Csatornák

Emlékeztem valamire, ami oly távolinak tűnt, mint egy mese, melyet még az óvodában hallott az ember. Ismertem a fű kesernyésen édeskés, fojtogató illatát. Emlékeztem még, mikor Dorian Greyt megszégyenítve adtam át magam az ily könnyű élvezeteknek, gyermeki örömöt érezve a rosszaság felett, melyet elkövettem. Villámcsapásonként felrémlettek bennem az első tapasztalatok emlékei, hogy aztán visszazuhanjanak fejem mélyére, a sötétségbe.
Emlékeztem, miként menekültem el és adtam át magam a könnyű boldogságnak, és végül hogyan zuhantam össze mégis a szer hatására, hogyan üvöltöttem bőgve a világnak fájdalmam egyik pillanatban, és hogy csendesedett el elmém a következőben.
Felerősíti az érzéseket, és nem feltétlen csak boldogságot hoz, ugyanúgy őrjönghet és szenvedhet is az ember hatásától. És ilyenkor sokkal mélyebb a bú, sokkal veszélyesebb a csend. Ahogy kitárul a világ ezernyi új, eddig sosem látott fényével, úgy erősödik fel a sötétség is, mely mindig ott kísért az élő sarkában.
Gondolataim továbbsiklottak. Aincrad ismerős macskakövei sejlettek fel valahol részeg elmém egy síkján, és szinte fel sem fogtam, már ért is a gondolat, ahogy kocsmákat és sikátorokat járva keresem a szert, az ismerős illatot, bármit, mit ahhoz hasonlóként kínálnak. Végül egy sem volt az igazi, semmi sem csitíthatta elmém, mely megfeneklett végül az ürességben. Kínzó három nap volt, melynek végén, mint valami elbaszott ravatalozón, menyasszonyként távoztam, magam sem értve, mily eseménysorozatok vezettek a végéhez.
Aztán jött a sötétség. Nem a lelki, hanem az az igazi, a félelmetes és bezárt, az a másik világbeli, ahol rettegés minden perc, és mégis, oly barátságos a közeg és oly házias a ropogó tűz, melynek fénykörében összegyűlt a tábor. Ahol kézről kézre jár az a különös szer, melyet az előző szakaszban talált furcsa gombából gyúrt pár ügyes füvész. Baráti viszonyban, családiasan ücsörögtünk ott, bajtárakként a nyomorban és szenvedésben, hol csak egymásra számíthattunk, és nem tudhattuk, másnap még együtt leszünk-e, esetleg mindannyian meghalunk addigra. Senkit sem érdekelt a holnap és a szenvedés. Csak a pillanatnak éltünk és jól éreztük magunkat. Ilyen volt a börtön igaz közössége.
Most pedig ott ültem ezek alatt a gyönyörű hamis csillagok alatt, és felém nyújtották a szert, mely már annyi életszakaszon kísért végig. Egy pillanatra haboztam, elmerültem megcsillanó emlékeimben. Fejem bódult volt, szinte fel sem fogtam, mi történik velem. Nem válaszoltam, de nyúltam érte. Előre nyújtottam kezem a vélt irányban, és ügyetlenül, kissé túl nagy mozdulattal, de elvettem tőle, amit tartott. Gyakorlott mozdulatokkal emeltem számhoz és tüdőztem le mélyen, majd fújtam ki orromon a cuccot. Reméltem, hogy nem ér utol a sötétség. Szinte rettegtem tőle tudat alatt. Épp ezért üldöztem a jó élményeket, és nem engedtem, hogy a negatív gondolatok fejembe tóduljanak. Kisöpörtem belőle mindent, és csak élveztem, odafigyeltem rá, és átéltem, ahogy elterülök a csillagok alatt, ahogy dobhártyámba szaggat a csatorna halk csobogása, ahogy összefolynak, és mégis, ezernyi szikrát szórnak a fények, a levegő párás és meleg, az illatok pedig mind a tavaszt idézik.
Itt volt a tavasz, és bár nem tudtam, de éreztem. Bár nem nyíltak még virágok körülöttem, de már éreztem az illatukat, és bár még nem volt nyár, de átjárt a meleg napsütés és gondtalanság.
- Ez a szabadság.. - motyogtam magam elé, majd esetlenül lepöcköltem a hamut, és visszanyújtottam a szálat. Vagy szálakat?