Egy új kezdet

Egyenlőre mondjuk csak egy próbaírás...ki tudja, lehet, még hosszú oldalakat fogok ide lekörmölni, ha nem kell vadásznom az aranyra és nap mint nap arra figyelnem a mezőkön, hogy az a fránya életcsík ne menjen le teljesen....nahát..

Érzem. Tudom. Valami nincs rendben odakint. Van odakint valami, ami nagyon nincs rendben. Épp kint voltam a mezőn, gyilkolásztam a gyenge mobokat némi loot-ért és aranyért, mikor megütött az érzés. Biztos vagyok benne. Elvesztettem valakit, aki számomra fontos volt, az egyik legfontosabb az életemben. Nem tudom, ki lehetett, bár szívem és az érzéseim megsúgják. Már biztosan tudom. És nincs ennél borzalmasabb érzés úgy elveszíteni valakit, hogy nem tudsz elbúcsúzni tőle rendesen.
Hazaindultam, de még a fegyveremet sem tettem el. Karddal a kezemben vonultam végig az utcákon, azt se figyelve, a visszaúton volt-e valaki, aki szembe jött velem, vagy utánam szólt. Nem tudott érdekelni.
Ezt nem értetitek..ezt nem.
Lassan sétáltam el a virágos mellett, ahonnan Channak szoktam venni néha virágot, de most még csak egy pillantásra sem méltattam. Pedig biztos voltam abban is, hogy otthon van, és abban is, hogy örömmel fog hazavárni. Mint mindig, amikor hazaérkezek, puszival vár. Kivéve, ha épp a konyhában foglalatoskodik, vagy olvas, vagy pihen, vagy bármi más.
Bementem a szobába, és éppen könyvet olvasott. Felpillantott a zajra, amit a kardom elejtése okozott, és egy sziával köszöntött. Tekintetem üres volt, még csak hallani sem hallottam szinte, amit mondott. Sötét arckifejezésem teljesen olyan volt, mintha öltem volna. Pedig pont az ellenkezője történt.
Bár ki tudja, lehet, hogy én tehetek róla...én tehetek arról, hogy itt vagyok bennt, ő aggódott értem, és belehalt az aggodalomba. Lehet, hogy mindenért én vagyok a hibás... már csak azt bánom, hogy nem töltöttem vele több időt, nem beszélgettem vele többet pár dologról, nem kérdeztem rá bizonyos eseményekre, történésekre, amik érdekeltek. Bántam, hogy nem sajátítottam el azokat a tudásokat, amiket még át tudott volna adni életében, és szívesen át is adta volna. Bánom, hogy nem úgy csináltam pár dolgot, és bántam, hogy néha hazudtam neki. Bár ezt a legkevésbé bántam: épp azért hazudtam neki, mert jót akartam a számára, hogy ne idegeskedjen, ne aggódjon, ne legyen semmi baja. Azt szerettem volna, hogy megélje az első kis totyogósát, hogy meglássa az esküvőmet, már ha lesz, ha kijutok ebből a világból. Azt akartam, hogy mosolyogva, békésen búcsúzhassunk el egymástól, hogy még megölelhessem utoljára. Biztos voltam benne, hogy ez már nem fog megtörténni.
Chan ekkor hozzám szólt:
-Jay...
Leültem az ágy szélére, majd közelebb húzódott:
-Mi történt..?
Szótlan maradtam, csak bámultam magam elé, de megszólalni nem tudtam. Szemem viszont könnybe lábadt, és éreztem, már nem tudom sokáig visszatartani.
-Jay, mi a baj..?- kérdezte, majd előtört belőlem. Mint a sebes szélvihar, úgy visítottam, szememből-orromból folyt minden, ordítottam majdhogynem fájdalmamban, és zokogtam, zokogtam megállíthatatlanul.
Chan az ordításomtól talán megijedhetett, de ez nem vette el bátorságát attól, hogy lágyan átöleljen. És talán ez volt, amire szükségem volt.
Vagy fél óráig ültem ott az ágy szélén, sírva, mint egy öt éves kislány, akitől elvették a nyalókáját. Bömböltem, mint egy csecsemő, aki nem kap időben enni.
Mikor lenyugodtam, elmondtam Channak mindent, hogy mit éreztem, és hogy mi történt. Ekkor ő is el kezdett könnyezni, hiszen ismerte őt életében és szerette is, mert nagyon kedves volt hozzám, mindent neki köszönhettem szinte az életben. Anyám volt anyám helyett...
És nem maradt más utána, mint üresség. Nincs fájdalom, nincs szenvedés. Csak az üresség, a hiánya. És nincs ennél rosszabb érzés a világon. Nincs borzalmasabb, mint elveszíteni valakit, akit igazán, teljes szívből szerettél, feltétel nélkül. Valakit, aki már születésed kezdetétől szeretett téged, bármit is csináltál. És bár néha harag volt közöttünk, de mindig nevetve kibékültünk. És már nincs tovább. Nincs harag, nincs öröm, csak a magány, és a feledés.
-Kérlek...maradj mellettem...legalább te...már csak te vagy nekem.

Ezt tényleg csak az értheti, akivel megtörtént. Csak az értheti ezt az ürességet, aki átélte. Csak az képes megérteni a keserűséget, aki valóban tudja milyen elveszíteni a szerettét. Örökre.