Kurokawa Yuuki

/No akkor, Suzume karit leadnám és az expet valamint a cuccai egy részét erre a karira adnám át. Elsődleges jártaságok közül a kettes szintű észlelést és súlyemelést változatlanul vinném tovább erre a karira, még a lopakodást akrobatikára cserélném végül a hallgatózást pedig aranyra váltanám. Másodlagos képességek maradnának Suzun./

Név: Yuuki

Nem: Nő

Kaszt: Kardforgató

Kor: Kezdéskor 14 jelenleg 16

Jellem: Egy meglehetősen energikus, eléggé szeleburdi, cserfes és bizonyítási vággyal teletűzdelt lánynak mutatja magát. Rajong mindenkiért aki valamilyen módon elért valamicske hírnevet a saon amit néha talán túlzásba is visz. Valójában azonban egyetlen szóval jellemezhető. Magányos. Minden egyes cselekedete, legyen szó az ő kis fantázia világáról amiben él vagy a túlzásba vitt rajongásáról vagy a bohóckodásairól mind csak azt a célt szolgálja, hogy betöltse a nővére és a szülei hiánya után maradt űrt és felhívja magára a figyelmet.

Képesség:

Santoryu:
Egy passzív dobást nem igénylő képesség aminek segítségével a karakter képessé válik három darab kard felszerelésére és forgatására. (One Piece: Roronoa Zoro )
Ennek azonban megvan az az ára, hogy bár fizikai közelharcban ugyan kiemelkedővé teszi a használót a speciális képességek ellen kifejezetten védtelen így az ellene használt spec képességek sikeressége megnő. Vagyis azokhoz a képikhez amik valamilyen módon a karaktert támadják és/vagy gyengítik eggyel kevesebbet kell dobni mint alapjáraton.
Egyéb megjegyzés, hogy ugyan a kardokat folyamatosan fel vannak szerelve az extra pontokat csak akkor kapja meg ha ingame ténylegesen használja is a többlet fegyvereket.




Előtörténet:

Egyre nehezebben tudom megtartani a fegyvert, a térdem remeg a gyengeségtől és már-már képtelen megtartani a testem. A Kimerültség lassan de biztosan veszi uralma alá a testem. Elegem van! Haza akarok menni! A porszörny azonban megérzi a gyengeségem. Döngő lépteivel megindul felém. Támadni fog! Kardomat erőtlenül ugyan de támadásra emelem, talán ha bele adom minden erőmet akkor végezhetek a bestiával. Igen! Ez az egyetlen esélyem! Itt és most végzek a szörnnyel! A testem előre lendül és a kardommal egyenesen a szörny szívét veszem célba!
- Gwhaaaaaa! – Már nem is gondolkodok, hagyom, hogy az ösztöneim vezessenek és egyszer s mindenkorra végezzek a….
- Elég a bohóckodásból! – Csendül egy hang majd a kobakomon egy vaskos könyv landol olyan erővel, hogy még a seprű is kiesik a kezemből.
- De az úgy unalmas! És éhes is vagyok! – Kezdtem neki a mű hisztimnek. Onee-chan hangja még a szörnyeket is elijeszti. Félelmetes egy képesség.
- Akkor csináld gyorsabban és hamarabb végzel. – Jelentette ki mialatt egy nagy kupac könyvet vágott le az asztalra.
- Grrrr… - Csak ennyivel tudtam visszavágni. Igaza volt de ezt úgy sem fogom bevallani.
- Fogd! – Dob az ölembe egy rongyot. – A sepregetéssel csak még nagyobb port kavarsz. Töröld le azt a polcot mielőtt visszapakolunk. –
~ De a seprűvel lehet játszani. ~ Vágtam rá gondolatban, persze azért engedelmeskedtem. Alig, hogy nekikezdtem az ajtó elhúzódott és Ayato-kun lépett be rajta néhány dobozzal a kezében amit gyorsan le is tett a földre.
- Ezek az utolsók. – Jelentette ki megtörölve a homlokát. – Kedves tőled, hogy besegítesz Yumiko- Senpai. – Pillantott rá a nővéremre aki épp a nemrég lepakolt könyveket tette vissza a polcokra.
- Nem nagy ügy, amúgy sem volt semmi más dolgom. Ráadásul ha Yuukin múlik még holnap is itt lennétek.
- Eredetileg csak annyi lett volna a dolgunk, hogy pakoljuk el a dobozokat, takarításról szó sem volt. – Jegyeztem meg morcosan, de persze ő rögtön rá tudott kontrázni.
- Ha valamit csinálsz azt csináld rendesen, és továbbra is fenntartom az álláspontom. – Tette vissza az utolsó könyvet. Ayato-kun csak egy nagyot sóhajtott.
- Yuuki-chan már megint álmodozol? – Kérdezte kissé szemrehányóan vagy inkább bele törődve. Nála valahogy sosem tudom eldönteni. Na meg mi az, hogy álmodozás? Kikérem magamnak.
- Ez nem álmodozás hanem a fantáziám kreatív kiélése és tovább fejlesztése. – Világosítottam fel mire Yumiko nee-chan felkuncogott.
- Persze, persze.
- Neked is saoznod kellene. – Vágott közbe a fiú mielőtt még bármit is mondhattam volna.
- Sao?
- Sword Art Online.
- Nem érdekelnek a videojátékok, nem az én világom. – Jelentettem ki az online szó hallatán.
- Ez nem csak egy sima játék. Ez a játékok új generációja. Egy sisakkal rácsatlakoznak az agyadra így testközelből élhetsz át mindent. Olyan mint ha egy másik világban lennél egy másik életben. Rendesen neked kell mozognod, harcolnod stb… - Erre már felkaptam a fejem és gyorsan tovább faggattam.
- És ugyan úgy kell kardoznom meg varázsolnom meg ilyenek. Ugrálhatok fáról fára, tetőről tetőre mint az animékben? – Szinte láttam magam előtt ahogy küzdök a démonokkal és a szörnyekkel.
- Nem pont ugyan úgy. Sokat segít a rendszer és mágia sincs a világban de így is elképesztő.
- És te csak most mondod, hogy van ilyen!? – Ragadom meg a vállát és rázni kezdem a fiút.
- Nem hittem, hogy tényleg érdekel, de ha tudtam volna akkor megmutattam volna. – Mentegetőzött erre még jobban elkezdtem rázni.
- Neked megvan? Azonnal ki akarom próbálni!
- Majd ha végeztünk. - Vágta rá egyből Yumiko. Amire egyből nekiálltam takarítani, hogy gyorsan végezzünk.
- Valójában már nem lehet… - Kezdett neki kissé félénken Ayato. – Még csak béta teszt formájában volt elérhető amit pár nappal ezelőtt leállítottak.
- Wheee! Ilyen az én szerencsém… - Borulok rá a polcra.
- De jó hír, hogy pár hét múlva jön a teljes játék. – Erre a hírre már rögtön magamhoz tértem.
- Ihihigggazán?- Vettem oldalra egy sunyi pillantást.
- Felejtsd el! – Ez a két szó kb. úgy ért mint ha egy karót döftek volna a hátamba.
- Azt se tudod mit akartam!
- Azon gondolkoztál, hogy te is megveszed. – Utálom mikor ezt csinálja. – Biztosan nagyon drága, úgy se futná ki a spórolt pénzedből. – Ebben mondjuk van valami.
- Igazából nem annyira vészes. – Jelentette ki Ayato mire Yumiko úgy nézet rá mint a véres rongyra de szerencsére ezt ő nem vette észre és a zsebéből előszedett egy összehajtott papírlapot amin a Nerve Geart reklámozták. – Látod?
- Nem is hiányozna olyan sok hozzá. Csupán a kétharmada.
- Ehehe… fő a pozitív hozzáállás… - Jegyezte meg a fiú zavart nevetéssel.
- Oneeeee-chaaaan. – Vettem elő a hízelgő hangomat.
- Nem! – Jelentette ki határozottan.
- Naaaa! Tudom, hogy te segítesz nekem! – Ölelem meg hátulról ami kissé váratlanul érte.
- Hé… ne… Eléég! – Próbált kitörni az ölelésemből nem túl nagy sikerrel. – Ezzel nem mész semmire. Amúgy is honnan veszed, hogy nekem van elég pénzem, hogy kipótoljalak?
- Mert te okos vagy és előrelátó és mindig spórolsz. – Erre nem is nagyon válaszolt. Nem vallotta be de azért jól esett neki a bók és mivel a nap hátralevő részében ezt és a nyavalygásom kellet hallgatnia így végül csak beadta a derekát. Az én drága nővérkém. <3
Az elkövetkező három hét szinte egy örökkévalóságnak tűnt. Hiába kértem meg Ayatot, hogy meséljen minél többet az élményeiről hiába ábrándoztam folyton arról mit is csinálok majd ha végre belevethetem magam a világába ezektől inkább csak még hosszabbnak tűnt. Majd végül elérkezett a várva várt nap. Akár egy vadállat úgy vetettem rá magam a dobozra és bontottam ki a csomagolást ám mielőtt még ténylegesen magamhoz vehettem volna valami visszarántott a grabancomnál fogva.
- Ácsi! – Halottam Yumiko-oneechan hangját.
- Neee! Nem akadályozhatod meg a sorosomat! A másik világban szükségük van rám! – Kezdtem el kapálózni.
- Kiknek? – Kérdezett vissza amire csak hebegtem.
- Hát nekik! – Mutattam a játék dobozára.
- Gyere kísérj le boltba. – Szólalt meg ismét ezúttal nem parancsolóan hanem inkább kérlelve.
- Jóó! – Adtam meg magam kissé durcin. De ha ő nincs, akkor most ez a játék se lenne. Ennyit talán még megtehetek. Bár volt egy olyan sanda gyanúm, hogy még ő maga is megbánta ezt a kérést mert egész úton hallgathatta a különféle fórumokon és oldalakon látott leírásokat és véleményeket a saoról, még haza fele is.
- Ma a kedvencedet fogom főzni. Megvettünk mindent ami kell hozzá. – Jelentette ki teljesen váratlanul.
- Hogy-hogy? – Kissé buta kérdés volt mert nem mint ha olyan ritkán szeretne a kedvemben járni, csak szimplán nem számítottam rá.
- Valamivel ki kell csaljalak a gép elöl nem igaz? – Mosolyodott el.
- Jogos! – Nevettem el magam. Valóban nyomos érv volt. Ekkor azonban kerekek csikorgását halottam a hátam mögött, megfordultam, hogy lássam mi történt de alig hogy hátra néztem egy lökést éreztem a mellkasomon amitől hátra estem. Halottam még egy nagy csattanást és egy erős ütést éreztem a fejemen de aztán minden sötétbe borult.

Mikor kinyitottam a szemem egy ágyon feküdtem. Nem a saját szobámban voltam. Más volt szaga, szúrta az orrom. Ahogy a látásom tisztult úgy tűntek fel egyre inkább a különbségek. Az ágy keménysége, a falak színei, a hiányzó bútorok. Egy ismerős hangot halottam. Anya hangja. Nem hozzám szólt, máshoz beszélt.
- A kislány megúszta pár zúzódással és néhány könnyebb sérüléssel Szerencséjére inkább csak elsodorta őt a jármű… - Szólalt meg egy idegen hang is pár pillanatra azonban elhallgatott majd folytatta. – Azonban az idősebbik lány… - Nem értettem mit mond tovább ugyanis a hangja teljesen elhalkult. megpróbáltam felkelni de nem volt elég erőm hozzá, amit megmozdultam a testembe hasított a fájdalom.
- Anyu! – Szólítottam meg erőtlen hangomon azonban nem halotta meg. Újból és újból megpróbáltam igyekezve minél hangosabban.
- Yuuki! – Halotta meg végül és zokogva berohant a szobába és szorosan magához ölelt.
- Yumiko-nee… Jól van? – Kérdeztem tőle de nem válaszolt. – Nincs komoly baja? – Kérdeztem újból, de ekkor sem jött válasz csak még inkább magához ölelt és egyre keservesebben sírt. – Hol van? – Ordítottam fel amennyire csak az erőmből kitelt ekkor már én is elkezdve a sírást. – Miért nem válaszolsz? – Cincogtam elcsukló hangon. Nem tudtam több hangot kipréselni magamból…

Már percek óta csak bámultam ki a fejemből és a kissé futurisztikus sisakot tartottam a kezemben. Már rég meg kellet volna semmisíteni az egészet viszont az itthon történtek miatt teljesen kiment mindenki fejéből… kivéve az enyémet. Egyre csak Ayato szavai zúgtak a fülemben. „Mint ha csak egy másik világban lennél…”
Vajon tényleg olyan lehet? Egy világ amiben másképp történik minden...
Felhúztam a fejemre sisakot és elfeküdtem az ágyon. Egy kis ideig még néztem a mennyezetet.
Egy világ amiben Yumiko-nee még velem van…
- Link Start…

- Wheee! – Ugrottam át egy éppen elém kivágó kutyát. Hihetetlen, hogy ez is pont most
mászkál erre, az viszont még hihetetlenebb miként tudtam elaludni egy ilyen napon.
- Már látom! – Bátorítom saját magam. Már látom az arénát. Gwáááá! Nem nem nem nem nem, neem nem nem nem nem nem. NEEEM! Ha most lekésem a kardforgatók tornáját tuti soha többet le se fekszem nehogy véletlen is elaludjak. Pedig ma Kota harcol! A legendás kardforgató. Annyira de annyira látni akartam miként küzd.
Időközben elértem a bejáratot, innen már lehetet hallani a közönség zsivaját. Felrohantam az egyik lépcsőn, befordultam néhány sarkon majd egyenesen a nézőtéren találtam magam.
- Neeeeee! – Csuklottam térdre mikor megpillantottam, hogy a meccsnek már vége. – Ne már! Pedig annyira látni akartam.
- Nem hiszel el, hogy elvesztettem a fogadást! – Hallottam valakinek a mérgelődését. – Hogy tudott az, az idióta kikapni?
- Kota-Senpai nyert? – Kérdeztem reménykedve, legalább meséljék el milyen volt.
- Francokat! Kikapott attól a kis csitritől. – Mutatott le a küzdőtérre. A felek még mindig ott voltak.
- Hogy hívják? – Kérdeztem kíváncsian mialatt jobban megnéztem magamnak a kardforgató lányt.
- Mégis kit érdekel? Buktam ezer aranyat… - Vonult el idegesen a fiú. Engem viszont nagyon is érdekelt.


Yuuki naplója: (vagyis az elmúlt 2 év a saoban Yuuki szemén keresztül ^^)

Aincrad. A lebegő kastély ami otthont ad a világ legnagyobb harcosainak. Kardforgatók, árnyharcosok, lovagok és íjászok gyűjtőhelye ahol a fegyver szava a döntő. A történelem során számtalan legenda és hős születet az elszigetelt földrészen, ahogy a mi családunkban is. Minden második vagy harmadik generációban születik valaki aki páratlan tudásával és kimagasló tehetségével hihetetlen dolgokat vagy épp borzalmas tetteket hajtott végre. Akár melyik is örökre beleírta magát a történelem könyvekbe. A jelen generációban ez a személy Hinari onee-chan volt. Páratlan kardforgató amilyet már nemzedékek óta nem láttak. Mindig is büszke voltam a tehetségére és már a kezdetek óta arról álmodtam, hogy egy nap felérek majd az ő szintjére. Amikor elment, hogy bejárja a világot megfogadtam, hogy csak akkor állok ki elé ha tényleg méltó leszek arra, hogy a húgának nevezhessem magam, ami az idő múlásával egyre nehezebb feladatnak tűnik. Oly sok mindent elért, viadalokat nyert, legendás szörnyeket pusztított el és egy megbecsült és erős céh vezére lett. Mégis hogyan versenyezhetnék ellene? A válasz egyszerű. Nehezen de kemény munkával biztosan képes leszek rá. Onee-chan megtanította nekem a kardforgatás alapjait amit én igyekeztem minél inkább csiszolni és fejleszteni. Szerencsére ebben nagy segítségemre volt társaság ami szörnyek levadászására szakosodott. Rengeteg bestiát és démont küldtem a másvilágra gyarapítva ezzel a saját tudásom. Minden egyes fenevad leölésével szinte éreztem, hogy egyre újabb és újabb tapasztalatokra teszek szert az ellenfeleimről és saját magamról egyaránt. Ám idővel, ahogy egyre csak nőtt a tudásom a környéken lévő szörnyek egyre kisseb kihívást jelentettek míg végül kénytelen voltam én is útra kelni. Számtalan új emberrel ismerkedtem meg, köztük sok olyannal akiknek szükségük volt valamilyen módon a segítségemre. Ezek az emberek által jutottam el új területekre és kezdtem el megismerni Aincrad valódi szépségét és borzalmát egyaránt. Végül ahogy teltek a hónapok rájöttem, hogy sokkal magasabb szintre is emelhetném a kardforgatás művészetét. Egy öreg mester segítségével megtanultam, hogyan alkalmazzak két kardot is a harcban ám ez nem volt elég. Látva a dupla kardok hatékonyságát elkezdtem kifejleszteni a saját kardforgató technikáim és végül így született meg a háromkardos stílus. Hosszú és kemény edzések árán sikerült elérnem egy olyan szintet aminek köszönhetően már kellő hatékonysággal tudtam alkalmazni ezt a stílust. De mit sem ér a technika és a tudás megfelelő felszerelések nélkül. Idővel felkerestem Aincrad legjobb kovácsait, hogy a legmegfelelőbb fegyvereket és páncélokat készítessem el. Ám az élet ezzel újabb kihívások elé állított. A megfelelő felszerelés titka a megfelelő alapanyag. Barlangokon és elhagyatott kazamatákon verekedtem át magam, hogy a lehető legjobb nyersanyagokat szerezzem be. Ezzel pedig el is értem a következő fázist az életemben. A szörnyek vég nélküli kaszabolása ugyan egy ideig kifizetődő, de ezek csak ostoba teremtmények és egy olyan világban ahol a penge az úr, ott a valódi erő két harcos összecsapásában mutatkozik meg. Úgy érzem felkészültem a következő fázisra. Ideje megmutatni a világnak és Hinari onee-channak, hogy mennyit is fejlődtem az évek során.