Jin x Ai - Nosztalgia és megmérettetés

Ismételten egy fárasztó és kimerítő küldetésről térek haza… szinte már fáj ez a monotonitás. Vagy küldizek, vagy küzdőzök esetleg egy-egy eventen veszek részt és meg kell hagyni ez a legválasztékosabb és legideálisabb módja a szórakozásnak. Eventeken részt venni szeretek. Viszont egy valamit eldöntöttem. Van egy gyengeségem és azt ki akarom küszöbölni. Mármint azt hogy nem tudok rendesen, erőből harcolni senkivel. Nem is szeretek harcolni, maximum csak a macskaharc az ami közel áll hozzám. De harc nélkül meg nem juthatok előre… és azt sem szeretem hogy nem tudok olyanok ellen igazán megküzdeni akik közel állnak hozzám. Ilyenek példálul Rita és Jin.. Kénytelen voltam Raven-t megtámadni, mert képtelen voltam őket. És a másik Jin is mondta hogy harcolhatok ellene még sem tudtam megtenni, sőt vele még egyáltalán nem is harcoltam… vagyis volt harcunk de azt sem nevezném összecsapásnak. A másik bosszantó dolog ugye a folytonos skill módusulásaim… >< Nem tudom eldönteni hogy a folytonos frissítésnek köszönhető esetleg valami bug, vagy tudat alatt magamnak csinálom.. nem tudom, de mindegy is. Kénytelen vagyok újra és újra kitapasztalni a képességeim, és most úgy döntöttem erős leszek. Jin segítségét kérem hogy megtudjam jelenleg hol is tartok… Így írtam is egy üzenetet neki.

Üzenet Jin-nek:

Az üzi megírva a meglepi elkészítve. Kellemest a hasznossal mi? Bár ez a téli szezon nem biztos hogy épp jót fog tenni, nem lesz olyan mint akkor, de legalább nosztalgiázhatunk kicsit.

Korábban keltem mint szoktam, még hozzá céltudatosan. Megreggeliztem és megírtam egy üzenetet a párocskámnak, több okból is. Egyrészt mert látni szerettem volna másrészt mert megint furcsák a skilljeim… nem értem… manapság annyit változnak, most vagy a fejlesztők végett, vagy esetleg saját magam „hibájából”… sose tudtam eldönteni, hogy miként alakulnak. Úgy néztem hogy általában a személyiség végett… tehát lehet azért változik mert legbelül én is változom?... Nem tudom, magamnak mindig nehezen érzékeltem a változásaim, bár szerintem ez mindenkivel hasonlóképp lehet…

De mindegy is, nem is ezzel kéne foglalkozom Hisz a szerelmemtől már meg is kaptam a választ. Igen, sosem kell rá sokat várnom. Majd széles mosollyal útnak is indultam. Tudtam merre kell menjek hisz régebben sokat jártam erre, ráadásul bele égett az emlékeimbe az a napsütéses nap amikor egymásra találtunk itt. Pont ezen a helyen. Furcsa és nosztalgikus, a szívem bele remegett az örömtől, mikor megpillantottam azt a magányos fát, amiről a karjaiba pottyantam. Véletlen? Nem hiszem… szerintem a sors akarhatta igy… bár eddig nem hittem az ilyesfajta dolgokban. Még mindig nehezemre esik elhinni hogy az első barátomat itt a sao világában szereztem meg… sőt azt hiszem Ő szerzett meg engem. Furcsa volt a gondolat és akkor nem is tudtam hogy álljak hozzá, de leginkább attól féltem hogy tapasztalat híján elrontom a dolgokat és magamra hagy. Nem is tudom mit szerettem meg benne, tetszett a kiállása, az hogy szeretett olyan dolgokat amiket én is, arról nem is beszélve okos és még helyes is, de azt hiszem nem ezzel nyerte el végleg a szívemet… hanem azzal a ponttal, azzal a mély sebbel a szívében, amit ápolgatni akarok. Azt szeretném hogy újra teljesnek érezhesse magát, hisz azzal hogy én egészként fogadtam el reméltem hogy már ez is segít rajta… de nem. Másokkal ugyanúgy távolságtartó, bár megvan feléjük is a mosolya és a kedves szavai… de mégsem az igaziak… érzem és tudom. És ez valamiért szomorúvá tesz, főleg hogy mint barátnője felelősséggel tartozom érte. Azt szeretném hogy jól érezze magát a bőrébe, és ne érje be „ennyivel” a világban. Ő az én sebzett szívű hősöm. Sosem mertem rákérdezni a szemére, annyit tudok csak hogy egy autóbaleset, de mégsem akartam felhozni a hogy újra előtörjenek belőle az emlékek. Nem tudom mi lenne a jó számára, hogy hogyan is segíthetnék neki igazán… néha aggódok hogy jó döntés volt-e az hogy engem választott, hisz egy ilyen kérésre sem tudom megfejteni a választ… Mikor ezt tudnom kéne… éreznem kéne.

Eltelt pár perc, a sálat szorosabbra fogtam a nyakamon, hideg volt… az ellenkezője annak ami akkor. Fura érzés. Nem kellett sok, hangokat hallottam, a hó ropogott valaki talpa alatt, és csukott szemmel is kitaláltam volna hogy tényleg Ő-e az… a léptei ritmusa, a nadrágja surlódása… mind mind elárulja, és bele bizseregtem mikor a hangját is meghallottam. Kipirosodva némileg a hidegtől, és azért is mert hogy tényleg láthatom, fordultam meg, felé.
- Sziaaaaa~! – És már ugortam is a karjaiba. – Régen mindig zavarba jöttem és elmenekültem ha hasonló szituációba kerültem, főleg ha láttak mások is… De itt csakis Ő és csakis én voltunk. Miénk volt az egész terület, csakis a miénk. Na meg persze néhány kósza mob-é… de azok a jelenlegi szintünkhöz mérve már nevetségesek szinte… A karjaiba borulva, kezdeményeztem csókot, hisz már annyira hiányzott. Igen, hiányzott az ölelése, a hangja, az érintése és még az is ahogy most hallom a lélegzetét. Oda bújtam hozzá és szorosan tartottam, nem akartam elengedni, ez a pillanat a miénk volt, és akár órákat… napokat el tudtam volna tölteni így szerelmem karjaiba. Majd vöröslő arccal lehajtott fejjel félig-félig fel pislantva a fiúra hogy lássam az arcát megszólaltam:
- Bocsánat… - Mondtam, persze talán nem ide való mondat volt, de tényleg csak a gondja van velem.. ma is felkeltettem csak azért hogy segítsen letetsztelni a képességemet… Gonosz és buta is vagyok…ugyanakkor mindez persze jó kifogás volt annak hogy találkozhassak vele. ;3 Hehee, zseni vagyok. *ördög szarvak, ördög farok és sunyi mosoly* Ráadásul el sem hiszem hogy pár hónap és egy évesek leszünk. o/ És tényleg… ennyi időt eltöltöttünk együtt, magam sem tudom hogy foghattam ki pasit aki ennyire kordában tud tartani… aki jelenlétében meggondolom a lépéseimet, és nem akarok rá szégyent hozni… eddig ilyennel sosem foglalkoztam… szinte már ijesztő… ugyanakkor élvezem hogy van valaki aki ennyit jelenthet a számomra.

Kellemes ez az érzés, hosszú percek óta tart a karjaiban szorosan. A szívem megtelik erővel, lelkesedéssel és életerővel. Úgy érzem mellette magam mintha legyőzhetetlen lennék. Majd mikor tudatosul bennem hogy megint csak azért hívtam ide hogy segítsen nekem, elszégyelltem magam, és bocsánatot kértem. Mondta hogy nem kell, de erre ismételten csak bocsánatot kértem, azért amiért bocsánatot kértem. Huh.. tényleg furán lehetek összerakva. >< Forró csókok tüzében, elmagyarázta hogy az a dolga hogy alkalmazkodjon hozzám és én viszont… Bár ez meg eszembe juttatta azt hogy Ő még soha nem kért tőlem segítséget semmiben, így ez mutatja azt hogy csakis ő alkalmazkodik hozzám, mert neki nincs olyan dolga amihez alkalmazkodjak…
- De.. hisz mindig csak én kérek tőled segítséget, te sosem kértél még tőlem semmit sem. Egyszóval már itt megbukott amit mondtál. – Öltöttem ki a nyelvem cserfesen. Kicsit fájt hogy tudatosult bennem ez a helyzet, ugyanakkor nem fogok szomorkodni emiatt. A szomorú lányokat senki sem szereti.

Majd követve a tekintetét én is a fát kezdtem el bámulni, és a hangjára automatikusan válaszoltam.
- Én is. – Mosolyodtam el őszíntén. Majd a következő mondatát hallgatva először kedvesen mosolyogtam rá, majd ez a mosoly szépen ráfagyott az arcomra. Megdermedtem, és újból- majd újból lejátszódott a találkozásunk napja épp csak más és más lányokkal. Irdatlan düh fogadott el, főként hogy mindezt ilyen nyiltan közli velem. Hehh… vajon a többi lány tud rólam?...>< A mondatát visszajátszottam párszor a buksimba, mégis arra jutottam hogy többeszámban beszélt. ><
- Khee…hkih..kihh…hgrrrr…-Nem tudtam értelmes mondatot kinyögni. Majd elfordultam csípőre tettem a kezem, és végig küszködve a könnyeimmel, dühtől remegve fordultam vissza felé, mutatóujjamat az arcába tolva.
- És... mond csak mióta?.. és és… ők is tudják? Vagy csak nekem jelentetted ki ezt ilyen hidegvérrel?!...- Engedtem le a kezem a mondatom végére, és dobbantással adtam erőt a kérdéseimre… az előző kellemes nyugalom és öröm egy pillanat alatt tört össze bennem, és fogott el egy leírhatatlan érzés…. szégyen, féltékenység de mindenekfelett mélyen a szívembe hasító fájdalom… egyszerűen nem hittem el.
- Sosem gondoltam volna hogy képes lennél megcsalni, azt hittem te is annyira szeretsz engem mint én téged! – És már lendült is a kezem, hogy lekeverjek neki egy pofont. A könnyeim már patakokban áztatták a szemem... nem bírtam már visszatartani. A kezem lendült hogy megüssem, nem érdekelt már semmi, haragudtam rá... el akartam szaladni… nem akartam itt lenni… nem akartam vele lenni… egyszerűen csak el akartam tűnni… el innen, és mindenhonnan.

A kérdésemre egyértelmű és határozott választ kaptam. Azért nem kér segítséget mert nincs rá szüksége, meg oldja saját maga mivel ő egy férfi. Azt hiszem ezt hívják férfi büszkeségnek… talán, ugyanakkor ezzel picit úgy érzem magam mintha kizárna az életéből. Hisz én a problámáiban is mellette akarok lenni, nem csak akkor mikor süt a nap és szép minden. A nehezebb megoldandó feladatokból is ki akarom venni a részem. Elvégre csakis itt derül ki hogy mennyire is tudnánk együtt dolgozni, és ha komolyan gondoljuk akkor bizony tisztában kell lennünk ezzel.
- De én akkor is veled szeretnék lenni amikor neked nehéz, és amikor nehéz feladatokba, kihívásokba ütközöl az életed teljes része akarok lenni, és nem csak akkor melletted lenni mikor minden rendben van. Ha komolyan gondolod velem akkor nem csak a jóban de a nehézségekben is osztoznunk kell! Szeretném ha megbíznál bennem annyira hogy egy picike terhet átegnedj nekem a válladról! – Mondtam neki, tőlem már-már szokatlan komolysággal, hisz ritkán veszek komolyan dolgokat, de alig pár ember van az életemben akik igazán számítanak nekem, és nem akarok hibázni náluk. Gondjukat viselem, és nem hagyom őket elveszni! Nem úgy mint Tsubakit. Szegény Rita… felfogni nem tudhatom hogy milyen nehéz is lehet számára… hisz az Ő esete fordítottja az enyémnek. Ő idebent akadt rá a testvérére, míg engem kint vár az öcsém… legalábbis remélem. Szeretném ezt hinni. Majd a karjaiból kibújva akadok ki az egyik mondatán. ~ Mi az hogy… hogy lányokkal? Itt?...><~ Több sem kellett kikeltem magamból, ámm mire igazán bele merülhettem volna az álltalam vélt jogos hisztibe, gyorsan elejét vette a dolgoknak. Szokásához híven megpöckölte a homlokom. Mindig ezt teszi ha butaságot csinálok, teszek, mondok… >< És be kell valljam boldoggá tesz! Igen, azzá több okból is. Egyrészt mert Ritáról tudom hogy ez a gondoskodás egyik jele. Ő is mindig megpöckölt ha nem oda illő dolgot csináltam. De Jiné mégis más. Egy pillanat alatt el tudott vele hallgattatni. Csupán lángoló szemem jelezte hogy még mindig haragszok, és mind a két kezem a homlokomra tapasztva hallgatom végig a szavait. Pár pillanatig nem tudom mit is gondoljak. >< Se róla, se magamról, sem pedig a helyzetről. Majd elvörösödök. >< És megszólalok végül, miután leengedtem a kezeim.
- Bocsánat! – Tudtam hogy már nincs időm hogy kezemmel torlaszt csináljak a homlokom és az ő keze közé, így csak megfeszített testtel várom az újabb „büntetését”.

- Nah ha már itt vagyunk csináljunk is valamit. ^^ - És már meg is villantottam a kardocskámat és pajzsocskámat. Neki is ilyen van, és igen… ez lesz az első hogy lovag ellen harcolok, hisz mikor elsőnek harcoltunk akkor bizony én még kardforgató Ő meg harcművész volt. Sok idő eltelt azóta, és sok dolog változott. Biztosra veszem hogy mi is, épp csak számunkra nem tűnik fel annyira. Vártam Jin reakcióját és miután ő is felkészült, aktiváltam a legújabb képességemet. Sok dolgot nem tudok róla.. furcsa érzés is… és csak remélem hogy az eredményei kecsegtetőek lesznek számomra. És már támadtam is. Ugyanakkor mint mondtam már párszor harc közben ismeri meg  egymást az ember igazán, így még ha változtunk is, akkor most fel kell hogy tűnjön. Mindent bele fogok adni, hogy ténylegesen megismerjem őt. Hisz hiába vagyunk együtt hiába szeretjük egymást tiszta szívünkből, ott van benne a gát mások iránt, nem mesél róla hogy miért, nem mond semmit. Biztos ez is amolyan férfi büszkeség dolog, de úgy érzem ezt a gátat fel kell oldanom. Én átjutottam rajta, mikor csupán egy haszontalan páncél vagyok, ugyanakkor mások miért nem tudnak közel kerülni hozzá? Miért zárja be mások előtt az ajtót affelé hogy megismerhessék? Vajon fél? Nem érzi magát elég jónak mások bizalmához? Esetleg mások nem elegek az Ő bizalmához? Olyan nehéz rajta kiigazodni és minél inkább próbálok annál inkább bele gabalyodok.

A beszélgetésünk kicsit komolyabbra fordult amit nem is bántam, hisz fontos volt nekem hogy komolyan vegyen, a válasza az volt hogy ezek a komoly szavak nem illenek hozzám… kicsit mérges és csalódott lettem… nem azért mert rosszul esett mintsem inkább azért mert alig pár ember közül Ő az egyik akit komolyan veszek és számít nekem… erre azt mondja ne legyek komoly. Hallgattam, pedig lehet nem kellett volna… mélyen belül azért fájt kicsi, persze értem mire akar kilyukadni, és lehet hirtelen érte… de az igazság az hogy engem is meglepett az hogy ilyen kereken ki tudtam fejezni önmagam. A mondatát folytatta és figyelmesen hallgattam végig… belül viszont éreztem hogy nem mond igazat… azt hiszem soha nem kérne segítséget másoktól… se tőlem… talán még a legvégső esetben sem… pont ezért jutott el idáig, pont ezért nem nyílik meg másoknak, pedig eleinte ez ennyire nem volt kiélezve benne, vagy csak én nem vettem észre… nem tudom. Szeretem Őt, mindennél jobban, pont ezért érint rosszul hogy néha úgy érzem nem érez elég közel magához.
- Rendben. – Válaszoltam csendesen, de mindenféle negatív hanglejtés nélkül. És még a szemébe is mosolyogtam. Nem szeretném elijeszteni magamtól azzal hogy úgy érezze túl mélyre vájkálok, így csak szépen lassan próbálom összeállítani magamban az igencsak mozaikos képet amit látok belőle. A símogatása jól esett, mint ahogy minden amit velem tesz, legyen az csupán az ha rám emeli pillantását vagy hozzám csak hozzám ér.

Úgy néz ki félre értettem a mondatát… aminek valahol örülök… ugyanakkor a féltékenység démona felébredt bennem… féltem őt, nem engedném hogy másé legyen. De szerencsére csak egy félreértés volt… igen, egy nyelvbotlás a részéről.
- Rendben, és nem… nem adtál rá okot. – Emeltem a tekintetem a fiúra.
- Ugyanakkor mivel mást nem engedsz közel magadhoz, félek hogy egyszer én is kikerülök a szeretetedből, rám únsz vagy ráébredsz hogy nem is akarsz engem… elvégre másokat sem engedsz magadhoz, én mitől lehettem kivétel? – Kérdezem, és végre ki tudtam ejteni ezeket a szavakat, amiket nem értettem. Nem tudom elképzelni hogy mit szerethet bennem, hogy mi volt az ami miatt megtetszettem neki és engem választott az ezernyi lány közül… nem tudom mi üthetett belém, de hamar végett kell vetnem ennek, hisz azt hiszem azt a szeleburdi lánykát szereti akit megismert, és nem az aggodalmaskodó énemet… de nem tehettem róla, a szavak alakot öltöttek az ajkaimon és megállíthatatlanul törtek a felszínre, letarolva a szerelmemet az ostoba kérdéseimmel.., Bakaa… bakaa én…>< Ez nem én vagyok, én nem ilyen vagyok… tereltem a dolgot és jobb híján harcra hívtam, megszakítva ezzel a negativizmusomat amivel elárasztom… egy apró nyelvbotlás és lavinaként tör felszínre minden belőlem… borzasztó vagyok…

- Akkor támadok! – Jelentem ki, ez valahogy már megszokás bennem. A testem átlátszóvá válik, még nekem is szokatlan. Nem vagyok láthatatlan szimplán csak áttetsző mint egy szellem… fura érzés kerít hatalmába, valamifajta bizsergés ami átjárja az egész testem. Miután Jin is felöltötte a harci felszerelését, neki rohantam kardomat emeltem és lendítettem, de a Jin nem hogy nem védekezett… de még a fegyverét is leengedte és szabad utat engedett a csapásomnak, amit így a levegőben meg is állítottam. Valahogy nehéz őt megtámadni, úgy meg végképp az hogy nem is védekezik… az All Starban sem véletlen támadtam Ravent, mint Rita mind Jin fontosak voltak a számomra így a számomra legegyszerűbb helyzetett választottam, azt támadtam akit alig ismerek… szánalmas… az.. de a lélek akkor sem vitt rá hogy őket sebezzem. A fegyverem megállt a levegőbe, ugyanakkor tudtam hogy támadonm kell, visszább húztam és egy lassú szúrást intéztem a fiú melkasába szinte oda se nézve… nem tudtam miféle változáson ment át a képességem így kockázatos volt használni, pont ezért is próbáltam mindennél óvatosabb lenni. Tudom hogy nem fáj neki… de akkor is… a másik megsebzése, megsebzés marad leszámítva attól hogy fáj-e vagy sem. Majd feszülten figyeltem a történéseket… nem láttam semmit.. a támadásom értéke egyenlő a semmivel… oO  még a páncélpontja is ép maradt… tehát valami buff lenne? Nézek a páromra elkerekedett szemekkel. Majd kihúzom és megszólalok.
- Whaa~…. megnyugodtam… - Hangomban hallatszódott hogy megkönnyebbültem.
- Tehát úgy nézem nem támadó skill… - Jelentem ki az egyértelműt… Majd mikor hátrálok egy lépést a lábam megakad egy faágba és hátra vágódok… mahh..>< lehet nekem akrobatika százam is… ha képtelen vagyok használni…><

Hosszú idő után végre újra láthatom szerelmemet, és mi ismét bele csapunk a dolgok közepébe. Alig telik el pár perc és a meghitt ölelkezés vészjósló csatába csaphatott volna át ha nem állít le rögtön. Igaz félre értettem a szavait, ugyanakkor a szótévesztések sem véletlen vannak >.> Majd mikor beszélgetésünk komolyabbra fordul sorozatos homlokpöccintgetések áldozata lettem. Persze mindezek kedves, „térj már észhez”- gesztusok, bár már úgy vélem hogy számolnom kellett volna. ><” Négyet vagy ötöt biztos kaptam már, ennyire butaságokat beszélnék? Néztem kicsit magamba, mivel mindez legbelülről jött, tehát már olyan mélyen is butaságok hada sorakozik hogy csata térbe álljon és feltörjön a felszínre? Grrr…>.> Kezdem érezni hogy megint esztelenségeken töröm a kobakom. Amit egy újabb homlokpöccintés be is igazol. Már biztos piros lenne ha nem idebent lennénk. >< Majd szavaira figyeltem és igyekeztem valahogy megfogalmazni mit is gondolok. Szavai meghatnak mégsem érzem úgy hogy elfogadhatnám őket. Látom rajta hogy őszintén beszél, mégsem érzem azt hogy akkora lehetnék hogy egy teljes szívet elfoglaljak. Nem érek én annyit, hogy minden kis zugát velem töltse be. Ugyanakkor ha mással merészelné…>< gwheee >< ebbe bele se gondolok. Mivel olyankor rögtön előtör belőlem a zöld szemű szörnyike. Örömmel töltenek el a szavai, és nem tudok, akarok ellenkezni vele, ugyanakkor tényleg úgy érzem hogy ha nem nyit másokra magára marad… mármint rajtam kívül, mivel én a végsőkig mellette leszek. Furcsa… talán örülnöm kéne annak hogy ténylegesen engem szerette egyedül a nagy világban… mégis inkább szomorú vagyok tőle, hisz a képességei, a hirtelen kasztváltása… minden arra utal hogy Ő bizony nem egy magányos farkasnak születet… mégis úgy viselkedik. Eltaszít magától másokat, és ez bánt. Itt a túléléshez barátok, szövetségesek kellenek… és ha Ő meghal… én… én abba bele se merek gondolni. Azt szeretném ha jól érezné magát másokkal, ugyanakkor tudom jól hogy ezt Ő érzi… hogy mikor tud nyitni kapcsolatokra, emberekre. Ezért aggódok érte.
- Én is szeretlek, pont ezért aggódok érted. – Magyarázom, majd próbálom ismét játékosra fogni a dolgot.
- És ejnyee, ki gondolta volna hogy olyan kicsi szíved van hogy csupán én férek el benne. – Öltöttem ki rá a nyelvem, jelezve hogy most már nincs semmi gond. A harcunk is kezdetét vette, a képességemet aktiváltam, melynek eredményeképp átlátszóvá vállt a testem. oO Majd támadtam, először azt hittem nem találtam célba, majd tudatosult hogy igenis találtam épp csak nem vonódott le semmi pont. Meg is jegyeztem hogy valószínű akkor nem támadó skill, amiben Jin igazat is adott. Hehee, ebben persze igazat tud adni. >< Hátráltam pár lépést de egy kiálló faágban megbotlottam, amit ugye háttal állva nem vehettem észre, és bumm, bevertem a kobakom. Nem fájt, sőt már-már úgy kelltem fel, mintha mi sem történt volna. De persze azért Jin kedves elkaphatott volna, de úgy látszik csak akk szeret lányokat kézbe venni ha azok egy fáról pottyannak lefelé a gravitáció voznásával nem ellenkezve. >< Persze nevettem rajta, nem is rám vallana ha nem bakiznék folyton…. bár körbe néztem és valami furcsa…>< Hol van a nagy fa? Sőt hol az erdő? … Hol van minden? oO Hisz csupán Jin és a havas talaj található, miközben eddig egy erdő közepén azon beülis egy tisztáson voltunk. oO Fura.
- Jin, hol vannak a fák? Sőt hol az a nagy fa, aminek elvben mögöttem kéne lennie?... – Nézem de nem látom. >< És tényleg nem…. oO Előre teszek pár lépést és bumm megint…>< Hangos koppanás majd puffanás ><
- Gonosz fa….>< Végig ott volt csak elbújt hogy leüthessen…QQ – Magyarázom még mindig a földön feküdve, a homlokomra tapasztva a kezem.
- Nyhaa- Adok ki hangokat miközben meg próbálok felállni, és össze szedni magam. Tényleg fura volt, hisz az előbb nem láttam semmit, de úgy nézem most minden visszaállt a rendes kerékvágásba. Majd kaptam egy vigasztaló csókot *-* Uhh… és egy gonosz megjegyzést ><” Majd ő következett. Kardját hasamba vágta, bár ki tudtam volna védeni a támadását, de nem akartam, hisz most pont az volt a lényeg hogy megértsem miként működik a képességem. A karjda belém fúródott, de alig sebzett. Tudtam hogy kevesett sebez, de ez az összeg mégiscsak meglepett. -2 páncélpont, és egy aprócska négyzeten belül jelzett még valamit. Felhasználható pontok: 2. oO Nem értettem hogy micsoda, így ez, így most én támadtam. Jobb híján más ötletem nem volt. Egy felülről indított kereszt irányú vágást intéztem felé.

Pontok::

Élet:255 Páncél: 70-4 (kettőt elnyeltem) így= 68. Felhasználható potnok: 2.


/Ördög kijátszva o//

Ismételten azt hajtogatja hogy nincs miért aggódnom érte… de valamiért én mégis úgy érzem… valami nem hagy nyugton… valamit nem értek benne. Féltem Őt… azt hogy kitől és hogy mitől, sőt azt sem tudom hogy miért… de ez az érzés kegyetlenül szorítja a szívem és nem enged. Nem marad abba még akkor sem amikor azt mondja nincs miért… pedig tudom hogy igazat mond… és mégis… valami megmagyarázhatatlan hang azt súgja…

Cserfeskedek vele, és egy egoista mondatomnak hála félre érti a dolgokat… bár tény hogy tényleg úgy értelmezhető… a mondatán nem lepődök meg, igazat adok neki mert ez így van helyén… csupán velem lehet baj hogy néha az egész világot a szívembe tudnám költöztetni és gondoskodni róla… mindenkiről. Furcsa… nem teszek különbséget ember és ember között… mí
- Értem én. – Jelentem ki, nagy boci szemekkel bámulva rá.
- Tudom. Csupán biztosra akartam menni. – Mosolyodtam el, és öleltem meg. Valamelyest megnyugodtam… azt hiszem ezt szerettem volna hallani. Jobban bele gondolva olyan önzően viselkedek vele… hisz neki is nagyon rossz lehet… Ő is elszakadt mindenkitől, nagynénjétől, unokahúgától… erre ahhelyett hogy arra törekednék hogy boldoggá tegyem, inkább csak nyúzom a butaságaimmal, ami ugye annyira nem butaság, de valahol mégis… Majd furcsa dolog történik velem… hirtelen Jin-en és rajtam kívül nem látok semmit. oO Sem a fát, sem a tájat… uhhh, azt hiszem ilyen az igazi szerelem, mikor tényleg csak mi ketten létezünk egymásnak, majd ismét beverem a kobakom, és helyre zöttyennek a dolgok. >.> Moo, tehát nem is a szerelem volt… hanem az a gonosz fa… amit szóvá is teszek, és Jin még ki is nevet… pedig nem vicceltem, tényleg így volt… Felsegít majd neki látunk a harcnak… támadom és sebződik majd ismét támadom és hupsz…><
Ai ismét pottyan… Jin is gonosz… QQ Kigáncsol, amire egyáltalán nem számítottam, és még el is ejt… ehh, ki gondolta volna hogy ilyen béna pasim van… kezdem az új oldalát is megismerni. Lehet csak szerencséje volt mikor elkapott a fa alatt… lehet nem is akart elkapni csak a véletlen hozta úgy…>.> Kezdtem gyanakodni, hiába mondta hogy nem akarta, és hiába segített fel… ez azért meglepő és béna húzása is volt… Bevillant! Igazán nem néztem volna ki belőle… mikor elejtett a béna mozdulataimnak köszönhetően a szoknyám fentebb csúszott a kelleténél, igaz fekete harisnya volt alatta így sokat nem láthatott, de én akkor is rögtön tologattam lefele, és gyanúsítgató szemekkel villogtam rá. ~ Nem akarta mi?...~ Bár tényleg nem gondoltam olyannak… de úgy látszik okozhat még meglepetéseket…
- Jin no ecchi…. – Motyogtam magam elé, amit talán nem is hallhatott, esetleg az utolsó szót….><

- Uguuuu – Símogatom a popsim vagyis inkább a derekam mikor felkelek Jin leterítése okából. Kigáncsolt… >< Szabájosan kigáncsolt…>< Ráadásul csúnyán is értem földet és még a szoknyám is fentbebb csúszott a kelleténél, ami ugye sokmindent nem mutathatott hisz egy fekete harisnya volt rajtam, ami takart minden nem mutogatni való pontot. Egy pillanatra megfordult a fejemben hogy netán szándékos volt… de rájöttem hogy valószínűleg nem, hisz Ő nem olyan. >.> Bár ma elég furcsa volt, minden olyan szépen kezdődött és valahogy elsikunk egymás mellett, semmi összhang, ami szokatlan és tudom hogy tennem kell ellene. Jin bocsánatkérésenk áradatában úsztam, amit igencsak élveztem, valamelyest zavarban a szerelmem. *-* Majd felsóhajtok, és elmosolyodok.
- Persze, tudom hogy nem direkt csináltad. – Mondom, majd valami újat szeretnék kipróbálni. Igaz egy harc kellős közepén vagyunk. Persze sok féle megoldása lehetne ennek elkerülésére, de most nem az a cél. Harcolni akarok vele, és ezáltal jobban megismrni… mivel úgy… igazán még nem nagyon harcoltunk ugyebár. Meglepett pár dolog, mint ez a reflex-szerű önvédelem is. Örülök hogy van neki ilyen, én valószínű ha megijedek összegubóznék egy bokor mögött, és az ugyebár nem nyerő… >< Nekem is kellenek efféle taktikák a harcra, hisz miket csinálok álltalában, a súlyemelésem fitoktatom, és hadonászok a kardommal, pajzsommal. Én is ismerni akarok efféle mozdulatokat hogy megvédhessek vele mást és magamat is.
- Taníts meg rá! – Mondom neki, majd rájöttem hogy nem biztos hogy érti mire is gondolok.
- Taníts meg verekedni! – Fejtem ki magam bővebben. Majd az egyik taktikai trükkömet amit most találtam ki pár másodperce be is vetem ellene, mögé osonok, majd magasba ugrok és egyenest a hátára vetem magam majd… elfelejtettem mit akartam kihozni ebből… oO De tényleg…>< Jin nyakán csüngök csupán, és harcolni akarok, de nem tudom mit is tegyek, hisz saját magam megtartásához használnom kell mindkét kezem, lábaim meg felhúztam és kapálóztam mint egy béka. ><
- Gihiii>< Ez így nem jó! – Motyogtam. ><

Jin reflexei jók, ami ugyan jó, és ezt most saját magamon is tapasztalhattam, hála hirtelenségemnek. Jin párocskámmal most épp kitaláljuk hogy is működik a képességem, még mielőtt erős harci helyzetbe kellene bevetnem. Igaz a leírást megtaláltam ugyan de lég zavaros… és hát nem murisabb így kitalálni és rájönni az apróbb forélyokra? Gondolom ezt ő is tudja, arról nem is beszélve hogy így kicsivel több időt is eltölthetünk együtt. Ami itt a megismerkedésünk fája alatt a hóban igencsak hangulatos, bár a havat, vagyis inkább a hideget annyira nem szeretem. Fázok is kissé, de a mozgás úgy látszik segít idebent is.
- Igazad lehet… - mondom mikor kifejezi hogy túl nagy feneket kerítek a dolgoknak…
- De tudod, mindez azért van mert aggódok…- Igen, tudom hogy sokszor vagyok felületes és meggondolatlan, de a számomra igazán fontos dolgok és események sokat forognak a buksimba. Akaratlanuls is vissza-visszatérnek és nyúznak a gondolatokkal és aggájokat keltenek bennem… Gonoszak…>< Majd kicsit válltoztatok az iratlan harci szabályainkon, és a mozgást is igénybe vevő, ügyességet fejlesző dolgot kérek tőle… elvégre ha valami oknál fogva a pajzsunk és kardunk nem lehet nálunk… akkor is meg kell tudni védeni magunkat… úgy igazán… Igen, tudom hogy agresszív vagyok, például ha felidegesítenek akkor automatikusan el tudom látni mások baját… de nem árt ha tudatosan is megtanulok pár mozdulatott. Fel is hozom és Jin ugyan ellenkezik, bár szerintem csak nem akar ellenem kézzel harcolni, nem akar megütni, úgy… talán.
- Áhhh, hazudsz. Minden fiú tud harcolni! – Öltöm ki rá a nyelvem, és tény hisz nincs olyan film amiben a fiúk ne tudnának verekedni, főleg hogy sokakat hajt is a harci vágy, bár Jin azért annyira nem ilyen. Majd be is mutatom az első kitalált trükköm, mögé osonok, szemével követett így tudtam hogy tudja mit szeretnék kihozni és hagyta is mindezt…>< Így nem igazi harc, megöli az izgalmát…>.> De valahol hálás is vagyok neki, így a hátára ugrottam, és amint bekövetkezett ez a mozdulatsor, el is felejtettem mit is akartam. Kezeimmel csimpaszkodtam lábammal rugdosódtam,majd azokkal is körül öleltem jin testét, amint rájöttem hogy tudok olyat. Majd válaszoltam Jin kérdésére.
- Így… >.> - Válaszoltam dacosan, bár tényeg nem tudtam hogy így akarok-e.
Majd ismét gonosz mondatokat vágot hozzám.
-Hidoi! >< - Értettem a célzást, bár a talpon maradást nem igazán mikor épp rajta csüngem.
- Képes persze!... – Csak igazán akarnom kell.><
-Ömm…><” – Azzal lehuppantam a váláról, belátva hogy ez így nem lesz jó…
- Akkor megtanítasz? Mutatsz mozdulatokat? – Lelkesedek fel.

Magyarázkodott és példákat hozott miért is ne aggódjak érte, én pedig mégiscsak ideges lettem. Hisz az okés hogy a tizes bosst is túlélte de az utóbbi boss harcokon nem volt jelen, méghozzá okkal…
- A tizes boss  már rég volt, a jelenlegieken nem vettél részt viszont… ezért is aggódom. Mármint tudom hogy nem szándékosan hagytad ki és az okát ugyan még nem kérdeztem mivel úgy voltam vele hogy mindenkinek kell pihenés, de akkoris…féltelek…-Vágom a szemébe, és eljött életünk első vitája, ami amint eszembe jutott meg is mosolyogtatott.
- Ugye… tudod hogy most vitázunk először? – Mosolyodtam el, főként magunkon. Elvégre ezt is megéltük…  Kapok egy puszit bár nem értem miért is érdemeltem ki ezt, és nem szeretem amikor szelídséggel és szeretettel vagyok lefegyverezve. Alakítok a harci szabályokon és megpróbálok közel harccal, vagyis hogy oktasson engem. Persze nem áll kötélnek azonnal  amin nem is csodálkozom, hisz a verekedés és az erőszak sokszor rossz dolog, de ugye nem mindig. A mondatom hogy a fiúk tudnak harcolni kiegészíti hogy a nők is. Pár pillanatra merengek rá, vitatkozni akarok vele, de azzal a nők gyengeségét ismerném el…><
- Hát persze! De nem mindenki, hisz mindez sokmindenen múlik, hogy mi történt az emberrel miféle helyzetbe került, volt-e valaki aki megvédte vagy épp akit meg kellett védenie.. – Magyarázkdok és magam sem értem miért, sőt miért jelentem ki az egyértelműt. Azt hiszem valamelyest okosságot akartam mondani, de olyat csak ritkán tudok és izé, ez sem az a pillanat volt. De nem akartam butábbnak tűnni nála. Kiegészíteni akarom és nem lehúzni. Szóval fejlőnöm kell!  Sokat! Fel kell érnem hozzá! Jin ezért is tesz erősebbé.
- Talpon maradok! – Szögezem le, amikor ismét felhozza. Ha tudná hogy Ő maga indította el bennem ezt a folyamatot. Amikor végre bele eggyezet és beadta a derekát, elkezdte mondani hogy nem lesz ez egyszerű feladat számunkra hisz különbözik a harcmodorunk. Így legalább azt az oldalát is megismerhetem, és megjegyzem nem tudom hogy nekem pontosan miféle harcmodorom van így ez legalább ebben is segít.
- Az csak még inkább dob majd a dolgon! – Mondom vigyorogva, és hátrálok pár lépést teret hagyva közöttünk. ~Csak maradj talpon! Csak maradj talpon! Csak maradj talpon!~ Mondogatom magamnak, miközben azon agyalok hogy miként is kellene elsőnek támadnom. Elvégre én támadok ő védekezik, majd visszatámad és védekezel. Elviekben ennyi amit tudnom lényeges és amire fel kell hogy készülve legyek.
- Akkor támadok! ^^ - Jelentem ki, és lendítem is a lábam egy köríves rúgással ami csupán a válláig ért pedig szép egyenesre kinyújtottam, már csak azért is hogy valamicske távolságot azért hadjak közöttünk ha esetleg menekülnöm kellene, hisz most nem pottyanhatok el csak olyan könnyelműen, hisz megígértem neki. Talpon kell maradjak!

Örültem, bár legbelül talán tudtam hogy a mosolya kissé hamis, és csupán a béke miatt hordja, de mégis örültem. Hisz szerettem mosolyogni látni. És az első vitánk, vagyis inkább nézeteltérésünk is megvolt. Igazsgág szerint örültem neki. Hogy miért is? Talán csak azért mert számomra ez jelentette azt hogy a kapcsolatunk mélyült, és a vita nem rossz dolog. Nem kell mindig mindenben egyetértenünk és ezt tudom nagyon jól, bár tény hogy az sem jó ha túl sokban különbözünk. Sosem láttam még Jint idegesnek, ingerültnek… aminek ugyan örültem, de valahol féltem is. Vagyis inkább féltettem… nem akarom hogy elnyomja a negatív érzelmeit, azt szeretném ha szabad ember lenne. Bár lehet női logikámmal csupán én bonyoltom túl a dolgot. De rengeteget gondolok Jinre, gondolkodok rajta, elemezgetem, hisz minden mozzanatát meg akarom ismerni. Akaratlan is felé terelődenk a gondolataim, és nem is tudom irányítani őket… bár talán nem is akarom. Hisz jó érzéssel tölt el a gondolat hogy ő van nekem. Szeretem.

Felhozok egy módosítást a harcunkban, ami talán még hasznunkra is jöhet. Kellett némi győzködés, de a végén beadta a derekát, én pedig örömmel álltam hozzá.
- Jogos és jogos… - Mondom Jinnek.
- Akkor válltoztatok a mondandómon. Jól akarok verekedni, hogy akár fegyver nélkül is meg tudjam magam és másokat védeni. – Öltöttem ki rá a nyelvem. Majd megkérdezte vagy százszor hogy biztos-e hogy nem fogok elesni. Az utolsónál összefontam a karjaim dacosan, felfújtam a számat, höripofit képezve és úgy préseltem ki hogy:
- Biztos. - ><” Ezekután megkért hogy támadjak, én pedig előszeretettel meg is tettem. Egy sima köríves rúgással indítottam, és arra vártam mikor tér ki előle vagy hajol le hogy kivédje a támadásom, erre közelebb lép. oO Meglepettségembe nem is tudtam hirtelen mit csináljak, bár mivel tank ő is és én is hasonlóképp felfogom inkább az ütéseket, nem kerülném ki. De mégis a meglepetés erejével hatott úgy hogy már csak akkor kapcsoltam mikor az egyil lábamon taposva a másikat lefogva Jin kardjának markolata közelített felém. Hátráltam hogy kikerüljem, de rájöttem hogy ez nem jó csel, mivel addig hátráltam hirtelen hátra dobtam a kezeim és azon támaszkodtam. A hajam leért egészen a földig.
- Koszos… lesz a hajam… - Nyögtem ki az első mondatott ebben az érdekes, híd szerű pozitúrában.

Ai-chan javít egy keveset a megfogalmazásán,  de ezzel sem tudnék igazán mit kezdeni. Nem erősségem a verekedés, főleg nem az a fajta, amivel megvédhetem magam. Ahhoz nem vagyok elég nagyszintű, pontosabban nincs elég pontom a kellő statok növelésére. Számomra lehetetlenség kitérni mások támadásai elől, majdnem annyira, mint az, hogy támadásommal akár egy hasonlószintű játékost eltaláljak. Én egyszerűen tankolásra fejlesztettem, a képességeim is ehhez passzolnak, a személyiségemről már nem is beszélve.
Eme gondolatokat ezúttal megtartom magamnak, nem teszem szóvá egyiket sem.
- Rendben – kezem ajkaim elé teszem, hogy elfojtsam amúgy is halk kuncogásom, amit Ai-chan sértődése idéz elő. A kezdeményezést átengedem neki, csak így tudom megmutatni saját stílusom, melyben nincs semmi tiszteletreméltó, vagy látványos. Csupán egy egyszerű, túléléshez kifejlesztett átlagos mozdulatok, nem több.
Támad, egy rúgással és eltalál, míg én rálépek támasztó lábára, vállamhoz szorítom másikat és kardom markolatával próbálom homlokon pöckölni, hogy ténylegesen veszítse el egyensúlyát. a műveletem sikertelen, Ai-chan gyorsabb mint én, így ki tud térni kardom markolata elől egy homorítással, de a problémát ezzel nem oldja meg, a helyzet továbbra is nekem kedvez még így is, ebben a furcsa pózban. Majdnem magára ránt ugyan, meg kell küzdenem azért, hogy egyensúlyom megmaradhasson. Semmi értelme az egésznek, ha most mind a ketten elesünk.
- Ai-chan, ugye tudod, hogy ez egy virtuális világ, nem lehetünk koszosak – ezt minden itt élő játékos tudja… ezek szerint ő hajlandó megfeledkezni ezekről a tényekről, e világ sajátosságairól.
- Ha egynél több ellenfeled lenne, akkor máris nagy bajban lennél ezzel a megoldással kincsem – eleresztek egy oktatójellegű megszólalást, hogy értelme is legyen a testmozgásnak.
- Továbbá …- A kard számomra haszontalan harc közben, nincs rá szükségem, ezért elejtem. Mivel párom testét jelenleg páncél fedi, a nyakához emelem szabad kezem és igyekszem megcsiklandozni, ezzel elérve elesését.
- Csiki…

Az első találkozásunk színhelye, amit most úgymond küzdőtérnek választottunk, hisz azért is hívtam ide. Látni akartam őt, és segítséget kértem abban hogy jobban megérthessem a képességem lényegét, bár időközben kissé elkalandoztunk és most már pusztakezes harccal próbálkozunk. Vagyis inkább csak próbákozok. Az első mozdulatsort be is buktam, egyedül a kardja markolatának támadását tudtam csak elkerülni, de a szorult helyzet maradt.
- Ettoooo.. Tudom, de akkoris le ér a földre… a hóba… - Magyarázom hisz a sálam sem védi meg attól, főleg hogy kihúzva belőle tartottam.
- Tudom, de így is nagy bajban vagyok… - Felelem, nem kell nekem több ellenség, egyenlőre csak Jin ellen győzzek. Vagyis nem is győzelmet akarok, inkább hogy új fortéjokat tanuljak. Ha az előbb csupán egy lépéssel hátráltam volna most nem lennék itt, vagyis nem így ebben a szituációban. Úgy látszik az hogy álltalában állom az ütéseket és közvetlen veszem fel a sérüléseket, elszoktatot attól hogy ösztönösen védekezzek. Furcsa és ilyesztő érzés ez egyben, mert ha egyszer kijutunk, mi van ha akkor is hagyom hogy megüssenek?!... Bár ennyire ostoba csak nem lennék, tán. >.> Majd párom eldobta a kardot, én kissé megszeppenve hajtom fel a fejem hogy mégis mit akar, majd a kezét a nyakamon érzem, és ha fájdalmat nem is, de ezt bizony érzékelteti a rendszer. Minden erőmet összeszede próbálom visszatartani a nevetést, még a könnyem is kicsordul, a légzésem szaporább lesz… Tudtam ha elnevetem magam, elvesztem az eggyensújom… valamit ki kell talállnom de gyorsan…><”
Nem megy…><” Hiába kattogtattam a kobakom, hirtelen minden erőm elszált, vagyis talán csak a kitartásom csökkent le teljesen, esetleg Jin csiki-hadművelete késztette a tesem végképp megadásra önmagát. Úgy estem össze mint egy krumplisszsák. Szinte tudtam hogy most is ki fog nevetni, de legalábbis egy kuncogással jutalmazza majd a műsorom, de nem adom fel! ><” Egy Ai –chan nem tenne olyat. Felállok majd megszólalok:
- Ezzel még nincs vége! – Mutatok felé, kissé harciasan, de jókedvűen.
- Háromig játszunk! – Mondom, persze az azt jelenti hogy most már tényleg nem eshetek el. ><”

Nem tudtam mi tévő is legyek pontosan. Valahogy, igazán nem sikerült a földre döntenie, mégis egy csiki-csuki állapot lépet fel, és hiába kattogtak a fogaskerekek a kobakomban, egyszerűen nem tudtam miképp törjek ki a tartása alól.
- Dee… koszos lesz csupán egy idő mulva elpixeleződik… de akkor is koszos leszek addig… - Felelem, vagyis inkább állok le vitatkozni a párocskámmal mivel már tapasztaltatból is tudom hogy hogy zajlik ez… Elvégre haloween-i küldinken is koszos lettem, és undi. >.>
- Fordíthatnék? – Ismétlem meg a szavait, kipréselve magamból a levegőt, elvégre ő maga mondta… egyszerűen fordíthatnék. oO Nem értem mire gondolhatot, hogy miként tudnék változtatni a felállásunkon és őt az én helyzetembe „taszítani” jogy betarthassam amit mondtam. Hogy talpon maradhassak. Hiába gondolkodok, mind a két kezem foglalt, az egyik lábom áll, de a másikat sem tudom mozdítani, ugyanakkor mindkét kezemmel támaszkodok háttal, konkrétan hídban. Járnak a gondolataim, de talán csak méginkább elterelték a figyelmeme, így Jin a nyakamnál könnyedén elkezdett csiklandozni, amit álltam ugyan egy ideig, de nem sokági… összerogytam, majd kissé durcisan, de kalandittasan is vágtam bele a következő küldetésembe, aminek a szabályait magam építettem. Bár… ha használtam volna a kobakom hamar rájöttem hogy az a három kör, gyorsan elér és már egyszer sem eshetek el.

Jin jókedéllyel fogadja kitörésem, amin akaratlan de én is elmosolyodom, majd mikor folytatja és arra tér rá hogy mit kér a győztes, lehajtom a fejem elpirulok, majd lábammal kezdem el csiszolgatni az előttem lévő havat.
- A győztes kívánhat egyet… - Mondom hallkan megszeppenve, ugyanakkor céltudatosan.
- Ümm.. Akkor támadok! – Jelentem ki ismét, megindultam felé, de a pajzsáról visszaverődő fény pont a szemembe tűzött amit kénytelen voltam kitakarni az alkarommal, de én is trükköket vetettem ám be ellene. Megindulva felé, ahelyett hogy simán támadnék mint az előbb, a csúszós terepet kihasználva csúsztam felé ereszkedtem le guggolásba, szimplán csak ki gáncsoltam, ha nem sikerült akkor bele kapaszkodtam a lábába és megpróbáltam egyszerűen csak kirántani alóla.