Egérfogó

by **Szophie** Szomb. Márc. 28 2015, 17:53

Teljes nyugodtsággal sétáltam végig a folyosón. Habár volt némi utálat bennem a hely iránt, amióta itt találkoztam Chiakival. De úgysem számít. Ha minden jól alakul, úgyis elköltözöm hamarosan. A szobám pedig kellemes volt, odáig nem nyúlt el a lány okozta szenny. Ott Brumi futkározott néha, Falat mászkált itt-ott, és Vezér szuszogott az ágyon. Békés és kedves hely volt. De most el kellett hagynom. Kilépni a csúnya folyosóra, hogy eljussak az édeskés illatú helyre. Láttam a kis piros pöttyöt, Hinari otthon volt. És nem úgy tűnt, mintha indulni készülne. Tehát most ráért. Hogy miért is? Mert voltak azok a bizonyos folyosók.. És nemrégiben Vezér morogni kezdett feléjük a kicsit sem kedves morgásával. Más szóval: érez valamit arra. Amit talán jó lenne kiugrasztani a sötétből. Csakhogy egyedül mégsem merem.
És persze kedd volt. A csokiszobai beszélgetések pedig ha el is maradtak egy jó pár hónapon keresztül, azért még léteztek. Kíváncsi voltam, hogy vajon még szán-e rá hajlandóságot, hogy benézzen ilyenkor, vagy feladta a reményt, hogy valaha is itt talál, és tényleg beszélgetünk, ahogy az első pár alkalommal sikerült is megtartani ezt a fogadalmat. Aztán minden elromlott.. Ezek pedig elmaradtak, főleg miattam. És már megint annyi minden történt.. Nem is tudom, hogyan mesélhetném el, vagy szükséges-e elmesélnem. Nem, igazából.. nem volt fontos ez. Ha rákérdez, válaszolok. Ennyi. Nem azért vagyok, hogy koptassam a szám holmi meséléssel, amire talán egyáltalán nem is kíváncsi. És ennyiből ő ugyanúgy tartozik nekem történetekkel. De annyira nem érdekel, hogy csak úgy rákérdezzek. Ennyire egyszerű az egész.
Egy könyvet is vittem magammal, hátha időbe telik, míg megjelenik, vagy fel sem bukkan. Így a kellemes édeskés illatok között olvasgattam nyugodtan, csupán csak egy bögre tea társaságában. Teát inni a csokiszobában.. Majdhogynem gyalázatos.

by **Hinari** Szer. Ápr. 01 2015, 22:14

Márcsak megszokásból is, de megnyitottam a minimapot. Ahogy minden kedden és szombaton, és bár az előző hetekben sosem jártam szerencsével, ez nem gátolt meg abban, hogy újra és újra megpróbáljam. Szophie már jól volt. Illetve jobban, mint karácsonykor, ez az arénában tisztán látszott. Újra mosolygott, a céhházban is többet volt, és attól függetlenül tudtam örülni ennek, hogy volt egy olyan sejtésem, hogy mindennek Kazumához van köze. A fiú és az ott történtek emléke elsötétítette a pillantásom, ám ahogy tekintetem a térképre vetült, nyomban jobb kedvem lett. A lányt ugyanis a csokiszobában mutatta a helyzetismertető, én pedig újult erővel pattantam fel az ágyról, és még az sem tudott visszatartani, hogy ezzel az oroszlános plüss is félig leesett az ágyról…
- Szia – nyitottam be, és igaz az előző öt másodpercet azzal töltöttem, hogy kicsit lejjebb adjak a lelkesedésből, ám a mosolyom még így is nagyobb volt, mint általában szokott. Arcomat nekidöntöttem kezemnek, amivel az ajtó szélét fogtam, úgy néztem rá újból, majd szolidabb beállásra váltva léptem előre, majdnem elesve a küszöbben – Örülök, hogy látlak – mondtam, és nem törődve az esetleges zavarásával, ültem le melléje. Ezúttal nem voltam éhes, nem kellett sem csoki, sem pedig sütemény: én Szophie miatt voltam itt.
- Mi a helyzet? Mit olvasol? – kérdeztem, és bár hihette azt a lány, hogy ezek csupán a szokásos, különösebb érdeklődéssel nem bíró kérdések, ám én most tényleg kíváncsi voltam a könyvre. Hiszen együtt laktunk már kicsit több, mint két éve, de eleddig még egyszer sem láttam Szophiet olvasni. Főleg nem úgy, ahogy most itt volt. Édesség nélkül, egyetlen csésze teával…

by **Szophie** Szer. Ápr. 01 2015, 23:19

Fel sem néztem a jelenlétére, habár így is érzékeltem azt a rettenetes nagy és széles mosolyt. Nem lehetett nem érezni, szinte betört az éterbe, és vibrált a levegőben. Érdekes volt őt így látni.
Én pedig közben olvastam is, meg nem is. Kicsit elgondolkodtam. De éppen ez volt az egyik legnagyobb előnye a könyveknek. Ennek pedig különösképp. Máshogy nem is lehetett igazán átrágni magam rajta, csak úgy, ha pár mondatonként megállok, és értelmezem, esetleg újraolvasom. És így tesz mély benyomást is. Így fejti ki igazán hatását. Újra elolvastam az utolsó sort, jólesően beleborzongtam, majd felnéztem céhvezéremre, és egyben barátnőmre, miközben a teámért nyúltam, hogy kortyoljak egyet. Végül óvatosan visszaraktam a csészét az asztalra, majd én is elmosolyodtam. Hát beszélgessünk.. A könyvből mára pont elég volt ennyi ahhoz, hogy a szellemem felfrissüljön.
- Üdv. - köszöntöttem most én is, habár már szorosan mellettem ült.
- Nietzsche.. Tőle olvasok. - válaszoltam készségesen, és felemeltem a könyvecskét, hogy megmutassam a címét is, persze ettől függetlenül hangosan ki is mondtam azt.
- A hatalom akarása - elmosolyodtam, és a könyvjelzőt a helyére csúsztattam, majd eltettem a számomra értékes darabot az invertorymba, biztonságos helyre.
Már régóta el akartam olvasni. És habár nagyon hamar megtaláltam a könyvtárat, és a könyvesboltokat Aincrad szerte, és ég be is spájzoltam egészen korán könyvekből, ez a darab eddig hiányzott. És még pár értékes mű. Főleg esős időkben szántam időt az olvasásra, legtöbbször az ablakomban ücsörögve egy paplanba bugyolálva, hallgatva az eső csendes kopogását. Ilyenkor nem tűrtem meg magam körül senkit, és nem reagáltam semmire. Ilyenkor odakint nem léteztem. De ez most egy másik alkalom volt. Azóta sok minden változott. És úgy döntöttem, nyíltan is felfedem olvasási képességeimet.. Na jó, azért ez nem pont így történt.. De a lényeg az, hogy most nem szorítkoztam a szobámra a cselekedethez. Viszont az is tény, hogy ennyire értékes és értelmes művet már rég nem olvastam.. Ez pedig hiba. Tényleg egészen boldog voltam, hogy a kezeim között tudhattam ezt a kis papírborításos kötetet.
Ahogy annak is örültem, hogy meglátogatott. Hogy azóta is figyelte, itt vagyok-e. És hogy ő is örült nekem. Habár valahol úgy éreztem, hogy ezzel is egy picit irányítom őt. Én képes vagyok az egészről elfeledkezni, amíg ő továbbra is fontosnak tartja, és mindig ugyanazon napokon ellenőrzi, hogy ott vagyok-e. Neki fontos ez. Fontos vagyok. És még erre is képes ezért. Ezzel irányítom. Persze mások barátságnak neveznék, de a barátságokban is mindig van egy felsőbbrendű fél. Legalábbis kell lennie. Mindenben kell. Továbbra sem hiszek az egyenlőségben. De néha mintha tényleg nem létezne.. Vagy csak a másik fél jól tagadja.
- A felderítetlen folyosókon Vezér érzékelt valamit. - említettem meg amolyan mellékes tényként a dolgot, ami miatt beszélni akartam vele.

by **Hinari** Csüt. Ápr. 02 2015, 00:03

Apró hatásszünet, csak egy kicsike, ami eltelt a két köszöntés között. Még éppen nem nézett fel a könyvből, egy mély lélegzetvétel, s közben nem tudtam levenni róla a szemem. Amint végre elengedtem az ajtót, ami eddig tartott – vagyis, jobban mondva, visszatartott – már én is tudtam hogyan sietni, megpróbálva nem elesni a küszöb után a szőnyegben, és csak ez a kis intermezzo ébresztett rá, hogyan is viselkedek pontosan. Alig észrevehető mosolyt csalt az arcomra. Tényleg hiányzott. Maga a beszélgetés, hogy kettesben legyünk, mint régen. Mint abban a cukrászdában, évekkel ezelőtt. Kiegyenesedtem, s az eddig bent tartott levegő is szabadon, zökkenőmentesen távozott, hangtalanul, nem sóhajtásként. Ott álltam, megfeledkezve magamról, miközben éppenhogy magamon gondolkoztam. Majd a halk puffanás, mely azt volt hivatott jelezni, megérkeztem, őmelléje, hozzá egészen szorosan közel. Talán még a kanapén is dobott egy kicsit, s Szophie végül felém fordult, őszinte mosollyal. A könyvet is becsukta, és az ilyen piciny, tán jelentéktelen mozdulatok jelentettek igazán sokat. Rám várt – bár kimondani a világért nem mondtam volna ki. Semmit, aminek akárcsak ehhez a gondolathoz volt köze. Hátradőltem, láthatatlan megkönnyebbüléssel, és érdeklődve pillantottam a műre, amit Szophie a keze között lengetett. S máskor lehet megcsóváltam volna a fejemet, most azonban még az is mosolyra késztetett, hogy ilyesmit olvas. Tekintetem a teára vetült, majd vissza rá. Megváltozott volna? A kiállása is egészen más volt, már az aréna előtt is. Odabent viszont…
- Hiányzik? – kérdeztem végül. Egészen mást akartam. A tudat, hogy mégis ez lett belőle, enyhe barázdákat vésett a homlokomra, hangomból azonban a lány csupán tiszta, őszinte érdeklődést olvashatott ki. Tulajdonképpen én is akartam. Kicsit megismerni az ő másik oldalát, a feketét, ha lehet így mondani. Aki odakint volt. Talán azért ilyen most. Régen nem beszéltünk. Ez is nyilvánvaló volt, már ezalatt a fél perc alatt is.
- Oh – kommentáltam, s a lány mondatának valódi értelme is csak kicsit később jutott el hozzám, arra ösztökélve, hogy önkéntelenül is a folyosó irányába nézzek – Gondolod, hogy illetéktelen behatoló? – kérdeztem vissza, s ahogy Szophie ki tudott zökkenteni, a tény, hogy idegenek lézengenek a céhház rejtett részein, újra belemerített a zavaros gondolataimba. Hiszen ide nem juthat be senki. Egy céhtag engedélye nélkül bizonyosan nem, máshogy meg… Bár tény, hogy én sem tudtam mindent a palotáról. Az a beszélő, nyakkendős dínó még mindig élénken élt az emlékeimben.

by **Szophie** Csüt. Ápr. 02 2015, 00:48

Nem is igazán gondoltam bele, hogy mennyi közlés is lehet már magában a címben is, ugyanakkor valahol mégis tisztában voltam vele. Bár választásom egyáltalán nem ezért esett erre. Egyszerűen csak odáig meg vissza voltam Nietzscheért. Kérdése meglepett ugyan, és elsőre nem is értettem, mire érti. Aztán persze rájöttem. Ő összefüggéseket vélt felfedezni a két dolog között.
- Nem. - válaszoltam kimérten mosolyogva. Persze ez egyáltalán nem volt igaz ebben a formában. Természetesen hiányzott. De ez már csak múltidő, amióta eldöntöttem, teszek érte, hogy kevésbé legyen fájó ez a hiány. Még nem sikerült rájönnöm, hogyan is fogok igazán tudni érvényesülni itt, ám én irányításra születtem. Így pedig lehetetlen, hogy ne találjak módot rá.
- Persze odakint.. A mindennapjaim ezzel teltek. Olyan ez, mintha soha többé nem űzhetnéd a kedvenc hobbidat. Mert számomra ezt jelentette. De mint láthatod, igyekszem elviselhetővé tenni az életem így is. Végül legalább van időm fecserészni különböző emberekkel, meg barátkozni. - kuncogva felnevettem.
- Na és te hogy viseled? - kérdeztem hát én is tőle valamit, elmosolyodva. Régóta nem beszéltünk. Valahol érdekelt, mi történt vele ezidáig. Igazából eszembe jutott, hogy rákérdezek, milyen volt Freya, de végül elvetettem az ötletet. Azt tudom, hogy nyert, hisz ha másképp történt volna, azt észrevettem volna. A többi nem lényeg. Arra is rákérdezhettem volna, milyen volt a nyaralása Alexszal, de nem éreztem úgy, hogy szükségem lenne ezekre az információkra. Nem, igazából jobb volt, ha nem beszélgetünk erről.
Bólintottam csendesen, elkomorodva.
- Bár nem személy. Akkor nem halasztjuk el a dolgot.. De attól még aggasztó. Nem tudja azonosítani a szagot teljesen. Azt mondja, a por és föld szaga elnyom mindent. - felsóhajtottam, és megittam a maradék teámat. Nem akartam azonnal indulni. Annyira sürgetőnek azért nem éreztem a problémát. És úgy is beszélgetni vagyunk most itt. Biztosan vannak kérdései az elmúlt hónapokról, még ha nekem nincsenek is igazán. Én pedig várom, hogy érdeklődjön, és hogy készségesen tudjak válaszolni. A közeli alattvalók megérdemlik a törődést, sőt, szükségszerű, hogy foglalkozzunk velük, és szánjunk rájuk időt. Hinarival pedig egyébként is különösen fontos volt a kapcsolatom. Vele talán még többet kell törődni. Szeretném, ha nem érezné magát elhanyagoltnak, és ha tényleg szívesen fordulna hozzám. Hisz ez is a kötelezettségem vele szemben.

by **Hinari** Csüt. Ápr. 02 2015, 16:13

Persze nem hittem neki, legalábbis nem teljesen, ámde valahol örültem, hogy így válaszolt. Mintha kicsit túl lenne már rajta, vagy csak a könyvnek van rá ilyen hatása? Nem tudtam, de Szophie változott, azóta a régebbi beszélgetés óta, amikor elrohantam. Furcsa volt visszagondolni rá. Akkor még én is máshogy vettem a szavait, mintha most mondaná őket. A barátság szóra viszont elmosolyodtam.
- Hidd el, az is van legalább olyan jó – feleltem jókedvűen. Sőt, ha nem tudtam volna róla ezt azt, úgy fogalmaztam volna, hogy jobb. A hatalom, eddigi tapasztalataim alapján, rendkívül fárasztó, és sok esetben kényelmetlen. De ő nem így vélekedik, és ezt tiszteletben tartottam. Nem is akartam több szót pazarolni rá – Mármint a kinti élet? – kérdeztem vissza, s elgondolkodva hümmögtem, mielőtt folytattam volna – Hiányzik, persze. A családom, a kinti életem… de tudod, azt hiszem, sokat változtam idebent, és ennek örülök. De ennyi bőven elég volt belőle – kuncogtam, majd egy lemondó sóhaj kíséretében ráztam meg a fejem – Ha ki lehetne logolni, megtenném. Persze ez nem ilyen egyszerű. De majd egyszer – mosolyogtam rá, és igen, ebben a pillanatban, én is bizakodó voltam. Bizakodóbb, mint általában, talán amiatt, hogy itt ültünk ketten, és végre újra beszélgettünk. Erről-arról, mindenféléről. Felültem, tekintetemmel a legközelebbi csokistálat keresve, a lány témaváltása azonban maradásra késztetett, s én érdeklődve figyeltem oda rá.
- Por és föld… akkor a tisztítóprogrammal is lehet valami – húztam el a szám: egyáltalán nem értettem a palota különböző beállításaihoz, így eddig nem is nagyon igyekeztem ezeket az apróbb hibákat kiküszöbölni. De mostmár volt jelentősége. Talán majd egyik fiút megkérdezem… - Mondjuk az, hogy nem személy, megnyugtató is meg nem is. Nem akarok minibossokat a céhház alatt – ráncoltam össze a homlokom, ahogy újra eszembe jutott Reynail, és ami az Artesnél történt. Ha belegondolok, a miniboss „szíve” még mindig ott lapul valahol az inventorym egy rég nem használt részének legalján. Vissza kéne adni Anatnak, minél hamarabb.
- Utána kéne járni akkor, gondolom… - néztem a lányra, ám ahogy ő sem, én sem akartam annyira sietni még. Felálltam, odasétálva a pulthoz, pár csokis sütit dobálva a tányérra, majd azzal és egy csésze teával a kezemben ültem vissza – És, hogy vagy? A piramisban nem volt alkalmunk beszélgetni – mosolyogtam rá, beleharapva az egyik édességbe, miután őt is megkínáltam.

by **Szophie** Csüt. Ápr. 02 2015, 18:10

Van legalább olyan jó.. Nem is tudom. Ez teljesen másfajta dolog volt, nem lehetett őket ennyire egyszerűen egymással összehasonlítani. És a barátságot én nem feltétlenül tudtam olyan értékes szintre emelni.. Legalábbis ezt gondoltam volna egy ideig. Addig, amíg Zu vissza nem jött hozzám. Azóta én is érzem, hogy ez egy nagyon jó dolog. A legjobb. És közben mégis az egyik legrosszabb. A barátság és szerelem. Mind a kettőről ilyen kettős véleménnyel voltam, és valahol utáltam őket, és el akartam kerülni. Főleg a fájdalom miatt, amit előidézhetnek. De egy másik részem pedig imádta ezt. És éppen ezért képtelen voltam tényleg elkerülni. Sőt, már nem is akartam. A történtek ellenére - és ez alatt értem egész eddigi életem összes elcseszett kis történését -, már nem tudtam visszasüllyedni. Már a csodámat is megkaptam az életben. Kegyeibe fogadott az ég. Így azt hiszem, megérdemlem a barátokat. Több ismerősöm halála is.. sajnálatos, és fájdalmas. De már nem a saját rossz sorsom átkaként tekintek rá. És tudom, hogy van valahol egy csoda, ami őket is a szívébe fogadta. Ha hihetek ennek az elméletnek, akkor nem is haltak meg.. Most sztázisban vannak! Vagy talán fel is ébredtek odakint, és várják, hogy mi mind kövessük őket. Persze azért olyan erősen nem győzött meg az elmélet, hogy kipróbáljam. Főleg a sztázistól tartok. Mert az, hogy ne tudjak magamról, rosszabb akárminél. Nem veszthetek el úgy éveket, hogy átalszom őket, amikor élhetek itt, vagy ott. Askr, Rita.. Lewis. Értékes éveket veszítenek el, ha tényleg ez történik.
- Inkább a bentire gondoltam. - kuncogtam. - Hisz itt van hatalmad.. De szerintem is van változás. Jót tett neked ez az egész.
- Én nem tudom, hogyan vélekedem. A vállalkozásom miatt.. Kimennék. De.. Van pár igen hasznos dolog a játékban. Jó lenne, ha ezeket átvihetnénk oda. - felsóhajtottam. - De a kinti létnek is számos előnye van. - és nem erre gondoltam eredetileg, de a gyerek téma jutott hirtelen az eszembe, ami miatt kicsit ijedt kép költözött az arcomra. Aztán belepirultam, ahogy arra gondoltam, mi vezet el odáig.. Különös, hogy a valóságban pedig még egy csókot sem kaptam. Csak a fejemben létezik ez az egész.
- Nem tudom.. Arrafelé sosem tűnt úgy, mintha mélyen belül tiszta lenne. Olyan pince szerű hangulata van az egésznek.. Még egy kínzókamrát is el tudok képzelni ott lent. - kuncogtam fesztelenül. Aztán nyeltem egyet, ahogy a minibossra terelődött a szó. Hát.. Nem tudom, hogy az-e. De nem kizárható. Nem tudom.. Szagról van vajon különbség?
Utána kéne járni.. Én is így gondolom, különben nem mondtam volna. De nem történt semmi. Semmi azon kívül, hogy ráérősen süteményt kezdett enni. Ez már tetszik. Ez Hinari, és nem a céhvezér. Fejben nevettem is a történteken. Mintha magamat látnám. Neutral

- Mint láthatod, jól. - mosolyogtam rá. Tényleg jól voltam. Már minden klappolt nagyjából. - Előtte sem volt.. - ásítanom kellett egyet. A kinti ronda idő hatással volt rám, és elnyomott.

by **Hinari** Szomb. Ápr. 04 2015, 00:23

- Jót?
Szinte rögtön visszakérdeztem, hitetlenkedve, és még a fejemet is megráztam hozzá. Nem. Lesütöttem szemeim, és a süti is kezdett megrepedni a kezemben. Nem! Lewis, ő… Pillantásom csak később emeltem a lányra, arcomon halovány mosollyal.
- Nem hiszem. Sőt… Az idebent persze más. Itt, hogy úgy mondjam, kibontakozhattam… azt hiszem. Az tényleg jót tett… talán. De hogy a hatalom… - újabb fejrázás – Nem. Az csupán hozadék, mely lassan inkább összetör, ha nem tanulom meg helyesen kezelni – sóhajtottam végül, és hátradőltem a kanapén. Hogy is mondjam el ezt, pont őneki? – Minden jobb lenne ővele. Ha még mindig élne, hisz ő volt a hős. Néha fogalmam sincs, hogyan volt képes erre… hogyan érezhette magát, mit gondolt magáról és arról, ahogy a többiek őhozzá viszonyultak – ajkaimba haraptam, inkább nem is folytatva. Látszólag a süteményevésbe feledkezve, meredtem magam elé, és közben azon gondolkodtam, én hogyan felelnék a saját kérdéseimre – Jó, hogy itt vagytok – mondtam végül, őszinte, nyílt mosollyal nézve a szemébe, és mielőtt érdemben válaszolhatott volna, álltam fel, töltve magamnak egy pohár forrócsokit. Nem zavart, hogy ott volt a tea. Csak egy kicsit nem akartam, hogy lássa az arcom. Amint az elkomorodik, arra a pár másodpercre csak, míg nem lépek át a problémán. Mint már oly sokszor ezelőtt. Tekintetem feljebb emeltem, letéve magam elé a poharat. Mostmár pár másodperc is elég hozzá.
- Kínzókamra? – akármi is járt a fejemben, Szophie mondata kizökkentett, s én a nevetésem tartva vissza fordultam feléje. Valamiért Szophie mindig a leglehetetlenebb pillanatokban tudott a leglehetetlenebb elképzelésekkel és ötletekkel előállni. S ez elég is volt, hogy elterelje a gondolataim: furcsa volt elképzelni, ahogy odalent vörösöket kínoznak valami ismeretlen szekta tagjai, miközben mi itt fönt békésen iszogatunk – Hát, mostmár tényleg érdekel – kuncogtam, egyetlen, nagy sóhajjal hagyva magam mögött az előző perceket és térve vissza az aktualitásokhoz – Amúgy nem is tudom… lehet, hogy van, ami jobb. Vagy csak megszoktuk így - feleltem a lány korábbi mondataira, s vontam meg a vállam: én a magam részéről többet nem is nagyon kívántam foglalkozni a témával. Végtére is, csuklyás idegenek, bosszúszomjas minibossok és beszélő, nyakkendős dínók vártak ránk odalent…

by **Szophie** Szomb. Ápr. 04 2015, 00:50

Én az idebentre értettem a jót. De egyáltalán nem akartam minderről felvilágosítani a lányt. Amíg beszélt, mindvégig nyugodtan, mosolyogva néztem rá. Néztem a szőke fürtöket, melyek hófehér bőrét keretezték, a vékony alig rózsaszínes árnyalatú száját, az apró orrát, és a nagy kékes szemeit, melyek most is úgy tükrözték érzelmeit. Nem szóltam igazán semmit. Meg volt a magam véleménye az illetéktelen kezekbe kerülő hatalomról. Összetörik őt. Engem meg az érzelmek. Hehehh, elcsesztünk valamit nagyon. Mintha csak kettőnk szerepei felcserélődtek volna a sao-ba lépve. Egy hétköznapi ember számára persze, hogy terhet jelent. Számomra pedig az érzelmek voltak ugyanilyen hatással. De nem feltétlen volt rossz, hogy ezt kipróbáltuk. Sőt.. Mindent meg kell tapasztalni, azt hiszem. És most lehetőséget kaptunk rá. Én egy hétköznapi polgár lettem, ő pedig egy vezető. Noha mindkettőnk kezében volt lehetőség a változásra, ahogy én már igyekeztem is elindulni ezen az úton. Vissza akartam térni a régibe.
Ő nálam sokkal egyszerűbben megtehetné ezt. Mégsem teszi. Ő is akarja, valahol biztosan akarja. Hisz meddig tartana másra bízni a JL-t? Anatra, Mirire, rám..
- Te nem ő vagy. - jelentettem ki hűvösen. - Semmire nem fogsz menni azzal, ha ilyesmikre gondolsz. A saját képedre, elképzeléseidre kell formálnod a dolgokat ahhoz, hogy jól működjön, és valamivel egyszerűbb legyen. Valamivel.. - egyszerű sosem lesz, ez tény. Épp ez a szép benne.
- Én jobban szeretem veled, hisz ha Lewis lenne, én már nem lennék. - kuncogtam tovább.
- És tudod.. A hatalom arról szól, hogy nehéz. Ezért is csak a kiváltságosok jutalma. Aki gyenge, az kiesik a játékból. Vagy elmenekülsz, vagy vállalod ezt. Folyamatosan ébernek kell lenned ahhoz, hogy túlélj. Ezért izgalmas, ezért szeretem. Tudod, engem hányan akarnak megölni talán ezekben a pillanatokban is? - újra csak kuncogtam. - Folyamatosan játszanod kell velük. Versenyezni. És mindent az dönt el, ki bírja tovább. A szüleim például veszítettek.. De előrelátóak voltak, és engem felkészítettek. Így ez csak fél győzelem volt az ellenfélnek. Annak, akivel én játszottam tovább.. - mintha csak esti mesét mondanék, olyan lágy volt a hangom, arcomon pedig mosoly bujkált.
- Tudod, először én is meglepődtem. Sőt.. Kifejezetten kellemetlen volt a rádöbbenés. Persze az elején még segítettek is az irányításban. De ők sem világosítottak fel. De valahol mélyen fel voltam készülve rá. És talán.. talán a vérem miatt is van, hogy élvezni kezdtem az egészet. Nálad ilyesmi nincs.. Nem tudok mit mondani az elviselés könnyebbé tételére. - Az igazi vezetők nem szimplán csak elviselnek.. Ők sosem utálják a hatalmat. De még ő is megszeretheti. Azt akarom, hogy így legyen. Odakint is adhatnék neki akár játékot. Bár úgyis kapni fog, ha kiderül, hogy barátnők vagyunk. Bár az inkább az én játékom lesz.. Megint. *.*
Szépen elteázgattam ezalatt, viszont lassan elfogyott az italom. És nem akartam újat készíteni, így teendők nélkül maradtam, amíg ő evett. A beszélgetést sem sikerült igazán tovább vinni, így nem is igazán tudtam, mit kellene kezdenem magammal.
- Uhmm.. Van valami.. Amiről esetleg szeretnél megkérdezni? Beszélni? - tettem fel a nagy kérdést végül. Nem hiszem el, hogy harapófogóval kell kieszközölnöm, hogy érdeklődjön, amikor ennyire nyilvánvaló, hogy szeretne beszélni az elmúlt időkről. Biztosan akar.. Vagyis.. Miért ne akarna? Jó, ez talán kicsit egoistán hangzott..

by **Hinari** Szomb. Ápr. 04 2015, 01:37

Lassan emeltem rá a tekintetem, benne Szophie a fürkésző gondolatok élénkségét láthatta villódzni, azúrkék, bátortalan csillogást, melyek vágyták a válaszokat, s itták a lány minden szavát. Én viszont… valahol igaza volt. Tudtam ezt. Mégsem volt ennyire egyszerű. Sóhajtottam. Talán. Már nem is figyeltem oda, mit mutatok odakint. Az idebent a legkisebb gondolataim is kitöltötte.
És csak beszélt és beszélt. Fejemben kusza emlékek, akarat és bizonytalanság keringett, és egyetlen szó, az az egy, amit talán soha nem szabadott volna kimondanom. Rendben. Céhtársamat néztem, mégsem láttam őt. Lewis mosolyát láttam, a poharat a kezében. A sajátom még útközben letettem. Otthagytam valahol. Akkor nem volt fontos. Ebben is tévedtem. Behunytam szemeim, hátha akkor megszűnik a nyomás. Szophie még mindig beszélt. Élvezte. Minden szót, ami elhagyta ajkait. Kuncogott. Lehet nevetett is. De miért? Ajkaim vonallá préselődtek, és kedvem lett volna rákiabálni. Hogy hagyja abba! Mégsem tettem. Ő ezt nem érthette. Megígértem neki… Nem feleltem. A pulthoz léptem, ám meg kellett támaszkodnom annak szélében. Gyenge lennék? A homlokomat ráncoltam, hosszan nézve, ahogy a csoki hullámai fodrozódnak, a szökőkút lágy morajának előterében.
- Miattam maradtál? – talán túl hamar kezdem el beszélni; hangom még távolinak hatott, magam is annak hallottam. Nem is feltétlen kérdésnek szántam. Ám a csöndes meglepődést nem titkoltam el, benne volt az minden betűben, s füleimben még sokáig visszhangzott. Azon kaptam magam, hogy mosolygok. Egyenesen feléje, reá nézve. Hálás voltam neki, azért, hogy itt volt. S tudatom talán felfogta a lány mondandóját, én azonban csak őt néztem most, ahogy előttem ül. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle. Nélkülük. Kettejük nélkül, akik már az elején ott voltak, s ők még Annabellel beszélgettek akkor, a cukrászdában és a végeláthatatlan mezőn is. Nem Hinarival. Mélyen beszívtam a levegőt, Aincrad minden egyes, virtuális porszemét érezni akartam most. Még élek. És még 82 szint hátra van. – A bátyám elhozta a kupáját. S mostmár kezdem azt hinni, nekem sem lehetetlen - mondtam, különösképp meg sem magyarázva semmit. Nem is kellett. Elég, hogy én értettem. És a szoba is valahogy világosabb lett.
- Persze, de előbb te jössz – nyújtottam rá a nyelvem játékosan, s toltam magam közelebb hozzá. Közben a tea is elfogyott. Alexra gondoltam. „A tea élénkít.” Főleg ha kiöntik a földre. Vagy magukra – Látom ám rajtad, hogy történt valami – folytattam kuncogva. Az előző gondolaton és a kimondott szavakon egyaránt. Jó volt őt így látni. Jó volt magamat így érezni. Mintha túl lettem volna valamin, és bár pontosan tisztában voltam vele, hogy nem vagyok, de ez most nem tudott foglalkoztatni. Szophie jobban érdekelt. És az arcán tükröződő, különleges öröm. És a… gyűrű?

by **Szophie** Szomb. Ápr. 04 2015, 02:13

- Miattam jöttél ide? - kérdeztem válasz helyett, ugyanolyan nyugodt, kedves mosollyal az arcomon, amellyel eddig is őt néztem. Mindvégig. Annyira furcsa volt őt így látni. Ritka. És előttem mégis szinte mindig így mutatkozott. Levetett egyfajta páncélt. És valamiért mindketten felvettük ezt a komolykodó stílust, és ilyesmikről beszélgettünk. Pedig annyi mindent csinálhattunk volna. Főleg engem ismerve.. Pedig vele is lehet ám játszani, nem egyszer megmutatta a gyakorlat is. És velem is, de ezt szerintem senkinek sem kell bemutatnom.
Nekem viszont nem volt semmilyen kérdésem hozzá. Amit tudni akartam, azt már megkérdeztem. Ha valamilyen fontos esemény történt volna vele, amiről tudnom kellene, arról valahogyan már értesültem volna, ha máshogyan nem, hát Kuntól. De ő mostanában jókedvű volt, mosolygós, főleg Karácsonykor, és semmi sem utalt arra, hogy komolyabban szüksége lenne rám. Persze az is igaz, hogy én sem fordítottam túl nagy figyelmet rá az elmúlt hónapokban.
A következő mondata viszont önmagában egy kérdés is volt. Várta, hogy elmondjam, mi történt. Mintha csak megkérdezte volna. De közben mégsem. Ejnye, ez rafinált dolog.
- Hát.. A fogadott testvérem él, pedig láttam a fekete betűket a neve helyén, és a rendszer sem küldte el többé az üzeneteimet. Hát persze, hogy történt.. Mintha újra tíz éves lennék. Hirtelen visszafogadott a sors a kegyeibe. Rettenetesen jól érzem magam a bőrömben. - magyaráztam önfeledten, bár ennek az eseménynek ő is a szemtanúja volt. De az érzéseimet nem biztos, hogy megértette akkor. Főleg, hogy ő éppen egészen mással lehetett elfoglalva. Meg nem vagyok biztos abban sem, hogy ismeretes volt számára a Zuhoz fűzött viszonyom.
Viszont aztán belém szorult a szó, amikor követni kezdtem tekintetemmel az övét.. Ami megállapodott a kezemen. A gyűrűsujjamon. Ó hogy az a rendszer mindenségit neki. Annyira könnyűcske, hogy mindig elfelejtem leszerelni, amikor felöltözéskor magától fölszerelődik. Vajon Kedvesemnek is ennyi problémát okoz? Nem, szerintem neki mindig eszébe jut. Ő nem ennyire szétszórt. Pedig megbeszéltük, hogy nem hordjuk, mert ez csak egy elcsépelt jelkép. Nem illik a kapcsolatunkhoz. És azóta is azon gondolkodtam, mi is illene igazán. Volt egy dolog, ami ezzel kapcsolatban már körvonalazódott a fejemben, de még nem tudtam biztosra, hogy ilyesmit egyáltalán találok-e Aincrad szerte, vagy tudok készíttetni valahol.
De persze mindezen gondolatok csak nagyon gyorsan fordultak meg a fejemben, főleg a szitkozódásra hangsúlyt fektetve, amiért már megint ez történt. Persze valahol örültem is neki, mert így alkalmam nyílt rá, hogy valahogy elmondjam a dolgot. Nem is tudom, hogy egyébként hogy vezettem volna föl, vagy egyáltalán elmondtam volna-e. Lesápadtam, és elkaptam a kezem, a másik kezemmel letakarva. Megint csak sikerült a legbénább reakciót adnom, amit lehetett. Persze a legbénább lánykéréshez és esküvőhöz valami ilyesmi illik, azt hiszem. Ezt az egészet valahogy nem tudtam normálisan kezelni. Ha Szerelmemről volt szó, sosem tudtam rendesen kezelni semmit. Igen, ő még hisztizni is látott, sírni is, kiakadni, dobálózni, értetlenkedni.. Voltaképp talán már nem volt olyan én, ahogy ne látott volna. És ha a vele való kapcsolatomról volt szó, akkor mások is átélhették ezt a kalandot.. Bár főleg csak elpirulni szoktam. Ami most is megtörtént, rögtön a sápadtság után. Elfordítottam a fejem, és összepréseltem a számat. Moo.. Ezt vajon kell most magyaráznom? Mit mondhatnék? Hogy mondhatnám? Mélyet sóhajtottam. Annu vagy Belle, vagy mindkettő, most segíts! Vajon hívhatom Annunak? :3

by **Hinari** Vas. Ápr. 05 2015, 17:13

Megakadtam, ahogy rögtön visszakérdezett. Hogy miatta-e? Végül csak elmosolyodtam: azt hiszem mindketten emlékeztünk még, hogy is volt akkor. Ahogyan Ai egyszerre talált meg minket, és talán a lánynak igaza volt, őmiatta bólintottam rá végülis az ajánlatra. Az első barátom Naxon után. Örültem, hogy ő még mindig itt volt, éshogy azóta sem szűnt meg a kettőnk közti viszony, az előző hónapokban történtek ellenére sem. Mosolyom pedig hamar fordult inkább kíváncsisággal vegyes ellenérzésekké, ahogy Szophie elkezdett mesélni. Volt egy olyan érzésem, hogy Kazumáról beszél, és az a tudat, hogy ilyen mélyen érintette őt a fiú ideiglenes eltűnése, cseppet sem sejtetett jót a továbbiakra nézve. Eddig határozott célom volt előkeríteni az árnyharcost, és így vagy úgy, de kihúzni belőle, mi történt a börtönben – ha egyáltalán oda került. Vagy befejezni, amit Chiaki elkezdett. És befejezni, amit Chiaki elkezdett. Már amennyiben Kazuma tényleg kijutott a börtönből. Ránéztem céhtársamra, és megpróbáltam jókedvet tettetni, ám mivel nemigen ment, inkább máshová fordítottam tekintetem, azon agyalva, hogy most vajon mit is kéne tennem. Így vetült a pillantásom a lány kezén lévő, ismeretlen gyűrűre. S amikor elhúzta, fülig pirulva, hirtelen elnevettem magam.
- Na mesélj csak, hogy is volt – kuncogtam, egészen közel hajolva hozzá, arcomon komisz vigyorral – Mikor kérte meg a kezed? Rögtön elfogadtad? Számítottál-e rá? És Tachibana milyen volt? Készült rá vagy hirtelen ötlet volt? Hol voltatok? Ugye még nem volt esküvő? Mikor lesz? Meghívsz, ugye? – zúdítottam rá mindent, ami így elsőre eszembe jutott, s ebben az egész kérdéssorozatban maga a vőlegény kiléte volt a legnyilvánvalóbb. Hiszen jól tudtam, hogy együtt vannak, a lovag pedig egészen komolynak és ami a furcsább, őszintének tűnt a havas teremben. Ezen feltételezésem pedig csak tovább erősítette a tény, hogy végül el is jegyezte Szophiet. És örültem neki. Mint a barátnője, természetesen. Az a másik Hinari jó messze elkerülte a csokiszobát, s csak ritkán kukkantott be a fejembe, az itteni beszélgetések során. S ez nem is volt baj.

by **Szophie** Vas. Ápr. 05 2015, 19:19

Ilyen helyzetbe még sosem kerültem. Vagyis csak majdnem. Minden alkalommal, amikor a kapcsolatomról kellett beszélnem, valami ilyesmit éreztem. De most különösen erős volt, miközben én próbáltam elhúzódni, ő mégis közelebb és közelebb dugta a fejét. Azok az értelmetlen madarak verdestek megint a gyomromban, én meg inkább próbáltam elkerülni a kék szempárt. Sőt, gyorsan le is nyitottam a menüm, és megtettem azt, amit már meg kellett volna: Leszereltem a gyűrűt.
Megfordult a fejemben, hogy azt mondom, ez csak egy amolyan dísz. Hisz karkötőt is hordok.. Azt is Frieben óta. Fülbevalót is hordok - azt is tőle kaptam Karácsonyra. De akkor is mondhattam volna. Megtehettem volna, ha nem ennyire nyilvánvalóan viselkedem az előtte lévő percekben.
Nem nagyon tudtam megszólalni, a lelkesedése pedig a gyomromból kitörni készülő madarakat tovább hergelte. Valahogy én is izgatott lettem. Lehajtottam a fejem, és olyan szinten elpirultam, ahogy talán Annu még sosem látott. Leginkább csak Nyuszim előtt szokott ilyen lenni az arcom, de akkor meg rendszeresen. Mélyet sóhajtottam. Lassan ideje lenne valamennyire beavatni őt a tavaly decemberben kezdődő történetbe.
- Szóval.. - kezdtem bele vékony egércincogásra emlékeztető hangon. - Volt egy dolog, ami már.. Régóta zavart. És egyszer.. felcsempésztem a szobámba. - lopva Hinarira néztem. A történetnek ezt a részét is nehéz volt bevallani. Nem hiszem, hogy túlságosan örül neki, ha vörösök járnak az Igazság Palotájában.
- Ez akkor volt, amikor Alexszel nyaralni voltatok. Beszélgetni kezdtem vele a problémámról, de.. Egyre csak nagyobb probléma lett belőle. És teljesen kiborultam. Nem is tudom.. Talán sohasem éreztem ilyet azelőtt. Veszekedtünk.. Vagyis nem, csak én veszekedtem. És akkor hirtelen megkérte a kezem. Ezen meg csak.. Még jobban kiakadtam, és neki estem. Megdobáltam mindenfélével.. Székkel, könyvekkel, cserepes virággal.. Amit csak találtam. És végül ott hagyott, mert erre kértem. De csak úgy, hogy előtte megbeszéltük, hogy.. vagyis nem beszéltük, csak ő mondta, hogy három nap múlva találkozzunk. Az december 21. volt. Életem legrosszabb három napja volt. A szüleimnél sem volt ilyen, mert ott tudtam, hogy halottak, és egyszerűen nem tudok ezzel mit kezdeni. De itt.. úgy vesztettem el azt, aki a legfontosabb, hogy közben még létezik. Vagyis.. csak majdnem hagytam el. Csak a butaságom miatt. Aztán.. Ühhm.. Van egy hely északon. Mindegy is, hogy hol, de nagyon szép épület mind kívül, mind belül. Ott voltunk az első nap is, amikor megismerkedtünk. Szóval ott találkoztunk most is.. Este hétkor. A Hold már fent volt, az világította be a kupolás termet. Fájdalmas beszélgetésnek indult, de... de aztán rá jöttem, hogy.. - egyre nehezebb volt a beszéd. Főleg, hogy most egy olyan rész jött, amit elég nehéz volt még magamnak is bevallanom.
- Még azzal is elégedett lennék, ha csak a lába nyomát szerethetném.. - igen, egy hozzám hasonló amolyan úri kisasszonynak elég nehéz volt ilyesmit bevallania. Hogy valaki fölöttem álljon? Teljességgel lehetetlen. Én nem vagyok a rajongó típus, én azt várom el, hogy mások istenítsenek engem.
- De elég nyilvánvaló, hogy ilyesmire nem kell vetemednem. - felsóhajtottam. Még szerencse. Így is oda minden tekintélyem, ha róla van szó. Egy egyszerű, sebezhető, hétköznapi szerelmes lánnyá alacsonyodok a közelében. Vagyis nem lány... asszony.
- Mégis, hiába mutatja folyton, és hiába mondja is.. Annyira nehéz elhinni, hogy tényleg szeret. Mármint nem miatta.. Én csak egyszerűen úgy érzem, ezt nem érdemlem meg. És lehetetlenség. De mégis.. Talán még jobban szeret is, mint én Őt, pedig az már lehetetlen. - kuncogtam egy rövidet.
- És.. Szóval megint megkérte a kezem. És elfogadtam. - értem nagyjából a történet végére. Látszólag a csokiszökőkutat néztem magam előtt, de igazából valahol teljesen máshol jártam, és ez látszódott is. Egészen szerelmesen pillantottam a semmibe.
- Megint van családom. És beszéltünk olyanokról is, mint összeköltözés, meg... meg.. család... bővítés. - az utolsóknál aztán tényleg belepirultam a dologba. Ez a gyerek téma még mindig kikészített. Jó, persze, van időm rá, mert még valahogy ki is kell jutni előbb. De akkor is, már az is zavarba ejtő, hogy szóba került...
- Csak azóta nem is találkoztunk, mert.. Történt egy pár dolog. - sóhajtottam fel fájdalmasan. De majd hamarosan.. Igyekszem megsürgetni a dolgaimat, és akkor majd.. Ha minden megfelelően alakul. Remélem, talált már házat.
- Esküvőt meg majd tartunk odakint legfeljebb, de most semmi szükség rá. Akkor is leszünk öten. A pap, a házaspár, meg a tanúk. Lehetsz a tanúm.. Bár szerintem vétek lenne bemennem egy templomba ennyi bűn után. Persze valamikor anyakönyvvezetőhöz legalább el kell majd odakint menni. Hisz át is kell neveződnöm. Tachibana Szophie. Meg azt hiszem, állampolgárságot is kellene szereznem.. Vagy már az vagyok? Nem is emlékszem.. Végül is 6 évet éltem Japánban. De az írásukat nem sajátítottam el, ami elvileg kell hozzá. De.. Nem tudom, lehet hogy csak ott tartózkodási engedélyem van. - remélem, ezzel végül minden kérdésére válaszoltam, miközben én már régen eltértem a témától.

by **Hinari** Kedd Ápr. 07 2015, 22:34

Egy pillanatig azt hittem, tovább kell őt noszogatni, lévén egy szót sem szólt, s nem is nézett rám. Én pedig már nyitottam volna a számat közben valami ide illőn gondolkodva, amikor végül elkezdte. Végig őt néztem, az arcát főleg, ami majdnem pirosabb volt, mint amilyen én szoktam lenni Al közelében, s egy kicsi távolságot azért tartottam, csak annyit, hogy a lehelete ne érjen el. És mosolyogtam. Miközben mesélt, beleszőve jópár olyan dolgot, amit lehet nem mondott volna el nekem, kezdve a fiú becsempészésével a távollétemet kihasználva, a kiabálás, a dobálózás… furcsa volt elképzelni. Még nem láttam Szophiet ilyennek, de mégcsak hasonlónak sem. A történet szempontjából azonban ez mind eltörpült a lényeg mellett, ami kikerekedett belőle, s bár újfent a kezére pillantottam, a gyűrű ekkorra már nem volt rajta. S ő tovább beszélt, lassan már nem is a kérdéseimre válaszolva, én pedig hagytam, hadd tegye, hiszen érdekelt. A mondandója is, de leginkább ő maga, akit nemigen láttam még ilyennek, s kuncogni lett volna kedvem rajta, hogy mennyire mást mutat, mint amit megszoktam. De ez így volt jó, s azt hiszem szükséges is, egy amolyan igazi barátsághoz, ahol a másik nemcsak az egyik énedet látja és tapasztalja, s így hozzá tud szokni mindegyikhez.
- Ne aggódj, bizonyosan szeret. Ha előttem is képes volt felvállalni, pont Ő… - kuncogtam – Megkérdeztem ám tőle, amikor egyszer összefutottunk – mondtam vidáman, a konkrét eseményt szánt szándékkal nem említve, sem a fagyöngyöt, a módot meg végképp nem, amivel végül kikerültünk abból a karácsonyi csapdából – És hidd el nekem, megérdemled – tettem hozzá, még mindig mosolyogva, és ezután is végig: a komor gondolatokra és az eljegyzés következményeire ráértünk. Majd átöleltem. Nem tudtam tovább nyugton maradni, s nem is érdekelt a tea meg a sütemény se most – Örülök nektek. Tényleg. ^^ De nem kell ám ilyen félszegnek lenni, csak lelkesen és vidáman, ahogyan szoktál – fogtam meg a kezeit, fel-le lóbálva őket, nem is igazán figyelve oda rájuk beszéd közben – Mondjuk sajnálom, hogy idebent nem lesz esküvőtök, de legalább eggyel több dolog, amiért várjuk a kijutást, nem? És leszek tanú, persze. Viszont el fogsz költözni? – eszméltem fel, s most először konyult le kicsit a szám széle: Ai sincs már a céhházban, s lassan ott tartunk, hogy az amúgyis nagy palota még üresebb lesz, mint eddig. Szophie mindig vidámságot vitt a falak közé, s a csokiszobában is ott fognak állni az édességek, magukra hagyatottan… - De, persze, biztosan jobb lesz így neked – mondtam egy kis szünet után, visszatérve a gondolataimból, s már most hiányzott a lány, pedig még el sem ment – Tachibana amúgy hol lakik? Vagy új házat vesztek? Remélem nem lesz túl távol, hogy sokszor meglátogathass… meg remélem nem fogsz bajba kerülni miatta… - folytattam, s gondolataim ide-oda csapongtak; már nem is próbáltam rendszerezni őket. Az öröm vitatkozott az önzőségemmel, s bár az eszem és valahol a szívem is tudta, melyik a helyes, mégse ment ez olyan könnyen, mint lehetett volna. Sóhajtottam, újra magamhoz szorítva őt, ám ez már inkább miattam volt – Ám a keddeket és a szombatokat továbbra is igénylem – toltam el őt, az elengedése nélkül persze, s nyújtottam rá játékosan a nyelvem – Annyit kibírtok egymás nélkül.

by **Szophie** Szomb. Ápr. 11 2015, 15:15

Pont Ő. Könnyű volt elképzelni, hogy szemrebbenés nélkül hazudjon, annál nehezebb, hogy őszintén viselkedjen. És azt már nem is akartam. Amíg csak velem viselkedik így, az is csak egy szeletke, ami csak az enyém, ami egy kicsit elégedetté teheti önző lényemet.
Ám hittem, hogy nem hazudott Annunak, és ezt még csak árulásnak sem tartottam. Habár nem voltam képes túl nagyra sem értékelni a fiú szempontjából. Ez Hinarinak volt fontos, és ezáltal a barátságunknak, nem pedig magának a szerelmemnek. Ez azt jelentette, hogy a barátnőm érdeklődik utánam, és a Kedvesem pedig elfogadja ezt a barátságot, és hozzájárul ehhez. Vagy valami ilyesmi.. Nem is nagyon tudom megfogalmazni. Én bezzeg sosem érdeklődöm Alexről, de talán a fiú sem gondolja úgy, hogy velem valamilyen viszonyt kéne kialakítania. Két egymásnak majdhogynem ismeretlen ember. Bár a Karácsonyi ajándék talán már egy lépés volt. Lassan annak a fiúnak is eszébe kellene jutnia, hogy Hinarihoz mások is tartoznak. Bár ki tudja, beszélgetnek-e egyáltalán rólam, tudja-e, hogy fontos vagyok, vagy csak egy egyszerű céhtagnak lát, vagy még annak sem.
Persze én is szívesen foglalkoztam volna Kisszívem baráti kapcsolataival, csakhogy ilyesmit nem igazán találtam. Neutral

- Természetesen sok mindent megérdemlek. De azt nem hittem volna, hogy a szeretetet is. - Születésemnél fogva mindent megkaphattam a földön, ami csak pénzen megvásárolható. De a családom kárhozatra van ítélve. Így pedig nem hittem volna az elmúlt nyolc év után, hogy igazán boldog lehetek, hogy szerethetek, és viszontszeretnek. De talán két bűnös lélek lehet együtt boldog, hisz valahol mélyen, tudat alatt megértik egymás sorsát. A szüleim is ilyenek voltak, bár anyámról semmilyen múltbéli titkot nem tudtam meg, és sosem érdekelt. Ám részt vett apám játékaiban. És ketten együtt haltak végül meg. Közösen, és biztos vagyok benne, hogy boldogan. Csak engem hagytak itt szenvedni meg a bátyámat. De persze ezt a történetet már mindenki ismeri.
A kitörő lelkesedése és energiája viszont meglepett. A hirtelen ölelés, aztán a kézlóbálás. Csak értetlenül meredtem rá, és próbáltam feldolgozni az eseményeket. Hát.. Gondolom.. ez ilyen barátnős dolog lehet.
Lelkesen és vidáman, ahogy szoktam. Valóban úgy szoktam?
És ahogy pörgött és pörgött, nem győztem a a válaszokkal. Még végig sem tudtam gondolni egyet, már jött a következő.
- Továbbra is az egy ok, amiért várjuk a kijutást.Köszönöm. Igen, el fogok. Sokfelé. Igen, újat. A szokásosnál nagyobb bajba biztosan nem. Eddig az volt a legnyomasztóbb, amikor Chiaki folyamatosan követett. Talán ő kerülhet bajba inkább miattam. Természetesen a kedd és a szombat maradhat.. Vagyis inkább újra lehet. - felelgettem, mindvégig mosolyogva a lelkesedésén és csapongó gondolatain. Ennyi energiát.. Neutral

A végén még lefáraszt ez a lány.

by **Hinari** Vas. Ápr. 19 2015, 20:57

Ez valahol új lehetett neki – mármint ha a furcsálló tekintetét és mosolyát néztem, mely azért jelezte, hogy örül mindennek, csak nem igazán tudta hová tenni. De per pillanat ezen is csak nevetni tudtam volna, így őszinte mosollyal figyeltem őt, egy ideig nem szólva többet: azt hiszem, egyelőre elég volt ennyi kérdés. Szophie pedig válaszolt mindenre, én pedig bólogattam, különösen a vége felé, örülve neki, hogy újra találkozgatunk majd, ahogy az ünnepek előtt is.
Hirtelen nem tudtam mit mondani. Jól voltunk így, s mostmár a kezét is elengedtem, bár a sajátommal nemigen tudtam mit kezdeni. Vártam, hogy meséljen, de tudtam, hogy nem fog, s ez nem is zavart, nem lett volna Szophies. Azt is vártam, legbelül egy kicsit, hogy kérdezzen, rólam és Alexről, vagy bármi másról, ami érdekli. Ám ha ez nem történt meg, sem tört le, annál most vidámabb voltam. Végül csak felnevettem, mostmár nem tartva vissza, hátradőlve a kanapén, pillantásomat elszakítva a lánytól, s valamerre fölfelé néztem, arcomon mosollyal. Talán mindkettőnknek kellett már ez. Hogy végre kapjunk valami jót ettől a játéktól, hogy végre elengedhessük magunkat, nem foglalkozva mással, egymáson és azokon kívül, akiket szeretünk. Furcsa is volt magamat ilyennek látni, de valahol hiányzott is. A csésze persze sehol. Fél szemmel néztem az asztalra, majd nyújtózva egyet, pattantam fel végül, inkább ott is hagyva az italt, nem kellett, nem volt most szükségem rá.
- Nos, ha már itt vagyunk, nézzünk utána ennek a föld-, és porszagú betolakodónak, jó? – fordultam feléje, s nem hagytam ám magam lerázni; ha kellett, meg is fogtam a lány kezét, próbálva őt függőlegesbe tornászni, több-kevesebb sikerrel – Utána pedig visszaülhetünk ide és folytathatjuk. Gondolom mindkettőnknek van még mit mesélnie – ajánlottam, végig mosolyogva, s ha volt is némi célzás a mondandóm mögött, nem arra hegyeztem ki a hangsúlyt. Ideje volt megnézni, Vezér mit is érez a palotában, s ahogy egyre többet gondoltam rá, úgy kezdtem egyre inkább aggódni. Jobb is lesz, ha mihamarabb kiderítjük ezt…

by **Szophie** Hétf. Ápr. 20 2015, 15:32

Arcom feszessége enyhült, ahogy csendben maradt. Fokozatosan tűnt el a pír, és ernyedtek el az arcizmaim, végül egy csendes, ám a csöndben még így is kiáltásnak ható lélegzetvétellel megkoronázva megkönnyebbülésem. Hát ilyenek azok a bizonyos lányos csevejek. A tapasztalat félelmet gyújtott lelkemben, hisz ez még csak egy viszonylag teljesen egyszerű téma volt. A belső feszesség nem hagyott alább olyan egyszerűen, mint ahogy az arcomon végbement. Ott még csak most érkeztem el a pontra, hogy ereimben gyorsabban folyjon a vér, és megfogadjam, ebben az életben soha nem fogok magam kezdeményezni ilyen beszélgetéseket. Pláne nem arról a témáról. De tényleg ennyire sem lennék képes Nyuszim kedvéért?
A kérdés központi helyet élvezett gondolataim folyamában, így tehát hamar újra elmerültem egy zavaros, és zavarba ejtő gondolatsorba, melynek hatására ujjaimat kezdtem morzsolni. Nem hiszem el, hogy normális, hogy ilyesmiken kell átmennem. Nem gondolom, hogy valóban szükség lenne akármilyen testi érintkezésre. Nem értem, miért kell megenni azt a sütit, ha rossz az íze, és ha ő nagyon szívesen elücsörög a vitrinben örök időkre. Mert én tényleg jól éreztem magam így. Több, mint négy hónapja nem láttam Kedvesem, és mégis most vagyok képes a legtisztábban, legmélyebben szeretni. Egy eszményképpé vált számomra, az álmaimmá. Velem aludt és velem kelt a szívemben és a fejemben. Ez a kettő elég volt ahhoz, hogy tökéletesen boldoggá tegyen. Amíg csak ezek léteztek, nem volt semmilyen negatív tényező, ami miatt rosszul érezhetem magam.
Ezen gondolatsor ugyan nem tartott olyan sokáig, de tovább, minthogy ne álljon be közöttünk a csend. Ezt újra csak Hinarinak kellett megtörnie, és míg bólintottam, felkeltem, és oldalán a folyosó felé eredtem, azért belém villant a nyomasztó gondolat, hogy talán nekem is kellene adni valamit neki. Valami barátnős dolgot. Hiszen ő figyel rám és örül velem. Így a folyosókon végigmenvén végig azon gondolkodtam, mit is csinálhatnánk közösen, vagy miről beszélgethetnénk. Végül az utolsó, még "felderített" helyen megtorpantam, és szembe fordultam vele.
- Valamikor.. - kezdtem bele bizonytalanul, egyik lábamról a másikra állva. - Uhm.. - nem volt egy nehéz mondat a maga nemében, de amit sugározni kívántam vele, már sokkal komolyabb érzés volt. És nem volt egyszerű számomra ilyesmit közvetíteni. Ez a barátnős dolog annyira távol áll tőlem..
- Elmehetnénk.. vásárolni.. vagy ilyesmi. Ilyen.. ruhákat. - ezzel megfordultam, meg sem várva a reakcióját, majd benyomultam a por és földszagú folyosórészekbe, magam előtt cipelve egy fáklyát. Vezért nem hívtam magammal, bár talán elkélt volna ezekben a pillanatokban az orra.

by **Hinari** Pént. Május 01 2015, 18:39

Persze a gondolataiba volt mélyedve, én pedig kíváncsian pillantottam feléje, próbálva kitalálni, mi is jár a fejében tulajdonképpen. Ez azonban – lévén róla volt szó – szinte teljességgel lehetetlen volt, így egy lemondó mosoly kíséretében álltam fel, megigazítva a szoknyámat, mielőtt elindultuk volna. Szophie csendes volt. Szótlanul sétáltunk, ő vezetett, én pedig mellette sétáltam, s amikor tudatosult bennem, hogy Vezér ezúttal nem fog csatlakozni hozzánk, csak a kezembe vettem a Katanát, biztos ami biztos. Bár furcsállottam a dolgot: egy ismeretlen szörny bújik a palota falai közt, s a farkas mégis távol marad. Ezzel együtt azonban némi örömre is okot adott a felfedezés, hiszen ha Vezér, akinek fontos az idomárja biztonsága, simán hagyja őt idejönni velem, talán gondolhatja úgy, hogy nincs mitől tartani, ha én is itt vagyok… vagy nem. Nem mindig tudtam kiigazodni a peteken, s ez is egy ilyen helyzet volt, ám most nem gondoltam semmi rosszra, a borús gondolatok messze kerültek engem ezen a napon. A lány lassítása engem is óvatosságra ösztönzött, aktiváltam a jártasságaimat, hogy mi akadjunk rá az ismeretlenre hamarabb, és ne ő ránk… amikor Szophie váratlanul megszólalt. Elnevettem magam. Vidáman, őszinte mosollyal.
- Remekül hangzik ^^ Van esetleg kedvenc boltod? Egyik kedden szétnézhetnénk a városokban, talán egy-két fölsőbb szintet is beiktatva… ott még kevesebben járnak, így nagyobb az esély, hogy új kollekciókra bukkanunk – magyaráztam, eleinte észre sem véve, hogy a lány szinte elmenekült, s amikor meg is történt, utánaszaladtam, ideiglenesen feledve is az esetleges veszélyt, ami felé közeledtünk – Szóval, mit gondolsz? – kérdeztem, s kis szünet után, lágyan mosolyogva tettem hozzá:
- Köszönöm.
Láttam rajta, hogy nehezen megy neki az ilyesmi, s az, hogy miattam mégis megtette, sokat jelentett. Főleg azok után, ami a céhház előtt történt a múltkor, akkor egy kicsit gyengült a hitem, de ez a lány újra meg újra képes volt meglepni. Az pedig, hogy vajon ezt is okkal teszi-e, és nem érdekből, nem tudott foglalkoztatni. Talán csak áltatom magam még mindig, de előbb-utóbb úgyis kiderül. Addig pedig, jó ez így, ahogy most van.

A közeledő lényre a Katana figyelmeztetett. Rögtön megálltam, összeszűkült szemekkel nézve a kanyarban megbúvó félhomályt, készen rá, hogy bármi is várjon ránk mögötte, maximális koncentrációval tudjuk fogadni. Óvatosan lépkedtem előre, majd hirtelen ugrottam, egyenesen belenézve a szörny villogó szemeibe. Majd…

by **Szophie** Szer. Jún. 03 2015, 23:24

Végül is elgondolkodtató volt, hogy miért nem tart velem Vezér, vagy miért nem hozom magammal, amikor biztosra tudjuk, hogy veszély leselkedik ránk az alagutakban. Erre azonban egyrészt zavaros lelki állapotom és gondolataim miatt nem gondoltam, másrészt azért nem, mert Hinari úgyis szólt volna, ha szükség van rá. És mellette egyébként is lehetetlen nem biztonságban érezni magad. Így tehát elvoltam a saját kis gondolataimban, miközben végigballagtunk a kihalt folyosókon. Hogy ne lenne üres, amikor akkora ez az épület, és mégis olyan kevesen élünk benne.. Valahogy az otthonomra emlékeztetett ezzel a tágassággal, és teljes személytelenséggel. Mert igen, el lehetett mondani róla, hogy egyáltalán nem barátságos a hangulata. Alapjaiban nem erre tervezték. Nekem viszont épp ezért tűnt annyira kedvesnek.
És valahogy most annyira távolinak tűnt az az egész légkör, miközben azon törtem a fejem, milyen barátnős dolgot is csinálhatnánk mi ketten. Mi az, amit én adhatnék neki azért, hogy érezze, törődni akarok vele. Szeretném igazán, ha boldoggá tehetném. De sajnos ezekhez a dolgokhoz nem nagyon értek.
Végül csak-csak előrukkoltam valamivel, aminek úgy tűnt, örült is, így aztán elégedett voltam, bár nem nagyon akartam, hogy ezt lássa rajtam, sem pedig azt, mennyire nehezemre is esett kimondani a szavakat, megtenni ezt a gesztust.
Új kollekció.. Egyre furcsábban hangzott az egész, és egyre inkább tűnt abszurdnak. Mintha egy álomban lennék. Szinte félni kezdtem a vásárlástól, ahogy erre gondoltam. De közben mégis izgatott voltam. Akartam, hogy legyünk ott. Hogy együtt töltsünk el időt, és beszélgessünk, meg.. vásároljunk. Akármi is a jó ebben.
- Én egy nyakláncot szeretnék venni, valami szépet. Meg esetleg egy-két tavaszi kabátot. Valami bézs színűt, most annyira megtetszett az. - próbáltam teljesen hétköznapinak tettetve az egészet beszélgetni. Persze az is volt. Csak nekem nem.
Egyébként tényleg kellett ilyesmit vennem. És nem utolsó szempont, hogy Vezér nem túl jó vásárló pajtás. És ugye fülbevalóm meg karkötőm az van, de egy nyakláncot is szívesen viselnék. Annyira üresnek érzem néha a nyakam.
A "köszönöm"-jére azért tényleg őszinte öröm futott át rajtam, tudván, hogy nem értelmetlen ez az egész törekvés. Örültem, sőt, azt hiszem boldog voltam.
Bizonyos, hogy már egyáltalán nem az az ember vagyok, aki voltam.. Soha többé nem is lehetek az.

A következő egy pillanatban rémületes gyorsasággal váltotta egymást a rémület, ledöbbenés, megkönnyebbülés, sóhaj, majd a vidám nevetés érzése az arcomon, mikor megpillantottam, micsoda szörnyekkel is van nekünk dolgunk. Tény, elég gusztustalan lények, de ilyen helyeken, mint ennek a kastélynak ez az elhagyatott része, teljesen normális a jelenlétük. Az egérke szeme vörösen villant, majd hirtelen tovább is futott, megpillantva a fáklya fényét, amit magunkkal hoztunk. És még egy sor egérke menekült el a fény elől, utat és menedéket találva a sötétségben.
- Ejnye, rágcsálók... - nevetgéltem. - Ez aztán kemény menet lesz. Van nálad elég potion? Esetleg burok?

by **Hinari** Szer. Jún. 24 2015, 20:10

Vidáman bólintottam, reflexből nyúlva a nyakamhoz és tapintva ki rajta az Alextől kapott nyakláncot, még egy ideig azt birizgálva, miközben Szophie ismertette a terveit.
- Hmm, igen… egy kabát nekem sem ártana – mondtam elgondolkozva, magamban folytatva a gondolatmenetet, lépdelve tovább, míg meg nem szólalt a fegyverem, jelezve, hogy ideje lenne a problémával foglalkozni a vásárlások és ruhák helyett. Két kézbe vettem tehát a Katanát, előrelépve, s ahogy Látásom nagyjából egyidőben szúrta ki az állatokat a fáklya odaeső fényétől keletkezett világossággal, Szophieval együtt nevettem el magam. Aztán mégegyszer, azon, amit mondott, s felszabadultan ráztam meg a fejem, még le is nyitva a menüm a hatás kedvéért:
- Hát, nem is tudom… van pár potim, de ezek nagyon sokan vannak – próbáltam hozzá komoly arcot vágni, de nem nagyon sikerült – Azért legyen készenlétben a teleportkristályunk – tettem hozzá, a végén már levegőt is alig kapva a visszatartott nevetéstől, s kellett pár másodperc, amígnem képes voltam kicsit lenyugodni. Mély levegőt vettem, utánanézve az állatoknak, a fejemet ingatva. Valamit elronthattam a rendszerben. Hiába, annyi különböző beállítás volt ezen a céhházon, sok menüponttal és eldugott részletekkel, hogy bőven kimaradhatott belőle a rágcsálóirtás, amire őszintén szólva nem is igen gondoltam eddig. Valahogy nem voltam hozzászokva a kastélyokhoz odakint.
- Tudod mit? Versenyezzünk – sunyi pillantás Szophiera csakúgy oldalvást, sokatmondó mosollyal párosítva – Az nyer, aki többet kap el, a vesztes pedig fizeti az egész vásárlást, vaaagy… vagy megtesz valamit a másiknak – ajánlottam, a mondat második fele előtt igaz hezitálva kicsit, ugyanis ha belegondoltam… nem, bele se akartam gondolni, Szophienak milyen ötletei lennének, amit meg kéne tennem. Bár őelőtte már játszottam kutyát is, ráadásul egy cukrászda közepén, szóval nagyon újat nem tudott mondani. Talán. Illetve lehet mégis. Végtére is, őróla volt szó.
És nevettem.

by **Szophie** Pént. Szept. 11 2015, 19:31

A helyzet különösen komikus volt, főleg azon tapasztalatok mellett, hogy ebben a játékban még a kazamaták többségében sem találkozik az ember egerekkel. Tény, ami tény, néhány dolgot kifelejtettek a programozok. Mindenesetre a céhházunk esetében gondos munkát végzett, ami a rágcsálókat illeti.
- Akármit megtesz a másik? - az első szót különösen erősen kihangsúlyoztam kérdésemben, és közben arcomra játékos mosoly ült ki. Nem csak azért, mert mókás ötleteim voltak már most számára, hanem mert arra is kíváncsi voltam, mit találna ki nekem. Szinte vonzott az ötlet, hogy elvesszem direkt a játékot, de azért a másik eshetőség is elég kecsegtető volt ahhoz, hogy annyira azért mégse akarjam. Akárhogy is, éreztem, ezzel már csak nyerhetek.
Kuncogva néztem körül az árnyékba vonuló egérkéket lesve, miközben eszembe jutott az is, hogy így ketten vagyunk egy ellen.... Hittem én ezt addig, míg rá nem néztem Vezérre, aki nemrég érkezett meg, talán mert érzékelte, hogy "veszélyes" helyre tévedtem, és aki egészen finoman odébb is vonult közben. Pár pillantásváltás után pedig megállapíthattam, hogy egyáltalán nem akar a szájába venni koszos egereket. Persze emberré is változtathatnám, de szinte biztos vagyok benne, hogy az áll az egész hátterében, hogy túlságosan nemesnek érzi magát egy ilyen mulatsághoz. Valahol persze én is undorodom az egerektől, sőt.. Most mégis elragadott a játékhév, ami elősegítette, hogy ezen felülkerekedjek. Ráérek a kezeim tisztaságáért aggódni utána is. A játékban amúgy sincsen se piszok se betegségek. Vagy legalább is nem abban a formában, ahogy odakint megszokhattuk. Itt maximum díszítőelemként szolgálhatnak.
- Akkor hát.. Mik legyenek a szabályok? Gondolom nem kell túlbonyolítani.. Ühhm.. Nem is tudom.. Csak te meg én és az egerek. Nem ér a másikat fegyverrel szabotálni. Minden más eszköz viszont bevethető, amely nem jár életpontveszteséggel.
- Megfelel? Egyéb hozzáfűznivaló? - igen, mindig szerettem előre tisztázni a játékszabályokat, amennyire csak lehet. Ez létfontosságú, hiszen erre lehet alapozni a későbbiekben mindent.

by **Hinari** Vas. Szept. 13 2015, 22:15

- Akármit – bólogattam huncut vigyorral, s arcomon mosollyal léptem előre. Vajon mit kérnék, ha nyernék? Van egyáltalán olyasmi, amivel zavarba hozhatom? Lopva pillantottam rá. Ő is vajon ilyesmiken gondolkodik éppen? Magabiztosan vettem két kézbe a Katanát. Valójában, pont azzal lett kettő az egy ellen, hogy Vezér kiállt: a farkas észrevétlenül szegődött a nyomunkba; a kettes észlelésem sem jelezte, amin a kastélykertes összecsapásunk után már nem lepődtem meg. Most azonban mégis úgy döntött, hogy kimarad, előcsalva belőlem egy vidám nevetést, s akár akarta, akár nem, én bizony jól megsimogattam a farkas fehér fejét.
- Köszi Vez – kacsintottam rá, derűsen gyorsítva lépteim utána, hogy beérjem Szophiet. A lány már a játékszabályokat ismertette, egyszerű és pontos, nem is volt semmi kifogásom ellene. A „bármi” szó említésére ugyan egy kicsivel feljebb görbült a szám széle, önkéntelenül is elképzelve pár helyzetet… barátnőmet persze a legkevésbé sem féltettem, s volt egy olyan sejtésem, hogy az ő palettája ilyen tekintetben sokkal színesebb, mint az enyém. Kihívtam játékra azt a lányt, aki ezekben verhetetlen. Az új kihívás felgyorsította szívverésem, s egy eleddig kevéssé ismert, vidám energiával töltött fel. Mélyen beszívtam a levegőt, Észlelésem és Látásom a falak mellett futó egerekre élesítve. S ahogy megláttam a szavak nélkül összeegyeztetett jelet, megindultam; talpamon futás közben materializálódott a szikrákat szóró Villanás.

Megcéloztam egy viszonylag közeli csapatot, próbálva úgy terelni őket, hogy még véletlenül se Szophie felé fussanak. Volt belőlük elég, s amíg gondolatban egyeztettem a Katanával, be is értem őket; sebességük semmi sem volt hozzánk képest. Természetesen számítottam egy esetleges, főleg hátulról vagy oldalról érkező szabotálási kísérletre a konkurencia részéről, így a folyosó egy sötétebb, elkanyarodó részét használtam rá, hogy a Lopakodást használva egy pillanatra eltűnjek a szemük elől: ha nem látnak, nem tudnak visszatartani. Ilyen szellemben kezdtem el fegyveremmel a rágcsálókat vagdosni, miközben a lábammal is ráléptem párra, meghagyva a kard szellemének, hogy szóljon, ha Szophie előkerül.

/ Lopakodás --> kísérlet az esetleges szabotázs értékének csökkentésére; érték: max +3 /

by **Kayaba Akihiko** Vas. Szept. 13 2015, 22:15

The member 'Hinari' has done the following action : Kockadobás

'10 oldalú kocka' :
Egérfogó 4671496912_0dbd055c75_s

by **Hinari** Hétf. Nov. 09 2015, 21:17

A játék pedig folytatódott.
Nevettünk, úgy hátráltattuk egymást, ahogy csak tudtuk a másik veszélyeztetése nélkül, és végső soron, a palota alagsorát – legalábbis ezt a részét - is megtisztítottuk az illetéktelen behatolóktól, már ami a rágcsálókat és egyéb cincogó élőlényeket illeti. Pókok persze maradtak még, de mire végeztünk, arcomon mosollyal dőltem neki a járat évek óta nem látogatott, hideg falának, és fújtam ki magam. Jó volt. Élveztem. Ezek után pedig – meg egy jó alapos fürdés után-, felmentünk vissza a csokiszobába, és még sokáig beszélgettünk, főként komolytalan témákat véve át, hisz más nem is illett volna a mai naphoz. Persze a vásárlás sem maradhatott el: bár kellett egy kis idő, mire össze tudtuk egyeztetni, de aztán csak elmentünk, s ha Szophie rábólintott és a farkas is úgy akarta, még Vezér sem tartott velünk. Barátnős programnak szántam: csak mi ketten, meg az üzletek végtelen sora. Nyakláncok, kabátok, ruhák…
És hogy melyikünk nyert, s a másiknak mit kellett teljesítenie?
Nos, az maradjon csak a mi kettőnk titka Wink

by **Argo** Kedd Nov. 10 2015, 20:20

Hai~
Hát, kár, hogy az igazi harc pont kimaradt >.>; Mindenesetre a ködös egérírtásért jár azért valami.
A "küzdőteret" lezárom, jutalmatok 100 exp és 250 arany. És ha jól számolom, a Katana is bővül 30 exp értékkel.

by Ajánlott tartalom

Egérfogó

Egérfogó

Re: Egérfogó

Re: Egérfogó

Re: Egérfogó

Re: Egérfogó

Re: Egérfogó

Re: Egérfogó

Re: Egérfogó

Re: Egérfogó

Re: Egérfogó

Re: Egérfogó

Re: Egérfogó

Re: Egérfogó

Re: Egérfogó

Re: Egérfogó

Re: Egérfogó

Re: Egérfogó

Re: Egérfogó

Re: Egérfogó

Re: Egérfogó

Re: Egérfogó

Re: Egérfogó

Re: Egérfogó

Re: Egérfogó

Re: Egérfogó

Re: Egérfogó