Ölelés

Örömmel konstatáltam, hogy az este folyamán is nyitva hagyták a nagytorna kapuit. Artemisszel az oldalamon, izgatottan surrantunk be. Lopakodásom deaktiváltam, amint nem volt már rá szükségem. Tervem természetesen a legjobb úton haladt a megvalósulás felé. Lehívtam a menümet, és izgatottan számoltam utána a hátralévő perceknek.
Szükségét éreztem, hogy pozícionáljam a fejemben ezt a kihívást. Én indítványoztam, abban a pillanatban, amikor az idomár utolsó találata elért, és a jövőre vonatkozó terveim összeomlottak, életre hívva azok B variánsát: akkor is meg akartam mérkőzni a kováccsal! A kivitelezés innentől kezdve szánalmasan könnyű volt, hiszen ez az online világ temérdek lehetőségét kínálta a két személy közötti privát adatcserének. Egy megírt üzenet, elégedett bólintás a végén, majd az elküldése… És már itt is álltam az egyik aréna közepén, az érkezését várva. Mint máskor, most is az okozott a legtöbb fejtörést, hogy mit is várok a harctól. Fogalmam sem volt, hogy egész pontosan mi motivál. Érzelmektől hajtott kitörés szülte ezt az ötletet, és most némileg zavartan pislogtam körbe. Megszorítottam a markomba simuló Fényt, hogy némi bátorságot nyerjek belőle.
 
Csüggedésem az éjszaka sötétjével nehezedett a vállamra. Néptelen volt a kolosszus.
Kavicsot emeltem fel a földről. Hogy elűzzem a hangtalanságot, aktiváltam egy kezdetleges dobó-skillt, és némi fényeffekt kíséretében messze hajítottam. Éjjellátásommal követtem útját. – Mi lehet veled is, Mizuki? – kérdeztem a zavaros égbolttól. Ő volt az, aki elindított az utamon, vele lőttem ki az első nyílvesszőket. Másodpercekkel később tudatosult csak bennem, hogy elragadott a nosztalgia árja.
Megpróbáltam lezárni magamról a tespedtséget, és élesítettem az érzékeimet. Fókuszaimat szétszórtam, látásom aktív volt. Nem vettem volna jó néven, ha az öreg harcos mögém tud settenkedni…

Gyártásból kivont bútordarabnak éreztem magam a kovács Anatole ruházatát elnézve. Én meg itt álltam, letűnt korok ruháiban és páncélzatában. A reményteljes jövő egyetlen ragyogó csillagát a kezemben szorongattam. Jól esett, ahogy hozzám simult. Artemisz volt az.
– Szervusz! – mértem fel a fókuszaimmal ellenfelemet.
A peckes járás. A csillogó tekintet. A tartása. Megjelenése. Úgy éreztem, ezzel a négy fogalommal tökéletesen definiálható Anatole. Az Artes céhvezére. Keserű íz gyűlt a számba. Nekem a JL-ben lett volna a helyem, céhtársaim körében. A kilépésemmel azonban ugrás-szerűen növekedni kezdett a céh aktivitása. És új képességemnek hála én is erősen szintesedtem. Kíváncsian fürkésztem a kovácsot. Az ő zsebében is lapul vajon hasonló trükk?
Feleslegesnek éreztem minden szót, ami elhangozhat. Persze biztos voltam benne, hogy ez Anatole-t nem fogja megakadályozni abban, hogy végeláthatatlanul szaporítsa őket. Talán ez az ő trükkje – gondolkodtam el.
– Köszönöm, hogy eljöttél – futottam le a fárasztó, hétköznapi, mindennapos, emberek közötti kommunikációs szabályok muszáj-körét. – Szeretném, ha te támadnál előbb – mondtam. Igazából számításaim szerint értelemszerűen ő volt egyébként is, aki az első csapásra felkészülhetett.
Beállítások –> Speciális beállítások –> Helyszín speciális beállításai –> Engedély a harctér aktiválásához –> Engedélyezve!
Nem is volt annyira bonyolult, mint gondoltam. Újra végigzongoráztam menürendszeremben a visszautat, majd lezártam a panelem. A korábban már nem egyszer látott módon lépett működésbe a kolosszeum küzdőtere. – Készen állsz akkor a párbajra, igaz? – kérdeztem. A Fény a kezembe simult. Nem húztam még ki, majd a visszaszámolás végén. Addig nem is termelődött volna íj bele. Viszont a kezem ügyében tartottam.
– Köszönöm, hogy eljöttél – ismételtem meg még egyszer a korábbit. Tényleg hálás voltam, amiért itt volt. Bár nem értettem, hogy pontosan miért is… De reméltem, hogy ezzel a küzdelemmel választ kapok rá, és megértem ezt az érzésem.

Ezúttal nem számolgattam. Sok energiát öltem abba, hogy most ne foglalkozzam ilyesmivel. Anatole esetében felesleges. Egy csatában alapvetően rengeteg a változó, viszont ő volt a két lábon járó Jelkép. Jelképe a meglepetéseknek, a váratlan fordulatoknak. Logikája néha alábukott az érthetőség horizontján, hogy aztán lángoló gázóriásként emelkedjen fel, és fényeskedjen. Véghezvigye a lehetetlent, és kusza összevisszaságával rendet teremtsen. Kis senkiként állt előttem az Ököl toborzóján. Nem bizonyított, nem tett semmit, de ott volt. Pont kevés volt ez a nekem. Most pedig a céhek égboltján fényeskedő nap az Artes. Az ő céhe. Ő, Anatola, a kovács nem az enyém. Ahogy céhem tagjai sem az enyémek. Én sem vagyok már a céhemé. És Ököl sincs már.
Spirálszerűen omlott minden magába. Talán Anatole elutasítása volt a gócpont? Onnan indult minden? Késztetést éreztem, hogy szorosan magamhoz öleljem. Nem értettem miért és honnan jött a késztetés, és ez összezavart.
Fuldoklóként bukkantam ki saját érzéseim és gondolataim háborgó tengeréből, hogy a harcra koncentrálhassak.
– Gyerünk! – mondtam inkább magamnak és Artemisnek, mint a velem szemben álló fiúnak, mégis ő indult meg felém.
Ha nem állította volna, hogy nincs több trükk, most bizony veszetten kerestem volna. Így viszont… Nem volt túl sok esélye. Én nem váltottam kasztot. Azóta íjász voltam, hogy csak az eszemet tudom. Egy frontális támadás még jelentős pontkülönbség esetén sem jelenthet már problémát. Ennél több az az íjász, aki megéri ezt a szintet. Láttam már néhány dolgot.
A támadása elsüvített mellettem, az én kezem alatt pedig fényt termelt a nyílvessző. Elég messze voltam Anatole-tól, hogy lőni tudjak, de elég közel, hogy ne téveszthessem el…
 
Arra gondoltam közben… Az a gondolat kezdett megfogalmazódni bennem… Felmerült bennem, hogy… Az jutott eszembe…
– Érted, ha azt mondom, hogy más a csel, és más a csalás? – próbáltam megosztani vele azt, ami a fejemben motoszkált. Nem tudtam pontosan megfogalmazni. Sosem voltam jó az ilyesmiben.

– Yaganod neked nincs. Más képességem meg nekem nincs. – Ennél jobb és okosabb okfejtést vártam tőle. Meglepve néztem rá – éppenséggel a valódi tekintetemmel, hiszen nem akartam energiát pazarolni a yagan aktiválásába, vele szemben ennél sokkal okosabban akartam tartalékolni az erőforrásaimat. – Izgulsz? – kérdeztem rá. Megfigyeléseim szerint ez az emberi tényező tudta ennyire visszavetni a teljesítést.
– Potijaim nekem nincsenek, de lehetnének. Az nem csalás – hívtam fel figyelmét a gondolkodásában rejlő hibákra.
A Fény segített engem ebben a küzdelemben, így természetes volt, hogy célba találok. Lehet, hogy ruházkodásban komoly különbségek voltak közöttünk, de engem egy legendás fegyver segített. Ő pedig… bár Anatole volt, de mégis csak most váltott kasztot. Talán túl sok volt elvárni tőle fegyverének helyes kezelését. És tudtam: a harcos kasztra jellemző a magas erő. Csak egyszer találjon el, és három korábbi csapásom erejével fog felérni ez a támadás.
Odafigyeltem, hogy ne bukjak el a lábában. Piszkos harcmodor. Horkantottam. Több tiszteletet! – Kérlek – nyögtem fel elégedetlenül.
Anatole ügyes volt, de… kapkodott. Kapálózott. Idétlen volt. Nem is tudom… Nyilván kevés volt arra a csata néhány másodperce, hogy hosszú távú statisztikai előrejelzéseket vonhassak le, mégis úgy éreztem, mintha csak kaszálna lábával-kezével-fegyverével.
– Szedd össze magad, kovács! – csattantam fel. Próbáltam csitulni. Elkapott a méreg, de nem értettem, hogy miért. És felettébb beszédes is voltam. Felmerült bennem a kérdés, hogy talán rám is átragadt a zavartsága.
Számat dacosan szűk vonallá préseltem, és egyetlen darab tekintetem a harcunkra összpontosítottam. Nem akartam kikapni!
A lába alattam kaszált, időben rúgtam magam a levegőbe. Tudtam, hogy ez veszélyes pozitúra, hiszen amíg nincs újra föld a lábam alatt, nem tudok kitérni semmilyen egyéb támadása elől. Nem is akartam. Artemis-szel összedolgoztunk, és máris fény nyíl termett közöttünk. Amíg Anatole a közelben volt, még így futtában is bíztam célzásom pontosságában…

Volt egy pillanatnyi megingásom. Alig egy szívdobbanásnyi. Nem ért célpontot a nyilam. Ez szíven ütött! De próbáltam felülkerekedni az életemet romba döntő eseményen. Elég nehezen tettem túl azon, hogy rosszul számoltam röppályát. Nem szokásom. A romlás mindig ilyen apróságokkal kezdődik. Egy rosszul elhelyezett nyíl. Egy rosszul meghozott döntés. Egy rosszul mondott gondolat. Nem akartam veszíteni. Nagy ritkán előfordul, de ezúttal nem kívántam, hogy ismétlődjön a múlt.
Fárasztott a fiú tudatlansága. Vajon direkt csinálja velem, hogy összezavarjon és kiakasszon?
– Csalás az, amikor nem tiszta eszközökhöz nyúlsz. Például egy gáncs. – Nem kacsintottam, mert nem szokásom, pedig szívesen éreztettem volna, hogy az előbbi tényleg nem tetszett. Nem volt szimpatikus húzás. Főleg tőle.
 
Nem akartam annyiban hagyni a társalgást, egyszerűen szükségem volt arra, hogy kevéske látóteremet jól fókuszáljam, és a harcunkra figyelhessek. Fókuszok híján sok fölös agyi kapacitásom volt, viszont rendkívül idegesített, hogy állandóan forgatnom kellett mindenért a fejem. Elhatároztam: a tünemény gyűrűm ellenére sok pontot fogok osztani legközelebb a speciális képesség-pontjaimra.
 
Anatole gyors volt, de én meg ismertem őt. Harcos, vagy sem, a stílusa nem sokat változott. Harcoltunk együtt már nem is egyszer. Sok újdonságot az utóbbi percekben nem láttam tőle. Nem tudtam, ismételjem-e magam: eddig csalódtam.
Ez az Anatole nem az volt, amelyik a viadalt is megnyerte. – Valami baj van? – Úgy időzítettem a kérdést, hogy egyszerre pendüljön vele Artemis húrja, így a szavak egyszerre érhetnek el hozzá, amikor a fénynyíl is. Ez volt az én mocskos trükköm, pontosan az előbbi gáncsért. Épp elég távol voltam tőle ahhoz, hogy a rendszer még épp engedje a lövést, viszont azt is tudtam, hogy már ő is elérhet. Óvatosságra intettem magam.

Komolyan mondom, szinte készültem erre. Nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne végezzek számításokat, de tényleg, viszont voltak olyan jelképek, amelyekből nem tudtam nem olvasni, és nem voltam hülye. Lehet, hogy nem értettem ehhez az egészhez, mert az emberek logikátlanok és csökevényesek, de azért közöttük éltem már lassan huszonkét éve, ha a játékban eltöltött időt is számoljuk, és ha másnak nem is, nekem megvolt a magamhoz való józan ítélőképessége. Tudtam, hol tépődik a cérna, még ha néha utólag is kapcsoltam, hogy átléptem néhány határt.
Ráadásul ismertem Anatole-t is.
 
Artemis a földön landolt, és reméltem, hogy ez nem fogja visszavetni a kapcsolatunkat. Biztos voltam benne, hogy ugyan olyan szoros lesz a kötelék közöttünk, és csak fizikailag távolodom el tőle… Attól még a szívemhez leginkább közeli invertoriban fogom tartani Őt.
És reméltem, hogy már itt látni fogja Anatole a felé tett gesztusom erejét. Ráadásul abban a pillanatban mozdultam, ahogy az ő két kitárt keze párhuzamost írt le a talajszinttel. Még jó, hogy nem voltak nézők. Rosszul tolerálom az emberi baromságot. Lásd:
Már egyetlen lépéssel át is hidaltam a közöttünk lévő távolságot, amikor Artemis törhetetlen, hajlékony, fejér fája a kövezeten koppant – íjának magányos pendülése halálsikoly volt a fülemnek –, az öklöm pedig összeszorítottam, hogy hatalmas lendületemmel, maximális gyorsaságommal, a Fény nélküli fegyverkezelésem felének teljes kihasználtságával sózzak az arcába. Jobb ez, mint egy pofon, keményebb, mint holmi paskolás, és számára minden bizonnyal kevesebb, mint egy szúnyogcsípés. Hiszen alig 1 HP-t, ha levesz tőle, már amennyiben nem sebezhetetlen már ilyen módon ez a fiú.
Iszonyatosan dühös voltam rá!
– Ez a csalás, hallod! Ez a csalás! – kiabáltam magamból kikelve. Nem is tudom, ragadott-e már ennyire magával a düh, mióta a játékban voltam. Nem a hiszti, nem a sokkolódás, nem az undor. Ez pulykaméreg volt!
– Mi a fene van?! Mondd már! Mi a fene bajod van?! – küldtem még a pofon után a szavakat, ahogy korábban a nyílvesszőket.
 
 
Be kell vallanom valamit: Artemis hiánya már most űr volt a szívemben

Kikapcsoltam.
 
Túl közel volt Anatole ahhoz, hogy sebezzem. A rendszer nem engedett volna újabb nyílvesszőket. Nem tudtam volna támadni. A rendszer letiltott. Engem. Kikapcsoltam. Inaktív üzemmódban fogadtam a kiabálásokat. Az auditív fogadórendszerem laggolva dekódolta a bejövő jeleket. A monitoromon látott kép akadozott, gyakran hangyák futották el, vagy mintha az adás csúszna meg néha. Nem voltam szinkronban a világgal, és csak távolodtam tőle. Magam voltam az univerzum állandó tágulása: születésem pillanatában olyan erő szabadult fel, amely engem is egyre távolabb sodort saját magamtól. Bár rengeteg tudat és értelem csírája élt, létezett és pusztult el bennem, én magam mégsem voltam gondolkodó egész. Saját hatalmasságom elszenvedője voltam, egy lény, amely bármilyen tudat nélkül sodródott egyre távolabb önmagától. Sajnáltam volna, ha tudtam volna róla, de hiába volt a rengeteg felragyogó csillag bennem, ha én magam feketelyukak övezte üresség voltam. Nagyságom ára létezésem vége volt: hamarosan növekedésem túl nagy lesz, és egyszerűen önmagamba roskadok vissza. Környezetem energiaszintje talán úgy csökken negatívba, hogy másmilyen élet születik. Talán negáltnak hívják majd, vagy mínuszosnak… Vagy fel sem ismerik, hogy ők tulajdonképpen egy tükörélet szülöttjei. Talán mi is azok voltunk. Csak mi sem ismertük föl.
 
Egy gép vagyok, akit rázhatnak. Kikapcsoltam. A bejövő inputjaim önmagam hibajelentéseire korlátozódnak: erőteljes nyomásváltozások az arcon, kellemetlen párásodás az arc tájékán. Ismeretlen eredetű, valószínűleg testnedv-származék a karomon. Logikátlanul magas zajszint észlelhető. Emberi beszédnek tűnik. Nehezen értelmezem. Nem tudom, hogy akarom-e egyáltalán értelmezni. Hidraulikai változásokat regisztrálok. Tudom, hogy a testem mozgatják. Csak… Ennek nem volt jelentősége. Nem érdekelt. Nem…
– Nem én győztem… – mondtam. Jeleztem. Szavakat alkottam? Bizonytalan voltam. Nem mertem állást foglalni.
Igen, mondtam.
Nem, nem mondtam.
 
Meglepve néztem fel. Én azt hittem, hogy gép vagyok. Masina. Perpetuum mobile. Biológiai alapú robotika. Mechanikum.
Helyette… Átöleltem a kovácsot előttem. Magamhoz húztam, és úgy éreztem, hogyha univerzum is vagyok, és kisebb már nem is lehetek, most kicsit kevésbé kerültem messze magamtól. Sőt.
Bár kellemetlen érzések borzolták arctájon az idegrendszerem, mégis az övéhez nyomtam. Nagyon fájt valami, de nehezen küzdöttem meg a szavakkal, gombóc volt a torkomban.
– Nekem is nagyon hiányozna… Ha elveszteném… Mondjuk Artemiszt. – Az íj és a köztem lévő távolság majdnem fizikai fájdalomban nyilvánult meg. Magányosan feküdt a földön. Fájt a szívem érte. Nem akartam sokáig távol lenn tőle. Mégis úgy éreztem, hogy kis ideig még ott a helyem, ahol csak vagyok.

– Nem. – Jött a motorikus tagadás a részemről. Anatole logikáját nem értettem, de ebben talán nem volt semmi furcsa vagy érdekes, hogy számomra semmilyen emberileg alátámasztott gondolatmenetet nem követ az, amit ő mondd. Belefájdult a fejem a tagadásba, mert annyira próbáltam rájönni a nyitjára, hogy mit is akart közölni velem, de nem volt logikus, nem értettem. – Egyszerűen nem – tájékoztattam még egyszer. Majd olyan erővel szorítottam magamhoz Artemiszt, ahogy korábban a kovácsfiút. Szinte a kezéből martam ki, és öleltem magamhoz.
A világ kifordult a négy sarkából, és nekem is felfordult a gyomrom. Rosszul voltam. Fájt a fejem. Most jöttem csak rá: napok óta fáj már. Nem úgy, ahogy kinn szokott fájni. Hiszen itt nincs fájdalom. Egyszerűen állandó, túlzott információt kaptak az idegszenzoraim a koponyám belüli világtól. Az eszemtől. És ez… félelmetes volt.
– Nem vagyok jól, Anatole – mondtam. Pityeregtem. Nem sírtam, de a hangom elvékonyult. Úgy voltam vele, mintha anyukámnak mondanám. Gyerekként. Hogy nem érzem jól magam. Simogasd a hasam! – követelném. Mert fáj. Csak most a fejem fáj. Fáj!
Azért szorongattam Artemiszt, hogy erőt adjon. A Fény megmutassa az utat, hogy merre is kell mennem most. A Fény fogadjon engem majd halálom után az alagút végén – csak ezt akartam most. A Fényt. A Fényt!
Rájöttem, hogy ez a válasz Anatole kérdésére. Ez a válasz minden kérdésre. És Anatole megint téved! Mert küzdeni vakulásig kell. Küzdeni az életedért nem csak itt kell, a SAO-ban. Kint is mindent meg kell tenni. Ott is vannak küzdelmek, amiket meg kell nyerni. Muszáj.
– Muszáj! – próbáltam Anatole-ban is tudatosítani. – Muszáj küzdeni. Mindig. A végsőkig! – Akkor is, ha az embernek fáj a feje. Akkor is, ha könnyebb abbahagyni. Akkor is, ha nincs miért. Akkor is muszáj!
– Hagyd abba a siránkozást, Artes Liberales céhvezére, és támadj! Gyerünk! – Roninnak éreztem magam. Számkivetettnek. A JL roninja. Pedig voltam legalább annyi, mint Anatole. Sőt vagyok! Vagy még több is! Ez majd most kiderült.
– Támadj már! – húztam fel közben Artemisz húrját, hogy már benne is legyen a következő nyíl, és kitérhessek, és tüzelhessek is. Gyerünk, gyerünk! – sürgettem magamban a fiút.

Nem eredt el az orrom vére. És fogalmam sincs, hogy miért vizionáltam ezt hirtelen. De ahogy a fejem hátrakaptam, hogy a vérzést megállítsam, az orrom előtt ott rohant el Anatole fegyvere. Hirtelen nem tudtam, hová kerültem. Az előbb még… Az előbb is egy csatatéren voltam. Zavarodottan néztem a fiúra. Kezemben volt az íjam, így hát lőttem. Hirtelen nem jutott eszembe a neve. Majd a felfénylő nyíl engem is képbe tett. Artemis! A harcunk Anatole-al!
Olyan volt az egész, mintha a fejfájásom, a túlzott vibráció a fejemben hirtelen pattant és elmúlt volna, én pedig megkönnyebbülve zökkentem volna vissza a normál kerékvágásba.
Csak még kellett kis idő, amíg teljesen a helyére rázódott minden. Valamiért az az érzés dolgozott bennem, mintha egy idegen ellen küzdenék. Hiába láttam, hogy a kovács áll előttem, nekem ő valamiért nem volt ismerős. Annyira megzavartak ezek az ellentétes információk, mintha dekódolhatatlan érzések mély rohama temetett volna maga alá.
 
Távolodtam tőle. Maximális sebességemet felhasználva. A nyilamat kerestem, amit elveszíthettem, amikor elrugaszkodtam a talajtól, hogy hátrébb szökkenjek, de aztán rájöttem, hogy tüzeltem már Artemis-szel. Íjam melegen simult a kezembe: tehát egy ideje már tartom őt. Akkor biztos tüzeltem is. Nagyon zavarodott voltam.
 
– Minél gyorsabban rendezzük le! – mondtam. Sőt. Diktáltam. Az iramot. Ahogy távolodásomat hirtelen megszakítva szembelendültem vele. A nyakam behúztam, nehogy újabb támadást tudjon elhelyezni rajtam.
– Az utolsó csapások jönnek! – kiabáltam. Pedig csak az én fülemben volt sistergés szerintem. Csak engem zavart. Idegesített. Minél hamarabb rendezzük le – biztattam magam, miközben Artemist újra felajzottam, és már termelte is a nyilat.

Antole-ot levetkőztettem. Lecsupaszítottam a csontvázáig. A vörösen lüktető csigolyákig, lábszárcsontig, gerincig, koponyahomlokzatig. Vörösben lüktetett minden. Letéptem már az izmokat, a húst, az inakat, nem volt már, ami védekezzen. Persze úgy csinált, mintha… De nem, ő is tudta már, hogy előttem kivérzett. Elszívtam az energiáit. Elszívtam a győzelmét. Elszívtam az eufóriát, amikor a viadal nyertese lett.
Semmi mást nem hagytam meg neki, csak a vörösen lüktető csontvázát. A jelzést, hogy élete közeledik a nullához, hogy hamarosan az univerzum tágulásának útjában fog állni, és bizony helyet kell majd adnia! Különben nem marad más, mint a létezésből törölt adathalmaz. Elveszett bites forgalom, egyesekből és nullákból álló mátrix-hulladék.
– Most pedig…! – Nem tudom, miért kiabáltam. Igazából zavart, hogy még nem öltem meg, nem pusztítottam el, nem szüntettem meg a létezését, hogy még úgy csinál, mintha, pedig már nem is, nem, nincs esélye, fel sem merülhetne benne a folytatás, felejtse már el…
– …El. Foglak. Törölni! – mondtam.
 
Olyan könnyedséggel szaladt belém a fegyvere, hogy félelmetes volt. Úgy ment át az adathalmazokból álló testemen, hogy közben simán roncsolt volna létfontosságú szerveket. De én nem rendelkeztem ilyenekkel. Nem is ez volt az igazi testem! Ha bármilyen módon meg is sebesített volna, az igazi formám még mindig kint várt volna a külső világban. Ahonnan mindannyian származunk. Mind egy földanya gyermekei vagyunk. És ennek a földanyának a végrehajtójaként én most rám ruházott hatalmamnál fogva…
 
Artemis fel volt ajzva, benne feszült a fénynyíl. Egyetlen tizedmásodpercre dermedten csupán az időhöz. Csak ennyit hagytam ki. Nem támadtam végül. Nem lőttem ki a nyalat. És szabadon, védelem nélkül hagytam testem minden porcikáját.
– Hukk! – csuklottam.

Ahogy egy pillanatra hozzáfagytam a múlthoz, úgy suhant el arcom előtt Anatole fegyvere. Egyrészt jelképesnek éreztem arra nézve, hogy a jövő milyen veszélyeket is rejt magában. Másrészről déju vu érzés csapott át rajtam, hiszen már nem először fordult elő velem. Jaganok tengerének hiányában egyetlen tekintetemmel követtem le az útját. Még egyetlen pillanatig nem mozdultam, mert éreztem, hogy szükség van erre a pluszra, hogy minden folyamat, ami megindult, a végére érjen, és én csak utána lépjek működésbe.
 
A következő szívdobbanásra kiléptem. Nem tudom, hogy eddig pontosan mit csinált Anatole, de most egyetlen lépésnyi távolság volt közöttünk. Pontosan annyi, amennyire szükség volt ahhoz, hogy Artemis-szel támadni tudjak.
Nem volt már szükség arra, hogy felajzzam, hiszen ezt alig egy-néhány másodperccel ezelőtt megtettem. Viszont most, hogy a rendszer által is engedélyezett távolság volt közöttünk, újra felfénylett az eddig teljesen átlagosnak tűnő nyíl. Dühből dolgoztam a csatánk alatt. Ha úgy vesszük, csaltam, hiszen nem ezt beszéltük meg. Ez nem volt tiszta küzdelem. Ebben nem is egymás ellen harcoltunk. Anatole a saját démonaival küszködött. Én pedig a határaimat igyekeztem átlépni. Ha úgy vesszük… – gondolkodtam el –, akkor mi soha nem egymás ellen küzdünk. Küzdünk a rendszer ellen. Szembemegyünk a kihívásoknak. A legtöbbet próbáljuk kihozni a lehetőségekből. Soha nem egymásnak tettünk keresztbe. Sikerességi mércénk a másik sikertelenségén múlott. Álltam már vesztésre ebben a háborúban, és kevertem már le én is pofont a kovácsnak.
Ez a harc azonban ennél többet érdemelt. Ha befejezésre szükség is volt, nem akartam olyan állatias lenni, mint ahogy eddig viselkedtem.
Kiegyenesedtem. Úgy tartottam célra Artemiszt, mintha vadra tüzelnék, védelmi állásból. Nagy távolságnak kellett volna köztünk lennie, akkor lett volna ez célravezető, de meg akartam adni a tisztelet.
Nem akartam átmenni Anatole-on. Legfeljebb ezt a csatát éppen megnyerni. Nem voltam sportszerű a harcunk kezdetén, nem vettem fel az Ökölhöz. Ez a csel aztán rányomta a bélyegét a jövőre is, és így máris el tudtam nézni neki minden kis gikszerét. Nem volt egy csalás sem. Hiszen én sem játszottam tisztán. Mit is képzeltem?
 
Egyetlen pillanatot vártam még ki.
Azt hiszem, mondani akartam valamit.
Aztán tüzeltem.

Túl sok mindenen voltunk túl ahhoz, hogy az ölelés kiégesse az idegrendszerem és sokkolja a bejövő inputjaim. Úgy is mondhatjuk: edzésben voltam. A fejem zsongott, az agyam zakatolt. Nem fájt, de nagyon hasonló volt hozzá az érzés. Ehhez képest, és ahhoz a sok mindenhez képest, ami az elmúlt percekben történt, egy ölelés igazán nem jelentett semmit. Kis időre megint nem tágult tovább a világegyetem, de ennyi csak. És ugyan már, ebben a játékban ez senkit nem érdekel, igaz?
 
Megkönnyebbülés hullámzott át rajtam, amikor Anatole élete nullázódott. Nagyon sok csatát elvesztettem vele szemben az utóbbi időben, hiába voltam a pályán már korábban, mint ő. A tapasztalatom nem számított sokat, és ő sokkal kiegyensúlyozottabb harcos volt, mint amilyen ívet én leírtam. Hol a céhem főnökeként küzdöttem, máskor mellette. Néha távol tőlük, cserben hagyva őket, hogy aztán mégis közéjük vágyjak. Ő mindig kitartott az Artes mellett. Sok dolog volt, ami fájt. Ebben az egy dologban, ebben az egy csatában viszont most kicsit talán több is volt – ebben reménykedtem. Ezt láttam a szemében.
– Én is köszönöm – tájékoztattam a fiút. Ezúttal nem voltak yaganok. Ha látni akartam valamit, bizony oda kellett néznem. Azt vettem észre, hogy mosolygok a fiú fricskáján. Én is úgy teszem el Artemiszt. Örülök, hogy tetszett neki a dolog.
 
– Egy kérésem van a győzelemért cserébe – mondom. A fejem zakatol és lüktet. Úgy, ahogy nem volna szabad neki. – Ha tényleg nincs más út – pedig azért is haladtam gyakran a kijárt mellett, hogy rátaláljak, ahogy Artemiszre is rátaláltam –, akkor vidd ki a céheddel a játékot. És közben azért fél szemed mindig legyen a JL-en… vagy bármi is legyen még belőle. Mintha csak yaganod lenne. – Hirtelen ötlettől vezérelve a fél szemem lecsuktam, hogy mutassam, hogyan is gondoltam. Rá kellett jönnöm: kacsintottam!
 
– Köszönöm – szavaztam neki meg előre a bizalmam, és léptem távolabb tőle. A fejem meghajtottam. Kicsit talán merev volt, vagy mesterkélt, pedig igazán így éreztem helyesnek.