Szabadság temploma

Nem vagyok keresztény. Ami azt illeti, kivétel nélkül minden vallást ostobának találok. Azt hiszik, megmagyarázhatják elborult látomásaikkal a létezést magát, s ezen indoknál fogva elvakultan vetik rád parancsolataikat, szent kódexként rád erőltetve azt.
Nem vagyok keresztény. Megrögzött ateista vagyok. A templom maga viszont még számomra is impozáns látvány. Minden egyes alkalommal, amikor betérek, újabb és újabb meglepetéseket rejt ez az építészeti remek. Ennek ellenére még mindig senkinek sem tűnt fel, hogy Mi itt időzünk, sötét ügyleteinket intézve. Persze, ennek oka talán az is lehet, hogy csupán különleges alkalmakkor gyűlünk össze. Igen ritka tehát, ha egy vörös valóban a templomban tartózkodik, ezért pedig nem is gyanakszanak. Mindenki el van foglalva a kis virtuális aranyaik számolgatásával ahelyett, hogy a hitükkel foglalkozzanak. Ez pedig számunkra a legbiztonságosabb.
Ezúttal azonban céllal érkezek meg a céhházba. Rendkívül óvatosan mozgok akkor, ha egy másik vörössel, pláne egy céhtárssal van találkozóm. Ugyan nem sokat tudok a céh tagjairól, egyedül Haruról és Cellindirről tudok valamelyest többet, mint amennyit megmutatnak magukból, annyira ismerem már Tachimachi rutinját, hogy tudjam, ma este el fog jönni ide. Karácsonyi rucimban várom, hogy a gyertyák pislákoló fényénél megpillanthassam, ezzel megállapítva, hogy valóban elérkezett az, akire vártam. ^^ *.*
- Merry Kurisumasu, Tachimach! ^^ - a gyóntató fülke tetején ülök, keresztbe tett lábaimon a friss szerzeményem, a legújabb cipőm virít. Szöges ellentéte a harisnyás, csíkos, karácsonyi felszerelésnek, de így, karácsony táján - még ha a végén is - mégis összeillik.
- Már régóta vártam rád! *.* Azt hittem, el se jössz... Pedig csak miattad öltöztem ki. ^^ - hazugságok tömkelege, eddig ugyanis igazából egy igaz szó sem hagyta el ajkaimat. Csupán pár perce érkeztem, s egy bizonyos miniboss miatt öltöztem ki. Azonban gyakorolnom kell valakin a megtévesztés művészetét. Hátrasöpröm hosszú, feltűnő színű hajzuhatagom, majd egy kicsit előre dőlök ültömben, kezeimmel a gyóntatófülke szélébe kapaszkodva. Egészen kicsi innen a világ.
- Ha igazi úriember vagy, akkor töltesz nekem egy kupa bort! Mindjárt kettőt is! Már két éve tudjuk egymás létezését, de semmit se tudunk egymásról. Úgy megijedtem az arénánál is... Ki kell engesztelned valahogy. ^^ - lenne valami valójában, amiről feltétlenül szeretnék beszélni vele. Kettőnk közül ő a frontharcos, s az egyetlen, aki a kellő információkkal szolgálhat nekem. Nekem nem az elit céhek magasztalása kell, úgyis tudom, hogy amit csinálnak, az nem jó. De nekem is jól kell kevernem a kártyáimat, ha Tachival szeretnék egyezségre jutni.

Tachi flörtölgetéseihez nem lehet hozzászokni. Vannak azok a buta lányok, akiknek ez tetszik, s vagyok én, akit ez egyszerűen kellemetlenül érint. Tényleg ennyien bedőlnek neki? Nem tudok sokat Tachiról, nagyon nem, hiába ismerem létezését már jó ideje. Azonban nem vagyok vak. Gyakorlatilag szinte bejárták a nőügyei Aincradot, meg hogy éppen kivel mit és hol csinált.
Hiába vágok tehát bájolgó jópofit megjegyzésére, igazából kifejezetten zavaró, amit cselekszik. Nem kellene sok ahhoz, hogy kattanjon az agyam, s abbahagyjam ezt a felesleges színjátékot. Odakint, a "másik életünkben", tehát aminek Cearsoék is szemtanúik voltak, mindez szórakoztató. Most viszont legfeljebb csak idegesítő.
Próbálok nem foglalkozni ezzel, s inkább lekászálódom a gyóntatóról, majd pedig megindulok a lépcsők felé, Tachi után. Úgy tűnik, levágta a helyzetet, ugyanis most, először hallottam tőle olyan szavakat, amik az ő szájába illenek is. Szemem sem rebben válaszként, egyszerűen csak követem, majd pedig lemegyünk a lépcsőkön, hogy az egyik nagyobb teremben leülhessünk egy-egy kupa bor mellé.
- Édeset kérek! *.* De ne akarj leitatni... Nem nagyon bírom az alkoholt. - ami azt illeti, tényleg nem bírom. Nagyon könnyen a fejembe száll. De a jó borokat viszont imádom. Főleg csokoládéval. Annál jobbat emberiség még nem talált ki soha.
- Több dologgal kapcsolatban szeretnék beszélni veled, Makoto. Gyanítom, több eszed van annál, mintsem ne használnád ki a legutóbbi találkozásunk egyéb szerencsés velejáróit. Hozzám hasonlóan neked is lényeges saját personád makulátlan fenntartása. Ekképpen pedig nem lesznek képesek összekötni a neveinket. Legalábbis, az arénaharcunk előttről nem. - lassan kezdek ugyan kitérni arra, ami miatt valóban találkozni akartam vele. Belekortyolgatok a borba, ami kellően édesnek bizonyul. Csak egy baj van vele... szomjas lesz tőle az ember.
- Milyen a front? Hogy tűrnek el téged? Milyen a fogadtatás? Hogyan boldogulsz? Nem a bossokkal... a maszkoddal. - komolyan foglalkoztat a kérdés. Többek között az is, hogy hogyan is képes elviselni önmagát. Tachibana ugyanis hozzám nagyon is hasonlít. Mások számára mindketten nehezen viselhetőek vagyunk.

Csupán formalitás a köztünk lezajló jelenet. Ő megérkezik, helyet foglal, én pedig mint valami pincér, töltök előbb neki, majd magamnak a bornak nevezhető italból. Voltaképpen azonban végtelenül zavar, amit teszek, hiszen ez afféle rituálé, amit bizonyos szokások erőltetnek ránk, férfiakra és nőkre. Ugyan máskor is "udvarias" vagyok, ha hölgyekkel bánok, akkor azonban vagy célom van velük, vagy pedig megérdemlik a törődést. Asuka-chan egyik kategóriába sem tartozott bele, és mint ilyen, a formulák szerinti viselkedést bosszantónak találtam vele szemben. Mégsem tehettem meg, hogy előtte ülök le, vagy hagyom, hogy magának töltsön. Fránya reflexek, ha egy nő csinos, akkor csinos :]
- Ez triviális, a nők ritkán isznak száraz vagy félszáraz borokat :] - jeleztem, hogy az ízlésének megfelelő cukortartalmú italt választottam, majd jómagam is leültem az asztalhoz, és a kezembe vettem a kupát, szórakozott mozdulatokkal forgatva benne a folyadékot.
- Nincs szükségem ilyen olcsó trükkökre, ha meg kívánok kapni egy nőt - mondtam végül, reflektálva az utóbbi megjegyzésére. Ami azt illeti, én se bírom az italt, de nem is szándékoztam az orrára kötni ezt az információt. Ő nem az volt, akivel csak úgy társalogni kívánok mindenféle lényegtelennek tűnő témáról, ugyanis tisztában voltam vele, hogy az angyali külső mögött egy veszélyes nő rejtőzik. Ha most is az idiótát játszaná, akkor is tisztában lennék vele.
- Először is, maradjunk a Tachinál, ha valahogy szólítani kívánsz - dőltem hátra a széken. Nem voltunk olyan viszonyban, hogy ilyen közvetlen hangnemben szólítson meg, ezt összesen a rokonaimnak és Szophienak engedem meg - Másodszor pedig, tévedsz velem kapcsolatban - pillantottam a lányra szenvtelenül. Ha azt gondolja, hogy én is mindenféle álarcok mögé bújok, mint ő, hogy elkendőzzem a valómat, akkor téved. Nekem nincs szükségem ilyesmikre, hogy elrejtsem az elrejteni valót, és mások véleménye sem különösebben foglalkoztat. Viszont mindezt már nem mondtam ki.
- Harmadszor pedig nem ártana tisztáznunk egy-két dolgot. Mi hasznod van belőle, ha ezen információk birtokába jutsz? És legfőképpen... mit nyerek rajta én, ha most beszélgetni kezdünk? - kezdjük az alapoknál, egy céhtárssal nem lehetett csak úgy elcsevegni bármiről. Talán Hürremmel megtenném, de ami őt illeti, azért cserébe kapok valami kedvemre valót.

Utókarácsony

A dorgálással nem foglalkozom. Úgy szólítom őt, ahogyan akarom. Pláne azok után, hogy felsértette a kedvenc szoknyámat... Belemosolygok a képébe, mielőtt poharamat megemelném egy kissé, aztán pedig beleiszok a borba. Egész ízletes, azonban nyomába sem ér annak, amit odakint kapunk, a való életben. Itt ugyanis nem érzem azt, hogy élnék.
- Mindkettőnk érdeke, hogy képesek legyünk közösen dolgozni. Ugyan az Arénában ügyesen elkerültük a lebukást, sosem lehetünk elég óvatosak. - poharammal szórakozottan játszadozom kicsit, megkavargatva a benne lévő löttyöt.
- Kérdeznéd talán, hogy miért épp most. Miért pont most, és nem mondjuk évekkel ezelőtt, amikor még egy másik céh logójával, zöld indikátorral támogattam a Liberatorst? Nos, mindez azért van, mert hozzád hasonlóan én is a frontharcosok közé készülök. - újra beleiszok a borba, az üres pohár pedig szomorúan koccan az asztal lapján, még több borért könyörögve.
- Nevezz talán paranoiásnak, de két vörös, nem is, két Felszabadító a bossharcokon... Egyikünknek sem érdeke, hogy a másikéval összekössék a nevét. - hajlandó vagyok vele ez egyszer komolyan beszélni. Arcom annyira hozzászokott a művelt, színészi mimikákhoz, hogy már képtelen vagyok egy-egy hatásszünet, vagy éppen megfelelő arcmozgás nélkül megtenni mondandóm. Azonban a szemeim ezúttal nem húznak álcát. Rezzenéstelenül nézek bele Tachi szemeibe. Nem érzek iránta szimpátiát, nem érzek iránta ellenszenvet. Egyszerűen nem érzek semmit. De fontos szövetségesem, ahogyan én is az vagyok neki.
- Ezen kívül pedig lenne még valami. Tudnod kell róla, hogy valaki szimatol utánad. Meg úgy általában a vörösök után. Engem akarnak felhasználni arra, hogy információkat csepegtessek. Természetesen nem áll érdekemben elárulni téged... De előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lehet, hogy ne akarjanak rólad is faggatni. - ezúttal nyílt lapokkal játszom. Ugyan Shuu nem mondta Tachi nevét, azonban fel akarok készülni a legrosszabbra. Arra, ha bármelyik céhtársamról kell valamit mondanom.
- Jelen helyzetben nem tehetem meg, hogy visszamondom a megállapodásomat, de ahelyett, hogy valóban árulóvá válnék, meg akarom fordítani a sakktáblát. A mi javunkra. Félre kell vezetnem azokat, akik esetleg szimatolnak. Ehhez pedig szükségem van rád is. - nem tudom, hogy mennyire győztem meg ezzel. Minden esetre tényleg kell a segítsége. A céhnek ez egyszer össze kell tartania, ha továbbra is szeretnénk tevékenységünket folytatni.

Ami engem illet, én csak lötyögtettem az itókámat a pohárban, és néha-néha vetettem egy pillantást a fodrozódó felszínére, amikor éppen nem Asuka-chant vagy az asztalt tanulmányoztam. Előbbi sűrűbb volt, hiszen látni kívántam a testbeszédét most, hogy végre nem egy ostoba libának tüntette fel magát. Ugyan a színészkedésében is felfedeztem a hamis momentumokat, de azok csak azt árulták el, hogy szerepet játszik: a valós gesztusairól semmit sem tudtam szinte.
- Sok szerencsét :] - kommentáltam, majd megragadtam az üveget, és egy ügyesnek mondható mozdulattal újratöltöttem a lány poharát, a szokások szerint. Bűvész jártasságom megengedte, hogy egy-két kockázatos kézmozdulatot is megengedjek magamnak, javította a kézügyességet, akárcsak mondjuk az akrobatika az egyensúlyérzetet.
- Ha ismernéd a frontharcosokat, akkor nem mondanál ilyen butaságokat :] - tettem hozzá, miután letettem az üveget az asztalra, és újra a kezembe vettem a saját kupám, ezúttal óvatosan bele is kortyolva a vörös löttybe. Rettenetes íze volt, alapból sem szerettem a bort, de ez az utánzat csak rátett egy lapáttal. Nem látszott, a grimaszolást elkerültem, de talán az, ahogy elvettem a poharat az ajkaimtól, árulkodó volt.
- Amíg kerülöd a feltűnést, a kutyát sem érdekli, hogy ki vagy és mit akarsz - közöltem hanyagul. Az is legfeljebb Szophienak tűnne fel, ha kart karba öltve, egymást nyalva-falva állítanánk oda. Túlreagálja a jelentőségét a felszabadítói létünknek is, mintha valami gonosz, rosszindulatú csoportosulás lennénk. Pedig nem is :]
- Valóban? Nahát, milyen meglepő :] - reagáltam gúnyos hangnemben, veszettül vigyorogva a megállapításán. Ez körülbelül annyira volt újdonság nekem, mint az, hogy az ég kék és a fű zöld.
- Egyszer már támogattad a Liberatorst egy zöld céh tagjaként. Mi garantálja, hogy most nem fordítva lesz? - emeltem fel a fejemet, szkeptikusan megvillantva vérvörös, fenyegető szempáromat, ám a kellő hatásszünet után elnevettem magam, jelezve, hogy nem szántam komolynak - Nekem nincs mit takargatnom, de érdekel, hogy mit kívánsz kihozni mindebből - mondtam, ismét hátradőlve a székemben, és intettem, hogy folytassa.

Utókarácsony

A szemem se rebben a mutatványok láttán. Tulajdonképpen az egyetlen olyan harmadlagos jártasság, aminek hasznát vettem eddig, így aztán rengeteg energiát sajtoltam bele, hogy elérjem annak maximumát. Másoknak persze ez bizonyára egy haszontalan, csupán szórakoztatásra alkalmas valami, ellenben én egészen másként használom. Eredeti célját teljesíti be, tehát a szemfényvesztést. Rengeteg dologról el tudod terelni az emberek figyelmét ezekkel az olcsó trükkökkel. Persze minél jobb vagy, annál kevésbé látnak át nem csak a trükkjeiden, hanem még rajtad is. Ez pedig határozottan előny, ha valamit rejtegetni kívánok. Nem mintha azt feltételezném, hogy ebben a közegben Tachi bármit is forralna ellenem. Ennek ellenére nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy elrévedjek néhány ügyes kézmozdulat láttán.
- Valóban, nem ismerem őket. Éppen ezért kerestelek fel téged. ^^ - nem tudom, ezen mi az, ami nem világos.
- Ám sajnálatos, ha azok a frontharcosok tényleg olyanok, mint mondod. Tudod, másoktól is hallok ezt-azt. Az emberek nincsenek túl jó véleménnyel róluk. - lehet, túlzó az óvatosságom, mindenesetre sosem lehetek elég biztos a dolgomban. Számomra a legjobb beolvadás éppen a feltűnés. Biztonságérzetet ad nekik, ha azt látják, mindig szem előtt van egy vörös indikátoros. Tehát nem téveszthetik szem elől. Tévednek, természetesen.
Mindenesetre cseppet sem lepődöm meg Tachi szavain. Már sokszor hallottam, hogy a frontharcosok így meg úgy, meg hogy csak megalázzák azokat, akik felzárkóznak hozzájuk. Persze, ezt a saját bőrömön akarom megtapasztalni, hogy milyen. Mindenesetre ki akarok jutni innen. Nem várok arra, hogy mások megoldják ezt évek hosszúságával. Valamint senki se lesz képes mindenkit felszabadítani...
- Remélem, akkor is ilyen jót fogsz nevetni, ha abba a börtönkristályba zárnak, a játék végezetéig. Bizonyára remekül fogod érezni magad a kelepcében, és örömmel fogsz visszagondolni arra, amit most elmondtam neked. - az irónia azért megjelenik szavaimban. Az mindenesetre meglep, hogy számít arra, hogy szimatolnak utána. Ennek ellenére nem veszi olyan komolyan a dolgot, mint amire én számítottam. Még csak neveket sem kért. Különös.
- Figyelj. Vörös játékosok tűnnek el. A semmiből. Csak úgy. Először egy Reiko nevű ismerősöm. De valaki azt is látta, hogy egy zöld játékos csak úgy vörösekre vadászik. Nem mondom, hogy mostantól félelemben kell élnünk, és be kell zárkóznunk. Éppen ellenkezőleg. Jobban kell megvezetnünk a birkákat, ha nem akarjuk, hogy minket egyenek meg gyep helyett. - felemelem a poharam, s ismét ismerkedésbe kezdek a borral. Még mindig jobb, mint a semmi.
- Nevezz paranoiásnak, de rossz előérzetem van, Tachi. Valami készül, de nekem nem beszélnek róla, mert tudják, hogy nem bízhatnak bennem. Én nem fogom megvárni, hogy egy zombit csináljanak belőlem a hátralévő, virtuális évekre. - a céh tagjai közül pedig egyedül Tachi az, akivel azt hiszem, ténylegesen előrébb jutok, lévén neki van talán a leginkább "befolyása" a kinti világra. Nem az a típus, aki megvárja, míg bekövetkezik a baj. Legalábbis, én nem így ismertem meg.

Felemeltem a kupámat. Az enyémből még alig-alig hiányzott, hiszen csak egyszer kortyoltam bele a nedűbe. Talán nem is fogok többször. Pótcselekvésnek viszont megfelelő volt a pohár forgatása, most például a karimája felett leselkedtem a lány felé. Legalább addig sem foglalkozok ide nem való gondolatokkal. Kár lett volna elrontani a hangulatot, itt volt az ideje kicsit behatóbban megismerni Asuka-chant... és a félelmeit. Ugyanis a beszélgetésünket csak egy dolog fakasztotta: a paranoid félelme. Törékeny volt és bizonytalan, válaszokat keresett általam és támogatást, segítséget.
- Azt állítod, nem ismered őket, mégis ítélkezel felettük irigy emberek véleményére támaszkodva. Nem vagy túl okos, ugye? :] - vigyorodtam el, majd kissé elfordítottam a törzsem, és lejjebb eresztettem a bort, mereven bámulva a fodrozódásokat, amiket a mozgás okozott a felszínén - Amit tesznek, abban semmi hiba nincs. Arra koncentrálnak, hogy kivigyék a játékot, és nem félnek elfogadni a segítséget, jöjjön az bárhonnan. Az már más kérdés, hogy valaki a hátráltatást is képes segítségnek álcázni... vagy éppen fordítva - folytattam a kupának beszélve végig, s csak ezután döntöttem úgy, hogy újra feléje fordítom a tekintetemet. Az italt is letettem, de az ujjaimat a pohár köré fonva tartottam. Jók voltak azok ott, nem volt rá szükségem, hogy elkalandozzanak.
- Másodszor kérsz arra, hogy nevezzelek paranoiásnak. Elégedett leszel, ha annak neveznek? Megfelelő önigazolás lesz számodra? - kérdeztem nyugodt, már-már vontatott hangon. Előredőltem, hogy az asztal lapjára támaszthassam az alkarjaimat, és ezáltal az arcom is közelebb kerüljön az övéhez. Mélyen a szemébe néztem, de a pillantásom hűvös volt, és metsző.
- Nap-mint-nap tűnnek el vörös játékosok. Elkapják őket... bezárják... vagy megölik. Zöldek is... vörösek is. Ez az indikátorunk velejárója, az ösvény, amire léptünk, nem biztonságos. És ha a birkák lelegelnek, akkor nem voltál több egy puszta fűcsomónál, aki terebélyes fának képzelte magát - feleltem a jóslataira, majd kinyúltam, és egy tincset félresöpörve végigsimítottam az arcán. Gyengéden... de pont ugyanezért volt hátborzongató is. Ez az érintés viszolygást kelthetett benne, ügyeltem rá, hogy a testtartásom, a mimikám, minden más ellentmondjon a simogatás gyengédségének.
- Az aggodalmad lesz egyszer a veszted, ha ezt így folytatod. Nem szabad a félelmeidnek behódolnod, légy könnyed és magabiztos. Ha minden bokor mögött fenyegetést látsz, akkor a valós veszélyt nem fogod időben észrevenni - szólt tanácsom, miközben ujjaim lejjebb siklottak, egészen az álla vonaláig, majd a nyakára. Kíváncsi voltam, hogy reagál rá, de akár semlegesen fogadja, akár fintorog rajta, nem mentem tovább. Csak elvigyorodtam, miközben visszahúztam a kezem, és a hatás kedvéért ittam egy kortyot.

Tachi egyáltalán nem veszi komolyan az egészet. Nem arról van szó természetesen, hogy én izgulom túl a dolgot, s tulajdonítok jelentőséget olyan dolgoknak, amiknek más nem, hanem egyszerűen csak arról, hogy Tachi egyáltalán nem gondolja komolynak a fenyegetéseket. Márpedig szorul a hurok... ebben én a magam részéről teljesen biztos vagyok. Túl sok a véletlen egybeesés. Túl sok a véletlen esemény. S még tőlem is túl sokat kérdeznek.
- Huh? - emelem fel egyik szemöldökömet, amikor Tachi az okosságomat firtatja. Tulajdonképpen azért vagyok most itt. Azért kerestem fel, hogy beszéljek vele... hiszen a Liberators minden tagjától elvárom, hogy meglegyen a magukhoz való eszük. Ehelyett... Ehelyett csak hagyja maga mellett elfolyni az eseményeket. Egyáltalán nem készül fel a várható, s valószínű veszélyekre. Én most éppen az életét próbálom megmenteni! Erre komolyan képes ilyet mondani? Nekem? Mindeddig méltónak tartottam a társaságomra, de ez többé nem fog előfordulni. Csak aztán ne sírjon nekem, ha az önérzetes kis zöldikék csapdájában vergődik.
- Komolyan azt hiszed, hogy képes lettem volna iderángatni téged, ha nem gondolom biztosra, hogy veszélyben vagyunk? Komolyan azt hiszed, hogy egy buta kis csitri vagyok? Azt hittem, ennél érettebben kezeled az ügyeidet. - de úgy tűnik, félreismertem. Ugyan a látszólagos magabiztosság nála van, de ez mind semmit sem ér. Nem, Tachi nem több, mint az, amit mutat magából. Az a nyálas bájgúnár, aki azt hiszi, a nőcskés ügyeitől lesz valaki. A sok tinilánynak pedig ez valamiért bejön. Nekem nem... én undorodom ettől.
- Bocsáss meg, hogy zavartalak... Már látom, hogy nem kellett volna. Úgy hiszem, a legjobb lesz, ha elfelejted, hogy egyáltalán beszéltél velem. Azért köszönöm, hogy meghallgattál. - még kiürítem a poharam, mikor felállok. Már egy kissé imbolyogva. Legalább azt tudom, hogy mire számíthatok a fronton, ami azért egy hasznos információ. Ezzel szemben sikerült eloszlatnia a kételyeimet. Így aztán kissé szédelegve, a bortól becsiccsentve állok fel az asztaltól, hogy távozzak. Sosem bírtam az alkoholt, még kis mértékben sem, hiába szeretem az édes italokat.