Miu vs. Tantalosz

A mai nap unalmasan kezdődött, így úgy döntöttem, hogy levezetem a feszültséget a közeli mobokon. Bele is kezdtem, de hamar meguntam. Eh… Ez a nap olyan unalmaaas. Lehet, hogy azért érzem magam ilyennek, mert már nincs több olyan vöri, akivel kiállhatnék? Ki tudja… Viszont már ez is hiányzik. A mostani gyilkosok már nagyban nyomják, és bizony már hallottam néhány gyilkosságra szakosodott céhről is. Ezeket viszont csak úgy tudom majd legyőzni, hogyha fejlődök. Ahhoz pedig ölni kell ezeket a nyamvadt szörnyeket, amihez semmi kedvem. Ezután úgy döntöttem, hogy járok egyet a közeli erdőben, hogy megcsodáljam a szépségét. De még ez sem vígasztalt. A legszívesebben megidéztem volna egy kicsit Pegazust, hogy gyakoroljam a megülését. Hiszen amikor azon a kissé furcsa küldetésen voltam a többi lovaggal, akkor bizony csúfos véget ért az, hogy nem bírtam megülni. Hintóval kellett mennünk, hintóval! Egy igazi lovag lovon ülve megy a csatába, nem egy olyan hintóban, ahol bármikor megtámadhatják, és megölhetik. Mondjuk akkor néhányat még magammal rántottam volna a halálba, az biztos. >.> Viszont már megint rossz kedvem van. Miért vagyok ilyen egykedvű ma? T.T Aztán gyaloglás közben egyszer csak valami felkeltette az érdeklődésemet. Egy vörös indikátoros! :3 Azt hittem, hogy ott ugrok ki a bőrömből, amikor megláttam. És itt hevert előttem teljesen gyámoltalanul! :twisted:Túl gyámoltalanul… :suspect:Talán történt vele valami?
- Hé, te! – szólok rá. Hogyha piri, akkor nem érdemel más bánásmódot, mint ez. Azonban figyelembe véve, hogy lány, nem támadom le rögtön. Sőt! Mivel ennyi idő után ő az első piri, akivel találkoztam, talán még nagyobb engedményt teszek.
- Mondd, nem akarsz velem párbajozni egyet? – kérdezem a lánytól, hogyha felébredt. Remélem, hogy élvezni fogom a meccset, és nem lesz túlságosan egyoldalú a küzdelem.

És még neki nagy a szája! Hát a pofám leszakad mindjárt.
- Hogy ez bunkó?  Örülj, amíg ilyen a modorom. Ez is csak azért,  mivel nő vagy. Hogyha férfi lennél, talán már nem is élnél. És talán nekem nem ártottál, azonban az indikátorod árulkodik a tetteidről. Embert öltél. Ez megbocsájthatatlan. - mondom neki hűvösen. Ez a vörös fruska aztán idegesítő. Talán mégis csak meg kellett volna támadnom. De ezen ilyenkor már kár gondolkodni. A jószívem sajnos nem engedte, hogy ezt tegyem. Viszont lehet, hogy nem is olyan nagy kár.
- Tantalosz vagyok, őméltósága. - mondom kissé gúnyosan. Remélem, hogy érdemes lesz arra, hogy kiálljon velem. Ki tudja? Talán egy új harcos társsal fogok gazdagodni. Egyenlőre legalábbis ezt remélem. Aztán meg majd ki tudja? Ha béna lesz,  akkor legalább kiderül, hogy nem egy bérgyilkos hajlam. Vagy pedig csak álcázni fogja, ami nem kizárt.
- A párbajt pedig akkor kezdeményezem. - mondtam, és lehívtam a menüt. - Fél életes jó lesz? - kérdeztem rá. Aztán,  mivel gondoltam, hogy egy "Tök mindegy" lesz a válasz, válaszra sem méltatva rákattintottam. Most nem mindegy, hogy félig, vagy egészig megy le az élete? Úgy is kikap, akkor pedig édes mindegy.  Aztán már csak a visszaszámlálásra koncentráltam. Közben még a taktikámon gondolkodtam. Nem tudom, hogy milyen kasztú lehet, míg ő pontosan látja, hogy egy lovag vagyok. Akkor viszont ezt a hátrányom az előnyömre fordíthatom. Ha támadásba lendülne, a pajzsommal simán kitudom védeni. Már csak a képességét kéne kitalálni. Most viszont még a sajna Pegazust sem tudom megidézni itt az erdőben. Akkor viszont egy érdekes csata előtt állunk. Már alig várom, hogy elkezdődjön.

Nem tetszik a stílusa és az indikátorom színe, na nézzük csak kibeszél mintha neki nem lenne vörös az indikátora, úgy beszél…
-Tehát azért nem törtél rám álmomba mert lány vagyok! Ohh akkor köszönöm „nemes” lovag úr, hogy ily módon megkímélt. –mondom nem kis gúnnyal hangomban az idéző jeles rész ujjal mutogatom, majd meghajlok előtte de azt is csak gúnyolódás kép – Megbocsájthatatlan, mi? Te beszélsz, szintén vörös indikátorral. Az eddig szavaidból ítélve, te képes vagy önszántadból ölni. Én nem tudom te miért öltél, de engem rákényszerítettek az ölésre, nem önszántamból tettem!
Teljes felháborodással beszéltem hozzá, de csak azért mert szintén vörös indikátort birtokol és még ő akar engem kioktatni. Kezdeményezi a párbajt…nekem okés úgy se értek a beállításokhoz, bár az zavart, hogy megkérdezte jó e a féléletes meccs és meg se várja a válaszom.
-Legközelebb, ha úgy se vársz választ inkább ne kérdezz…
Jelentem ki szintén felháborodva, majd durcásan rányomtam az elfogadás gombra és vártam, míg a számláló leszámol és kezdődik a csata. Tantalosz, megjegyeztem a nevét, nem fogom elfelejteni, hogy mekkora egy bunkó alak is ő. Bár nem értem még az itteni harc rendszert, de kardot ragadtam és lehet nem túl okos dolog, de minden taktikázás nélkül frontálisan indítottam a támadásom, majd igyekeztem is vissza hátrálni, remélem azért én gyorsabb vagyok nála és legalább, ha a támadás nem megy akkor a kitérésre megyek rá inkább, aztán majd sok kicsi sokra megy alapon, igyekszem néha majd támadni is. Majd csata közben kitalálom mi lesz, majd improvizálok ott ahol fogalma sincs a dolgokról…

Pontok:

Gúnyra gúnnyal. Remek. Egyre inkább hiszem úgy, hogy élvezni fogom az összecsapást. :}
- Ugyan, hölgyem, igazán semmiség. - hajolok meg feléje. Eléggé élvezem a mostani helyzetet. Ki tudja? Talán majd tényleg szükség lesz arra a bizonyos visszavágóra.
- Kishölgy, mindenkinek van oka arra, hogy öljön. Olyan nincs, hogy véletlenül ölt valaki. Ha valaki eléggé normális, akkor tudja, hogy hol van a határ. Neked is tudnod kellett volna... - mondtam neki. Szegény, pici, butus kislány. Fogalma sincs, hogy mivel jár ez az indikátor. Ez olyan, mint amikor a testvérgyilkos Káint megbélyegezték. Nem tudod elrejteni, hiszen mindenki látja, hogy micsoda szörnyeteg vagy. És semmit nem tehetsz. Előbb kellett volna gondolkodni, kislány.
- Ami pedig engem illet, én csak olyanokat ölök, akik már megöltek másokat. És erre megvan a megfelelő okom is. - mondom hűvösen. Nem értheti meg. Senki nem érthet meg engem. Persze nem azt mondom, hogy mások nem estek át ilyen kínszenvedéseken. Azonban ez más, mint ahogy nincs kettő egyforma katasztrófa,  vagy tragédia. Azonban ezt nem fogom ecsetelni ennek a kislánynak.
- Miért? Talán teljes életes csatát szerettél volna? - kérdezek vissza. - De ugye azt is tudod, hogy annál a harcmódnál van egy olyan opció,  hogy az utolsó megmaradt életpontodat is levonják? És az, aki végzett veled tovább élvezheti a zöld indikátorosok életét. Én az ilyeneket vadászom le. Ezt gondolom te is megérted. - mondtam neki. Nem tudom, hogy mennyit tud a párbaj rendszeréről, így próbálok minél több infót adni neki, hogy túlélje. Ha már egyszer ilyen butus volt. A számláló lassan elérte a nullát, ő pedig támadásba lendült. Először arra gondoltam, hogy a pajzsommal kivédem a támadását. Aztán észrevettem valamit. Gyors. Sokkal gyorsabb, mint én. Még szerencse, hogy volt köztünk távolság, különben betalált volna. Azonban a következőt már nem fogom tudni kivédeni. A francba! Úgy tűnik, hogy nagyobb a szint különbség köztünk,  mint hittem. Viszont szerencsének mondható, hogy csak egyszerűen és frontálisan támadott. Így megpróbálhatok bevinni neki egy rúgást.
- Védd jobban a testedet! - adom a tippeket a lánynak. - Próbálj taktikázni, cikk-cakkban menni, minél kivehetetlenebbül. És akkor nyerni fogsz. - Igazából magam sem értem, hogy miért adok neki tanácsokat. De talán jobb is nem bele gondolni. Az érzelmeim most nem tántoríthatnak el. Ő egy piros, aki még ha nem is szánt szándékból, de ölt. Ez pedig rossz. Viszont szerintem ez a párbaj elég lesz elégtételnek.

Statok:

A kishölgy kitárta elém a múltját. Ez bizony kissé meglepett.
- Na látod kishölgy. Az életed többet ért számodra annál, minthogy eldobnád magadtól. Persze ebben semmi különös nincs, ilyen az emberi természet. A túlélésért bármit megteszünk, még akár ölésre is vetemedünk. És ezért gyűlölöm az embereket. Nem gondolnak át semmit, nem latolgatják az esélyeiket, csak mennek előre nem törődve másokkal. Ezen kéne változtatnia az embereknek. Mondjuk megtudnák, csak a módot kell megtalálni. Talán te is megmenthetted volna azt a szerencsétlent, talán mindketten ott haltatok volna ezt már nem tudjuk meg. De mindegy is... - mondom. Valahogyan ilyen érzéseket vált ki belőlem ez a lány. De remélem,  hogy nem fog furcsának tartani engem. Habár miért ne tarthatna? Hiszen az vagyok.
- Mondtam, kislány, az embereknek van okuk, hogy öljenek. Nekem is megvan a saját okom. - mondom neki. De vajon mi lehet az okom? Még mindig csak a szerelmem bosszúja az, ami hajt előre? Vagy csak keresem az ellenfelet, aki méltó arra, hogy legyőzzön? Ki tudja... Talán mindkettő. Talán egyik sem.
- Ezért kell odafigyelni kislány. Ha nem vigyázol, egy kevésbé jószívű igazságosztó elkap és nem fog kegyelmezni. És nem muszáj piroskának lennie ahhoz, hogy megtegye. De ezt már mondtam. - csendesedem el. Ez a lány bizony eléggé esetlen, ahogy látom. Támogatás kéne neki,  egy biztos pont. De mit is foglalkozok vele? Csak egy piri, semmi más. De mégis... Ahogy ránézek, egyre jobban előtörnek belőlem az óvó ösztönök. A tanácsimra is csak értetlenül néz.
- Ha nem jó a tanár bácsi, nyugodtan lehetek megint olyan rideg. - mondom kissé mosolyogva. Tehát kiképzős... akkor ez egy kissé egyoldalú küzdelem lesz, de nem gond. Jó gyakorlás lesz majd neki. Amint látom a tanácsom is megfogadta. Azonban elbotlott egy gyökérben. Nem bírtam ki nevetés nélkül.
- Ha ha ha ha ha! Na igen, a lábad elé sem árt figyelni. Ez az erdős terep remek, hogyha íjászokkal állsz szemben, hiszen sok a fedezék. Azonban egy rajtacsapáshoz sem utolsó ez a terep. Mindig ki kell használni a környezetünket, hogyha akad rá alkalmunk. - adtam a további tippeket. Legalább harcilag legyen felkészülve erre a játékra, hogyha máshogy nem is. - No gyerünk, állj fel, lássuk, hogy mit tudsz. - mondom neki. Kíváncsi vagyok, hogy mekkorát tud sebezni. Remélhetőleg nem sokára ki is derül.

A kislány csak csendben hallgatott engem. Talán megilletődött azon, amit mondtam, talán most azt gondolta, hogy „Mit pofázik ez itt nekem? Ő sem jobb a Deákné vásznánál.” Habár minden bizonnyal nem tudja, hogy mi az a Deákné vászna. Hogyan is tudhatná? Ez olyan magyar dolog. Ő pedig nem igen látszott magyarnak. Vagy csak egyszerűen másmilyen nevet választott, hogy jobban be tudjon illeszkedni. Ki tudja. Annyi bizonyos, hogy nem sok barátja lehet így, hogy piros indikátora van. És abból ítélve, amit mondott… Hát, biztos, hogy kell neki valaki, mert különben rövid időn belül fel fogja dobni a talpát. Habár eddig is könnyedén túlélte, ahogy látom. Csak aztán néhányan nehogy felbátorodjanak, és neki támadjanak. Hogyha ez mégis megtörténne, akkor bizony bajban lesz. Habár nem tudom, hogy ez a halál dolog igaz-e. De minden bizonnyal az, hiszen még a játék elején is mutatta a tévéadásokat az a zseni admin, Kayaba Akihiko. Hiszen ebben a világban végre láthatni az emberek valódi természetét. Hiszen nem véletlen, hogy a neten is máshogy viselkednek az emberek, hiszen ott következmények nélkül lehetnek önmaguk. Azzal, akivel beszélnek, nagy eséllyel lehet, hogy nem is találkoznak a valóságban. Akkor pedig mit veszthetnek? És ez a gond. De most miért gondolkodok ilyeneken? Inkább erre a kislányra kéne figyelnem. Az elbotlásért kapott nevetést úgy tűnik nem vette jónéven.
- Elnézést, kishölgy, csak régen volt már okom arra, hogy nevessek. – mosolygok a lányra. És ez igaz is. Hiszen abban a munkában, amit magamra vállaltam, semmi öröm nincs. Ezt is azért csinálom, hogy mások boldogok lehessenek. Legalább is remélem, hogy így boldogabbak. De talán az jobb lenne néhány embernek, hogyha kint lehetnek a szeretteikkel. De az ilyenek megoldják maguktól is…
- Akkor tanulj kislány, legyél okosabb, és ügyesebb, hogy túléld. – mondom. És úgy tűnik, hogy bizony már lassan felfogja, hogy miről is beszéltem, és arról az oldalról jön, ahol a szemfedőm van. És a gyorsaság mellé kihasználja a cikázást is. És még a pajzsom sem tudom odahúzni, hanem egyből a testembe szúrja. Az életcsíkom is szépen lecsökkent, a páncélom mellé lement egy kicsi életem is.
- Szép. – mondom a kislánynak. Ezután én próbálok a pajzsommal bevinni neki egy ütést, hogyha persze sikerül. Gyorsabban tanul, mint hittem volna. Talán mégsem reménytelen a helyzete.

-Rég volt okod nevetésre? És pont az én bénaságom adott okot rá…Jó, az embereknek szokása mások ügyetlenségén nevetni vagy kigúnyolni, de nem igazán illő dolog. Bár már megszoktam, nem tudom most miért zavar a dolog…A tanulás, meg igyekszem, bár mai napig meglep, hogy én regisztráltam ebbe a játékba…Hisz nem is érdekel az ilyesmi, rá se beszéltek és más miatt se volt okom elkezdeni. De valamiért még is itt kell lennem, ide kellet jutnom…fura…
Fura mikről nem beszélek, pedig nem szokásom sokat töprengeni a dolgokon, bár igaz a játékba lépésem tényleg egy érdekes dolog számomra, csak tudnám miért egy tök idegen valakinek jár el a szám. Majd a támadási kísérletem, aminek sikerességében kételkedtem kissé, féltem az újabb eséstől, de végül csak sikerült. Na, de sikeres támadás, sikertelen hárítás. Sikerült fejbe kólintania a pajzsával, amit persze azért próbáltam kikerülni, így az ütés okozta lökés, plusz a hirtelen irányváltás keltette lendület újabb eséshez vezetett. Mostanában elég sokat esek, pedig kint sose volt szokásom, könnyedén tudtam még a kóbor macskák után is járkálni, akár fára fel vagy épp egy  beton kerítés tetejére és utána egyensúlyozni rajta. Viszont egy kisebb kerülés nem igényel ekkora tudást és erőfeszítést, még ha van az ilyen extrákhoz valami bigyó külön, most akkor se kéne, hisz tényleg csak alap mozdulatokról van szó. Lehet jobban kéne figyelnem arra hova is lépek és miképp csak, hogy a saját lábamba se tudjak felbukni rendszeresen. A földön ülve az esést követően kissé elkalandoztam és el is felejtettem milyen rendezvény folyik épp itt. De sikerült észbe kapnom és a földről felkelne, de most inkább hátrálós módba váltok, hisz egy dolog kétszer nem működik, ha igen akkor ha meg folyamatosan ahhoz folyamodom, akkor veszít a hatékonyságából, tehát megkel próbálnom használni a dísztököt a nyakamon és kitalálni még valamit, addig is igyekszem hárítani majd a felém jövő támadásokat…

Hp: 40/40 Páncél: 3

A kislány csak beszélt és beszélt. ~De édes…~ - gondoltam magamban, azonban a szigorú énem rám parancsolt, hogy azért mégis csak egy piros indikátorosról van szó, aki már végzett egy emberrel. Így aztán megköszörültem a torkomat.
- Ugyan kislány, nem az ügyetlenségeden nevettem. – kezdtem bele valamilyen kis kimagyarázásra – Csak… Emlékeztettél valakire, akit nagyon szerettem. – mondtam. Ez nem lehet igaz… Pont ennek a lánynak mondok ilyeneket? Ez még nekem is túl furcsa. Viszont igaz… A kedvesem sem volt a legjobb egyensúlyérzékkel megáldva, így a parkban is, mikor kint voltunk, sokszor botlott el. Én pedig természetesen egy jót kacagtam az egészen, mire ő pedig bevágta a durcát. Persze tudta, hogy nem gondolom komolyan, és csak afféle gyerekes duzzogás volt, azonban éppen ez volt a jó. És éppen most jönnek fel ezek az emlékek… Ez bizony egy furcsa nap. De ki állította az ellenkezőjét? A lányra pedig csak csóváltam a fejemet.
- Szerintem tudod a választ… Jobban mondva nem tudod… De mégis tudod… Mindegy, hagyjuk! – legyintettem. Sosem voltam jó magyarázó, ami talán most látszódott kicsit. Közben megnéztem az életcsíkomat is. Az előző ütés bizony betalált, és szépen levitt az életemből egy kicsit. Már csak egy ütés, és végez velem. Hagyjam? Ne hagyjam? Végül is mindegy… Ha küzdök, ha nem, veszteni fogok. Azonban számára kétféle győzelem is lehetséges. Vagy látja, hogy hagyom magam, és akkor egy kissé talán unott lesz, vagy pedig azt hiszi, hogy akkor győzött le, mikor mindent beleadtam, és így talán egy kicsi lökést is tudok neki adni. Hm… A második opció jobb. Közben arra figyeltem, hogy bizony ő már megint a földön fekszik. Én csak csóváltam a fejem, miközben közeledtem. Közben ő is észbe kapott, és hátrált. Na, ez már jó. Reflexek mindig kellenek. Közben megindítottam egy frontális támadást, azonban az utolsó pillanatban elkerültem balra, és onnan támadtam. Talán sikerül betalálnom… talán.

Hp: 17/20

Kezdi a magyarázkodást, bár az ami a végre kisült belőle meglepett. Meghökkenve néztem fel a férfira még földön ülve. Ez a nap egyre furább.
-Hah?...Kifejtenéd bővebben, mit értesz ez alatt…- majd kis szünet és a tudomos kifejtése után, pimasz vigyor ül ki az arcomra és tovább viszem a gondolatot a magam módján - Ömm értem, tudom azt amit nem tudok és tudom, hogy nem tudom amit tudnom kéne, hogy tudok…
 Majd feleszméltem és felkeltem a földről, majd jött is velem szemben a támadás, hátrálni kezdtem, majd még is megjártam kitért bal oldalra…ömm na itt fordult vissza az én előbbi módszerem rám. Most keltem fel a földről és már megint ott végzem egy kiálló gyökér miatt, de kivételese nem hasra estem, hanem szépen hanyatt vágódtam.  Nézem a felettem lévő fa lombkoronáját, miképp mozgatja a leveleket a szél…és vissza a jelenbe, megfogtam a szemkötőm és félre húztam szememről. Innentől látok mindkét szememmel és nem lesz gond ezzel a vakfoltommal mostantól kezdve. Egy kis idő kellett és pár pislogás mire az eddig elfedett szemem tökéletesen érzékelte a külvilágot és nem félhomályban láttam a bal szememre. Majd felültem és még kicsit pillogtam a földön. A mai nap tényleg fura, már a szemkötőm is levettem. No, de ideje felkelni és járás próba, így két szemmel nézve a világot kicsit másabb és ritkán szokásom így szemlélni a világot. Állok egy helyben leporolom magam, majd valami nagyon nagy húzáson kezdem el törni a fejem, ha már lekerült a szemkötőm akkor tegyünk is még valami extra és a naphoz illő fura és meglepő dolgot.

Hp: 40/40

A kislány visszakérdezett. Nagy sóhaj. Végül is, miért ne mesélhetném el neki?
- Tudod, volt egy feleségem. Ö még bétás volt ebben a játékban,  tehát bent volt a tesztelők között. Először teljes mámorral beszélt erről a játékról,  én pedig mosolyogva hallgattam. Ez nem az én világom volt. Jobban szerettem a könyveket, mint ezeket a digitális vackokat. Azonban ezekért a furcsaságaiért szerettem. Aztán történt valami... Egy nap arról kezdett beszélni, hogy valaki folyton zaklatja őt a játékban, hogy adjon neki pénzt, és mindig megtámadta, amikor fejlődni akart, meg ilyenek. Persze egyikünk sem törődött vele, hiszen minek? Úgyse bánthatja őt a valóságban. Legalábbis ezt gondoltam... Egy átlagos nap volt. A kedvesem lement a sarki boltba, hogy hozzon valami ennivalót. Azonban sokáig nem jött. Elmentem elé,  azonban olyannal találtam szembe magam, amivel nem akartam... A részletekbe inkább nem mennék bele, maradjunk annyiban, hogy kilépett a játékból. Én pedig bosszútól hajtva beléptem. Az admin üzenete pedig csak külön öröm volt számomra. De gondolom nem erre voltál kíváncsi, hanem arra, hogy miben hasonlítotok... Ő is ilyen gyermeteg volt, mint te. Igaz, már 25 éves is megvolt, de lélekben gyermek maradt. Én pedig segítettem neki, hű társa lettem. De nem is értem, hogy miért mondok nekedilyeneket. Talán azért, mert az embereknek néha jobb kiönteni a szívüket. És ezért köszönöm. - mondtam a kislánynak. Nem tudom,  hogy mennyire hisz nekem, azonban őszinte voltam hozzá.  Már csak rajta áll, hogy elhiszi-e. Az okfejtésén pedig csak mosolyogtam egyet.
- Nem vagyok jó fogalmazó... Maradjunk annyiban, hogy a válasz ott van a szíved, a lelked, a tudatod, vagy bánom is én, hogy hogyan hívodnak a mélyén. Már csak meg kell találnod. - ösztönöztem a lányt. Hiszen mindenkinek célja van ezzel a játékkal. A piriknek, a frontharcosoknak, de még Kayaba Akihiko-nak is.
A támadásom sikeresen betalált, azonban az életcsík meg se mozdult. Ez számomra egy vesztett csata. De akkor legalább élvezzük ki. A kislány még egy meglepetést mutatott.
- Nocsak-nocsak kishölgy, maga teli van meglepetésekkel. Esetleg tud még mutatni valami meglepőt? - kérdezem. És talán még én is tudok egy meglepetéssel szolgálni majd neki.

Hp: 17/20

Visszakérdtem, ha azt lehetett kérdésnek hívni…Viszont kaptam egy röpke történetet válaszképp és hát...Nem tudtam mit mondani rá, de rájöttem, hogy miért is vadászik vörös indikátorosokra.
-Ömm…Részvétem…De-de…viszont akkor te csak egy szimpla bosszú álló vagy. Nem azért vadászol a pirosokra mert öltek, mármint részben, de inkább azt keresed aki…ömm mindegy is…
Pár perc csend. Inkább ne mondok semmit a történetre, mármint az eddigieknél többet nem.
-Fogalmazó? Én csak kifejtettem ezt a tudom de még se tudom dolgot…Valahol az a valaki aki az életem forgatókönyvér és rendez i az életem filmjét biztos tudja miért dobott ide, igazából én nem tudom és, ha már éltem filmje a történet borzalmas és nem értem és a szereposztása is rossz vagy inkább érdekes…mindegy is.
Ismét a porban kötöttem ki. Ma valahogy sokat vagyok a földön, nem megy a talpon maradás most valahogy. Arra vetemedtem, hogy levegyem a szemfedőm és ez még meglepetés számba is ment, bár igaz ki sejtené, hogy nincs baja a szememnek és mára már csak megszokásból viselem, kissé fura is, hogy nincs rajtam.
-A meglepő a becenevem és a meglepetés a középső nevem.
Mondom, majd körbe nézek a terepen. Itt ez vaskos fa aminek elszundítottam a gyökerei között…hmm….talán, ha…hmm...
-Kitaláltam!
Meg is indultam és elbújtam a nagy fa mögé. Onnan nem látszódtam, bár a fa vastag törzse miatt én se tudtam olyan egyszerűn az ellenfelemre pillantani, de nem is ez volt acél csak elő kell vennem valami az invertorymból. Pár pillanat és meg is találtam amit akarta a kártyapaklim. Elővettem és ki is rohantam a fa takarásából és Tantalosz elé álltam széles vigyorral képemen.
-Én egy kezdő bűvész vagyok! Annyira, hogy még a béna kártya trükkök se akarnak menni. De most mutatok valamit…
Fogtam a paklit kissé meghajlítottam és mikor a bűvészek egyik kezűből a másikba szórják át a lapokat, ahhoz hasonló dolgot csináltam csak épp a pakli Tantalosz felé nézett és felé szórtam el a lapokat. Még tartott a kártya eső mögé kerültem és ismételten a szemkötős oldala felől próbáltam bevinni egy ütést, majd zárásként hasra esem…mert miért is ne, ma nagyon vonzz magához a talaj. Bár amúgy is a földön kúszva kellet volna összeszednem a kártyáim, tehát mindegy.
-Akkor most össze kéne szednem a kártyalapokat…
Motyogom az orrom alatt és mit sem törődve a dolgokkal elkezdem összeszedni a szét szórt kártyákat.

Hp: 40/40

A kislány csendesen végighallgatott.
- Ugyan-ugyan. A múlton már nem éri meg rágódni... És igazad van, valóban a bosszú hajt előre. De az is, hogy mások se kerülhessenek olyan helyzetbe, amibe én kerültem. Ezért adtam neked is a tanácsokat. - mondom a kislánynak. Habár volt ennek másik indoka is, tudom. Az, hogy megkedveltem ezt a lányt. Ki tudja miért? Talán az egész lénye miatt. Azonban nem szabad hagynom, hogy az érzelmeim elragadjanak. Hogyha túlságosan is megkedvelem, és egy napon majd azt veszem észre, hogy a neve ott virít a halottak között... Nem. Ezt nem engedhetem. Ezért is kell ellátnom tanácsokkal, hogy azért tudjon is valamit, meg persze ezért nem szabad annyira megkedvelnem.
- Hm... Tehát szerinted én is csak egy szörnyű szereplő vagyok az életedben? - kérdezem mosolyogva és karba tett kezekkel néztem rá.  Legalább kiderült,  hogy mennyire tartja azokat, akiket megismert. Mindegy. Hogyha neki ez a jó, akkor ki vagyok én, hogy meggátoljam a nézeteiben? Aztán nem sokára bement a fa mögé.  Vajon mit fog csinálni?  Nem sokára jött is vissza, széles mosollyal az arcán.  Tehát egy kezdő bűvész, aki nem ért a kártya trükkökhöz. És?
Egy pillanton belül megkaptam a választ egy kisebb kártyazivatarral együtt. Az arcom elé tettem a kezem, hogy felfogjam a kártyákat, közben pedig próbáltam Miu-ra összpontosítani, aki azonban eltűnt. o.o Aztán egy puffanás, és félrefordultam. Már megint támadni akart, amiből esés lett. Aztán csak úgy neki áll szedegetni a kártyákat. Én csak sóhajtottam és közelebb léptem hozzá.
- Baka. - kólintottam egyet a fejére, majd segítettem összeszedni a kártyákat. - Ha már belekezdtél, akkor fejezd is be a támadást. Ha pedig földrekerülsz, akkor állj fel. - mondom, és nyújtom a kezemet. Azért be kell vallanom,most meglepett a kkislány.  Arra számítottam, hogy majd újra a szemfedő felől fog támadni, azonban ez a kártyás csel... Brilliáns.
- Most én mutatok valamit. - mondtam, és elkiáltottam magam. - Pegazus!
A szárnyas teremtés nem sokára feltűnt a lombok között és már ott is termett mellettem.
- No mi az, öreg fiú? - paskoltam meg az oldalát. - Ő lenne az én meglepim. Meg lehet simogatni is, nem harap.- mondom a kislánynak viccelődve. Kijátszottam az aduászomat. Csak remélhetem, hogy neki nincs több meglepije a számomra.

Hp: 17/20

A kislány csak helyeselt. Talán ő is elvesztett valakit, akit nagyon szeretett? Persze attól függ, hogy mit értünk elvesztés alatt. Hiszen az, hogy ebben a játékban maradt, már tekinthető egyfajta elvesztésnek. Elvesztette a teljes kommunikációt a külvilág felé.  Eléggé ramaty érzés lehet számára, hiszen kint gondolom vannak szülei is, meg minden... Tényleg, vajon hány éves lehet? Tizenhat? Esetleg több? Vagy az is lehet, hogy fiatalabb? Nem tudom. De az látszott rajta, hogy még gyerek. És a viselkedése sem árulkodik másról. A magyarázkodásán pedig csak tovább mosolyogtam és közben egy fának is neki támaszkodtam, továbbra is karba tett kézzel.
- Tehát egy fura jófej vagyok. Azért te sem vagy egy mindennapi eset.- mondtam. Próbáltam letömöríteni a mondandóját, amennyire csak tudtam. A jó ember dolgot pedig direkt nem emeltem ki. Nem akartam felvilágosítani arról,  hogy én bizony egyáltalán nem vagyok jónak nevezhető. Hiszen a jó emberek mióta ölnek meg másokat is? Nevetséges!  De... mégis ezek a szavai estek a legjobban. Nem olyan gyakran mondják az embernek, hogy jó, főleg, ha vörös indikátoros. Viszont végül is ő se más. Annyi különbséggel,  hogy ő nem egy átlag piri. Fogalma sem volt arról,  hogy mibe keveredett. Vagy ha tudta is, féltette az életét. De ki nem tenné ezt? Az emberek túl akarják élni,  ennek érdekében pedig bármire képesek. A befuccsolt támadásra pedig csak a fejem csóváltam.
- Költs akrobatika jártassága. Ahogy látom, neked bizony jól jönne. - adok még egy tippet a lánynak. Ezután már csak Pegazus volt hátra. A hatás az volt,  amire számítottam. Ebből is látszik, hogy még nem nehezednek rá a felnőttek terhei. Addig jó.  Minél tovább gyermek marad valaki, annál boldogabb lesz. Azonban eljön majd a felnőtté válás is.
- A válaszok sorrendben: A rendszer miatt, igen, néha... Az utolsó kettőre nem tudok konkrét választ adni. Talán azért,  mert szeretek tisztességesen játszani. Hiszen te is megmutattad, hogy mit tudsz, így tőlem is ezt követeli az erkölcs. - mondtam. De... ez talán csak mellékes érv. Talán más áll a háttérben... Miközben a kicsi lány a pompás teremtményt csodálta, én mögé álltam, és megfogtam. Ezután próbáltam ráültetni Pegazus hátára.
- Mondd, repültél már? - kérdezem tőle, miközben én is felmászok. Majd jelzek Pegazusnak, hogy felemelkedhet. Azonban nem tudom, hogy meddig fogjuk bírni a hátán...

Amilyen értetlenül nézett rám azokkal a nagy szemeivel, olyan értetlenül néztem én is vissza rá. Tehát van olyan játékos,  aki nem tudja mik azok a jártasságok. Nem. Nem, ilyen nincs! Ez a kislány bizonyára csak a bolondját járatja velem. Én csak fogtam a fejem.
- Ugye csak viccelsz? - mondtam kissé hisztérikusan. Ezt ő se gondolhatta komolyan! Mégis milyen játékos az, aki nem tud a jártasságokról?
~ Egy halott játékos~ mondta egy hang a fejemben. És igaz is volt. Az aki nem tud a jártasságokról és azok előnyeiről, elveszett ember ebben a játékban.  Mégis hogy élte túl ez a kislány idáig?
- Tehát a jártasságok. - kezdtem bele, miután túl voltam a megilletődöttségen - A jártasságok arra vannak, hogy az emberek emberfeletti erőket kapjanak. Kezdjük csak a súlyemeléssel. Nem tudom, hogy az amerikai comics-okkal mennyire vagy tisztában,  de volt egy Superman nevű férfi. Ihletdús név, nem igaz? Szóval ő házakat tudott emelgetni, repülőket állított meg és bolygókat is arrébb vitt. Ezzel a jártassággal, ha eleget fejleszted, akkor elérhetsz erre a szintre.
- Aztán ott van a Keresés és Látás jártasság. A kereséssel olyan tárgyakra bukkanhatsz, amilyeneket mások észre sem vesznek, aztán ezeket használhatod, hogy erősebb legyél, vagy túl adhatsz rajta, hogy pénzhez juss. A látás pedig olyankor jó,  hogyha terepszemlét tartasz. Ezzel többet láthatsz, egy bizonyos fok után pedig átlátsz a falakon, vagy látsz már a sötétben is. Bár személy keresésre mégis csak a Nyomkövetés a legjobb mód. Ezzel semmi idő alatt megtalálhatsz bárkit, akárhol legyen is.
- Ezenkívül vannak az úgymond "sunyi" jártasságok, a Lopakodáss és a Hallgatózás. Ezeket gondolom bővebben bemutatnom nem kell, hiszen a nevük elárulják a hatásukat. Én személy szerint nem szeretem őket, hiszen inkább a frontális harcot kedvelem, mint a hátba szúrást. Téged is ezért keltettelek fel. Azonban szerencsére ezek ellen a jártasságok ellen van az Észlelés, amivel észreveszed, ha követnek, vagy kihallgatnak téged. Így te is észrevetted volna, ha közeledem feléd. Bár alvás közben nem tudom, hogy hogyan működik.
- Végezetül pedig az Akrobatika. Ez a képesség arra hivatott, hogy jobb legyen az egyensúlyunk. Persze ez csakaz első szint előnye, utána már jöhetnek a bukfencek, szaltók, breakdance mozdulatok és a Parkour-özések. Ezzel a képességgel a határod csak a csillagos ég, ha pedig veszel mellé észlelést is, a váratlan csapások elől is úgy el tudsz térni, mintha limbóznál, vagy egyenesen egy Mátrix filmből szabadultál volna. - itt pedig befejeztem a mondandóm. Aztán mégis csak eszembe jutott még néhány dolog.
- A jártasságokkal vigyázni kell, mert aranyba kerülnek, és szigorúan csak négy lehet belőlük. Persze csak az Elsődlegesekből, de még vannak Másodlagos és Harmadlagos jártasságok is. Azok mások és más szabályok is vonatkoznak rájuk. - Ezekre nem térek ki, hacsak rá nem kérdez. Addig is nyugodtan csodálkozhatok azon, hogy valaki nem ismeri a jártasságokat. Úgy tűnik én leszek a tanára. Vajon kapnék érte fizetést, ha játékosokat tanítanék? Ki tudja. Minden bizonnyal az is kapott valamit, aki megírta azt a kis könyvet, amit ingyen meg lehetett venni, és teli van tippekkel. A nyakamat tenném rá, hogy főleg bétások dolgoztak azon is. Hiszen Kayaba nem segítne rajtunk. Miért tenné? Fogadjunk, hogy most is csak a markába röhög, hogy mi egymást öljük. Akárhányszor belegondolok ebbe, ökölbe szorul a kezem. Szerencsére Miu eltereli a figyelmem.
- Egy random agyszülemény volt az, hogy elterelted a figyelmemet, ahhoz, hogy letudj támadni. Többet tudsz, mint amennyit mutatsz, Miu. Azt pedig inkább ne hangoztasd, hogy nem tudod használni a képességed. Amíg az ellenfeled nem ismer ki eléggé, addig nem lesz elég merész. Amíg nem tudják a képességed, addig többször fognak visszakozni, mint támadni. Ne feledd, nincs nagyobb fegyver a tudatlanságnál. - mondtam neki. Nem egy nagy taktikus a leányzó, de ezen lehet javítani. Aztán újból csak a lányra figyeltem. Sajnos nem fejezte be a mondandóját, de láttam rajta, hogy miért. Rossz emlékek. Ezek a legnagyobb ellenségei az embereknek. És ezeket a sebeket jobb inkább érintetlenül hagyni, mint újból felszínre hozni őket. Igaz, az egyik részem elégtételtkövetelt, hiszen én is elmondtam a saját történetem, de a másik oldalam nemet intett. Miu majd beszél róla, ha jónak látja. Addig is, egy kicsit felvidítom.
- Ha eddig nem repültél, most élvezni fogod. - mondtam bíztatóan a lánynak. Gyengén Pegazus oldalába böktem a sarkam, ő pedig felszállt. Én élveztem ezt a látványt, a fákat, amik felett elsuhantunk, és a kisebb-nagyobb tavakat, amikben láthattuk a tükörképünk. Azonban Miu becsukta a szemét.
- Nézz körbe, úgy jobban élvezni fogod. - noszogattam. Reméltem, hogy élvezni fogja a látványt, ami elénk tárul. Én viszont egy kissé aggódtam. Nem túl sok pontom volt eddig lovagláson, így csak az tartott a nyeregben, hogy Pegazus megbízható ló. De még kibírtam, és egyik kezemmel Miu-t is fogtam, hogy le ne essen. Ha viszont elkezdene zuhanni, nem tudom,  hogy mi történne. Reméljüki nem fog kiderülni.

Miu amint látom kissé furcsán viselte azt, hogy így lekorholtam, amit így utólag kicsit meg is bántam. Viszont az, amikor az az isteni szikra megjelent az arcán a felismerés pillanatában... Egyből feldobta a kedvemet. Nem olyan buta ő, mint amilyennek hiszi magát. Csak gondolom benne is nagy az önkritika, és ezért ilyeneket gondol. Szívesen megmondanám, hogy okosabb, mint hinné, de a szerénység és önkritika együttes erővel vernék ezt vissza, és elenkezne, hogy bizony ő nem az. A második része a mondandójának viszont kissé mosolyra is fakasztott, és el is szomorított.
- Ugyan, az sosem baj, hogyha kérdezel, hiszen minden ember így tanul. Most képzeld el, mi lenne, ha egyik ember sem kérdezne a másiktól. Minden unalmasabb lenne, legalább is szerintem. Ezért aztán minden kérdésedet szívesen meghallgatom, az előzőért pedig ne haragudj... Csak váratlanul ért, ennyi az egész, de most már nem fogok meglepődni. - mondtam mosolyogva. Egyfelől örültem, hiszen eléggé érdekes, hogy valaki ilyesmivel nincs tisztában,  másfelől pedig szomorú,  mert én miattam most úgy kezelte a kérdezést, mintha olyan nagy bűn lenne. Pedig egyáltalán nem az, sőt, pont ellenkezőleg.  A kommunikáció alapja a kérdés-válaszppárbeszéd,  hisz így tudunk meg olyanokat a másikról, amikből egy adott témához kötött beszélgetést lehet kezdeményezni.
A következő válaszán csak mosolyogtam.
- Ez nagyon kedves tőled Miu, de mi lesz akkor, hogyha ellenfeled nem ilyen kedves, vagy egyszerűen több képessége van? Ilyenkor simán félrevezethed téged, ezért mindig légy résen. - ajánlottam a lánynak. Nem érte meg kertelni, vagy kerülgetni a témát. A legegyszerűbb, hogyha kimondjuk feketén-fehéren az igazat. Ez persze nem biztos, hogy mindenkinek tetszik, de ez ellen nem lehet tenni.
A levegőben gyönyörű volt a kilátás, de Miu az unszolásom ellenére sem akarta kinyitni a szemét. Sőt, pityeregni kezdett. o.o
- Nyugi Miu, lemegyünk. - csitítgattam a lányt. Közben pedig Pegazus felett is kezdtem elveszteni az uralmat. Ez így nem lesz jó. Hogyha nem csinálok valamit gyorsan...
Zuhantunk lefelé.  Láttam, hogy közeledik a föld, Pegazus pedig távolodik el. A dekoráció erejét pedig próbált felfogni úgy, hogy ne Miu-t érje a nagyja, ezért még a levegőben átöleltem úgy, hogy ő volt az ég felé.
- Nyugiodj meg, biztonságban leszel. - suttogtam a fülébe, aztán jött a találkozás a földdel.
Nem volt semmi gond, végtagom nem tudott eltörni, fájdalmat sem éreztem, az életcsíkom is csak egy picit mozdult. Akkor most lássuk Miu-t.
- Jól vagy? - kérdeztem tőle kissé aggödva. Remélem,  hogy semmi komolyabb baja nem esett és nem csak testileg, hanem lelkileg is.

14/20 HP
/kockával dobtam ki, neked nem kell/

Miu túl csendes volt esés közben,  amit nem nagyon értettem, és az aggodalom gyökeret is vert a szívembe.
Nem. Ezt nem kellett volna megtennem. Nem gondoltam át... Egyszerűen nem gondoltam bele, hogy félhet a magasban. Meg kellett volna kérdeznem. Akkor minden máshogy történik. Igen. Akkor nem egyikünk sem lenne szomorú, vagy ijedt. Ez az egész az én hibám. Én tehetek róla...
A lelkem marta a bűntudat. Hallottam Miu-t sírni, de tudtam, hogy most nem tudom megvígasztalni. Én nem. Valaki olyan kell, aki nem bántotta meg. Én megbántottam, és most ezétt sír.
Nem tudtam, hogy mit tegyek. A sírása csak nem csillapodott, és a szomorúsága lassan átterjedt rám is, és lassan átjárta az egész testemet. Összeszorítottam a fogaimat, és a kezem is ökölbe szorult. Lassan elkezdtek csordogálni a könnyek az arcomon.
- Bocsáss meg... Én... Én nem gondoltam át... Nem tudtam... - hajoltam meg, a japán hagyományokhoz híven. Már így is térdeltem, így a fejem már a földet érintette.  Bárcsak nem csak érintené, hanem el is nyelné a föld! Most egy utolsó szemétládának érzem magam. Pedig nem hittem volna... Nem tudhattam..
~ A tudatlanság az egyik legnagyobb ellenfeled. ~ hangzott fel saját hangom a fejemben. Még a saját a tanácsom sem bírom megtartani! Milyen csapnivaló tanár vagyok én, ha még a saját tanításom sem tudom megfogadni? Nem... Nem vagyok tanár. Csak egy piros indikátoros vagyok, semmi több.  Ma már lehet, hogy csak úgy odavetem azt is, hogy egyszer levertem egy zöldet a pusztakezemmel, de akkoriban minden éjszaka őt láttam az álmaimban. Ahogy zokogva könyörgött, hogy ne tegyem, de én elvesztettem a fejemet. Ő pedig meghalt. Akkor leblokkoltam. Utána döbbentem csak rá,  hogy mit tettem. Megöltem... Megöltem valakit! És ha ez nem lett volna elég, telljesen ártatlan volt. Ezután megváltoztam,  és csak azokat támadtam, akikről tudtam, hogy öltek. Ezzel próbáltam kissé ellensúlyozni a tettemet, de minden ilyen eset után csak úgy éreztem, hogy még több vér tapad a kezeimhez. Vérrel nem lehet lemosni a vért. Ezt sajnos meg kellett tanulnom. Azonban itt nincs vér. Csak az indikátoron látszik, hogy mit is tettem, de ez bőven elég.  Az emberek kirekesztettek, megvetettek, és nem egyszer nekem támadtak. De úgy éreztem, hogy megérdemlem. Aztán találkoztam ezzel a lánnyal, akivel kibabrált a sors, és pirossá vált. Próbáltam rajta segíteni, míg végül én magam tettem tönkre ezt a kapcsolatot,  talán örökre...
Ekkor vettem észre, hogy a sírása megenyhült kissé.
- Jobban va...- tettem volna fel a kérdést, de megláttam a pengét...
Nem éreztem semmit. Semmi fizikai fájdalom nem ért, ahogyan eddig sem. Mégis azt hitem, hogy a szívem szakad meg.
Félreismertem volna? Ilyen lenne igazából?  Nem. Biztos, hogy nem. Én hoztam ki ezt belőle.  Én tettem olyanná,amilyenné talán még ő sem akart válni. De nem hibáztatom, éppen emiatt.
Lassan felálltam a földről, és néztem, hogy mi történt. Hát vége van. És vesztettem. A párbaj elvesztése még nem is let volna probléma, azt tudtam, hogy nem nyerhetem meg. Csak rá kell nézni. Még csak meg sem sebeztem. Igazából az szomorít el, hogy Miu-nál vallottam kudarcot. Már éppen jóban lettünk volna, mire ez történt.  De nem maradhatok csendben, valamit muszáj lesz mondanom.
- Gratulálok, szép küzdelem volt, jó voltál. - mosolyogtam, de a mosolyom is, mint a hangom, szomorkás volt. - Az előbbiért pedig... Azt hiszem, hogy megérdemeltem. Megijesztettem egy kislányt, aki kedvesen bánt velem. Nem mondom, hogy bocsáss meg. Senki nem kérhetné ezt egy ilyen után. Azonban azt be kell vallanom,  hogy a veled történt találkozás volt a legjobb dolog,  ami eddig történt velem a játékban. - itt felálltam, és elindultam az erdő sűrűje felé.  Azonban még valami eszembe jutott, így megfordultam. - Egyébként, egy nagyon kedves és őszinte lány vagy. Remélem, hogy ezt a tulajdonságodat sokáig meg fogod tartani. - mondtam kissé bíztatóan, majd megint elindultam, az erdő sötétjébe. Bármit mondhattam volna. Megmondhattam volna, hogy csak az erőkülönbség miatt nyert. Vagy rákiálthattam volna, hogy nem ezt néztem ki belőle, de nem tettem. Vele nem tehettem. Túl könnyen kedveltem meg, és túl könnyen veszítettem el néhány másodperc alatt. De talán majd egyszer megbocsájt. Talán. De szerintem nem ma, és nem is holnap. Majd a legközelebbi találkozásunkor. Ha persze fogunk még találkozni.

/Köszi a játékot! ^^/