Asuka vs Kyuushiro

Ugyan még sosem fordult velem elő, hogy egy fegyver beszélt volna hozzám, na persze olyan már igen, hogy a tárgyak már szóltak nekem emiatt meg amiatt, hiszen mit is mondjak rá, egyszerűen megesik néha, éppen csak ebben a virtuális világban nem, de hát szóval, na, megtörtént a nagy csoda, ami nem is igazán csoda, hiszen itt még a csillagok sem úgy vannak az égen, ahogyan azoknak valójában lenniük kéne, és ez borzalmas... Szóval mi tagadás, egy kicsit még én is meglepődtem, mikor az egyik boltban nézegetve a dolgokat rám köszönt egy kard. O_O Kerestem hát a forrást, merre lehet, és ki lehet, ki így, ilyen egyszerűen beszél hozzám. Fémes hangja eltéveszthetetlen, a boltban pedig nem árulnak fegyvert, bár ezek után azzal sem igazán foglalkoztam, mi mindennel foglalkoznak, foglalkoztattam magam mással, hiszen egyszerűen a beszélő kard rejtélye már önmagába véve elég ahhoz, hogy inkább arra akarjak koncentrálni.
Így is teszek hát, pislogok kettőt, körbenézve azokon, akik még a boltban voltak boltolni. A kard ismét megszólal, csak sajnos nincsen olyan tündérhangja, de legalább könnyű így megtalálni a tulajdonosát.
- Én is szeretem a hangyaembereket. - válaszolok neki, azonban ekkor borzalmas dolog történik! A kard tulajdonosa egyszerűen kisétál!
Kétségbeesve bambizok az eladóra megoldásra várva, bár azt hiszem, nem igazán érti, hogy mi bajom van, gyanítom, csupán azt gondolja, hogy össze-vissza flesselek, pedig nem is!
Ugyan van egy szép bevásárló listám, de azzal ráérek még foglalkozni, hiszen a kard tulajdonosa éppen csak megakadályozta azt, hogy örökké szóló és mély barátságot köthessek a kardjával! *3* Nosza hát, spurizok utána, hiszen még az is lehet, hogy ha nem szólok a gazdijának róla, akkor soha többé nem fogom látni! Pedig olyan kedves kis kard... Biztosan nagyon sok dologról tudnánk beszélgetni. :/
- Várj meg, ööö... Kardos-kun! - kocogok utána, majd elé lépve adom elő az igazat.
- Húzd elő a kardod, Kardos-kun! Szeretnék vele beszélgetni! *3* Te eddig miért nem beszélgettél vele? Pedig képzeld, ő is szereti a hangyaembereket! Hűűű, hogy te nem is tudtad, hogy tud beszélni? Persze, talán ha elővennéd, lehet, már te is hallanád! *w* - adom elő a szövegem, mert hát a nyilvánvaló az egészen nyilvánvaló. Biztosan csak süket... lehet, csak bugosan került a játékba, amiért nem veszi észre ezt a nyilvánvaló dolgot. De még az is lehet, hogy én vagyok különleges? *.*

Szegény kard tényleg mindent megtesz azért, hogy a gazdija beszélgessen végre vele. Biztosan nagyon magányos lehet. ^w^ Azt hiszem, a mai jó cselekedetem ezzel le is tudhatom, hiszen közelebb hoztam egy kardot a gazdijához, és még az is lehet, hogy örökké barátok lehetünk. *w* No persze, először is, meg kéne tudnom hozzá, hogy a kardnak mi a neve, hiszen mindennek neve van, aminek lelke van. Na persze, Kaguci még a párnáját is elnevezi, pedig annak nincsen lelke, egészen addig, amíg fel nem vértezed vele. Mert végtére is, ha valamit nagyon szeretsz, akkor te magad adsz neki lelket, ugye?
Megérte megszólítani Kardos-chant, hiszen tárgyalóképes embernek tűnik, én pedig szeretem a tárgyalóképes embereket, kivéve persze a bíróságon, hiszen oda én többet bizti nem teszem be a lábam, mert tisztára izé volt ott mindenki, meg még csak el sem engedhettem ott magam, pedig nyilvánvaló tény, hogy ott én voltam a legokosabb mindenki közül. Tehát, annyira nem is várat magára, hogy választ kapjak Kardos-chantól, aki valami legendás fegyvert is említ. Igen, igen, Miyako valóban említett nekem valami olyasmit, hogy léteznek valami legendás fegyverek, de úgy igazán még ő sem tudott róluk semmit sem mondani. Pedig biztosan nagyon szép lehet.
- Hűűű, te tényleg nem hallod a saját kardod. - ez is csak azt bizonyítja, hogy mennyire nem figyelnek oda az emberek a részletekre. Még a hangyaemberekről sem hallott, azonban ezt most az egyszer elnézem neki. Éppen elég ciki lehet szegénynek ugyanis, hogy nem tudja, hogy beszélő kardja van, nincs értelme ennél is jobban megalázni, mert az aztán már nekem esne rosszul, de tényleg!
Ujjaimmal csavargatom az egyik hajtincsemet, súlypontomat pedig egyik lábamról a másikra helyezem, miközben válaszát hallgatom. Előhúzza a kardját, hogy megmutassa, s kíváncsi kisgyermekként billegek oda, hátrarakott kezeimet a csuklóimnál összekulcsolva, s engedve annak a rakoncátlan tincsnek, amivel az imént még szórakoztam. Előredőlök picit, hogy jobban megszemléljem a pengét.
- Hmm... Mondd csak, te szereted a kardod? - ártalmatlan kérdés, igaz-e? Pillantok ezúttal az ő szemeibe, majd elengedem összekulcsolt kezeim, hogy ezúttal az ujjaimat tördelve babráljak valamivel. Mert valami mindig kell.
- Tudod, lehet, hogy úgy működik, mint az angyalok. Ők csak akkor mozognak, amikor nem látod őket, például sötét van, vagy pislogsz. Veszélyesek ám! De a te kardod nem tűnik valami veszélyesnek... :/ - taunt próba, mondanák kockásan, csak nekem nincsenek kockáim a hasamon, hiszen az egy nőn szerintem furán néz ki. Jobb az, ha egy jóképű fazonon látható így. :3

De tényleg? Akkor hány másodperce lenne hátra? Hát, nem túl egyszerű a kérdés... Persze nem fenyegetni akarom, hiszen én sohasem tennék ilyet, mert ha valakit megfenyegetek, akkor azzal gonoszságot művelek, és ha bármi olyat csinálok, ami gonosz, akkor egyszerűen sohasem találhatom meg a Tündérföldet, ahol a Tündérkirályság van, és akkor sohasem találkozhatok igazi tündérkékkel! T.T Mert hát ők nem engednek a közelükbe olyat, aki gonosz, és ha én gonosz dolgot művelnék, akkor istenbizony, hogy én magam is gonosszá válnék, én pedig tényleg, de tényleg nem akarok gonosszá válni! Én tényleg megpróbálok jó lenni. ^w^ Ezért is mosolygok sokat, mert aki mosolyog, az egészen biztos, hogy nem lehet gonosz. Főleg, ha csacsog is mellé. Én pedig sokat szoktam csacsogni, néha még hadarok is, de na, hiperaktív vagyok, és nem köt le, ha nem zajonghatok.
- Hűűűű, te még sem vagy olyan buta! *.* - rajongással telve szólalok fel, hiszen igazán pontos számítást hallhattam tőle. *_* Még akkor is, ha a válasz igazából nem ez, mert igenis, számolni kell a perceket meg az ujjperceket, mert anélkül milyen lenne már? Logikus pedig a megoldás, annyira logikus. Ezt a nagy számot viszont én még számológép nélkül sem tudtam volna ám kiszámolni, szóval el kell ismernem: Kardos-kun egyáltalán nem is olyan buta, mint amilyennek tűnik. Még annak ellenére sem, hogy azt sem tudja, mik azok a hangyaemberek. :/
Gond nélkül blokkolja támadásom, s rántja vissza fegyverem. A lendülettől néhány lépést teszetoszán hátramegyek, próbálván egyensúlyomat megtartani, viszont szinte azonnal figyelnem kell Kardos-kun szúrására. Nem akarom, hogy megszúrjon! T.T Hiszen mégis csak megölte Ken-chant. Csak picit próbálok gyorsabb lenni, s kitérni Ken-chan útjából, mielőtt esetleg még bántana, mert az aztán tényleg rossz lenne ám meg minden, na persze, Kardos-kun gyorsabb nálam, ekkora szintkülönbség mellett pedig - legalábbis, amíg első szintes vagyok - gyakorlatilag esélytelen vagyok ellene. T.T Ajkaimmal furin csücsörítek egyet, és pislogok rá szépen, éppen csak a lendületemnek köszönhetem, hogy egyelőre megúsztam, de tudom ám jól, hogy ez nem tarthat soká.
Alig bírom megtartani egyensúlyom, a fegyvert pedig jobb vállamra vetem, s ügyetlenül bicegek ellenfelem felé. Újabb lendületet veszek, s próbálom szemből támadni, bár meglátszik rajtam, hogy nem igen harcoltam én még ezelőtt. A következő támadását esélyes, hogy már nem tudnám kivédeni, pláne ilyen közelről, és akkor aztán pereghet ám lefelé a számláló meg minden.

Móóó, csúnya dolog ám lefagyni! T.T De mit tehetnék, ha egyszerűen tényleg nem mozdulnak a lábaim? Pedig nem szokásuk nem mozdulni, mert nekem mindig mozognom kell, és annál, ha nem mozoghatok, tényleg tutkóra csak az a rosszabb, hogy ha nem beszélhetek. Na az aztán a kínzás! Mit nekem fejszorító, ha ehelyett rávehetnek arra, hogy ne beszélhessek? Ha nem beszélhetek, meghalok! TT_TT Érzem most is az, hogy nem a one-hit csapás, hanem saját kínzó hallgatagságom az, mely elveszi előlem a Zerőt, mert biztos csufi anzatiként nyúltak ki a csápok a némaság orrából, hogy kiszívják a fejemből a levesemet. Akkor pedig nem lehetek jedi mester sem. Bár tudom jól, ez nem az a játék. Pedig lehetne az is. De igazán.
Szóval, ahogyan arra a röpke pillanatra a halállal járom násztáncom, annak ellenére, hogy még csak nem is mozdulok meg, ér engem a megvilágosodás, mely lehet, örök virtuális életemre a sötétségbe taszít és végképp megnyomorít. Rájöttem, végre rájöttem egy hihetetlen dologra ezzel a hellyel kapcsolatban, ez pedig borzalmas, igazán borzalmas. Ajkam szélei még inkább lefelé biggyednek, még akkor is, amikor kiderül, hogy nem halok meg, sőt, hát még akkor aztán, tekintetem pedig kétségbeesetten keresi Majdnem Gyilkos-chan pillantását, mert hát Gyilkos-channak még sem nevezhetem, mert végtére is, nem ölt meg, csak majdnem, viszont Ken-chant megölte, az meg csúnya dolog, fújom fel arcomat és vágok hörcsögpofit egy röpke pillanatra, mert én aztán még mindig haragszom ám, csak éppen nem érek rá haragudni, mert éppen kétségbe vagyok esve, amiért nem haltam meg.
- Teljesen mindegy, hogy megérte-e, Majdnem Gyilkos-chan! TT_TT - halk, remegő hanggal válaszolok neki, s zaklatottan csüggesztem le fejem, hogy a földet bambuljam. - Aincrad nem létezik! TTT.TTT - kész, vége, itt végleg befagyott a rendszer. Mármint az én rendszerem. Gyakorlatilag felfogni nem bírom. Mert ha Aincrad nem létezik, akkor Ken-chan sem létezik, vagyis létezett. És mivel én itt vagyok, ezért még az is lehet, hogy én nem létezek! o_O Kegyetlen ez a világ, és azt sem igazán tudom, mi értelme mindezt elmondanom Majdnem Gyilkos-channak. Hiszen teljesen egyértelmű: még ő sem létezik.

Rémisztő a felismerés, mely most a száraz jég hőmérsékletével furakodik bele csontjaimba, valamint lelkületembe, már ha egyáltalán van nekem olyan. Ez a hely nem létezik. Vagyis igazából Majdnem Gyilkos-chan sem létezik, sőt, mi több, még az is lehet, hogy én sem létezem! Kétségbeesetten markolászom leeresztett fegyverem markolatát, hiszen jó valamibe kapaszkodni, legjobb esetben egy vállba vagy egy karba, végszükség esetében a pohárba, jelenleg viszont csak a fegyverembe tudok, tehát, szóval mindig jó az, ha az ember úgy érzi, van valami támasza. Emlékszem, amikor a gimnáziumban kúpert kellett futni, akkor is állandóan azt képzeltem, hogy van egy korlát, amibe belekapaszkodhatok, és úgy futottam, hogy azt képzeltem, hogy az mindig tart, meg ilyenek. Szóval, ha már úgy éreztem, nem bírtam, akkor mentálisan megelevenítettem magamnak képzeletem korlátait, amik nem hogy korlátoznának, de még tovább visznek az utamon. Most azonban korlátom nincs, s más támaszom sem, egyedül azt az ormótlan csatabárdot találom a kezemben, aminek igazán hasznát sem teljesen értem. Vagyis hát, egyszerűen nem tudom még, mit kéne vele kezdenem. ^^"
Hű, lehet, az a baj, hogy még nincs lelke? *.* Lehet, ha elkezdek hozzá beszélni, egyszer majd válaszol ő is? **>** Szedem hát össze magam, pedig igazán nem vagyok ám biztos benne, hogy akkor ez most valóság vagy sem, mert hát én nem létezem, nem létezhetek, és Majdnem Gyilkos-chan sem létezik, vagyis ez azt jelenti, hogy nem lehet Majdnem Gyilkos-chan, mert ha sem én, sem pedig Ken-chan nem létezett, akkor nem ölhetett meg majdnem egyikünket sem.
- Hű, nekem még sosem gratuláltak a West üstökösről szóló prezentációm óta! *.* Pedig én mindig nagyon igyekszem. T.T Na persze, ha Aincrad nem létezik, akkor én sem létezem, és akkor a West üstökös sem létezik, és akkor... - folytatom a beszédet már inkább csak magamnak. Mert igen, szeretek magamnak beszélni! >.< A kimondott szavak ugyanis megerősítési jelentőséggel bírnak, tehát így lehet a legjobban, a leginkább gondolkozni. Bár cinkes akkor, amikor a gondolataim gyorsabbak a szavaimnál, és egyszerűen összeakad a nyelvem.
Gondolat, valamint szómenetemet folytatva menetelek az ellenkező irányba, annyira belemerülve, hogy még elköszönni is elfelejtek Majdnem Gyilkos-chantól. Sőt, még a nevemet is elfelejtettem megmondani! Hmm, talán csak nem sértődik meg. T.T Ha legközelebb látom, majd mindenképp tartozok neki egy bemutatkozással. De addig is, előbb ki kell derítenem, valójában létezünk-e egyáltalán.