Szívnapló

by **Kokoro** Hétf. Jún. 09 2014, 12:31

Magas.
Ez volt az első szavam. Hogy magas. Nagyon magas. Mirika viszont mosolygott. Megnyugtatott, hogy nincs baj. És bevezetett.
Teljesen más mindennél. Az otthonom sötét volt. A fogadó barna és szürke. Ez viszont fehér. És barátságos. A fogadó is az volt, de nem ennyire. A torony sugárzott. Azt mondta nekem, ne féljek. Mert ő az én otthonom. Hogy ide tartottam. És hogy örül, amiért megjöttem.
Mirika körbevezetett. Megmutatott mindent, amit kell. De én csak valakit kerestem. Néztem, merre lehet. De pont nem volt jelen. Majd akarok vele találkozni. Köszönni neki. Örülnék, ha ismét látnám. Látni akarom...
Magam sem tudom, miért. Csak látni szeretném. Hallani a hangját.
Jackal is nagyon örül. Még sosem volt ilyen izgatott. Pedig ő mindig az. Lett szobánk. Fehér és kerek. Mirika azt mondta, berendezhetem. Úgy, ahogy én akarom. Elképedve néztem rá. Nem akartam hinni neki. Végül elhittem. Mert ez tényleg az én szobám. Nem kell osztoznom rajta. És nem kell esténként elhagynom. Csak ha szeretném is. Itt nem kell szenvedni. Mert ez egy jobb világ. Ez az angyalok világa.
Leültem a szoba közepén. Néztem a falakat. Ezek kerekek voltak. Még üres fehérek. De arra gondoltam, tennék rá valamit. Rajzot, ábrát, mintát. Mert így túl üres. Kell még rá valami.
Aztán a bútorok. A leggyakoribban már vannak. Kis tárolóláda, szekrény, ágy, asztal, szék. Jackalnak tetszik a szekrény. Izgatottan szimatolgatja. Farka ide-oda jár, mint egy legyező.
Tovább siklik a tekintetem. Magam elé képzelem. Vajon mi lesz a végén? Végül felállok, járkálok. Széttárom kezeimet, mintha szárnyak lennének. A vállaim elnehezednek. Arcomra mosoly ül. Járok, egyre gyorsabban lépdelek. Gyorsabban és gyorsabban. Kikerülöm az akadályokat. Pörgök, forgok, a szoknyám suhog a lábaim körül. És végül kinyitom a szám. Nevetek, ahogy csak képes vagyok rá. A plafonra nézek, s úgy pörgök tovább. Forog velem egész Aincrad.
Még sosem voltam ilyen boldog.
Jackal vakkant. Én megállok a pörgésben. Aincrad, a szoba még forog kicsit. A sakálhoz lépek, leguggolok.
-Mi az?
Kérdezem. Nem válaszol. A szekrény ajtaját nézi. Kinyitom, de üres. Meg kell tölteni majd. Mindenféle ruhával. Lehajolok, megsimogatom a sakál fejét. Visszacsukom a szekrény ajtaját.

Az erdőbe mentünk. Jackal oda akart sétálni. Sietett, mintha lenne ott valami. Miután becsuktam a szekrényt, az ajtóhoz ugrott. Ott szimatolt, izgatott volt. Kis karmaival kaparta a szélét. Féltem, hogy kárt tesz benne. Kiengedtem és követtem. Nem tudtam, mit szeretne. Mentem utána, bármerre is szaladt. Néha megállt, megvárta, hogy utolérjem. A szoknyám susogott mögöttem. A maszkom is mindig félrecsúszott. Mentem utána, szakadatlanul. Hajtott a kíváncsiság. És hogy megvédjem.
Az erdő fái közé szaladt. Majd azon túl, tovább és tovább. Gyökereket kerülgetett, fűcsomókat ugrott át. Egyszer láttam egy rikoltó majmot. De talán nem is majom volt. Nem volt időm megnézni. Szaladtam Jackal után, ahogy tudtam. Egyszer megbotlottam egy kiálló gyökérben. Visszajött, megvárta, míg felállok, és szaladt tovább. Követtem, mint eddig is.
Egy fához értünk végül. Különös fa volt, kopottas. Valaki egy ponyvát feszített ki rá. Olyat, amin aludni is lehet. Jackal egy mélyedéshez szaladt, megszagolta. Majd körbejárta az egész fát. Én álltam és vártam, néztem a jeleket. Valaki volt már itt, nagyon sokszor. Két ág között egy pókháló feszült. Szálain digitális harmatcseppek ragyogtak.
Aztán megjelent egy pók is. Pengék villantak a csáprágóin. Óriáspók, de nem volt óriási, csupán tenyérnyi. Bár az enyémen nem férne el. Esetleg egy nagy férfién. Nyolc szeme csillogott, ahogy lemászott a hálón. Jackal izgatottan figyelte, vakkantott neki. A pók csicsergett, mint egy kismadár. Hosszan fütyült, elnyújtott hang volt. Jackal válaszolt neki, kinyújtotta a nyelvét.
~Norm a neve.~
Megijedtem, sikoltottam. Jackal és a pók felém fordult. Kérdőn néztek rám. A hang a fejemben volt, odakaptam a kezeimet. Majdnem félresöpörtem a maszkot. De a hang rögvest csitított. Orromat furcsa, sós illat vette birtokba rögvest. Még sosem éreztem ilyet ezelőtt. Nem tudom, mi lehet.
~Nyugalom. Nem fog bántani.~
A pók engem nézett. Lassan lemászott a fáról, Jackal mellé. Ő nem bántotta. Egymás mellett lépdelve jöttek közelebb. Jacka négy lábon, lassan, a pók nyolc lábon, gyorsan szedve őket.
~Óriáspók, de ha minden igaz, nem fog megnőni már.~ -folytatta a hang. Féltem tőle, menekülni akartam. Csak nem akartam Jacket egyedül hagyni. A hang még beszélt egy darabig. Lassan, szüneteket tartva. Hogy miket eszik. Miket szeret. Hogy van egy szütyője, a fa gyökerei között. Ott volt, bőrből varrták. Aztán megnyugtatott, hogy ne féljek. A pók közelebb jött. Én lehajoltam, kinyitottam a szütyő száját. Engedelmesen belemászott. Pont belefért. Nem húztam össze a zsákocskát. Óvatosan fogtam. Jackal elindult az erdő széle felé. Arra, amerre a város volt.
Elköszöntem a hangtól. Csak magamban. Ő visszaköszönt, majd eltűnt. Vele az a furcsa illat is. Siettem haza, Jackal nyomában. Kezeimben Normmal, a pókkal.