Re: Céh épület mögötti kert utáni terület

by **Hinari** Szer. Ápr. 27 2022, 20:38

Nem voltam benne biztos, hogy szívem pillanatnyi összeugrása az idegességből, a fájdalomból vagy éppen a reményből eredt, amikor elolvastam a sorokat. Persze fel sem merült bennem, hogy megtörténhet bármi olyasmi akár, mint a múltkor, hogy mondjuk mégegyszer átölel, vagy... nem; ahhoz túl naggyá nőtt köztünk a szakadék és ezt minden egyes, közösen - és másokkal - eltöltött perc alátámasztotta. Kettesben pedig szinte egyáltalán nem voltunk, de ahogy teltek a napok és közeledett a céhgyűlés időpontja, úgy fogadtam el ezt egyre inkább és a barátságunk hiánya ugyan fájt, de az űrt más dolgokkal töltöttem be; fontosakkal és halasztást nem tűrőekkel.
Nem igazán volt maradásom már így, itt.
Az üzenetet végül válasz nélkül zártam be, helyette megnyitottam a térképet és megnéztem Leo pöttyét, mosolyom pedig keserűvé vált, amikor rájöttem, hogy ki tudja miért, majdnem pontosan ugyanazt a területet választotta, ahol először jött ki utánam egy bögre teával. Ő viszont nem szerette a teát, vodkával meg csak nem állíthattam oda hozzá, így sóhajtottam, átöltöztem és a meleg kabátomba burkolódzva sétáltam ki az éjjeli hidegbe, azért hagyva Alexnak egy cetlit (ha véletlen felébredne), hogy segítenem kell egy baráton. Mert ez igaz is volt. Még mindig a barátomnak tartottam a fiút és ezt nem írhatták felül az események, semmilyen, semmikor. Aggódtam érte. Nem volt jellemző rá, hogy ilyen későn, amikor már majdnem alszok, ilyesmit kérjen tőlem, így zaklatottan gyorsítottam fel a lépteim; tudni akartam, hogy mi történt, hogy hogyan segíthetnék.
A Gyertya Kristály fénye nem várt megkönnyebbüléssel töltött el a séta után, amit egyedül töltöttem a sötétben, szörnyű álmok által kínozva még mindig.
- Szia...
Hangom megremegett, beharaptam ajkaim és leültem mellé a fűbe, figyelve rá, hogy ne legyek túl közel. Arcom feléje fordítottam és aggódó, kérdő tekintettel fürkésztem a vonásait, próbálva kitalálni, hogy mi járhat most a fejében.
- Történt valami? Mi a gond? - kérdeztem aztán, mert nem bírtam a köztünk lévő csöndet, egyetlen pillanatig sem. Szívverésem az egekben volt és már hallani akartam a választ. Ugye nem történt semmi tragédia, ugye nem veszített el, nem veszítettünk el senkit?

by **Leonard** Szer. Ápr. 27 2022, 20:39

Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a lány felelni fog a kérésére. Szívverése olykor-olykor félrevert a gondolatra, hogy valójában semmi oka sincs rá, hogy otthagyja a kényelmes matracát és kijöjjön csak miatta a hideg éjszakába.
A várakozás hosszúra, túlságosan is hosszúra nyúlt. Egy teljes fűcsomót kitépkedett már, mire végre meghallotta háta mögül az aljnövényzet gyanús surlódását. Egy pillanat alatt kapta hátra a fejét, ajka elnyílt, tekintete megtelt érzelmekkel.
- Hinari - formálta a nevet suttogva, mintha attól félne, a hangos szótól eltűnik az éjszakai jelenés. Most először nézett közvetlenül a szemébe hosszúnak tűnő idő óta.
- Hát eljöttél - mosolyodott el hálásan, de mielőtt felkelt volna a helyéről, a lány már le is zuttyant mellé a fűbe. Persze tartotta a távolságot, ami már szinte kínos megszokássá vált közöttük.
Ez... meglepően csalódottá tette. Tétován csúsztatta hátrébb a bal lába mellett rejtegetett fehér rózsát és a szája belső felét rágcsálva próbálta kitalálni, hogyan indítsa el a párbeszédet, de Hinari gyorsabb volt. Még ebben is.
- Mi? - kapta fel a fejét felháborodottan. - Nem, nem, nem! Jézusom! Komolyan azt hiszed, hogy én...? - Felsóhajtott és bosszúsan a hajába túrt. - Ne most vegyél egy kalap alá a többiekkel, kérlek. - Tekintetében a felháborodás lángja égett. Hogy ő azért hívná ide a lányt ilyenkor, hogy a személyes problémáit tolja át rá? Hát Hinari ennyire nem ismeri?
- Kettőnkről kell beszélnünk - jelentette ki a dühtől meglepően könnyen, de folytatás... az már nem következett.
A düh egy pillanat alatt párolgott el belőle, helyét átvette a zavar. Kinyitotta a száját, majd becsukta. A rózsával matatott a combja mellett.
- Én... Azért hívtalak ide, mert... - Nem bírta elviselni Hinari tekintetének súlyát, lesütötte a szemét. Nehéz volt a vallomás, pedig sokat gyakorolta magában. - Én... Legutóbb megígértem neked, hogy meg foglak védeni. Komolyan is gondoltam. - Hangja halk volt a legutolsó felindulás után. - Ebbe azonban az is beletartozik, hogy megvédjelek magamtól. Azt hittem, hogy a jó megoldást választottam, de ahogy ránézek az arcodra, már tudom, hogy teljesen elcsesztem, és... - Beletúrt a hajába, összekócolta azt, majd arcát a tenyerébe temette.
- Sajnálom. És...- Megremegett a hangja. Az érzelmek folyamatos versenyt vívtak a mellkasában, hol egyik, hol másik kerekedett felül.
Legszívesebben megcsókolta volna.
Elfutott volna.
Bevallott volna mindent.
Megkérte volna, hogy csak legyenek újra úgy barátok, mint azelőtt.
Elmondta volna, hogy minden hozzá közel állónak csak szenvedést hoz a fejére.
És végül egyiket sem tette, csak ült ott bambán, szerencsétlenül és átkozta a virágot, amiért még tüskéi sincsenek, hogy a fájdalommal nyugtathassa túl hangosan dobogó szívét.

by **Hinari** Szer. Ápr. 27 2022, 20:40

A hirtelen felháborodása megijesztett; nem vártam pont most, pont tőle ilyesmit és nem is igazán tudtam mit kezdeni vele, csak beharaptam ajkaim és lesütöttem a szemem, tekintetemmel a cipőmet bámulva, amíg Leo lehiggadt egy kicsit. Fogalmam sem volt, hogy már megint hol rontottam el, de amikor kimondta, hogy valójában miért hívott ide, egy pillanat alatt elfelejtettem, ami a fejemben járt és csak a minket körülölelő sötétségnek volt köszönhető, hogy a fiú nem láthatta a sápadtságot, ami egy pillanatra a hatalmába kerített. Azután felnéztem rá, egyenesen a szemeibe, várakozón, hogy ő maga mit gondol erről, készen meghallani az ítéletet és bevallani, hogy sajnálom. Hogy bár mindent visszacsinálhatnánk.
Leo azonban egészen máshogyan kezdett bele végül.
Talán a késői órának volt köszönhető, talán annak, hogy mostanában nem sokat beszélgettünk egymással komolyan és őszintén, de egyáltalán nem értettem, mit is szeretne ezzel mondani.
- Dehát miért kéne magadtól megvédened engem? - bukott ki belőlem az ártatlan kérdés - Hiszen pont te voltál az, akiről tudtam, hogy mindig ott van és mindig ott is lesz. Akire támaszkodhatok...
Szavaim elhalkultak a mondat végén.
Kezem önkéntelenül is elindult feléje, de a mozdulat az első pár centiméter után elhalt; inkább megigazítottam egy tincsemet, hogy leplezzem a késztetést. Fájt, rettentően fájt, hogy nem érhetek hozzá. De nem tehettem meg. Azok után, ami történt, már nem.
Egy halk sóhajjal folytattam, még mindig az előttem lévő füvet bámulva.
- Azután egyszerrecsak mindez megszűnt létezni. Figyelj, Leo, én tényleg sajnálom... ott a feladatátadásnál nem kellett volna... - Megakadtam, homlokomon pedig összefutottak a ráncok, amikor rájöttem, hogyan is akartam befejezni ezt a mondatot. Nem kellett volna gyengének lennem. Pedig őelőtte ebből soha nem volt probléma ezidáig, de talán... - Túl sokat terheltem rád egyszerre. Én csak... - felnyögtem és hirtelen fordultam felé, majd vissza a patak irányába. A fiútól távolabbi markom ökölbe szorult, miközben csapongó gondolataimat fogalmaztam és öntöttem szavakba, azok viszont úgy hömpölyögtek, összevissza, mint előttem a víz habjai, amik meg-megcsillantak a lassan lejáró Gyertya Kristály fényében.
- Úgy megörültem, hogy végre van valaki, tudod... de átléptem a határt, még ki kellett volna bírnom egy ideig, ugye? - néztem rá, arcomon keserű, fáradt mosoly bujkált - Még nem ott kellett volna összeesnem.

by **Leonard** Szer. Ápr. 27 2022, 20:40

Összepréselte ajkait, ujjait önkéntelenül is egy fűcsomó köré fonta. Nedves volt. Talán a harmat tette azzá? Vagy a tenyere izzad annyira, hogy folyton kicsússzon kezei közül?
Fájtak neki Hinari szavai. Kiabált volna, csak hogy megcáfolja az összeset.
Hát nem érti a nyilvánvalót? Tényleg, tényleg ki kell mondani?
Elfordította a fejét, rábámult arra az apró kis csapásra, ami a céh épületet megkerülve vezetett el egészen az erdőig.
Ezen az úton sétáltak végig aznap is, amikor először találkoztak.
Leo akkor reményekkel érkezett és álmokkal távozott.
Letérdelt Hinari elé. Viccelődtek, mint oly sokszor azóta is. "Ha ezt Alex meglátja az ablakból...!". Hát tessék, most megnézheti. Lenne mit.
Mégsem nyitogatta senki a zsalukat, a kósza szél sem lebbentette meg a függönyt.
- Én... mindig itt leszek, hogy segítsek - szólalt meg halkan, tétován. Már tudta, mit kell tennie, még akkor is, ha nehéz, még akkor is, ha fáj. Ahogy Ilja is mondta; az őszinteség az egyetlen helyes út.
- Boldogan lennék a támaszod, viselném a terheidet és fognám a kezedet minden nap, de... nem tehetem. - Megremegett a hangja, felpillantott a csillagokkal pettyezett égboltra.
- Hazugság lenne minden alkalom, amikor nem ölellek magamhoz. Hazugság lenne minden jótanács és minden mosoly. Boldoggá akarlak tenni, de barátként mégis képtelen vagyok rá, mert... - Tekintetét ráemelte Hinarira. Mosolygott, de ez a mosoly tele volt fájdalommal.
- Szeretlek. - Hamvába halt vallomás. Nem létezik ennél reménytelenebb. Nem tudta és talán nem is akarta elrejteni arcáról a lemondás szomorúságát. Felkelt, leporolta a nadrágját és a fehér rózsát a lány felé nyújtotta.
- Nem azért mondtam el, hogy terhet tegyek a válladra. Tisztában vagyok a helyzetemmel, nem kívánok tőled semmit. Csak tudnod kell, hogy miért... Nem szeretnélek kellemetlen helyzetbe hozni egy meggondolatlan cselekedettel.

by **Hinari** Szer. Ápr. 27 2022, 20:41

A fehér szirmok mintha megperzselődtek volna a láng vöröses-sárgás fényében, ahogyan ide-oda forgattam azt, óvatosan és óvón, hogy még véletlenül se csússzon ki a kezemből, hogy ne essen semmi, de semmi bántódása. Képtelen voltam megszólalni, de mégcsak feléje emelni a pillantásom is; a rózsát néztem, torkomban dobogó, de fájó, végtelenül fájó szívvel. Úgy éreztem, hogyha tekintetem akárcsak egy másodpercre is leveszem e törékeny tüneményről, semmi bizonyítéka nem marad, hogy tényleg azt hallottam, amit, hogy tényleg ezt mondta, ő, énnekem. Íriszeimben csodálat és hála tükröződött, ám a bennük látható tiszta érzelmeket hamar elfátyolosították a könnyek - a fájdalom könnyei. A szorongató érzés szúrta mellkasomat, kiszárította torkomat és kábává tette érzékeim, arcomon pedig szomorú, de mégis végtelenül lágy mosoly jelent meg. Ezzel a mosollyal simítottam végig a selymes, puha szirmokon és ezt érdemelte volna Leo is, ezt az érintést.
Mégsem tudtam megadni neki.
Magam elé emeltem a virágot, behunytam szemeim és mélyet szippantottam az illatából. Kék és fehér, tulipán és rózsa. Az egyiket egy tapasztalatlan, naiv lány kapta, a másikat pedig egy fiatal nő, aki oly sokat remél még. Aki azt hitte, hogy pontosan tudja, mit kell véghezvinnie ahhoz, hogy haladjon is, mostmár, végre, végre haladjon is valahová. Aki túl későn tette meg az első, fontos lépést, ám ahogy elindult az úton, a sors furcsa fintora megsúgta neki, hogy korai volt még. És mégsincs, mégsincs visszaút többé.
Már az egész Rend azt a köpenyes férfit keresi.
Megborzongtam a hirtelen felismeréstől és magamhoz szorítottam a rózsát, aminek szirmai elkezdték csiklandozni a nyakamat, egy kis játékosságot, egy kis derűt csempészve a levegőbe. A rózsára gondoltam, és a tulipánra. Igen, illett hozzájuk, nagyonis: a kék tulipán a lánykához, a fehér rózsa pedig a nőhöz.
És talán túl sokat is mondott el arról a helyzetről, amiben benne éltem.
- Leülsz mellém? - kérdeztem halkan, most először nézve fel Leora és tenyeremmel mutattam a helyet, egészen közel hozzám. Ujjaimat lágy mosollyal vezettem végig a szirom élétől egyenesen a szár legvégéig, amíg a fiú döntött, de figyelmem mégis valami egészen más kötötte le eközben: a fű felett lebegő kristályt néztem, amelyből pixelek szállingóztak, fel, fel a csillagos ég felé.
A fény pedig hamarosan megszűnt létezni.
- Tudod, melletted nem uralkodik el rajtam a pánik, ha sötétben maradok. Minden olyan egyértelmű és világos - kezdtem bele halkan és most először néztem rá értéssel és felismeréssel, alaposan megfigyelve a vonásait, arcélét, szemeinek mélységét az éjjel derengő félhomályában. A fájdalmat a szemeiben, a lemondást mosolyában, a féltést minden mozdulatában. A szomorúságot, amin mindketten osztoztunk most.
Szavakat formáltam, de nehezen jöttek.
Tekintetem visszafordítottam a folyóra; a víz mozgásának állandósága segített megnyugodnom egy kicsit.
- Fontos vagy nekem, Leo. Fontosabb, mint azt gondoltam volna. De nem akarlak hamis ábrándokba kergetni, mert még én sem tudom, pontosan mi is az, amit érzek, sajnálom. Csak annyit tudok, hogy erős és fájna a hiánya. Viszont elköteleztem magam. Nem Alex mellett, bármennyire is tűnik úgy - kerestem meg a tekintetét, mert kíváncsi voltam, meglepi-e, vagy már rég tudott róla - Mi ketten... ő és én, igazából nagyon különbözőképpen látjuk a világot és a jövőnket is. Eleinte működött, de az évek sokmindenre rávilágítottak - gondolkodtam el, felpillantva az égboltra, amelyen lassú felhők kúsztak keresztül, eltakarva előlünk a csillagfényt - Én a segítése mellett köteleztem el magam és mindent meg fogok tenni, hogy kiszabadítsam innen, mielőtt túl késő lesz. Ez az én utolsó, legnagyobb ajándékom a számára - mosolyodtam el és újra lenéztem a virágra, amely fehérségével szinte világított a ránk boruló sötétségben.
- Az árát viszont meg kell fizetnem, hamarosan. Te is tudod. - tettem hozzá csöndesen, azután felnéztem a fiúra, mosollyal, azzal a mosollyal, ami többre hív, de mégis benne van a kétség, ami lehet ígéret, de egyben tiltás is. Végül lesütöttem szemeimet és kezeimet a rózsával együtt az ölembe ejtettem, ijedten a jövőmtől, az úttól, amin elindultam. És amelyből nem volt, már nem volt többé visszaút.

by **Leonard** Szer. Ápr. 27 2022, 20:42

Nem a kérés volt az, ami cselekedetre késztette, sokkal inkább a vallomás. Hirtelen mozdulattal ült vissza a fűbe, kissé távolabb a mutatott helytől. Felszisszent, amikor mutatóujját megégette a frissen meggyújtott cigarettáról leváló parázs. Pedig ő már menni készült. Lábai rávezették az ösvényre, de a szíve visszafordította.
Nem tudta, hogy Hinari szorong a sötétben. Egy újabb kimondatlan, az erő álcája mögé bújtatott titok. Nem hagyhatta magára így, itt, fény nélkül.
A nikotin jótékonyan rendszerezte gondolatai és érzelmei káoszát. Vagy csak a megszokás, ami a füsttel járt. Hosszan füjta ki, élvezettel szemlélve az absztrakt mintákat, amelyket az égre festett általa.
A lány szavai belevesztek a patakcsobogásba. Talán volt közöttük új információ, talán volt, ami megdobogtatta a szívét, talán volt, ami más helyzetben reményt adhatott volna. És talán mégsem számított semmit az értelmük.
A végeredményt már semmi sem befolyásolta.
Talán tíz évvel korábban, amikor kölyök volt még. Meggondolatlan, szertelen, aki csak önmagának és az érzéseinek él. Talán adhatott és kérhetett volna ígéreteket, amelyek gúzsba kötnek, csakhogy ez nem ő volt, nem a mostani, féltő énje és nem is a nyílt és mindig racionális lány a jobbján.
Szavak nélkül is mind a ketten tudták, hogy van, amit jobb a megfelelő időben elengedni.
Talán ezt szerette benne a legjobban. Ahogy megértették egymást.
- Tudom - válaszolt nem csak az utolsó mondatra, de minden szóra és érzésre is egyben. Hinarira mosolygott, most először mélyen a szemébe bámulva egy pillanatra, aztán hátradőlt a hűvös fűbe.
- Odakint - szólalt meg halkan, ábrándosan. - Odakint menj majd ki egy várostól távol eső mezőre. Pillants fel az égboltra, az igazira, a végtelenre a maga megszámlálhatatlan csillagával. - Kinyújtotta kezét az ég felé, benne a még mindig füstölgő cigarettával. - Vegyél egy mély levegőt. Ez lesz a szabadság íze.
- Onnantól kezdve ne félj többé. Ne aggodalmaskodj. Csak éld azt az életet, amit eddig is kellett volna.
Visszahúzta a tenyerét, mélyet szívott a cigarettából. Az arcán elterülő szomorkás mosoly helyét egy pillanatra átvette a vágyakozás.
Bárcsak ő is kimehetne...
Nem tudta megállítani gondolatainak negatív folyását, megborzongott, pedig nem akart túlságosan gyengének mutatkozni.
Lenyitotta a menüjét, röviden kotorászott benne, aztán hirtelen felragyogott Hinari teste a képességének hatására.
- Menj haza. A fény majd elkísér.

by **Hinari** Szer. Ápr. 27 2022, 20:42

Egy pillanatra rámosolyogtam, ahogy helyet foglalt mellettem, de a szomorúság, ami mindkettőnket átjárt, mégis más irányba terelte gondolataim. Halkan beszéltem és talán hosszan is, miközben tekintetem hol a virágon, hol a felhőkön, hol pedig a kavargó füstön nyugodott, mosolyom viszont tükrözött mindent, amit és ahogyan éreztem, még akkor is, ha a fiú nem rám nézett.
Megigazítottam kezemben a virágot.
Felnéztem az égre, az ittenire, a cigifüst azonban eltakarta a felhőkön át-átragyogó hold fényét.
Talán nem is csupán Alexért tettem, hanem elsősorban magamért. Hogy legyen egy indokom, ami elég erős hozzá, hogy itthagyjak mindenkit és mindent, én ugyanis nem voltam és soha nem is lettem volna ennyire erős enélkül. Szívembe tetteim bizonyosságát csempészte, pont úgy, ahogyan most a fehér rózsa, ami Leo talán ha nem is az utolsó, de kétségkívül az egyik legnagyobb ajándéka volt számomra. A virág, és amit jelentett. A kérése, amely az én boldogságomat szolgálta, önzetlenül, olyan önzetlenül, hogy tudtam, meg fogom tenni. Ki fogok sétálni a mezőre, felnézni az égboltra és mélyet szippantani a levegőből.
És közben őrá fogok gondolni. A fiúra, aki nélkül nem sikerülhetett volna.
A hirtelen ragyogás könnyeket csalt a szemembe, úgy néztem rá, végtelen hálával és szeretettel, majd föléje hajoltam és egy gyors csókot lehelltem arcára, mielőtt elhúzódtam volna tőle, hogy felkelhessek.
- Köszönöm, Leo. Mindent köszönök - mosolyogtam rá, szívemhez szorítva a rózsát és amíg még kitartott a képesség hatása, elindultam a kis ösvényen, vissza a céhházba, ugyan hátrafordulva egyszer, de a szavakat, amelyek megállítottak, mégsem mondva ki. Utánam jöhetnél... - hallottam gondolataim között, ő azonban még nem volt készen rá. Csupán egy apró bólintás, ahogyan a felfelé gomolygó füstöt néztem, azután elmosolyodtam, megcsókoltam a rózsát és folytattam az utam, hazafelé.

by Ajánlott tartalom