Simeon előtörténete

Adatlap

Név: Simeon
Nem: fiú
Kaszt: idomár
Kor: 16

Avatar: Golden Time – Tada Banri
Pet: polip

Kinézet: Apai nagyanyja európai származású, így Simeon a tipikus japán alkat és termet mellé mélybarna hajat és zöldesbarna szemet örökölt, mely a játék bizonyos funkciói miatt már annyira sem érdekes, mint amennyire a játék előtt volt. Szereti az egyszerű ruházatot és kerüli a túl élénk színeket. Korábban sokat járt úszni, ami még mindig meglátszik rajta. Mosolya szelíd, tekintete legtöbbször távoli.

Jellem: Meglehetősen sajátos gondolkodásmódja miatt nehéz kiigazodni rajta. A körülötte lévők általában nem értik meg és talán furcsán is néznek rá, de ez őt egyáltalán nem zavarja, hiszen minden a lehető legnagyobb rendben van. Mindig. Kivéve bizonyos alkalmakat, amikoris képes kiszakadni a mások számára optimistának vagy türelmesnek definiálható jelleméből, olyasmit produkálva, ami őneki valószínű megint mást fog jelenteni, mint a környezetének. Ha a megfelelő impulzusokat kapja, hiszékenysége átlagon felüli, dühét (és minden mást is) azonban a megszokott formuláktól eltérően mutatja ki: a társadalom normái sosem hagytak mély nyomot benne, ellentétben szülei tanításaival. Észjárása nem kifejezetten komplikált, de megvan a saját logikája, ami alapján mindennapjait éli és éli túl. Udvarlás terén igyekvő de ügyetlen. A polipját annak kikelésétől kezdve imádja.


Képességek

1. A szörnyek nem tudnak baseballozni

Típus: aktív
Animáció: céloz, lendít es dob!
Hatás: aktiválásakor egy választott kristályt hozzárendelve a képességhez, a kristály hatása azon szörnyön vagy játékoson (nem tudom, lehet ezt játékosra is?) érvényesül, amelyiken az szét lett törve; még akkor is, ha a kristály leírása ezt nem engedné meg. A képesség one hit típusú itemekkel nem kombinálható. Lehűlési idő 3 kör.

2. Petsokszorozás

Tipus: aktív
Animáció: saját pet érintésének hatására a pet (adott helyzetben pedig a többi pet is - lásd lentebb) egy pillanatra fénybe borul, majd megsokszorozódnak
Hatás: a petből (idomár)szint/2 darab utánzat jelenik meg, amelyek kiválasztott célpontjukra "tapadva" megvédik azokat az őket érő sebzések 10-10%ától. 3 nagykörig maradnak jelen vagy ameddig az életük tart (ami ugyanannyi, mint az eredeti pet élete), egy célpontot pedig maximum (idomár)szint/10 pet védhet egyszerre. Fagyási, égési és képességből származó sebződéstől nem véd. VI-os dobás vagy biztos képességhasználat esetén a képesség hatása kiterjed az összes barátságos petre is, belőlük azonban csupán egyetlen másolat jön létre, melyek alapesetben (ha az adott pet gazdája máshogy nem dönt) a saját idomárjukat védik. A skill egy harcban egyszer használható.

3. Csapatmunka

Típus: permanens (vagy esetleg passzív?)
Animáció: nincs; kijátszástól függ
Hatás: az idomár es a pet egymást segítik a harcban így közös célpont esetén mindkettő igyekszik úgy mozogni, hogy azzal nagyobb esélyt adjon nemcsak saját magának, de társának is a találatra (pl a célpont megzavarásával). Kockázós harcokban a két dobás közül így mindig a nagyobb kocka dönt mindkettőjük találatáról, az összhang megtartása azonban nagyobb koncentrációt igényel úgyhogy a támadások 10%al több cspt is fogyasztanak az alapnál.

Pet képesség

1. Rezonancia

Típus: permanens
Animáció: a petet halvány narancssárga aura veszi körül a buff aktiválódásának pillanatában
Hatás: a pettel egy csapatban lévő játékosokat ért bármilyen buffot a pet másfélszeresére erősíti (azaz például +20 statot adó buff eseten 20 helyett 30at kapnak).


Előtörténet

Japánban született második gyermekként egy viszonylag közepes életvitelű családba, szülei pedig mint első fiút kiemelten kezelték őt. Megvolt mindene, amire szüksége volt és a tanulmányaival sem volt soha gondja, még akkor sem, amikor a család a zsúfolt Tokióból átköltözött az öböl másik partjára, munkahelyeket és iskolákat váltva. Szeretett úszni, jobban, mint bármi mást, de aztán csak-csak magukhoz vonzották a videójátékok is, amiket iskolatársai oly hangosan ecseteltek tanítás után. Így találkozott a NerveGearrel és a Sword Art Online nevű játékkal, tehát pontosan úgy, ahogy annak lennie kell és pontosan olyan unalmasan és átlagosan, ahogy annak lennie kell. Nem haltak meg testvérei, nem lett árva és senkit sem erőszakoltak meg előtte eddig még; nem is érdemes tehát ennél az egy bekezdésnél többet szánni az indokokra, hogy miért van ő éppen ott, ahol éppen van. Helyesen amúgysem tudná megmagyarázni azt önnön magán kívül senki sem.

*

Simeon pedig most a víz alatt volt.
Furcsa lehetne olyan mélyen őt látni bárkinek is, aki ismerte az előzményeket, azon pár srác közül azonban, akik a partról biztatták őt hangos szóval, néha majd elröhögve magukat, egyik sem találkozott vele korábban. Csupán a mai napi hecceléseik kiváló célpontja volt a gyerek, aki a végére már csillogó szemmel itta minden szavukat, és ők abban a hiszemben találták ki a mesét, hogy ebből csak ők jöhetnek ki győztesen.

- Képzeld, egy új szóbeszéd kering az öböl halászai között.
- Igen-igen, azt mondják van valami a víz alatt. Valami csúcsszuper!
- Rengeteg kincs lehet ott lent, bárcsak lenne elég életpontom leúszni odáig…
- Mi megmondjuk, merre, te meg lemész érte. Mit szólsz?
- Köszönöm, de nem élek efféle hajlamokkal – emelte rájuk zöld szemeit a fiú, kedvesen mosolyogva rájuk – Talán kérdezzetek meg mást.
- De nemár, hallod? Még Látás sem kell hozzá, mert… mert izé…
- Mert fénylik odalent a víz. Azért!
- Bizony hogy fénylik, meg vibrál is és…
- Egyszóval jó lesz az neked.
- Azt mondjátok, hogy fénylik? – kérdezte Simeon lassan, tekintetét az előttük fordózódó hullámokra emelve – Tulajdonságát tekintve nem képes rá. De egy napcsík az lehet. Egy eltévedt napcsík… – folytatta, nem is igen az őt körülvevőknek mesélve, mintsem saját gondolatainak, nem sokkal ezek után pedig felállt, és elindult a víz felé. A srácokat meg egyáltalán nem érdekelte, miért jött be a dolog, ha egyszer bejött, így széles vigyorral pacsiztak egymással az asztal alatt; majd mentek utána és karolták át látszólagos haversággal, úgy mutatva neki az irányt:
- Látod ott azt a nagy sziklát? Amelyik egy fókára emlékeztet? Ott kell alábukni, majd addig úszni, ameddig ki nem fáradsz.
- Nem tévesztheted el, csak hallgass ránk!
- Jah, jah és meztelenül kell ám!
- Emil, ez túl sok…
- Köszönöm, Emil – fordult feléje és hajolt meg enyhén a fiú nyugodt, hálás mosollyal – Majdnem elfelejtettem. A ruhák nem részei a természetes létformánknak. Elriaszthatják azt, aki eltévedt.
- Igen persze. Na indulj már, mindjárt dél lesz és éhesek leszünk!

Tudniillik Simeon nem szokott sötét helyekre menni, amíg nappal van, soha. Az éjszaka, az persze teljesen más, a szürkület pedig maga a különlegesség netovábbja, a nappal viszont szent és sérthetetlen, eltekintve bizonyos kivételektől, amelyek közül az ilyen nagy becsben tartott emberi teremtmények, mint ezek a srácok (és közülük kiváltképp Emil), most adtak egy szeletkét Simeonnak. Aki lelkesen és hálásan fogadta az ajándékot, és befelé menet a tengerbe azon gondolkozott, hogyan viszonozhatná a kedvességet. Szólós, pet nélküli idomárként nem volt nagy vagyona attól függetlenül sem, hogy mégcsak fél éve voltak bent a játékban, és hiába volt több napgyermek is az égbolton, egyik sem mutatott Simeonnak semmit. De ha tényleg lesz kincs is odalent, azt talán felhozhatná nekik. Ha elbírja jártasságok nélkül.
Tempózott és tempózott mígnem elkezdett fogyni az életcsíkja (azalatt a hat-hét hónap alatt fejlődgetett valamennyit, amennyit így egyedül képes volt), de ő nem állt meg, hiszen vártak rá odalent! Teljes szívével hitte és ez vitte előre, egészen az öböl aljáig, ahol már semmit se látott. Ujjaival hozzáért az iszapos aljzathoz, sóhajtott egyet, kiengedve a maradék levegőjét, majd nyitott szemekkel nézett körbe, lassan pirosba forduló életcsíkkal. Valami gömbölyded került kezei közé, végigsimított rajta és ekkor, az utolsó pillanatban, felfénylett körülötte a víz.
- Teleport, Kezdetek Városa! – bugyborékolta, szorosan tartva karjában a kincset, mely beragyogta az öböl mélyét majd Aincrad legnagyobb főterét is, ahogyan a fiúval együtt érkezett meg a kapu kijárata elé. Simeon áhítattal emelte fel, a Nap felé tartva a narancsos tojást, és nevetett, nevetett, egy szál ruhadarab nélkül. A tojás ekkor repedt fel: egy apró, a fiú tenyerénél alig nagyobb polip került elő belőle és tekeredett azonnal idomárjának karjára, onnan pislogva a világra. Hunyorogva prüszkölt egyet, Simeon mosolygott rá vissza, körülötte csupa furcsa emberrel, akik nem értették, miért áll egy tizenhat év körüli srác meztelenül a teleportkapu emelvényén és miért nem foglalkozik senkivel és semmivel azon a peten kívül, akit a karjában tart.

- Szia, én Simeon vagyok.
- Brrrrphffsz.
- Én is örülök neked. Hogy hívnak?
- Prrbllluhhhgyss.
- Nem, nem. A földi nyelven mondd, így nem fogom érteni.
- Bhhhss?
- Földi. Földi nyelv. A víz alatt találtalak.
- Brrphhhh. Phhh.

A frissen kikelt polip először találkozott játékossal és máris egy ilyennel hozta össze a sors, aki érthetetleneket kérdez és látszólag mégcsak nem is tudja, mit akar. Erre egészen biztosan nem gondoltak a programozók; a polip azonban hamar rájött, hogy ez már ilyen marad, és fújt egy buborékot neki, előcsalva a fiúból egy nevetést. Előrébbcsúszott annak karján, majd letelepedett a vállára, szorosan kapaszkodva azért, mert neki még mindig imbolygott a világ. Simeon csupa szeretettel simogatta meg, majd öltözött fel és indult el ideiglenes lakhelye felé. „Tengerszem leszel, a Naphoz legközelebb álló, legfényesebb kincs” – jelentette ki vidáman, a negyedik szinten őrá váró haverokról teljesen megfeledkezve.

*

- Gondolod, hogy elég magas szintű vagy a feladathoz?
- Nagy eséllyel igen.
- Lehet, hogy meg fognak támadni út közben.
- Azzal nem lesz gond.
- Miért mosolyogsz?
- Mert tényleg nem lesz gond vele.
- Ha te mondod, kölyök… de úgy látom idomár vagy. Egyedül is képes leszel harcolni?
- Ezt hogy érted?
- Ha esetleg elszakadnál a petedtől.
- Tengerszem mindig velem marad, és én is ővele. Itt a vállamon fog ülni, nézd. Meg tud védeni mindenkit, ha úgy akarjuk.
- Lassan legyőzik a tizenötödik bosst is.
- Értesültem róla.
- Sok erős játékos mászkál a védett övezeten kívül… többük már a tizenkettes lv-szintet is elérte!
- Nálunk meg ott vannak a kristályaink.
- … mondd csak, te tényleg nem félsz?
- A nyílt mezőn, fényes nappal nincs mitől félnem. Minket mindenhol szívesen fogadnak, ahol a fény uralkodik és nem hatalmas az árnyék, hogy beszennyezze a fénycsíkok áldott munkáját. Ne aggódj értünk, boldogulni fogunk!

*

Oly szépen csillant meg a fény annak vörösre színezett szemeiben, mint tűz pattanása a sötét, reményvesztett éjszakában. Simeont megigézte a jelenés és csak bámulta a lányt, még akkor is, amikor az ráfogta hosszú lándzsáját, követelve tőle az inventoryjában lapuló összes aranyat. Tengerszem igyekezett észhez téríteni a fiút, ám idomárja mosolyát elnézve hamar feladta a próbálkozást és lemondón tekerte át csápjait gazdájának nyakán, nemtetszéssel fúrva be fejét a fiú pólójának hátulsó részébe. Ezerszer tapasztalta már, tudta, hogy mi következik: lesz egy pillanat, amikor Simeon rájön, ám addig ő inkább nem is nézi, nem is akarja látni.
- Az aranyadat, hallod!?
- Gyönyörű a szemeidben csillogó Nap…
- Hogy mivan? Nem gondolod, hogy ezzel elérsz valamit, ugye?
- Ne, ne fordulj arrébb, úgy nem esik rá a fény!
- Az aranyadat, te idióta, különben megöllek!
- Áh igen, igazad van. Várj, adok neked egyet, hogy megmutassam. Hisz ezért kell, ugye? – mosolygott a srác kedvesen, és előhívott egy aranytallért, odanyújtva azt a lánynak – Ha így tartod, nézd, a fény felé, úgy pont úgy esik rá a napcsík, hogy aranyszínű tükröződést adjon a szemeidnek. Így még csodálatosabb is, mint eddig!
- A többit is… - mordult rá fogcsikorgatva a csaj, kicsavarta Simeon kezét és lerúgta őt a földre.
- Nem, ehhez bőven elég egy is – kapta a választ, de ekkor lett elege, és egy határozott mozdulattal beleállította a fegyver élesebbik végét a fiú mellkasába. A polip azonnal ráugrott, belemászott az arcába, megakadályozta őt a látásban és a lány nem sokkal később érezte, ahogyan egy bot is taszít rajta egy nagyobbat; nyilvánvalóan a bárgyú fiú tulajdona volt. Nem szokott hozzá, hogy ellentámadást kapjon, így először meglepődve szemlélte a fejleményeket, majd megfogta a rátekeredő petet, letépte azt magáról és elhajította messzire.
- A kurva anyátokat – ecsetelte elborult arccal, a vele szemben álló srácról viszont olyan mély haragot olvasott le, ami megtorpanásra késztette.
- Bántottad Tengerszemet.
- És akkor mi van?
- Meg foglak ölni.
Simeon pedig előrelépett és idomárokhoz nem méltó erővel vágta fejen az ellenfelét: a lány életcsíkja a sárga zónába esett le, de Simeon nem állt meg itt; fegyverét máris újabb csapásra emelte. Ekkorra már szemmel láthatóvá vált a kettejük közti szint- és erőkülönbség, az időközben méltatlankodva visszamászó polippal együtt pedig esélye sem volt a harcművész lánynak.
- Vá-vá-várjatok! És mi lesz a börtönkristállyal? Ilyenkor azzal kéne jönnötök, hé!
- Börtön… kristály? – állt meg Simeon és tűnődött el – Hogy én bárkit is a végtelen sötétségbe küldjek le? Nem. Majd ha elpixeleződsz, találkozol a fénnyel te is, ott az alagút végén. Biztosan ő is csodálni fogja a szemeidet – mosolyodott el a fiú, ám még mielőtt bevihette volna az utolsó szúrást, a lány félregurult és elteleportált.

*

„Egyik délután az apád összeesett és meghalt. Egészen kicsi voltál még így nem emlékezhetsz. De nem kellett félnie semmitől, nem félt semmitől, azt mondta. Látott egy napcsíkot, azt mondta. Látta és az a fény rámosolygott, és visszaengedte őt az életbe, Simon. A fény döntött. Nézz körbe, Simon, és nézd meg, mi mindent ad nekünk a fény napról napra. Életet a növényeknek, világosságot hogy meglássuk a szépet mindenhol és erőt az izmainkba, hogy mozogni legyünk képesek. Mosolyogj, Simon, mosolyogj. A nyolcéves szülinapodat már a belváros árnyékától mentesen, a tiszta mezőn fogjuk megünnepelni.”

- Boldog születésnapot, Tengerszem! – emelte fel poharát Simeon és koccintottak társával – Ne löttyintsd ki, inkább idd meg! – nevetett, hátradőlve az aranyló mező közepén.
- Pbbbrrrh. Bhh?
- Finom, igaz? Pezsgő. Csak a te tiszteletedre – vigyorodott el a fiú és húzta le a pohár tartalmát egyben, majd büffentett is egy nagyot a sok szénsavtól – Tortát is vettem, egy egészet abból, amit sütinek annyira szeretsz enni. Megolvadt már, így a fény ajándéka is benne van.
Tengerszem bőszen bólogatott, felmászva Simeon térdére, aki elétartotta a tányért, hogy polipja teljes fejével belevethesse magát a torta tetején lévő habhegybe. Mindketten nevettek, nem is foglalkozva az arra járók furcsálló pillantásaival.
- Tudod, otthon az ilyesmit mindig együtt ünnepeljük. Itt is kéne egy hely, ahova tartozhatunk. Mert jó veled lenni, sőt veled lenni a legjobb! De mindig fényesebben süt a nap, ha a barátok is itt vannak, és most nem a tengeri poliptársaidra gondolok, akik nem tudnak bemenni a városba, hanem azokra, akik olyanok, mint te. Petek.
- Blllluhhhgghgy bhh. Bhhhhh… - nézett fel Tengerszem az idomárjára fejtetőig habosan, egyik csápját rátekerve Simeon karjára, aki erre zavartan elnevette magát, majd megsimogatta polipját:
- Ott úgyis sok volt a sötétség. Ezúttal viszont valami szépet keresünk majd meglátod! – mosolygott biztatón, ahogy a polip visszatért a tortájához és nézte őt szeretettel mindaddig, amíg az utolsó morzsa el nem fogyott. A Napok közül már kettő is az ég közepére ért addigra. Simeon elővett egy gyerekeknek szánt, felfújható medencét, beletöltött pár liter vizet, és órákon át csodálta a fényben úszó hullámokat, amit a medencében játszó polipja keltett a víz felszínén. Sokat harcoltak egymás oldalán, hogy eljuthassanak idáig, és Simeonnak határozott célja volt folytatni ezt az utat: minden sötét árnyat eltüntettek, amik megbújtak az ösvények közelében és néha még egy-egy barlangba is bemerészkedtek, ha azok mélyén eltévedt napcsíkokat remélt a fiú. Mert azok voltak ám, mindenütt! Aincrad tele volt velük – Simeon talán pont ezért is csodálta egyre jobban e helyet és imádta olyan nagyon Tengerszemet, aki a legnagyobb ajándék volt, amit idebent a fénytől kaphatott. Boldogan tette hát őt a vállára s indultak haza, átugráltak minden odavetett árnyék fölött, élvezték a napsütést és örültek, hogy nem jött még el az éjszaka.

„- És mi történik éjjel, anyu?
- Éjjel? Akkor pihen a fény. Erőt gyűjt a következő napra, de vigyázz, Simon, mert akkor nem tud megvédeni minket s nem szabad megzavarni álmát, különben másnap nem lesz ereje eltolni az elé tornyosuló felhőket. Óvd hát és becsüld a fényt, Simon. Őmiatta vagyunk most ott, ahol vagyunk.”