.: Álomhajó - Tor/túra :.

- Úgy is lesz Harr harr!
Egyik hajós vagy is csonako vissza jutott a fedélzetre és most sokan lerohanták. Kíváncsiak voltak, mit is látott, de nem sokat tudott mondani ahogy mesziröl láttam. Tulságosan is félt talán, vagy inkább retteget? Ez mindegy, hiszen értékelhetö dolgot nem szolgáltat senkinek sem. Fentröl nem látom, lent mi megy igy csak remélni tudom barátaim menekülöre fogták. Chakna szerintem azon van inkább vissza jusson fedélzetre. Szerintem Tachival pedig nagyobb biztonságban lennének mind a ketten. Egy erős lovag karjaiban aki még szereti is öket szerintem.
Erre a gondolatra elmosolyodtam igen biztosan igy van, mert akkor nem ráncigálta volna Lieset vissza a csónakba.
- Noir szólj mindenkinek akit ismersz készüljenek. A mi kis ellenfelünk bármikor felbukkanhat.
A tömeg felé fordulok és végig mérem őket, nem igen tudom ki milyen kasztú lehet. Azért próbálom felmérni és kitalálni valamit, mi lenne a leg jobb jelen helyzetben.
- A lovagok rendeződjenek sorba az íjászok elött. Most ők lesznek a leg hasznosabbak! Akik meg közelharcosok támadják tépjék a csápokat vagy bármit ami meg közelíti a fedélzetet!
Reményeim szerint kisé helyre rázza a bandát, hogy van pár utasítás mit is kellene csinálni. Ám ekkor felecsendül az a kellemes, de most már hátborzongatóan kellemes dallam.
Az elaludt játékosok neszezése hallatszik lentről, egy már meg is jelent. Fúj mint valami rossz harmad osztályú zombi filmbe csöppentem volna. Kicsit olyan mintha éhesen kapnának felénk. Csak reménykedem, hogy nem rezelnek be túl sokan. Mert akkor most ezek az izék tényleg el vonszolnak minket ki tudja hová. Ahogy elkapják az első embert látszik nem harcolnak csak fognak és vonszolnak lefelé fedélköz mélye fele. Kis rémület kezd rajtam is urrá lenni ám ekkor szembe jut, hogy ha az itteni zene vagy is fizika hasonlít valóságra talán a rossz dall hatása gyengíthető vagy meg szüntethető és a zombik fel kelnek vagy vissza alszanak rendesen. Hiszen minden zenei dallam hanghullámokon alapszik, ami zavarható elméletileg. Elö veszem hát ocarinám és probálok gyorsan egy dalamot játszani ha van időmrá és még nem ragadnak engem is el. Gyors lágy an induló majd egészen vér forraló vadságal teli dallá kerekítem. Mi közben fel rugok egy-egy támadot ha tudok.
Elragadnának és mind erre nem lenne időm hangosan káromkodva probálom lerázni magamrol a támadokat. Kihasználva súlyemelés jártasságom elönyeit bármily csekéj is legyen az jelenlegi szintjén. Nem akarok lejutni a fedél közbe hiszen ha ezek oda akarnak levinni akkor ott lehet valami rossz van.
Mégsem sikerülne leráznom magamról támadóim az nem azt jelenti, nem adom fel probálkozok és várom mikor tudok szabadulni a fogdosó kezektől.

Nem is tudom mit mondjak... úgy érzem valami megtört bennem... és amikor kinéztem újra a világra, már Tachi karjai közt voltam még mindig... de nagy különbség volt, hogy a hajó tövében voltunk már, hamar felmentünk a fedélzetre ami üres volt... sajnos...
-Ho-hol van mindenki?-tettem fel a nyílvánvaló kérdést, amire meg is kaptam azonnal a rémisztő választ....
-hangok... lentről, de hátborzongató!-nem szerettem az ilyen zombis hangokat... leszakadó kezek és lábak, fröcsögő vér és hasonlók... uhhh kiráz tőle a hideg is!
Ekkor döbbentem rá több dologra is...
-hol van Seishin ugye őt láttam? és ugye nem odabent?-de sajna a választ tudtam és már úton is voltam befelé, nem zavartak Tachi szavai és nem is tudott volna visszatartani.... majd egy elég fura gondolat futott át rajtam
-Tachi, Chakna szerintetek nem lehet, hogy nem is az az izé lesz a miniboss, hanem hanem a fura...a fura... -nem mertem egy pillanatig kimondani, és meg is álltam. -legénység-mondtam nagyon halkan, ahogy a falakra pillantottam-nem lehetséges az túl menne minden határon... de sokmindent megmagyarázna... de miért játékosokat...miért önkéntesen meghívóra... meg sem néztem induláskor a hajót rendesen az az izé lehet végig ott volt... NEM! meg kell menteni Seishint nem ácsoroghatok töprengve!-és futottam tovább a hangok irányába, kezemben a fegyveremmel és arcomon a keserű, de határozott tekintetemmel.
-Gyertek ezen később elgondolkodunk! Seishint ki kell hozni előbb... nem kellett volna ott hagynom!-igen még egy hiba a számlámon... lassan nem tudom mit fogok csinálni... eltűnni a mélyben vagy átértékelni az életem....

Még a kis hangszerem is majdnem elejtem, szerencsére csak, majd nem amikor felkapott a nagydarab és cipelni kezdett. Én rúgkapáltam téptem és haraptam ahol értem, de minden hiába való volt. Az alak egyre csak cipelt és vitt a hajó belseje felé, olyan helyeken és ajtók mellett mentünk el ahol még nem jártam. Nagy ajtón is át vittek, majd amikor végre megállapodtunk fel tűnt, hogy a játékosok szabadon vannak. Vagy is, akik hurcolnak azok szabadok, de amennyire észre vettem az elhurcoltak a hurcolok miatt nem tudtak menekülni. Végig mértem Noirt és Lorent is fel vontam a szemöldököm mi után a padlón koppantam. Mind a kettő nekem nem úgy tűnt, hogy foglyok lenének. Szabadnak tűntek nekem, az egyikük izgatott volt enyhén mosolygott és a farkát csapkodta ide oda. A másik kicsit bizonytalan volt és szomorú. A képüket látva az az érzésem támadt, hogy ez a kettő benne van a huncutságban, ami ezt az egész balhét csinálja. Körbe pillantottam, hátha találok egy ki utat, vagy bármit, ami a későbbiekben a hasznomra válhat. A többi elfogott játékosra pillantottam és nagyot nyeltem, ha innen kiszabadulunk, akkor bizony az csak együtt fog menni úgy hiszem. Fel álltam úgy helyezkedtem a többi játékos a hátam mögött legyen lehetőleg.
- Várjatok a meg felelő pillanatra, tudjátok, jöjjön, akármi az erő az egységben van.
Próbáltam némi bátoritó szót kipréselni magamból, és testtartásommal is ezt igyekeztem mutatni, bátorság és elszántság olyannak akartam látszani, akit semmi sem ingat meg vagy sodor el.

Ebben a pillanatban már nem azzal foglalkozom, hogy mi van Liessel és Tachival. Úgy tűnik, ők biztonságban vannak, ellenben Sei odafent nyilvánvalóan veszélyes helyzetbe került.
Szerettem volna, ha a másik hajóval visszajuthatok, és nem kell ők is velem jöjjenek… De mivel ez nem sikerült, és egyedül a helyzet alakulása alapján nem tudnék Seinek segíteni, kénytelen vagyok az ő segítségüket kérni.
Szó sincs arról, hogy összeomlottam volna. Sőt, kifejezetten nyugodtan jelentettem ki, hogy vissza kell mennünk, és a helyzethez képest hideg fejjel igyekszem kitalálni, hogy milyen módon lehetne a lehető legkevesebb kockázattal a lehető legtöbb játékost kihozni a hajóról. Miután Liese is azt mondja, hogy vissza kell mennünk a hajóra… már nem volt kérdés. Tachi megadását pedig végtelenül hálás pillantással fogadom.
- Plusz kockázatot ne is vállaljunk. -bólintok rá a kijelentésére- De Seiel együtt akit rizikó nélkül ki tudunk hozni, azt hozzuk magunkkal. -egészítettem ki komoly tekintettel, nem utasítva, hanem kérve. Nincsenek világmegváltó ambícióim. De senkinek nem kívánom azt, amit átéltem a játék miatt. Úgyhogy ha megakadályozhatom valaki halálát, hát meg is teszem. De nem tenném érte kockára soha sem Liese, sem Tachi biztonságát. Önző vagyok, tudom. De nem akarok még valakit elveszíteni.
Odafent számomra nem kérdés, hogy "szót fogadjak" Tachinak. A nyilaim csak távolról érnek valamit, úgyhogy nem csak Tachi hanem Liese mögött is maradok.
- Azok a játékosok, akik a zűrzavarban nem jöttek a fedélzetre lecipelték őket a hajó belsejébe - válaszolok Liese kérdésére. - De, sajnos Sei is odalent van.-felelek az újabb kérdésre tárgyilagosan. Azok a hangok engem is zavarnak, és egyre jobban aggódom Seiért… Ezzel a hangszínnel ezt igyekszem palástolni, elsősorban magam elött. Higadtnak kell maradni, hogy hatékonyak tudjunk lenni a mentőakcióban.
- Nem tudom Liese. A legénység felét nem láttam a fedélzeten. De ez lehet csak véletlen egybeesés. - igyekszem kcsit megnyugtatni Lieset, miközben a bogarat sikerült a fülembe ültetnie… Kezdettől furcsák voltak… Noirtól pedig a hideg is kirázott…
- Nem a te hibád. - jelentem ki nagyon határozottan Liesenek. Majd elindultam Tachi és a szőkeség után igyekezve betölteni a hétvéd szerepét is, ha szükséges. Jártasságaim segítségével mértem fel a terepet. Már bentről is jól látható a hajó kétségbeejtő állapota, de… a réseken nem ömlik be víz… Mi folyik itt?
A dallam… Álmomban is zene szólt… És mikor felébredtem akkor is… És pontosan ehhez az ajtóhoz vezetett… Nem akar összeállni a teljes kép, akárhogy pörgetem az agyamban… Úgyhogy az elmélkedés helyett a feladatra koncentrálok: Ki kell hoznunk Seit.

Végig mértem minden részletet igyekeztem, úrrá lenni a félelmemen. Kerestem a lehetőséget, hogy meg szökjek vagy tegyek valamit. Fa és fém állványok fogadtak csupasz spártai puritánság. A két alakot Lorenéket figyeltem, de ők mintha nem is figyelnének rám és a tömegre. Talán ez is egy lehetöség amit ha eljön az ideje kihasználhatok. Várnak valamire és most már egyre jobban úgy érzem valamire vagy is valakire. Ez alatt azt értem, hogy talán... a fejem oda fordítom, amikor láttam a szemem sarkából valamit. Az egyik kábult nyomi talpán volt valami mintha rágóba lépet volna nyúlt és olajos szerű volt. Nyúlt, mint a ta....ony, nem is kicsit és mindenki lábán volt, aki révületben volt. Volt egy apró tervem, bár kétlem, hogy sikerül majd. Amikor elő jönnek a tartájok és meg látom, mi történik, a tervem azonnal szerte foszlik. A csápok látványához meg automatikusan egy érzést társitok és kedvem volna, hányni annyira gusztustalannak találom. Éppen fognak és tuszkolnának, nos rá fáznak mert keltek némi pánikot az ellen soraiban.
- Hé aki még magánál van küzdjetek! Ha tudjátok, törjétek be tartályt, üvegajtót. Akkor nem tudnak be tuszkolni senkit, mert nem lesz hova.
Egy ilyen üveg közelébe kerülök, és úgy látom, be tudom törni, nos, akkor bizony be, zúzom. Vagy ha ez nem megy, hát használom az fun itemem. minek esetében a küldöm, kis fekete macskáévá változik. Igy kihasználom a lehetőséget és káoszban. Persze ha tehetem, vagy ha tudok mást is ki mentek. Bármelyik tervem vagy lehetőségem jöjjön is össze kihasználom az előnyöm miszerint a szemőköt miatt azt híhetik nincs rendes tárlátásom. Pedig nagyon is jó a térlátásom, bevallom, néha aljas módon ezt a kis megtévesztést előszeretettel használom.

Igen Igen az aggodalom és a saját magam iránti düh ült ki az arcomra... Nem tudtam mit tenni, végülis Seishin miattam került ilyen helyzetbe, ha nem hagytam volna ott, ha nem jövök ide vele, ez az egész meg sem történik... Egy dolgot akartam most, az pedig, hogy mind a négyen biztonságba kerüljünk, ne legyünk ezen a sötét bárkán amit az a trutyi szorongat...

Elöntött egy érzés... még sosem éreztem ilyet... a remény arra, hogy beleszólhatok a dolgokba! hogy nem hagyom elveszni a barátaimat megint! nem, mint akkor...
~Bármibe is kerül, de kimentem onnan~gondoltam magabiztosan, és igen készen álltam a legrosszabbra, a legfélelmetesebbre, és bármire amit a világ fel tud hozni ellenem!

Legyen az pók, hal, zombi vagy polip, rémisztő csápos gyökér, vagy fejnélküli lovas! Bár nem tudom hogy győzném le őket, de nem ez a fontos! Hanem az, hogy ma amit kell megteszem... Seishinért, Chaknáért és Tachiért, hogy ők biztonságban legyenek.

Kapkodtam a lábaim egészenamíg el nem értünk a nagy ajtóhoz. Fel voltam pörögve és égetett a cselekvés vágya, így egy határozott tekintettel néztem a mögöttem állókra:
-Remélem készen vagytok!-és ahgy megfordultam rúgtam be az ajtót.

Bent nem egészen az várt amit eltudtam képzelni.. sok-sok inkubátor vagy micsoda és benne a játékosok, majd alig pár pillanat múlva el is tűntek lefelé...
-Hova vitte őket és miért nem látom Seishint?! Csak nem? Elkéstünk? Neeee
Ekkor láttam, hogy jönnek felém...
~Nem nem nem nem nem! elkéstem nem tudok már mit tenni meg kell találnom!~
Futottak a gondolatok a fejemben és könnyek az arcomon... de talán még nem késő...

Előre tartottam a fegyveremet és kíméletet nem ismerve támadtam a felém érkezőkre!

Nagyon nagyon nagyon szívesen megtettem volna, hogy gondolkodás nélkül benyitok. De még le is fogom Liese kezét, hogy ne olyan gyorsan. Ész nélkül csak magunkat is veszélybe sodorjuk.
- Valószínűleg ott várnak az ajtó mögött azok, akik lecipelték ide Seit és a többieket. Van ötletetek, hogy mihez kezdjünk velük? Sokan vannak… - kérdezek rá, már csak azért is, hogy óvatosságra intsem az egyébként is szeleburdi, most pedig kifejezetten önveszélyes állapotban lévő lányt. Tulajdonképpen hálás vagyok neki… Ha nem látnám, hogy sorra butaságokat csinál, könnyen én is elvesztettem volna a józan ítélőképességemet…
Viszont abból a szempontból mindegy, hogy vane terv, hogy bemegyünk-e az ajtón. Sei ott van, úgyhogy ez nem kérdés. Kicsivel jobb lesz csak a helyzetünk, ha felkészülten nyitjuk ki az ajtót.
Ahogy az ajtó nyílik (remélem nem Liese, hanem Tachi előtt…) az íjamat készenlétben tartva nézek be a terembe. Pontosan azt látom, amitől féltem..  És Seishint pedig egyelőre nem! Megpróbálom kifürkészni a látás jártasságom segítségével a kabinokban fekvő játékosok arcát, abban reménykedve, hogy egyikben sem látom meg Seit.
Ha ez így történik, akkor jár tovább a tekintetem, keresve az ismerős fekete cicát.
Szinte automatikusan lövök egy-egy nyilat a felém induló játékosok lába elé. Ha úgy sikerül, ahogy szeretném, akkor megtorpannak, de az sem rossz eset, ha megbotlanak a nyilakban.
Ez esetben van időm kicsit hátrálni az ajtón kifelé, és közben megpróbálni Lieset is megszabadítani az őrá támadóktól. 
Amit a szöszi nem tesz könnyebbé… Nyilvánvalóan eszében sincs kifelé tartani. Felesleges mondanom, hogy ha itt ragadunk, fogolyként azzal nem segítünk Seien… Így csak legalább annyit igyekszem biztosítani, hogy megmarad a menekülőutunk kifelé.

/Az ajtóban maradva nagyjából igyekszem Lieset fedezni, meg magamtól távol tartani mindenkit./

Próbáltam menekülni de rengeteg láb és némely igen csak közel volt kicsi énemhez. Volt majdnem olyan pillanat amikor azt hittem össze taposnak. Próbáltam ki menekülni a tömegből, de nem ment és a remény veszettség érzése kezdett egyre jobban eluralkodni rajtam. Már sejtettem éreztem innen nincs ki ut, még sem adtam fel. Annyi legalább adott némi vigaszt a többiek meg menekültek. Amíg itt húzom húzzuk az időt és meg próbálunk kiszabadulni, legalább a csónakosoknak van esélyük meglógni. Feltéve ha ez az izé nem foglalkozik velük.
Hát egy dolgot nem hittem volna itt fog utolérni a vég, máshol mondjuk harc közben, vagy kikerülve ebből a világból a valóságban igen ott jó lett volna de nem így. Meg hallom a többiek hangját és elönt a remény igyekszem feléjük, de tol sok a csizma. Valaki elkapta a grabancom, cica mód lévén lemerevedtem mint a fagyot jégcsap. Csak apró hangot tudtam kiadni és minimálisan kapálózni, de az édes kevés volt. Szerencsére fel emeltek annyira át lásak a tömegen és meg láthassam a többieket. Boldog voltam, hogy vissza jöttek és meg próbáltak kimenteni, barátok igaz barátok. Vissza változtam, bár tudtam így sincs sok esélyem hiszen már félig a tartályban vagyok. Az egyik támadót megpróbáltam elrúgni magamtól és lerázni markolászó kezeket. Reménykedtem benne lesz anyi időm még tudjak szólni pár szót.
- Meneküljetek nekem már min...
Újabb rövid tépázás és lökdösődés után még
annyit tudtam mondani.
- Szeretlek ti te....
a hangom elveszett a tartályban lötykölődő vízben. A tömeg zaja pedig elnyomta a halk bugyborékolást. Azt hittem meg fulladok, de még sem inkább lassú kellemes meleg érzés és álom kezdett rám telepedni. Vagy talán pont ilyen lenne a fulladás ebben a világban?

Sosem hittem volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök, két-három csapás volt csak amíg aki előttem volt le is szaladt sárgába és még egy pár a piros vége.
Tudjátok nagy dilemma előtt álltam és ilyenkor mintha csak egy drámai anime részletben lennénk lelassult minden. A zajok a hangok, a mozgások, tényleg minden.
Lassan jelent meg a pici ablakocska előttem, szürke volt és fontos, ahogy a pillanat is, amire még most is olyan élesen emlékszem, mintha mist történne velem. A szívdobbanásom erősebb volt mint szokott.

Rendszerüzenet írta:

Tényleg meg kívánod ölni Tiro Takashimi-t?

Igen                                                 Nem

Szóval ő volt az Tiro Takashimi, aki sok pixellel hevert előttem szürkés tekintettel, mintha ott se lenne már... csíkja 0-án állt és várta mi jön.

Egy dolog jelent meg ekkor lelki szemeim előtt. Akane mosolya, a barátnőmé, aki az én tehetetlenségem miatt halt meg, és ő miatta ígértem meg magamnak, hogy nem hagyom mégegyszer, hogy meghaljanak miattam. Ekkor vált bennem a döntés véglegessé, és közeledett az ujjam lassan az igen felé, de ekkor egy nyíl reppent el előttem és egy hangot is hallottam.
Ne tegyem, mondták a többiek

Deha nem teszem.... akkor mi lesz vele? Mit teszek ha.....
megnyomtam a Nem gombot, tudjátok miért? Mert féltem attól, hogyha megnyomom az igent akkor nem álnak velem szóva többet. És ezt nem akartam, sok rossz döntést halmoztam eddig, és ha ez is rossz lesz, akkor nem tudom mit fogok magammal tenni, ez rosszabb súly mint amit bárki is tudna magán hordozni, a felelősség tudat, hogy a barátaid miattad mennek el, így vagy úgy.

Végülis az élet rendje ez, hogy az ember így vagy elveszti társait?

Ekkor éreztem, hogy újra gyorsul minden.
Visszanéztem Nővérkémre és láttam mi történik vele, rohanni kezdtem felé és amint tudtam a mögötte lévőket kezdtem űtni hasonló lendülettel mint a pici srácot a földön.
-Hagyjátok őt békén!

Túl sok minden történik, és nem is tudtam követni nagyon a dolgokat egy sereg vonult ellenünk tulajdonképpen, és én még csak azt sem láttam, hol van Sei... Chaknát lefognák, Tachit megkerülnék, az ajtót bezárnák... A helyzet szörnyű volt, és nem tudtam mi tévők lehetnénk, majd amikor a Chakna felé közeledőket elintéztem utána indultam el az általam leginkább ellenszenves "ember" ellen. A cicasrácra fordítottam tekintetem.

 Megkönnyebbülten látom, hogy Liese indikátora maradt sárga. Hála Isten.
A szöszi közeledésével egyébként csökkent rajtam a nyomás. Bármennyire elnyomja a zaj a hangját, a jártasságomnak hála kiszúrom Sei hangját, és gyorsan meg is találom a szememmel. Franc fogja itthagyni. Hogy kiszabaduljon, egymás után több nyilat is ellövök a grabancát fogó játékos csuklója (amelyikkel seit fogja) környékére. Miliméter pontosan sikerül a célzás, és ha szerencsém van ettől elengedi Seit.
-Rohanj, Sei! - kiáltottam rá, ha kiszabadult, hangomban azzal a parancsoló hangsúllyal, amit abban a bizonyos fakunyhóban már hallott, és aggóddással.