Sunshine üdülő

//Chakna//

Unalooooom!
Mit tegyek hogy ne ilyen lassan teljen az idő?-lóbáltam kedvenc fotelom oldaláról lábamat, majd mintha egy nyíl állt volna bele a fejembe döbbentem rá!
-kimegyek és veszek egy vödör fagyit!-nade komolyra fordítva a szót, nem fagyit mentem el venni, hanem a gearemnek kerestem kis javítást pár ismerős kovácsnál, de sajna nem sok semmit találtam, majd amikor szomorúan bandukoltam hazafele kaptam el fél füllel két játékost:
-most nyitott újra az üdölő a negyediket, csodaszép lett és van képzeld! benne! egy! igazi! delfin is!
-delfin komolyan igazi itt?-szóltam közbe, de pár furcsa tekintetet kivéve rám sem hederítettek...
~csak gondoljuk végig ha egy igazi delfin lenne...akkor az akkor sem lenne igazi ha mégis mert ugye nem az, hiszen na!~
-najó a fenébe is látnom kell végülis delfin! *,*
ekkor találtam ki mi is lesz a program!

Liese írta:Neechan!

Szerintem te is nagyon fogsz örülni ha megtudod hogy a Sunshine üdölőben van egy majdnem igazi igazi delfin! Gyere el velem meglesni owo hozok pár fotókristályt és finom háziszörpit am am ha jó megbeszélünk egy időpontot mondjuk holnapra és akkor tali ott!

Hugid:
Lieselotte

igen igen, a zseniális tervem az volt, hogy elmegyünk és meglessük a delfint és ha lehet lefotózkodunk és lövünk egy szép selfiet közösen!

Szószó másnap találkoztunk az üdölő bejáratánál, rajtam már a zöldes strandrajárós rucim volt, a menő sötétedős napszemcsimmel(k)
-ohooo megvagy!-szóltam neki, ahogy megpillantottam a nővérkémet
-örülök, hogy eljötté végülis, remélem nem átverés a delfin owo
álltam a napsütésben a csodaszép luxus szálló előtt izgatottan nem tudva, hogy vajon tényleg delfin vagy nem delfin, hisz ez itt a kérdés!

Kimerült  vagyok, és kissé magamalatt a napokban. És Isten tudja miért jut nekem ilyenkor az eszembe, hogy Liese nagy valószínűséggel hamar kirángatna ebből a depresszív állapotból?
És mintha a sors megerősítést akarna adni, kapok egy üzenetet a szeleburdi szőkeségtől, hogy menjek vele delfint lesni a negyedik szintre a Sunshine üdülőbe úgy.. Holnap.  Hát ezekután mondhatnék nemet? Ugye, hogy nem?
Gyorsan megírom, hogy Szuper ötlet, holnap ott találkozunk, és már a gondolattól is jobbkedvre derülök. De komolyan. Ha Liese mellett vagyok mindig történik valami váratlan, vagy mókás. Mondjuk azért remélem nem olyan lesz, mint a hajó… Azt inkább ne ismételjük meg
Másnap, felszerelkezve a fürdőruhámmal és némi könnyű süteménnyel, el is teleportálódok (a hosszabb úton, mint mindig) a 4. szintre, és kényelmesen elsétálok az üdülőhöz.
Mosolyogva lépek oda Liesehez, aki azzal a lendülettel "el is kap".  Kuncogva bólogatok, hogy megvagyok bizony.
- Én is remélem, hogy nem átverés. Sosem láttam még delfint - helyeslek lelkesen, aztán további magyarázkodás nélkül karonragadom és vidáman, kényelmes tempóval húzom magam után megkeresni a delfint. Wow… Nem hittem hogy valaha én fogok így magam után rángatni valakit… Lehet rossz hatással volt rám a 20.szint meglátogatása Tachival? Vagy… ez nem is rossz.
Hamar megtalálunk egy medencét, ami úgy néz ki, mint amiben delfineket szoktak tartani,  és abban a reményben, hogy meglátjuk a delfint, oda is lépünk.
Én pedig elkövettem azt, amit nem lett volna szabad. Nem aktív az észlelésem, így nem veszem észre a mögénk lopakodó két alakot, így nem tudom elkerülni, hogy mindkettőnk fejére egy-egy zsákot húzzanak. Tompa ütést érzek a tarkómon, és hamar elnyel a sötétség. Ahogy valószínűleg Lieset is…


// A folytatást rád bízom owo //

Uhaa sosem láttam még Nővérkémet ilyen lelkesnek, a szó szoros értelmében magával ragadott... Nyaaa pedig az az én dolgom szokott lenni.... Segáz!
Megállítottam azért a nagy lendületét a belépőnél ahol egy bácsitól vettük meg a jegyeket...
-kissé korán vagyunk, de remélem ott lesz már...tuti ott lesz! ugye?
Majd megint elindultunk már egy pici térképecskével a kezünkben és elértünk a nagy medencéhez. Én közel hajoltam és kívááálóóó szememet használva nem láttam semmit....
-aaaaa tényleg korán vagyunk még, de bíztató, hogy tényleg lehe....
még be sem fejeztem a beszédet amikor valaki megragadott hátulról és a két karomat hátrafogva húztak fel egyenesbe... félszemmel láttam nővérkémet már elfogták és zsákot húztak rá... én nekem volt kis lélekjelenlétem és egy erős rugással hátrakötött kézzel rúgtam remélem érzékeny helyen a támadómat....
~nem volt jó ötlet... előre lendültem és a vízben landultam...~blugy blugy bluuuugy
lesüllyedtem a medence aljára és arra lettem figyelmes, hogy két bronzsisakos fazon ugrott utánam akik megragadtak és kihúztak a vízből, majd ahogy a földre kerültem elég durván térdeltek rám és egy ütés után elsötétedett a kijelzőm...akarom mondani elvesztettem az eszméletem.
Amikor felkeltem egy zsák volt a fejemen...
-hahóóó hol vagyok? valakii?
Úgy tűnt sehol senki.... De ekkor hirtelen valaki levette rólam a zsákot megint egy bronzsisakos alak...
-mi történik? hol vagyok?
néztem rá és ahogy láttam egy elég fura spártai klubtag lehetett...
ahh mibe keveredtem megint?
-mi vagyunk a Spártai Népfront tagjai, el vagytok hozva, ez a mi földünk és nem mondom meg hogy a negyedik szinten belül hol vagy!
-ohhoo negyedik szint sokat szűkít köszi... -ekkor vettem észre, hogy Chakna széke ott van mellettem, de még nem kelt fel... remélem nincs baja....

Magamtól is megálltam a kasszánál. Ennyire azért nem szálltam el… legalábbis remélem.
Én annyira azért nem hajoltam közel, mint Liese. Látni már nem látom, de hallom a csobbanást. Remélem hogy jó jel, de utánajárni már nem tudok, mert eddigre az a tompa ütés lett az ellenállásom jutalma. Francba már hogy ennyire nincs erőm…
Utólag úgy néz ki, erősebb volt az az ütés mint gondoltam volna…
Lassan, bezsákolt, zúgó fejjel térek magamhoz. Nem, nem fáj, Aincardban vagyunk… de érzem a hatását az ütésnek. De még nem mozdulok.
Kitudja mennyi idő telt el… Mindenesetre már az első pillanatogban hallom egy idegen férfi hangját, aztán Lieseét is.  Tehát ő is itt van. És a hangja alapján nem esett baja. Megkönnyebbülten sóhajtok.
Néhány dolgot már most megállapítottam: Egy: ezek nem normálisak. Tehát vagy nagyon egyszerű a logikája hogy miért és hol vagyunk, vagy egyáltalán nincs neki. Ha fogadni kellene az utóbbira tippelnék. És még azt is el tudnám képzelni, hogy a medence mellett, valamelyik öltözőben, vagy hasonló.
Ekkor mozdulok csak meg, hogy kicsit kényelmesebben üljek.  És a tudatomig csak most jut el, hogy…egy laza kötélen kívül a csuklómon nem vagyok megkötözve o.o Na neee, ennyire nem lehetnek barmok…
A mocorgást mindenesetre észrevették, és az én fejemről is lekerül a zsák. Nem sokat várok, már kérdezek is.
- Azt mondtad, el vagyunk hozva. Miért? - mielőtt megkockáztatom, hogy azt a kérdést is feltegyem, hogy "hova" azért szeretném megtudni, hogy pontosan mennyire  tökkelütött a társaság.
- Kevés a nő a társaink között, azért. - vágja rá. Ehm… nagyon tökkelütött ahogy eddig kinéz. Lehet nem is lesz szükség arra a kérdésre.
A válasz alatt körbenézek a szobában.  Padok. És szekrények.  Igen. Ez határozottan egy öltöző. Kérdés hogy pontosan hol.
Nézelődés közben azt is megállapíthatom, hogy Liese sincs jobban megkötözve, mint én. Remek. A szobában pedig ez az egy férfi van. Könnyen megfordíthatjuk a helyzetet… Igyekszem szemkontaktust találni Liesezel, és jelezni a tervemet, hogy egyszerre felugorjunk, és lefogjuk, persze azonnal befogva a száját. És úgy, hogy csak ő láthassa, mutatom, hogy a csoklómról a kötél már a kezemben van, nem rajta.

Nem is tudom miért hittem, hogy nagy bajban vagyunk, erről szó sem volt, inkább csak kicsit kizökkentettek minket.

Egy boldog mosollyal vettem észre, hogy Chaknának sincs komoly baja, sőt... egészen jól van!
-Azért mert kevés a nő? És biztos okos ezt így megoldani?
Komolyan gondoltam a kérdést, mert nem hiszem jókor kötnek belénk.... lemaradtam a szép látványról és valószínüleg a teljes műsorról.
Dühös voltam és az sem segített, hogy a kigyúrt hast imitáló bronzpáncélosunk egy kicsit híján volt az agynak...
-ahh nemááár engedj el minket kérlek.... nem fogunk elmenni csakúgy....~nem valóban nem, jól megverjük őket előtte
Néztem rá kerek szemekkel és közben Chaknára pillantottam aki már ~szabad?!~
Nem hittem volna ilyen hamar sikerül neki kijutnia, és én is hamar észbe kaptam és a kezemmel feszengeni kezdtem.

Elég látványosan. Ami Mr. Egybenyaknak feltűnt.

-Mit csinálsz te szőke?-kérdezte mogorván tőlem
-Öhm nagyon szoros a kötél, és fáj tőle a kezem is...
Nem hittem tényleg elhiszi... de mégis, odajött és még lazított rajta, tulajdonképpen eloldozott o.o
Amikor aztán megfordult és valamit matatni kezdett intettem Chaknának, hogy jók vagyunk, és amikor gondolja mehetünk.

-ahm hogy szólíthatlak kedves jó Spártai hős?
-engem szólíts Spartacusnak~de ő nem Római volt?~ gondoltam magamban

Még mielőtt kétségbeeshettem volna a figyelmetlenségem miatt, már meg is nyugodhatok, hogy annyira nem nagy a baj, mint elsőre tűnt.
Liese láthatóan jól van, csak mérges a helyzet miatt. Én meg magamra vagyok mérges, úgyhogy most jó párosítás leszünk.
A kérdésére a "vendéglátónk" néhány pillanatig pislog, aztán hebeg néhány sort, végül úgy néz ki felhúzza magát azon, hogy nem tud érdemi választ adni, és nem túl durván, de ránkförmed.
- Az asszony tartsa a száját! Majd a férfiak megmondják mit csináltok! - Na szép… Tényleg leragadtak ezek a középkorban, ha nem az ókorban. Annak is a rosszabbik területein, mert minimális tiszteletet megadtak a nőknek még azokban az évszázadokban is…
Mindenesetre egy lesúlytó pillantásnál többet nem reagálok a megszólalására. Minek? Van akivel nem érdemes vitatkozni, mert okosabb, és jobban tusd érvelni. És van akivel pedig nem lehet, mert nincs meg hozzá a minimális befogadókészsége. Ez az eset az utóbbi.
Liese kifakadására viszont érdekes dolog történik: A "katona" egy pillanatig láthatóan, sajnálkozva elgondolkodik rajta, hogy teljesítse Liese kérését. O.o Mi a fene…
Valószínűleg az zökkentette ki ebből az irányból, hogy Liese kicsit látványosan kezdi a kötelet lazítgatni a csuklóján. És persze a katonának egyből eszébe jut az is, miután végül kilazította szőke hugocskám köteleit, hogy az enyémeket ellenőrizze….
Na most vagy nagyon megszívom, vagy nagy mázlim lesz.
Mert van annyi lélekjelenlétem, hogy a kötelet néhány gyors, és Spartacus számára észrevehetetlen mozdulattal visszatekerjem a csuklóm köré, kérdés van-e annyi esze, hogy feltűnjön neki, hogy már nem megkötve van. 

Takada nem egy szégyenlős alak, és emellett még eléggé rámenős is. Mármint ha a horgászatról van szó.
Ha lát egy jó partot vagy vizet, akkor ott bizony ő megpróbál halat fogni. Így amikor tudomást szerzet a napfényes üdülőről elhatározta, hogy ott fogja felavatni újonnan szerzett pecabotját. Persze nem a medencékbe a nyugágyak között. Az első szintes kúti peca bőven elegendő bohóság volt egy olyan idős öregúr számára, mint ő. Időközben arra is rájött, hogy tulajdonképpen a horgászat itt, mint minden más, skill alapú, vagyis teljesen mindegy mit csinál, ha elég magas a skillje akkor lesz kapás. Ez némileg lehangolta, de megfogadta magának, hogy a peca eszenciáját akkor is beleviszi, ha annak az égvilágon semmi értelme.
Ennek örömére, most itt bajlódik botjával a napernyők és nyugágyak közt a part felé baktatva. Mert a köves partok közelében jó eséllyel fogható a Fugu. A harcművész mivel már tudja, hogy semmi esély arra, hogy akár egy takifugut is kifogjon, így nem vesződik a főzés tudományának tovább fejlesztésével. Nyilván a gondolattal eljátszott, hogy ha képes lenne a gömbhal kifogásával, és felfejlesztené a főzés skilljét mester fokozatra, egész biztos nyitna itt egy éttermet, és a Fugu lenne a fő specialitása. ~Egész biztos itt is lenne olyan, aki megkísértené a szerencséjét… bár ha mester fokozatú szakács lennék, nem-igen kellene tartani senkinek attól, hogy az utolsó vacsoráját eszi…~
Takada úgy belelovalta magát a gondolatba, és a híres étterem tervébe, hogy már most aranyba foglaltatná a nevét, pedig még élénken él az emlékezetében a csúnyán elszenesedett nyúl képe.

A mindenféle extravagáns vizi szórakozást hirdető táblákat elhagyva, a sziklás, zátonyos partot keresve, végül eljutott egy általa ideálisnak vélt szakaszra. A szereléket összeállítva letelepedik egy sziklára és onnan kezdi a horgászatot. A felszerelés egy sima készség, melynek a végén, vagyis a horgon egy rákot imitáló valamit rögzített az öreg. Bedobást követően az ujját, az orsó feletti részen, a zsinegen tartja, mert így érzékeli, ha valami a horgára akad. A csalit nem dobja messzire. Egyrészt mert nem szeretné, ha túl hamar akadna valami a horgára, másrészt meg minél messzebb dobja, annál valószínűbb, hogy valami akadó (élesebb szikla, kagyló) lemetszi az aprólékosan bütykölt csaliját a zsineg végéről.
Így rövideket dobva, finom tekerésekkel húzza vissza a csalit, mintha csak egy aljzaton mozgó kis rákocska lenne. Ezt a mozdulatot ismételgeti, miközben gondolatban visszatér „Takada mester Fugu falodája”. Természetesen itt a negyedik szinten nyitná, talán pont itt az „üdülő falu” mellet. Akár a bungalókhoz hasonlóan lehetne a vízen, cölöpökre épülve. ~A Kagoshima prefektúra béliekket meg ehetné a sárga irigység…~ gondolja kajánul. ~Persze lenne jóféle helyben fogott Unagi angolna roston, vagy akár ramennel, meg Satsuma-age is…~ Az öreg a menü összeállítása közben alkalmanként odébb cibálja a csalit, de csak óvatosan.

Nap lemenő félben van, és a képzelgéseiből visszatér a realitás világába. Nyilván nem sok esélye lenne még egy utcai kifőzde nyitására sem, nem hogy egy étteremre. De a gondolattal való eljátszadozás egy kicsit kizökkentette a mindennapok túlélésének rutinjából. Az elmúlt időszakban nagyon oda koncentrált a tapasztalat szerzésre, de igazából nem érez semmi eredményt. Lehet, hogy már egy alacsonyszintű mob egy-két csapásra pixeleződik, de azért akadnak még hiányosságok az ismereteiben még szép számmal. Kissé elszorul a szíve, mikor eszébe jut Takayama. Amikor a kirohanása alkalmával kerek perec a szemébe mondta, hogy csak tehetetlenül téblábolna egy ilyen világban, mint ez. És lám igaza is lett. Legalábbis részben, mert bár éles helyzetekben eddig mindig volt ott mellette valaki, aki kisegítette, és így sikeresen megúszta épp bőrrel, de a szafarizásban azért elemében érzi magát. Igaz kellett jó pár alkalom mire rájött, hogy valójában a körülményeknek semmi jelentősége, csak megfelelő szintre kell hoznia a képességeket, és akkor lesz eredmény, de erre mind magától jött rá, és erre büszke volt. Persze egy új technológián felnőtt kisiskolás biztos megmosolyogná ezért, de ez egy cseppet sem vont el a saját értékítéletéből a teljesítménye irányt.
Mivel már lassan indulni a kéne vissza, így a befejezés érdekében sokkal hosszabbakat dobott, és nem kezdte visszacsévélni azonnal a szereléket, hanem hagyta egy kicsit. Persze arra nem volt hajlandó, hogy tényleg egyhelyben hagyja a csalit. Ezt csak végső esetben alkalmazza, amikor már nagyon mehetnékje van, ugyanis az ezen a szinten lévő vizekhez épp elég a képessége, hogy relatíve hamar kapása legyen. Viszont ~… kell a rizikó faktor, különben nincs meg az élvezet…~ Gondolja, miközben saját esélyeit csökkentve újra és újra felcsévéli a zsineget, majd ismét bedobja a szereléket jó messzire. Mindenkinek meg van a maga relaxációs elképzelése, hogy miként tudja takaréklángra állítani az elméjét. Van aki olvas, van aki csak szimplán ejtőzik egyet a napon, és van olyan aki elég buggyant ahhoz, hogy a vízparton állva, egy maga által összemókólt akármit zsinórra kössön, és azt hajigálja a vízbe. ~Na ez volt az utolsó dobás!~ Konstatálta, mikor a kifelé tekerés közben hirtelen elnehezült a készség.
– Vajon ehető-e vagy sem? Lássuk!

//Tonhal//