Urenei

/Kurokawa Yuukitól örökölnék mindent viszont a jártasságokat aranyban szeretném/
Név: Urenei
Nem Nő
Kaszt: Árnyharcos
Kor: 21

Kinézet:
Alacsony termetű, Középhosszú fekete, általában kissé rendezetlen és kócos hajkoronával áldott meg az ég. Ezt a saoban is megtartottam, ellenben a szemem színével ami itt fakó fekete. Mindig is világos, érzékeny bőrű voltam ez szintén nem változott. Az arcomon lévő három barnás csík természetesen a játék egy kozmetikai eleme, ami szerintem cuki. A ruhatáram változó, a képpel ellentétben nem szoktam köpenyt hordani, ha tehetem a felszerelésem is módosítom, hogy ez ne látszódjon. A maszk viszont egy az egyben így néz ki, de nem hordom oldalt a fejemen. Az estek nagyrészében mindig az arcomon hordom.

Jellem:
Alapvetően nincs bajom az emberekkel. Elvagyok idegenek társaságában, nevetek velük ha kell, igyekszem kedvesen bánni velük, de az incidens után eléggé zárkózott lettem. Szívesen elcseverészek veled, támogatlak és felvidítalak, ha arra van szükség, de ne számíts arra, hogy barátok leszünk. Nem nagyon beszélek a személyes dolgaimról, vagy ha igen azok általában légből kapotttak. A legtöbb esetben kerülöm a feltűnést, ami különösen igaz ha már többen is vagyunk egy partyban. Ilyenkor inkább hagyok másokat érvényesülni. Nem vagyok az a kockáztatós, bátor hős sem, szeretem inkább a könnyebb végéről megfogni a dolgokat, már amikor ez sikerül. Sokszor inkább ártalmasabb.

Név: Rejtőzködés +
Típus: Permanens
Leírás: A rejtőzködés jártasságot egészíti ki egy extra tulajdonsággal. Azok, akiknek az észlelése alacsonyabb, minden esetben zöld színűnek látják az indikátorát, akkor is, ha az más színű. A képesség az indikátorhoz tartozó szabályokat nem módosítja. (Nem léphet be olyan céhbe ahol ez kitétel, az njk-k ugyan úgy megtámadhatják stb.)
Előtörténet:

Egyre kótyagosabban feküdtem az ágyamon. Mondanám, hogy forgott velem a világ, de ez nem fedi a valóságot. A szoba minden irányba egyszerre mozgott. Egyre tompultak az érzékeim, de a telefonom pityegését mégis kristálytisztán halottam. A készülék valahol pár méterre tőlem, a földön hevert. Szinte biztos, hogy már akkor is használhatatlan és törött volt. Én mégis halottam, ahogy egyre több és több üzenet érkezik. Tudtam hol hagytam, az emlékeimben mégis a kezeimben tartottam és olvastam.
„inkább saját magaddal végeznél” „Megölted a gyerekorom, ezért én is megöllek téged” „Szégyen a franchisera nézve”. Tucatjával pörögtek az ilyen és ehhez hasonló üzenetek. Pedig mikor elvállatam a szerepet azt gondoltam, igen ez majd meghozza az áttörést. Egy népszerű és kultikus címben szerepelni majd beindítja a karrierem. Túl izgatott voltam, hogy lássam mennyire rossz ötlet ez. Az adaptációk szinte mindig felsülnek, de én vállaltam és nem tudtam felnőni a feladathoz. Mindent, amit rólam gondoltak, amiket írtak rólam igaznak gondoltam. Siker helyett csak szégyent hoztam. Csalódást. Csalódást a rajongóknak és saját magamnak.
- Igazuk van! Jobb volna meghalnom. – Tudom, hogy még bevettem egy utolsót abból a gyógyszerből. Emlékszem ahogy kókadt karjaimmal erőtlenül próbálom kitapogatni és megragadni a földre ejtett üveget. A tartalma már rég üres volt, egy része a szőnyegre folyt, a másikat pedig én ittam meg. Az utolsó kép ami megmaradt, hogy próbálok átfordulni, hogy jobban elérjem azt a nyamvad üveget, de leestem az ágyról. Aztán képszakadás.
Az incidens után sokáig nem tudtam emberek közé menni. Szégyelltem a történteket. Hamar eltüntettem magam a közösségi oldalakról míg gyógyultam és ekkor hallottam először a saoról. A koncepció elég érdekes volt ahhoz, hogy elő is rendeljem.

A belépést követő első órák elég izgalmasok voltak. Elkezdtem ismerkedni a harc és a játék alapjaival. Megalkottam az avatárom és élveztem, hogy újra úgy lehetek emberek között, hogy nem kell azon izguljak, mikor ismernek fel és hozzák szóba a történteket. Hosszú idő után végre önfeledten tudtam élvezni az életet, nem gondolva a szégyenemre és a hibáimra. Rövid ideig tartott. Szinte egyik pillanatról a másikra főtéren találtam magam és mint sokan mások én is értetlenül kapkodtam a fejem. Aztán ahogy elvörösödött az égbolt és megjelent a magát Kayabának hívó alak, úgy szorult görcsbe a gyomrom. Az elhangzottak pánik formájában egyre jobban kezdett széterjedni a jelenlévők között, engem pedig abban a pillanatban ért el, hogy a játék az eredeti alakunkat jelenítette meg. A fejemhez nyúltam és pánikszerűen kapaszkodtam a hajamba. A mai napig látom ahogy a saját démonjaim árnyként magasodnak felém és vesznek körbe, arra készülve, hogy felfaljanak. Ahogy az alkotó eltűnt az égről, sokan egyre hisztérikusabban viselkedtek. Elkezdtek tolongani. Próbáltak menekülni vagy épp kétségbeesetten kilogolni. Az egész teret a káosz kezdte uralni és pont ez hozott vissza a valóságba. Elkezdtem keresztül törni a tömegen és egyre gyorsuló léptekkel próbáltam keresztűl vágni magam. Sokan pont az ellentétes irányba kezdtek vonulni, ki a városból, be a mezőkre, hogy szinte azonnal elkezdjenek farmolni és fejlődni. Többször majdnem fellöktek és nem igazán törődtek velem vagy, hogy szinte átgázolnak rajtam. Ahogy próbáltam átjutni a téren többször elkapta a tekintetem az emberek kétségbe esett viselkedése. Volt aki csak szimplán összeomlott és a földön térdelve mereven bámult maga elé, hagyva hogy végül szó szerint eltapossák őt. Volt akik egymásnak borulva zokogtak, láttam szülőt aki a gyermekét kézen ragadva küzdötte át magát a hisztérikus tömegen, és voltak akik teljesen nyugodtan kezelték. Láttam olyat is, aki egy kaján vigyorral reagált az egészre. Ez volt a legijesztőbb mind közül. Aztán én is kiértem az emberek sokaságából. Megálltam a szűk utca bejárata előtt és még visszafordultam. Néhányan elmentek mellettem, de mindenki a saját problémájával volt elfoglalva. Még ez a jó. Valahogy csak most kezdett mindazok súlya tudatosulni bennem, amiket Kayaba mondott. Sok kérdés merült fel bennem már akkor. Egyáltalán, hogy tudta ezt kivitelezni? Mennyi ideig tart mart kihozniuk? Mi van ha ez az egész csupán egy béna vicc? Kissé megráztam magam és gyors léptekkel, most már akadálytalanul haladtam előre az utcán. Egyszerre csak egy dologra kellet, hogy fókuszáljak.

Az első pár hét elég lassan telt el. Arra számítottam, hogy addigra már kijuttatnak minket és az egész ismét egy elfelejtendő rémálom marad. Nem így történt. Próbáltam olyan küldetéseket felvenni, amik a városban zajlanak. Ezek többnyire kimerítették a hozd ide vidd oda, „kalandokat”. Nem volt izgalmas, de biztonságos és legalább megismerhettem a várost. Végül is, ezeknek ez volt a céljuk. Halottam, hogy ekkor már az első bosst is legyőzték. Azon tűnődtem, hogy talán nekem is ezt a célt kellene követni és segíteni végig verni mind a százat. A kezdő pénzemből vettem magamnak egy sálat így legalább az arcomat eltakarhattam. Az egész játékot gyakorlatilag egy önterápiás céllal kezdtem el, hogy szépen fokozatosan visszatérjek a szociális élethez anélkül, hogy szembe kelljen néznem a szégyenemmel. Ezt a sao elvette és nagyon nem álltam még készen rá.

Egyre inkább éreztem, hogy a városban bujkálás hosszú távon nem tartható taktika. Az így szerzett kevés pénz nem fogja lefedni az itteni igényeimet. Hacsak nem egy istállóban akarok lakni.
Így hát egyre sűrűbben vállaltam veszélyesebb kalandokat. Csapatról csapatra csapódtam, a sálat maszkra cseréltem, és igyekeztem kivonni magam a játékosok krémjének számítók konfliktusaiból így a frontból és minden egyébből. Elég jól elvoltam így és működött is. Egészen az első találkozásig vele.
Napos és meleg nap volt, de még pont a kellemes. Ép végeztem az egyik küldettéssel és kicsit talán jobban is bele voltam mélyedve a gondolataimba, mint kellet volna így már csak a halk puffanásra és arra, hogy valaki majdnem fellök. A lány a földre huppant az ütközéstől és kissé riadtan nézett rám. Akkor azt gondoltam talán csak a maszk miatt. Vagy a kis baleset miatt”. Ha akkor tudtam volna, hogy mi rejlik a rémült szemek hátterében…
Egy középkorú, jóképű férfi sétált oda közben, sűrű bocsánat kérések közepette.
- Ne haragudj, néha hajlamos önfeledten és persze figyelmetlenül végig rohanni a városon, ha fagyiról van szó. – Neveti el magát, kellemes, megnyugtató hangon. – Gyere! Ne okozzunk még több kellemetlenséget neki. – Hívta magához, amitől láttam, hogy picit összerezzen, de engedelmeskedik és a férfi háta mögé bújik. – Még egyszer elnézést kérünk. – Hajolt meg kissé és a gyerek kezét megfogva elsétáltak mellettem. Nem szóltam ekkor semmit, amúgy is úgy tűnt, hogy igazából szívességet teszek neki. A kislány feltűnően kerülte a tekintetem. Visszafordultam utánuk, ahogy távolodtam tőlük és csupán ekkor tűnt fel, hogy az egyikük piros indikátoros. Vissza gondolva nagyon ostoba voltam. Éreztem, hogy valami nem stimmel és ha akkor közbe lépek talán most én sem viselném a gyilkosok billogát…