Nagy Síkság

Tisztában voltam vele, hogy nem vagyok jó a dolgok elmagyarázásában, viszont akkor egy világ omlott össze bennem. Képtelen voltam vele megértetni a legalapvetőbb dolgokat is, amik szinte maguktól kéne érthetőnek lenni. De rájöttem, hogy hol hibáztam, ugyanis úgy fogalmaztam mintha egy hozzám hasonlóval beszélnék. Ő viszont csupán egy gyerek volt kinek az értelmi szintje, hogy is fogalmazzak, nem verdesi a plafont. Rendkívül türelmesen kell velük bánni és mindent, amit magyarázunk, le kell egyszerűsíteni. Kissé megdörzsöltem az orrnyergemet majd vettem egy mély levegőt mielőtt beszélni kezdtem volna.
- Azt akartam csak mondani, hogy nem szabad mindenkinek szót fogadni, csak ha már kiderült, hogy megbízható. Azért kell vakon követni, amit mondok mert én így okítok. Ha nem tetszik, választhatsz magadnak mást amint visszakísértelek a városba, addig viszont kénytelen leszel velem beérni.

Mivel nem szeretet volna együtt bent lenni velem a házba ezért nem erősködtem.
- Ez így jól össze van fogalmazva, viszont van ezzel egy picurka kis bökkenő. Más tudni és más ismerni. Nem halottam a kasztokat pedig az is nagyon fontos, ez határozza meg, hogy milyen pontokkal kezdesz. Egyeseknek nagy a sebzésük viszont kevés az életük és a védelmük. Másokra éppen az ellentéte az igaz, vagyis sok sebzést bírnak, de piciket ütnek, elméletileg én is ide tartozom, de ki tudja ebben a nagy kavarodásban. Ez fontos, mert ezek határozzák meg miként is harcolhat valaki. Így egy orgyilkosnak nem célszerű szemtől szemben támadni az ellenfelére sokkal jobb hátulról lecsapni. Lehet, hogy nem tisztességes, de két féle ember típus létezik, azok, akik mindent megtesznek meg a halottak. Vannak lovagok, állati idomárok, kardforgatók, nyilasok, harcművészek, orgyilkosok azt hiszem ennyi. Azért is jó kezdetben békés munkákat vállalni, mert jobb felszereléssel nagyobb az esély a lények ellen. Visszatérve a korábbi kérdésedhez, szörnyeknél látszik, a fejük felett egy szín ez mutatja, hogy mekkora a köztetek lévő szint különbség. Nem jut eszembe mik, azok, de a lényeg, hogy minél sötétebb és baljóslatúbb annál veszélyesebb a lény. Úgy tűnik, mindent tudsz így rám nincs is nagyon szükség, de amíg itt vagyunk, gyakoroljunk egy kicsit, felfoghatod egy játéknak is. Ha azt mondom, induljunk, de elindulsz mellettem, ha azt mondom, állj, te pedig azonnal megállsz, nem pedig érdeklődsz, és azután állsz meg. Ha azt mondom teleport előveszed a teleport kristályt és ha gyógyítást mondok, akkor a gyógyitalt. Végül, pedig ha azt mondom hasra, akkor azonnal lefekszel a földre. Ha jól csinálod, kapsz valami szépet tőlem ajándékba.
Az volt a célom, hogy tíz percen keresztül játszom ezt vele, persze ha sikerül rávennem.
- Állj, menjünk, állj, feküdj, kelj fel, teleport, gyógyítás, feküdj, kelj fel, menjünk, feküdj……

Végre valahára sikerült egy vágányba kerülnünk és nem beszélt el mellettem. Ez egy kicsikét megnyugtatta háborgó lelkemet, de nem túlságosan. Minden szavamat úgy szívta magába, mint az anyatejet és nem tett fel idegesítő és fölösleges kérdéseket. Mintha valaki mesélt volna neki erről az indikátoros marhaságról, nagy sajnálatomra én már nagyon sokat elfelejtettem, amit annak idején olvastam, illetve amit meséltek nekem.
- Pontosan. Az emberek felett azt jelenti, hogy öltek-e már vagy erőszakoskodtak-e másokkal vagy valami ilyesmi.

Sosem voltam oda a szabályokért és így megjegyezni se tudtam őket, ez az Aincardban sem volt másképpen. Nagy szerencsémre a kölyök hajlandó volt elfogadni az én feltételeimet és egyetlen nyafogást sem halottam, míg véget nem ért a játék. Egyszerűen nem akartam hinni a saját szememnek, azt hitem, amíg félre néztem kicserélték egy másik szemüvegesre.
- Nem volt rossz kölyök, átmentél az első leckén. Amíg együtt maradunk az erdőben addig, ha ezeket meghallod, tőlem azonnal végre kell hajtani. És lásd, kivel van, dolgod amint visszaérünk, védett területre meghívlak egy fagylaltra, sütire vagy arra, amit csak akarsz.
Tudtam, hogy nem akar a városban menni, de sajnos egyik fa tövében se láttam takoyaki árust, se jégkrémest.
- Volt aki elmagyarázta a dolgokat, én előtte sokat olvastam, meg a szerencsémnek köszönhetően találtam pár holmit.
- Azért voltam, egyedül mert egyedül akartam lenni. Néha az embernek szüksége van egy kis magányra, meg itt az erdőben nem találsz veszélyesebb lényt nálam. Leszámítva, ha bóklászik egy másik játékos. Hagyjuk, az én szintemen ez a hely olyan mintha te bemennél egy nyúl ketrecbe, de ne aggódj, észbe se kapsz és még nálam is erősebb leszel. Egy támogatónak sem kell a nap huszonnégy órájában a mások hátsóján lógni.

Kiderült, hogy ő egy állatidomár és egy Chancer féle személy elmondta neki az alapokat.
- Rémlik valami, mintha vásároltam volna egy ilyen nevűtől egy gyűrűt. Az idomárokról nem tudok sokat de..- itt elhallgattam és az ujjamat a szám elé rakva jeleztem ő is tegyen így.
Nagy meglepetésemre a szemem sarkából észrevettem amint egy bokor pár lépésnyit közelebb jön, hozzánk majd megtorpan. Sok mindent láttam már ottlétem során, ez viszont még számomra is szokatlan volt.
- Utánam.- suttogtam majd óvatosan lépdelve megkerültem a bokrot. – mondta a fiú.
Nagy meglepetésemre a korábbi párocska volt akik éppen vitatkoztak bizonyára miattunk.
- Szerintem ez a kéjenc elrabolta azt a kislányt. – válaszolta a barátnője,  vagyis én annak hittem.
- Szerintem is, de mi van ha, igaz ez csak feltételezés, ha ő az apja.
- Hát koruk mindkettőnek megvan hozzá, de miért visított?
- A gyerekek néha szoktak nyafogni. Tudod te is milyen voltál gyerekként mikor nem engedtek mezte…
- Megmondtam, ha még egyszer beleolvasol, a naplómba én töketlenné teszlek.
- Jöttek megmenteni. – tátogtam a tanítványomnak.

Úgy tűnt tetszik neki a leendő jutalom és nem volt mérges, azért mert nem ott helyben kapta meg. Még emlékszem azokra az időkre mikor még nagyon kicsi voltam és így utólag visszagondolva, sajnálom szegény szüleimet. Talán a sors űzött velem csúf tréfát mikor összehozott engem ezzel a fura gyermekkel. Régen én nyafogtam akkor viszont az én idegeimet próbálta valaki szétcibálni.
- Rendben van, fagylalt süteménnyel, nem fogom elfelejteni.
Volt, hogy már együtt eszegettem másokkal viszont nem emlékeztem egyetlen egy gyerekre sem, igaz mindent el kell egyszer kezdeni. Egyetlen ebédbe vagy vacsorába csak nem halhat bele az ember, igazam van? Na, szóval kiegyeztünk egy fagyizásba, nagyon reméltem, hogy nem fog kimenni abból a lyukas fejemből.

Ez után arról mesélt, hogy sokat kell még olvasnia, ami elég derék dolog. Az akkori világban az emberek egyre kevesebbet olvastak, a gyerekek meg pláne.
- Mindkettőre szükség van, az elméletre és a gyakorlatra.
Nagyon meglepődött azon, hogy lehet még nálam is erősebb egyén Aincrad világában. Ez számomra szokatlan volt, ugyanis ahhoz voltam hozzá szokva, hogy én vagyok a gyengébb. Mikor összehozott a sors azzal a néma kislánnyal úgy csapta szét azokat a farkasokat mintha csak papírból lettek volna. Ez is azt bizonyítja, hogy nem szabad a könyvet megítélni a borítója alapján.
- Korodhoz képest elég szomorú történeteket nézel. Még túl korai, hogy ilyen ostobasággal mérgezd magad. De én nem vagyok se mester, se kedves ember, az túlságosan is bosszantó lenne.

Mikor lebukott a páros én nem is tudtam mit kéne mondanom ezért inkább átadtam a terepet a fiatalabb kollégámnak. Sajnos ő sem járt sikerrel, sőt a nőszemély elkezdett késsel vagy mivel hadonászni, bizonyára valamiféle cukros bácsinak nézett engem. Újfent vettem egy mély levegőt, sokkal mélyebbet, mint azelőtt majd teli torokból elüvöltöttem magam.
- Csönd legen! Miféle alaknak gondolsz engem. Ez a zsebpiszok itt a húgom és megpróbálom beleverni a fejébe, hogy legyen óvatosabb, de nem hallgat az okos szóra.
Úgy tűnt a blöfföm nem igazán hatott azonban végre abban hagyta a vagdalkozást meg a kiabálást.
- Igazat beszél? –kérdezte a lányt.
Mikor végre visszatért a csönd eltűnődtem a kérdésén majd röviden válaszoltam.
- Támadni túl bosszantó dolog. Megtehettem volna nyugodtan, hogy eltűnök a kristállyal. Embernél nem lehet tudni kivel állunk szembe. Lehet, hogy le tudtam volna fegyverezni, de az sincs kizárva, hogy egy csapással kettévág.
Miközben beszéltem az egyik közeli bokorból egy aranyos kis nyuszika ugrott elő, ráadásul egy szép szál répa volt a szájában. Nem tudom honnan szerezhette, én legszívesebben elmentem volna, de nem hagyhattam ott a kölyköt. Normál esetben talán cukinak ítéltem volna akkor viszont csak egy újabb púp volt a hátamon.
- Nézd meg ezt a tapsi fülest és mond el mit gondolsz róla.

Úgy tűnt egy igazán talpra esett lánnyal hozott össze a sors, ami egyszerre volt áldás és átok. Nekem sajnos más kifogás nem jutott eszembe mivel lehetne lenyugtatni azt a hárpiát. Igaz, mondhattam volna, hogy lányom, de ez mégis csak túlzás lett volna. Még korainak éreztem az apaságot majd talán kicsit később, ha megtaláltam az igazi nőt. Ezzel el is érkeztünk a következő problémához, ha én lennék az apja, akkor ki az anyja? Volt elég bajom így is nem kellett nekem ráadásnak, hogy egyedüli szülőként neveljek egy meglehetősen makacs leánykát. Később majd nem győztem volna elhajtani tőle az udvarlókat, ami tényleg egy idegőrlő dolog. Elnézést teljesen bele vagyok habarodva, vagyis kavarodva ebbe a témába így amondó vagyok, hogy lapozzunk egyet.

Én ugye azt állítottam, hogy a testvére vagyok ő pedig szinte minden habozás nélkül rábólintott és szőtte tovább a mi kis történetünket. A korábbi viselkedése ellenére nem feltételeztem róla, hogy ilyesféle intelligenciával rendelkezik. Azt nem bírta elfogadni, hogy előbb meg kéne erősödnie a városban és utána megtámadni a harmat gyenge szörnyeket, viszont olyat füllentett, amit egy profi szélhámos is megirigyelt volna. Az a két majom meg bevette pont ahogyan azt kell tokkal vonóval, de azért biztosították a kölyköt, hogy ha kell ott lesznek a közelben.
- Nem kell. – mondtam dörmögő hangon.

Államat kezdtem vakarni attól, amit a szemüveges mondott nekem, miszerint ha erősek lettek volna, nem bujkálnának a bokorban.
- Meglehet viszont ketten voltak. Máskor tényleg megpróbáltam volna palacsintát csinálni belőlük, de ma nem voltam az alkalomhoz illően öltözködve. – sajnos nagyobb marhaság nem jutott az eszembe.
Nem sokkal később megkérdeztem mi a véleménye arról a szőrös kis állatról és ismételten sikerült meglepnie. Arra számítottam, hogy valami olyasmit mond, hogy olyan cuki, hogy majdnem belehal, meg szeretne egyet házi állatnak. Rögtön a hasára gondolt meg, hogy nem valami könnyű elkapni a nyulakat. Tetőtől talpig végigmértem a leánykát, hogy tényleg-e egy kölyökkel van dolgom. Nem is gondoltam, hogy a kinézete ellenére egy igazi kis haspókkal hozott össze a sors. Az is megeshetett, hogy hozzám hasonlóan ő sem nézett bele abba a tükörbe és egy száz kilós vén szivarral csevegtem valójában. Az már csak hab volt a tortán, hogy szőröstül, bőröstül kielemezte a kis jószágot minek következtében leesett az állam.
~ Ki van csukva, hogy ő ennyi idős legyen.~ gondoltam magamban.
- Ő hát ízé, foglyuk rá.

A lány kinek még mindig nem tudtam a nevét elindult a nyúl után, én pedig ő utána. Ha látatok annál furcsábbat, mikor egy két méteres férfi behajlított térdel futás közben megpróbált elfogni egy fehér vatta pamacsot akkor mondjátok el, mikor velem találkoztok. A mérete ellenére szörnyen gyorsan tűnt az az állat, ráadásul nem is tudom miért próbáltam meg elkapni. Többször próbáltuk sarokba szorítani, annak mégis sikerült minden egyes alkalommal egérutat szerezni, úgy, hogy még a répáját sem hagyta el. Miközben ott fel, alá és cikcakkban rohangásztunk nem egyszer majdnem lehengereltem a pirinyó kis védencemet. Szerencsére egyikünk az utolsó pillanatban mindig sikeresen kitért. Sajnálatomra az én szerencsém nem tartott ki sokáig ugyanis elkaptam a nyulat. Magában ezzel nem lenne baj, azonban a lendület tovább hajtott és mikor a mellkasomhoz szorítottam volna a kis bestiát, teljes erővel belerohantam egy fába. Fájdalmat nem éreztem viszont hatalmas zajt csaptam ráadásul nem kevés falév is rám hullott. Nem tudom, hogy a játék része volt-e, de hátra borultam, mint a krumplis zsák a répafaló pedig kiszaladt a kezemből. Nem tudtam mást tenni, mint bámulni az eget akárcsak egy rakás szerencsétlenség.
- Látta valaki annak az ízének a rendszámát? – tettem föl a már klasszikussá vált kérdést.
Az életerőm nem csökkent le, legfeljebb a páncélom egy hangyányit. Csak bámultam felfelé, mint borjú az új kapura és próbáltam ki találni most mit is kéne csinálnom. Ha esetleg megpróbálna ő segíteni igyekezném azzal a mondattal távol tartani, hogy nem kell engem pátyolgatni.

- A helyzet akkor oldódott volna meg békésen, ha mindenki törődik a saját dolgával. Kérdeztem én akkár egyszer is milyen bűnös dolgokat művelnek itt kettesben? Nem én. Akkor tehetnek egy szívességet.
Megkérdezte tőlem a leány, hogy ezen túl bátyónak kell-e szólítania, amitől felcsúszott a szemöldököm.
- Meglehet, azonban abban a pillanatban leharapom a fejedet. – közöltem finoman.
Amúgy nem valószínű, hogy bármit is tettem volna, de kifogytam az indokokból, amiért panaszkodhatnék. Sajnos nem emlékeztem pontosan miért lettem ilyen pokróc, de nem is igazán érdekelt. Ilyen voltam és kész, ha valakinek ez nem teszik, akkor így járt.

Miután sikeresen nekimentem a fának valami oknál fogva nem volt sok kedvem felkelni. Végtéren is onnan már képtelenség volt lejjebb esni, és meg se üthettem magamat többször. A lány ahelyett, hogy vágyainak tárgyát kergette volna inkább hozzám sietett, hogy megnézze nem-e lett valami bajom. Megkért arra, hogy tanítsam, meg miképpen kell az emberek ellen harcolni. Sajnálatos módon én magam sem tudtam, hogy mi is a legmegfelelőbb módja, ez viszont nem mondhattam el neki. Milyen az a mester, aki még ennyire sem képes? Azt kellett hinni továbbra is, hogy nagy tudással rendelkezem. Ha kiderül egy vezetőről, hogy tanácstalan, akitől tanácsot és bátorítást várnak minden odaveszhet.
- Majdnem ugyanúgy kell ellenük harcolni, csak másképpen. A különbség az, hogy egy ember teljesen másképp gondolok, mint egy mob. Én csak az alapokat tudom megmutatni, de mindenkinek maga kell kitapasztalnia milyen az ő stílusa. Most mi ketten megmérkőzünk, de jobb lenne, a városban ahol a csapások nem okoznak semmiféle sérülést.
Én visszamentem volna, de a lánynak kellett dönteni, ugyanis semmi kedvem nem volt ismét veszekedni. Úgy véltem az lesz a legjobb, ha egyből beadom a derekamat.Amíg arra vártam, hogy lesz-e újabb csetepaté, valami megragadta a figyelmemet. Az egyik bokorban egy tárgy megcsillant, de nem tudtam mi lehet az, tehát odamentem és egy ládát találtam.
-Legyen a tiéd, nekem van már elég lim-lomom, amit cipeljek. - ezzel a lány elé toltam.

/Köszönöm az ismerkedést./