Íjászok kis tornája

Néztem a küzdelmet, ami az arénában lezajlott. Egyszer talán én is eljuthatok azokra a szintekre, mint akik most küzdöttek. A is lehet, hogy egyszer ismét elfoglalok egy előkelő helyezést a ranglistán. Mondjuk a folyamatos bukásaim után ezt már nem állíthatom olyan biztosra, de mindenki tudja, hogy kockázat nélkül nincs siker.
Na de most, mivel nem találkoztam nekem való ellenféllel, és egyébként is később kedvellek küzdeni, úgy döntöttem ideiglenes elhagyom a helyszínt. És körbenézek a környéken, hogy hol lenne érdemes majd megnyitom a fegyverkereskedésemet. Ha lehetne, akkor biztos az aréna tőszomszédságába tenném. Így nem kéne lemondanom a küzdelmekől, miközben profitot szerezhetnék.
Amint kilépek az ajtón, valaki máris a nevemet ordibálva üdvözöl. Mármint a becenevem becenevét ordibálva, de lényegében a lényeg ugyanaz. Fel akarja hívni magára a figyelmemet.
-Szia.
Egy pillanatra megálltam. Pár másodpercbe azért beletelt, mire eszembe jutott a lány neve. Persze biztosan ő is tudja, hogy nem azért, mert olyan rég találkoztunk volna.
-Szervusz Shu.
A teljes neve nem jut eszembe az legelső pillanatban, pedig biztos vagyok benne hogy valamikor elmondta.
-Shukako?
kockáztatom meg egy félénk kis mosollyal az arcomon. Várjunk csak, hisz én a múltkor kaptam tőle egy üzenetet. Ott biztosan nincs semmi félre írva.
Majd miután megtalálom a fogadott üzenetek között egy hatalmasat csapok a homlokomra.
-Shukaku, de majdnem jól tudtam.
Persze Timidus neve után ezek után már nem kellett kutakodnom, de azért egy fejbiccentéssel neki is visszaköszönök.
-Miben lehetek a szolgálatotokra?
Kérdezem a lánytól és a sárkincától.
Mivel jelenleg semmi dolgom nincs és ma éjszakára nem szerveztem le aréna küzdelmet, végighallgatom mit akarhatnak tőlem. Bár az is lehet, hogy teljesen véletlenül akadtunk egymás útjába.

Amikor belepirult a mondatomba, majd elkezdte rázni a fejét, csak az jutott az eszembe, hogy milyen kis édes.
-Képzelem, várj akkor mégse képzeljem?
Egy kicsit azért szórakoztató a lány pörgése. De ha továbbra is ilyen gyorsan beszél, akkor nem igazán tudom követni a szavait. Inkább türelmesen végighallgatom a monológját, és amikor tart egy kis szünetet, válaszolok azokra, amik megragadtak a szövegéből.
-Nem, még nem mesélt arról, hogy hogyan találkoztatok.
Persze amikor arról van szó, hogy sikerült belépnie Shakan-nak a céhbe, az engem is érdekel egy kicsit, hisz már nem is tudom mikor találkoztam utoljára Shakan-nal.
-Tehát sikerült rendesen beilleszkednie, hogy jön ki a többiekkel, és jól érzi magát?
-Engem még nem zavart el senki.
Igaz hogy én inkább a betegségem miatt kerülni szoktam az embereket, de ez igazán csak részletkérdés.
-Tudom, ott voltam. És utólag is nagyon szépen köszönöm.
Mondjuk a Nagyképűre nem szívesen emlékszem vissza, de az a küzdelem egy fordulópont volt.
-Kis szintű vagyok, de én teljesen meg vagyok ezzel elégedve. Nem hajszolom a többieket.
És amikor megláttam az előkotort kis játékszereket, egy széles mosoly ült az arcomra.
De régen is volt, hogy ilyen volt a kezemben.
Ha Shu engedi, akkor elveszem az egyik íjat, és alaposan megnézem. Gyakorlásra bőven megteszi.
-Uhh, hát ez egy igazán jó kérdés.
-Megmutathatom, de nem biztos, hogy meg is tudlak rá tanítani. Tudod, nekem ösztönből jön a dolgok többsége. Még az is...
Nem fejezem be a mondatot. Egyszerűen nem akarok rá emlékezni.
Megrázom a fejem.
-Szóval az alapokat meg tudom mutatni, de a többire leginkább neked kell majd rájönnöd.
-De előtte hagy lássam, hogyan használod az íjat.

Nem szerencse kérdése, hanem fellépésé. Ez az, ami a legtöbb kezdő játékosban nincs meg. Vagy csak túl nagy bennük a félelem, és ezért nem tudnak határozottak lenni.
-Ha nagyobb szinttel egy kisebb gyenge céhben maradsz azzal kevesebbet segítesz, mintha átlépsz egy már nagy és erős céhbe?
Ezt nem igazán értem. És Asato mesélt nekem arról, hogy ki hívta be őt annak idején az Artesbe. Szóval az a céh biztos, hogy nem az utolsók között van. Tényleg, vajon mi történhetett Asato-val azok után, hogy elváltunk a Black Iron Castle-nál?
-Ha elérem a 10. szintet, akkor megígéred, hogy elviszel állatnézegetőbe?
direkt nem használtam a vadászat szót. Az valahogy kegyetlennek hangzik a részemről.
-Ki tudja, lehet hogy még Árnyékkal is találkozunk.
A bizonytalansága ne igazán lepett meg. Valamikor régen én is így kezdtem.
-Az idomár fegyveredet melyik kezedben fogod? Mivel ezek még játékíjak teljesen mindegy, hogy melyik kezedben tartod őket. És ha megvan hogy melyik kezeddel tudod inkább használni, aszerint készíttethetsz magadnak bal vagy jobb kezes íjat. Szóval nem neked kell alkalmazkodnod a fegyverhez, hanem annak hozzád. Mármint a kinti világban ez így volt, idebent szerencsére mindegyik fegyvert lehet akármelyik kézben használni. És egyébként is fontos mindkét kezem, mivel az egyikkel biztosan kell tartanod az íjat, miközben a másikkal célzol. De ha rám hallgatsz, akkor az erősebb kezedet használod a célzásra.
És hogy bebizonyítsam, hogy teljesen mindegy, hogy melyik kezemet használom, elvettem a készletből egy íjat, majd a lány lába elé célozva lőttem egy, úgy hogy a bal kezem volt az íjon és a jobb kezemmel. Majd átvettem a fegyvert a másik kezembe és megismételtem a procedúrát.
-Látod?

-Bocsi, erről nem tudtam. De ha nem akarod, akkor nem beszélek róla többet.
Igenis tudom milyen érzés elveszteni valakit. És az amikor minden rá emlékeztet.
Szegény kicsi lány, ilyen fiatalon máris ilyen érzésekkel kell megküzdenie.
És azért hagyja el a céhét, hogy megvédje azt. Ez milyen nemes cselekedet már.
Eddig se néztem le a lányt, de most már lassan dicsőíteni fogom. főleg azért, mert ezzel Shakan javát is szolgálta.
-Akae? Az a cuki kis harcművész lányka?
Mondjuk csak addig cuki, ameddig nem kell vele megküzdened. Meg a küzdelmetek után. Valamiért nagyon komolyan veszi a küzdelmeket. Mondjuk a harcművészet alapjait neki is meg kellett tanítani. Meg arra, hogy akár egyetlen ponton is múlhat a küzdelem végkimenetele.
-Biztos élvezni fogom, főleg ha ismét találkozhatok Árnyékkal.
Nem értem mért kell itt ugrándozni, szerintem eléggé egyértelmű, hogy nem rá céloztam.
-Nem te mondtad hogy ezekkel a nyilakkal nem lehet megsebezni senkit se. Meg aztán, akkor mi legyen a célpont? Vagy hogy kiviteleznénk a párbajt nulla sebzéssel?
Majd miután megfeszíti a húrt, már szólok is rá. Ha már rám próbál támadni, akkor azt csinálja a lehető legjobban.
-Magasabbra a könyököt. A két kézfejed, a hátrahúzott könyököd és a szemeid mind mind legyenek egy magasságban. Legalább addig, amíg hozzá nem szoksz a helyes tartáshoz.
Még emlékszem, amikor a szüleim ugyanezt mondták nekem és utána két órán keresztül kellett állnom a megfelelő pozícióban. Na, az egy kész szenvedés volt. Szerencsére ez a rendszer úgy működik, hogy vagy sikerül a támadás vagy nem. Olyan nincs hogy majdnem találat.

Tényleg nem akartam ilyen témába belemenni. Ezentúl persze kerülni fogom ezt a témát, amennyire csak lehetséges.
És nagyjából az ilyen kötelékek miatt döntöttem úgy, hogy nem fogok céhbe lépni, és Shakan-nal is ezért találkozok minél kevesebbszer.
-Árnyékról? Mintha egyszer már meséltem volna róla. Vagy ilyen rossz lenne a memóriám? De ha nagyon akarjátok, akkor mesélhetek róla. Mármint ami az eszembe jut.
-Csak megmutattam, hogyan kell használni az íjakat. Arról nem én tehetek, hogy te egyből támadásnak érzékelted őket. Mondjuk még mindig jobb félni, mint megijedni.
A sárkinca eddig olyan csöndben volt, hogy azt hittem nincs is itt.
-Rendben van, amíg a rendszer nem érzékeli rendes támadásnak, addig nem lehet vele gondom. De azért a biztonság kedvéért.
Elküldök Shu-nak egy párbajfelhívást. Lényegtelen, hogy milyet, úgy is csak azt a célt szolgálja, hogy véletlenül se színezhessem be az indikátoromat, ha esetleg Shu tévedt volna a nyilak sebzéséről kapcsolatban. Nem mintha nem bíznék meg benne, de valószínűleg egészen mostanáig nem volt alkalma rendesen kipróbálni ezeket a fegyvereket. Persze az is rendben van, ha nem fogadja el a kihívást.
-Egyszerű, Cear nem fogja azt hinni, hogy Timidus szándékosan ilyet csinálja.
-Meg aztán, ha nagyon nem érezném fair-nek az ajánlatot, még mindig ajánlhatnék fel másik célpontokat.
Majd a választ meg se várva, felajzom az íjat majd a sárkány fele lövök. Timidus-nak egyből feltűnhet, hogy az első támadásom még csak próbalövésnek is épphogy csak mondható.
Egy kicsit hátrébb lépek, ezzel átadom Shu-nak a terepet.
-Most pedig te jössz, Shu-chan.
Nem igazán vagyok japán, ezért lehet, hogy a megszólítás nem épp a megfelelő, de ha zavarja akkor biztos rám szól.

-Rendben, akkor megpróbálok mindent elmesélni. Szóval. Árnyék, valószínűleg egy vadmacska, a nevéhez hűen sötétszürke-fekete bundája van, hogy el tudjon rejtőzni az árnyékban és aranyosan pici termetű.
Ilyen dolgokra szeretek emlékezni, ezért sokkal könnyebb őket előhorgásznom abból a homályból, ahol az ilyen információkat tárolja az én furcsa memóriám.
-Nem emlékszem, hogy hogyan találkoztunk. Arra sem, hogy hol vagy mikor. Ha rá gondolok van egy olyan fura érzésem, mintha, mintha... Ezt az érzést csak nagyon nehezen tudnám szavakba önteni.
Vajon mihez hasonlíthat ez az érzés? Még soha nem gondolkodtam el rajta, és szerintem most se fogok.
-És azóta? Nem, nem hinném hogy találkoztunk volna. Bár néha, mikor összefutok egy vadmacskával alaposabban szemügyre veszem, hátha megtalálom benne azt a valamit, amiért Árnyékot is megkedveltem. De eddig egyiknél sem bukkant fel még csak hasonló érzés sem.
-Tudod, én nem kategorizálom be őket aszerint, hogy milyen rendeltetéssel születtek. Mivel ez nem biztos, hogy a végleges formájuk.
Nem is számítottam arra, hogy egy ilyen gyatra támadással eltalálnám a sárkincát, de ez a támadás csak arra kellet, hogy nagyjából felmérjem a reakcióidejét. Ennyi nekem nagyjából elég is volt, hogy megállapítsam, egy rendes küzdelemben semmi esélyem, bár mintha ezt eddig nem tudtam volna.
-Csak nincs valami baj, Shu-chan?
kérdezem a lánytól, mikor kiejti az nyilat az íjból. Talán az lenne a probléma, hogy nem tud a saját barátjára támadni? Teljes mértékben megértem, ezért a következő ötlettel rukkolok elő:
-Ha zavar, hogy Timidus a célpont, akkor nyugodtan kereshetünk új célpontot vagy célpontokat.
És amíg a lány válaszára vártam, nem kezdeményeztem semmilyen támadást.

-Uhh.. Hát...
Nem igazán vagyok jó a magyarázkodásban. Na jó, ennek a kislánynak a kedvéért ezt is megpróbálom.
-Vegyünk néhány példát.
Van egy vadon élő állat, és egy idomár jön és megszelídíti, attól az állat megszűnik-e vadnak lenni? Vagy ha van egy állat, aki most nem vesz részt a küzdelmekben, az később nem kaphat kedvet hozzá? És máris eltörlődik a határ a harci petek, a nem harci petek és a vadon élő állatok között.
Felfigyelek a csipogásra, ezt eddig még nem hallottam a lánytól.
-Van egy külön nyelvetek Timi-vel? Ez érdekesnek hangzik.
Nem gondoltam arra, hogy az íjászoktatásért cserébe kérnék akármit is, de egy ilyen lehetőséget nem akarok elszalasztani.
-Esetleg az íjászoktatásért cserébe megtaníthatnád nekem a sárkány nyelv alapjait, Shu-chan.
Majd Timi-re is reagálok.
-Ennyi erővel minden küzdelem csak egy játék. Ebből az következik, hogy  az egész világ is nem más csak egy hatalmas játék. Persze ez csak egy spekuláció, és nem egy határozott tény.
Fogom a játékíjat, ráteszek egy nyilat, majd célzok. Egy kicsit a sárkinca fölé. Természetesen ha teljesen kifeszített ideggel engedném el a fegyvert a nyíl olyan szépen száguldana el a sárkány mellett, de most direktbe csak annyira erőset lövök, hogy a lendület közvetlenül a sárkány előtt megálljon és onnantól kezdve a gravitáció is rásegítsen a mozgásra.
A támadás sikerétől függetlenül:
-Jól jegyezd meg Shu-chan, egy jó íjász nem csak egyenesekben vagy síkban gondolkozik. Hanem minden lehetséges tényezőt figyelembe vesz, és ott van számára az egész tér. Kihasználja a legkisebb apróságokat is. Mint ahogy az előbb én a gravitációt.

Teljesen érthető, amit magyaráznak. Ezért bólintok egyet, hogy megértettem amit mondtak, és részben el is fogadom ezeket a tényeket, de erről most inkább nem nyitok vitát. Ők biztos tapasztaltabbak ebben a dolgokban. Talán egyszer, ha később újra feljön ez a téma. Én mindenesetre lezártam.
-Az aztán jó sok szó. És ezekre mind találgatással jöttél rá? És hogy jöttél rá, ha valamelyik szót sikerült eltalálnod, Vagy a kis Timike hogy jelezte ezt?
Támadom le a lányt a sok sok kérdésemmel. Nekem biztos nem lett volna türelmem egyesével rákérdezni a szavak vagy a csipogások jelentésére a mi nyelvünkre. Mondjuk két év alatt nagyon sokat lehet tanulni.
-Léteznek veszélyes szavak is?
Kérdezem értetlenül a sárkincát. Ha mondja akkor biztosan így van. Csak azt nem értem mi lehet veszélyes abban, ha megtanulom azokat a szavakat is. Hisz leginkább csak vele és Shu-chan-nal tudnék így kommunikálni.
-A halál tényleg nem játék, de ugyanúgy az életünk része. Ezt nekem is el kellett fogadnom, miután az a dolog történt.
Ezeket a támadásokat is nagyon szépen védte ki a sárkinca
-Ne aggódj Shu-chan, nem megy ez egyről a kettőre. Teljesen jó az, ha az első néhány lövés nem sikeredik túl jól. Kezdőként én sem voltam valami jó az íjászkodásban.
Arra azért kíváncsi vagyok, hogy a képességem műkszik-e a játék fegyverekkel is. Megpróbálok a következő lövésemnél három nyílvesszőt is felajzani az idegre, majd ha ez sikerül, akkor a lehető leggyorsabb lövést produkálni, úgy hogy a három nyílvessző három különböző irányból egyszerre éje el a sárkincát. Talán egy picit ezzel megzavarhatom a sárkincát.

-És a kinti világ csak egy illúzió? Bár úgy lenne.
Mondom ezt én, aki mindennél jobban várja, hogy újra találkozhasson Szonjával.
Úgy néz ki egy kicsit sikerült meglepnem a lányt a támadásommal, és legalább az egyik nyíl el is találta a sárkincát.
-Persze. Nagyon sok gyakorlással, de lehet.
Sikerül neki is eltalálni a sárkincát, majd a sárkinca elkezd körözni a levegőben.
-Akkor mi is nehezítsünk be egy kicsit. Gyakoroljuk egy kicsit a menet közbeni lövést is.
És már indulok is el. Persze úgy hogy arccal folyamatosan a sárkinca felé vagyok fordulva, így egy idő után fennáll az a helyzet, hogy hátrafelé  gyalogolok miközben az íjjal egész végig a sárkincát célzom.
-Figyelj, Shu-chan. Ha mozgó célpontra, vagy mozogva támadsz, akkor két dologra kell nagyon odafigyelned. Az egyik, a mozgás sebessége. A másik meg a mozgás iránya.
Így magyarázok a lánynak és sétálok hátra felé. Majd felajzom a következő nyilat az idegre, és már engedném is el, amikor megbotlok valamiben és hátravágódok. Természetes a nyíl kirepül a fegyverből, függőlegesen felfelé, és mellettem ér földet.
A következő pillanatban már ugrok is föl.
-Ezt direkt csináltam. Hogy megmutassam, hogy mindig figyelj a lábad elé, miközben célzol valakire.
Persze ez csak részben tükrözi a valóságot. Majd miután feltápászkodtam megakad a szemem egy kis bódén.
-Mondd csak Shu-chan, szeretitek a fagylaltot?
Már melyik gyerek ne szeretné a fagylaltot? Lehet hogy már egy kicsit hideg van a fagylaltozáshoz, de a fagylalt az akkor is fagylalt.
És már megyek is oda a fagylaltos bódéhoz.
-Erre a vendégeim vagytok.

Azt már a legelső találkozásunkkor kiderült, hogy ez a kislány ne akar kijutni. Ebből később talán még nézeteltéréseik is lehetnek, de most inkább a jelenre koncentrálok. Ezért se igazán lepődtem meg a reakcióján.
É azt is jól tudtam, hogy egyik gyerek sem képes ellenállni a fagylalt csábításának.
-Hékás, nem erről volt szó.
Nevetem el magam miután a sárkinca megbökött a karmával. Persze számítottam erre a lehetőségre is, és azért titokban én is terveztem mg egyet közvetlen közelről rálőni, hogy megmutassam a lánynak, hogy furfanggal is lehet küzdeni, de a sárkinca határozottan gyorsabb volt. És ez az egy támadás bőven elég volt, hogy elveszítsem a küzdelmet.
-Ebben azért nem lennék olyan biztos. Sok mindent meg tudnék oldani fél kézzel is, de sokkal egyszerűbb, ha mindkét kezemet használom. Használtam én íjat foggal is. Sőt, nem fogjátok elhinni, de egyszer a két lábamat használtam a kezeim helyet.
Mondjuk az egy igazán őrült fogadás kimenetele volt, és nem is voltak túlságosan pontosak a nyilaim, de a lényeg az, hogy tényleg csináltam már ilyet. Egyszer, nagyon régen.
-De legyen, te győztél. És ahogy ígértem ezt a rundot én állom. Na milyen fagyit kértek.
Egyáltalán nem neheztelek a sárkincára, amiért így vetett véget a küzdelemnek. Hisz egyszer ennek a küzdelemnek is véget kellett volna vetni. Mondjuk van olyan lehetőség is, hogy feladom a küzdelmet, de akkor nem tudom meddig szórakoztunk volna Shu-chan-nal.
Majd leengedem a játékfegyvert és minden tartozékával együtt visszaadom a kislánynak.
-Tessék Shu-chan, ha később valaki mással akarsz gyakorolni, ezekre még szükséged lehet. Egyébként is, nekem már megvan a saját fegyverem.
Persze nem vettem elő a küzdelmünk alatt, amúgy sem egy igazán értékes darabról beszélünk.