Neuro Hoshide

Épp a Kezdetek városának egyik fogadójában ültem s csuklyámmal a fejemen, kortyolgattam az előttem lévő édes nedűt. Hallgattam, ahogy a többi játékos beszélget, és jól érzi magát. Nem nagyon jött senki a közelembe, ez valószínűleg az indikátorom miatt volt. „Ahh.. Olyan sok itt a szép lány, kár hogy mind olyan ellenségesnek tűnik…” Ekkor betoppant egy nagy, kopasz melák piros indikátorral és két társával, ő egy nagy kétkezes kardot cipelt magánál, s oda szolt az egyik lánynak:
- Hé! Nem akarsz velem „játszani” egy kicsit?-
Ezzel megfogta a kezét és el kezdte elrángatni a lányt, a lány könyörgött a segítségért, de senki meg sem mozdult, mindenki elfordult a lánytól. „Mért nem segít neki senki?? Nem értem hogy lehetnek ilyenek az emberek.”
- Héj! Te melák!
Reflexszerűen szóltam a fiúnak, nem volt mitől félnem, hiszen itt amúgy sem bánthat.
- Nekem beszélsz? Te kis szemétdarab!-
Szólt vissza s közeledet felém. Nyúltam magam mellé a kardomért, de nem volt ott. „A fenébe… A szobámban hagytam! Most mit tegyek?” Ekkor a melák már az asztalomnál volt, semmi nem volt nálam, amivel védekezhetnék. Csak egy halom fülpiszkáló volt előttem egy tartóban.
- Ó ne enne a srácnak annyi. -
Hallottam a sugdolódzást a háttérben
Ekkor a srác már elővette a fegyverét és vészesen közeledett, rá támaszkodott az asztalra és kérdezte:
- Mi van? Már nincs olyan nagy szád? -
Ekkor hirtelen feldobtam a fogpiszkálókat az asztalról, egy hirtelen mozdulattal felugrottam s az arcába rúgtam a fogpiszkálókat, ezzel ő kissé hátrált s lejtette a fegyverét, én az asztalról felé ugorva, felrúgtam a fegyverét, majd elkaptam a fejét és teljes erőmből telibe fejeltem. A fegyvere pár másod perccel később a feje mellé esett ekkor rajta ültem s a ruháját a nyakánál, húztam.
- Tűnj el innen az egész mocskos bandáddal, ha nem akarsz balhét.
Az indikátoromnál vörösebben izzó szemekkel üvöltöttem rá s láttam, ahogy izzad, s a félelem eluralkodik rajta.
- Mi van? Már nincs olyan nagy szád?
Vágtam vissza az előző mondatával. Ő a félelemtől üvöltve menekült a háromfős csapatával s visszaszólt a távolból…
- Ezért még kapsz! Ha nem tudnád én a Red Devils tagja, vagyok, megbánod még hogy, megtámadtál. -
„Hmm? Mégis mi az Red Devils? Mindegy is…most jöhetnek a dicséretek.” Fordulok vissza a fogadó felé, de akkor a tulaj már ott áll előttem a fegyveremmel és egyéb ruhámmal, amit a szobámban hagytam.
- Mégis mi a…
- Tűnj el innen!-
Üvöltött rám a tulaj s földre dobta a cuccaimat.
- Nem látunk itt szívesen téged. Már csak az kéne, hogy itt randalírozzon a Red Devils. Mért nem hagytad csak egyszerűen, hogy a lányt elvigyék? -
- M-mi?
Ökölbe szorítottam a kezem s remegve az idegességtől néztem a cuccomra.
- Mégis hogy hagyhattam volna?!
Üvöltöttem s abban a pillanatban már meg is ütöttem a fogadó tulaját, úgy hogy az ütéstől, berepült a fogadó ajtaján, rengeteg ijedt tekintetet láttam az ablakon át.
- Chh… Nincs itt semmi keresnivalóm…
Ezzel cuccomat felvéve, kapucnimat felhúzva, elhagytam a fogadót, még utoljára, elnéztem az ablakok felé, a lány ott volt, nyakláncát fogta a kezével, s csak annyit olvastam le a szájáról.
- Köszönöm! -
Ezzel fejemet visszafordítottam s nekiiramodtam, úgy döntöttem, utánuk iramodok, s nem hagyom, hogy eljussanak a céh főnökökhöz. „Ismét ölni fogok” csak így tisztíthatom meg ezt a világot. Ekkor jutott eszembe, hogy akár börtönbe is zárhatom őket… így hát sietve elmentem az egyik játékoshoz, aki ilyen teleportot árul és megvettem tőle, nem volt elég pénzem így hitelt adott 148 aranyat, kell neki még megadnom, de megéri, ha azokat az embereket nem bántják többé. Utánuk eredtem s kérdeztem merre haladtak, sikeresen utolértem őket, a két társa közül, az egyiknek barna punk haja volt a másiknak fekete hosszú és felkötött, agyából egy magasak voltak olyan 180 centiméter körül, a punk árnyharcos, a fekete hajú lovag, a melák harcos volt.
- Várjatok!
Üvöltök utánuk. Megálltak megfordultak s elindultak felém.
- Itt nem véd meg semmi törpe! -
„Ehh… úgy hallottam törpének hívott... Ahh azt hiszem kissé eljátszadozok előbb velük.”
- Hahahahahaha!
Nevettem fel hangosan, miközben közeledtek én lefelé néztem s az egyik kezemmel a hajamba túrtam.
- De…
- Mi de? –
- De titeket sem véd semmi!!!!
Ekkor a fejemet feléjük fordítottam s nevettem, majd a kardomat végignyaltam s elindultam fejéjük. A harcunk során igyekeztem úgy helyezkedni, hogy egyszerre ne tudjon több támadni s a végén, mikor már a földön fekve könyörögtek, szinte semmi élettel szadistán szóltam hozzájuk.
- Nah??? Érzitek a félelmet, amit azok éreztek akiket ti bántottatok?
- T-te őrült vagy! -
Szólt hozzám s elkezdett a földön kúszva hátrálni…
- Itt maradsz!
Dobtam bele a kardom, láncánál fogva, mivel a képességemet ekkorra már előhívtam. Ezek után kihúztam a kardom majd elfordultam tőlük és elindítottam a teleportálót.
- Nesze mocskok!
Boldogan s elégedetten ültem a földre, egy sziklának dőltem s csak a lány boldog mosolya járt a fejemben.

Varmin….. Az az átkozott mini boss. Hogy mért mondom ezt? Nem sokkal korábban, vele küzdöttem, már ha küzdelemnek lehetett nevezni azt ami történt. Társamat leváltva estem neki Varminnak, ami mint kiderült később, feleslegesnek bizonyult, mivel így is kénytelen volt ki teleportálni. Ami a legrosszabb, hogy bárhogy küzdöttem, az, az átkozott szörnyeteg, úgy ütögetett, mint valami gumilabdát, messze, messze repültem tőle, de ezzel mit sem törődve jött utánam. De ami legrosszabb volt számomra, hogy társaim nem siettek segítségemre. Lehetséges hogy ennek forrása az, hogy piros vagyok, és mit számít ha meghal egy piros. Végül, mikor már életem, egy hajszálon múlt, valamilyért ki teleportálódtam, nem értettem hogy ennek mért kellett így történnie. „Ismét itt vagyok, ismét elbuktam.” Térdepeltem, könnyes szemekkel, és minimális élettel, a Kezdetek Városának főterén.
- Miért… Miért kellett megint elbuknom….
„Ez annyira megalázó. Ismét engem bámulnak…. A bukás után, talán meg is érdemlem… de… de mi rosszat tettem,a mivel ezt érdemlem.” Teljesen elment az életkedvem, már csak egy dolgot akartam… Eltűnni ebből a világból, mint ha sosem léteztem volna. Bár igaz, az életem annyira jelentéktelen volt, hogy talán ezt sem lehet létezésnek nevezni. Még mindig túl gyenge vagyok, folyamatosan ezt tárja elém a játék, mintha szándékosan akarna kínozni, és mintha kiakarná szorítani belőlem a lelket. „Annyira fáj…. Talán azért nincs fájdalom a játékban, hogy még jobban szenvedjünk az érzésektől?” Földről felkelve battyogtam fogadó felé…. „Pihennem kell, járni is alig tudok, mindjárt összeesek.” A fogadóba beérve, kifizettem egy szobát felmentem, és az ágyra dőlve, rögtön elaludtam. „Vége egy újabb bukással teli napnak.”

Az első szint katakombáin keresztül, haladtam felfelé, a cél a harmadik szint volt. Ahogy ütöttem a szörnyeket, és egyre csak fogyott az életem, felvetült bennem a halál gondolata. „Mennyivel egyszerűbb lenne egy gyors fájdalommentes halál…” De továbbra sem tehettem ezt magammal, nem adhatom fel ilyen könnyen, ide is fejlődni jöttem, hogy még erősebb lehessek, és bizonyítsak, magamnak és a többi játékosnak is. Szépen, egyre feljebb és feljebb törtem. Egymás után öltem a mobokat. Majd végül, felértem a második szintre, ahol egy rövid vásárlással, és pihenéssel töltöttem az időm. Éppen, valami sisakot kerestem, amikor, megpillantottam, Hanát. Nagyon örültem, úgy tűnt boldog, egy kisebb csapat volt körülötte, biztos voltam benne, hogy ő is közéjük tartozik. Szépen lassan közeledtem felé, úgy éreztem, meg kell csókolnom őt, mielőtt, tovább haladok utamon, hiszen lehet, hogy többé vissza se térek. Megragadtam vállát, magam felé fordítottam, majd jött a csók. De nem csak a csók, hanem egy pofon is. Hana úgy megilletődött, ráadásul, nem is tudta hírtelen hogy ki csókolta meg.
- T-te meg mit keresel itt? -
Mondta vörös arccal, miközben kezével megérintette a száját. Arcomat fogva, közöltem vele, hogy a harmadik szintre igyekszek.
- Akkor is túl hírtelen volt ez a csók, ráadásul a barátaim előtt. -
Súgta oda nekem.
- Ehh… Bocsi, de úgy éreztem, meg kell tennem, de nem is húzom tovább az időt, sietnem kell, még ma a harmadik szinten akarok lenni.
Válaszát már nem vártam meg, még egy csókot loptam tőle, és indultam, hogy ismét, de már a második szint katakombáiban küzdjem fel magam, a harmadik szintre, de még mielőtt, a kapun beléptem volna, Kyrenának írtam egy levelet, amiben az állt: "Sajnálom, nem akartalak bántani, többet nem érek egy lányhoz sem, az engedélye nélkül."

„Héj mégis hol vagyok?” Kérdezem, miközben lassan kinyitom a szemem még akkor is abban az erdőben voltam ahol a küldetést csináltuk, de úgy tűnik, valamiféle csapdába estem, és akárhogy kiáltoztam segítségért senki sem válaszolt, kicsit megijedtem, hiszen az a gödör elég mély volt és én nem vagyok az a felhőkarcoló típus. „Ahh… elegem van, elegem van ebből a játékból, nekem tökéletesen elég volt, nem akarok többé harcolni.” Magam sem étettem kétségbeesésem, hiszen nemrég még egy harcos lángjai lebegtek szemeimben, bár talán ez kissé erőltetett volt a részemről, hiszen a játék eléggé megviselt és összetört. Amilyen határozottsággal és boldogsággal fogtam neki ennek a játéknak, most annyira szeretnék elmenekülni innen. Így hát, nekivágtam, elkezdtem mászni és végül a gödörből kijutottam senki sem volt ott, már mindenki rég elment, nem tudom hogy mennyi ideig voltam ájult állapotban a gomba hatása már teljesen eltűnt. Végül is teljesen megértem a többieket, nem volt okuk keresni, azt is hihették, hogy csak úgy ott hagytam, őket nekik meg tudok bocsátani De annak az átkozott Kayabának semmiképp, de nem szenvedek, nem szenvedek tovább….
Elég volt a harcból, ezúttal engedem, hogy mások küzdjenek helyettem. Eltöltöttem pár napot gondolkodással, mígnem úgy döntöttem, hogy mindenemet Kazumának adom, hiszen annak ellenére, hogy a kinti világban mitlennek ismertem meg, itt bent ő az én hősöm, benne látom a lehetőséget, hogy megment mindenkit és véget vet ennek a rémálomnak. De bármennyire is oda vagyok érte, ezt mégsem közölhetem vele, neki nem ugyan az, az értékrendje, mint nekem, nem biztos, hogy tudna barátként kezelni, sőt talán már most sem tud.. azok után, amiket tettem vele..
De ha mindenem oda adom neki, azzal talán kiegyenlíthetem a számlát. Egy üzenet elküldése után, találkozhattunk is egymással, bár két szépséget hagytam magam mögött , akiken látszott, hogy nagyon féltek, és annak ellenére, hogy a segítségemet ajánlottam nekik, most otthagyom őket cserben. Hát igen, ez én lennék egy tökéletesen megbízhatatlan ember, már ha van bennem még bármely emberség is. Azzal hogy neki adom amit tudok, azzal is csak a  felelősség alól húzom ki magam fura dolog megismerni a valódi személyiséged, hogy az akit te menőnek és erősnek hittél, az valójában egy senki. Mindenem átadtam, amiről úgy tartottam, hogy kellhet neki. Majd visszavonultam, hogy az első szint boltjainak egyikébe dolgozzak és éljem szürke hétköznapjaim. Persze itt is jelen volt a szokásos ügyetlenségem, amiért napról napra gyűlöltem magam. Sorba rúgtak ki mindenhonnan, de nem adhattam fel, hiszen a szállást valamiből fizetni kell és nem akartam az utcán aludni, így végül már a harmadik szinten kötöttem ki, nem is tudom mennyi idő, telhetett el azóta, tudom hogy Kazuma biztos erősebb lett, magam is visszavágytam a harcmezőre, de csak is vele. Nem mertem írni neki, féltem hogy beleegyezik a közös utazásba, és én csak hátráltatnám. De még a saját elmém is kijátszott és az éjszaka közepén arra kezdem, hogy egy üzenetet küldtem neki. „Hiányzol, kérlek, ments meg a reménytelenségből, és ne engedj el soha többé”
- Mi a ....!!!
Kiáltottam fel az éjszaka közepén már-már vérvörös fejjel minden erőm bevetve próbáltam törölni, de akkor már késő volt, jött a válasz…