Enheriel vs Neuro

Épp a Kezdetek Erdejét jártam, menedéket keresve a nap fénye elől, hisz bár reggel volt én egész éjszaka nem aludtam semmit s mivel amúgy sem szívlelem a napot, így a fák árnyékában lett volna nekem ez a legmegfelelőbb. Hosszú keresgélés után találtam egy megfelelő fát ahová felmászhattam az esetleges közelgő játékosok elől, hiszen továbbra is piros indikátoros voltam, nem lett volna jó ha egy börtönben ébredek. Akárhogy próbáltam nem sikerült elaludnom, addig forgolódtam a fán, míg le nem estem. Az esés után mikor felnéztem, láttam az erdőben egy furcsa mobot. „Már rég nem ettem, finomnak tűnik.” Valahogy el kell kapnom, remélem az akrobatikám a segítségemre lesz. Így hát el is indultam a szörny felé. „Valamivel el kéne kapnom.” Levettem a köpenyem s elindultam felé teljes sebességgel, majd rávetettem magam.
- Most megvagy!
Üvöltöttem hangosan s az állat már a köpenyem alatt is volt. Elnéztem oldalra s egy lány lábát láttam, s ahogy elkezdtem felfelé nézni, eljutottam egészen a bugyijáig. Ekkor nyeltem egy nagyot, majd elkezdtem a lába közé nyújtani a kezem, de akkor visított egy nagyot, én ijedten hátra ugrottam, majd üvöltöttem rá.
- Fehér!
Ezt nem biztos, hogy a lány értette, hiszen ez a mondat nem rendelkezett sok értelemmel.
- Ez az én kajám lesz, nem adom, ha kell meg is küzdök érte!
Ezek után csak riadtan néztem a lányt válaszára várva s csak egy dolog járt a fejemben. „Fehér volt a bugyija.” Bőre csodás volt, bárcsak elértem volna ő Isten csodás teremtménye, egy angyal, remélem nem lesz velem ellenséges.

Szép fényes reggel volt, a Kezdetek erdejében voltam Villámlással, hogy sétáljunk egyet. Nagyon szép erdő volt. Tele volt madárkákkal, kis malacokra vigyázó kocákkal, és virágokkal. Villámlás boldogan ugrándozott a fűben, mivel még nem tudott repülni. Boldogan néztem, amíg egy fehér hajú, piros szemű fiú rá nem ugrott és egy köpennyel el nem kapta.
- Hé! – mentem oda, hogy engedje el a petem. Aztán sikítottam, mert egyrészt rájöttem, hogy látja a bugyimat, másrészt felém akart nyúlni. Ha nem ugrik hátra, biztos fejbe rúgom, miközben a kezemmel fogtam a szoknyám, hogy takarjam az alsóneműmet elpirulva. A srác valami olyant mondott, hogy ez az ő kajája.
- Nem szégyelled magad perverz disznó?! Egy hölgy alá nézel, és még meg is akarod enni a petjét is?! – itt odamentem és lekevertem neki egy pofont, miközben Villámlás kiszabadította magát, és a kezembe ugrott. Aztán észrevettem, hogy pirosnak mutatja az ikonja. Játékost ölt. El is hátráltam tőle mérgesen és elpirulva.
- Legközelebb akkor lássalak, ha megtanultad az illemet! Vagy van egy ötletem: Hamár kezdő szintűek vagyunk, küzdjünk meg. – mondtam neki. Ha elfogadta, elővettem a késemet, és Villámlás is harci pózban állt. Azt vártam, hogy mikor támad, hogy kikerülhessem és oldalába döfjem a kést. Lehet, hogy erősebb nálam, meg gyorsabb is, de lehet, hogy nem ért annyira a fegyverkezelésben. Plusz neki nincsen bajtársam, aki segít neki. Jeleztem kezemmel Villámlásnak, hogy ha jelzek, ugorjon majd a hátára, és vigyázzon magára. Villámlás bólintott egyet, és várt a jelre.
- Na mi lesz kisfiú, nem támadsz? – kérdeztem kicsit ugratva, hátha feldühödik és nekem ront.

Miután hátraugrottam, elestem és a földre kerültem az állattal, azután a lány közölte velem hogy ez az állat az ő pet-je.
- P-pet? Mégis miféle pet?
Levettem a köpenyem az állatról majd láttam hogy az az állat tényleg egy pet és nem egy egyszerű mob, Csak néztem magam elé miközben váratlanul, kaptam egy pofont majd az állata a kezébe ugrott kissé lesokkolt a pofon, de talán még jogos is volt.
- Mért olyan nagy baj hogy láttam a bugyidat, ezt sosem értettem a mangákban sem, ha egy lány fürdőruhában van mért nem zavarja hogy látják a bugyiját?? Egyébként is ha hagysz egy kis időt akkor nem csak azt láttam volna.
Mondtam perverz vigyorral. „Kezdő szintűek? Chh…. Valószínűleg látta mikor ide jött mellém.”
- Semmi kedvem párbajozni hagyj ezzel békén. Csak egy kis nyugtot akarok, bőven elévolt nekem ebből a játékból.
Épp elutasítottam volna a párbaját mikor meghallottam:
-KISFIÚ-
Ezzel teljesen sikerült a gyengémre tapintania. Teljes erőmmel ütöttem rá az elfogadásra s pólómat ledobva teljes sebességemmel nekiestem az ellenfelemnek, ha sikerült, félreütöttem az állatát, s ha sikerült teljes erőmmel a szívébe szúrtam a kardom és így 6 ot sebeztem neki.
Ha nem sikerült a támadásom újra és újra támadtam.
- NEM VAGYOK KICSI! Amúgy is, a valóságban már tuti magasabb vagyok, mint itt!
Üvöltöttem s közben, ismét elvesztettem az uralmamat a testem felett, gondolkodás nélkül szinte állat módjára folytatom a harcot, ha nem párbajban lennénk biztos, hogy halálig küzdenék de így is mindent beleadok a győzelemért ez a mondata megbocsájthatatlan, főleg hogy nem sokkal magasabb nálam.

Életpontom: 9/15
Petem Életpontja: 8/8

Nem számítottam arra, hogy nem szereti a kisfiúzást. Pedig nem is sértegetésből mondtam, hanem csak azért, mert olyan kisfiúsan jött zavarban. A petem időben el tudott ugrani, én viszont nem. Azonnal a szívembe döfött, és 6 pontot vesztettem. Még jó, hogy nem fájt, de nagyon megijesztett, ez miatt én igyekeztem a nyakába döfni a kést, Villámlás meg ekkor az oldalába karmolást kísérelte meg, így 3-3 pontot vesztett feldühödött ellenfelem ha eltalált támadásaink.
- De én nem sértésnek mondtam, csak becézésnek! Nem tudtam, hogy nem szereted! – mondtam neki rémülten, miközben kikerültem a csapásait, ami nehéz volt, mert egy kicsit gyorsabb volt nálam. Viszont a dühe nagyobb az enyéménél. Egy támadása kikerülése után megpróbáltam azt, hogy beledöföm a kést a hasába, a karjába és a vállába. Ha legalább 2 talál, akkor megvan a fél HP-ja, és én nyerek, mivel a párbaj a HP feléig megy tudtommal. Közben Villámlás is próbálta elterelni a figyelmét, hogy ne tudjon támadni. Féltem, hogy véletlenül megölöm, ezért óvatos voltam.
- Remélem azért a párbaj után barátok leszünk. - Mondtam neki két ütés között, miközben próbáltam kerülni a támadásait és a képességét. Sajnos az enyém ebben az esetben nem tudna segíteni, mert passzív és nem állat mobról van szó. És nem szívesen lennék haragban senkivel sem, főleg mert azt a gondolkodásom, hogy ha összefutunk, hamarabb sikerül egy dolog. Beismertem, igen erős volt az ütése, nyilván olyan fegyvert választott, ami segít neki, és az erőre is rakhatott. Még mindig ugráltam el kecsesen a támadásai elől, de már kezdtem belefáradni, úgyhogy gondolkodnom kellett, hogy most mi legyen. Jeleztem a kezemmel Villámlásnak, hogy várjon még a támadásával. Ő bólintott, és ő is tért ki a feléje irányuló támadások elől, már ha támadt.

Miután sikeresen a szívébe döftem a kardom, azonnal jött az állata oldalról, ekkor kihúztam a lányból a kardom és azzal a lendülettel megpróbáltam megütni a pet-jét. Ha sikerült, akkor a képességemet előhívva próbáltam meg harcolni, sikerült kivédenem az ez után következő támadásokat az akrobatikám és képességem segítségével. Mivel eléggé elborult az agyam, ezért nem gondolkodtam, s mikor elkezdtem pörgetni a kardom fennragadt a fán, ugrálva próbáltam elérni a láncot de sajnálatos módon, nem vagyok elég magas hozzá s mire sikerült volna elérnem a láncot az eltűnt.
- I-időt kérek!
Mondtam zavaromban az alacsonyságom miatt.
- Kérlek segíts leszedni a fáról.
Ekkor már könnyezni kezdtem s szinte sírva kértem hogy segítsen, hiszen a vívás volt az egyetlen dolog ami összekötött a való világgal s a kardom nélkül teljesen elveszettnek érzem magam. Letérdeltem s térdelve kértem: (szip,szip)
- Bocsánat, én tényleg csak éhes voltam, nem akartam belesni a szoknyád alá, kérlek segíts leszedni a kardom. Folytatni akarom a harcot.
„Tényleg ennyire elgyengített ez a játék?” kérdeztem magamtól, hiszen kiskorom óta nem sírtam, most meg kiborultan zokogok, mint egy kisgyerek. „Ez már a vége…. nem akarok piros lenni….elég volt ebből a játékból… Meg akarok halni.”
- Ölj meg! Ölj meg! Ölj meg!
Kiáltom, s rohanok az ellenfelem felé hogy akár a tőrébe beleszaladjak ha esetleg visszakozna, megbotlok egy ágba és elesek. A fáradtságtól erőm sincs szinte felkelni, csak zokogok és könyörgök ellenfelemnek, hogy végezzen velem, végezzen velem, míg nem tudok védekezni. „Nincs már senkim, senkim a világon, ez a játék a nagybátyámat is elvette tőlem, pedig ő volt az egyetlen, aki szeretett engem."

A srác ügyes volt, mert akrobatikát és a képességét használta arra, hogy kivédje a támadásaimat. Viszont egy lendülettel megcsapta a petemet, ami 6 pontot vesztett!
- Villámlás! Gyere vissza! - Villámlás gyorsan visszavonult egy fára. Nem szerettem volna elveszíteni a kis petemet, így egyedül kellett harcolnom. Dea fiú aztán megpörgette a kardját, ami fenakadt egy fára elég magasan, mert nem tudta elérni. Majd könyörögni kezdett, hogy öljem meg. Nagyot néztem erre.
- Enyje, nem szabad ennyiért feladni! – mondtam neki, majd felugrottam a fára vigyázva arra, hogy ne lásson megint a szoknyám alá, és leszedtem neki az igen nehéz kardot. – Plusz nem megoldás, ha megöllek, az nem lenne szép. – válaszoltam neki. Én tényleg nem akartam megölni, mert szerettem volna, ha minél több ember ÉLVE jutna ki ebből a játékból, nem pedig holtan. Villámlás odament a fiúhoz és csiripelve nézegette, majd csinált egy apróbb szaltót, hogy fölvidítsa. Közben a fiú kezébe adtam neki a kardot.
- Ne haragudj a kisfiúzásért, nem tudtam, hogy nem szereted. – mondtam neki kedvesen. – Leszünk barátok, ha végeztünk a párbajjal?^^ - kérdeztem tőle. – Egyébként, ha picit gondolkozol ilyen helyzetekben, lehet, hogy azonnal rájönnél a megoldásra. Nekem is egyszer a fára akadt a késem, mikor feldobtam gyakorlás közben, és úgy szedtem le, hogy egy követ dobtam rá, amitől leesett. Plusz az akrobatika tudtommal nagy ugrást is jelent.^^ - mondtam neki kuncogva. Be kellett ismernem, egész barátságos volt, ha nem volt feldühödve.
- Folytatjuk a párbajt, vagy egyezzünk ki döntetlenben? – kérdeztem tőle. Villámlás közben visszavonult a biztonságot jelentő fára, mert nem ment volna semmire 2 HP-val, miközben én vártam a választ.

Ha kérte a folytatást, és támadt, akkor én kikerültem, és megpróbáltam az oldalába dobni a késemet, hogy meglegyen az utolsó ütés. Ha mellé ment, elugrok, és gyorsan megszerzem a késemet.

Ha viszont döntetlent választott, akkor kezet rázok vele.
- Szép harcoltál, csak így tovább. És még egyszer bocsi a kisfiúzásért. –miután ő is mondta a mondanivalóját, elbúcsúztunk és kettévált utunk. Legalábbis nekem fel kellett gyógyítanom valahogy Villámlást.

Miután minden erőm elhagyott, s már feladtam az életem is hallottam egy hangot:
- Enyje, nem szabad ennyiért feladni! –
Nagyon megnyugtató volt a hangja, így hát abbahagytam a sírást.
- Nem volt már elég erőm ahhoz hogy felmenjek érte a fára, sőt szinte felkelni sincs erőm.
E közben megpróbáltam felkelni a kardomra támaszkodva és miután sikerült nekivetettem a hátam a fának hisz erőm nem volt megtartani magam.
- N-nem leszek képes harcolni, sajnálom de kérlek függesszük fel a párbajt köszönöm, hogy leszedted a kardom és sajnálom hogy kajának néztem az állatod és sajnálom hogy nem tudtam benyúlni a bugyidba… Ú-úgy értem sajnálom hogy megpróbáltam benyúlni a bugyidba, csak a fáradtság teszi, nem tudok uralkodni magamon.
Bár boldogabb lettem volna ha sikerül de jelenleg megelégszem azzal hogy nem kell tovább harcolni és így végre pihenhetek kicsit. Ez a játék kikészített s képes lettem volna már az életemet is feladni, ez a fáradtságnak az állandó menekülésnek és a játékba zártságnak titulálható b-be. Ekkor hirtelen óriási fájdalmat éreztem a fejemben oda kaptam és villódzó képeket láttam a szemem előtt, mintha valami megtört volna bennem minden elsötétült ekkor megkordult a gyomrom. "Ennem kéne mert már nem bírom tovább." Így hát úgy döntöttem kérek a lánytól egy kis kaját.
- H-hé. Lehetne egy furcsa kérésem? O-oda tudnád adni az egyik kajád?
Mondtam elpirulva.
- Szeretném megenni, nem is értem mért nem jutott előbb eszembe kaját kérni.
Ha a lány adott kaját, megköszöntem majd, a döntetlen harcnak is köszönetet mondtam és, miután barát felkérést adtam neki, utamra indultam.

A perverz! Azért kért bocsánatot, hogy nem tudott a bugyimba nyúlni! Már a kezem pofon osztásra állt, mikor mondta, hogy inkább azért, hogy megpróbálta, csak nagyon fáradt volt, és nem tud olyankor uralkodni magán. Én nem hittem el neki, de inkább nem mutattam ki. Aztán eszébe jutott, hogy miért nem úgy kért kaját, és kért tőlem inkább. Odaadtam neki egy szendvicset, de tisztes távolságból a perverzsége miatt.
- Tessék, csak ezem van. – tényleg ennyi volt a kajám, de majd szerzek legfejlebb. Ezután köszönetet mondott a döntetlen harcért.
- Én is köszönöm, jó volt ahhoz képest. – majd elfogadtam a fiú barátmeghívását, és elment. Én előtte odamentem Villmáláshoz, akinek szerencsére volt annyi ideje pihenni, hogy visszagyógyuljon a HP-ja.
- Gyere picikém, menjünk kaját keresni. – majd felvettem a kezembe, és elindultunk. Szerencsére találtam egy almafát, ami tele volt szép piros almákkal. Felmásztam és leszedtem jó párat belőle, majd odaadtam egyet Villámlásnak, aki boldogan eszegette. Ahogy szedtem az almát, egy fiú megszólított a földről vigyorogva:
- Szép a bugyid! – erre sikítottam egyet, majd úgy megdobtam az egyik almával, hogy kidőlt. Leugrottam a fáról, és odarúgtam neki így jelezve, hogy tudja, hogy hogyan beszél a lányokkal. Miközben az kétségbe esve nyüszített a földön, Villámlás kiröhögte.
- Enyje, nem röhögünk ki másokat. – mondtam a petemnek, aki bocsánatkérően hajtotta le a fejét. Ezután elraktam az almákat az invertory-mba és elindultunk egy csendes helyet keresni, hogy kipihenjük a harcot, és ahol nem tudnak lesni engemet. A fiúkkal semmi bajom nem volt, csak a perverz fiúkkal. És inkább egyedül legyek a petemmel most, mert nem igazán volt kedvem még egyszer harcolni.