[Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk

by **Hayashi Yuichi** Csüt. Aug. 20 2015, 00:00

Alig telt el pár perc, épp hogy elhagytam az árvíz sújtotta területet, a már mardosó bűntudat, ami túlnőtt rajtam meg kellett találnom a lányt, követtem. Egyértelműen hibás vagyok Solvik pusztulásában, és ezzel szerintem mindenki tisztában van, aki ismerte a tervem. Az íjász fiú és Hinari. Előbbivel nem lenne gond, amúgy is ő inkább elrejtőzött, ahogy csak tudott. Az utóbbi lány pedig, vele van mit megbeszélnem, nem elég, hogy eloroztam előle a vezetést, de még bele is rángattam egy vakmerő ellentámadásba, amit ugyan tökéletesen megértett és kivitelezett mégis olyan katasztrófába torkollott, amit.. amit az egész szint környezete megviselt. Leomlott házak, kidőlt fák és mindenfelé víz és törmelék, ennyi maradt a városból a koboldok után. Talán a lakosok nem érzik ennyire a felelősség súlyát, mint én. Nekem viszont nincs választásom, csak színvallásom. Nem teketóriáztam sokat, így Hinari ajtaján kopogtam türelmetlenül másodjára. Igaz alig röppent el alig két másodperc az első erőteljes kopogásom után, máris emeltem a kezem egy harmadikra. Az ügy nem tűrhet halasztást, hisz mégis csak kihágás történt. Vétkeztem egy fontos szabály ellen. Esetlegesen ártatlan emberek életét is kockára tehettem volna. Így is meghalt egy piros, akinek halála a lelkemen fog száradni. Mégha gyilkos is, csak nem egy ilyen helyen akart odaveszni. Képtelen voltam megmenteni ez a legborzasztóbb.
Ezen gondolatokkal, toporogva álltam a márvány padlózaton a tölgyfa ajtót figyelve, mikor ugorhatok be, a folyosó hűvöséről. Akár csak egy pillanatra is, hogy patakként zúdítsam nyakába, mennyire sajnálom? Nem is ez kevés, mennyire alkalmatlan vagyok ilyen hadügyi lépések kivitelezésére. Hisz az a státusz információ, ami érkezett, hogy most már ilyen tönkrement marad a szint, szellem járta hely lesz, senki sem fog visszatérni Solvikba sosem. A valaha dicső város, ami fák közé telepedett a maga piros ellenes nyugodt környezetével, semmi több innentől, mint ez a márvány kő, amin éppen állok. Egy darabja a világnak, egy üres és nyers darabja, egy alkotó eleme az életnek, semmi több. Pompáját vesztve, összehúzva nyöszörög egy sarokban és a régmúlt árnyékában érleli végtelen bosszúját. Akár egy esemény, ami eltörölheti a kalandorokat, egy újabb inváziót, ahogyan mi is megállítottuk azt.
Ahogy megjelent Hinari az ajtóban, ugorva átöleltem és szóáradatként zúdult ki a számon, néhány sajnálom, ezt nem akartam, és mi lesz most Solvikkel? Pár perc után azonban csak elengedtem a lányt a kényszer kötelékéből, és szótlanul álltam csak ott még mindig azon agyalva, vajon megéri-e elpusztítani a hordát? A többi szint is ennyire siralmas?

by **Hinari** Csüt. Aug. 20 2015, 01:19

Hogy is volt ez? Elég hirtelen történt, az erőbuff, majd pár vágás, a minibossnak pedig kevesebb élete volt, mint gondoltam. Pixelek szálltak, felugró panel, az utána lévő üzenetet meg nem is értettem – de nem is nagyon akartam megérteni, egyelőre. Itt nem állhattunk meg! Ezt a szintet sikerült megtisztítani, de máshol is szükség lehetett ránk, és… Alex. Szemeimbe könnyek gyűltek, a megkönnyebbüléstől, hogy vége van. És élek.
Ő pedig a céhházban vár rám.
Meg kellett néznem, mi van vele, meg kellett nyugtatnom őt! Letöröltem arcomról a könnyeket, úgy fordultam a többiek felé, gyorsan elhadarva, hogy vissza kell rohannom a céhházba, de még számítsanak rám a többi szinten, és hogy mindenképpen küldök üzenetet a helyzetről. Az utolsó mondatom végére már a magasban volt a teleportkristályom, s pár perc múlva már a JL palota előtt álltam, kifulladva a futástól. Nestor persze jóval korábban kiszúrt, s megnyugodva szállt mellettem, hogy aztán elkanyarodjon az udvar felé – én a lépcsőkön siettem fel, benyitva a szobámba, a fiút keresve, s ha megtaláltam, szavak nélkül ugrottam a nyakába és öleltem át. Ő volt az, akihez haza tudtam jönni. Aki miatt kezdtem olyan otthonnak érezni a szobámat, amilyen odakint volt – és akartam, hogy ne menjen el, hogy ne hagyjon itt. Meg is mondtam neki, még mielőtt ennek az egész koboldinváziónak híre ment volna. A mobok azonban ezt a kérdést is eldöntetlenül hagyták: mégegy dolog, ami miatt utáltam őket. Arról nem is beszélve, hogy nem sikerült elpixelezni mind, elfutottak a gyávák… és nem kételkedtem benne, hogy egyszer vissza fognak jönni. Kivéve persze, ha Chiakiék és a többi, a szintért harcoló játékos nem végzett már velük az erdőben.
Kopogtattak. Türelmetlenül, mint akinek sürgős, én meg sóhajtva néztem az ajtó irányába, és mondtam le arról a pár perc együttlétről, amit Allal tölthettem volna, a következő harcok előtt.
- Yu… - nem tudtam folytatni, s kellett pár pillanat, mire felfogtam, hogy tulajdonképpen miért is van itt. Az ölelése is meglepett, nem is tudtam mire vélni, így jobb híján csodálkozva hallgattam, majd csak csak megnyitottam újra azt az üzenetet, tanulmányozva kicsit a leírást – Nem fog respawnolni? Hiszen védett övezet… – bukott ki belőlem, a felismerés viszont nem érintett túl kellemesen. Tényleg így marad? Volt az a momentum, amikor mindketten egyetlen moccanás nélkül álltunk egymással szemben, teljesen némán. Kellett ez az idő. Gondolkodtam. Nem kellett volna. S egy kicsit elsápadva néztem fel rá végül, azt latolgatva, mit is mondhatnék… közben már két új üzenetem is jött, a kijelző kitartóan villogott a szemem sarkában. Máshol kéne lennem most.
- Ne hibáztasd magad – próbálkoztam – Senki sem tudhatta, hogy ennyi víz fog kiömleni abból a rozoga négyfalábú toronyból, és… - becsuktam a szám: saját magam számára sem álltak meg a kimondott szavak, egyszerűen nem volt mit mondanom erre. Oda sétáltunk fel Alexszal karácsonykor. Az a teázó és az öreg njk, aki kiszolgált… Megráztam a fejem, hátha ki tudom zavarni onnan a gondolatokat, mik gombócba tömörültek kaparó torkomban.
- Segítesz, ugye? Több szintet is sikerült elfoglalniuk a koboldoknak.
Hangom fakó és erőtlen volt, de további ácsorgás és tétlen várakozás nélkül kerültem meg a fiút, kilépve mellette a folyosóra. Alextől még azelőtt bocsánatot kértem a kevés ittlétért és köszöntem el tőle, hogy ajtót nyitottam volna: tudtam, hogy fontos lesz, és hogy bárki is jön, nekem mennem fog kelleni. És ez fontos is volt. Csak éppen nem úgy, ahogy arra számítottam.

Igazából nem tudtam, merre akarok menni. Először el kellett volna olvasnom Hoora levelét, mert az egyik biztosan ő volt, aki írt. Úgy rögtön lett volna dolgom. De most csak mentem előre, le a lépcsőn, egy pillanatra viszont megálltam a közepénél, ujjaim épphogy érintették a korlátot. Mit is akarok én most? Túlságosan összezavartak a történtek. Így pedig meggondolatlanság lett volna bárhová is menni.

by **Hayashi Yuichi** Csüt. Aug. 20 2015, 21:25

Lehorgasztott ajkakkal fogadtam békítő szándékát. Azonban ez nem ilyen könnyű, ahogy elengedtem kissé elléptem tőle. Úgy látszik az nem zavarta, hogy átvettem a vezetést a harc idejére és tulajdonképpen jól teljesített a csapatunk. - Szép vágás volt az, amivel a kobold vezetőt elpixelezted - mondtam színtelen hanggal, de pillanatra apró mosolyra rántva számszélét, hogy újra a komorságába ernyedjen. - Segítek persze, van egy kis elintézni valóm velük. Jah, hogy igen, amit tettünk az úgy marad, a szint közel megsemmisült - szorítottam ökölbe a kezem, miattunk. Ugyan a hátralévő szót visszafojtottam, s elfordultam, indulni készültem.
A lépcsőig míg meg nem állt nem szóltam semmit, csak sétáltam mellette és újra lepörgettem a képeket, ahogy leúszok a romokhoz és erőtlen próbáltam kiszabadítani a lányt a romok alól. Hiába, elpixeleződött előttem. És a harc végeztével senkinek nem hiányzott. De basszus! Ott volt! Tűnődve Hinára pillantottam nem tudtam mire gondol, de azt tudtam, hogy én mire.
- Az első úti célünk a céhkert - mondtam határozottan és léptem is egyet előre lefelé - nincs vesztegetni való időnk tudom, de van egy dolog, amit szeretnék kipróbálni - mondtam haladás közben kezdetnek. - Tudod, még mindig akadnak gondok a harcban, mind nekem és ahogy láttam neked is. Szeretnélek kihívni egy harcra, egy aréna harcra, mielőtt elindulnánk a következő szintre - mondtam kilépve a céhkertbe, ahol korábban Rita rengeteget edzett ahogyan én is vele. Felnéztem a zöld lombokra, amit kellemes szellő himbált hol erre, hol arra. - egy négyvágásos technikát megtanítanék, ami szükséges ehhez, megmutatom, majd a feladatod az lenne, hogy kivitelezd ezt az aréna harcban - nyomatékosan ránéztem, miközben helyet hagyva neki, hogy lépjen amerre szeretne, megcéloztam az egyik fa törzsét és odasétáltam - nem fogom hagyni, hogy könnyen megszerezd ezt. Mosolyodtam el. Amolyan felkészítés a következő koboldok elleni harcra, ez sokkal nehezebb lesz, hiszen láttuk mit tettem, mit tettünk. A szint romokban, és kitudja, mikor lesz újra a régi, vagy egyáltalán lesz-e. Elővettem a katanát és kihívóan felé mutattam. - Állj meg kérlek egy helyben és megmutatom mire gondoltam. Van néhány hiányosságom, amivel nekem nehéz, de számodra könnyebb lesz - megvártam míg elhelyezkedik és a törzsről elrugaszkodva, négy vágást intéztem a levegőbe, figyelve, hogy ne érjem el, csak imitáljam. Kettőt szemből kapta, egyet nyakra és egyet hasra, kettő pedig hátulról derék és tarkó tájékon. Szemmel biztosan tudta követni a mozdulataim, hiszen hasonlóan gyorsak vagyunk. És ő láthatja is a technika hiányosságait. Kardom elhúztam a haja mögül és eltettem a tokjába.
- Szóval állj ki ellenem kérlek, győzz le ezzel a módszerrel és fejleszd ki a saját vonalad. Utána mehetünk koboldok ellen harcolni. Valahogy olyan érzésem van, ma nem csak egy játékos veszíti el az életét. Nem szeretném, hogy te köztük legyél - mondtam szomorúan. - Igaz vörös játékos volt, de előttem halt meg, megfulladt. Sajnálom képtelen voltam megmenteni, pedig ott voltam és akartam segíteni - könnyektől nedves szemmel tekintettem rá. Fel kell készülnie mindenkinek, Ozi is talán megtalálta a válaszát, ahogy én is. Nio biztos helyen van, és direkt nem őt tanítom most a túlélésre. Talán egyetértek a szerepével, talán nem. Ahogy Al úgy Nio is fontos személyek a játékban, de Hina jelen pillanatban fontosabb. Hisz szembeszállunk a hordával újra. Nem ketten, többed magunkkal, de ha már csak egyel többen túléljük, már akkor nyert ügye van a játékosoknak az invázióban.

// statok:
Élet: 32-2 (30)
Fegyverkezelés: 25+31[+2] (56)
Erő/Irányítás: 20+40[+5] (60)
Kitartás: 16+8 (24)
Gyorsaság: 49+47[+4] (96(104-111))
Speciális képesség: 18+2 20
Páncél: 70

by **Hinari** Csüt. Aug. 20 2015, 23:34

- Nem a szint, csak a város.
Fölösleges volt kijavítanom, de ez az apró momentum igenis fontos volt, nekem legalábbis. Ahhoz, hogy tudjam folytatni, bármi is legyen a tizenharmadik szinttel ezután. Bólintottam. Tulajdonképpen mindegy is volt, mit válaszol, hogy jön-e velem rögtön vagy vissza akar menni Niohoz előtte… gondolataimba merülve lépdeltem a folyosón, s csak amikor megálltam, vettem észre, hogy céhtársam mellettem van. Nem nézett ki túl jól. Valószínűleg én sem, de benne volt valami, amit egyelőre nem tudtam megfejteni, s ami belőlem még hiányzott. Egy pillanatig a szemébe néztem, majd már éppen indultam volna tovább, amikor megszólalt. Kérdőn fordultam feléje újból, félig egy alsóbb lépcsőfokon állva. Céhkert? De követtem, félig nyílt, kérdésre kész ajkakkal, egészen a lépcső aljáig. Ott már mindenképpen dönteni kellett. S nem is mentem utána. Nem értettem őt. Gyakorolni, harcolni, most? Hitetlenkedve néztem rá, ha visszafordult a kapuból, s ő csak mondta tovább, én pedig csak bámultam rá, mint aki azon agyal, a másik vajon tényleg komolyan gondolja-e. Azon is agyaltam. Türelmetlenül tébláboltam: otthagyni nem akartam, de az edzést talán még annyira sem. Mégcsak időt sem hagyott válaszolni. Mi történhetett, amiről nem tudok?
- Yuichi, nem.
Épp az egyik közeli fa felé tartott. Hangom élesen csattant a hátán, bár nem voltam mérges rá. Csak… elnéztem a város felé, majd tekintetem az égre emeltem, mintha el tudnék látni a fölső szintekig. Beharaptam ajkaim. Az üzenetek kitartóan villogtak. Idegesen böktem rá az elsőre, csak hagyja már abba. Ez az egész mai nap olyan volt, mint egy rémálom. Elegek voltak nekem a koboldok, a céhtársam megmagyarázatlan kérdéseire most kicsit sem volt szükségem.
- Nem érted, Yui? Itt minden másodperc jelentőséggel bír – megráztam a fejem – Egyetlen új technika nem éri meg, hogy közben életeket kockáztassunk. Itt nem én számítok… - a végére már egészen lehalkult a hangom, a fejem is lehajtottam. Nem volt fontos, hogy mit tudok, hogy túlélem-e. Az volt a fontos, hogy odaérjek és segítsek. Miért nem értik ezt meg? Könnyes szemmel szorítottam össze a szám, majd sarkon fordultam, és el sem olvasva a levél tartalmát, húztam át az abban szereplő koordinátát a minimapomra.
- Sajnálom. Ha akarsz, maradj és gyakorolj, de én megyek – mondtam még magam mögé, majd elindultam a palota kifelé vezető kapujához.

Lv41:

by **Hayashi Yuichi** Hétf. Aug. 24 2015, 12:34

- Szóval nem állsz ki? Hinari, ez a mi dolgunk. Harcolni mindenkiért! - mondtam még mindig kihívóan tartva a katanát. Csuklómmal a pengén fordítva kevésbé veszélyes beállásra mozdultam - ha elbukunk, márpedig elfogunk.. te is láttad mire voltunk képesek - mondtam miközben teljesen leeresztettem a kardot - kaput, vagy akár a vizet használva, vagy a vermeket. Rengeteg lehetőség lett volna még. De azzal, hogy bármikor visszatérünk a városba, mit fogsz érezni? Hogy megmentettük? Hogy leromboltuk? - elhallgattam, tudta ő is mely válasz esik közelebb a szívéhez. - Továbbá ott volt az a lány, a vörös indikátorral, nem értem az őrök miért nem támadták meg, de.. meghalt. Miattunk, miattam.. - hosszabban csak néztem magam elé várva hátha megtöri és Ő is mondja, hogy igen hatalmasat hibáztam és ez egy emberi életet követelt. Megakartam menteni, de nem értem el.
- A következő harcot máshogyan kell vívnunk, nem le.. nem vagyok képes kockáztatni az épületeket, az őröket. Így, egy csatáért - nyomtam meg a szavakat - továbbá, minden egyes perccel többet vesztünk, tudom. Ha nem szánod erre ezt a pár percet, akkor úgy jársz, mint Lewis, ne akarj egyedül csatába menni! - könnyem kicsordult, ahogy felgyorsult a beszéd stílusom és az utolsó pár szót hadarva vágtam neki. Tanulhatna már ennyit ez a lány, egyedül mit sem ér, ráadásul a mai nap után. Nem vártam válaszára, és nem hagyhatom, hogy elmenjen - de igenis számítasz! Emlékezz a céhre, emlékezz azokra, akik meghaltak. Mind.. - töröltem le egy könnycseppet - mindegy, csak készüljünk fel a következő csatánkra együtt, mint céhtársak, mint családtagok.
Ugyan nem tudom mennyit tudott RenAi toborzási formájáról, de engem igenis megfogott, hogy egy hely, ami nem az egyénről szól, hanem a csapatról. Hogy mind túléljük és akit csak tudunk megmentsünk.
Álltam ott magamban a hátát nézve. Hangom beremegett, és elhalkult képtelen voltam folytatni. A fulladásos halált halt lány arca jutott eszembe. Talán az az íjász tudja ki volt. Te is így akarod végezni Hina, felkészületlenül? A kérdést csak hangtalan szögeztem a semmibe.

by **Hinari** Kedd Aug. 25 2015, 18:22

- Így gondolod? Hogy el fogunk…? - félig háttal állva neki, pillantottam a felém tartott pengére, tekintetem azonban szinte rögtön siklott is tova, elfordultam. A szavakat is csak magam elé mondtam, félhangosan, majdnem összeszorított ajkakkal; céhtársam nem is biztos, hogy értette. Hallgattam őt. Tulajdonképpen nem is szakítottam félbe, ez a két kérdés megbújt valahol az övéi között, halkan, mint az ugrásra kész róka a bokor mélyén… a lövés azonban hamarabb dördült el, minthogy felkészülhetett volna rá. Összerezzentem, és megcsúszott szemem előtt a föld egyenes síkja. Meghalt? Éreztem, ahogy a hideg átveszi az irányítást, s közelebbi kezemmel fogtam meg az ajtófélfát, biztos fogást keresve rajta. Meghalt. Beharaptam ajkaim. Ez volt az a részlet, mely eddig hiányzott. Dai… és most az a lány… hogy is hívták? Tudtam, hogy valami még mindig nincs a helyén. Ezidáig azt hittem, hogy megijedt és elteleportált, de… tudnak egyáltalán halált okozni az összedőlt épületek? … amiket én romboltam le.
Mély csend állt be közénk. Mélyebb a szakadéknál is, amibe beleestem.
Hisz hiába agyaltam, gondolkoztam, nem tudtam semmilyen érvet felhozni a tények ellen. Hogy kívülről hogy látszhattam? Nem tűnődtem rajta, pedig bizonyára mutattam kifelé is, ami bennem folyt. Szinte megfojtott, nem kaptam levegőt tőle. Mit vártam most? Mit tehetnék? Az a Vigos íjászfiú is bizonyára látta, ismerte is a vörös lányt. Mindegy volt, hogy vörös. Egy ember volt. És mindenki megérdemli az életet. Behunytam szemem, majd kinyitottam újra, szabályoztam a légzésem, és erős akartam maradni. Yui tovább beszélt. Elengedtem az ajtófélfát, és lassan csúsztam le rajta, térdeimet hajlítva, karjaim átkulcsolva rajtuk, arcom betemetve e rögtönzött búvóhelybe, ahol senki sem láthatott. Természetes mozdulatsor volt a részemről, nem kísérte sem sírás, sem harag. Mint egy bábu. A könnyek elfogytak. Túl sok volt, és volt valami… valami, ami nem hagyta, hogy sírjak. Ott motoszkált a meglőtt róka körül, szagolgatta és bökdöste, hogy keljen fel. Ínyem vére már rég kiserkent volna odakint – nem volt igazságos. Nem válaszoltam neki. Miért hozza fel Lewist!? Kifogyott belőlem az erő, nem hagyta, hogy reagáljak. Hogy könnyes szemmel ugorjak fel, és vágjam hozzá az első gondolatot, ami eszembe jut. Csak… voltam. Mintha ott sem lettem volna. Család… becsuktam szemeim, térdeim feljebb húztam a mellkasomhoz, szorításom erősödött. Egyedül…

Az agyunk azt is megérti és elraktározza, amit mi mégcsak fel sem fogunk. Bizonyíték kellett: egy levél.
Hirtelen kaptam fel a fejem, és mintha az előzőek meg se történtek volna, futottam át a pár sort, ami még mindig előttem volt.
- Gyere! – hangom inkább izgatott volt a fojtott reménytől, mint kétségbeesett; sietve álltam fel, kaptam el céhtársam csuklóját, és indultam el vele a város felé. Egyre gyorsabban, a végén már szinte futva, egyetlen szót sem szólva közben, ha kérdezett, akkor sem. Szabad kezembe a Katanát is megfogtam egy pillanatra, csupán egy gyors kérdés erejéig, a mellettem-mögöttem loholó fiú csak egy nevet hallhatott, és már csúsztattam is vissza a fegyvert a tokjába. Ő tudott mindent. Ő emlékezett, legalábbis reméltem, hogy fog; ő figyelt arra is, amire a harc közben én nem tudtam. És tudta, hogy hívták a lányt.

Nem fogom emlékeztetni rá, de elfelejteni sem. A fehér márványpadlón álltam, kifulladva. Nem néztem a szemébe, és nem bocsátottam meg neki, hogy ellenem fordította Lewis halálát. Még ha volt is rá oka, akkor sem. Van, amit sosem szabad kimondani.
- Látod. Még él.
Úgy beszéltem, mintha valaki másnak magyaráznék. Felmutattam a névre. Arcomról semmit nem tudott kiolvasni az előző percekkel kapcsolatban: figyeltem rá, hogy ne tudjon – Csak kiburkolt. Ahogy Hoora megírta nekem.
Többet nem szóltam, hagytam, hadd eméssze meg, s közben énis megnyugodtam egy kicsit. Mindez nem volt valóságos. Nem teljesen értettem, hogyan és miért, de működött a burok. És ez volt a legfontosabb. Mélyen beszívtam a levegőt, s letöröltem a csarnokban állva összegyűlt könnyeim: csak a szemem sarkából láttam őket, áthúzva. Család… sarkon fordultam, nesztelenül kisétálva az épületből, otthagyva a fiút, amíg ő bámészkodott. Megkönnyebbült vajon? Mit gondolhat most? A legközelebbi szobor talapzatán ülve vártam meg. Arcomat immáron békésebben sütötte a nyári nap, s én is könnyebben vettem a levegőt, pihenve, végre pihenve kicsit, amíg oda nem ért hozzám. Már volt időnk. Ha nem is végtelen; a következő csatáig.

by **Hayashi Yuichi** Kedd Aug. 25 2015, 19:11

Szomorúan bólintottam. Ha ebben az ütemben morzsoljuk le ép eszünk, biztosan végünk. A következő szintre menetel előtt még életerő potikat kellene főzzek. De mit érünk vele, ha harc közben bepánikolunk, vagy feladjuk? Mit érünk, ha csak romok lesznek mindenhol, ahova az itteni nép nem tud visszatérni. Nem lesznek küldetések és árusok, minden kihalt lesz. A játékosok is meghalnak, akkor meg végképp nem lesz értelme az egésznek. Nem! S folytattam, egészen addig, míg Hina szótlan összeroskadt.
Látod te lány, mennyire emberi vagy.. nem szóltam egy szót sem, pár lépést közelítettem, de amikor egészen közel kerültem hozzá, csak néztem haját és vállának ernyedtségét. Csend honolt az ajtóban, a folyosó sötétje mardosón ostromolta a világos bőrt és a szőke hajat. Próbálta bekebelezni, de a hátam mögül és fentről érkező fény még mindig a fényben tartott minket. Csak ne nyeljen el a sötétség fohászkodtam hozzá, leginkább hozzá. Lewis hirtelen felindulásból döntött rosszul, de mégis megfontoltan ment halálába. Hinának nem hagyhatom, hogy megfontoltan rohanjon egy hirtelen halálba. Hisz túléltük az iker tornyokat is, ahogyan az előző koboldok elleni harcot, de. Mindkét helyen felkészületlenek voltunk, és szerencsénk volt, hogy nem mi vagyunk, most a lány helyén.
- Nem vagy egyedül - mondtam halkan, leengedve hangerőm a szokványosnál halkabban. A pöttöm lány így összegubózva még inkább azt mutatta, hogy bármily kitaláció volt, hogy egy céhvezérnek hatalmasnak és erősnek kell lenni, a valóság nem ezt mutatta, a legjobbak erőtlenek és gyengék. Csapatban erősek, ahogy mi is.
Felpattant.
Nem sírt és a legfontosabb, nem indult el egy magában a harcra, követtem. Tartottam lendületét, de amíg a teleport kapu felé igyekeztünk kezdtem készülni, hogy megakadályozom benne. Egy az nincsenek itt a többiek, kettő még mindig védtelen. azonban elkanyarodott. Besiettünk az ádáz kastélyba, ahol az admin a pontszámát gyűjti. Összeszorítottam fogsorom, nem tudtam mit akar ezzel, de ettől a helytől mindig kiráz a hideg és legszívesebben szétverném, ha nem védené saját magát.
Oda pillantottam, ahova mutatott egy név állt ott Angelica Katharina.
Döbbenten hallgattam, amit mond pupilláim kimeresztve néztem róla újra a falra. Él! De hogyan és honnan tudta, hogy ki az? A törölköző szőkeségre néztem - hogyan lehetséges ez? - kérdeztem halkan suttogva, majd újra az átkozott falra néztem. Próbáltam megnyugodni, de újra láttam megfulladni, ahogy korábban egy küldetés során Niot is. Öklöm csattant a falon, mire lilásan felvillant a kőtábla sorait kiemelve kissé a rendszer védelme. Majd újra és újra csaptam, addig, amíg volt mit kisírnom. Akkor miért halt meg a srác, amikor elvitték a farkasok, és miért halt meg egy másik, amikor banditák kapták el? - Nem értelek te szemét láda! - ütöttem öklöm még egyszer a kőfalnak, mely az itt tartózkodóak neveit tartalmazza. Egy a sok közül, hisz a helyiség tele van emlékkel és be nem következett eseményekkel. Hagytam lezuhanni a fejem és nem nyitottam ki a szeme, hál'stennek élsz, így börtönbe zárathatlak, azért amit elkövettél, de legalább élsz. Te pedig, Kayaba Akihiko. Amint Nionak és Channak százszor megfogadtam, végig viszem a játékot. Addig akarok élni, ameddig csak lehet, és nem itt, de velük, és a Justice Leagueel.
Kiléptem a fekete templom ajtaján és ott várt a fény, nem csak a fáklyák és a könnyek.
- Menjünk innen - mondtam. - Köszönöm, sokat jelentett ez - hosszabban nem akartam róla beszélni, hisz mégsem halt meg. - Gyere - mondtam egy halvány mosollyal. Ha nem kellett nagyon noszogatni, hamar eljuthattunk az arénáig. Ez a hely, ami egyben szörnyű és csodálatos. Azonban mielőtt még hivatalosan is betértünk volna, megállítottam, kezem elébe tartottam. Ahogy feleszmélt úgy egy pados rész felé mutattam. Két fa egy kis fű meg némi pad és lámpa, ami este vonzza az égi bogarakat. Meseszép minden este itt bármely városban.
- Akkor tanuljunk - mondtam és a katanát előhúzva alig hét másodperc alatt a levegőbe három szinten négyet vágtam, a fát teljesen körül mozogva. Rögvest ki is fáradtam, nem volt többre erőm. Megismételtem még egyszer. Majd még egyszer, míg meg nem állított. Majd csak ennyit mondtam - ha ezt öt másodpercre le tudod redukálni, akkor megállíthatatlan leszel. Kacsintottam egyet és derekamra helyeztem két kezem, ahogy eltűnt a kezemből a katana. - Na készen állsz a regisztrációra? - sejtelmesen pillantottam az arénából kiszűrődő zajok felé. Úgy tűnik kobold invázió ide vagy oda, van még más is, aki ilyenkor küzdik, és fejleszti magát.

by **Hinari** Kedd Aug. 25 2015, 21:04

Mit jelent? A mosoly, amivel letekint rám. A nap, mely egyre gyengébben süt a maga valótlan égitestjével... A magasban repülő, négyszárnyú lények, hova tartanak? Valahol messze hallani véltem a város halk morajlását: csatazaj volt. Egy olyan csatáé, amit nem nyerhetünk meg. Benne volt az npc-k lágy kérdéseiben, az asztalhoz ütődő korsó tompa hangjában, az arany csilingelésében, ahogy nincstelen gyermekek játszottak vele az utcán.
Felálltam és követtem őt. Lelassított, megállított… de vajon nem tett-e ezzel rosszabbat? Éles szavai jártak a fejemben és minden lépéssel, egyre mélyebbre és mélyebbre rántottak magukkal; nem rohantunk, az idő pedig máshogyan telt, mint eddig. Haladtam mögötte, de továbbra sem néztem rá. Ismertem az érzést. Mindenhova így mentünk. Én lehajtott fejjel, őmögötte, ő pedig azzal a magabiztos mosolyával, mely tudatta a világgal, semmi gond. Képes lettem volna fanyarul elnevetni magam a hasonlóságon. Yuichi azonban nem volt Naithen. Nem mondta, hogy semmi gond.
Mondott helyette mást.
Összeszorítottam ajkaim, úgy folytattam az arénáig vezető utat.

Előbb álltunk meg. Nyugtalanul kémleltem körbe, ő meg folytatta ott, ahol a céhkertben abbahagyta. Elnéztem a teleportkapu felé. Semmi kedvem nem volt ehhez, mégis… neki valószínű sokat jelentett. Többet, mint nekem. Persze próbáltam figyelni, gyorsan mozgott, én pedig le tudtam követni őt és a fa körüli vágásait. Visszafojtottam a sóhajtást.
Eközben viszont kezdett valóban érdekelni a technika.
Már lassan három éve tartok kezemben kardot és harcolok, győzök le vele ellenfeleket, élőket és programokat egyaránt, de a fejlődés még mindig tart, és Yuichi pont az az ember, aki képes nekem újat mutatni, bárhol is vagyunk. Nem feleltem neki, elmélázva néztem még mindig a fa mellé, ahonnan az előbb vágott. Ugye tudod, hogy itt a pontok befolyásolnak mindent? Mégsem javítottam ki, szóltam közbe: hadd mondja, mutassa amit szeretne, ami odakint valóban a hasznomra lesz. Idebent… minden az arányoktól függött. Ha le tudod kétszerezni vagy többszörözni az ellenfeled, beviheted a vágásokat időben. Akár belül az öt másodpercen. Az idő teljesen relatív volt a harcokban, egyszerűen gyorsabbnak éreztük a mozgásunkat a másiknál, de hogy kívülről ez hogyan látszott, és mennyi idő alatt… Bólintottam. Nem az a határozott „most megcsinálom”-féle volt, de nem is hagytam rá, egyszerűen csak elraktároztam a látottakat, mintha magamnak olvasnék egy könyvet. Nem volt benne tűz és lelkesedés… de nemtörődömség és cáfolat sem. Közben azért ránéztem mostmár, ám a mosoly, az nem jött. Megcsináltam, mert kérte, elsétáltunk utána az arénához, mert kérte. Megálltam az egyik oldalon, felszerelkeztem, türelmesen vártam rá, hogy kialakítsa a pályát, bekapcsoltam a lopakodást és közben azon gondolkoztam, hogy miért is teszem meg mindezt. Ugyanúgy, ahogy odakint is. Szinte tétovázás nélkül léptem át a régi szerepbe, nehezebb kérdések nélkül. Ebben az egyben tényleg hasonlítottak… okokat pedig nem volt időm keresni.

by **Hayashi Yuichi** Kedd Aug. 25 2015, 23:02

Nem tudtam nem észre venni, mennyire maga alatt van, ahogy bevártam ő is lassított. Nem értettem miért nem akar mellettem sétálni, és talán ez a pillanat tudott egyre inkább elvonatkoztatni attól, hogy mennyire nehéz is a halálokat megélni, mégha nem is igaz. Eddig azonban aki eltűnt, vagy kiesett, nem tért vissza. Katharina él, ez azért jelent valamit. Lassítottam ismét, mire egy pillanatra beért Hinari de ismét lemaradt. Fél tőlem? Bármi is nyomasztja, nem tudok, most úgy megnyílni, mint legutóbbi aréna harcunkkor fáradt vagyok és nem akarok több várost romokban látni, de elpixeleződő embereket sem. Pedig fogok, mert háború van, de akkor mégis, mindenki, aki meghal túléli? Akkor Lewis és Aetheris miért nem élte túl, vagy Rose?
- Szerinted a burok mentette meg Katarinát, amit kaptunk? - kérdeztem, bár a választ tudtam. Ugyan jóval korábban jött a rendszer üzenet és a tükör után kaptunk egy mentőmellényt, de még is mire fel, ez lenne a felhasználása, hogy haljunk meg bátran és vissza adja az életünk egyszer? Akkor mi értelme az egésznek? Nem birkák vagyunk, akiket levághat.

Az utolsó vágást, amit a fa törzse felé intéztem megtoldottam egy félmozdulatnyi szúrással, hogy koppanjon a fán a penge. Figyelt, de nem volt itt. Nem szóltam. Jobb ha letisztázza magában, fontosak vagyunk-e neki vagy sem. Tudom hogy igen, csak fogadja el, hogy ő is nekünk, nekem. Szóval nem hagyhatom, hogy csak úgy halálba loholjon, vagy mégis..? Nem tudom. Hátra pillantottam a vállam fölött, ahogy mentem be az arénába. A lelátó felé indultam a bejelentkezés után, majd várhattuk a sorunk hellyel kínáltam s leültem utána ahova tudtam, mellé Rolling Eyes

Vártam és vártam, lehajtva a fejem nem is odafigyelve a jelenlegi arénára, az kevésbé volt fontos, az sokkal fontosabb volt, hogy vajon most azon jár az esze mégsem időpazarlás ez, mert addig is a burkok megmentik a játékosokat? Nagyon remélem nem. Behunytam szemem és csak hallgattam a környezetem, de igyekeztem Hinari szuszogására lélegzet vételének hangjára figyelni. Ugyan képességem nem volt rá, így felesleges próba is volt, nem tudtam még csak meghallani sem. Vajon ő is hasonlón megy keresztül? Félelmen a haláltól vagy erőt tud meríteni bármiből is, ami túl- és megélésének esélyét növeli? Nem tudom, és amíg nem beszél tehetetlen vagyok, húztam szám keserű mosolyra, a tőle távol eső oldalon.

Amint következtünk felálltam az ülésből elsétáltam a belépő pontig. Fájt minden egyes lépés amivel messzebb és messzebb kerültem, de ha a nehéz utat választja, akkor legyen. Hallgassunk. A pályánaknak a közepére sétáltam és intettem, hogy jöjjön közelebb. Aztán az aréna homokja körülöttünk lezuhant és alig maradt egy 4 méter átmérőjű fémes felület a talpunk alatt. Recézett felülete tökéletes tapadást biztosított. Ahogy lenéztem a mélységbe, annyira nem volt mély és meredek sem, de azért a fémes hatás megteszi a hatását. Nehéz terep lesz, kis területen kell harcolni. Megindult a vissza számlálás.
- Ne feledd, találd meg a stílusod van 5 másodperced, csak ügyesen, használj mindent, amire képes vagy - mondtam.

Hinari (Sebzés: 75, Hayashi Yuichi támadásához 2 vagy afölé kell dobnia, spec. képességhez 3 vagy afölé kell dobnia.)
Hayashi Yuichi (Sebzés: 60, Hinari támadásához 3 vagy afölé kell dobnia, spec. képességhez 5 vagy afölé kell dobnia.)

by **Hinari** Szer. Aug. 26 2015, 01:00

- Várj.
- Mire?
- Mi céllal léped át a harctér szegélyét?
- Hát… harcolni.
- Akarod e küzdelmet?
- Igen. - … Nem, nem igazán. De elfogadtam.
- Eszerint nem akarod.
Nem.
- Akarat nélkül legyél bármilyen erős is, veszíteni fogsz.

Megtorpantam, még az árnyékban. Kezemben bizonytalanul fogtam a fegyvert, melynek éle már a pályáról bezúduló fényben csillogott, s villant egyet, ahogy megforgattam. Igaza volt. Gyereknek éreztem magam, s a gondolat maradásra bírt. A hátam mögött sokan voltak, akik szenvedtek, akik nem tudtak még a burokról, bár sejthették, hogy a mai nap más. Ma nincsen védett övezet, ma minden instabil és képlékeny. De leginkább maga az ember. Előttem… előttem valami olyasvalami állt, ami nem érte meg, hogy miatta hagyjam hátra azokat, akik számítottak rám, akik segítségre szorultak. Nem érte meg, de mégis meg kellett tennem. Végigszaladjak rajta, tudjam le hamar, vonallá préselt ajkakkal és minél gyorsabban? Időben talán ez lett volna a kézenfekvőbb. Talán ezt is tettem volna. De nem értem volna el a célt, ami miatt idejöttünk. Látással jól kivehető volt, ahogy a homokban áll, pillantását errefelé szegezi; vár rám. Egy szót nem szóltam hozzá a Black Iron óta. Még a lelátón sem. Hátraléptem, kardom naptól ragyogó élét újra elnyelték az árnyak, s én háttal dőltem neki a hideg falnak, csakhogy aztán a fejemet is odategyem. Kellett a hűvös, jól is esett. Gondolkoztam, s a sóhaj sem maradt soká.
Mi most a fontosabb?
Megnyitottam Hoora levelét, és elkezdtem írni rá a választ. Időt akartam, csak egy kicsit, s amíg pötyögtem, gondolataim egyesével álltak össze, végighaladva a fonalakon, beegyengetve a kilógó szálakat. Az este járt a fejemben, amikor Allal egymás mellett feküdtünk abban a fogadóban, és ott, akkor, mindent megadtam volna az életért. A sajátunkért… Amit majdnem elveszítettünk. Vissza akartam menni hozzá. A késztetés olyan erős hullámmal ért el, hogy majdnem otthagytam az arénát, s visszafojtott levegővel löktem el magam a faltól, hogy a jó irányba forduljak. A burok nem számított. A lánynak volt, de a többiek? Megráztam a fejem. Négy vágás, öt másodperc. Bezártam az előttem villogó panelt. Csak ez számított.
Egykor a jégsárkány barlangjához másztam felfelé, miközben lent a legnagyobb riválisom várta a párbajunkat. Most előreléptem párbajozni, miközben mögöttem várt ezernyi sárkány, hogy legyőzzem őket. Talán nem változott semmi… ám ezúttal mellettem volt a Katana is.

Megmozdult alattam a talaj, folyt ki alólam, mégis rezzenéstelen arccal léptem előre, egészen a megfelelő távolságig. Se nem közel, se nem túl távol. Fél szemmel pillantottam csak körbe, leginkább lefelé, kezemet azonban rögtön a szemem elé kellett tennem: a fém olyan élesen verte vissza a nap sugarait, hogy hunyorognom kellett. Minimalizált mobilitás, zavaró környezet. Ideális pálya a Yuichi-féle gyakorlási módszerhez – ajkaim szélén átsuhant a mosoly e gondolatra, de valami más követte rögtön, átvéve rég megérdemelt helyét a trónon. Fókusz.
Biccentettem, hogy megértettem, s ugrásra készen vártam, hogy elinduljon a meccs, közben a köpenyem célpontját is kiválasztva, bár Yuin kívül sok lehetőségem persze nem volt. A Katana éle a recés talapzaton nyugodott, vékonyabb része nézett farkasszemet a fiúval, s én direkt így akartam: ahogy megszólalt a gong, csak egy egészen aprót fordítottam rajta, mielőtt elindultam. Csak annyit, hogy immáron lapjával nézzen feléje, s tükrözze a szemébe az erős fényt, épp annyi időt adva nekem, hogy eltűnjek. Yuichi vízszintesen vágott. Mind a sok vágását úgy ejtette, így azt is várta el tőlem – mint mester, de mint ellenfél, egyben számított is rá. Nem érdekelt. Két kézbe fogtam a fegyvert, köpenyem mögöttem szelte a szelet, ahogy megiramodtam, s használva a lopakodást, kezdtem el a feladatot neki bal félig elölről, enyhén berogyasztva a térdeim, elsőnek nem gondolva túl: egy gyors és egyenes, (nekem) jobbról indított vágás, valahol a felsőcombja magasságában; ott, ahol nekem a csípőm volt – mivel a lábam mellett egy kicsit a felsőtestemet is előrébb-lejjebb helyeztem, bal vállal és könyökkel lépve előre, miközben a jobb könyököm a támadás elején szinte az oldalamhoz simult. S akár védte, akár nem, nem ugrottam hátra, csupán a Katanát emeltem rögtön szögbe egy esetleges hárításhoz. Az öt másodpercbe nem fért bele a távolságtartás.

Támadás, 75+15 sebzéssel.
Élet: 210/210 70/70
CSP: 205/164

Karakter támadás sikertelen: 6:1/0 (0)
Karakter képesség sikertelen: 6:2/0 (0)
Ellenfél támadás sikeres: 6:3/0 (0) – szivárvány köpeny 0/3
Ellenfél képesség sikeres: 6:2/0 (0)

by **Kayaba Akihiko** Szer. Aug. 26 2015, 01:00

The member 'Hinari' has done the following action : Kockadobás

'6-os dobókocka' :
[Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk 4766609959_af0c0eb7c7_s

[Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk 4766609959_af0c0eb7c7_s

by **Hayashi Yuichi** Szer. Aug. 26 2015, 11:43

Nem szólt. Semmit. Csak ment mint bőrtömlő a föld felett. Lélektelen angyalként? Ezt tettem, vagy tényleg ilyen? Miért harcol a lét ellen, saját igazát akarja megvédeni, egy téves álmot, ahol az egyén számít? Pont a kollektív tudat, ami előrébb jut, az egyének zsenik, a maguk módján, de pont itt van előttem a bizonyíték, egy zseni van valahol mögöttem. Haladtam az aréna másik bejárata felé.. egyedül. Barátomnak tartom és céhvezéremként tisztelem, és féltem az életét. Lewissen nem lehetett beszélni erről, akkor vele sem? Megrészegíti a vezetőség vagy mi lehet a gond? A gondból pedig csak terhelés átvállalást szeretnék adni, szórakozást és tanulást, ahogy a többiek is. Mégis a kötelesség tudat engem is hajt, én sem akarok több halált, de ha igaz, márpedig igaz, hogy a burok megvédte, akkor innentől a burok mindig megvédhet. Ha nem lesz halál a játékban, akkor hol van Judy? Miért váratja Oziriszt? A kilátóra szóródott apró kövek kényelmetlenül csikorogtak talpam alatt. Megannyi kérdés, és mindre ugyan az a válasz. Egyedül vagyok, ha nem létezik a család szellem, akkor csak időt adhatok nekik. Család nélkül senkik vagyunk vagy zsenik.

A számláló letelt, a sokat ismert mozdulattal nyitott, minden aréna így kezdődik szinte. Reflexből hunytam le a szemem, hogy kivédjem a vakítást, és enyhén megrogyasztva a felső testem magam előtt vízszintesen kaszáltam egyet. Mégis elért a penge, a bordáimnál mart bele és a páncélom a szó szoros értelmében lerobbant rólam. A sebzése nem változott, konstatáltam a felismerést. Még mindig lehunyt szemmel számoltam magamban. Agyam pörgött, hisz a harc mégis csak a második élet, ahol nem csak a pontok számítanak, hanem egyéb fegyverek is. Dobbantottam egyet a fém szerkezeten. Nem hallom. Felnyitottam szemeim és megpillantottam, a már nem magába zuhant szótlant lányt. Nem akarom ezt, beszélj már! Sikoltotta a bensőm, de szám meg sem moccant, szemmel sem kérleltem, csak egyet akartam, kivédeni a következő támadását, hogy elbukjon a kísérlettel. Minden tanárom ezt tett én is ezt teszem. A tanuló-é a feladat, enyém pedig, hogy megakadályozzam. Visszakézből a válla felé vágtam, és a jobb lábam dobbantása után, használtam, megindítottam azt a fél támadást erőből, amit meg kellett tennem. Bal lábammal rátapostam a lábára Rolling Eyes

és bal kézzel a csuklója fölött akartam elkapni, hogy egy lefejeléssel a földre taglózzam. Ehhez bevetettem vajmi kevés ügyességem, és az egyetlen szót, amit fájt de muszáj volt kimondanom.
- Niji Parry - szóltam a kardomnak.

HP:130/150
P: 0/70
CSP: 78/120

jéé minden sikerült, ilyen se volt még Surprised

kiegészítés: Niji Parry képesség - a következő támadást semlegesíti, tehát a szemben álló CSP-je csökken de sebzést nem tud bevinni.

by **Kayaba Akihiko** Szer. Aug. 26 2015, 11:43

The member 'Hayashi Yuichi' has done the following action : Kockadobás

#1 '6-os dobókocka' :
[Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk 4767249862_5877ffd2ef_s

[Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk 4767249862_5877ffd2ef_s

--------------------------------

#2 'Római stílusos 6-os' :
[Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk 4766602461_64fb5071c9_s

by **Hinari** Szer. Aug. 26 2015, 15:44

Nem álltam meg. Mégcsak irányt vagy tervet sem változtattam, a cél adott volt, és az első lépést sikeresen végrehajtottam hozzá. Maradt még három, három vágás és négy másodperc, és ezúttal a Katanát is csöndre intettem; ez az én harcom volt. Egyedül az enyém.
Furcsállottam, hogy felém se néz és csak a hallására koncentrál, ám amikor végre kinyitotta szemeit, én nem figyeltem oda rá. Láttam a vágást, láttam hogy el fog találni, hisz a fiú gyors volt, ezt nem felejthettem el. Éreztem, hogy sebez, érezni véltem Raiga sebzését is ugyanott, és bizonyosan megrázkódtam volna az emléktől, ha van időm rá. Nyomasztott a légkör: volt közöttünk egy eddig még nem tapasztalt feszültség, ami megakadályozta, hogy mással foglalkozzak, és fejemben csak a másodpercek kattanása kongott, nem társultak hozzá vegyes érzelmektől fűtött, kimondatlan gondolatok. Be akartam fejezni, úgy, ahogyan azt kell… utána pedig olyan messzire kerülni el a fiút, amennyire csak a körülmények engedték. Nem utáltam. Viszont nem hagyott időt és teret rá, hogy újra önmagam legyek. Testtartása változott, nem néztem a szemébe, látóteremben azonban egész lénye ott volt, ahogy mozdul tovább, egyszerre többfelé. Eleinte nem értettem. Azt kérte, hogy vágjak négyet – és én tiszta küzdelemre számítottam. Nem arra, amit tenni készül. A lábamat lefogta ugyan, de a csuklómat már nem érhette el, annál gyorsabban reagáltam az új felállásra, és cseppet sem tetszett, hogy ilyen módszerhez folyamodik. Ám nem tettem szóvá. Csupán a megkeményedett vonásaimból érzékelhette, hogy változom, hogy igen, feldühített a szándéka. Mégsem az idegesség vezetett. Hűvös pillantással hajoltam el a feje elől, közben sarkamat lendületből emelve fel, hogy elveszítse az egyensúlyát; ezzel együtt folytattam a sorozatot, immáron egy balról jobbra tartó vágással, az előző síknál följebb ugyan, de hasonló sebességgel. Éles csattanás, ahogy a két penge találkozott, és volt abban valami furcsa, ahogy Yuichi a kardját az enyém elé tette. Három másodperc. A Katana élén végigfutott az azúrkékes fény, s én mosolyra húztam a szám: innentől nincs beleszólásod.

Támadás, 75 sebzéssel, ám Yuichi képessége mindenképpen hárítja, így a dobás is fölösleges.
Élet: 210/210 10/70
CSP: 205/123

Karakter támadás sikertelen: 6:1/1 (2)
Karakter képesség sikertelen: 6:2/0 (0)
Ellenfél támadás sikeres: 6:3/1 (1) – szivárvány köpeny 1/3
Ellenfél képesség sikeres: 6:2/1 (1)

by **Hayashi Yuichi** Szer. Aug. 26 2015, 16:18

A döngölés első fázisa megvolt, innentől viszont kifújt a dolog. A keze után nyúltam de nem értem el. Három. Csattant a katana a katanán. A lábával is próbálkozott, de mind hiába, több kell ahhoz, hogy kibillentsen és még nem akartam elengedni, hogy könnyebben elslisszoljon és befejezze a harcunkat. De még nem értem el a célom, még nem látom a szemében a kétségbeesést. Pedig azt el kell érnie, hogy túlessen ezen, és rátaláljon teljesen önmagára. Ahogyan Lewis és kétségbeesett és nem harcolt. Harcoljon, küzdjön egyesével vagy többen érünk másokért. De amit a fejébe vett, hogy beleszalad a halálba sürgősen ki kell égetni belőle az öngyilkos hajlamot. Elég ha én kockáztatom néha a bőröm.
Ahogy a lendületét megtörtem, hiába változott szembogara, mégsem felém nézett. Untatta a harc? Vagy megutált? Buta lány kell egy fejbe kóditás neki. Jobban rátapostam a lábfejére és onnan rugaszkodtam el, figyelve, hogy súlyom továbbra is oda nehezedjen, röghöz kössem és a katanát meglendítettem. Alulról belső ívelt vágás. Mivel egyike azoknak, aki megtanította, hogy ne féljek a támadási formáktól, így hagytam, hogy a penge elinduljon térdei közé. Megtörés, hogy újra éledjen, Chan ezt tanította nekem. Mindenki képes az újjá születésre, és neki nagy szüksége van rá, remélem megérti, hogy most muszáj vagyok ezt tenni. Bár egy villám gondolatig odaképzeltem kardját, hogy az ágyék irányába érkező pengét kivédi. Alig maradt időnk és a koboldok csak jönnek, és jönnek. Viszont el fognak pusztulni, de a városok nem! Nem tudjuk mi lesz, ha mind elpusztul. Nem tehetjük meg.

HP:130/150
P: 0/70
CSP: 50/120

(4 és afölött találok csak)

by **Kayaba Akihiko** Szer. Aug. 26 2015, 16:18

The member 'Hayashi Yuichi' has done the following action : Kockadobás

'6-os dobókocka' :
[Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk 4766609959_af0c0eb7c7_s

by **Hinari** Szer. Aug. 26 2015, 17:37

Erősnek éreztem a szorítását, és nem volt elég erőm rá, hogy csakúgy kiszabaduljak. Így pedig mindegy volt, hol vagyunk és mennyi terünk van a mozgásra… Yuichi mindkettőnket bekorlátozott, olyan közel tartva engem, hogy szinte biztos volt a találatunk – se előre, se hátra. Valami furcsát éreztem benne, valami ismeretlen akaratot, ami egy kicsit ugyan megijesztett, és valóban meg is ijedtem volna tőle, ha nem burkol be a feszültség. Meleg takaróként húztam magamra, és nehéznek éreztem, szinte fojtogatónak, mégis kellemes nyugtalansággal járt át, azt hajtogatva, hogy siessek. Ha gyorsabban végzek, gyorsabban elmegy.
Ha azt mondanám, hogy váratlanul ért a következő, alulról indított vágása, csak egy részét fejezném ki az igazságnak. Egyszerre számítottam rá és mégsem, egyszerre kapott el a meglepettség, miközben pontosan tudtam, hogy mindezek után mit várhatok tőle. Máskor talán elmosolyodnék, vidáman jegyezve meg neki, hogy örülök, hogy végre megtanulta. De nem ez a helyzet állt fönn, nem pusztán gyakorlásból, kedélyesen csapott oda, hanem halál komolyan – mint aki nem ismeri a kegyelmet, és meg akar ölni. Ezt gondoltam és mégsem, s szememben csak a halk döbbenetet látta, mielőtt lecsukhattam volna azt. Hátrafelé zuhantam, ám fogaimmal ajkamat haraptam erősen, és szinte önkéntelenül nyújtottam ki felé a bal kezem, még a levegőben. Ha elesek, vége van. Jobb kezem magam mögé lendült, az abban tartott fegyver éle végigkaristolta a fémet, ahogy teljes testsúlyom nehezedett rá, és tolta egy irányba folyamatosan, égzengésnek ható éles csikorgással, ahogy az aréna faláról újra és újra visszaütődött a hang. Beleborzongtam, s lehunyt szemmel kaptam volna a fiú ruhája után, s ő talán így is látta eleinte. De meggondoltam magam. Ha ő így… Lila fonalak törtek elő a bal ujjamon hordott gyűrűből, s a koponya halkan felnevetett. Kinyitottam szemeim, szabad lábammal kitámasztottam, hogy a Katana felszabadulhasson, valódi sebességgel téve meg e pár mozdulatot, beszívva a levegőt mélyen, és higgadt határozottsággal húzva végig a kard élét Yuichi mellkasán. Vízszintesen, azon a nyomvonalon haladva, amit – akaratomhoz illeszkedve – nem fedett a szorító, mérgezett kötél. Most megtehettem volna. Ki volt szolgáltatva, egy pillanatra csak, s egy kellően pontos rúgás ott érte volna, ahol én akartam. De nem tettem meg. Nem ez volt a feladat. Csupán a lábamat húztam ki az övé alól, újfent két kézbe fogva a Katanát, oldalát a szemem magasságába húzva föl, készen egy utolsó vágásra.

Támadás, 75 sebzéssel, a számláló kimaxolása miatt nem kell rá dobnom.
Használom a Lila Koponya gyűrű skilljét, Yuichi a következő körben nem tud semmit sem cselekedni.
Élet: 210/160
CSP: 205/62

Karakter támadás sikertelen: 6:1/1 (3)
Karakter képesség sikertelen: 6:2/0 (0)
Ellenfél támadás sikeres: 6:3/2 (2) – szivárvány köpeny 2/3
Ellenfél képesség sikeres: 6:2/1 (1)

by **Hayashi Yuichi** Szer. Aug. 26 2015, 18:55

A vágást nem védte, ami rossz volt, nagyon rossz, megrögzött mozdulattal kaptam volna a kinyújtott kéz felé, hogy nem ezt akartam, nem akartam bántani, csak megmutatni, hogy amivé kezd alakulni az nem jó és idejében megállítani. De csak zuhant. Majdnem meginogtam, hisz nekem még most más a szerepem. Egy célpontnak kell még kis ideig maradnom. A lila folyam, ami körbevett, ami megbénított és így kiszabadult a lefogásomból is. Talán más helyzetben megijednék tőle, de főleg mástól, de inkább csak a büszkeség fogott el. Képes volt teljesen komolyan venni, és megtalálta a négy vágását. Érkezett a penge is, nem mozogtam, nem tértem ki előle. Tárgyat is használt, ez alkalommal nem tiltotta, vagy elfelejtette, bárhogy is, az alig pár perce használt gyűrű ismét működésbe lendült. Eddig csak említette, de sosem vetette be harcunkban. Tudtam, hogy csak játszadozik, de végre ez alkalommal komolyan vette, hogy tanulnia kell valamit, amivel jobb lesz Lewisnél. Már csak annak kell eldőlnie, hogy ezek után merre néz. Hamarosan. Figyeltem az elszáguldó pengét ívéből ítélve, a következő csapás csakis oda érkezhet. Nem hunytam le a szemem , nem mosolyogtam, nem sírtam, ott voltam és nem mozogtam, készen vártam, mit és hogyan cselekszik. Hogyan, melyik irányba fejlődik. Nio, gondoltam egy pillanatra, egy nap neked is meg kell találnod a bátorságod, a bátorságod, hogy ne légy halott. Azt hiszem Hinarinak a barátomnak, ma jött el az ideje.
Kedvem volt mosolyogni de mégsem tettem, ki kellett bírjam még egy kicsit. A vas, az ívek és a kard, most mind ez jelentette bevégzi e és igazából szintet lép, ott ahol a pontok semmit sem érnek. Nem csak a pontozás a lényeg, és a test itt örök, de mi magunk múlandóak vagyunk. Válj te is halhatatlanná, ne úgy mint Lewis, azt kívánom a következő két vágásodhoz.

HP:55/150
P: 0/70
CSP: 50/120

Lila koponyagyűrű hatása alatt vagyok, nem támadhatok

by **Hinari** Szer. Aug. 26 2015, 21:38

Csak állt ott, nem is próbált védekezni, nem mozdult és csak hagyta, hogy elérje a Katana éle, piros csíkot hagyva a sok lila között. Fürkészhettem volna az arcát, szájának szegleteit, hogy vajon merrefele vándorolnak el… figyelhettem volna a lábát, ne-e akar rúgni vagy gáncsolni, vagy a karjait, amik épphogy látszottak csak ki a fonalak mögül, szinte a lábához szíjazva a fegyverét. Egy másodperc. A védésével, azzal, hogy elvesztettem s újra meg kellett találnom az egyensúlyomat, időt veszítettem, értékes időt. Nem pazarolhattam el a maradékot. A penge jó helyen volt, csuklómat enyhén birizgálta a kifújt levegő hője… majd egy gyors lendülettel befejeztem azt, amit elkezdtem: egy harmadik vágást, amely már lila falba ütközött. A gyűrű visszahúzódott, nevetett még ugyan, de márcsak magában. Beszívtam a levegőt. Ez még csak három volt – három, ami talált is. Elfordítottam fejem, és egy negyediket szeltem bele a levegőbe, levezetésképpen és eltüntetve a maradék feszültséget is. Fanyarul elmosolyodtam, ahogy valamerre kifelé néztem: hat vagy hét másodperc. És ez az egész… kifújtam a levegőt, de még mindig nem bírtam céhtársamra nézni. Ez a harc… úgy éreztem, nem kellett volna így történnie. Nem élveztem, és nem is voltam büszke rá. Nem szabadott volna belekényszerítenie. A szokásosnál egy kicsit akkurátusabban toltam vissza a helyére a Katanát, és a feszültség, ami a párbaj végével együtt hagyott alább, újra fellángolt bennem. Ott álltam előtte, még véletlenül se nézve rá, és nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Nem is mentem el, nem fordítottam neki hátat, de beszélni sem tudtam… most mit mondjak?
Iszonyat nevetségesen festhettünk.
Ajkaimat szóra nyitottam, majd mégis inkább becsuktam őket. A cipőm orrát néztem, mely immáron újfent az aréna poros homokjába süppedt. Inkább ráhagytam Yuichira, hogy beszéljen. Megadtam neki az esélyt, amit néha Naithennek is. Talán mostmár látta is rajtam, hogy szeretném.

Támadás, 75 sebzéssel, a számláló kimaxolása miatt nem kell rá dobnom.
Élet: 210/160
CSP: 205/21

by **Hayashi Yuichi** Szer. Aug. 26 2015, 21:58

Nem tette meg. Sóhajtottam egyet, de nem lemondóan, ahogy a lila fal megvédett, s eltűnt. Öt és fél másodperc, nem is rossz, de nem is jó. Se az akrobatikáját nem használta sem az eszét. Ahogy néztem Ő még mindig félre nézett, az aréna pora tért vissza a lábbelinkre, és a hangosbemondó, ami a győzelmét hirdette, hamarosan le is kell mennünk, de még van egy szemernyi időnk, bár jóval kevesebb, mint másoknak, nekünk újabb csata következik, de ez már nem lesz olyan nehéz, mint az első volt. A befejező lépést még nem tanulta meg, de innentől már csak gyakorolnia kell. Megköszörültem a torkom.
- Sajnálom, hogy így, de köszönöm, kiálltad a próbát - mosolyodtam el, ha fel nézett, ha nem. - Nem vehettem kesztyűs kézzel, az előbbi harcunkat így sajnálom, hogy ilyen durván bántam veled. Bár már láttál banditát és te is használtad azt a kristályt, így ismered milyenek. Sokkal rosszabbak is léteznek náluk, és ahogy fest most elsősorban a koboldok ezek - válla felé nyúltam majd lassan rá is tettem, vártam egy-két másodpercet és folytattam.
- Kérlek bocsájts meg azért, amit tettem, csak így mutathattad meg nekem, hogy mire vagy képes. Félek, hogy elveszted a kitartásod, nem azt, amit a pontok határoznak meg, hanem itt belül - emeltem jobb kezem a szívem elé. - Egy új kezdet? - Tártam szét karjaim, majd halkabban folytattam - egy kor ahol a koboldok kihalnak.. - szűrtem ki a fogaim közül. Rengeteg elszámolni valóm van velük.

Nem vártam tőle azonnali reakciót, de remélem megéri mennyire is fontos a céhének a céhtagjainak. Ugye amit az őrült kislány mondott, hogy a céhvezérek veszélyben vannak, nem, nincsenek. A legjobb vadász leszek és levadászom a vöröseket. Ebben az egyben biztos vagyok. Ha megtalálja a saját kivégző ritmusát akkor mint most képes lesz bármely harcot maximum négy vágásból végig vinni. Most a három vágás került majd hat másodpercébe, és ezt mind úgy, hogy szorult helyzetben volt. Mégis megtalálta a kiutat a pillanatnyi reménytelenségből. Nem olyan buta, mint Lewis volt ez már biztos. Rá mosolyogtam, hisz innentől már csak elfele és felfele vezet az út. Egy kobold mentes világba, de még előtte...

by **Hinari** Szer. Aug. 26 2015, 22:59

Próbát? – keserű szájízzel hallgattam. Így? Inkább ki sem álltam volna, mint így. Inkább nem is tettem volna semmit, mint így. Még mindig lefelé néztem, kezeimet felemeltem, azokat néztem elmélyülten, ujjaim mozgattam, csak pár centit, ki, majd újra beljebb. Így!? Ökölbe szorultak, majd leengedtem őket, nem volt szükségem már rájuk.
- De te nem vagy gyilkos. Nem érdemelted meg, hogy így bánjak veled… - feleltem halkan, a por suttogásánál is halkabban, s képtelen voltam a szemébe nézni. Jól tudtam, hogyan reagált, amikor megmutattam neki a gyűrű erejét. Hogy megdöbbentette, hogy örült, akkor még örült, hogy nem vittem be a csapást, amit bevihettem volna. Most megtettem. Nem is értettem magam. Hogy volt képes elérni, hogy így bánjak vele? Hogyan voltam képes idáig eljutni? – Tudod… nem kellett volna felhoznod Lewist. Megkért, hogy ha ő már nem lesz, én vegyem át a helyét… rábólintottam, mert nem hittem, hogy valaha is be fog következni… aztán küldött egy levelet. Rohantam hozzá, de elkéstem. Én… – megráztam a fejem, elhomályosodott a látásom, ám nem emeltem fel tekintetem, még nem - … csak… nem kellett volna felhoznod őt – szorítottam össze ajkaim s töröltem le könnyeim; ő ezt nem érthette. Ő nem élte át úgy, őneki valószínű fogalma sem volt, mit is vágott hozzám. Hogy mit is indított el vele - Sajnálom... - Beharaptam ínyem, s összerezzentem, ahogy keze a vállamhoz ért. Segíteni akart, de vajon én akartam ezt?
- Kitartás… - motyogtam. Hogy maradjon bármennyi is, ha a barátaink bántanak? Kimondhattam volna, ez azonban nem ez a pillant volt. Tulajdonképpen nem is csinált semmit. Kedvem lett volna keserűen felnevetni, és megmondani neki: „Fel kellett volna, hogy pofozzalak. Azzal mindketten jobban jártunk volna.” De ez a harc… ostobaság volt, főleg most, főleg így. Ezt neki is tudnia kellett. Lassan szívtam be a levegőt, s engedtem ki mély sóhajjal, felnézve rá.
- Egy új kezdet – ismételtem utána, halovány mosollyal.

- Ki engedted a dühöd, ezzel nincs baj. Ne fojtsd magadba, így legalább kiengedted - mondtam, miközben pár homokszemet lesepertem a válláról. Sajnálja, de mit megmutatta mennyire erős is tud lenni. Azért csak remélni tudom megértette, mit értek család alatt. - Nah akkkor mehetünk szinteket mászni, ahogy ennek vége érdemes volna tartani egy kis pihenőt, tudok is egy helyet akár dupla randira - mosolyodtam el félszegen.

Bólintottam, s végre úgy tudtam mellette sétálni, ahogy azt kellett: felszabadultan, s örülve, hogy barátok vagyunk. Mosolyogtam - végtére is, meg tudtuk tartani a szintet, és senkinek sem esett bántódása. S szerencsére, a barátságunknak sem... A legfontosabb pedig mégiscsak ez volt.

by **Cardinal** Szomb. Aug. 29 2015, 23:25

Az aréna küzdelmet lezárom. Egymás ellen legközelebb 2015. szeptember 26-ikától küzdhettek meg.

90 exp és 240 arany a jutalmatok.

Hinari: +12 pont
Yuichi: +3 pont

by Ajánlott tartalom

[Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk

[Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk

Re: [Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk

Re: [Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk

Re: [Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk

Re: [Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk

Re: [Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk

Re: [Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk

Re: [Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk

Re: [Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk

Re: [Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk

Re: [Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk

Re: [Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk

Re: [Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk

Re: [Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk

Re: [Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk

Re: [Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk

Re: [Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk

Re: [Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk

Re: [Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk

Re: [Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk

Re: [Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk

Re: [Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk

Re: [Hardcore] Timed battle, ala a négyvágásos trükk