[Küldetés] Új ruha frissiben!

A békésen ugráló nyuszikat figyeltem magunk körül, miután megérkeztünk a kisebb erdőhöz.
- Százfogú valami… - sóhajtottam fel. Fogakat nem láttam, nem hogy abból tucatszor százat.
Reménytelennek tűnt a helyzet és bánatomban kezdtem el lóbálni a kovácstól kapott fegyvert a kezemben. Egy lóbálás és az összes nyúl felém nézett. Nem rágták tovább a füvet, nem pislogtak. Lóbáltam még egyet a karom és követték a fegyvert a szemeikkel, majd kezdtek el hízni és hízni. A felpuffadásuk nem tetszett és lepődtem is meg ezen. Már nem csupán csak az első két foguk volt látható, hanem a szájukat nyitották és nőtt pillanatok alatt több és több fog azok mellé. Ijesztő látvány volt mind.
- Azt hiszem megtaláltuk a százfogúkat. – jegyeztem meg, majd ugrottak is ránk a vérnyuszik.
Félelmemben egy vékony hang hagyta el a számat, mit kiabálásnak szántam, de inkább tűnt női sikításnak. Mindegy is volt, nem foglalkoztam vele, hisz labdák módjára repültek felénk a gömbölyű fenevadak. Lehetett hallani miként csattogtatták állkapcsaikat, megmutatva ezzel, hogy száz foguk veszélyes volt.
Lehajoltam pár elől, majd guggoltam még lejjebb a következő rohamuk elől.
- Hisame. – szóltam neki, majd néztem miként ugrott egynek. Nem tudta bántani, nagy volt a bundája az átkozott nyuszinak. Bántam, hogy most nem volt olyan könnyű a párharc, de legalább három – négy nyulat le tudott foglalni.
Felém mondhatni újabb hullám repült, azonban most nem tudtam elhajolni és csimpaszkodtak a ruhámba. Kétségbe estem, majd vetettem magam egy fához, hogy megszabaduljak tőlük. Erősen ütöttem testemmel a fát és dörgölőztem ahhoz. A kéreg éles volt és e ok miatt sikeresen váltam meg a fogas bundáktól. Egy nyuszi felém ugrott, én pedig félre léptem és fejelte le az állat a fát. Kárörvendő nevetésem volt, örültem a sikernek, ugyanakkor hamar fel is tápászkodott a földről.
A fegyverem rántottam és ütöttem őt, majd örültem meg, hogy egy ütésem elég volt, hogy kiterüljön a földön. Fordultam egy másikhoz és emeltem a karom, azonban többen támadtak rám. Nem tudtam védekezni és csak szemléltem miként közelítettek felém, végül Hisame söpörte el őket, mit meg is köszöntem neki.
- Átkozottak! – élénkültem fel és kezdtem el én futni feléjük. Én támadtam őket most és nem ők engem.
Eggyel egy fa körül szaladgáltam és megunva a játékunkat fordultam meg hirtelen és futott a fegyverembe. Egy az ágon lógott, azonban a képességemet használva könnyítettem magamon és ugrottam, hogy érjem el őt. Ütésem egyszerű volt és tiszta. Melyiket korábban kiütöttem, már felkelt, azonban ezt a kettőt eltettem magamnak.
Csatakiáltás közepette indult újabb rohamom és lett két újabb áldozatom. Kezdtem fáradni, azonban jól emlékeztem, hogy a kovács sok nyulat kért tőlünk, így ütöttem még hármat magunknak. Összesen hetet fogtam végül, mit elégnek véltem, majd fordultam a társamékhoz, hogy megnézzem ők hogy álltak.
- Szerintem lassan elég lesz! – szóltam hangosan hozzájuk.

- NYUSZIK? Most komolyan? A százfogú vadgyapjú egy felfuvalkodott cápafogsorú nyúl? Basszus, behalok! - kezdek el cinikusan röhögni, mikor Peter felhívja a figyelmemet a duzzadó és folyamatosan egyre mutánsabbá váló jószágokra. Így már értem, hogy a kovács miért mondta azt, hogy mi is tutira ismerjük ezt az állatot. Mivel elég meggyőzőnek tűnt az a jól megtermett pasas, ezért én naivan hiszek abban, hogy azok a tőle kapott fegyverek hatékonyak lesznek a vadgyapjak begyűjtésében. Tétován odaléptem egy bolyhos elé és a fejére kólintok. Az beájul, én pedig diadalittasan röpítem is a fülénél fogva az inventorymba, mint valami feneketlen zsákba. Ezek szerint a one-hit sebzések elegendőek, hogy harcképtelenné tegyük őket. Felbátorodok, és nagy iramban belevetem magam az erdő rengetegébe.
Pár perccel később társaim arra lehetnek figyelmesek, hogy úgy csapkodom a százfogúak fejét, mint abban a játéktermi majomütögetős játékban a kölkök, aztán két marokkal halomra szedem a dögöket, mintha 1-1 csokor virágot szednék a réten. Menü lenyit, orral, mert persze mindkét kezem tele van a tapsifülesekkel, aztán behajigálom a jószágokat. Még jó, hogy nem igazi nyulak, mert most csupa szőr lenne a kényes ruhám, plusz a nyuszi pisi szaga nem éppen a legkellemesebb illat, ami után bomlanak a nők.
- Szép munka, látom ti is hasítottatok egy párat - vigyorgok a társaimra - Azt hiszem ideje visszaindulnunk a kovács komához. Kíváncsi vagyok, milyen jutalomban részesít, amit pénzzé válthatunk, s amivel felgöngyölíthetjük ezt az egybefolyó küldetésáradatot - azzal intek is a többieknek, hogy induljunk visszafelé. Kedélyesen fütyörészni kezdek, mert abban bízom, hogy tényleg hozzájutok egy pár szőrmés lábbelihez télire.

A kovácshoz visszaérve csalódottan kellett tapasztalnunk, hogy ő nem volt a helyén. Nem akartuk, hogy munkánk fölösleges, a százfogú vérnyulakkal való küzdelmünk semmis legyen, így keresni kezdtük őt a reménnyel, hogy csak elbújt előlünk. Hatalmas termetével szerencsénkre kevés hely volt, hol megpihenhetett volna, de nem találtuk őt. Helyette hozzánk csapódott két ártatlan kicsiny teremtés. Két kölyök, gyermekek, kik ismerősek voltak számomra.
Kérdezve őket hamar kiderül, hogy az Asszony, Musaka néni barátnőjéhez tartoztak. Jobb ötlet híján nem igazán tehettünk mást, minthogy vissza kísértük őket. A nő a bundával nem sokra ment volna, hisz neki fonal kellett, de jó cselekedünk talán elég lett volna, hogy a Musaka ruháját megvarrja neki. Az egyik gyerkőc a fiú karjába csimpaszkodott, míg a másik hatalmas kört leírva Kuroko körül ölelte át Hisamét és emelte fel. Ostoba sárkány volt, futnia kellett volna, de hát nem figyelt és én kedvesen nem akartam segíteni neki. Bűnhődhetett figyelmetlensége miatt.
Sétánk nem volt örömteli, ugyanolyan volt, mint Musaka asszonyság gyermekeivel, figyelni kellett rájuk és engem hamar lefárasztott a Hisamét dédelgető kölyök.
A háznál ismerős termetre figyeltünk fel és közelebb lépve a bejárathoz ismertük fel a kovácst, miként a barátnővel beszélgetett.
– Jó, hogy jöttetek srácok. – mint korábban, most is a vállamat markolta kezével és mint korábban most is rá kellett jönnöm, hogy nagy hatalmas ereje volt a kovácsnak – Nem ismertek valakit, kedves, aranyos teremtést, női kezet, aki vigyáz a gyerkőcökre? Ide kéne hoznotok, míg mi… hát tudjátok! Hisotonak kéne új mellény, sok errefelé az útonálló. Nincs nyugtunk felpróbálni.
- Idegenek előtt ne hívj így, te tuskó dömper! – zavarába ütötte fájdalommentesen a kovácsmestert.
Kedves, aranyos, női teremtést nem igazán ismertem.
- Hát kedves és sokak által aranyos is vagyok, Kuroko pedig nő. – fordultam felé – Ketten talán kiteszünk egy értelmes valakit. - Anatra nem gondoltam. Lehet kedves volt, de aranyosnak biztos nem mondtam volna, azonban a plusz segítség mindig és mindenkor jól jött – És van egy Anat is, talán meg tudunk birkózni a gyerekekkel, ha elkészül az a bizonyos ruha, miért eredetileg is jöttünk. – kacsintottam.

Valahol mégiscsak hasznomra van ebben a játékban, hogy marketing szakra jártam... ezek az NJK-k könnyen meggyőzhetőek, - nyilván erre vannak programozva - nem is kellett nagyon megdolgoznom a napraforgó illatú lányt. Pár bókom és udvarias kérésem elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy velünk tartson, mire azonban visszaértünk, teljesen haszontalanná vált minden erőfeszítésem: a gyerekeke már hazasoroltak, nem kellett melléjük dajka. Elég kellemetlenül éreztem magam, hogy iderángattam a lányt. Próbáltam zavartságomat egy felé intézett kínos mosollyal leplezni, ami nem sikerült túl meggyőzőre. Hisoto sopánkodása után tanult kollégámnak úgy vág az esze, mint a beretva. Rögtön eszébe jut, hogy ha már dadusnak nem kellett a leány, mégse ácsorogjon itt feleslegesen a kapualjban, fogjuk be az asszonyság mellé segédnek. Zseniális ötlet, nem is értem miért nem nekem jutott először eszembe. Bólintok Peternek, jelezvén, hogy egyetértek vele, és megteszek minden tőlem telhetőt az ügy érdekében. Kuroko felé is intézek egy megnyugtató mosolyt. Odafordulok a napraforgó illatúhoz:
- Drága hölgyem, bátorkodnék egy újabb kéréssel fordulni Önhöz, bízva abban, hogy nem veszi tolakodásnak és otromba telhetetlenségnek részemről. Amint hallhatta, ez a szegény asszony majd megszalad, annyi tennivalója van. Ha már iderángattuk kegyedet, bízom benne, hogy nem lenne szíve egyedül hagyni a bajban Hisotot. Társaimmal a kovács után mennénk, hogy majd beszerezhessük az alapanyagot a szabónál, kegyednek csak annyi feladatot szánnánk, hogy míg mi távol vagyunk, tartsa szóval az asszonyságot, s ha kedve és energiája bírja, akkor segédkezzen neki. Remélem nem túl udvariatlan a kérésem. Gondoskodom róla, hogy munkájáért cserébe kegyednek is jusson egy új ruha!

A lány maradt, mi pedig egyszerűen csak tovább álltunk a kovácshoz.
A mesélését, hogy miként szabadult meg a százfogúak bundájától, azt csak egy igen összeszedett és jól megjátszott „Azta” – val tudtam le reagálni. Különösebben nem érdekelt most, hogy miként nyúzott nyulakat. Út közben a boltossal is találkozott, minek nem tudtam, hogy örülnünk kellett e volna, de már nem volt mit tenni. Pénzt nem fogadott el tőle, egyszerűen csak odaadta, mit oda kellett! Arany kellett volna nekünk, így ezen információk megemésztéséhez kellett egy pár perc nekem.
Miután mesélt, rátért a lényegre és a jutalmunkról gondolkodott. Hatvan aranyat akart nekünk adni, mi elég lett volna, de minthogy korábban jó perceket töltött el nekünk köszönhetően ezt mind fejenként gondolta adni nekünk. Szemeim felcsillantak és nem tiltakoztam ez ellen.
„Könnyes” búcsúnk kellemes emléket hagyott bennem. Nem, mert elválltunk, hanem mert a plusz munkánkért ajándékokat is kaptunk tőle. Nem figyeltem a többiekre, csupán csak a miniatűr Hisame hasonmást csodáltam a nyakamban.
- Hidd el, hogy egy ilyen jó kézben hamar fel fog nőni, és akkor jól jön majd ez az emlék. – szólt kedvesen mély hangjával, én pedig csak némán, mosolyogva bólintottam és csak egyetlen szót tudtam kinyögni, mégpedig, hogy: „Köszönöm.”

Fejemben örömtáncot jártam, miként a boltosnál járva az nekünk adta a fonalakat. Felismerte a nyakláncokat és még a kovácsnak szánt aranyat is nekünk adta. További hatvan arany ütötte a markunkat fejenként. Első küldetéseim egyike volt ez és bár nem voltunk még a végénél, máris gazdagodtunk nem is kevés arannyal. Egyszerűen így kellett meghozni egy játékos kedvét a játékhoz! Újabb „Köszönöm.” után folytattuk az utunkat.

Hisoto asszonyság lelkesen dolgozott az újdonsült segédjével és már elkészítették a várva várt ruhadarabot, mit vihettünk is tovább, azonban ő is megállított bennünket egy pillanatra és akart jutalmazni minket. Bár mondtam, hogy nem lett volna fontos ez, mégis egy természet gyűrűvel távoztam tőle. A többiek nem tudtam, hogy mit választottak. Féltem, hogy a „Köszönöm.” szó már elkopik, de túltéve magam ezen, hangos köszöntem meg neki is az ajándékot.

- Hol maradtatok eddig? – állt nekünk Musaka asszonyság - Mi tartott ennyi ideig? A pulyák is maguktól hazajöttek, csak semmi felügyelet?!
- Meghoztuk a ruhát. – emeltem le azt a vállamról – De ha nem fontos akkor megyünk is inkább. – fordultam meg.

Hát az agyamat eldobom... Öregem, még ilyet! Ez a hálátlan némber még arra sem képes, hogy megköszönje az új ruhát. Értetlenül pillogok Musaka asszonyság előtt állva, és még a nagy beszélőkém is befuccsol most. Fortyogok magamban és próbálom elfojtani a dühömet, ami kis híján forró gőzként robban ki a füleimen, mint a rajzfilmekben. Na de lássuk csak, hogyan is jutottunk el idáig!
Sikerült teljes egészében felgöngyölnünk ezt az ügyet, de még magam is meglepődök az eddigi huzavona után, hogy mégis milyen könnyedén, na meg mennyi nyereséggel. Kezdve azzal, hogy a kovács a vérnyulak könnyen nyúzhatóságáról áradozott, aztán olyan személyes ajándékkal lepett meg, amiről álmodni sem mertem. Honnan a csudából tudhatta, hogy eszeveszetten rajongok a macskákért? Rögtön nyakamba is akasztom a medált, cseppet sem törődve azzal, hogy mennyire nem férfias az új macsekos nyakláncom. Ahogy elnéztem sárkányos társam is hozzám hasonlóan lubickolt a boldogságban az ajándék és a kedves szavak nyomán.
Aztán tovább haladva az árus fickó hozzánk dobott 60 aranyat. Fejenként! Azt hiszem ennyire bőséges pénzösszeghez még nem jutottam játékos pályafutásom során, még a Traide master képességemnek hála sem. De ha mindettől nem lettünk volna már így is elégedettek - márpedig én nagyon is annak tűntem vigyorogva a macskás medállal a nyakamban és 60 arannyal a zsebemben - a fonalas férfihoz érve sokkal nagyobb meglepetésben részesülhettünk. Nemhogy nem viselkedett velünk olyan otromba módon, mint ahogyan azt korábban tette, de még újabb 60 arannyal is megtömte a virtuális erszényünket. Ismét fejenként. Ismét heves köszönetek.
Mindezek után diadalittas vigyorral, s a szemeimben csillanó dollárjelekkel érkeztünk meg Hisotóhoz, ahol a hölgyek éppen roppant mód serénykedtek. A fonalakért cserébe egy értékesnek tűnő gyűrű kollekció egyik darabjával jutalmazott meg bennünket. Én magam egy Természet gyűrűt választottan, s mikor felhúztam ujjamra, szinte madarat lehetett volna fogatni velem. Lágy kézcsókkal illettem mindkét kacsóját a napraforgó illatú lánynak, s további köszönetképpen hoztunk neki is elegendő fonalat.
Kicsit hosszasabbra nyúló búcsúzkodás után kötöttünk végül ki Musakánál az elkészült ruhákkal, aki viszont arcátlan módon még megköszönni is elfelejti, ráadásul még le is teremt bennünket. Nincs más választásom, annyira begőzöl az agyam, hogy fogom az elkészült ruhás csomagot, majd erélyesen az asszonyság kezébe nyomom azt: - Itt van, fogja, legyenek vele boldogok, de most már könyörgöm, tüntesse el azt az idegesítő sárga jelet a menümből azzal, hogy lezárja a küldetésünket!