év alatt mennyit tapasztalt a kommunikáció ezen részéből? Persze kifaggatni nem szerettem volna, meghát közöm sem volt hozzá igazán, így azért megvártam, hogy van-e kérdése a témával kapcsolatban, s ha nem volt, csak akkor folytattuk a beszélgetés egy már korábban megkezdett fonalát.

Érdekes volt végignézni Silence arcán s mozdulatain mindazt a változást, amelyet ez a pár perc eredményezett. A legszebb az volt benne, hogy mennyire őszintén és nyíltan tette mindezt, valószínűleg tudatlanul persze, de ettől még ugyanúgy élveztem minden pillanatát. Mentes volt mindenféle színészkedéstől és érdekből tett beleegyező, elismerő mimikától. Csodálatos és felemelő volt. Ritkán beszélgetek így.
A végkifejlet azonban - természetessége ellenére is - enyhe keserű szájízt hagyott ajkaim között, s én kénytelen voltam teával leöblíteni azt: hiába tudtam, hogy az ő helyzetében ez teljesen normális, mégis... mégis, mindig egy kicsit a kedvemet szegte, ha valaki ennyire örült annak, hogy idebent maradhat. Bármi is legyen rá az oka. Annál persze előrelátóbb voltam, hogy ez rajtam kívülről is látszódjék, így figyelmen kívül hagyva a megkönnyebbülését bólintottam rá a következő kérdésre:
- Egyelőre biztosan. A jelenlegi ütemben haladva is jópár év, de inkább több - mondtam, s amíg ő újabb szavakat írt, én kinéztem az ablakon. A szél alábbhagyott, a halászok újra kimerészkedtek csónakjaikhoz. Elülni látszott a vihar. Az étteremben is egyre kevesebben lettek; a nő is lassacskán indulni készült és még éppen elcsíptem a bosszankodó pillantást, amelyet az asztalunk felé küldött, mielőtt végleg hátat fordított volna nekünk. Halványan elmosolyodtam: ennél több kell ahhoz, hogy engem beugrassatok! De azért megjegyeztem a kinézetét.
Ezek után fordultam csak vissza Silencehez, és elolvastam a papírra írt, rövidke sort. Újabb bólintás - fájóbb, mint az előző; karcosabb és mélyebbre mar.
- Nagyonis - sóhajtottam, szomorkás mosollyal nézve fel a lányra és már majdnem hozzátettem, hogy a bátyám is, amikor eszembe jutott, hogy idebent nem túl szerencsés a kinti élethelyzetemről beszélni - legalábbis nekem nem. Mert ha egyszer kijutunk, márpedig kijutunk! - akkor könnyebben megtalálnak. A barátaim, ismerőseim is, de azok is, akiket segítettem börtönbe küldeni. Azok pedig nem lesznek éppen hálásak nekem érte.

by **Silence** Csüt. Márc. 15 2018, 17:39

Aggódó pillantássokkal figyel, miközben néhány pillanatig várja, hogy elvedd a füzetet. Nem zavarja a várakozás, mert nem úgy tűnik, hogy egyre rosszabbul lennél, de megijedt, mert nem tűnt neki egészségesnek az a piros szín az arcodon… Úgy tudja, hogy a betegek szoktak így kipirulni, akik lázasak,vagy kifulladtak, és nehezen kapnak levegőt…
Aztán még néhányat pislog, miközben a válaszodat hallgatja, és próbálja értelmezni. Még el is pirultál...
Az jó jel? Nem baj, hogy olyan vörös letél? Biztos?
Aztán mégis bólint, és elfogadja, bár a tekintetében még mindig csillog némi kételkedés, és lopva kicsivel gyakrabban néz rád, hogy ellenőrizze: tényleg nincs bajod. Nem látja, hogy mi okod lenne hazudni… Hiszen legfeljebb nem beszél többet erről, és legközelebb jobban figyel. Nem akar olyasmit mondani, ami miatt kellemetlenül érzed magad...Akkor inkább csendben ücsörög!

A téma a kijutásra terelődik, Nem szereti ezt a téműt. Egyáltalán nem! De ahogy te látod a dolgokat, az elgondolkodtatja… Talán mégsem olyan kétségbeejtő, és ijesztő a gondolat, hogy egyszer talán… Hiszen még a szüleivel is találkozhatna megint! Ez együtt: Hogy visszakapja a szüleit, és megmaradnak a barátai is, felvidítja, és fel is villanyozza.
Boldog mosollyal hallgatja a szavaidat, és bólint.
Aztán mintha valamit megérezne, és összerakna az eddigiek alapján, lassan összehúzza a mosolyát, és a szemét is… láthatóan gondolkodik, majd kezébe veszi a ceruzáját.
Komoly tekintettel írkál a füzetébe, aztán még mindig hasonló arckifejezéssel nyújtja neked a füzetet.

Vissza akarsz menni a szüleidhez, ugye? Tudok segíteni? Hogy hamarabb találkozhass velük…

Ha végiggondolná, nagyon meglepődne magán. Segíteni... Kijutni... Pedig logikus: megnyugodott, és már picivel kevésbé rémíri meg a gondolat. Az pedig, ha segíthet, neki rengeteget jelent. Akkor érzi, hogy nem csak kolonc, aki nem jó semmire. Most pedig szöget ütött a fejébe, hogy talán... Te nem szereted Aincardot... Talán... De létezik olyan?
Arra ő is felfigyel, hogy a szél elhallgatott… Már nem sűvít be az ablakok résein, így viszonylagos csend ül az eddigiekhez képest a kit étterembe.
Egyénként viszont nem foglalkozik mással, csak veled. Még a teáját is elfelejtette, majdnem.. Véletlenül ér hozzá a bögréhez, és elkerekedett szemekkel pislog egyet. Aztán maga elé húzza, és lassan kortyolni kezdi. Már langyosra hűlt, így folyamatosan tudja inni, amikor nem a füzetbe kell irogatnia.

by **Hinari** Szomb. Márc. 17 2018, 20:56

- Tudod, az emberek akkor is el szoktak vörösödni, ha valamiért zavarba hozzák őket - magyaráztam, mert bár nem kérdezett rá, de tekintetében kétségtelenül felfedeztem a meg nem értést - Ekkor nem kipirulnak, mint mondjuk odakint edzés után, hanem elpirulnak. De ez lehet jó dolgoktól is - tologattam a csészém, élőben is megismételve azt, amiről beszéltem - Illetve ha... szerelmes vagy, elég csak rágondolnod a párodra... - bámultam bele a teám maradékába - Tudod - vontam meg a vállam s néztem fel rá mosolyogva. Bevallom, furcsa volt ilyesmikről beszélni, sőt már az is, hogy meg kell fogalmaznom olyasmit, amit azelőtt nem tettem... lehet nem is sikerült olyan jól; mindenesetre reméltem, hogy a hosszabb magyarázat kellően megnyugtatja és még tanul is belőle, hiszen ez volt a célom. Aincradban sokféle ember él és mindenkinek egy kicsit másfajta segítségre van szüksége - van, akinek nagyon másfajtára. De ez így volt jó s én örültem, mert kaptam egy kellemes délutánt és pár jó élményt is mellé.

Később más témákat pendítettünk meg. Elsősorban a kijutásról, annak idejéről és hasonlókról; mindent összevetve nem volt olyan vészes, még úgy sem, hogy a céljaink alapjaikban különböztek, s ez valószínű nemcsak nekem, hanem neki is feltűnt már. Én ki akartam jutni és vissza se nézni többé, ő viszont ezt az életet szerette meg, ezt tudta teljes egészében átélni és mindennél jobban akarta, hogy soha, de soha ne legyen vége.
Mégse volt olyan erőszakos, mint mások.
Azt hiszem, emiatt már most megkedveltem egy kicsit.
- Igen - feleltem az újabb sorokra - Hiányoznak. Hiányzik az osztályom, a barátaim, a családom, és lassan hat éve...
Kinéztem az ablakon, csak amíg elcsitul a felkorbácsolt vihar idebent is. A füzetét néztem. Azt az utolsó pár szót.
- Ahhoz, hogy kijuthassunk, le kell győzni a bossokat - pillantottam fel rá komolyan - Sajnos nincs más módja, így tenni is ennyit tudsz, tudunk csak - húztam fel az orrom, de ezzel együtt elgondolkodtatott, amiket írt. Láthatta is ezt rajtam, de még mielőtt felemelhette volna újra a ceruzát, ráncoltam össze most én a szemöldököm, töprengőn nézve rá. Itt ült előttem egy lány, aki odakint fontos érzékek hiányában szenved és aki idebent - a játék miatt először - végre megtapasztalhatta, milyen hallani és látni... és mégsem önző. Tenni akar, segíteni akar. A gondolat meleg mosolyra késztetett.
- Ellenben nem elég a kijutás és a szintfőnökök elleni harc, túl is kell élni addig - tettem hozzá - Én és a céhem ezt tartjuk szem előtt: hogy segítsünk, akin tudunk, akin lehet s így persze egymáson is. Hogy mindannyian találkozhassunk egyszer a családunkkal...

by **Silence** Kedd Márc. 27 2018, 20:30

Láthatóan elgondolkodik a magyarázatodon. Akkor… Ő is zavarban van amikor úgy elpirul? Így hívják azt az érzést? Nem teljesen tiszta neki még a kép, de láthatóan kezdi kapisgálni hogy miről beszélsz. Az pedig neki is egyértelmű, hogy az előbb Alexra, a hercegedre gondoltál, és a szavaid összekötik ezt azzal, hogy olyan piros lettél.
Kicsit megnyugszik, és úgy figyel tovább. Ő még sose pirult el szerelemből… Hiszen nem hercegnő, szóval nem lehet szerelmes… neki nincs hercege…

Komoly tekintettel figyeli a válaszodat. Oh… tehát neked vannak kint barátaid… Nem tudom mennyit tudsz leolvasni az arcáról… De nagyon szerencsésnek tart. Ő odakint hiába próbálta, nem sikerült igazán összebarátkoznia senkivel. Akik mellette voltak majdnem mind kizárólag azért, hogy az állapota miatt támogassák. Nem nevezhetők igazi barátnak…
Azt viszont át tudja érezni, hogy hiányoznak… Mert akikkel idebent találkozott, és mondhatni sikerült összebarátkoznia, azok neki is hiányoznak… Pont úgy, mint neked, mert nem tudatos számára, hogy igazából bármikor láthatná őket, ha megbeszélné, hogy találkozzanak. Amikor nem ott vannak vele, akkor olyan, mintha elérhetetlen távolságban lennének.
Együttérző pillantással néz rád, miközben a további mondandódat hallgatja.
Megint a bossok… De valahogy kezd az egész zavaros és kusza lenni. Fuwa eddig csak úgy gondolt rájuk, mint veszélyes ijesztő bestiákra, akik valahogy mégis biztosítják az itteni "teljes" életét…
Most pedig kénytelen úgy is gondolni ezekre a programozott lényekre, mint akik valakit… valakiket távol tartanak a barátaiktól…
Összekuszálódnak a gondolatai, és még nem tudja, hogy mit gondoljon a magasabb szintek bejáratát őrző teremtményekről… De a félelem velük kapcsolatosan még mindig erős, így a válaszodra, hogy annyit lehet tenni, hogy "le kell győzni őket", és ebben tudna csak segíteni meglepően határozottan megrázza a fejét. Nem, ő nem tud.. Nem mer.. Nem akar a közelükbe menni… Nem tud ebben segíteni… Emiatt a gondolat miatt pedig a fejrázás után kicsit el is keseredik…
Aztán tovább beszélsz, és a szavaidra lassan rád is néz. Van más is? Jól éri? Nem csak bután rakja össze amit mondasz?
Addig túl is kell élni. Neki is, és másoknak is. Méreget téged. Szóval te és a társaid nem csak a bossok ellen harcoltok? Segítetek a többieknek is? Hasznosak vagytok másoknak…
A szemében valami kétség villlan, aztán gyorsan írni kezd a füzetbe, és átadja neked.

Mit gondolsz… Én is tudnék segíteni másoknak?

A megnyugtató válasz, hogy persze… De vajon azzal segítesz neki? És mi az őszinte válasz? Láttad, hogy milyen ügyetlenke, tapasztaétad, milyen könnyen megijed… És láthattad rajta a félelmet is az együtt töltött rövid idő alatt…
Közben szinte észrevétlenül Fuwa teáscsészéje is kiürül, és a naplemente fényei szűrődnek be az ablakon odakintről.

by **Hinari** Szer. Márc. 28 2018, 10:47

Nem feltételeztem, hogy a válaszom elejére majd ökölbe szorított kézzel ugrik fel és jelenti ki - persze írásban -, hogy rendben, akkor bossolni fog! Tudtam én jól, hogy maga a világ és annak ingerei is nagyrészt újak számára - a heves fejrázására is ekképpen bólintottam, megértőn: persze, nem is szükséges. Nyilván minden játékosnak örültem, aki megfelelő statokkal és ambícióval jött el egy-egy bossharcra, de aki bármilyen okból még nem volt kész rá, azt vétek lett volna erőltetni. Abból soha semmi jó nem sül ki.
Egy kevés szünet után viszont folytattam, a kérdésnek egy másik oldalát hozva fel, ami talán testhezállóbbnak hathatott, már ami a velem szemben ülő lányt illeti. Segíteni. Életben tartani. Két fogalom, mégis megannyi formával - Silence azonban nem fogadta el elsőre, legalábbis amennyire jól vagy éppen kevésbé jól láttam rajta a lemenő nap narancsos fényében. S bár előszörre nem volt teljesen világos számomra, miben kételkedik, a felém nyújtott füzet hamar megmagyarázta a viselkedését: az arcán tükröződő kétség nem felém, hanem maga felé irányult.
Elgondolkodtam a feleleten.
- Ezt neked kell tudnod - mondtam végül - Ha úgy érzed, hogy tudnál, akkor egészen biztosan. Sőt, lehet, hogy már tettél is ilyesmit, csak nem tudtál róla... például ha valakinek sürgősen kellett valamilyen alapanyag és te segítettél beszerezni neki. Lehet, hogy az a plusz pár perc mentette meg a barátja életét - magyaráztam, hátradőlve a székben, szemem sarkából figyelve csak a közeledő pincért. Az étterem eddigre szinte teljesen kiüresedett már.
- Tudod, az életben tartás nem feltétlen jelenti a harcot - tettem hozzá - A céhünkben például van egy kislány, aki chocobokat nevel. Ki lehet kölcsönözni vagy meg is lehet venni őket, a gyorsaságukkal pedig időt lehet nyerni. Így ha közvetlenül nem is, de közvetve már Jeanie is sokaknak segített - fejeztem be gyorsan, amit Silencenek szántam majd fordultam az npc úrhoz, aki azóta már odaért az asztalunkhoz:
- Köszönjük, mást nem kérünk - néztem rá könnyed mosollyal, még mielőtt belekezdett volna a célzásokkal teli szövegébe, majd megvártam, amíg elviszi előlünk az üres csészéket.
- Szerintem menjünk - ajánlottam a lánynak - Mindjárt zárnak.
A negyedik szint ezen részén napnyugtakor megáll az élet. A halászok behúzzák a hálóikat, kikötik a csónakjaikat és vagy hazamennek, vagy átsétálnak az éjszakai negyed kocsmáinak egyikébe, hogy egy korsó sörrel öblítsék le az adott nap fáradalmait. Az éttermekből is üzemel még pár, de ez nincsen köztük: körülötte az ürességtől kongó mólóval már a megnyitása után úgy döntött a tulaj, hogy rövidített nyitvatartással dolgozik, elkerülendő az ittas vendégek okozta károkat.
Felálltam és ha a lány is rábólintott a távozásra, előhívtam egy hűvösebb estékre való, melegebb kabátot, majd elindultunk a kijárat felé.
- Ha gondolod, elkísérlek hazáig - fordultam Silencehez, elköszönve még a pincértől, aki az ajtót nyitotta nekünk.

by **Silence** Csüt. Ápr. 05 2018, 23:21

Fuwa a maga módján nagyon különlegesen szemléli a világot. Elég csak arra gondolni, hogy ami az átlag embernek természetes, az neki lehet akár a legcsodálatosbb dolog a világon, vagy akár kifejezetten ijesztő dolog.
A halálosan komoly kérdésére adott válaszod számára felér egy kisebb kudarccal... Mert szeretett volna tenni valamit. Szerette volna neked is, meg magának is bebizonyítani, hogy elég okos, elég felnőtt, elég ügyes és elég erős hozzá, hogy érdemben segítsen
Csak éppen nem bizonyul elég bátornak hozzá, hogy meg is tegye azt, amivel mindezt megmutathatná. És hát... Valószínűleg te is tudod, hogy nem könnyű szembesülni a korlátokkal.
Ahogy tovább beszélsz láthatod ellenben a megnyugvást szétáradni az arcán, aztán ahogy egyre vidámabban, egyre lelkesebben figyel.
Az alkalmi munkái, amiket csinálni szokott... Azzal segít. Mint az a kislány a te céhesben! Mert eljuttatja amit kell oda ahova kell, megkeresi, amire szükség van, elrendezi a dogokat, hogy átláthatóbb legyen... És meg is szokták köszönni neki! Mi ez, ha nem segítség? Ugye?
Egyre magabiztosabban bólint! Tényleg! Csinát már ilyet! Hasznos volt! Segített!
És le is írja ezt a tőle teljető legfürgébben. Az írásban kicsit megakasztja, hogy a pincért közben elküldöd, de a figyemét eléggé lekötik a gondolatok, amiket éppen le akar írni, hogy pár pislantás után visszatérjen a betűkhöz, amiken keresztül szeretné veled megosztani a gondolatait. Az arcán tükröződik a gyermeki lélek őszinte öröme, ahogy átadja a füzetet.

Én már csináltam ilyet! Már segítettem! Ezekszerint én is tudok segíteni!

A javaslatodra és az indoklásra körbenéz. Eddig észre sem vette, hogy a kis teázó időközben majdnem teljesen kiürült, és még az az ijesztő néni is távozik éppen. Így elment volna az idő? Jobb ha siet, mert nem szeret sötétedés után mászkálni... Inkább már a szállásán rajzolgat vagy gyakorolja az olvasást. Persze, ha muszáj, akkor védett területen még elmegy ide-oda, de inkább elkerüli ha lehet.
Bólint, és már fel is áll, hogy indulhassatok.
Láthatóan nem nagyon gondolkodik a javaslatodon. Nem azért, mert idegen vagy. Neki már távoról sem számítasz annak. Azért rázza meg a fejét, meglehetősen határozottan, mert nem érzi szükségét, hogy elkísérd, ráadásul attól úgy érezné, hogy megint támaszkodik valakire.
A fejrázás után viszont ír néhány szót a füzetbe, majd feléd forditja a kommunikációs eszközét.

Köszönöm szépen hogy elkísértél ide, örülök hogy találkoztunk.

Közben misolyog, és enyhén meghajol hálája jeléül.
A búcsúzkidás után pedig óvatosan, hogy többet ne csússzon el, elindul a teleportkapu felé, hogy visszatérjen az első szintre, ahol ideiglenesen lakik.

by **Hinari** Szomb. Ápr. 07 2018, 22:40

Olyan lelkesen mutatta felém a papírt, hogy önkéntelenül is elmosolyodtam a felírt szavakon. Bólintottam is mellé: "Igen, igazad van. Látod, segítesz. Te is." Hangosan ugyan nem mondtam ki, de láthatta, benne volt abban a bólintásban és a mozdulataimban - és talán a beszélgetésünk utolsó harmadában is. Én... egyszerűen csak örültem neki, hogy egyszerre találkoztam az őszinteséggel és a segítő szándékkal. Üde színfolt volt egy borongós délelőtt után.
- Én is örülök - feleltem később - Remélem még találkozunk - tettem hozzá, majd intettem neki, és elnéztem utána, egészen addig, amíg el nem tűnt a szemem elől. Sóhajtottam. Bekapcsoltam a jártasságaim, és nekidőltem egy omladozó ház falának. Vártam.
Hiszen még nem végeztem mindennel.

Nézzük a tényeket. Amiben biztos voltam, hogy szándékosan mérgeztek meg minket, azt remélve, hogy első reakcióként majd felállunk és minél hamarabb otthagyjuk a helyet, kiszolgáltatottá téve magunkat annak, ami odakint várhat ránk. Vagy - másik variációként - elteleportálunk, de erre felkészülve a nő, akit a megfigyelésünkre küldtek, egészen biztosan elmondaná nekik, hova mentünk; tehát a végeredmény ugyanaz lenne. Amit csak sejtettem (és ami az idő elteltével egyre világosabb lett), hogy a célpontjuk valószínű én voltam, nem pedig Silence: ezért engedtem el a lányt haza anélkül, hogy hazáig követtem volna titokban, megbizonyosodva a biztonságáról. Amiről azonban fogalmam sem volt, az az, hogy a banda valójában azért nem ment Silence után, mert attól tartottak, hogy a lány idő előtt észrevéve őket már egy ellenük szőtt terven dolgozott és ezért kommunikált velem végig írásban, az elején megkérve rá, hogy játsszam el a szerepem. Ha utána mentek volna, valószínű tehát, hogy ők húzták volna a rövidebbet.
Nem mondom, ha utóbbit tudtam volna, olyan hangosan felnevetek, hogy a tenger másik oldaláról még éjjel is visszhangzana a kacagásom. Ennek hiányában viszont hallgatagon és pár perc múltán már egy kicsit türelmetlenül támasztottam a falat, elhúzva a szám szélét, mert ezek csak nem akartak előjönni. Pedig itt voltak. A négyes szintű Észlelésem egészen pontosan jelezte őket.
- Najó, ha nem, hát nem - fújtam ki a levegőt - Pedig egész helyesek ezek a repülő kacsák körülöttem - mondtam, majd elővettem a kristályomat, és több szó nélkül elteleportáltam.
Reméltem, kellően összezavartam őket ahhoz, hogy többet ne akarjanak ilyesmivel próbálkozni.

Köszi a játékot! ^^
Kikért item: [T1] Ezüst Köpeny

by **Silence** Szer. Jan. 22 2020, 15:07

//Sentinel//

Mióta Hinarival először találkozott, a negyedik szinten kedvelt helye lett a kis falucska. Azóta már ügyesebb volt, így az sem okozott nagy gondot, amíg nem terelték el a figyelmét, hogy a mindig nedves deszkákon biztosan meg tudjon állni, így pedig a mólóra is bátrabban kimerészkedett, hogy onnan csodálhassa a naplementében szikrázó tengert.
Most is ezt tette, de a rajzmappájával, és az újonnan szerzett színes ceruzáival a kezében. Meg akarta örökíteni ezt a látványt, hogy megmutathassa Simeonnak, és Hinarinak, meg Ozirisznak és Quentinnek is... És az összes barátjának.
Ők mindig csinálnak valamit, ha pedig éppen nem, akkor közösen töltik az időt. Nem érnek rá, hogy az ilyen gyönyörűségeket megnézzék. Ő sem mindig, éppen ezért most nagyon örült neki, hogy megtehette, hogy leüljön ide, mikor meglátta a kezdődő naplementét.
Egészen addig, ameddig egy elszaladó valaki véletlenül meg nem lökte hátulról a kezét, ami miatt majdnem ő is a vízbe csobbant (ami nem lett volna szerencsés, mert bár az alapokat lassanként megtanulta Simeontól, de még nem mondhatta el magáról, hogy tudna úszni) de a kezéből kicsúszott a papír, amire éppen rajzolt, mert amikor az egész mappája lebilleni készült a térdéről, ezt a lapot nem tudta elkapni az összes többi rajzával együtt.
- JAJ! - kiáltott fel a maga erőtlen, halk hangján, ahogy gyorsan letette maga mellé a megmenekült mappát, és a ceruzákat, hogy megpróbálja a deszkákra hasalva még azelőtt kihalászni a vízből a rajzott, mielőtt teljesen elázik, és elpixeleződik.
A nagy igyekezetben észre sem vette, hogy nem jól mérte fel, hol tud stabilan ráfeküdni a mólóra, és lassan elkezdett ő is csúszni bele egyenesen a vízbe, a rajza után.

by **Sentinel** Csüt. Jan. 23 2020, 00:08

A... hát mondjuk úgy, munkámból adódóan sokszor járkálok céltalanul, de nyitott szemmel. Ezen a szinten is megszámlálhatatlan alkalommal jártam már, de mint a legtöbb hely, ez is túl nagy ahhoz, hogy egyedül felfedezzem minden négyzetcentiméterét. Néha ezekbe a számomra ismeretlen területekbe városok, falvak is beleesnek, így fordulhat elő, hogy ezen a településen ezelőtt még sosem jártam. Hiba, hiszen első pillantásra is érdekes helynek tűnt, afféle oázisnak az egyébként is szabadidős kikapcsolódásra szánt szinten. Bár ez az érzés talán csak az újdonság varázsa miatt jelentkezett, hiszen a végtelen homok és a végtelen víz találkozása minden volt, csak izgalmas nem.
A való világban ez lenne az a turistaparadicsom, amiben harminc év múlva már csak a halak lelnék örömüket, itt azonban ilyesmitől nem kellett tartani. Valószínűleg ezért emelkedtek ki a pallók alig centikre a vízből, megengedve a rakoncátlan hullámoknak, hogy át-átcsapjanak a folyosók felett, benedvesítve és csúszóssá téve azokat. Ez azonban nem tartott vissza attól, hogy óvatos léptekkel megpróbáljak a falvacska mélyére behatolni. Számomra a futás ezen a helyen elképzelhetetlennek tűnt. Na nem azért, mert a medence szélén se rohangászik az ember, hanem mert nem kívántam igénybe venni az úszótudásom, amire egy heves mozdulat esetén jó eséllyel szükség mutatkozna. Mások azonban jóval otthonosabban mozogtak ezen körülmények között, noha ez felelőtlenséggel párosult. Így lehettem tanúja annak a jelenetnek, amint egy fiatal hölgy nem feltétlenül fürdésre alkalmas ruhában, nem feltétlenül szándékosan igyekezett egy papírlapot megirigyelve megmártózni a habokban. Elgondolkodtató, hogy milyen okból próbál valaki megmenteni egy nyilvánvalóan már írásra és hasonló tevékenységekre alkalmatlanná váló lapot, bár ez a gondolat már csak akkor jutott eszembe, amikor megragadtam a lány bokáját, hogy megakadályozzam a történet csúfos végét. Azonban alkalmatlanságom erre a feladatra ekkor ragyogóan megmutatkozott, ugyanis ahelyett, hogy megtartottam, vagy netán ki is húztam volna a csávából a szerencsétlenül járt delikvenst, magamat is úszásra ítéltem. Ne szépítsük, kicsúszott a lábam alól a talaj, és ezáltal együtt zuhantunk a sekély, talán derékig érő vízbe.
- Teringettét! - szitkozódtam a vízből kibukkanva, majd körbenéztem, hogy szükség esetén valamivel sikeresebb segítséget nyújtsak - Megvagy, kislány? - tudakoltam is meg rögtön, hátha nincs szükség szájon át lélegeztetésre.

by **Silence** Csüt. Jan. 23 2020, 14:37

Mikor észrevette ő is, hogy csúszik a vízbe, már hibába próbált egyik kezével megkapaszkodni, nem tudta megakadályozni, hogy a tengerbe csússzon. Már csak azért is, mert megijedt és el akarta rántani a lábát, ahogy egy kéz fonódott a bokájára, így végső soron ő maga volt az oka, hogy a férfi mögötte megcsúszott, és magával sodorta őt is a vízbe. Senki nem tehetett róla, egyszerűen megrémítette az idegen érintés.
Az első ijedtége hamar elmúlt, amikor megérezte, hogy ha feláll, akkor bőven a felszín felett lesz a feje. A vízbe esett rajzott pedig így már ki tudta kapni a tengerből. Lehet elkésett, mert a lap szélein a pixelek elkezdtek leválni. Pedig még el sem készült teljesen… Szomorkásan bólintott a férfi kérdésére.
Nem lett baja… Csak lehet a rajznak, amit nagyon szeretett volna megmutatni a barátainak... Kicsit az nyugtatta meg, hogy úgy tűnt, a férfinak sem lett miatta baja, és kicsit kevésbé is sodródott el a parttól, mint ő.
A helyzet viszont úgy fest, mégsem volt ennyire egyszerű, mert ha a parton a deszkák csúsztak a tengervíztől, akkor a tengerfenéken lévő sima sziklákon még nehezebb volt egyensúlyozni. Ez rögtön kiderült, amint Fuwa a rajzot eltéve az inventorijába (ott legalább egy ideig biztosan nem fog teljesen eltűnni) lépett, hogy kimásszon a stégre, megcsúszott rajtuk, és visszahuppant a vízbe.
Valahogy azért mégis ki kellett jutni, úgyhogy újra feltápászkodva újabb kísérletet tett, ezúttal igyekezve nagyon óvatosan lépkedni, nehogy megint elessen. Így sikerült is közelebb araszolnia a deszkákhoz, amiket viszont hiába nézte, azokon nem talált teljesen biztos fogást, hogy visszacsúszás nélkül ki tudjon mászni.

by **Sentinel** Pént. Jan. 24 2020, 00:14

Nem egyszer, nem kétszer előfordult már, hogy ruhában voltam kénytelen fürdeni. Többnyire nem önszántamból tettem így, vagy a körülmények, vagy egy szerencsétlen baleset áldozata lettem. Valahogy úgy, mint most is. Mint mindig, most is kellemetlen érzés volt, de még mindig nem olyan bosszantó, mint mondjuk egy vérfoltos ruha. Azt kell mondjam, hogy számomra annál kellemetlenebb dolog nem létezett, ugyanis akkor biztos volt, hogy valami félresikerült. Ilyesmitől azonban nem kellett tartanom jelen helyzetben, tekintve hogy a hölgyemény csendesen jelezte pozitív hogylétét. Ennek örömére vettem is egy mély levegőt, és már-már arra gondoltam, hogy akkor akár ki is kecmereghetnék a vízből, csakhogy a lány csetlése-botlása elvonta a figyelmemet.
Ha végiggondolom, mégis mi történt az elmúlt egy-két percben, úgy vélem könnyen kijelenthető, hogy csodabogárra leltem. Ahonnan én jövök, ott mindenki hibbant valamennyire, így korántsem egyedi eset, mindazonáltal lenyűgöző, hogy mindig ráakadok a hasonló figurákra. Jelen esetben azért is bámulatos ez a találkozás, mert ez a lány talán a fizika összes törvényét meghazudtolva még mindig életben volt. Megmagyarázhatatlan jelenség, és ami különösen szürreálissá teszi, az a céhlogója.
Még egy kicsit elszórakoztam az ügyetlenségén, elvégre mulatságos volt, amit csinált, de mivel csak egy kicsit vagyok gonosz ember, ezért végül mögé sasszéztam, és a derekát megragadva kiemeltem a vízből. Nekem nem jelentett akkora problémát kimászni, mivel a méreteimet tekintve lottónyertesnek vallhattam magam, úgyhogy egy dagadt rozmár fürgeségével és agilitásával vetélkedve követtem, és a palló szélére ülve a kezembe varázsoltam egy cigarettát, valamint az öngyújtómat is. Isten áldja a láthatatlan zsákot, ami ezeket tárolja. Most jobban szentségelnék, ha elázott volna minden érték a zsebemben.
- Viszonylag kevés embert ismerek, aki egy papírlapért is képes lenne hősi halált halni. Úgy is mondhatjuk, hogy te vagy az első - mondtam, mielőtt meggyújtottam volna a cigimet, majd mély slukkot szívtam a nikotinrudacskából. Leszámítva, hogy ebben nikotin nem volt, csak valami olcsó utánzata a valódinak. Azonban pótcselekvésnek megtette.

by **Silence** Hétf. Jan. 27 2020, 18:21

Megnyugodott, mikor végre elérhető távolságban volt a stég, úgyhogy meg is állt pár pillanatra szusszanni. Elvégre bár a nehezén már túl volt, de még mindig ki kellett kecmeregnie a stégre is, ami szintén nem egyszerű feladat a csúszós, nedves fa miatt. Hiába is keresett valami biztosabb támasztékot, hogy kimásszon, mindig úgy tűnt, visszacsúszna csak a vízbe.
És akkor hirtelen a levegőben találta magát. Megijedt, de mielőtt kiálthatott, vagy kapálózhatott volna, már a szilárdabb pallókat érezte a lába alatt. Nagyokat pislogott a férfira, aki közben a móló szélére ült, és elővett egy cigarettát... Azt hitte egy pillanatig, hogy bántani akarja, de végülis csak kitette a vízből... Mintha semmiség lett volna az egész...
Keresgélte a szavakat, hogy megköszönje, ehhez pedig a füzetét is előkotorta az inventoryja biztonságából, de a férfi megelőzte a megszólítással.
Hősi halált? Hiszen ő nem akart meghalni... Csak próbálta megakadályozni, hogy az a rajz teljesen tönkremenjen, és elpixeleződjön.
Mivel úgy is oda kellett mennie a stég széléhez, hogy összeszedje a rajzos mappáját, végül leült a férfi mellé, hogy elmagyarázza neki a helyzetet, amit nyilvánvalóan félreértett.
Maga elé vette az előkerült füzetet, és írni kezdett bele. Néhány pillanattal később pedig a mellette cigarettázó férfi elé tartotta, hogy elolvashassa a mondanivalóját.

Én nem akartam meghalni... Csak nagyon szomorú lettem volna, ha az a rajzom elázik, és eltűnik, mert meg szeretném mutatni a többieknek, milyen gyönyörű itt a naplemente!

A felmerült kérdés furcsasága és érthetetlensége teljesen elvonta a figyelmét arról, hogy illene be is mutatkoznia, és megköszönnie, hogy kisegítették a vízből...

by **Sentinel** Csüt. Feb. 06 2020, 20:00

Ha másért nem is, a nyugalom miatt akár kellemesnek is lehetett nevezni ezt a helyet. Egészen elmeháborodott dolognak tartottam a sekély vízben építkezni, ennél agyamentebb dolog csak a mesterséges szigetek építése volt milliárdokból, hiszen száz éven belül jó eséllyel víz alá kerülnek. Nem számoltam utána, hogy megéri-e a befektetés, hiszen ennyi időm még nekem sincs, de megengedtem magamnak, hogy kételkedjek benne. Ami Uscót illeti, leginkább a közlekedésre tökéletesen alkalmatlan platform volt bosszantó jelenség, ezt kellett egyensúlyoznia a tenger extrém közelségének és a csendnek. Jelen pillanatban pedig, amikor nem kellett a pallókon közlekedni, csupán ezek a pozitív tételek maradtak a mérleg nyelvében. Ezért is döntöttem úgy, hogy inkább nyugton maradok, és áztatom a lábaimat, amíg meg nem szárad a ruhám.
Hogy a kislány miért döntött úgy, hogy megtisztel a társaságával ahelyett, hogy megköszöni a segítséget és elcsámpázik, azt nem tudhatom, de nem bántam a jelenlétét. Most még. Egyelőre nem tudtam hová tenni a jelenséget, amit eme emberi lény képviselt. Annyi bizonyos, hogy a logikát nélkülözte.
- Ne vedd zokon, de hacsak nem vagy világhírű festő, egy darab papíron nem fogod tudni érzékeltetni a naplemente szépségét. Különösen nem úgy, hogy félig megázik - közöltem vele nyersen, miközben rápillantottam. Gyerekes volt a hozzáállása, a lurkók gondolják néha úgy, hogy majd zsírkrétával reprodukálják az általuk lenyűgözőnek tartott világot, de ez nem így működik sajnos. Még egy fotó se mindig képes visszaadni a természet jellegzetességeit. Ezt így most végiggondolva viszont úgy érzem, helyére került a kirakós egy darabja. Miért érzem ezt a lányt különcnek? Mert úgy viselkedik, mint egy kisgyerek: hiányos mozgáskoordinációja miatt belebukdácsol a vízbe, majd onnan képtelen önállóan kimászni, és azon jár az esze, hogy majd rajzokkal mutatja meg, hol járt. Csupán az nem illett a képbe, hogy miért írásban kommunikál. És persze az, hogy mit keres egy bűnüldöző céhben.
- Egyszerűbb lenne találni egy időpontot, amikor hasonló az időjárás, és akkor megmutatni a naplementét a barátaidnak, nem? - próbáltam feltenni a logikus kérdést. Számomra az volt, én így csináltam volna, nem pedig egy kétes minőségű firkálmányra bíztam volna a dolgot, amit ráadásul sokáig is tart elkészíteni, és mint a példa is mutatja, benne van a kockázat, hogy megsérül idő előtt.

by **Silence** Hétf. Feb. 10 2020, 20:58

Az idegen férfi szavaira kicsit elbizonytalanodott. Ezért kezébe vette a naplementét ábrázoló rajzot. Még nem teljesen volt kész, ez igaz, de... Azért nem sikerült olyan rosszul... Vagy mégis? Nem elég ügyes, hogy a rajzaival megmutassa milyen szép itt most, ebben a pillanatban?
Hirtelen annyira nem volt ebben biztos, hogy a füzetébe írni kezdett, és nemsokára egy kérdést muntatott a férfinak.

Azt mondod, nem sikerült elég jól?

aztán a füzet mellé a kissé elázott, és a szélén pixeleket eregető lapot is megmutatta, mielőtt gyorsan vissza is rejtette az inventoryjába, mielőtt teljesen pixeleire esik.
A felvetés kicsit elgondolkodtatja, de inkább elkeseredés látszik az arcán végül, mint felismerés. Ennek az okát pedig nemsokára füzete lapjain keresztül meg is osztja a férfival.

Nagyon elfoglaltak mostanában... Nem tudnának velem jönni

Viszont így mostmás egyáltalán nem biztos benne, hogy tényleg jó ötlet-e ha így próbálkozik... Hiszen tényleg megázott az a lap, és nem is olyan szép, mint aminek az utolsó pillanatit még mindig figyelheti.
Ahogy kicsit mégiscsak megnyugszik, és elkezd azon gondolkodni, hogy vajon a férfi is szereti nézni a naplementét, eszébe jut, hogy nem tudja a nevét. És az is, hogy ő sem mutatkozott még be, így ezt gyorsan pótolja, átnyújtva a füzetét.

Ne haragudj, meg sem köszöntem, hogy segítettél. Köszönöm szépen. Otomura Fuwakonak hívnak, itt Aincardban Silencenek.

Illedelmesen megvárta a választ, közben a szeme sarkából figyelve, ahogy a nap lebukik a horizonton. Határozottan a naplemente volt a leggyönyörűbb, de ahogy a stégek előtt kigyúltak az utcalámpát, az is egészen varázslatos hangulatot kölcsönzött ennek a kis falunak.

by **Sentinel** Csüt. Feb. 13 2020, 16:30

Nem kellett megnéznem a rajzot ahhoz, hogy tudjam, mit fogok rajta látni. Ennek ellenére egy fél pillantást vetettem rá, csak hogy ne vádolhasson miatta. Semmi különleges nem volt rajta. Egyáltalán nem fogott meg, és nem azért, mert nincs szépérzékem, hanem mert egy átlagos firkálmány volt. Nem mondom, hogy a lányka rosszul rajzolt, mert nem így volt, de ez a kép alkalmatlan volt arra a küldetésre, amit beteljesíteni volt hivatott.
- Ez egy naplemente. Bárhol lehetne a világon, bármilyen vízparton - közöltem, majd szívtam egy nagyot a méregrudamból, és lassan kifújtam a füstöt - Nincs semmi, ami egyediséget kölcsönözne a rajzodnak, vagy felismerhetővé tenné ezt a helyet. Az, amit a két szememmel látok, köszönőviszonyban sincs a rajzzal - magyaráztam meg egykedvűen. Nem törődtem vele, ha nyers voltam, jobban jár azzal, ha nem öntök cukormázat a véleményemre. A köntörfalazás nem az én stílusom volt, és nem is törekedtem arra, hogy szimpatikus legyek másoknak. Az újabb kérdésemre adott válasz láttán azonban kitört belőlem a nevetés. Öblös volt és cinikus.
- Ez ostobaság. Ez egy szabad világ, mindenkinek arra van ideje, amire szakít. Ha azzal ráznak le téged a barátaik, hogy elfoglaltak, akkor van egy rossz hírem - mondtam, majd újabb mély szippantás következett a cigarettámból. Gyorsan égett le a papír a hamuvá váló dohányszerű növény körül, úgyhogy még egyet szívtam belőle, aztán a vízbe pöcköltem a csikket.
- Szóra sem érdemes. Az én nevem nem érdekes, szólíthatsz akárhogyan - válaszoltam. Nem szerettem csak úgy kiadni a nevem, legfeljebb akkor, ha muszáj volt. Akinek szüksége volt rá, az tudta, de nem hinném, hogy egy random kislány bármit kezdeni tudna az identitásommal.
- Mindjárt besötétedik, nem félsz egyedül? Nem mondták neked még, hogy lányoknak nem tanácsos egyedül császkálni ilyenkor? - néztem el a távolba, türelmesen megvárva, amíg a nap eltűnik a horizont mögött. Azt a pillanatot kifejezetten érdekesnek találtam, magát a naplementét vagy a napfelkeltét annyira nem. Az én otthonom viszont a sötétség volt, így mégis volt valami szimbóluma ennek a két jelenségnek.

by **Silence** Szer. Feb. 19 2020, 12:12

Kicsit elkeseredett. Ő azért elég elégedett volt vele, ahogy sikerült visszaadnia amit ő látott... De a férfinak igaza volt. Ő is tudja, rengeteg rajzát javítgatta azért, mert úgy érezte nem eléggé hasonló a látvány a valósághoz... Most se volt tökéletes...
Az egyediséggel kapcsolatban nézegetni kezdte felváltva a rajzot, meg a látványt. Aztán, mielőtt tényleg eltűnik a lap eltette, és bólintott magának valamire. A füzetén keresztül pedig a férfival is megosztotta a véleményét.

Máshol nincs ilyen stég. Még sehol nem láttam ilyet.

Bizony. Az ő rajzán a stég is látszik, ha nem is nagyon, és az éppen eléggé egyedivé teszi a rajzot. Főleg, hogy neki a mappájában még nincs ilyen rajza, ez teljesen biztos.
Értetlenül pislogott. Persze, hogy arra van ideje, amire szakít, de a barátai nem szakíthatnak rá időt Mindig. És különben is sokminden más is van, amit csinálni szeretne velük, nem fér bele minden az időbe. Ezt is próbálja elmagyarázni.

Pedig a céhben sok tennivaló van! És közösen is csinálunk mindenfélét. A naplementére nem jut idő

Sajnálkozva nézi az utolsó napsugarakat, pedig gyakorlatilag épp most mondta, hogy neki is van fontosabb annál, minthogy ezt megmutassa a barátainak.
Akárhogyan? Milyen ember az, akit akárhogyan lehet szólítani? Azért elgondolkodva nézte a férfit, hogy kitaláljon neki valami nevet, ahogy szólítani fogja. De nem jutott eszébe semmi...
A kérdésre megrázta a fejét. Nem, nem fél. Aztán a kigyulladó lámpára mutatott. Miért félne, ha van lámpa.
Kérdőn pislogott a férfira. Nem tanácsos egyedül mászkálni? Miért? Amikor tud vigyázni magára, és egyébként sem tudják bántani amíg a a városban marad a lila fal miatt.

by **Takada Hiroshi** Szomb. Aug. 01 2020, 19:23

Szafari

Nem nagyon bírta sokáig a víztől távolt. Csak annyi kitérőt engedett meg magának, míg a 3-as szinten sikerre vitte a manó vadászatot, és már jött is vissza ide.
A következő helyszín, amit le akart tesztelni egy kis falu. A házak és az ’utcának’ csúfolt pallós járdák sok árnyékot vetnek a vízre, aminek az oltalmába apró halak rejtőznek. És mint tudjuk, ahol apróhalak vannak, ott vannak a rájuk vadászó nagyok is. A pallós készségeket nem merte megkockáztatni, mert ugyan már elhatározta, hogy az akrobatika lesz a következő jártassága, és már a pénz is összegyűlt rá, de egyelőre még csak a ’bankban’. Persze szeret ő úszni, de nem ruhástól. Ezért az egyetlen általa is járható módszert alkalmazta. Felszerelését levéve, már eleve úszva közelítette meg a falu házait. A könnyed (vagy inkább nevezzük ledérnek) öltözete miatt nem-igen zavartatta magát. Játékosoknak már jó ideje nyomát sem látták a környéken, az NPC-kről meg tudja, hogy csak a program mesterséges intelligenciája által vezérelt poligonok, amiknek aligha van erkölcsi érzékük. A tanár elmélete szerint azt sem tudják értelmezni, hogy mi az az erkölcs, nemhogy normákat állítsanak fel rá.
Már úszás közben kiszemelt magának egy félreeső kis sarkot, ahol két ház egymásnak háttal, kissé elcsúszva áll. Köztük, a házak kiszélesedő alapjain pallók feküdtek, szemmel láthatóan viszonylag stabilan. A víz sekély, így lemerülés nélkül is felmérhette az aljzat anyagát és sajátos mintázatát. A házak környékén sok kagylóhéj, tört cserépedény és egyéb nem természetes eredetű tereptárgy algásodott csendesen és méltóság teljesen. Közöttük számtalan kishal vert tanyát. Az esetleges lehulló ételmaradék, vagy szerves, egyéb konyhai hulladék stabil táplálék forrásként látta el őket, míg a törött edények remek búvóhelyül szolgáltak. A kiszemelt helyhez érve, kikapaszkodott a billegő pallóra ~A szinten nyilvánvalóan kevés a fém, hogy még a szöget sem ismerik erre felé…~ bosszankodott magában az öreg miközben már harmadjára próbált kimászni, de minduntalan visszafordult a palló és ő kénytelen volt ismét a vízben landolni. Végül azért csak sikerült kimásznia.
Igyekezet egy stabilnak mondható pozíciót felvenni, mert bár attól nem tartott, hogy egy akkora halat akasztana meg, ami pallóstul elvinné vízi-síelni. Ide felé ugyanis volt szerencséje megfigyelni néhány nagyobbacska, sügérszerű ragadozót is, amik ugyan nem voltak valami hatalmasak, de elég nagyok ahhoz, hogy az imbolygó pallón kibillentsék egyensúlyából a harcművészt. Miután kényelmesnek nem mondhatóan, de nem végtag zsibbasztóan elhelyezkedett, előhozva a menüt felszerelkezett.

A horgászatnak ismét a kis csalihalat imitáló ’pergető’ módszerét kívánta bevetni. Bár a sziklákhoz képest sokkal korlátozottabb volt a meghorgászható terület, de a langyos csendes víznek köszönhetően várhatóan nagyobb lesz a halak mozgása. A környezet és az instabil horgászhelynek köszönhetően, nem volt lehetősége a széles mozdulatokra, így a nagy dobásokat mellőznie kellet. Próbálta az árnyákos helyeket elérni, és úgy bedobni a kis wobblert hogy egy picit túl repüljön az árnyékon, majd egy sérül, beteg kishal mozgását imitálva, apró rántásokkal vonatta be a csalit. Mivel a távolság igen kicsi volt, a víz meg kristály tiszta, nem kellet a zsinórra hagyatkoznia abban, mikor kell bevágni egy érkező kapás miatt. Tisztán jól kivehetően látta a vontatott csalit, így azt is látta, ha egy nagyobb hal érdeklődik iránta.
Elsőnek egy kisebb sügér kezdte lekövetni a vonagló műhalat. Három-négy másodpercig érdeklődve figyelte, majd lefordult róla és beúszott a ház alá. ~Mi az koma, te már jóllaktál?~ érdeklődött Takada gondolatban. Nem keserítette el különösebben a dolog, már hosszú évek óta tudja, hogy a horgászat ilyen. Nem mindig sikerül becsapni a halat, és csak minden tizedik próbálkozás hoz kapást, és még azt sem biztosan lehet megakasztani. A következő pár dobás minden eredmény nélkül zárult. Takada nem erőltette azt a helyet, kicsit hagyta, hogy most nyugodjanak a kedélyek és a másik ház oldala fel kezdett dobálni. Négy-öt húzásnál ott sem próbálkozott többet. Egyelőre most ennyi volt.
Ismét előhozta a menüt és kivet némi élelmet, ha már úgy is várnia kell, töltse hasznosan az időt. Evés közben, visszaemlékezett azokra az időkre, amikor fiatalként napokra elutazott valami távoli hegyi patakhoz. Emlékszik a sátor hajnali párás levegőjére, a víz tiszta ízére és a patak megnyugtató csilingelésére. Tisztán emlékszik, ahogy reggelente a vízben állva óvatosan lengeti a hosszú legyező botot, hallani véli, ahogy az utolsó lendítésnél ostorszerűen visszacsapó előke lágyan hasítja a levegőt. Emlékszik a vízre pottyanó szárazlégy által keltett apró fodrokra, és arra, ahogy a pisztráng nem kis arroganciával lecuppantja a felszínről. A feltóduló emlékektől felbuzdulva ismét előszedi a horgász készségét és az első helyre ahol próbálkozott ismét bedobja a csalit. Óvatosan apró mozdulatokkal húzza vissza, majd ismét próbálkozik. Az ötödik dobást követő sikertelenség után, a másik ház alatt próbálkozik. A mozdulatai kimértek, a legkisebb fölösleges kapálózást is mellőzi, de eredmény továbbra sincs. ~Akkor ennyi, itt ma már nem terem babér…~ veszi tudomásul. Mivel azonban nincs kedve kikecmeregni innen, egy hirtelen ötlettől vezérelve, a zsinórra csak a horgot köti fel, a ház egy vízbelógó deszkájáról apró kagylót feszeget le, majd a kamával felnyitva a húsát a horogra tűzi. Az így rögtönzött előkét az árnyékos rész közepére dobja, majd elnyújtózik a deszkán és lehunyva szemét visszatér az ifjúságába.

Az ujjára hurkolt zsineg megfeszül. Takada döbbenten nyitja ki a szemét. Még állmában sem gondolta, hogy ez itt tényleg eredményes lehet!

Ponty

by Ajánlott tartalom