[Küldetés] Új ruha frissiben!

Követnek. Az észlelés jártasságom nélkül is könnyű volt észrevenni, hogy követnek. Nem a legügyesebb nyomkövető lehetett üldözőm, mert többször is lebukott napközben, de annyira azért mégsem volt balfék, hogy az arcát is megláthattam volna. Lehet nem is egyedül van, hanem egyszerre többen is a nyakamra szálltak. Igen-igen, ketten vannak. Vagy csak egyszerűen kezd bezsongani az agyam és képzelődöm? Mi van, ha az a két idétlen kölyök rámküldte az emlegetett bátyjukat? Na de miért nem áll elém, és hív ki egy párbajra, ha a testvérei sérelmeznek valamit. Én csak az engem megillető jussomat hoztam el a partyból, amit a rendszer amúgy is nekem ítélt. Arról nem tehetek, hogy a két kis mitugrász olyan gyenge, hogy nemcsak jutalmat képtelen szerezni egy küldetésből - hiszen a mobokat egytől egyig nekem kellett lecsapkodnom - de még önmagukat is képtelenek voltak megvédeni. Nem is értem, hogy miért rám támaszkodtak és nem a drágalátos bátyuskájukra...
Mindenesetre kezdek beparázni. De most komolyan... baromira élvezheti az a tag, hogy frászt hoz rám. Eddig zsebre dugott kézzel, ugyanakkor elegáns mozgással közlekedtem a Kezdetek Városának centrumában, de minden egyes kanyarban a szemem sarkából az engem követőt lestem. Aztán kihúztam kezeimet a zsebeimből, összevontam magamon köpenyemet és szaporázni kezdtem lépteimet, mert úgy éreztem, mintha már az árnyékomat taposnák. Tuti bekattantam. Ez már kezdődő üldözési mánia?
Nem bírom tovább, futásnak eredek! Nem feltétlenül menekülök, inkább tesztelem a követőmet... mármint hogy valóban követ-e valaki, és ha igen akkor akar-e egyáltalán valamit tenni velem, vagy csak egyszerűen megfigyel. Ahogy szaladok egyre kijjebb a városból, úgy gyorsítok az iramon. Most már egyre gyakrabban és nyíltan hátranézek, mivel mögöttem haladó léptek zaját észlelem. Tehát még mindig követ! Szemeim idegesen kitágulnak, és ahogy fejemet visszafordítom, egy három fős társaságba botlok. Szó szerint. Ugyanis figyelmetlenségemnek és pattanásig feszülő idegeimnek hála majdnem keresztül esek egy jégsárkányon. Az utolsó pillanatban még sikerül kikerülnöm, és egyenesen a vörös kabátos lány háta mögé veszem az irányt. Már kapaszkodnék is a vállába, hogy a kabátja adta védelem mögül kikukucskáljak, vajon üldözőm itt van-e még, amikor is észreveszem a feje felett vöröslő ikont. Csöbörből vödörbe, gratulálok Anatole. Kissé riadt ábrázattal kezdek hátrálni a jégsárkány gazdája felé, és valószínűleg számára meglepően bensőséges hangnemben szólok a fiúhoz.
- Üdvözletem! Már mindenhol kerestelek barátom! - veregetem finoman hátba Petert, mintha már ezer éve ismernénk egymást, s igyekszem közben minél hangosabban beszélni, hogy az üldözőm is meghallja, ha még mindig itt van a közelben. Eközben váratlanul megjelent előttem a menürendszerem, és felajánlott számomra egy küldetést. Át se futottam a leírást, automatikusan ráböktem a "küldetés elfogadása" gombra, mint amikor gondolkodás nélkül, rezignáltan szoktuk nyomogatni a "tovább" gombot programok telepítésekor.
- Hát megvártatok a küldetéssel, szuper! Öregem, el se hiszed mi történt velem ma. Esküszöm neked, olyan érzésem van, mintha valaki a nyomomban járna. De most már végre megleltem a kis csapatom, s köztetek már biztonságban vagyok - közben nagyot nyelek és a piros ikonos lányra sandítok és idegesen rámosolygok. Kiroku feje fölött viszont fokozott érzékelésemnek hála megpillantok egy lányt, kinek napraforgóillatát szinte idáig érzem, s bájosan visszamosolyog rám. Bátortalanul a többiekre lesek, hogy ők vajon észre vették-e a szomszéd lányt, illetve ők is részesültek-e a mosolyban. Ekkor érdeklődve ismét megnyitom a menümet, s tüzetesebben is szemügyre veszem a küldetés szövegét. Az idejutáson már túl vagyok, valami Musaka asszonyságot kell keresni, bizonyára ő lesz az a nő, aki veszettül ordibál az előttünk álló házban. S Kiroku már kopogtat is a rozoga ajtón...

Igencsak zavar, hogy Kiroku egy böhöm nagy fegyvert szorongat a kezében, plusz a vörös ikon is ott csillog a feje felett, ehhez képest a fapapucsos asszonyság igen bátran a képébe üvölt. Peterre és jégsárkányára sandítok, hogy őket nem zavarja-e a baljós ikonú lány jelenléte, habár ők már lehet korábbról ismerik egymást, és nincs mitől tartani. Mondjuk Kiroku nem tűnik egy sorozatgyilkos külleműnek, azonban a bájos pofi mögött is megbújhatnak a legaljasabb pszichopaták. Szóval nem vagyok nyugodt... nagyon nem. Ráadásul ki tudja, hogy az üldözőm nem les-e a fák közül. Azt hiszem, mégis csak jobb, ha a srác és petje körül maradok, addig is nehezebb rám fókuszálni. Nameg a küldetést elvállaltam, és örökké sárgán fog világítani a menümben, ha megoldatlan marad a küldi. Az újdonsült csapattársaim ráadásul nem egy nagy szószátyárok, így nem jutunk egyről a kettőre. Tisztes távolságot megtartva Kirokutól, illetve inkább böhöm nagy fegyverétől, közelebb lépek a megtermett nőhöz, és magamhoz ragadom a kezdeményezést:
- Musaka asszonyság, ha nem tévedek... Üdvözletem, Kazume vagyok - mutatkozom be az egykori karakterem nevén; az igazi nevemet nem igazán akarom megadni a piros ikonos lány és a feltétlezett üldözőm közelében - A menüm szerint a küldetés neve "Új ruha frissiben", a térkép pedig idevezet az Ön házához. A vasalóból arra következtetek, hogy Ön tisztázza a ruhákat, amiket gyanítom, hogy el kellene szállítani a megbízónak. Jól sejtem?
Karba tett kézzel állok, még nem látom szükségét, hogy inventorymból előhívjam a lándzsámat. Az csak fenyegetően hatna, és azt végkép nem szeretném, ha kihívónak tűnne magatartásom. Egyszerűen szeretnék csak túl lenni minél hamarabb ezen a küldetésen, bezsebelni a jutalmat, és menni macskázni. Vagy fánkozni. Vagy tudja a csuda, hogy hova, csak el a piros ikonos fegyverének közeléből. Közben kilesek, hogy az ablakban van-e még a napraforgó illatú lány.

– Hogy te mennyit tudod járatni a szádat…! – jegyezte meg a néni, majd hallgatott és újra szólt – Hát miért nem ezzel kezdtétek? Pulyák, befelé! – és egy pillanattal később már mind házon belül voltunk– Honnan szedtél ilyen badarságot? Végre kivasaltam őket, erre adjam a kezedbe? Összegyűrődne! Mi értelme volna?! Ah, férfiak, nem értenek semmihez, csak a harchoz! – hangján érződött a bánat és e ok miatt az egyetlen lányhoz fordult hármunk közül.
– Az egyik csimotámnak születésnapja lesz, de nekem nem futja új ruhára, pedig azt adnék neki, hogy ne a testvérei gyűrött ágytakaróját kelljen hordania. Úgyhogy beszéltem az egyik barátosnémmal, hogy kisegít. Csak kopogjatok be hozzá, megadom a címét.
Nehezemre esett értelmeznem az asszony szövegét és ismétlődtek fejemben a szavai. Igyekeztem kinyerni belőlük a lényeges információkat, de nem igazán tudtam, végül pedig frissült a térkép egy újabb helyszínnel. Fél óra séta, nem tűnt vészesnek, ugyan a célt továbbra sem tudtam igazán és a társaság sem volt túl szimpatikus. Talán egy ruháért kellett mennünk, de csak talán, valamiért nem akartam visszakérdezni.
– Nálam most sok a gyerek, nem visztek magatokkal néhányat? – kérdezte tőlünk.
Igazából nem volt bajom velük, de féltem hogy Hisame lett volna a mozgó babájuk.
- Nem. Ha csak nem feltétel. – szólt Kuroko ridegen.
Elképzeltem, miként egy réten a gyerekekkel pillangókat kapdosott, majd ébredtem is fel, miként a kezében levő háló az egyik gyerkőc fején landolt. Nem tűnt gondoskodó Anyukának és testvérnek sem, így érthető volt reagálása.
- Én tudok vigyázni egyre, talán kettőre, ha fontos. – ajánlottam magam és mondtam szigorúan számot is, hogy ne vállaljam túl magam. Kettővel, vagy egy nagyobbal még úgy éreztem, hogy elbírtam volna.

Az események felgyorsulnak és máris Musaka asszonyság házában termünk. Az csöppet sem aggaszt, hogy sok gyerekkel vagyunk körülvéve - hirtelen meg sem tudom számolni mennyivel - az viszont annál inkább feszélyez, hogy egy zárt térbe kerültem a piros indikátoros lánnyal és méretes fegyverével. Azonban szorítása lazulni látszik a markolaton, de visszafogott, rideg stílusa és kimért beszéde egyre inkább aggaszt. Lehet, hogy tényleg sorozatgyilkos és bármelyik pillanatban lemészárol mindannyiunkat? Úgy helyezkedek a helyiségben, hogy mindig szem előtt legyen a lány, s bármikor közbeavatkozhassak, ha elborulna az agya. Megpróbálok közben kilesni az ablakon is, hogy a szomszéd lány még mindig figyel-e minket. Ha igen, akkor rámosolygok és még az is megfordul a fejemben, hogy a küldetés után talán visszanézek hozzá.
A küldetést illetően csalódottság fog el. Igaz, hogy véletlenül keveredtem bele ebbe az egészbe, és igazság szerint nem terveztem mára semmi komoly feladatvégzést, mégis ha már lúd, legyen övér. Nem tűnik úgy, hogy nagy tapasztalatszerzéssel járna ez a feladat, a fizetségre meg már egyenesen rá se merek kérdezni. Mondjuk a ház állapotát elnézve, nem is igen fogadnék el fizetséget ettől az asszonytól. Végülis, ha belegondolok, a való életben sem tartogat minden nap új és új kihívásokat... miért ne lehetnének ebben a virtuális világban is könnyebb napok, könnyebb feladatok.
Próbáltam a kellemesebb végét megfogni a helyzetnek: egy fél órás séta még jól is eshet, és minél több ember vesz körül - pláne egy piros indikátoros csapattárs - annál nagyobb az esély arra, hogy az üldözőm elinal. Arról már nem is beszélve, hogy átlag férfitársaimmal ellentétben én imádtam gyerekek társaságában lenni, és csöppet sem nyűgként fogtam fel jelenlétüket. Ezért én bátran bevállaltam volna az egész gyerekhadat, de a kimért lány ellenkezése lelomboz és visszaveti szándékomat. Nem akartam mégegyszer kihúzni nála a gyufát, ezért csak ráböktem a sárgán világító küldetés frissítésre, s végül megelégedtem ennyi hozzászólással:
- Én elbírok akár több gyerekkel is, de ha a csapattársaimat zavarná a zajongásuk, akkor legyen kevesebb...Igazság szerint akár szét is válhatna a csapat, ha téged ennyire zavarnak a "pulyák" - pillantok Kurokora - de ha már egyszer egy partyba kerültünk, essünk túl ennek a feladatnak a végrehajtásán gyorsan.

– Rendben-rendben, akkor két poronty a tiétek, vigyázzatok rájuk! – szólt és megerőltetés nélkül emelt fel két közelében levőt és cipelte őket úgy a küszöbig, mintha tehetetlen bábúk lettek volna, majd minket is ki tessékelt – Többet is vihetnétek, igazán nem számítanak, észre se venném, ha nem jönnétek vissza… drága rosszcsontok! – szavai közben megnézte, hogy még mindig nyúlt e a bőr az arcaikon.
Egy kislány fogta meg az ujjaimat és viselkedett szépen, mígnem bekanyarodtunk a sarkon és vált gonosszá édes mosolya.
- Lovacska. – mutatott Hisamére, mit a sárkány is észrevett. Hevesen rázta a fejét, de már késő volt és kapaszkodott a kis kölyök a szárnyaiba.
- Hé, Hé! – szaladtam utána, de már nem értem el– Ő nem lovacska. – jött rá magától is a lány, minthogy Hisame kiterülve feküdt alatta.
- Akkor mi? – nézett fel rám csodálkozva, miközben nyála erősen csorgott szájából.
- Egy sárkány. – guggoltam le hozzá és ingujjammal töröltem meg ajkait.
- Sárkány? – kérdezett vissza elgondolkodva, majd nyílt tágra a szeme, rájött valamire – Sárkány! – ugrott fel kiabálva, majd ragadta meg Hisame farkát – Sárkány! Repülj! – forgolódott körbe – körbe az állattal.
- Mit csinálsz? – akadtam ki és fogtam meg a társamat, majd emeltem fel a kislányt is.
Álltam, de minden probléma nélkül került szemmagasságba lány és kapálódzott a lábaival.
- Ezt nem szabad.
- De… de szabad.
- De nem szabad.
- De szabad!
- De nem! – vitánk még sokáig tartott, végül tettem le őt a földre és küldtem Hisamét ismét a pokolba, ajánlottam játszótársnak őt. A lány volt a fogó, míg a négylábú a menekülő. A szerepére nem kellett rájátszania, hisz a közelébe nem akart lenni a lánynak.

- Hol hagytad őt? – kérdeztem, miként csak egyedül láttam a sárkányt.
Vállát rándítva nézett fel rám és ismerte be, hogy nem tudta.
- Hé, ez nem vicces. – kezdtem kétségbe esni és kellett rájönnöm, hogy ez nem tréfa volt – Most mi lesz? – léptem előre gyorsan és néztem az emberek alá, remélve, hogy meglátom a lányt. Percekig forgolódtam idegesen, mígnem végül lefejeltem az eltűntnek hitt lány mellkasát.
- Hol voltál? – örültem neki és öletem át őt.
- Egy boszorkánnyal találkoztam. – remegett a hangja – Kérlek, ne engedj el.
- Nem foglak. – szorítottam rajta, hogy érezze, fogtam őt - Hol volt a boszorkány?
Válaszomra nem válaszolt, legalábbis szavakkal, hanem inkább előre mutatott, Kurokora, ki magányosan sétált előttünk.

Társunk kopogása után nyílt is az ajtó és Masuka asszonyság egy hasonló barátnője nyitott nekünk ajtót.
– Jaj, a pulyák! – a hideg rázott, miként meghallottam pár szavát és kellemetlen hangja kitörölhetetlen emléket hagyott bennem. A kíséretünket hamar maga mögé állította - Ran és Tsunada a hátsó szobában játszanak, hamarosan ebéd, addig köszönjetek szépen mindenkinek! – szólt hozzájuk, majd nézett vissza ránk – Mit akar tőlem az az éhenkórász barátnőm? – nem úgy tűnt, mintha ő kevesebbet evett volna, sőt - Csak azért vagyok hajlandó elviselni, mert a kölykei olyan iszonyatosan tündérfiókák!
Szerencsére csapatunkban volt egy Anat ki nemes egyszerűséggel tájékoztatta őt.
– Megmondtam neki, hogy a semmiből nem tudok varrni. Menjetek el a kisboltba, és vegyetek nekem fonalat, hogy legyen miből dolgoznom…
Szavai után új pont villogott a térképen és nagyot sóhajtva kellett rájönnöm, hogy új helyszínre kellett mennünk. Nem sok kedvem volt boltba menni, bár Koruko nem olyan lánynak tűnt, ki sokáig maradt volna ott, nem volt az az úgy nevezet „plázacica” személy, mit nem sajnáltam most.
Hamar fordultunk és vettük az irányt a bolt felé, immár egyéb apró kíséret nélkül. Kuroko, Anat, Hisame és én, így nem történt semmi fenn akadás sem, mígnem a Kuroko által kiválasztott anyagért aranyat nem kért az eladó.
- Kérem, legyen engedékenyebb ajándékba lesz. – szólt kedvesen, – legalábbis használta a „kérem” szót - de nem sokat használt most ez.
- Nem! Negyven arany lesz! – volt hajthatatlan a pultos.
- Negyven arany? – kezdtem el számolni, hogy mennyi is volt nálam, de a harminchat aranyommal nem sokra mentünk volna.
A számolásomból egy hangos puffanás ébresztett fel és kellett rájönnöm, hogy Kuroko, ki kedvesen választott fonalat nekünk, most a pulton próbálta ki a fegyvere használhatóságát amolyan fenyegetésképp. Nem tudtam, hogy haszna volt e ennek, de örültem volna, ha nem kellett volna fizetnünk.

Már robogunk is tovább az új helyszínre. Csak út közben fogom fel, hogy mit is mondott Musaka asszonyság barátosnéja: vegyetek fonalat! VEGYETEK! Csak éppenséggel egy árva fityinget se adott, nyilván nem is akart, ha ilyen kelletlenül áll neki az egész helyzethez, pedig mégiscsak az állítólagos barátnőjén kellene segítenie. Juteszembe, valami nagyon nem fér a fejemben... egy olyan terebélyes nőnek, mint Musakának, mégis hogy lehetnek olyan csóró, ropi sovány gyerekei? Amíg ilyen badarságokon agyalok, közben meg is érkezünk az új helyszínre. Kezdem nagyon unni ezeket az össze-vissza járkálásokat, de ha bele döglök, akkor is kap az a némber meg a kölykei ruhákat!
Mivel Kuroko igyekszik átvenni az irányítást, ezért inkább nem gázolok át rajta, s hagyom, hogy kibontakozhasson. Egy esélyt mindenki megérdemelhet. Gondosan összeválogatja az anyagokat, úgy tűnik szorult még belé is női jó ízlés. Segítek neki megtartani az anyagokat, hogy ne neki kelljen hurcolásznia, azonban ahogy a pulthoz érünk, az eladó fizetésre kötelez bennünket. Várható volt, mégis műfelháborodok.
- 40 aranyat ezért a pár apróságért? Ez kész rablás! - nem ártott volna 1-2 kölyköt magunkkal hozni, most biztos jól jönnének megenyhíteni a pasas üzleties szívét.
Ekkor érkezik a fülem mellett 30 centivel a suhintás, és Kuroko fegyvere a pult lapjába vágódik. Csoda hogy rögtön ketté nem hasította mindjárt az egészet! Ereimben megfagy a vér ijedtemben, aztán maradék lélekjelenlétemet összeszedve a lányhoz fordulok. Magasról teszek a feje fölötti piros indikátorra, a fő, hogy lenyugtassam, mielőtt még lecsapja mindannyiunk fejét.
- Lazíts, relax, megoldjuk a helyzetet. Csak bízd rám! - tenyérrel előre feltartom mindkét fegyvertelen kezemet, jelezvén, hogy tényleg higgadjon le. Amikor megbizonyosodom róla, hogy nem fogja letépni a fejem, az eddigre valószínűleg hulla fehér eladóhoz fordulok.
- Bocsássa meg kérem ezt kis balesetet! Amint látja, csapattársam igencsak súlyos fegyvert visel, és néha kicsúszik a kezéből. Maga is láthatta, hogy nem direkt volt az iménti - közben kínosan vigyorgok az eladóra, és szugerálom, hogy higgye el az összehadovált baromságaimat.
- Visszatérve a fizetés módjára... nem lehetne valami mással kiváltani az aranypénzeket? Mondjuk vállalhatnánk takarítást, árubeszerzést, vagy esetleg pár mob patkányt is elintézhetünk, amelyek rájárnak az éléskamrájára. Mit szólna egy ilyen mindkettőnk számára jó megoldáshoz? Tudja, mikor a kecske is jól lakik, meg a káposzta is megmarad.

Újabb utunk egy kovácshoz vezetett, minthogy egy kevés segítségért cserébe tőle kaphattunk elég aranyat azokhoz az átkozott fonalakhoz. Nem igazán örültem ennek, de kellett egy nyugodt tag közénk és én kaptam meg a szerepet. Gyorsan léptünk Hisaméval, hogy ne essünk Kuroko elé, ne legyünk útjába neki, minthogy hiány lehetett a szívébe, hogy nem sikerült a kaszabolása.
A kovács tenyere nagy volt, kézfogása - jól tudtam - fájt volna a való világban. Megragadott a vállaimnál fogva és vitt magával minket. Tehetetlen voltam a karjai fogságában és egy pillanattal később már a meleg pincében voltunk.
– Na, az a helyzet srácok. Hogy szükségem lenne egy igen ritka anyagra. A különlegessége abban rejlik, hogy… nos, nem éppen ércet kell keresnetek. Hanem… izé. Na, ez egy állat lesz! – kovácsnak? - A százfogú vadgyapjút kell megtalálnotok nekem. Nem túl nagyok, ezért sok kell. Szeretik a mohás területeket. Nem kizárt, hogy találkoztatok már velük.
Nem kizárt, de én biztos nem találkoztam velük, emlékeztem volna rá, a száz fogat felejthetetlen látványnak képzeltem el. A fegyver a kezünkben inkább volt különleges, mintsem erős, de megnyugtatást kaptunk, hogy ez volt a tökéletes eszköz most számunkra.
Kilépve az ajtón társamon jól láttam, hogy megörült, miként szabad levegőn voltunk. Jég sárkány volt, nem tűz, így érthető volt a pincében való rosszabb kedve, a hideget jól bírta, de a meleget nem.
– Van valamelyikőtöknek észlelés jártassága? Azzal könnyű kiszúrni! – kiabálva kérdezte tőlünk sok szerencsét kívánva nekünk a kovács, én pedig a többiek felé fordultam a válaszért.
- Nekem nincs. – és sajnos tőlük is nemleges választ kaptam – Akkor nehéz lesz kiszúrni. – sóhajtottam fel, majd néztem körbe a mohás fákat keresve, azonban be kellett látnom, hogy az nem a kovács szomszédságában lesz.
- Célozzuk meg szerintem a legközelebbi erdőt, hátha lesznek ott százfogú valamik. - vetettem fel lehetőségként, de a többség dönt elvén, kapható voltam más célra is.

Csöppet sem örültem annak, hogy már megint egy új helyszínre kellett baktatnunk. Az valamicskét felcsigázott, hogy egy kovácshoz kellett elmennünk, hiszen az ilyen helyeken mindig be lehet szerezni valami jó cuccot. Sőt, lehet a fizetségemet is inkább valami hasznos felszerelésben kérem, és letojom magasról ezt az egész küldetést. Ejnye már Anatole, nem lehetsz ilyen önző, segíteni kell annak a szerencsétlen nőnek. Ráadásul tuti, hogy ott fog világítani sárgán az a nyomi küldetésablak még a 100. szinten is...
Ahogy a kovácshoz igyekszünk, átverekedjük magunkat egy piacon. Mivel igencsak megszomjazom, ezért valami frissítő után nézek. Az egyik árus kaján vigyorral rámsóz egy türkiz kék üvegcsét, mondván, ilyen ütős italt még biztos nem ittam. Mivel biztosít, hogy nem alkohol van benne, ezért kicsengetem érte az aprópénzt, majd egy szuszra felhajtom az egész nedűt. Igazán kellemes íze és illata van, de semmi extra nincs benne, nem tudom mire fel dicsérte ennyire az árus. Ám mire odaérünk az új küldetésadónkhoz, mintha elkezdene bujkálni bennem a kisördög. Egyszerűen nem bírok magammal, úgy érzem muszáj vagyok szabadjára engedni a gondolataimat, ami a szívemen, az a számon. Ha nem így tenné, fojtogató érzés kapja el a mellkasom, mintha ki akarna szakadni belőlem az igazság.
- Szevasz aranyapám! Jó nagy tagbaszakadt állat vagy te, cimbora! - majd le is pacsizok a kováccsal, mivel ő is szívélyesen és igencsak közvetlenül fogad bennünket, ezért nem veszi zokon a megjegyzésem. Körbekémlelek a műhelyében, hátha találok valami szemrevaló fegyverritkaságot, de csalódnom kell. Ekkor kezd belevágni a kovács a "szükségem lenne egy igen ritka anyagra" kezdetű sztoriba, úgyhogy a ritka szó azonnal odavonz mellé, s szinte csüngök a szavain.
- Egy állat? Százfogú vadgyapjú? - förmedek rá értetlenül a férfira - Mégis mi a fészkes fenének neked egy állat? Kitinpáncélt akarsz csinálni? Vadgyapjú, mi? Az ember esze megáll... vad is, meg gyapjú is, meg állat is. Hát ez kész... - ekkor nyomja a kezünkbe a spéci fegyvereket is, hiszen állítólag csak ezek alkalmasak arra, hogy beszerezhessük a motyót - Ezekkel a vackokkal kell kinyírnunk azokat a dögöket? - itt már nyelek egy nagyot, mert érzem, hogy kezdem elvetni a sulykot, már csak azért is, mert valószínűleg a kovács keze munkáját becsméreltem - Egyáltalán élve vagy halva kellenek, na meg hány példány? Remélem ha visszajövök egy tucattal, legalább egy pár gyapjú nyuszis mamuszt kapok majd belőlük! - s ezzel a gondolattal zárva el is kezdek kiiszkolni a műhelyből, mielőtt szemtelenségemért a kovács le nem oszt egy nagy taslit.
Kiérve az utcára, kétrét görnyedek és nagyokat fújtatok - Mégis mi a fenét itatott meg velem az a mocsadék árus? - Szűröm fogaim között, de igencsak illetlen és valószínűleg hasztalan is lenne, ha megpróbálnám visszaöklendezni az igazságszérumot. Az ajtóból még hallom, ahogy a kovács valami keresés jártasságot emleget, meg hogy milyen közismert ez a jószág, de én csak nemlegesem rázom a fejemet. A kissrác csapattársam azt javasolja, hogy kezdjük el az erdőben a keresgélést, s mivel ez tűnik a legkézenfekvőbb megoldásnak, ezért egyetértően megindulok mellette, Kurokot egy kissé lehagyva.
- Neked amúgy szimpi a csaj? Szerintem baromira fura, és folyton az az érzésem, hogy bármelyik pillanatban kitörhet, mint egy vulkán! - súgom oda Peternek, mert már megint nem bírom magamban tartani gondolataimat. Mikor odaérünk az erdőbe, legszívesebben előkapnék egy pokekódexet, mert erről a százfogú gyapjas izéről még életemben nem hallottam, nemhogy lássak is belőle egye példányt. Szóval nem ártott volna tudni, hogy mit keresünk. Első körben elkezdem az avart és bokrokat átnézni, Petert meg megkérem, hogy a sárkányát küldje föl a fák lombjai közé, hátha leveleket zabálnak ezek a dögök. Közben az új fegyvereket próbálgatva, azon morfondírozom, hogy mégis miért ezekre kellett lecserélnünk a saját cuccainkat, nameg hogy van-e valami extra funkciójuk.