[Küldetés] Morpheus

Lewis, Dante: Éjszakánként még Aincradban is megelevenednek az ágy alatti szörny-kísértetek. A gondolataitokba jutnak, bizony. Álmaitokat megfertőzik, nem engedik, hogy nyugodt legyen az éjszakátok, és legalább amíg újra nappali fényt generál a rendszer, ne nyomasszon benneteket a SAO-beli küzdelmes élet minden súlya. Ha nincs is ez így egyébként, ezen az éjszakán még sincs minden rendben veletek. Az álmotokkal. Úgy tűnik, valami beette magát a fejetekbe, és ez a valamit Morpheusnak, az Álmok Hozójának hívják. Tudjátok, mert nem először találkoztok vele. Szól hozzátok, hangja hol sistergés, hol fogatok is belekoccanhat zengő mélységébe. Nem értitek, hogy mit is akar mondani, még félszavakból sem tudtak összerakni semmit, de teljes feketeségén egy helyszín képe mosódik át állandóan. Ahol megküzdöttetek vele.
Tisztul a hangja.
Hívogat benneteket.
Hol könyörögve, hol követelve, hogy holnap éjfélkor legyetek ott. Hogy következő éjfélkor legyetek… ott! Legyetek ott! Legyetek… Legye… Éjfélkor! Ott!

Résztvevők: a JL tagjai.
Határidő: három naponta kérnék egy reagot, sorrendtől függetlenül. Ha hat napig nem ír valaki, automatikusan indul az új kör. Szóljatok, ha ez így nem megfelelő nektek, szívesen variálok rajta.

A céh szépen bővül a tagokkal. Szinte repesek a boldogságtól, ahogy néha napján a céhvezéri pultomra kacsintok, s látom, hogy a betöltetlen helyek száma rohamosan csökken. Igaz, ez kissé zavaró, elvégre annál több hős is szaladgál odakint, mint amennyit így fel bírunk venni, de semmi gond, majd valahogy megoldjuk ezt is, mint ahogy minden mást.
Már a céhház is megvan. Egy igazi lovagoknak méltó bázis, az igazság utolsó mentsvára lesz, ha valaha áttörik a szörnyek a nemlétező kapukat. Tegnap végigjártam az összes folyosót és az utolsó négyzetméterig meglestem az épület minden kicsiny zugát. A tagok szó nélkül elfoglalták a lakásukat, ami szintén remek, így nem kell a szájukba rágni, hogy merre, s hogyan tovább, ha már egyszer átlépték a nagy kétszárnyas bejárati ajtót.
Az este azonban elég fura. Nyomaszt valami, de még nem tudom, hogy mi. Hősi előérzetem próbál sugallani valamit, de nem vagyok képes dekódolni. Hát igen, közölhetné egyszerűbben is. Ha szemtől szemben megmondaná, hogy például a sötétség erői megint mozgásba lendültek, akkor tudnám mit kell tennem, de így csak improvizálni bírok, vagy merengeni. Este van. Nem improvizálok. Így marad a merengés egy kiadós cigi mellett, melyet persze az ágyon fekve fogyasztok el, mint minden normális ember.
A várt múzsa csókja azonban nem jön el, s tudatom ihlet nélkül dereng tovább, míg fejemet végül kelletlenül a párnának dőltöm, s szememet lehunyom álmot várva.
Az álom jön is, de nem úgy, ahogy elképzeltem. Azt a helyet látom magam előtt, ahol már jártam korábban: Torubana város határa. A malom és az erdősáv. És a hely, ahol a rengeteg játékossal levertük a nagy rémet, kinek mintha hangját hallanám szüntelen. Hívogat a bestia. Vissza oda, ahol az egész kezdődött.
Felébredek, s felülök, kezemmel a szekrényen matatva cigaretta után, de nem találok.
Nem fejeztük volna be? Egy lény, aki az álmok hozója talán nem ölhető meg olyan könnyen, hogy keresztülszúrjuk egy igazságtól fénylő pengével, vagy lenullázuk az életét?! Sajnos ebben a kincset érő világban ezt sem vethetem el.
Egy valaki lehet az, aki segítséget tud nyújtani nekem. Vagyis kettő, de közülük inkább Allen az, kit beavatnék, Sarat inkább nem ijeszteném meg. Szegény lány akkor elég csúnyán járt.
Felpattanok az ágyról, s magamra öltök valami itthoni cuccot. Az ajtón kilépve Allen lakása felé veszem az irányt, majd mikor odaérek, határozottan dobolok egyet rajta.

[Szerintem az első két körben még ne szerepeljenek a céhtagok, csak én meg Allen. Mivel a küldetés indulását In Game még nem tudjuk ilyen gyorsan összehozni, így legalább két szabad kör kell kettőnknek, míg megvitatjuk mi legyen. A Mesélő és a Tagok kérem legyenek türelemmel. A plusz körök miatt pedig senkinek ne fájjon a feje, nem kapunk annyival több jutalmat!]

Furcsa. Ahhoz képest, hogy állítólag éjszaka van, váratlan rövid időn belül hallok odabentről lépteket, amik egyre közelítenek az ajtóhoz, mely rövidesen ki is tárul. Allen az, kinek arcán egyáltalán nem tükröződik az, hogy zombiként kászálódott volna ki az ágyból, hogy elkódorogva idáig reflexből nyisson ajtót. Megkockáztatom, hogy fent van már egy ideje.
- Jó estét. - köszönök rá egyből, mire ő hasonlóan felel. Vicces, hogy még ilyenkor is kötjük magunkat az illemhez, holott normális ember ilyenkor nincs talpon.
- Igen, volna valami, amiről talán beszélnünk kellene. - válaszolok neki hangerőmön lejjebb tekerve, fülemet hegyezve, nehogy Sara meghallja miről beszélünk. Hogy miért akarok ennyire titkolózni előtte, még én sem tudnám elmondani, de azt hiszem a legkézenfekvőbb az, hogy nem akarom semmilyen alaptalan félelemnek kitenni.
Gyorsan be is kukkantok Allen mellett mindkét irányba, nehogy ott álljon a lány.
- Hol is kezdjem... Volt egy álmom Morpheussal. Hívott, csalogatott engem oda, arra a helyre, ahol legyőztük, ahol véget vetettünk gonosz ámokfutásának. - közben jobb kezem akaratlanul is ökölbe szorul. Ha csak rá gondolok, hogy annyi ideig olyan sok játékost rabul ejtett, elönt a méreg, hogy valaha megtörténhetett ilyen.
- Nem követhetünk el hibát azzal, hogy félvállról vesszük az álmok hozóját. - gyors körbepillantás, sehol senki. Úgy érzem, ha kimondom a nevét egyszer csak megjelenik a hátam mögött, vagy már a szobámban fog várni.
- Te is ott voltál, tudod milyen rettenetes ellenfél lehet valójában. És ha végül még sem sikerült legyőznünk... - kezemmel beletúrok a hajamba, feszült pillantással illetem Allent.
- Téged nem keresett fel álmodban? Vagy Sarát? Ha nem egyedül vagyok, akkor biztos nem alaptalan a félelmem. - közben másik kezemmel gyengén gesztikulálva erősítem szavaim hatását.

Az igazat megvallva megörültem annak, hogy Allen is Morpheussal álmodott. Ez egy tökéletes bizonyíték arra, hogy még nem vagyok teljesen őrült és cucc, amit vettem nem diliztet be teljesen. A helyzet azonban megkívánja, hogy egy rosszalló sóhajt préseljek ki magamból, s a velem szemben állóra meredjek, miközben meséli az észrevételeit. Késő van.
- Ha Sara rendben van, akkor jó, tényleg nem akarom ebbe belekeverni. - nyugtázom Allen szavait a lánnyal kapcsolatban, majd fejemet kezdem törni ezutáni mondókáján. Hőshöz képest olyan, mintha félne. Ilyen mély sebet ejtett volna benne a találkozás az álmok hozójával? Igaz, erről semmit sem tudhatok, egyszerűen nem beszéltem vele, illetve velük erről az esetről. Valahogy el lett napolódva a végtelenségbe és el is veszett a régmúlt iratai között.
- Nekem sem tetszik ez a dolog, de oda kell mennünk. - szándékosan nyomom meg a "kell" szót. Homlokon ráncolódása jelezheti, hogy komolyan gondolom, amit mondok. Józan vagyok, ha lehet ilyet mondanom, tisztában vagyok vele, hogy mit kell tennem, vagyis tennünk.
- És nem csak ketten fogunk. Ha az a szörny visszatért, akkor kelleni fog a céh összes hőse, hogy megint álomra hajtsa a fejét. - s kezemmel valamiért a föld felé mutatok. Nem tudom megmondani, hogy miért, így aztán gyorsan visszarántom, s a menümet nyitom meg.
- Küldök mindenkinek egy késleltetett üzenetet, hogy készüljenek fel. Holnap este kimegyünk és meglessük, hogy mi a helyzet. - megint sóhaj - Készülj te is, de most aludj. Jó éjt. - s ezzel ott is hagyom Allent. A lakásom felé veszem az irányt, közben vadul pötyögve egy kackiás üzenetet.

Hősi Céhtagok!

Céhünk egy régi ellensége olybá tűnik visszatért a sírból. Délben találkozunk a Gyűlésteremben megbeszélni.

Direkt úgy állítom be, hogy mindenki reggel kapja meg az üzenetet, így nyugodtan aludhatnak most anélkül, hogy felébresztené őket a beérkező levél.
Visszatérve a hálómba nyomban levetem magam az ágyra, s próbálok tovább aludni, hátha megint látom majd magam előtt Morpheust, ahogy hívogat, csalogat. Oda...

Baráti kapcsolatok, céhes hozzáférési adatok mentén terhelődik karakteretek kommunikációs csatornája, hogy amint nyugalomra hajtjátok fejeteket, és álomba zuhantok, nyugtalan éjszaka várjon minden Justice League-s céhtagra. Pánci és Allen újraéli a tegnapi rémálmot, a többiek azonban: az üzenet számotokra egyáltalán nem olyan tiszta, de valószínűleg kialvatlanul, vagy legalábbis fáradtabban fogtok megérkezni a megbeszélt találkára, ha éppen el nem alszotok róla. A felkelő nap sugarai eltörlik Morpheus tapogatózó csápjait, elmúlnak a zavaros rémek a fejetekből, ki tudnátok aludni magatokat. Igen ám, de pityeg az üzenetes panelotok. Kitartáspontjaitok aligha fognak tetőzni a mai nap során.

Hosszú órákat töltöttem csupán azzal, hogy feküdtem az ágyamon és a mennyezetet lestem. Egyszerűen képtelen voltam elaludni és ha sikerült is akkor mindig ugyan az a rémálom fogad, eleinte csak a sötétséget látom majd egy számomra ismeretlen hely bontakozik a szemem előtt és valami folyamatosan hívogat. Kellemetlen. Pedig az igazat megvallva már alig vártam, hogy kipróbálhassam a céhben lévő új lakhelyemet és vele együtt az új ágyamat. Lefekvés előtt még megittam egy általam kevert koktélt kiültem a teraszra és úgy gyönyörködtem a lemenő nap majd később csillagos ég nyújtotta meseszép látványban. Direkt úgy választottam ki a szobám fekvését, hogy napnyugtakor mindig végig tudjam nézni ezt a jelenséget és elmerülhessek a gondolataimban, arról elmélkedve ami a napokban történt velem, átnyálazva a helyzetem majd végül az agyamat kikapcsolva átlépjek a következő napba gondtalanul lehunyva szemem átadva magam az alvás örömének. Ez viszont ma nem így történt. Bármennyiszer is próbáltam álomra hajtani a fejem mindig felriadtam, hol zihálva és izzadva, hol csak simán kinyitottam a szemem és csak nehezen tudtam újból lehunyni. Nem tudtam pontosan mit álmodtam, vagy épp mitől volt rémálom hisz csak az a pár emlékfoszlány maradt meg. Talán az új környezet tette ezt velem. Az ötödik-hatodik ilyen alvási kísérlet után már nem is próbálkoztam, csak feküdtem a hátamon. Kialvatlan merengésem végül egy halk pityegő hang zavarta meg, egy üzenet. Lassan felültem az ágyamon és megnyitottam a levelet. Lewis hívatott mindenkit a gyűlésterembe egy közös ellenség miatt. Az időzítés pocsék volt, hisz kialvatlan elmém aligha képes bármilyen összetett cselekedetre vagy megérteni teljes egész mondatot. Mindenesetre összekaptam magam és elindultam a gyűlésterembe meglehetősen korán és ott vártam meg a delet.

Pocsék éjszakám volt, nem az első ezekben a feszültséggel teli hónapokban. Sokszor álmodtam az óriáspókokkal és azzal a kihívóan naggyal, amelyik rám akaszkodott, s hiába forgolódtam, nem tudtam megszabadulni tőle. Néha-néha elképzeltem, amint tudatom újra elhagyja testem, visszaemlékeztem a sötétségre és a fényre, megpróbálva felidézni az érzést, örök kételyekbe burkolódzva. Visszahívtam az éles harcokat és szituációkat, melyeknél az életemért küzdöttem, s gyakran ébredtem lerúgott takaróval, zihálva. Ez azonban más volt. Nem hasonlított egyikre sem, mégis mindegyiket képviselte, éreztette velem a félelmet, mégis vonzott, s hívott, hívott valahova, amiről pontosan tudtam, hogy magamtól sosem fogom megtalálni.
Borzalmas érzés volt, kétségbeejtő.

De, mint általában az álmok, ez is véget ért egyszer, és én elmélázva támaszkodtam a párkányon, merengve bámultam a kert fölött kúszó felhőket. Ez a tevékenység általában megnyugtat, most mégis képtelen voltam lazítani, és az arcmosás ezen vajmi keveset segített. Elterveztem, hogy nem hagyom annyiban, próbáltam emlékképeket idézni az álomból, ám nem sokra mentem vele. Végül csak felöltöztem, felszerelkeztem, és már éppen indultam volna egy séta keretében kiszellőztetni a fejem, amikor megjött az üzenet.
Az időzítés remek volt, ennél jobbkor már tényleg nem jöhetett volna. Nem voltam ma formában, gondolataim minduntalan elkalandoztak a fáradtságtól, így jópár percbe beletellt, mire felfogtam az óra állását és a találkozó időpontját. Szerencsére még volt bő egy órám, így kényelmesen ballagtam le a lépcsőn, végignézve még pár elhagyott szobát és folyosót, mielőtt beléptem volna a gyűlésterembe. Köszöntem azoknak, akik már ott voltak, majd egy ásítás után elhelyezkedtem az egyik, kényelmesnek látszó székben, és bóbiskolva vártam, hogy elkezdődjön a tanácskozás. Egyelőre még az se keltette fel az érdeklődésem, hogy nem csak én voltam az egyedüli le-lecsukódó szemekkel.

Nyugtalan ébredésem volt. Furcsa álmom volt, vagy talán nem is az volt. Sötét volt, ebben biztos voltam. Talán volt is történés, de nem emlékeztem rá. Fáradt voltam, pedig korán feküdtem. Pityegett a panelom, üzenetem érkezett, ez ébresztett. Kalimpáltam összevissza, hogy elérjem azt, majd dörzsöltem a szemeimet megszokásból. Irányba fordultam és leestem az ágyról.
- A fenébe. – átkoztam a pillanatot. Nem fájt, hisz nem volt fájdalom itt, de igencsak kellemetlen volt a hang, a csattanás, mit a padló és a tarkóm találkozása váltott ki egymásból. – Nem lehet igaz. – ültem fel, majd kaptam egy pofont Hisame szárnyaitól – Hé, hé, hé. Figyelj oda.
- Bocsi. – látszott, ő is fáradt volt még, nem vett észre engem. Nagyot ásított, szinte bekaphatott volna keresztbe engem, láttam a torkának a sötét végét és inkább fordultam az üzenet felé.
- Van egy ellenségünk Hisa. – egyszerűen csak nem volt kedvem kimondani a teljes nevét, a kedvtelenség uralkodott minden cselekedetemen most – Készüljünk azt hiszem, várnak ránk. – álltam fel és dőltem vissza az ágyra. – De rossz ez. – egy hatalmas sóhajjal nyugtáztam, hogy nem volt kedvem semmihez sem.
- Miért kell mennünk?
- Mondtam, van egy ellenségünk.
- Ellenség?
- Ühüm. – nyögtem.
- Ki?
- Nem tudom. Egy régi ellenség. – fordultam felé – Még nem is igazán hallottam, hogy lett volna ellensége a céhnek. Érdekes.
- Más infó?
- Csak ennyi. – rugaszkodtam ki az ágyból, mondván, hogy most vagy soha és sikerrel nyugtáztam, hogy függőleges helyzetbe kerültem. – Menjünk! – mutattam a távolba, majd estem fel Hisame lábaim alá kerülő farkában – Ez gonosz volt.
- Megérte. – és hallottam a kuncogását.

Sikerült elaludnom, de nem láttam újabb álmot Morpheusról, így az ébredéskor csak tanácstalanul pislogok magam elé, egyetlen boxerban ücsörögve, a szokásos adagomat füstömet szívogatva. Így telik el egy kis idő, míg nem érzem magam elég bátornak arra, hogy fel is álljak az ágyból. Megvakarom magamat ott, ahol viszket, vagy ahova odaképzelem. Tudunk egyáltalán viszketni..?
Beállva a tükör elé egy jóképű pasas kacsint vissza, intek neki, mire viszonozza a gesztust, s megmosakodom. Magamra öltöm csillogó páncélomat, s hátamra rendelem az elképzelhetetlen hősi kellékemet: a köpenyt. Buzogányomat megforgatom párszor a kezemben, míg elég barátságosnak nem tűnik, majd felcsapom azt is a hátamra.
Az ajtóhoz megyek, majd a kilinccsel babrálva kinyitom azt. Lépnék is ki rajta nagyon szívesen, de egy lányt találok magam előtt, pontosabban Sarát, aki olyan pontossággal helyezkedett el, hogy nem férek el mellette se jobbra, se balra. Szomorúan néz rám, szemei olyanok, mintha most sírt volna. Ezen dolog miatt nem tudom megállni, hogy ne szólítsam meg.
- Mi a baj kedves..? Csak nem megbántott Allen..? - a lány aranyosan megrázza a fejét, de nem tűnik túl határozottnak. Kezembe azonban egy kristályt nyom, amit nyomban el kezdek tanulmányozni. Forgatom jobbra balra, de nem igen tudom mihez kezdhetnék vele. Talán azt akarja, hogy adjam le a zaciba, vagy mi?
Mielőtt azonban feltehetném a kérdést, segítségemre siet: finom kezének ujjával megnyom rajta valamit, mire abból egy üzenet ugrik fel. Szemem nyomban rátapad a betűkből alkotott sorokra, oszlopokra, s vadul értelmezni kezdi. A címzett egy bizonyos céhvezér, s még nem is gondolom, hogy én rólam van szó, míg a feladóhoz nem érek. Ott azonban leragadok, s sűrű pislogás árán bírom csak elmémmel feldolgozni azt. Visszatérek a szöveg első mondatához.
- A csudába... - nyögöm ki, majd Sarára pillantok, aki már könnyeivel küszködik. Nem tudom mi tévő legyek most. Ez a lány eddig Allenre támaszkodott, még együtt is laktak és fene tudja milyen kapcsolatuk volt azon kívül, amit felénk mutattak... Ejj Allen, elég felelőtlen dolog volt ez tőled!
- Ne sírj kedves, gyere menjünk el a társalgóba, keresünk neked egy kedves társaságot. - mondom, majd a vállánál támogatva, s mozgósítva a lányt elviszem az épület egyetlen olyan helyébe, ahol tényleges nyugalom uralkodik, s ahol beszélgetni tud, akivel csak szeretne. Lerakom ott a hölgyeményt, majd sietve a gyűlésterem felé veszem az irányt.
Belököm a nagy dupla szárnyas ajtót, mint egy igazi cowboy, majd egy pillanatra megtorpanok, mikor meglátom, hogy már csak én hiányoztam a "körből". Megköszörülöm a torkom, majd odasétálok céhvezéri helyemre.
- Jó napot kívánok mindenkinek..! - köszöntöm a céh tagjait erélyesen, majd az Allentől kapott kristályt leteszem az asztalra, s lökök egyet rajta, hogy beljebb csúszva bárki elérhesse.
- Azt hiszem csak rossz hírekkel szolgálhatok. - mutatok rá a kéken fénylő kristályra. - Allen Dante elhagyta a céhünket, visszatérésének ideje bizonytalan. - végig nézik a szinte csak lányokból álló céh tagjain, majd homlokom ráncolva folytatom:
- Sarát hátrahagyta, aki most nincs jó bőrben. Kérlek titeket viseltessetek jóindulattal iránta, hisz' ő is céhtag..! És most a másik probléma, az eredeti... - lenyitom a menümet, s egy rajzolási lehetőségre alkalmas alprogramot nyitok meg. A panelemet kinagyítom, majd a többiek felé fordítom, de úgy, hogy az mellettem lebegjen. Mutató ujjamat felületén kalligrafikusan mozgatva egyetlen szót írok le: "Morpheus".
- Morpheus, az álmok hozója. - hagyok egy kis hatáskeltő szünetet - Én és Allen, na meg Sara, ott voltunk egy seregnyi hősi játékos oldalán, amikor legyőzetett. Azzal fenyegetőzött, hogy örök álmot hoz ránk, de akkor nem sikerült neki. Múlt éjjel azonban volt vele egy álmom... Hívott engem, hogy menjek oda. Nyomban beszéltem Allennel, aki elmondta, hogy ő is hasonlót álmodott. - újabb rövid szünet - Ha ez nem csak egybeesés, akkor számítanunk kell arra, hogy Morpheus, az álmok hozója valamilyen formában visszatért és ha így van, akkor rengeteg játékost fenyeget a veszély. Legutóbb képes volt arra, hogy embereket szörnyekké változtasson, nem akarok belegondolni abba, hogy ez csak az egyik trükk volt a tarsolyában... Megértem, ha valaki nem akar részt vállalni a küldetésben, mert bizonyosan nem lesz veszélytelen. Azok viszont, akik jönnek, kérem készüljenek fel minden eshetőségre. Ha kérdés van, azt most feltehetitek.

Nap mint nap ringatózott elmém hajója az álmok tengerén. Volt egy időszak, amikor a víztömeg vihartól háborgott, lélekvesztőm pedig tehetetlenül hánykódott a felszínen, küzdve az örvényekkel, melyek a mélybe kívánták rántani. Manapság a tenger nyugodt volt, a víz csendes és tükörsima, hajóm pedig megszűnt összetákolt tutaj lenni és erős, masszív valamiként úszott, lágyan és szelíden billegve. Ámde a mai éjjel kivétel volt, és bár csupán furcsán kezdődött, nyugtalanító vége lett. Álmomban erősen, sötét színekkel kisminkelve, szögecses modern ruhákban és nehéz bakancsban győzködtem Lewis-samát és Peter-samát, hogy az igazság ösvénye helyett jót tenne a céhnek, ha más utat követnénk, és fekete mágiát igénylő szertartásokkal nyernénk támogatást a Pokol bugyrainak körében, hogy démonok hathatós segítségével védjük meg az arra érdemes vörös indikátoros játékosokat, miközben a céh logóját is megváltoztatjuk a csúcsán álló ötágú csillagra ^.^" Ritka, hogy ennyire részletesen emlékezzek reggel egy álmomra, talán az abszurd és számomra teljesen homályos mivolta miatt maradt meg. Vagy amiatt, ami ezután történt. A hívogató hang, mely tüskés markával szorongatta szívemet, légszomjba kergetve, mikor végre felriadtam a lidércnyomásból.
A nap már jóval magasabban járt, mint azt ébredésem után megszoktam, így sietve, már-már kapkodva öltöttem magamra az öltözetemet és fogyasztottam el a reggelimet. Elmém tompa volt a fáradtságtól, határozottan úgy éreztem, hogy nem aludtam ki magamat, és ezen a hideg víz sem segített sajnálatos módon ^.^" Bizonytalan léptekkel indultam el, és csak a szobámból kilépve tudatosult bennem, hogy üzenetet kaptam. Ezt jelentette a kis borítékra emlékeztető jel, viszont hirtelen azt sem tudtam, hogyan is nyissam meg, annyira nem voltam magamnál. Holott már egész szépen beletanultam ebe az úgynevezett játékba. Az üzenet Lewis-samától érkezett, aminek nagyon megörültem, ám a tartalma már kevésbé volt lelkesítő. Aggodalom leple borult a tudatomra. Ellenség? Botladozva bár, de jómagam is megérkeztem a gyűlésterembe és miután mindenkit üdvözöltem karikás szemeimmel, helyet foglaltam. Mindenki olyan kábának tűnt
A hősi lovag szavai cseppet sem voltak megnyugtatóak, és bár Allen-samát csupán látásból ismertem, rettentően sajnáltam, hogy itt kellett minket hagyjon. Bíztam benne, hogy hamarosan visszatér. Szegény kisasszony nagyon rossz bőrben volt, legszívesebben odaléptem volna hozzá, hogy megöleljem és szóljak hozzá néhány vigasztaló szót, ám nem igazán tudtam, mit mondhatnék.
- Ha szabad megjegyeznem, álmomban engem hívott egy ismeretlen, nyugtalanító hang... Természetesen számíthat a segítségemre, Lewis-sama ^.^ Lehetséges, hogy Allen-sama emiatt döntött úgy, hogy távozik egy időre, hogy kapcsolatban van a két esemény? - érdeklődtem óvatosan, bizonytalanul felemelve a kezemet. Valamiért nem hagyott nyugodni az a kalligrafikus írás, amit a férfiú művészien odafestett a levegőbe, szerettem volna én is megtenni, csak ködbe burkolózott a mikéntje... ^.^"

[Erhm, akkor közkívánatra megint írok. O.o]

- Rendben. Ha nincs több kérdés, akkor most mindenki leléphet. Este tízkor találkozó a főbejáratnál. Készüljetek fel. - kommendálom, s bezárom a menümet, mely egész végig prezentálta a nyomasztó "Morpheus" nevet.
Megvárom, míg mindenki elhagyja a termet, de én magam nem távozok. A lakásomban nincsen semmi érdekes, éhes nem vagyok. A szabadba sincs kedvem kimenni, így aztán vezéri székemben ücsörögve, cigarettázva várom ki az estét, melybe beiktatok egy kis szundit is, elvégre ki lenne képes órákon át csak ücsörögni..?
Az idő eljövetelével én is észbe kapok, s felszedelőzködök, hogy aztán az utat mutathassam céhes seregünknek. Akik főleg nőkből állnak... És ezzel nincs is semmi baj, csak néha tényleg fura belegondolni.
- Mindenki megvan..? - teszem fel a költői kérdést, ahogy végignézek a tagokon komoly ábrázattal, tudatosan arra koncentrálva, hogy mindenkivel legalább egyszer találkozzon a pillantásom. Elhivatottnak tűnnek, bár e kései órán nem várhatom el tőlük, hogy ünnepelve menjünk talán a legnagyobb csatába, már ha lesz ott olyan... Rossz előérzetem van, ami rövidesen kiül viselkedésemre is.
Komoran, katonásan lépkedek, ha valaki kérdez, akkor csak tómondatokban válaszolok neki. Fejemben inkább azon gondolatok tömörülnek, hogy mi lesz, ha oda érünk és aztán Morpheus tényleg ott lesz.
- Ez lesz az. - s mutatok rá a fekete átjáróra, mely kínzó rémképként tűnik fel a szemem előtt, ám mégis valóságos. És éppen ezért olyan félelmetes. De én vagyok az egyetlen olyan ember a csapatban, aki nem ijedhet meg attól, ami esetleg a túloldalon várhat minket. Mert igen, egyértelműen be kell oda lépni.
- Maradjunk együtt! - osztom az utasítást, majd előrántom buzogányom, s pajzsom, két hű társam és egy jól ívelt mozdulattal elesek átlépek a kapun.

Amennyire álmos voltam a tanácskozás elején, annyira ébredtem fel azonnal, amikor Lewis szinte berobbant és nem is sokkal ez után jelentette be a rosszabbnál rosszabb híreket. Allen döntésére csak a homlokomat ráncoltam, nem igazán voltam túl jó bőrben ahhoz, hogy kétségek nélkül fogadjam távozásának hírét. Ráadásul pont most.
Amit Yurihime mondott, abban lehetett valami, ám mégsem szólaltam föl, inkább magamban latolgattam a miérteket és a hogyanokat, s végül arra jutottam, ha volt is kapcsolat a két dolog között, valószínű a fiú nem lett volna olyan ostoba, hogy egyedül próbálja meg kideríteni, főleg, hogy Lewissel nagy valószínűség szerint megbeszélték ezt már. Ezek tudatában elképzelhető, hogy ez csak szerencsétlen egybeesés, ám azért megvártam céhvezérünk reakcióját a lány szavaira. Morpheus pedig… naigen, találó egy név volt Pánci főellenségének, annyi bizonyos, de attól a pillanattól kezdve, hogy én is, és lehet, hogy sokan mások is őt hallották álmukban, kezdtem nagyon komolyan venni a gyűlésen elhangzott szavakat. Miután megkaptuk az instrukciókat, visszasétáltam a szobámba, pihengettem még egy kicsit, forgattam a szabdalót, majd olyan fél tíz tájban felszerelkeztem, és menetre készen vártam a többieket.

Elindultunk, s a hangulat minden lépéssel egyre nyomasztóbbá vált. Besoroltam Szophie mellé, lévén őt ismertem legjobban a csapatból, s miközben szótlanul haladtunk, igyekeztem némileg jobb kedvre deríteni mindannyiunkat, ám a téma, ami a fejemben járt, ezt a lehetőséget már eleve kizárta.
- Te is róla álmodtál? Mert én igen – fordultam a lány felé hirtelen, majd akár kialakult köztünk egy kis diskurzus, akár nem, néha-néha azért rápillantottam s rámosolyogtam Hisamére is. Reméltem, hogy legutolsó találkozásunk óta megtanulta már a landolást, és a beígért repülésről sem feledkeztem meg.
Lewis megtorpanása jelezte csak, hogy megérkeztünk. Mondandójára komoran bólintottam, s még egy utolsó szemkontaktust váltottam Szophieval, RenAi-al és Hisaméval is, majd előttük vagy utánuk, de én is beléptem a kapun, szabdalóm készenlétbe helyezve. Láttam az alakot, de megfutamodásra, főleg a JL tagjaként, mégcsak nem is gondoltam.

Sara, lány. Lewis a bizalmába fogadta, így én is, nem akartam kételkedni a döntésében. A beszédét viszont hümmögve fogadtam. Hangzatos volt, meg minden, ijesztő, de kételkedtem benne, hogy az álmaimat ez a bizonyos Moupheus zavarná. Bizonytalan voltam, hisz Lewis szavai álltak a kételkedésemmel szemben. Persze segítettem, széles mosollyal, mert ha ellenség van, úgy bárkinek az oldalán állnék a céhből, de még nem voltam biztos a dolgokban. A mese úgy hangzott, mintha egy legenda lett volna és mint az ilyen történetekben, itt is sok minden túlzásnak tűnt. Részemről nem volt kérdés, Hisame meg gyakorlatilag nem is figyelt, mit most nem róttam a számlájára.

Tehát a séta. Lewis, Sara, RenAi, Hinari, Szophie és Liliomhercegnő. Nos, hősök voltunk, ám most nem kísérte semmilyen induló sem a menetelünket. Nyomot, komor hangulat uralkodott, mit még Hisame sem akart megtörni egy szép, bíztató énekével sem. Talán ő volt a leglelkesebb közülünk, de a szavait nem akarta dalba önteni. Leghátul menetelve és végig nézve a csapaton, halványan, de igencsak halványan reménykedni kezdtem. Sokukat láttam már, hogy miként harcolnak egy másik helyzetben, így tudtam, hogy mire képesek, s mire nem. Nem, nem voltam egy elemző, de pár következtetést azért le tudtam vonni. RenAit láttam meztelenül fürdőzni, - mire persze nem szabadna emlékeznem – dühös volt, megmutatta az erejét. Szophieval az idomártornán találkoztunk. A társával nem akartak veszíteni, megmutatták az erejüket. Hinari is okkal harcolt Hisame ellen, akkor a fa tövében tudtam nézni őt. Láttam az erejét. Lewis erős. A drága Liliomhercegnő, pedig még nálam is gyámoltalanabb.
A helyzet azt kívánta volna, hogy a vezér mellett legyek, védjem a lányokat, ám mi inkább a feneküket védtük hátulról, zártuk a sort. Gyávaság? Nem. A kapu sötét volt és ijesztő. Megfagyott bennem a vér miként elé léptem, ám Hisame csodálkozó hangja még félelmetesebbnek tűnt hirtelen a számomra. Pikkelyei mintha ragyogtak volna a sötét kapu előtt.
- Hát… ööö… hajrá. – léptem be egykedvűen a kapun.

Nem voltam benne biztos, hogy mit is kéne tennem este tízig. Nyugtalanító volt, amit hallottunk és ami történt, kérdéses volt, hogy képes lennék-e a mindennapi elfoglaltságaimra összpontosítani. Szinte minden nagy türelmet igényelt, ám a gondolataimat most elvonta Allen-sama hirtelen távozása és Lewis-sama aggasztó szavai is. Úgy döntöttem végül, hogy valami olyasmit csinálok, ami képes elterelni a gondolataimat és lefoglalni azokat, így kötött ki a kezemben a naginatám. A kertbe vonulva órákon keresztül gyakoroltam és edzettem, majd a délután derekán félrevonultam pihenni. Nem éreztem magam túl kipihentnek, és várhatóan az éjszakába nyúló események miatt kötelezőnek éreztem a csendes szendergést.
Aggodalmam, miszerint ismét meglátom a nyomasztó álmokat, nem következett be, így viszonylag frissen öltöttem magamra a felszerelésem és sétáltam a főbejárathoz. Nem volt túl kényelmes a rengeteg páncél, ám szokatlan sem volt, hiszen számos versenyen vettem részt, ahol védőfelszerelést volt szükséges viselnünk, hogy ne következhessenek be sérülést okozó balesetek. A feszültség tapintható volt, mindenki arcán aggodalmas kifejezés ült. Azt hiszem az én mosolyom sem volt az igazi, így hiába próbáltam bátorítani társaimat a mosoly erejével, ha az enyém is kissé hervadtnak bizonyult. Hosszú séta várt ránk, beszélgetés elvétve alakult ki. Én is csak pillantásokat kaptam, legnagyobb sajnálatomra nem jött oda senki, hogy váltsunk pár szót, jómagam pedig arra gondoltam, hogy akkor biztosan csak zavarnék, így én sem kíséreltem meg beszélgetésbe elegyedni. Tulajdonképpen nem is ismertem túl sok mindenkit, kicsit mindig is idegennek és távolinak éreztem magam, és csupán Lewis-samához kötődtem igazándiból. Persze ez mindig is így volt, sosem voltam a társaság középpontja ^.^"
Végül egy kapuhoz érkeztünk, melyet mindenki óvatosan méregetett. Különös bejárat volt, mintha nem is lett volna szilárd, csupán valami képzelet szülte átjáró. Lewis-sama óvatosságra intett minket, így közelebb húzódtam mindenkihez, illetve akihez csak tudtam.
- Azt az árnyat nem csak én látom, ugye? ^.^" - kérdeztem félénken a kapu mélyére pillantva. Egy alaktalan árnyék, mely hívogatóan intett nekünk, ám korántsem éreztem úgy, hogy engednem kellene a kérésének. Baljós előérzetem támadt, de nem szerettem volna csalódást okozni azzal, hogy kihátrálok, így mély levegőt véve követtem én is a kapu túloldalára az igazság harcosait, céhük nemes és hősies tagjait.