Solvik Sétálópark

Meglepödve pillantok fel, mikor valaki megzavar az elmélkedésben. Másokat biztosan elküldtem volna, hogy hagyjanak békén, de mikor felfogtam, hogy ki áll ellőttem, megengedtem magamnak egy kisebb mosolyt... Nem gondoltam volna, hogy ilyen véletlenek is léteznek.
Épp azon gondolkodtam, milyen elintéznivalóm van még, és már csak ez az egy fogadásból származott kötelezettségem maradt. Ki tudja meddig hallogattam volna, ha nem hoz össze minket így a véletlen.
Úgy döntöttem, ennek a lánynak megadom az esélyt, hogy beszéljek "arról", Persze csak, ha úgy alakulnak a dolgok.

-Az igazat szeretnéd hall...?

Majd mikor belevágott a szavamba, végighallgattam, amit mond, és most megállom, hogy ne fejtsem ki a véleményem, hogy most se nem péntek van, se nem tizenharmadika. Bár felőlem lehet akármilyen nap, úgyis egymásba folyik az összes, és nem teszek különbséget hétköznap és hétvégi nap közt. Sőt, azt se hiszem el, hogy pontosan kiszámolta, hogy én vagyok a tizenharmadik, akivel ma találkozik. Viszont megállom, hogy ellenkezek a kijelentéseivel. Vannak olyan emberek, akiknél csak rá kell hagyni a dolgokat, és nem szabad minden apróságba belekötni, mert a végén még sértödés lesz az egészből, pedig az ember nem is akarta megbántani a másikat. Az embernek tanulnia kell a hibáiból.
Kiváncsian vettem át a csomagot, de nem tudtam semmit se cserébe adni.

-Sajnálom, én nem hoztam neked semmit... Viszont, ha jól emlékszem, én még tartozok neked, igazam van?

Kiváncsian fürkészem, mind a lány reakcióját, mind a csomag tartalmát

-Azt akartam kérdezni, hogy az igazat szeretnéd hallani, vagy megelégszel az átlagos "kösz, minden rendben, nincs semmi különös velem" egyszerű hazugsággal?

Kivettem a csomagból, amit nekem szánt. Csodálkozva néztem fel a lányra. Ezt most valahogy nem tudtam hova tenni. Nem értettem, hogy miért kaptam tőle ilyet. Aztán azon gondolkoztam, hogy ez egyáltalán müködhet ebben a világban, ahol mindent kristályokkal, potionokkal, mobokkal és speciális képességekkel próbálnak meg megoldani, vagy helyettesíteni. Eddig nem tudtam elképzelni, hogy ez lehetséges volna, de semmit sem árthatok azzal, ha kipróbálom valóban müködik is egy ilyen szerkezet.
-Hallo?
Szóltam bele egy kissé bátortalanul, miközben lenyomva tartottam a szerintem megfelelő gombot, majd azonnal el is engedtem azt, mintha csak valamilyen válaszra várnék. Sosem volt előtte ilyenem, de a mükődési elvét azért ismerem.
Biztos úgy nézhettem ki, mint egy kisgyerek, aki új játékot kapott, és most azt próbálja, hogyan is kell játszania vele.

A válaszát meghalva sóhajtottam egyet, és miközben egy fogadó felé sétáltunk, nagy vonalakban elmondtam a lényeget:
-Én meghaltam, megjártam a poklot, és még nem születtem újjá. Legalábbis egy részem mindenképp.

Talán ködösnek hangzik, de valójában az igazat mondom. Asu halálával együtt, úgy érzem, bennem is meghalt valami, majd az azt követő gyász egy nagyon hosszú tortúra volt, ami számomra felért egy úttal a pokolban. Hosszú ideig ezek után nem is lehetett sokat rólam vagy tőlem hallani, annyira elzárkóztam a magam kis magányosságába, anélkül, hogy bárkinek is elmondtam volna, hogyan is érzek.
Az utóbbi időben viszont egyre gyakrabban merek társaságba keveredni, mint egy madár, aki a szárnyait bontogatja. Amíg nem merek szembenézni a tényekkel, addig a madárnak nem elég feszesek a szárnyai a repüléshez, és magamat sem tekintem teljesen egésznek.

Egy kis vidámságot csempész az arcomra a kis játék, viszont ez nem tart olan sokáig a kérdés után.
Eddig még nem hallottam ilyen komoly beszédet senkitől ezzel kapcsolatban... Ez egy kicsit felüdit, viszont a bajomon nem segít.
Végighallgatam a mondandóját, és nagyon nehezn bírtam ki, hogy ne sírjam el magam...
A lány mosolya azért segített ezen egy kicsit...
-Én már egy jó ideje nem érzem erősnek magam. Már azelőtt se, hogy gyakorlatilag összejötünk volna. Soha nem is akartam magam erősnek mutatni, persze olyan sebezhetőnek se, amilyennek most mutatom magam neked.
A mondatok az emlékekkel együtt törnek fel.
-Kezdetben még csak nem is bírtuk egymást... nem is tudom miért. Talán, mert ő volt az első vörös indikátoros, akivel találkoztam. Akkor még csak azt tudtam, hogy a rendszer szerint mit jelent ez a jelzés.
-Aztán történtek dolgok. Egyik küldetés a másik után, ahol véletlenül összefutottunk, és mindig megtudtam egy keveset a lányról.
-Az igazi fordulópont az volt, mikor Shu leszervezett egy páros küzdelmet, és össze kellett fognom vele, Shu, és egy másik idomár ellen... Aki nem igazán bánt szépen Asuval az indikátora miatt, és akkor... akkor én Asu miatt feladtam a küzdelmet, hogy segítsek a lánynak... Azóta nem az indikátor alapján itélem meg az embereket... Hisz mindkét végleg előfordulhat.
Felnézek a lányra. Nem tehetek róla, ki kell adnom magamból, mert már nem vagyok képes elviselni ezt.
-Azután, nem tudom miért, és hogyan, egyre inkább kezdtünk megbízni a másikban. És ezt is neki köszönhetem...
Előveszem az Artemis-t, és az ölembe helyezem.
-Gyakran elgondolkozom, hogy talán nem is vagyok méltó rá, mivel nem úgy került hozzám, mint másokhoz, hanem egy baráton keresztül, árverésen... de nincs szívem megválni tőle, hisz ez olyan, ami rá emlékeztet.
Meg persze a bolt is, ahova gyakran járok még vissza, de ez egy másik történet.
-Aztán egy nap, nem is tudom honnan, de rájött, hogy én még mindig keresem azt az embert, aki Anat eltűnése miatt volt a felelős. Aznap mindent elmondott.
Elhallgatok egy pillanatra. Ezeket az információkat Asu azért adta át nekem, mert megbízott bennem, nem tudom mennyire helyes ezeket továbbadnom az "eltűnése" után, de végül arra jutottam, hogy Asunak már nem ártok ezzel.
-Elmondta, hogy hogyan jutott hozzá el a Falánk, hogyan rakta ebből össze, mi történt Anattal, biztosított arról, hogy Anat gyilkosa már nem él, és elárulta, hogy egy titkos vörös céh vezére. Mikor ezen adatok tudatában is ott maradtam mellette, és nem futottam el, azt hiszem az törte meg a jeget.
Meg az a csók is egyértelmű volt, hogy mit jelentett.
-Nem tartott sokáig, csak pár hónapig voltunk hivatalosan együtt, talán. Viszont ez is elég volt arra, hogy az eltűnése után, majdnem egy évig ne akarjak előbújni, csak nagyon ritkán.
Mire idáig eljutottam, már nem nagyon tudtam visszatartani a könnyeimet, de egy kicsit megkönnyebültem, ahogy visszaemlékeztem a szép dolgokra.
-Én is arra jutottam, hogy nem örülne neki, ha emiatt elzárkoznék a világ elől, de.. de..
A patakzó könnyeim miatt, ezt a mondatot nem fejeztem most be.

Csak beszéltem. Alapvetően azok a dolgok, amikről beszéltem, nem voltak szomorú dolgok, bennem mégis megmozgattak valamit, ami miatt egy kicsit szomorűbbnak éreztem ezeket  a vidámabb történeteket is.

Nem húzodtam el az ölelés elöl. Tudtam, hogy erre most szükségem van. Még ha nem is igazán akartam elfogadni. Csak sírtam, és sírtam. Fogalmam sincs, mennyit sírhattam. Hosszú volt ez az év, miközben próbáltam elhitetni magammal, hogy meg fogok tudni birkózni a gondjaimmal egyedül. Könnyebb lett... Viszont van még valami, amit ki kell adnom magamból. A kölcsönzsepi vel letörlöm a könnyeimet, egy kicsit elhajolok a lánytól, de nem tolom el magam mellöl, és így folytatom a mondatomat.
-Hiányzik.
A lány szemébe nézek. A könnyek többsége már kijött, ezért egy picit könyebben megy a mondatok megfogalmazása.
-Nem csak ő. Eddig nem akartam beismerni, a szüleim, az öcsém... A családom is nagyon hiányzik...
Elhallgattam. Fogalmam sincs, mennyi az esélye, hogy egyszer ismét normális életet élhessek. Ez a világ már nem egyszer hozott ki belőlem olyan dolgokat, amiket kint (vagy fent, éppen hogyan vesszük), soha nem tudnék vagy akarnék megcsinálni.
Ezek után még meghallgatom az utolsó tanácsát.
-Köszönöm.
Ebben az egy szóban most benne volt szinte minden, amit most éreztem. Megkönyebülés, hiány, fájdalom, őszinteség, hála, remény. Még sorolhatnám az érzelmeket, de ezek voltak azok, amik most leginkább a felszínre kerültek. Persze nagyon is jól tudom, hogy ez még nem jelenti azt, hogy teljesen meggyógyúltam volna. Attól még messze vagyok, és rengeteg időnek kell eltelnie, hogy ez a fájdalom már ne legyen olyan erős, ami ismét arra kéztethetne, hogy adjak fel mindent.

Mikor a homlokomra teszi a homlokát, kénytelen vagyok mélyen a szemeibe nézni. Nem mintha kerülni akarnám a tekintetét, vagy valami, hisz ha zavarna, csak egy apró mozdulatot kéne tennem, és simán a lány tudtára tudtam volna adni, hogy nekem nem tetszik  ez a póz. De engem nem zavart. Így láttam, hogy a szemeiből hiányzik az huncut ragyogás, ami eddig leginkább jellemezte őt. Vagyis minden szót a lehető legkomolyabban gondolt. Sokkal másabb volt így, mint mikor megismertem.
-Mennyivel érettebnek tűnsz így.
A legkisebb pillanatra sem jutott eszembe, hogy ezzel akár meg is sérthetem a lovag lányt, és az sem igaz, hogy esetleg bóknak szántam volna, egyszerűen csak kimondtam, ami eszembe jutott, ahogy a szemébe néztem.
Érdekes, hogy néha egy mondat, vagy egy aprócska mozdulat mekkora lavinát tud elindítani.
Elemeltem a fejem a lány homlokától, majd lassan, óvatosan,  a vállamra tett kezére tettem a saját kezem, miközben végig a szemébe néztem. Nem szóltam egy szót se. Én nem igérek semmit, és az ő igéretét is csak bátorításnak vettem, hisz nem létezik olyan, hogy mindig elérhető valaki.
Megfogom a lány kézfejét, és gyengéden a nyakam felé tolom azt. A szemkontaktust fenntartva a másik keze után nyúlok a másik kezemmel, de mielőtt megfognám, és bárhová is pakolásznám, megállok a mozdulattal.
Ehelyett inkább elengedem a nyakamba tett kezét is, majdgyengéden átkarolom a lányt, és a fejemet a vállára hajtom, úgy hogy a keze még mindig a nyakamon pihenjen, ha azóta nem vette volna el esetleg. Így átölelve alig hallhatóan súgom a következő vallomást:
-Ai, én félek.

Mint mondtam, nem szántam bóknak, ezért csak egy mosolyt kap tőlem feleletként. Ennél többre nem is telik tölem.

A válasza után, néhány pillanatig csendben hallgatom a lány szívdobogását, vagy nem is tudom... Létezik-e egyáltalán olyan, hogy szívdobogás Aincradban. Minden esetre eltekintek a választól. Nekem bőven elég, ha én úgy érzem, mintha azt hallanám. Ilyen lehet a vihar előtti szélcsend.

Mikor a lavina elindul csak két dolgot lehet tenni. Illedelmesen kitérsz az útjából, és azt választod, hogy békésen folyjon tovább minden a saját megszokott kis medrében, vagy úgy döntesz, hogy hagyod magaddal elsodorni az árral, és előre meg nem jósolható történéseket indítasz el. Én már túl sokszor, és túl gyorsan tértem ki ez elől a lavina elől.
-Odakint szerintem egy kicsit másabb lenne. Hisz sokunknak volt családja, akik biztos háttért nyújthattak esetleg. Abban viszont igazad van, hogy odakint se tudnánk megtagadni a saját érzéseinket... Pontosan tudom, hogy még nem léptem túl Szonján, még ha Asunak ezt is mondtam... viszont egyedül se szeretnék maradni... de félek, hogy ismét elveszítek valakit, aki közel kerülne hozzám... Ezért próbáltam minél inkább taszítani az embereket, hogy ne is gondoljak rájuk... Leginkább rengeteg hazugsággal... Volt egy lány, aki tetszett, te is bírnád, hisz olyan... más, mint mások... Fogalmam sincs mi fogott meg benne, olyan magának, a saját világának való kis csajszi, és nem tudtam rá megharagudni semmiért.... azt hazudtam neki, hogy vér tapad a kezemhez, ez nem volt elég, hogy elüldözzem... aztán sikerült megsértenem valamivel, fogalmam sincs mivel, és azóta sem beszéltem vele... Persze, közben jött Asu, és mindent elsöpört egy éjszaka alatt... Nekem pedig imponált, hogy nem nekem kell kezdeményezni...

-Szerintem egy céhhez egy kicsit másképp viszonyul az ember. Persze tényleg nagyon sokban hasonlít egy családhoz, de egy céh megválogathatja a tagjait, és általában van egy közös érdek, ami összetartja a céhek tagjait.
-Én is köszönettel tartozom. Te vagy az első, aki végighallgatott, és nem vájkál bele a múltamba, az életembe...
- A halál odakint is ott volt körülöttünk, hisz balesetek, betegségek, vagy az idő sokszor szedtek maguknak áldozatot, csak mi ritkán törödünk velük, mert az esetek többségében nem fűz kapcsolat az elhunytakhoz. Öt évvel ezelőtt még hatalmas szenzáció lehetett az, hogy több ezer ember bennragadt egy játékban, viszont mára szinte  biztos, hogy leapadt az erre figyelők száma azokra, akiknek valamilyen rokonuk bennrekedt a játékban. Nem hiszem, hogy ezeknek a száma meghaladná az egymilliót, ami egy nagyjából 10 milliárd lakosságú bolygónak kevesebb, mint egy százaléka. Hogy mi jobban észreveszük, és nagyobb hatással van ránk, az egyetlen oka az, hogy jóval kevesebbeb is vagyunk, és ezáltal nagyobb az esélye, hogy olyannal történik valami, akit ismerünk, és mivel veszélyesebb is, nem csoda, ha gyakrabban történnem balesetek.

Figyelmesen végighallgatom a lányt, azok után, amit ő tett, ez a legkevesebb, hogy viszonozzam a kedvességét. Mikor hosszabb szünetet hagyott, és úgy éreztem mindent kiadott magából, akkor éreztem úgy, hogy most eljött az ideje annak, hogy én próbáljak meg segíteni neki. Vagy legalábbb egy másik nézőpontot is megmutatni.
-Nem ismertem Jint, és minden ember más, ezért az ő nevében nem beszélhetek. Viszont a vágy ott van mindannyiunkban, még ha egy kapcsoló le is tompítja azt... Ezért nem csoda, hogy hibázik az ember, főleg ha elhanyagoltnak érzi magát... Egyszer, két vagy három évvel ezelőtt, én is majdnem beleestem ebbe a hibába. Tényleg csak néhány másodpercen múlott az egész, de nem tudtam megtenni, mert nem éreztem semmit se a lány iránt, és elképzeltem Szonja reakcióját...
Elhallgattam egy pillanatra.
-Most nem rólam van szó... A lényeg, hogy bárki hibázhat, és nem szabad megharagudni a másikra, aki éppen ott van, és pont ki tudja használni azt a pillanatnyi gyengeséget, vagy ami még fontosabb, nem szabad megharagudni saját magadra, amiért az ösztöneidet magad elé helyezted.
-Nekem rengeteg bűntudatom volt az eset után, pedig én még el se jutottam az aktusig, így nagyjából el tudom képzelni, te hogyan érezhetted magad. Ez tartott egészen addig, míg nem volt az az este Asuval. A bűntudat ugyan megmaradt, viszont egészen eddig elnyomta sok másik érzés, és már tényleg csak a régi múlt egy aprócska foltjaként tekintek már rá az érzéseim palettáján.
-A múltat sajnálatos módon nem lehet újraírni. Vagy ha mégis lehetne, én nem nyúlnék bele sehol az életem lefolyásába. Hisz a döntéseimnek, a múltamnak köszönhetem azt, aki most vagyok. Ha a jövő ismeretében megváltoztatnám egy döntésemet, semmi garancia nincs arra, hogy annak az eredménye nem egy sötétebb jövő.

Ott ültem megszeppenve. A lány, aki vigasztalt, most vigasztalásra szorult. Ráadásul, ami a legrosszabb, pont pont miattam. Nem tudtam mitévő legyek...

Magyarázkodhatnék, de az a lényegen nem változtat. Olyan dologba tenyereltem bele, amibe nem kellett volna. Vajon ezt csináltam Kiwivel is? Talán túlságosan hozzászoktam, hogy Timidussal olyan közvetlenül beszélgetek, es ezen a szinten tartottam magam akkor is, mikor más emberekkel kommunikálok.
Fogalmam sincs, hogy bocsánatot kéne-e kérnem, vagy sem, hogy melyikkel sérteném-e meg még jobban a lányt.
Az első ötletem az volt, hogy úgyanúgy átölelem, ahogy ő engem, mikor én kezdtem el itatni az egereket, de ezt elvetettem. Az én ölelésem nem lehet ennyire megnyugtató.

A kezei után nyúltam, és ha nem kapta ki őket a kezemből a két kezem közé vettem, és gyengéden megszorítottam, jelezve hogy itt vagyok, és segítek, ha tudok... A kéréséen híven hallgattam. Hallgattam a sok gondolatról, amik hirtelen úgy összetodultak bennem. Az egyik szerint menekülnöm kéne, míg tehetném, de azt a gyávaság jeleként venné mindkettőnk. Egy másik gondolat erősen kiváncsivá tett, hogy vajon, mi történhetett a lánnyal, hogy ilyen hevesen reagál a szavaimra, miket kimondtam... Egy harmadik gondolat az volt, hogyha két ennyire összetört szív találkozik, akkor a legjobb gyógyír az lenne, ha.... de próbáltam elkergetni ezt a bűnös gondolatot. Tény, hogy erősen hiányzik a női érintés, de nem ennyire... nem annyira, hogy kihasználjam egy lány tehetetlenségét... Viszont a cselekedetem megelőzi a gondolataimat. Lassan hajolok az ajkammal a síró lány szája felé, miközben  tudat alatt arra számítok, hogy bármelyik pillanatban érkezhet a jól megérdemelt pofon.

// Seishin

Solvik. ~Na itt sem mostanában jártam~ Ez volt az első gondolat, ami átfutott az agyamon, ahogy kiestem a teleportból. Majd elárasztottak a már-már nosztalgikusnak tűnő emlékek. Hogy milyen volt a város régen, még az özönvíz előtt... majd romokban... Mennyi kisebb-nagyobb küldetés volt akkor ezen a helyen, amik mind-mind kisebb-nagyobb mértékben hozzájárultak az újjáépítéshez. És a legutóbbi ittjártam óta is mennyi minden változott. A fogadó előtt csak megálltam egy pillanatra, de nem mentem be. Az ablakon át senki ismerőst nem láttam, leszámítva a fogadóst. A gépi karakter pedig egyből felismert ahogy észrevett, ami elvárható, hisz volt egy hosszabb időszak amíg itt laktam. Eszembe jutott Riko, amikor ezen a szent helyen felkeresett pár gitárlecke végett. Régi szép gondtalan idők... amikor még a koboldok jelentették a nagy problémát és nem a báránybőrbe bújt farkasok, vagy éppenséggel a "Mindenható Rendszer" sajátos humorérzéke. Vajon mostanában mi lehet a lánnyal? A bossharcot leszámítva nem is láttam. Mondjuk nem csoda, hisz nem sűrűn hagytam el a Palota biztonságot nyújtó falait, pláne nem emberi időben. Most is csak azért jöttem ide, mert már kb szétuntam a fejem odahaza, főleg ilyenkor, mikor mindenki teszi a dolgát. Ez a hely pedig pont ideális egy kis nosztalgiázásra, és kicsit kiszellőztetni a fejem. Rövid séta után a parkban találtam magam. Lehuppantam az egyik padra, és figyeltem a környéket. Nem mondaná meg az ember, hogy ez a hely nagyjából három éve, az özönvíz idején nagyjából a földdel vált egyenlővé. Eszembe jutott, amikor a felszín alatt a barlangrendszerben kóvályogtunk, amit részben elöntött a víz, részben beomlott... és azok a furcsa, elemi sötétségből álló szörnyek... Eszembe jutottak a céhtársaim, akikkel együtt próbáltunk több-kevesebb sikerrel megoldani a helyzetet. Megmosolyogtatott, ahogy utólag visszagondolva milyeneket bénáztam. Vicces, hogy milyen nehezen akart leesni a tantusz, hogy azokkal a furcsa, kéken derengő kövekkel kell valamit csinálni, hogy történjen is valami. És szerencsére minden jól alakult. Majd kicsit elszomorodtam, ahogy az akkori Yuuki eszembe jutott. Szegény lányt nagyon megviselte hogy a város, amit otthonának mondott, akkor úgy festett... Remélem jól van ő is és Ai is. Az igaz, hogy kijutottak, de azt is tudjuk, hogy ez csak egy aprócska első lépés egy rögös és hosszú úton. Szanaszét cikáztak a gondolataim, hol a múltban, hol a jelenben, hol egyszerre mindkét idősíkon. Közben csak ültem a padon és élveztem a kellemes időjárást. A gyengén lengedező szelet és a fák lombkoronáján átszűrődő napsugarakat. Így, árnyékban kifejezetten jól esik kicsit kiülni, és elgondolkodni az élet nagy dolgairól...