Egy kezdő játékos problémás mindennapjai

by **Julia Redfox** Csüt. Dec. 05 2013, 21:34

Elgondolkodva hívtam elő a menüsort, és nyomkodtam a gombokat összevissza. Ez ezt csinálja, ez meg amazt.... ha valaki látott volna, azonnal rájön, hogy kezdővel van dolga. Belenéztem az inventory-ba, amiben egyelőre semmi nem volt, tovább görgettem a többi fülecskére, végignéztem az egész sort, közben pedig arra gondoltam, hogy legalább félig-meddig értem, miért szerette volna annyira kipróbálni ezt a játékot az öcsém. Hihetetlenül jól megcsinálták.
Lecsuktam a menüt, és körbenéztem. Alkonyat volt, a nap a kinti világ mintájára narancs lángokkal fürdette a nyugati látóhatárt. Ám itt jóval tisztábbak voltak a színek: nem fertőzte az eget a városok füstje, nem halványította utcai lámpák fénye. Sehol egy gigantikus felhőkarcoló, és az autódudák helyett madarak daloltak. Szép látvány volt... és kissé fájdalmas. Hisz akárhogy is nézem, a szép látvány pusztán szépen álcázott pixelrács. És az öcsém el van veszve valahol ennek a szépen kivitelezett börtönnek a mélyén.
A lelkem mélyén gondolatok kezdtek formát ölteni, de annyira zavarosak voltak, és csak egyetlen mondatot tudtam épen megfogalmazni.
A külső világot emberek lakják.
Próbáltam ennek a mondatnak megfogalmazni a bővebb értelmét, mialatt a távoli, túlságosan szép látóhatárt bámultam. Kerestem, kutattam a válaszok után, de hiába tapogatóztam a sötétben, ujjaim a semmit markolták. Minden, amit találtam, egyfajta halvány honvágy lehetett. Egyvalamit tudtam biztosan: meg akartam találni az öcsémet, és kikerülni innen. Látni akartam az anyám örömkönnyeit, amiért felébredtünk, és kapni akartam az apámtól egy csattanós pofont, amiért a tiltása ellenére eljöttem ebbe a játékba Johnny-ért. Amikor "elmentem", csak egy üzenetet hagytam nekik az íróasztalomon.
"Visszahozom."
Ez a gondolat választ nem, de kapaszkodót adott a sötétben, ahol próbáltam megtalálni a lányt, akivé válnom kell. Felálltam a kőről, ahol eddig ücsörögtem, és a város felé fordultam. Az úton egy ellenséges mob állt: egyszerű farkas, vadul morgott felém, és méretes agyarait mutatta. Elővettem az egyszerű kardot, és elgondolkodva bámultam.
Most komolyan kardoznom kell egy farkassal? Le kell szúrnom?
A válasz máris érkezett a sötétből.
"Ennél rosszabb dolgokkal is kell majd küzdened. Már ha meg akarod találni az öcsédet. Csak szúrj, gondolkodás nélkül. Végülis, ez valójában nincs itt."
A farkas továbbra is morgott, és egyre közelebb araszolt. Megcsodáltam a részletességet, amivel készült, és kedvem lett volna megsimogatni, hogy ellenőrizzem, tényleg olyan-e a tapintása a bundájának, mint a valóságban. Ha nem mordul rám vadul, talán meg is teszem. Ám a vadállat rám vetette magát, épp csak ki tudtam térni előle. A farkas megfordult, és felém rohant.
"Csak szúrj..."
Egyre közelebb értünk egymáshoz, egészen közelről láttam a vérben forgó szemeit.
"...gondolkodás nélkül."
A farkas ugrott, én pedig az utolsó pillanatban szúrtam. A kard akadálytalanul siklott át a húson, és felnyársalta a fenevadat. Az egy utolsót nyikkant, majd pixeleire esett szét.
- Végülis, ez valójában nincs itt - vigyorogtam.
Hiányzik a kinti világ. Hiányoznak a fénytócsák, melyeket éjszaka vetnek a járdára az ablakok és az utcai lámpák... hiányzik a dudaszó, az emberek türelmetlenségének eme fülsértő szerenádja... hiányzik az ablakokon át kiszálló ételek finom illata, a tévé bugyuta műsorainak hangja, a harsány nevetés, a barátaim, a családom. Ez a világ, bár szép, nem valóság. Idebent sohasem érezném az élet ezer ízét. Én pedig élni akartam.
Élni.

by **Julia Redfox** Csüt. Dec. 05 2013, 22:35

Nos, bár élni akartam, odakint, nem tehettem meg úgy, hogy ne fejlődjek sehova. Mint kiderült, sehová sem mehetek az első szinten kívül, mivel csak egyszerű kis egyes vagyok. Mindezekről egy Haruo nevű kisfiú világosított fel: kócos, fekete hajú gyerkőc, talán tizenkét éves lehetett.
- És hogyan tudok fejlődni?
- Te jó ég... még ezt sem tudod?! - nézett rám ijedten. - Elkezdtél játszani, anélkül, hogy tudnád, mi is ez? Sohasem játszottál még ilyesmivel?
- Nem, soha. Tehát?
A kissrác komoly félelemmel nézett rám.
- Téged nagyon gyorsan ki fognak itt nyírni....
- Arra ne vegyél mérget, öcsi!
- Ha te mondod - morogta sötéten. - Küldetéseket kell vállalnod. Azok után exp-t kapsz, és ha eleget gyűjtöttél, akkor szintet lépsz. Neked most tíz exp-ed van, ami azt jelenti, hogy még negyvenet kell....
- Mi az az exp? - kérdeztem lazán.
- Komolyan gondoltad te ezt a játékot?!
- Véresen komolyan. Nos?
A fiú nagyot sóhajtott. Őt nézve nem is értettem, miért nem tették korhatárossá ezt a játékot. Változnak az idők, de vajon a jó irányba....?
- Az exp a tapasztalati pont. Érted? Tehát minél több van belőle, annál jobb neked. És a szintlépések után pontokat kapsz, amelyeket eloszthatsz az életedre, a fegyverkezelésedre, az erődre, a kitartásodra, a gyorsaságodra és a speciális képességedre is. Öt pontot kapsz.
- És amiket most felsoroltál, mire valók?
- Atyaég... - sóhajtott fáradtan.
- Mondtam már, hogy kezdő vagyok...
- ... és hogy az öcséd miatt jöttél, igen, hallottam, megjegyeztem. De azért utánanézhettél volna, hogy mibe vágsz bele!
- Amerikai vagyok. Nem gondolkodom, csinálom!
- És erre büszke vagy?!
- Ne vitázz, felelj!
A gyerek morcosan nézett rám, majd magyarázni kezdett, hosszasan, mindarról, amit felsorolt. Mire végzett, én már szédültem a tengernyi információtól, és szinte meg sem hallottam, amikor megkérdezte, értettem-e mindent, amit mondott.
- Igen, megértettem, felfogtam.
- Nem úgy nézel ki...
- Ne kóstolgass, kölyök!
- Elsőre tényleg brutálisan hangzik, főleg, hogy még soha nem játszottál ilyesmivel. De ne aggódj, nem bonyolult, gyorsan bele lehet jönni. Ez minden játék alapelve.
- Kösz, majd megjegyzem - mondtam fáradtan és felálltam a lépcsőről, ahol eddig ültem a gyerek mellett.
- Küldetés, vagy küzdelmek, ezekkel gyorsan fejlődhetsz. De akár a kiképzőtisztet is megkeresheted.
- Kiképzőtiszt...?
- Aha. Ha megtalálod, válaszd a kettes opciót. Azzal a tizedik szintre léphetsz.
Elgondolkodtam néhány percre, majd a kölyökre néztem.
- Ha ennyi mindent tudsz, miért vagy még mindig itt?
- Nem vagyok elég bátor hozzá - szomorodott el. - Tudod... játszottam már ilyenekkel, sokat. De sohasem volt még az életem a tét. Én csak... haza akarok menni és ismét felelőtlenül játszani.
- Ha csak itt ülsz, sohasem fogsz hazajutni!
Haruo csodálkozva nézett rám. Magam sem tudom, miért, de életre akartam pofozni a gyereket. Talán mert az öcsémet láttam benne. Vagy mert meg akartam neki hálálni a gyorstalpalót.
- Haza akarsz jutni? Akkor állj fel a nyamvadt lépcsőről, és csinálj valamit! Tucatnyi lehetőséget felvázoltál, akkor lépj!
- De... ez bonyolult...
- Fenét! Te vagy, aki bonyolulttá teszed. Csak fel kell állnod!
Haruo egy ideig némán nézett rám. Aztán nagy nehezen felállt.
- Az öcséd... hasonlít rád? - kérdezte.
- Igen.
- Akkor menj a kiképzőtiszthez. Könnyen lehet, hogy már egy másik szinten van. A tizes szinten akárhova mászkálhatsz egytől tízig.
- És ha ő is megtalálta a kiképzőtisztet?
- Még mindig hamarabb találod meg, mint ha a semmiből kezdesz.
Nem tudtam mit válaszolni: a kölyöknek igaza volt. Ismét leiskolázott. Egy tizenkét éves.
Csodás.
Elindultam, majd pár lépés után visszafordultam.
- Hol találok küldetést?
A gyerek nem válaszolt. Ám többet mondott minden szónál, ahogy elgyötört arckifejezéssel a homlokára csapott.

Egy kezdő játékos problémás mindennapjai Vrm5

Egy kezdő játékos problémás mindennapjai

Egy kezdő játékos problémás mindennapjai

Re: Egy kezdő játékos problémás mindennapjai