Kemabat akták

by **Kemabat** Szer. Május 13 2015, 17:27

Az első nap

- Miért kellett íjászt választanom? – zsörtölődött Chiba, miközben egy fánál gyakorolta tudományát. – Gyávának érzem magam, hogy nem megyek közelebb és rúgom szét a seggét. Hogy tudott Juro egy ilyen kaszttal játszani? Utálom! – ordibálta, közben a földhöz vágta íját. – Ha tudtam volna, hogy ennyire szar, biztos, hogy mást választottam volna. Bár így lesz igazán érdekes. Ugyanolyan arc, ugyanolyan kaszt… Remélem halálra fog rémülni az a szemét.

A nap hamar eltelt, és mérgesen hagyta abba az edzést. Nem mondhatni, hogy magáévá tette volna az íjászat művészetét. Ledobta magát a városban egy padra, majd az eget bámulva kezdte kidolgozni, hogy találja meg a célpontját.
~ Az biztos, hogy az illető vörös indikátoros, és magasabb a szintje mint nekem. Ha meg is találnám, csak Juro sorsára jutnék, ami a küldetésem végét jelentené, és ő nem nyughatna békében. Elsőnek is a játékbeli öcsémet kellene jobban megismerni, merre töltötte ideje legjavát, milyen társasága volt, mivel foglalatoskodott, stb. Ha ezekkel megvagyok talán könnyebb lesz leszűkíteni a kört, hiszen minden vörös játékost csak ne kelljen elpusztítanom, ha sikerülne elég magas szintre jutni hozzá. Igazából ez itt a legnagyobb probléma. Teljesen kezdő szinten vagyok, hatalmas a lemaradásom. Meg persze ezzel a rohadt kaszttal sem vagyok kibékülve, ami tovább nehezíti a dolgomat. Lehetetlen küldetésnek nézek elébe.

Teljesen nyugodt arccal tápászkodott fel, és betért a legközelebbi fogadóba. A legolcsóbb szobát kérte, nem akarta kevéske vagyonát elpazarolni, de az utcán sem akart csövezni.
- Talán holnap mozgó célpontokra kellene lőnöm.- mondta alig hallhatóan, miközben ledőlt az ágyra. – Meg valamikor meg kellene néznem azokat az áthúzott neveket is.

by **Kemabat** Pént. Aug. 14 2015, 17:30

Megkésett születésnap

Egy kicsit megcsúszott az időben kedves kis íjászunk, születésnapjuk alkalmából ismét meg akarta látogatni öcsikéje áthúzott nevét. Azóta már majdnem eltelt két hét, és nem vette észre. Mérgesen verte az öklét a szoba falába, és szomorúsággal töltötte el a fájdalom hiánya, ami miatt már annyiszor hálás volt. Nehéz volt lecsillapítania indulatait, miután sikerült a fejét törte, hogy tehetné jóvá testvére ellen elkövetett vétkét, majd az ajándék mellett döntött. De vajon milyen ajándéknak örülne egy név egy kőtáblán?
Sokat törte a fejét, kivételesen nem a falba, de semmi különleges nem jutott eszébe. Felpattant, szívni akart egy kis friss levegőt, hátha segít valami egészen egyedit kitalálni. Elment néhány bolt mellett, megcsodálta a kirakatokat, volt ahova be is nézett, de csalódottan jött ki mindből. Egyszerűen semmit nem talált elég jónak, vagy ha mégis, horribilis összeget kellett volna kicsengetnie érte. Egy utolsó helyet is megnézett, ahol, mint égből a villámcsapás, úgy érte a megvilágosodás. Nem kell nagy dologra gondolni, még csak nem is egyedi ötlet, inkább csak egy „mi lett volna, ha” emlék. Ahova betért ugyanis egy kristálykereskedés volt, ami véletlenül pont Shuék tulajdonát képezte. Vett két Fotó Kristályt és egy Gyenge Kinézet Kristályt.
Minden hozzávaló meg volt, már csak keresni kellett valakit, aki hajlandó volt teljesíteni kérését. Több embert is megkérdezett, de vagy siettek valahová, vagy csak simán nem érdekelte őket a dolog, a lényeg, hogy mindenki lerázta. Bosszankodott, nincs egy olyan ember a járókelők között, aki segítene egy szerencsétlennek? Rossz helyen lehetett rossz időben. Azért sikerült találnia valakit, aki egy kevés aranyért cserébe hajlandó volt a drága idejéből áldozni Kemabatra, így elő is adta, hogy pontosan mi lenne a feladata. Kezébe nyomta a Gyenge Kinézet Kristályt, amivel fel kellett vennie az íjászunk alakját, átkarolták egymást, mint a testvérek, és a maradék két kristállyal készített két képet, egyet Juronak, egyet meg magának. Nagyon hálásan megköszönte a segítséget, és egyenesen a Black Iron Castle épületét vette célba.
Már távolról látta az épületet, de a kastély előtti emlékműre nem emlékezett. Elolvasta a bele vésett feliratot, és elmosolyodott, de nem időzött ott sokat, fontos dolgot kellett elintéznie.
Felcammogott a lépcsőn, egyenesen a neveket tartalmazó terembe, és megállt az öccse áthúzott nevével szemben. Elővette az egyik képet, és a név alá rögzítette, nem törődve a többi névvel, amit eltakar vele. Ott állt felette még pár percig, majd ártatlan mosoly kíséretében megszólalt.
- Boldog Születésnapot, Öcskös! Így utólag is. Szerettem volna korábban jönni, de elvesztettem az időérzékemet, és teljesen megfeledkeztem róla. Nagyon, de nagyon sajnálom, ígérem, többet nem fog előfordulni. Tudom, azt is ígértem, hogy többször jövök, ami most is áll, tényleg többször fogok, annyival változtatnám meg, hogy a bosszú után lesz az a többször, addig ugyanígy hébe-hóba. Meg képzeld, húszas szintű vagyok. Remek, nem igaz? Ha így haladok, hamar utolérlek, és lerendezem a dolgot azzal a szeméttel, aki ide küldött téged. – Kemabat elhallgatott, lehunyta szemeit, melyből könnycsepp hullott alá. Fájt neki, hogy késett, fájt neki, hogy egyedül hagyta testvérét, fájt a gondolat, hogy sikertelen lesz a bosszúja, hogy eltűnnek a nyomok, mire megtalálná őket. Már több hónapja volt a játékban, és csak egy hosszú, folyamatosan bővülő lista a nyomozásának eredménye. Nyomozásának… erős túlzás, hiszen minden piros indikátoros játékosról lejegyzetelte, amit látott. Tudta, hogy valamit lépnie kell, valamit tennie kell, hogy közelebb kerüljön a célhoz, de mit? Ezt kérdezte magától egyfolytában. Ott állt egyedül, némán, míg egy ismerős hangot vélt felfedezni.
- Nem kell ezt tenned!
Szélsebesen forgott körbe, meglássa a hang forrását, hiszen tudta, kié az a hang, tudta, de nem akarta elhinni. Senkit nem látott, csalódott volt, majd egyenesen a névre bámult, a hang gazdájára. Mereven nézte egy darabig, majd megfordult, és elindult a szálása felé. „Nem kell ezt tenned!” ismételgette magában. Félt, hogy kezd beleőrülni ebbe az egész tétlenségbe. Máskor is hallotta a hangját, amikor Shuval találkozott, de az más volt. Akkor csak próbálta elképzelni, hogy mit mondana, és úgy jöttek a szavak az ajkára. Akkor nem is igazán az öccsét hallotta, hanem csak őt akarta hallani. Most viszont biztos volt benne, hogy ő volt az. Nem akarta hallani, vagyis akarta, de biztos, hogy nem ezeket a szavakat adta volna a szájába. Meg most nem mozdultak meg az ajkai, biztos volt benne.
Nyugtalanul ért vissza, a fogadósnak sem köszönt, pedig mindig szokott, egyenesen a szobájába sietett, lefeküdt az ágyra, és próbált megnyugodni. Teljes kudarccal ért véget a próbálkozása, teljes kudarccal, mert pár szó nem engedte, azok a szavak az agyába vésték magukat. „Nem kell ezt tenned!”

Kemabat akták

Kemabat akták

Re: Kemabat akták