[VM] Liánpatak

Ez a második kedvenc helyem, rögtön a negyedik szint strandszigete után.
Nem is értem miért nem járok ide gyakrabban.
Itt is folyton süt a nap, virágillatban úszik az egész szint, színpompás rétek foltjai váltják egymás, amerre csak megy az ember.
Na meg a párocskák, kétségtelenül, az egyik legjobb randihely, annyira adja magát, de talán pont ez az, amiért tudattalanul is elkerültem mostanság Floriát és környékét. Mert ha nincs senkid se igazán, akkor a sok boldog pár láttán csak megzuhansz lelkileg.

Ezért aztán nem is időztem túl sokat a városban, nem pihenni jöttem, bár még így is lélekemelő a táj, de kétségtelenül küldetésben voltam. Rendkívül fontos és már-már halaszthatatlan teendőim vezéreltek erre a helyre, éppen ehhez az emberhez.

A Növényárushoz. Ő a huszadik szint Orákuluma, a megkerülhetetlen és egyben a legnagyobb segítség, amit el tudsz képzelni.
Mostanság egyre jobban felemésztettem a növénytartalékaimat, boss, miniboss, párbajok és küldetések, mind-mind igényeltek időnként valamilyen kritikusan fontos kelléket, potion, méreg, vagy éppen kristály formájában, és míg én a saját receptjeimhez könnyedén hozzájuthattam a megfelelő gizek-gazokhoz jutányos áron, a többi tier tekintetében már gondban voltam.

Felvettem hát, az éppen aktuális nekem kínált küldetést, remélve, hogy ez sem lesz sokkal bonyolultabb, mint az eddigiek, és nekivágtam a rengetegnek.Az erdő felé vezetett az út, a helyszín, aminek a közelében meg kellett kezdenem az ilyenkor szokásos keresgélést. Útközben pedig átolvastam még egyszer a leírást.
- Törékeny fehér virág! - mondtam ki hangosan is, hiszen egyedül voltam, ugyan kit zavarnék azzal, ha fennhangon magamban beszélek.
Volt egy elképzelésem, hogy bizony egy rakás ugyanolyan között kell megtalálnom az igazit, ezért aztán a tisztáshoz érve, még egyszer megbizonyosodtam róla, hogy ezen a területen kell keresgélnem.

Nagyon erősen meresztgettem ám a szemeimet hogy mégis hol van az a patak, mert a kék túra útvonala sehogy sem hozott ilyen nedves izé, folyékony helyre, hanem csak olyan kis izé-bizé erdei tisztásra. Hanem hát akkor már össze is hasonlítottam a térképemet de iziben a tájékkal, ahun állottam, s csak hamar rájöttem, hogy engem biza megtréfálta'ja fránya öregembör.

Smint hogy irányomat imigyen megtalálni véltem a földabrosz silabizálás után, már indultam is vón' fejest ugrani a nem túl távoli patakban, hanem hát akkor már hirtelen állt belém a félsz, hogy még a vér is megfagyott vala az ereimben, úgy adtam a palánk-formát, hogy csak úgy remegtem fejemmel mel' bokámnál fogva szorosan tapodtam a földet, csak hát erős volt a kilengés-pengés.
Mindez azért történhetett, hogy történetem fejezzem, BE, mert mit ad Kayaba!, valami ismerős hang egyszer csak megcsapatta a fülemet, pedig hát csak hangról beszélünk, az meg nem is olyan nagy was-ist-das.

- Tsőőőőő, Ozi-bácsi, mi járatban errefelé, a'hola ... ja már mondtad is. Hátööö.... JA!
Most hogy ilyen szépen tömören-velősen megaszontam vala, már sercintettem is a bele tenyerembe, ahogy azt jóóóóó magyar szoksá szerint illik, hogy csak úgy csattanjon az a pacsi.
- Én, benne vagyok! Rajtam ne mú'jék! - oszt ha küldött is ilyen izé-bigyó-party-meghivót, hát szives örömest rákattintottam a Jóvannát.
- Na-de-már-most, milyen erdő ez itt, kérem szépen?! Hogy már rögtön ráfonódik, de iziben a lábom fejére, hogy akkorát essek, mint még soha, hát hova nőnek már ezek a gyökér gyökerek?! Mit szeretnének itt fünn, a fő'szinen, há csak nem lélegezni?
- Hanem hát, ha már így vónánk, amondó vagyok, hogy ez nem minden napi erdő, varázsos ez! Ilyent csak a nesönöl dzsiográfikon láttam, aszongyák az asszony orhideája is onnét van, merthogy fent nőnek ezek a jóságok a fákon, biztos fáznak idelent, vagy mi fene, hát ne legyünk mi sem restek, hamarján tapodjunk rá a kérges mindenit egy fára, s kússzunk-másszunk, mint narútó az iskolában!
A Danee jószerivel fel van mászva a fára. Onnan próbálkozik rálelni a világára virágára.

*háttal nem kezdünk mondatot, a szóismétlés pedig a legszebb erény

Dörzsölöm is rendesen a szememet, mert nem csak a kicsikét fedeztem fel a szomszédban, de a liánok nem éppen természetes módon mozdultak el.
- Már látom! Itt van fent a szomszéd ágon, vagyis mindjárt a szomszédos fákon - mutatok arrafelé, ahol a csudát látom, hátha Ozi szeme is megpillantja, ha akarja
- Csak azt nem tudom, hogy kerülök át oda, anélkül, hogy összetörném magam, van ötlet?
- Meg nem tudom, mennyire tűnt fel, de ez a kis dzsungel nekem természetellenesen túlon-túl élő, mármint nem az állatok, hanem a liánok! Vagy én szívtam be valamit idefent, vagy pedig ezek maguktól is mozognak, úgyhogy jó lesz vigyázni, ki tudja, mire készülnek.
- Apropó, nincs egy loli kéznél? Jó lenne csalinak, azokat nagyon szeretik ezek a hiperaktív csápok.
Úgy döntöttem lemászok, leereszkedem, bárhogy is legyen, inkább lassan és óvatosan, figyelve hova lépek, no meg a liánokat is szúrós szemmel tartva távol, míg az egyik kezem végre fel nem szabadul, mert ha közelembe merészkednek, akkor kaszabolni fogok, de rendesen.
Felmérem a virágos fa körüli mászási lehetőségeket, és ha látok rá esélyt, akkor a törzsén, vagy a lecsüngő liánokon felhúzom magam, ha nincs, akkor inkább Ozirisznek segédkezek
- És te látsz bármi mást, kell segítség?
Ha mászok is, a rövid kardomat, akár a kalóz matrózok, a fogaim közé veszem, hogy csak érte kelljen nyúlni, ha a liánok tréfás kedvükben lennének, és ritkításért kiállt a helyzet, a pajzs meg marad a hátamra szíjazva, legalább azt védje a szemtelen dzsungel Ent népség fortélyai elől. Ha elérem a virágot, rögtön szakítok persze.

- Valahogy nem így terveztem a lejutást ... pff - mormogom bosszúsan, ahogy sajgó üleppel és csupa sár tenyérrel feltápászkodom ebből a sáros-tőzeges-mocsaras izéből.
- Nekem meg van a virág! - válaszolom nagy hangon Ozirisznak, s közben igyekszem leverni, vakarni a sárdarabokat a tenyeremről meg a nadrágomról.
- Miért, te hogy állsz? - érdeklődöm, anélkül, hogy látnám, merre is van a srác
- Hallod?! Merre vagy? - fordulok körbe, hajtom szét az indákat magam előtt, míg meg nem pillantom a csávába került bajtársam
- Hát te meg hogy gabalyodtál bele abba a sok liánba? - csodálkozok rá derűs mosollyal
- Le tudod szedni magadról? - kérdem, bár látva a próbálkozásait, nem vagyok meggyőződve arról, ezt a kérdést volt értelme feltenni
- Várj! - emelem az ég felé a mutatóujjam - Kitalálok valami! Valahogy kiszabadítalak onnan!
Persze könnyű mondani, és gondolom a várakozást sem lesz nehéz teljesítenie, de mi a fenét tehetnék.
Ahogy a lábam kapásból bokáig süllyed, és még csak rá se nehezedtem igazán, ijedten húzom vissza, hogy csak úgy cuppan a drága.
- Ez valami mocsár-féle, jól sejtem? Azért lógsz inkább a liánon, mi?
Na, ezzel se lettem okosabb. Szétnézek a felszerelésemen: csupa nehéz holmi, ami hipp-hopp lehúzna a mélybe, de akár maguktól is elsüllyedtének, ha jól sejtem.
- A pajzs nem lenne rossz, ha mondjuk akkora lenne mint egy tutaj, de ebben a formájában kevés lesz, hömm ...
Nem, ezekkel nem jutok előrébb.
- Ha lenne nálam fagytér kristály, sima ügy lenne! - gondolkozok hangosan - De meglehet, hogy akkor a virág is szétfagyna ...
- Mennyire vagy jó úszó? - hülye ötletek tódulnak a fejembe, de hátha kisül belőlük valami - Ha elvágod a liánokat egy kivétellel, és aztán leereszkedsz óvatosan az utolsóból kitekerve magad, meg az egyik levágott lián végét felém dobod, akkor talán vissza tudlak majd húzni - Rizikós terv, főleg, hogy sosem volt még igazán dolgom mocsárral, és nem tudom, mennyire úszható, mennyire nem
- Áh, de nem jó, hagyjuk, akkor lehet nem érnéd el a virágod, és az se tuti, hogy ki tudnálak húzni saját erőből.
De akkor mi legyen, hogy tudnék...
- Inkább odamegyek én is - az más kérdés, hogy hogyan - és valahogy leszedem rólad a liánokat
Szétnézek, maradt-e lián, amiken át tudnék kapaszkodni felé, ha nincs akkor előveszek kötelet, s a végén lévő rostjait egy-egy fél-öklömnyi kő köré kötözöm akkurátusan.
Ha van lián, akkor tanulva az eddig látottakból, a kardom végét fárasztó méregbe mártom, s a penge oldalánál fogva a fogaim közé véve mászok, himbálódzok, vagy akár ugrok át, ha kell.
Ha csak a kötélre hagyatkozhatok, akkor próbálom úgy dobni a köves végénél fogva, hogy rátekeredjen az Ozit fogva tartó liánok egyikére. A kardom persze most is bemérgezem, s ha így-vagy úgy átjutnék, akkor csak megszúrom kicsit a rakoncátlan liánokat, de el nem vágom, had ernyedjenek el egy kicsit a méreg hatása alatt.

//gyenge fárasztó méreg